A White Mountains National Recreation Area területén található apró menedékház. Bárki betérhet és megszállhat benne, amolyan "becsületkassza" jelleggel: ne vigyél magaddal semmit, amit nem fontos, de ha meg is teszed, hagyj magad után valamit! Főként szerszámok, a favágáshoz, vadászathoz szükséges eszközök találhatók a kabinban, "csináld magad" elv alapján eszközöket biztosít mindenki számára egy nyugdot, hóvihart-túlélő éjszakához.
Vannak hülye dolgaim. Például az is, hogy bármikor feladatot kapok az Atanerktől, még mindig nem vagyok rest arcomra festeni harcba indulásom szimbólumait. Két-két fekete, vízszintes vonalat a szemeim alá. Indulás előtt a Szellemek áldását kérve meggyújtok egy füstölőt,kérem a Hiúzt, Annakpokot és a Farkasszellemet, hogy segítsék pengém, irányítsák mancsaim csapását. És ezt a rituálét most sem felejtem el megejteni, mielőtt Darrennel találkoznék a Farkaslak előtt. Bármelyik harc, bármelyik csata lehet az utolsó. Most is így nyújtom pacsira a jobbomat a hímnek, aki már nem tagja a Tarkok egységének, mégis közénk tartozott valaha. Bízom benne. Nem csak a kocsmákban, itt is. - Mindig vannak meglepetések, nem? - üdvözlöm félmosollyal - Ki gondolta volna, hogy fogunk mi még együtt harcba indulni. Büszke vagyok. Az Ezüst Fiaiként indulunk el, testvéremként nézek fel rá, és ha ma sikerrel járunk, Annakpok nevére hozunk dicsőséget. Jobb kezem ujjai közt játékos, profi mozdulattal pörgetem meg a tomahawkomat. Igen, azt a fegyvert, amivel ennek a falkának a védelmezésére ígéretet tettem, amikor a Lak tornácába vágtam. Idegen jött földjeinkre, és ez az idegen nem volt rest a családunk leggyöngébb, legelesettebb tagját orvul ki- és felhasználni. Az Atanerk üdvözletét küldi majd neki. Miután az Atanerk és a Napgyermekek vezetője, a Protektor egyeztettek egymással, arra a megegyezésre jutottak, hogy együtt lépünk fel az idegen ellen. Tudjuk a vérvonalát, a korát, Natan emlékeiből elcsenve Darren és én a fizimiskájával is tisztában vagyunk. Alig múlt hajnal három, és mi most a Fakitermelő telep felé száguldunk, és onnan próbáljuk meg felvenni a kóbor nyomait. Mi hajtjuk fel a vadat, mi vagyunk a kopók. A többibe azonban már nem lesz beleszólásunk. De ez éppen elég lesz ahhoz, hogy átadjuk az Atanerk üzenetét. Izgalom, feszült várakozás gyűrődik fel a pajzsom és fekete, kapucnis pulóverem alatt, a fekete farkas, ahogy az ezüst Peugeot RCZ volánja mögött a lehető leggyorsabban igyekszem eljutni a telepig. Az csak egy állomás, onnan gyalogosan, ösztönöket és szagokat követve kell megtalálnunk a prédát. Fegyelmezetten, kivételesen. Ez jól megy, ebben jó vagyok: rég volt már éles helyzet, és ennek én is, és a farkasom is borzasztóan örülünk. A kocsi a telepen marad, egy gyors telefonos egyeztetést követően az éjszaka sötétjében útnak indulunk. A szagnyomok, és a hóban ejtett lábnyomok a Moose Creek Menedékházhoz vezetnek. - Ne bonyolítsuk túl. Csak csináljuk meg, amiért jöttünk. Nem félünk. Nincs okunk félni. Mi otthon vagyunk. Mi vagyunk a legkisebb testvér bátyjai, akik igenis szétrúgják mindenki seggét, aki az öccsük uzsonnapénzét elvette a nagyszünetben. Pipák vagyunk. Én legalább is az vagyok. De ez doppingol. - Ha nem bánod... Jegyzem meg még méterekkel arrébb, és ha Darren beleegyezik, úgy sárga szemeim villanásával egy időben újra megpörgetem a kezemben a tomahawkot, és vad futásba kezdek a menedékház felé. Az A-terv, hogy kíméletlenül berúgom az ajtót, és színpadiasan egyenes vonalban eldobom a tomahawkot, hogy beleálljon a falba. De ha esetleg szökni próbálna, úgy a fejéhet lehető legközelebb suhintva a ház falába állítom a fegyvert. Ha elkésnék, és futna előlem... Nos, akkor a hátába. Mert azt már egészen fiatalon megtanultam, hogy méltóképpen üdvözölni valakit igenis fontos dolog.
Idejét se tudom, mikor volt részem utoljára harcban. Úgy igaziban... Talán az egyesítéskor, ha azóta akadt, hát rohadtul nem jegyeztem meg, szóval maradtak a baráti kis edzések és képességfejlesztgetések. Aztán derült égből villámcsapás jött a meló: kóbort kéne püfölni, hogy tudja már, hol a helye - Triával való második találkozásom óta őszintén reméltem, hogy nem futunk bele semmiféle furcsaságba, különben tényleg konfjúzd leszek. Kényelmesen összekészülődtem, hófehér farkasom hűvös energiái érdektelen közönyről árulkodva lengtek körbe - a legkevésbé sem hozta lázba a harc ígérete, hol érdekelt az minket? Az egyetlen megragadható pont az volt, hogy panracs jött fentről, mi meg nem szoktunk értelmetlenül ágálni, hát ezúttal se tettük. Bónusz, hogy azt azért nem komálom, ha a falkatársamat cseszegetik. Mert ne már! Leballagok a lak elé, ott várom be a másik hímet, aki hamarosan meg is érkezik. Lekezelünk, megjegyzésére pedig önkéntelenül is vigyorra szalad a szám. Az arcfestés már megszokott, egyébként is... jó látni, hogy valaki képes tényleg őrizni a hagyományait. - Mint a régi szép időkben. - Azt azért be kellett ismernem, hogy a közös kóborleckéztetések nem voltak annyira ellenemre, közösségformáló ereje van, hiába. Beültem mellé a kocsiba - ami nekem kicsit szűkös belterű volt, de hát ez most nem a kényelemről szólt -, indulás után pedig ahogy ő a vezetésre én a radarozásra figyeltem,d e minden gond vagy gikszer nélkül jutottunk el a célállomástól nem olyan messze lévő pontra. Ahogy kiszálltam a kocsiból, mély levegőt vettem, megropogtattam a vállam és elkapott a vadászat érzete. Ez is ugyanolyan, a gondolatra pedig megrándult a szám sarka, farkasom nagyot nyújtózva borzolta fel a szőrét, ahogy először csak halványa megérezte, ki miatt is kellett nekünk ilyen lehetetlen időpontban kimásznunk a kényelmes vackunkból. Falkatárssal való szarozás, parancs és saját kényelmünk felfüggesztése... egyre hosszabb a lista, s amíg Lynx az uzsipénzzel spannolta magát, hogy érezhetően pillanatról pillanatra magasabb hőfokon égett, addig én rideg, kifejezéstelen pillantással pásztáztam a környéket. Ő nyomult előre, én két lépésnyire követtem, sebesen felmérve, merre menekülhet a leggyorsabban a kóbor és miképp vághatunk elébe. Gyorsan le akartam tudni, ennek ellenére fagyosan hömpölygő energiáim közt úgy lépdeltem, mintha ez nem is lenne olyan sürgős. Alattomos egy dög lakik bennem, szeret kivárni, de már figyel, a felszínt azonban egyelőre nem kapirgálja. Lynx betöri az ajtót, a tomahawk repül, s mivel az ajtó nem épp kétszemélyes, ezért nekem valóban ki kellett várnom, hogy merre repült a fegyver, kit, mit talált meg és a hím mennyire nyomult be a szűkös helyiségbe. Egy pont volt, ahol szakadhatott nálam a cérna, s abból ítélve, ahogy Natannal ez a hím bánt, élt bennem a gyanú, hogy el fogja szakítani.
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 06, 2014 2:39 pm-kor.
Az erdő hűvös fátylat terített rám. Az érzékeim kiélesedtek, bestiám higgadt léptekkel falta a kilométereket. Igen mozgalmasra sikeredett a megérkezésem, és ennek egyáltalán nem örültem. Illetve jólesett a mozgás, persze, csakhogy ez csöppet sem kedvezett a vadászatomnak. Ráadásul még egy kibaszott falkába is belfutottam, még ha az jelen esetben csak egy kölyköt jelentett is. Csakhogy ahol egy kölyök van, ott több is akad. Aztán meg ez az őrző dolog. Ha tehettem volna, felgyújtom az egész falut, és a dombon ülve néztem volna végig, ahogy semmivé foszlik. A halálsikolyok, a rémült fel-alá rohangálás számomra a lehető legjobb mozi lenne, nem olyan idióta, hamis képzivatar, mint amiért odavannak ennek a kornak az emberei. Nem tudom meddig kószáltam, mire a holdfényben, egy tisztáson, szemembe ötlött egy menedékház. Mondjuk ez a kifejezés erős túlzás volt. Sokkal inkább hajazott egy összedőlőben lévő kalyibához, de hát időztem én már rosszabb helyen is, ha vadászatról volt szó. Pillanatok alatt vettem fel emberi alakomat és nyitottam be a helyiségbe.A szám grimaszba futott. Állott volt a levegő. Kinyitottam az összes ablakot, becsuktam az ajtót, és elhevertem az ágyon. Nem állt szándékomban aludni, csak pihenni. Bestiám is elheveredett, és csöndesen hallgattuk az éjszakai neszeit. Lustán pislogtam egyet, miközben számba vettem mit is kellene csinálnom. Először is nem ártana ruhát szereznem, aztán felvenni a kocsimat, megtalálni a patkányt, bevágni a csomagtartóba, és elhúzni innen. A belezés és más finomságok nincsenek helyhez kötve. Nem szükséges nekem ezen a lepratelepen tanyáznom csak azért, mert az a balfasz ide menekült. Bestiám felkapta a fejét és vicsorgott. Nem várt hangok vegyültek az eddig hallottak közé. Sóhajtva ültem fel, és füleltem, miközben a levegőbe szagoltam. Hullámaim óvatosan keringtek egyre táguló körökben. A hó ropogott, de nem úgy, ahogy az állatok, sokkal inkább ahogy az emberek talpa alatt szokott, egyre gyorsuló ütemben. A szag, ami a nyitott ablakokon beáramlott, hajazott arra, amit Natanon éreztem. Megjött a pamacskommandó. Nesztelenül másztam ki az ágyból, miközben felhúztam a pajzsomat, és felmértem a lehetőségeimet. Kiszökhetnék az ablakon, de még életemben nem futottam el senki és semmi elől. A tető alatti hosszú gerendára is felmászhatnék, viszont nem fűlt hozzá a fogam. Nem vagyok macska, és a pókhálók sem vonzottak, tehát maradt az az egyetlen megoldás, amihez mindig is folyamodtam: a legjobb védekezés a támadás. Az ajtó melletti falhoz ugrottam, és meglapultam. Bestiám is lekushadt, és türelmetlenül várt. Nem kellett sokáig. Az ajtó úgy szakadt ki a tokjából, mintha papírból lenne, valami elrepült mellettem, és a falba állt. Nem volt időm elemezgetni, hogy most kisbalta, vagy mi a bánatom az, de cinikus lenézéssel futott át agyamon a gondolat, hogy ez a falka úgy tűnik már csak idiótákból áll. Az egyik a száját képtelen befogni, a másik meg a saját teste helyett, ami már eleve egy fegyver, furcsa babaszerszámokkal dobálózik. A kivárás egy bérgyilkos legfőbb erénye, bár az utolsó pillanatokban visszafogni magam mindig nehezemre esett. Ettől függetlenül nem mozdultam, még a lélegzetem is visszafojtottam, és abban a pillanatban, ahogy keze, lába, feje, bármi feltűnt az ajtónyílásban, támadtam. Utána nyúltam egy gyors mozdulattal, miközben kezem már karmos manccsá alakult, ahogy kiengedtem a bestiát magamból, és szándékom szerint puszta erővel, mindent beleadva igyekeztem röppályára állítani az akármi vonalán. ~Remélem a hátadba áll~
Kedvem lenne harci üvöltésre tátani a számat abban a pillanatban, ahogy az ajtó - mintha sosem tartotta volna több néhány hajszálnál - kivágódik, utat engedve a nyílegyenesen repülő fegyvernek. Aztán mintha minden egyszerre történne, hiszen nem lassítok le, nem áll szándékomban lopakodni - ha így lett volna, nem rohantam volna szó szerint ajtóstul a házba, nem igaz? A hímétől elmaradott, ám magához képest elég erőteljes energiáim minden félelem vagy meghunyászkodás nélkül ütköznek bele az idegen acsargásába. Karmos mancsai átlyukasztják a pulóverem, ahogy belém kapaszkodik, több évszázados erejével rántva egyet rajtam, hogy a tomahawk után hajítson. Nagyszerű... Előre fordítom a fejem, nem érdekel a másik hím, annyira nem kívánok a külsejében gyönyörködni, hogy ne legyek észnél. Lábaimmal azonnal felveszem a növekvő sebesség tempóját, mintegy asszisztálva a mozdulatsorhoz. Aztán már csak a megfelelő pillanatra kell várnom. Ahogy elereszt, úgy lököm el magam én is a talajtól, fejjel előre téve egy háromnegyed fordulatot, a gyorsan végrehajtott mozdulatsor segítségével a talpam éri a rönkfalat, valahol a tomahawk mellett. A bokacsontomtól a térdembe sugárzik az érkezés ereje okozta fájdalom, de folyamatosan hajlított térdeim úgy-ahogy elvezetik az energiát, így még van időm oldalra nyúlni, kirántani a falban álló kisbaltát, és egy újabb félfordulattal kissé sajgó tagokkal, ámde sérülésmentesen földet érni. //dobás// Ó, te szerencsétlen flótás. Én vagyok a Vadmacska, aki legyőzte még a Bátor Medvét is. Az erőddel nem mész ellenem semmire. Mindig talpra esek. A helyzet úgy hat rám, mint valami partydrog, még vigyorogni is van érkezésem, jó kedvem van, mit csináljak. - Süketek az isteneid, barátom! Kaffogom vissza neki foghegyről sértése nyomán. A saját fegyverem sosem fordul ellenem, nem, amíg Annakpok és a Hiúz vezetik útját. Egyébként pedig nem vagyok ostoba. Tisztában vagyok vele, hogy egy-egy ellen esélyem se lenne, ha csupán a nyers erőmet vetném latba ellene. De nem is ez a dolgom. Én vagyok a bogár, a zavaró légy, aki a fülébe zümmög. Ha kell, én sérüljek, hogy az idő közben valamit biztos csináló Darren legyen satu, a bilincs, amíg én kifáraszt, elterelem a figyelmét. Egy pillanattal később már egy piszkos és rozoga faasztal alá nyúlva lendítem meg a karom, hogy a hím irányába dobhassam, figyelemelterelés, szemfényvesztés csupán. És ha ezzel nem zavarom meg semmiben Darrent, akkor nem vagyok rest az esetleges zavart kihasználva szabad kezem átalakítva megugrani a hím felé, pofonra emelve a karmos mancsot, és hergelve, idegesítve kihátrálni, elhajolni a támadásai elől.
//Értelemszerűen utóbbiak sikerességére majd még dobálni fogok //
Lynx nagyon benyomult. Hogy is mondjam... nagyjából olyanok vagyunk egymás mellett, hogy még épp kikászálódok legszebb álmaimból, amikor ő már levezényelt magának egy komplett edzést. Ja, cseppet más a habitusunk és nem azért, mert én lusta volnék, egyszerűen őt szteroidokon és speeden nevelték - más magyarázatom erre biztosan nem lenne. Olyan voltam mögötte, mint elmaradt uszály... vagy menyasszonyi fátyol. Nincs felhúzva a pajzsom, ketten melózunk, minden kis gondolatbeli megnyilvánulás számít, a legkurtább "most" is, ha egy ilyet pedig véletlenül elszalasztanék, annak csúnya vége lehetne, amit el akartam kerülni. A Tark teljes fordulatszámon pörgött a jelek szerint, fürge volt, akrobatikus, esélyt sem adott tulajdonképpen a kóbornak, hogy másra figyeljen, mert amint ezt megtenné, olyat kapna be, hogy kiterülne. Vagy legalábbis pár másodpercig elgondolkodna valószínűleg, hogy hol is van, mi is történik. Így viszont rám nem marad figyelme, ha csak nem képes ilyen mértékben kétfelé figyelni - ez, számára sajnálatos módon, nem kisebb probléma. Akkor moccanok, amikor egy leheletnyi szünet áll be azzal, hogy Lynx az asztalt akarja felé hajítani, épp csak mozdul a bútor felé, amikor villámgyorsan a kóbor háta mögé lépek - ha eddig végig a Tarkkal volt elfoglalva -, jobb alkaromat félig átváltoztatom, az ezüst gyűrűim ujjaimba marnak, nem tágulnak átváltozásra, hiába, ám ez semmi, ahhoz képest, amit a másik fog érezni, ha mindezt sikerült bevinnem. - Kukuccs! - dörmögöm a háta mögött, rideg mosolyra húzva a szám, szemem okkersárgába vált, s mindezzel egyidőben mancsos kezem csuklóig eltűnik benne a veséje környékén. Az ezüst és a hús találkozása máris égett hús szagot produkál. Lynx asztala pedig repült, amit kivédeni se tudott valószínűleg a hím ha én betaláltam.
//Feltételeseztem, nem tudom, Seth mire fogsz dobni és kinek mi jön össze, szóval én is azokhoz mérten leszek/nem eredményes. //
Nem egy kezdő pancser voltam, aki áll szájtátva és a művét csodálgatja, bár lehet megért volna egy misét, ahogy a farkas a levegőben úszott. Az már nem érdekelt, hogy hogy ér földet, egyetlen célom volt ezzel az egésszel, mégpedig hogy kijussak a házból. Túl szűk volt nekem a hely, ráadásul tartottam tőle, hogy nem élné túl a harcot, én meg nem akartam egy egész tetőt a fejembe kapni. Meg nem halnék tőle, de nem élvezném. Áramlott bennem az adrenalin. Eljutott minden egyes porcikámba. Az érzékeim ezerrel pörögtek, miközben kifordultam az ajtón, immár bestia (humanoid farkas) alakjában. Amúgy sem vagyok kicsi, de ilyen formában lazán ütöttem a két métert is. ~Barátod a pápa~ Ha a lehetőség megengedte volna, talán még szembe is röhögöm kíméletlen gúnnyal, hogy hisz még a tündérmesékben, de többre nem volt időm, mert szembetaláltam magam a másik szőrgolyóval. Mivel a pajzsa teljesen nyitva volt, tisztában voltam vele, hogy ő az idősebb és ennél fogva valamivel veszélyesebb, mint a másik. Egyedül mindenképpen elbírtam volna velük, főleg a szárnyas bolhával, de ez nehezebb esetnek tűnt. Az apró rés, amit a pajzsomon hagytam, annyira volt elég, hogy támogasson, érzékeljek, "halljak", és így ők is halljanak. Nem finomkodtam. Rávicsorogtam, és nemes egyszerűséggel lendületből nekimentem, hogy lehetőleg a házon kívül, a hóban kössünk ki, miközben a bal kezemmel a jobb vállát próbáltam elmarni, hogy istentelenül megropogtassam, és vért fakasszak a karmaimmal, lehetőleg csontig hatoló sebből, míg jobb kezemmel a gyomrát kívántam köszönteni, lehetőleg olyan formában, hogy belenyúlva a beleibe tudjak kapaszkodni. Érzékeltem, hogy a hátam mögött a kölyök valamit alkot, de nem volt időm vele foglalkozni, így az asztal telibe találta a hátam, nagyobb lendületbe taszítva. Bár a testfelépítésem így erősebb volt ugyan, de ettől még nem esett jól. Közel sem. Felmorrantam. A szemeim résnyire szűkültek. Legszívesebben visszafordultam volna, hogy beleépítsem a ház oldalába, de megembereltem magam. Valamit valamiért. A cél most nem a törpeuszkár vagy jégkocka barátja, hanem a ház előtti terület volt. Azért nem álltam meg, hogy egy erős dühhullámmal egybekötött gondolatot taszítsak felé. ~Ezt még leverem rajtad.~
Még hogy a pápa... Elhiszem, hogy nem volt ideje tüzetesebben megszemlélni, de nem vall túl sok észre az, hogy a fegyveremből és a fizimiskámból olyanokra következtet, hogy esetleg katolikus volnék. És ha a helyzet nem venne pillanatok alatt kaotikus fordulatot, akkor talán még arcon is röhögném az egyszerűsége végett. Vele ellentétben engem nem a farkas túlélési ösztöne hajt, így még a gyors cselekedetek előtt is akad időm átlátni a helyzetet. Ami eddig mókának tűnt, az abban a pillanatban fordul át halálos bosszúvággyá, hogy meglátom, hogy Darren a hím alatt terül el a hóban. A távolságok roppantul kicsik, elhajítom a fegyverem, fülsértően koppan a fapadlón, és már lépteim közben megkezdem az alakváltást, hogy a teljes formámban teljesedhessek ki néhány pillanattal később. Az Ezüst Fiainak vére nem ömölhet ma megtorlás nélkül. Energiáiba, arcába, pofájába csapom a fekete szörnyeteg minden ősi haragját, nem fújhatja el csak úgy, nem vehet kölyökszámba, mert kinőttem már a puhaléptű ifjak tejfogú korszakából. Férfi vagyok. Farkas vagyok, és Harcos. Egy dühös harcos. Alig lehetett ideje arra, hogy belekezdjen a testvérem szaggatásába, de az asztal után most én vagyok az, aki ráveti magát hátulról. Groteszk ölelésben forr rá mindkét mellső mancsom a testére, bordái alá nyúlva szántom fel a húsát, miközben méretes agyaraimmal a marján tépem a nyaka bőrét. Nem eresztelek, barátom. Súlyom mázsás, egy kisebb feketemedve nehezedik rá, taszítja a föld felé, kérlelhetetlen kitartással ragaszkodom hozzá gondoskodva arról, hogy mind agyaraim, mind karmaim egyre mélyebbre szántsanak a testében, csontjait, belső szerveit karistolva. És ha sikerült ezt a helyzetet létrehozni, úgy valóban nem eresztem. Humanoid alakjában badarság lenne a földre vetnie magát, egyszerűen rossz a súlyeloszlása, és csak förtelmes kapálózássá válna agóniája. Mert hogy én nem fogom elereszteni. Törje csontom a súlya, fullasszon meg... Tudod barátom, én ma úgy jöttem ide, hogy talán nem térek haza többet. És te? Te hogy ébredtél fel félálmodból itt, a semmi közepén, amikor meghallottad lépteimet? Nem fogom hagyni, hogy Darren húzza a rövidebbet. Már nem Tark, ez már az én tisztem, ha fáj, hát fájjon nekem, búcsúzzak én, nem számít. Dicsőség volna. És pont ez tesz veszélyessé, bármennyire is nem tart fenyegetőnek.
A megdöntésemnek is vannak fokozatai meg formái, ez nem épp az, amit szívesen és minden kommentár nélkül hajlandó lennék lenyelni. Farkasom szusszan egyet - most mit vicsorogsz, én is mostam fogat. Most tényleg ránk fog ugrani? Tényleg ránk fog ugrani... Hát, ebből gyengélkedő lesz, a gondolat pedig továbbra is a kelletlenség érzetét közvetíti felőlünk. Meneküli akar a másik, futna, túlélne, s ahelyett, hogy szimplán fellökne és megpróbálna elrohanni, kakaskodik, ha eddig kérdéses lett volna számomra, hogy domináns, itt biztossá vált: győzzünk le minden utunkba kerülőt, tök mindegy, hogy a mezei inalás ésszerűbb lenne. Fél karomat átváltoztatom és ahogy ugrik felém, visszakézből lekeverek neki egy rohadt nagyot, tudja már, hol a helye! Nem tudja, tudom, azért randalírozgat, és ez az állkapocsrepesztő pofon is annyira volt elég, hogy pár másodpercre elodázzam a rám vetődését. Unott undor suhan át az arcomon, ahogy a szóból nem értve nekem ugrik, farkasom különösebb érdeklődés nélkül veszi át emberi alakom helyt, így félig átváltozva fogadom. Neki a vállam és a hasam kell, nekem a torka - belém hasító fájdalomtól és haragtól üvöltve kapok a torka után, hogy agyaraim közé szorítva tegyem nyilvánvalóvá: nem menekült eddig, most ha megpróbál, az az életébe fog kerülni. Nem megölni jöttünk, de ha hülye lesz, Tupilekre, megteszem. Közben Lynx is megérkezik, kicsit kezd sok lenni nekem, hogy ennyien vannak fölöttem, hogy a beleimet kócolják és a vállamat molesztálják. Lynx fentről, a háta felől tépi, én alulról mellkasát szaggatom karmaimmal, nehogy adósa maradjak, s ha nem akar a Tark miatt rám hasalni, kénytelen felhagyni a karmolászással, hogy mellső lábaival megtámassza magát. Nekem ennél több se kell. ~ Balra! ~ lököm Lynxnek az utasítást, s ha húz egyet az adott irányba a kóboron, akkor elengedem a torkát, rásegítek és együtt döntjük fel, hogy aztán egyből rángassam is le a Tarkról, ha az alá szorult.
Irdatlan pofon csattant a pofámon, ami egy pillanatra kizökkentett, de a lendületemet nem állította meg. A fejem félrecsuklott, de már fordultam is vissza, és a pillantását kerestem. Tisztában voltam vele, ha nem sikerül az uralmam alá hajtanom, akkor veszíteni fogok. Túl kevés volt az idő ahhoz, hogy teljesen kipihenjem magam, és túl kevés volt az a fél nyúl arra, hogy pótoljam az energiát, amit a Natannal való csatározás közben elvesztettem. Ráadásul két vérfarkas egyszerre még nekem is sok volt. Egyszerűen nem volt más esélyem, mert az, hogy megadjam magam, és hagyjam, hogy azt tegyenek, amit akarnak, meg sem fordult a fejemben. Csakhogy elkéstem. Agyarai a torkomra szorultak. Fájdalmasan felüvöltöttem. Nem, nem létezik olyan erő a földön, hogy én itt most leboruljak a lábukhoz. Karmaim húst, csontot értek, kottát hasítottam a vállába, a gyomrát téptem, szaggattam, és nem érdekelt milyen belső szerv kerül esetleg az utamba, de ekkor a másik a hátamra ugrott. A tarkómba mart, mancsai az oldalamba, hátamba vájódtak. Súlya alatt megrogytam. Ösztönösen támasztottam ki magam a hóba. Regenerációm, melyet Martinez kínzások garmadájával edzett, képtelen volt lépést tartani a folyamatos csapásokkal. Vérem patakokban ömlött, fehér bundám rozsdaszínűvé vált. Már csak a farkas túlélési ösztöne hajtott, mert gondolkodni lassan képtelen voltam, ahogy egy utolsó, elkeseredett próbálkozással hátranyúltam a vállam felett bal mancsommal, hogy megpróbáljam megragadni a hátamon lévőt, és akár a húst is feláldozva önmagamból szaggassam le magamról, míg jobb kezemmel a nyakamon csüngő marjába vájtam bele karmomat, hogy ha ordít, elrántsam onnan. Tisztában voltam vele, hogy csak 1-2 másodpercig bírom tartani magam, hiszen izmaim sérültek, a vérveszteség pedig kezdett maga alá gyűrni.
A farkasom is jó vadász, mindig megtart egy bizonyos távolságot a teljes belefeledkezéstől, nem adja meg magát a gyilkos ösztönök diktálta elvakult ostobaság sarkallta tetteknek. Éppen ezért tudok gyorsan és akadályoztatás nélkül cselekedni, hiszen a hím Darrennel van elfoglalva, én pedig szabadon garázdálkodhatok. Csattan a fogazat, szakad a hús, a több mint tíz centis karmok remek fogást találnak az oldalában. Mázsás súlyom rárogyasztom, mert bár könnyűszerrel megtámaszkodhatnék a hátsó lábaimon, mégis óriáskoalát játszva fejezem ki ragaszkodásomat. És amikor már biztos helyen, makacsul sikerült lógnom rajta, mintha csak egy rossz kölyköt kívánnék megdorgálni: ahogy marját szorítom satuként, minden erőmet bevetve rázom a fejem heves mozdulatokkal, tépve, rántva a bőrét, mozgatva ezáltal az ő fejét is, zavarva látását, érzékeit. Add meg magad... Hódolj be! Vagy ha nem teszed, akkor készülj fel arra, hogy percek múlva lábra sem tudsz állni majd. Ahogy belekezdek a határozott és heves tépésbe, Darren utasítása berobban a tudatomba, én pedig engedelmes katonaként támaszkodom hát le a hátsó lábaimmal is, majd minden erőmet és a testsúlyomat latba vetve kísérlem meg bal felé eldönteni. Mellső mancsaimmal is húzom, mindent beleadok, csak hogy Darren szabadulhasson. Akár sikerrel jár a közös munkánk, akár nem, egy biztos: én nem fogom elengedni őt. Ha rám zuhan, úgy azt sem bánom, csak csontomat töri, csak Darren jelzésére vagyok hajlandó elereszteni őt, fájdalmas nyüszítések közepette vergődve fullasztó súlya alatt. De ha állva maradunk, úgy sem eresztem. Sajnos ilyen ez a fránya biológia, nagyjából akkora vagyok, mint ő, ahogy hátulról ölelgetem romantikusan, ha felém is kap, a saját háta felé, legfeljebb kicakkozhatja a bundámat, megtéphet, mint egy tollazni való libát. Ha sokáig szórakozik így, akkor egész egyszerűen kapkodó mozdulatai közepette eleresztem a nyakát, belemarok a karjába, és teljes erőmből a föld felé rántom, jó eséllyel forgatva és törve ki ellentétes, száznyolcvan fokos irányba az egyik karját.
Lynx egy szempillantás alatt rajta terem, és mivel amúgy sem szándékoztam megvárni, hogy kicakkozzon minden négyzetcentimen - vagyis mancsaimmal azon voltam, hogy hárítsak -, így egy-két karmolást leszámítva nem okozott súlyosabb károkat, míg nekem sikerült betámadnom a torkát. Mivel egyikünk sem habszivacs így együttes erővel különösebb nehézség nélkül döntjük az oldalára. Torkomból - telipofám miatt - tompa morgás zúg fel, energiáim vehemensen ugranak meg, ahogy a könyörületet nem ismerő fenevad egy szívdobbanásnyi idő alatt talál rá és tulajdonítja magáénak a győzelem édes ízét, a másik vereségét, saját felsőbbségét. Önző dög. A torok az övé, az élete az ő agyarai között - szemem okkersárgájában vad vihar tombol. ~ A mancsát! ~ parancsolok újra Lynxre, nincs se kedvem, se időm finomkodni, beleuntam a szuttyogásba, a játszadozásba, a farkasom a jussát akarta azért, mert hajlandó volt harcolni, mert engedelmeskedett, mert megkaparintotta, ami neki jár. Nem eresztem a torkát, csupán annyira ügyelek, hogy ne fojtsam meg, de tartom keményen, s azzal egy időben, hogy Lynx elkapja a felé hadonászó mancsot, én rátaposok egyik végtagommal a másik mellsőre, szabad mancsomat nyaka oldalára teszem, hogy ne ficeregjen annyit. Hátamon a szőr felborzolódva, energiáim fojtón marják körbe a másikét egyre jobban és jobban rátelepedve, leszorítva, felsőbbrendűen. ~ Az életed az enyém, felfogtad? ~ dörögnek szavaim elméjében. ~ És ha nem akarsz meghalni, sűrítesz annyi vért a pucádba, hogy vállalod a fene tökös tetteid következményét! ~ Egyébként is hideg van, de körülöttem dermesztő a levegő, az északi farkas minden ereje őrült táncot jár bennem, körülöttem, ahogy utolsó mordulással megadásra szólítom fel a kóbort a kaotikus, gyorsan pergő eseménysor végén. Hiányzott... valahol hiányzott ez az érzés, hogy kiélhessem azt a fagyos kegyetlenséget, ami a farkasom sajátja volt és ilyenkor élvezettel nyúltam érte, hagytam, hogy domináns része ritka alkalmak egyikeként megmutatkozzon. Enyém az életed, enyém a harag, a bosszú, ami téged súlyt, mert felkavartad az estémet, kirángattál tetteddel az enyéim közül, mert bántottad a társunkat. Hát most öleld magadhoz a következményeit.
Vesztettem. Talán ez jobban fájt, mint a sebek. A látásom a vérveszteségtől kezdett homályossá válni, az ellenállásom gyengülni. Ha nem ketten jöttek volna rám, ha a kölyökkel nem szórakoztam volna...csupa ha, de ez mit sem változtatott a végeredményen. Hogy dühös voltam? Igen. De ez a harag pusztán csak halvány mása volt annak, amire képes lettem volna. Megráztam a fejem. Vagy rázták? Már ez sem volt tiszta, ráadásul a szédülés fogott el tőle. Forgott a világ, így könnyedén tudtak ledönteni a mancsaimról, és a hó hidegsége olyan jól esett. A káosz elcsitult, a világ tompán lüktetett körülöttem. A szívem ezerrel pörgött, minden dobbanást a fülemben hallottam. Valamit beszéltek. Valaki beszélt hozzám. A szavak füstfelhőbe burkoltan kószáltak az elmémben, felfogásra képtelenül. A késztetést, hogy felemeljem a fejem valami megakadályozta. Pislogtam egyet, kettőt, de nem akart az istennek sem tisztulni a kép, ráadásul egyre nehezebben tudtam nyitva tartani a szemem. Éreztem, ahogy a vérzések lassan elállnak, de jelenleg ez a gondolat sem kötött le egy pillanatnál tovább, pusztán csak nyugtáztam, hogy a regenerációm még működik. Csapdába estem. Ha lett volna hozzá elég erőm felüvöltök, mert ennél még a halál is ezerszer jobb lett volna számomra. Nem akartam még egy Martinezt. A falka számomra egyet jelentett a kínzással, az érzéketlenséggel, a meghunyászkodással, a fenyítésekkel és ezek közül egyikre sem vágytam. Elég volt gyerekként. A családi kötelékek, az érzelmek, az odafigyelés nálam a múlt ködébe veszett. És ha mégsem? Hiszen önmagam is meglepve köpte agyam felszínre az érzés és emléktöredékeket a bolond kölyök bohóckodásai során. Nem. Az csak az adrenalin által létrehozott kényszerképzet, vagy agyszülemény lehetett. Csak feküdtem és szuszogtam. A gondolataim egyre távolabbinak tűntek. Sosem adtam még fel harcot, és bár vesztettem, most sem ezért. A sérülések gyűrtek le. Ez volt az utolsó, ami még a fejemben járt, mielőtt lehunytam a szemem, és megadtam magam a vérveszteséggel kéz a kézben járó félájult állapotnak.
Eldől, mint egy öreg, megfáradt tölgy, kettőnk ereje és súlya már túl sok neki. Szívesen meghemperegnék a vérhabos hóban, hogy csillapítsam a harc hevétől lángoló testem, de Darren parancsa újra tettre sarkall. Felém eső mancsát pofáim csapdájába zárom, és amint lelassulunk, majd végleg mozdulatlanságba feszülünk ebben az állapotban, már van időm figyelni. Fojtott, magasra szökő hangon dorombol a torkom: fenyeget. Csak egy mozdulat barátom, és letépem a karod. Ha jól viselkedsz, csak addig tartalak fogva, amíg az Ikkuma másként nem rendelkezik. Testvérem szavai elégedett, nemes büszkeséget lobbantanak lángra lelkemben, igen,büszke vagyok. Hagyom, hogy a vér íze elárassza a pofámat, magamba nyelem azt a keveset, ami erejéből még megmaradt. Elveszem, kiszipolyozom, hogy mostantól bennem élhessen tovább. ~ Mindjárt jövök... ~ Köpöm ki a félájultságban elnehezülő végtagot a pofámból, és amikor biztos lehetek abban, hogy a hím valóban mozdulatlan marad, a menedékház romjai közé ügetek, megrázom a bundám, majd beérve felveszem az emberi alakomat. Meztelen, vértől ragacsos, itt-ott heges bőrömet cirógatja a vérfagyasztó hűvösség. A tomahawkért nyúlok, lehajolva, elmormolva egy gyors hálát az imáimért, a szerencséért, amit újfent nekem szolgáltatott. És ahogy kifelé ballagok, elégedett félmosollyal pörgetem ujjaim közt, aztán a pihegő test mögé sétálok. Elnézem egy darabig. Nem sajnálom, hiszen nem csak megérdemelten fekszik legyőzötten, még szépen és kitartóan is küzdött. Harcoshoz méltóan. De hogy is volt az a dolog azzal, hogy a Harcos egyetlen sértést sem hagy megtorlatlanul? Te kerested a bajt, barátom. Diadalittas felkiáltással lendítem meg a kezem, hogy ezúttal a hím hátába állítsam bele az ezüstözött pengéjű fegyvert. - Aki másnak vermet ás, ugyebár... Röhögök fel röviden, és hagyom, hogy az ártó szellemek lakmározzanak energiáim égetnivaló elégedettségéből, tisztességtelen viselkedésemből. - Kajás vagyok. Pislantok rá Darrenre csípőre tett kezekkel, a tomahawk pedig még egy darabig ott marad. Kikívánkozna belőlem valami roppant érzelgős és fennkölt megszólalás a közös harc dicséretére, de azt hiszem, hogy ezzel várok holnapig, és hagyom, hogy a testvér fehér szelleme... kiduzzogja magát.
A hajnali fél négy konkrétan éppen az a pontja az éjszakának, amikor a legmélyebb álmomat szoktam aludni. Egy ilyen ébresztő elég üdítően tud ám hatni rám, különösen akkor, amikor nagyjából hajnali kettő magasságában feküdtem le, mert dolgoztam egész éjszaka. Márpedig az a rohadt telefon állhatatosan rezgett a fejem mellett, mintha valaki kényszerítené rá. Első pillanatban azt hittem, hogy az ébresztő szólalt meg, ám csakhamar rádöbbentem, hogy ez bizony egy bejövő hívás lesz. Valahol a félálom és a zombi-állapot határán egyensúlyozva vettem fel, majd tartottam a fülemhez. Sajnos elég hamar tovaszállt minden álom a szememből, elég volt csak meghallanom a rövid, tömör tájékoztatást a ma éjszaka történtekről. - Máris indulok! – közöltem nemes egyszerűséggel, és mielőtt még kettőt pislogtam volna, a telefon magányosan hevert valahol az ágyam közepén, amíg felrángattam magamra a legközelebb lévő ruháimat. A kutya persze álmatag pislogással, hangos ásítással adta a tudtomra, hogy felébresztettem, de a méltatlankodása most valahogy egyáltalán nem kötött le. Öltözködés közepette nagyon előrelátóan már be is indítottam a kávéfőzőt, és amíg bekötöttem a bélelt bakancsot a lábamon, addig átgondoltam azt is, hogy milyen fegyvereket fogok vinni. Természetesen magamat leszámítva, mert alapvetően én is elégnek bizonyultam volna, főleg, ha a szőrös kis barátaink már hamarabb odaértek, hogy elbeszélgessenek Mr. Nagypofájúval. Alig negyedórával azt követően, hogy felvettem a telefont, már a volán mögött ültem, jócskán túllépve a sebességhatárt a városon belül. Igaz, hogy a külső területen lakom, ennek ellenére mégis hamar odaértem az egyetemhez, ahol reményeim szerint Gina már harcra kész állapotban várt, legalább akkora fegyverarzenállal, mint amit én szedtem össze. Sohasem lehet elég felkészült az ember lánya, igaz? A legütősebb azonban a mai csodásnak éppen nem nevezhető hajnalon a kávé volt, amiből nem voltam rest hozni a másik harcosnak is. Ha nem kéri, akkor sincs nagy baj, hát megiszom én helyette szívesen, amúgy is nagy pocsékolás lenne a majdnem legjobb kávémból adni neki. Természetesen a saját termobögrémben abból a feketéből volt, ez nem is lehet kérdés. Valaminek csak be kellett indítani ilyen korai órán a motort, nem? Egyébként pontosan tudtam, hogy merre kell menni, így hatékonyan ellavíroztam a hóval alaposan elfedett erdei utakon. Nem nagyon beszéltem, amúgy sem az a szószátyár típus egyikünk sem, ráadásul félig kómás állapotom még mindig nem hagyott alább, a düh azonban remekül észnél tartott. Eleve nem örültem neki, hogy fel kellett kelnem éppen akkor, amikor sikerült elaludnom, de ez természetesen kötelesség volt, úgyhogy gondolkodás nélkül megtettem. Az azonban rendesen felbosszantott, hogy ez a senkiházi ficsúr még egy őrzőben is kárt tett. Na, ez volt az, amit nem túlzottan toleráltam, és akkor még finoman is fogalmaztam. - Úgy látom, megjöttünk! – közöltem nemes egyszerűséggel, és még arra sem vettem a fáradtságot, hogy leállítsam a motort. Éppen akkor értem hallótávolságba, amikor Lynx közölte a kaja iránti igényét. Mélyen meg tudtam érteni. – Jó reggelt, lányok! – köszöntem oda, bár tekintetem nem a két férfira szegeződött, hanem egyből a terepet mérte fel. A vér mennyiségét, a sérülések sokaságát, valamint a földön fekvő, látszólag eszméletlen pasast. Majd amikor lesz két percem, talán sajnálni is elkezdem. – Úgy látom, már nem sokat hagytatok nekünk, de Wang és én innentől átvesszük. Keressétek meg a gyógyítókat, hátha adnak valami csodaszert ezekre… - bár lehet, hogy nincs is nekik szükségük ilyenre, hiszen ők kemény fiúk. Én meg kemény lány vagyok, valószínűleg én is a pokolba kívánnám az egészet, de a gyógynövények meg a különböző spéci krémek azért egészen jók tudnak lenni. - De a kaját támogatom, valamiért nem volt időm reggelizni. Öltözzetek fel rendesen, aztán, mondjuk hatkor meghívhattok egy jó zsíros pizzára! – továbbra sem őket néztem, helyette odasétáltam a magam öles, határozott lépteivel a testhez. Fogalmam sem volt róla, hogy ismernek-e minket egyáltalán, de ha máshonnan nem is, engem a tévéből talán ismerősnek találhattak, még ha a nevemet nem is árultam most el. – Addig lerendezzük ezt itt… - mutattam végig rajta undorodva. Nem magától a vértől, vagy a látványtól, hanem magától a férfitól és attól, amit tett. Pedig biztos, hogy nemrég érkezett, különben már tudtunk volna róla. - Hahó, Hófehérke! Remélem, nem akarod, hogy csókkal ébresszelek fel, mert őszintén szólva baromira nem vagy az esetem, az almát meg rohadtul nem kívánom… - dünnyögtem magam elé, egyik kezemben fogva az ezüst tőrömet, olyan biztos, ami biztos alapon. Szépen meg is paskoltam vele, hátha az segít valamit. Ha mást nem, hát egy kicsit még leégeti, annyi baj legyen. Tekintetem csak egy pillanatra kaptam fel Ginára, aztán vissza is kalandozott a férfira. – Ébresztő! – azzal a lendülettel már meg is csapkodtam az arcát, méghozzá nem a legfinomabb simogatásommal. Valószínűleg egyeseknek az is felért volna inkább egy pofonnal, de ez most mellékes. Amennyiben nem tér magához semmi hatására sem, hát nem vagyok én rest meggyógyítani annyira kicsi mértékben, hogy legalább eszméleténél legyen. Nem mintha gondot okozna teljesen ép állapotában is, de ne kockáztassunk, ha már a srácok ilyen szépen helyben hagyták. – Na, takarítsuk el a szemetet! – szóltam végül oda a másik őrző hölgyeménynek, bár magamban azért még mindig azt tervezgettem, hogy miféle csodadolgokat fogok tenni vele, ha végre tudatánál lesz, és felfogja, hogy mi történik körülötte. Addig nem is igazán buli, a buli.
Feladat van, ébren vagyok. Éber vagyok. Mondjuk részemről amúgy sem ügy a hajnali felkelés vagy az ügyelet, mint olyan. Ez vele járt az orvosi képzésnek is, s bár majdnem egy fél emberöltője már annak, azért nem feledtem el, nem lustultam egy cseppet sem. Hajnali edzések és ugrásra kész állapot szinte mindig, ez teszi ki az életemet. Nem csoda hát, hogy emellett semmilyen normális emberi kapcsolatom nincs. Sőt, ami azt illeti állati illetve növényi se. Háziállatom egyszer volt két teknős képében körülbelül két hétig, mielőtt éhségsztrájkban elhaláloztak volna, a növények meg valahogy nem illenek a profilomba. Se egy kósza bonsai, semmi. Nem tetszenek, van ilyen. Már rég nem szólok bele kínaiul a telefonba akkor sem, hogyha álmomból ébresztenek. Ékes, akcentusmentes angolsággal közlöm, hogy - Azonnal! – s már pattanok is ki az ágyból, hogy összeszedjem magam. Sokzsebes, laza, fekete nadrágot húzok, alá egy bélelt leggingsszel, elvégre elég cidri van odakint, s nem szeretem, hogyha jégkockák peregnek a seggemből. Sízokni, bélelt, kényelmes, bokámat fogó bakancsa, agyonra kitaposott, akcióedzett fajta. Felsőtestemre trikó, pulóver, kabát, semmi flancos, nem pufi, mozgásban nem akadályozó darab. A kabát és a nadrág zsebei csupa praktikus holmit rejtenek, többek között egy kulacsszerű – nevezzük inkább laposüvegnek, bár anyagát tekintve nem helytálló rá a kifejezés és a tartalma sem éppen lélekmelegítő alkohol – valamit, telve némi egzotikus folyadékkal. Nem szívesen érintkeznék vele közelről, de igen hasznos fegyver lehet, ami azt illeti. Fegyverek, felszerelés, kettő darab köntös (van elfekvőben pár darab, hogy női-e vagy férfi, esetleg uniszex azt nem vizsgáltam meg, csak azért vannak összeszedve, mert sose lehet tudni kit kell hozni-vinni, s a meztelenségtől ugyan nem írtózom, de ha nem muszáj, akkor nem közlekedem pucérokkal, a farkasoknál pedig a ruha mint olyan erőteljesen fogyóeszköznek minősül – pipa. Kávé – pipa, főképpen, mivel Kate hoz nekem, amit meg is köszönök. Nekem nem akadt érkezésem elmenni a kis konyháig az alagsorban, pont nem akartam ezzel az időt húzni. Viszont a figyelmességet illendő ódon még én is képes vagyok megköszönni, attól, mert nem nyakbaborulós, teliszájas vigyorgós verzióban teszem ezt, még ugyanazt jelenti. Amikor már iható állapotúra hűl, gyorsan el is fogyasztom, hogy ezzel se húzzuk az időt, majd pedig odafelé vezető úton lényegre szorítkozón kikérdezem Katet, hogy ő mit tud, elmondom, hogy én mit tudok, mert bár esélyét látom annak, hogy ez nyilván ugyanaz az információhalmaz lesz, nem akarok lyukra futni. Ahhoz túlzottan alapos vagyok. A beszédet Katere hagyom, egy biccentés a köszönésem és semmi több. Nyilvánvalóan kellemes a hírem, ami azt illeti, a karót nyelt picsán keresztül bármit el tudok képzelni, de sem máskor, sem most nem érdekel senki véleménye. Ha bájcsevegni akarnék, akkor elmennék társalkodónőnek. Most viszont meló van, azt kell csinálni, s bár nekem is menne duma közben, nekem nem kenyerem az ilyesmi. Viszont nem is idegesít, ha másnak az. Tökéletesen ki tudom zárni a tudatomból az egészet. - Köntös a kocsiban! – jegyzek ennyit, aztán részemről a fáklyásmenet. Nem fogok visítva röhögni azon, ahogy rózsaszín – tényleg, milyen színűt is szedtem össze? A csoda sem emlékszik, nem ellenőrzőm a talált-ruha készletemet sose – frottírban parádéznak, ha felveszik egyáltalán. Van választék, elvégre Katenél pokróc is akad, ha jól láttam. Az ő dolguk, oldják meg. - Kontroll! – morranok rá Őrzőtársamra, s remélem, hogy érteni fogja, hogy mire is mondom ezt. Nehogy már felébresszük itt ezt a Csipkerózsikát! Beletörne a bicskánk két szeme világába, az is bizonyos. S ha már itt tartunk, amíg Kate nyomellenőriz és állapotfelmér, addig én magam az ájult farkashoz lépdelek. Első dolgom bénítás-t küldeni rá annak rendje és módja szerint, mert bár a korából adódóan nálakörülbelül 20-30 perc környéke az, ameddig hat a varázslat, ez éppen elég arra, hogy mivel bénítva van az egész teste //Bénításra - 2,5 pont (a -5 helyett, mert ez a mesterszavam) levonva, így maradt 47.5//, így a szemhéjait se tudja felnyitni, szóval ne is legyen képes használni a képességét. És hogy ebben teljesen bizonyos legyek, kezembe veszem a flaskát, amit magammal hoztam. Kinyitom. Annak tartalma - ezüst-nitrátot tartalmazó emulzió - hamarosan Seth szeme közé loccsan //esélyesen féloldalasan van a pofája, tehát az egyik szemét biztosan le tudom önteni, a másikra meg dobok- hogy éri-e elsőre. Dobás linkje az eredménnyel: ITT található// így a sav maró hatása véleményem szerint – és őrzői tapasztalatom szerint is - biztosan elveszi a kedvét attól, hogy szemkontaktust keressen bármelyikünkkel is a bénítás elmúlta után. - Énmiattam vissza ne fogd magad! – dobtam át a labdát Katenek, s talán egy halvány ragadozóvigyor is megjelent a szám sarkában. Játszadozni nem kenyerem, de ketten jöttünk, ez a kettőnk terepe. Ha akar valamit előkapni séróból, akkor tegye. Viszont azért közlöm az egyértelmű tényállást. - Nagyjából 20 perc. – tudom, hogy tudni fogja, mi is az a húsz perc. Függőben hagyom, de ott lebeg a mondat végén az „ehhez tartsd magad” is. Mélyen remélem, hogy sehol nem csúszott hiba a számításomba, de aztán persze.. majd kiderül.
Újra az ablaktalan pincében voltam gyerekként, Martinez kezei között, egy nevelési és fejlesztési célzatú megtépés után. Szinte nem volt olyan porcikám, amit ne csúfítottak volna el karmolások, és annyit már megtanultam az alatt a talán (?) két év alatt, mióta vele voltam, hogy a vérzések ugyan elállnak, de ha ő sebesít meg - bár ez enyhe kifejezés volt arra, amit velem csinált - az valamiért lassabban gyógyult. Csakhogy én nem akartam meggyógyulni, nem akartam ezt az egészet, amit velem csinált, és nem akartam azt a dühöngő fenevadat, ami most ugyan kusshadt, de éreztem a benne kavargó agressziót, ami belülről mart. A csapkodás csak féleszméletre vert, de többet nem tudott kihozni belőlem. Érzékeltem, hogy emberek - Őrzők! - vannak körülöttem, meg a farkasok is, de a szemem nem tudtam kinyitni, ahhoz túl kimerült voltam, túl sok vért vesztettem. Röhögtem volna magamon, ha tudok: ha egyszer beindul a lavina, csőstül jön az áldás. Eddig olyan szépen ellavírozgattam, erre egy világ háta mögötti helyen kellett a nyakamba kapni mindent. Martinez fapofával állt felettem. Semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle az a véres massza, amivé változtatott. Felém rúgott egy tálat, benne hússal, és már hangzott is a felszólítás: egyél. Csak a fejemet emeltem fel fel egy kicsit, erőtlenül, a kajára pillantottam, aztán visszafeküdtem. Elegem volt az egészből. Kilenc éves voltam, és mégis úgy éreztem magam, mint egy vénember, aki évszázadok súlyát cipeli a vállán. Anyámat akartam, a társaimat, akik áldozatául estek ennek a tömény gonoszságnak, aki előttem állt. Valahol az ájulás és ébrenlét között lavíroztam felváltva. Egyszer a düh, máskor a gyűlölet, majd a feladás szikrája lobbant fel bennem, de azonmód hamvába is halt. Az egyedüli ami minden alkalommal állandó volt, hogy hagyjanak már békén. Az, hogy körülöttem zsongtak irdatlanul idegesítő volt. Csendet akartam. Martinezt nem elégítette ki sokatmondó válaszom, bár nem is értettem miért vesződik velem ennyit. Csak egy kölyök voltam, semmi hasznára nem váltam. Egyszerűen előrángatta belőlem a bestiát, míg én üvöltve szenvedtem az átváltozás vérfagyasztó kínjai alatt. Miért nem akkor hagyta, hogy kis szőrgolyóvá változzak, mikor megkínzott? Megakadályozta, lefogott, és semmit nem tudtam tenni ellene. Most meg... Bestiám életösztöne erősebb volt az én menekülési vágyamnál. A tál fölé hajolt és enni kezdett. Ő élni akart, és egyáltalán nem érdekelte én mit akarok. - Egyszer még úgyis megöllek Martinez...- motyogtam. Az emlékek úgy áradtak, mint egy szilaj folyó. Az eddig mederben tartott hullámok elborították elmémet, mert nem volt kontroll, gát, ami feltartsa őket. A külvilágból már mit sem éreztem, foglya lettem a fejemben pörgő képek kusza kavalkádjának.
Az, hogy a farkas nem reagált szinte semmire, igencsak felbosszantott. Nem szerettem soha, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan én kigondoltam, de szerintem ezzel nem vagyok egyedül a világon. Megrugdosni azért mégsem akartam most, pedig megérdemelte volna, de ellenálltam a kísértésnek. Valószínűleg abszolút hasztalannak bizonyult volna a próbálkozás, hiszen eddig sem tért magához, gondoltam az erőszak sem vezetne kivételesen sehová. Nem teljesen vallom ezt a nézetet, de azért akadtak olyan szituációk, amikor még én is beláttam, hogy mikor felesleges. Ez most az volt, amiért jöttünk, az már megvolt. - Tudok róla! – szisszentem fel, hogy ezzel is kifejezzem a nemtetszésemet. – Nem egy tanonccal vagy itt, Wang, ezt ne felejtsd el! – emlékeztettem szigorúan, mert akárhonnan nézem is, a harctudásom még mindig verte az övét, ráadásul idősebb is voltam. Nem sokkal, de az a néhány év plusz tapasztalat azért nem volt rossz. Nem akartam farokméregetőst jásztani, sem pedig megalázni a többiek előtt, vagy vitába szállni, pont ezért emlékeztettem csak ilyen szolidan arra, hogy pontosan tudom, mivel jár a vérvonal. Nem vagyok ostoba, nyilvánvaló, hogy nem terveztem, hogy a szemébe nézzek. Vannak olyan emberek, akik azt hiszik magukról, hogy mindent ők tudnak a legjobban. Róla eddig nekem pontosan ez jött le, noha nem volt rá sok példa, hogy együtt dolgoztunk volna. Mellesleg a csapatmunkával soha nem akadt gondom, viszont én nem gondoltam azt magamról még a sajátos stílusom ellenére sem, hogy mindenre tudom a választ. A saját területemen azonban verhetetlen voltam, ezt valljuk be! Némán néztem végig a másik harcos magánszámát, de eszem ágában sem volt beleszólni. Igazából ajkaim nagyon is elégedett mosolyra húzódtak, miközben két karomat összefontam magam előtt. Ugyan harcra kész állapotban voltam a napom minden egyes percében, de ezúttal nem tartottam semmiféle veszélytől. Egyrészt meg tudnám magam védeni, másrészt a farkasok úgyis egyből szólnának valószínűleg, ha közeledne felénk valaki vagy valami. Ez itt a lábunk előtt már úgysem tudott ártani senkinek. Lehet, hogy csak ma este, lehet, hogy soha többet. Arról sajnos nem lettünk tájékoztatva, hogy mi lesz a további sorsa, de nem is ez volt a lényeg. A mi feladatunk annyira korlátozódott, hogy elszállítsuk az egyetemre, a többi majd a felső vezetés dolga lesz. Én csupán okos kis katona vagyok, aki teljesíti a rá kiszabott feladatokat. Legalább ilyen szinten soha nem volt probléma az önfejűségemmel és a határozott személyiségemmel. - Senki miatt nem fognám vissza magam, ne aggódj! – küldtem egy hasonló kaliberű mosolyt felé, mint amilyen az ő arcán díszelgett, amikor felnéztem rá. – Viszont úgy gondolom, hogy csak adnánk a szarnak egy pofont. Már semmit nem érünk vele ma, teljesen ki van ütve. Vigyük be, aztán szerezzünk valahol reggelit! Talán később majd lesz rá lehetőségünk, hogy alaposabban is bemutatkozhassunk neki, és valamilyen maradandó nyomot hagyjunk benne! – természetesen a szó legszorosabb értelmében gondoltam mindezt. – Dobjuk be hátra, szerintem azt a negyedórát, vagy maximum húsz percet kibírja még eszméletlenül, de a bénítástól amúgy sem tud majd semmit tenni… - közben már hajoltam is le, hogy felnyaláboljam a hatalmas hímet, és bepakoljam a kocsim csomagtartójául funkcionáló hátsó térbe. - Szálljatok be, ha kell, elviszünk titeket egy darabon! – szóltam rá a másik kettőre. – Mozgás! – kezeimet hanyag mozdulattal töröltem bele a nadrágomba, hála istennek fekete, így a vér nem hagy rajta látható nyomot. Részemről innentől befejezettnek tekintettem a mai akciót, és csak remélni mertem, hogy tényleg lehet még néhány keresetlen szavunk a kóborhoz.
- Ha tudnád, Strauss, akkor nem ébresztgetnéd. – zárom le. A hócipő se fog leállni vele itt vitázni, főképpen, amikor más dolgom is van, meg egyébként is. Az, hogy kikérte magának, számomra elég egyértelmű jelentéssel bír. Épp csak ez nem sem az a helyzet, amikor közölném vele mindazt, ami megfordul a fejemben. Egyenlőek vagyunk, legalábbis ez a hivatalos álláspont. Bénítok, savazok majd hagyom, hogy Kate azt kezdjen a hatástalanított áldozattal, amit csak akar. Litániáját hallva csak egy semmi kis mosoly születik ajkaimon. - Tiéd a lába! – jegyzem, majd hogyha Kate is nekiveselkedett, akkor részemről be is dobhatjuk a fent nevezett hátra a farkast. Csíny letudva, így a magam részéről csak arra vesztegetem az időmet, hogy visszapattanjak az anyósülésre. Egyrészt: hideg van. Másrészt: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Harmadrészt: engem nem öntött el a jóérzés, köntöst hoztam, ez legyen a fiúknak elég. Azért ha beülnek, s véletlenül szólnának hozzám, kegyesen reagálok is a magam simogató stílusában, de nem viszem túlzásba. - Nem tudom, te hogy vagy vele.. – intézem Katehez a szavaimat, s hogyha egy bálteremben lennénk, akkor ezzel akár keringőre is invitálhatnám, de így a kocsis szituációban egészen másfelé hívogatom. Lám, nem vagyok én haragtartó, mindketten a másik seggébe harapgálós egyedek vagyunk, nem fogok megsértődni olyanon, ami nem is volt sértés. Akinek nem inge, ugyebár, az nem öltözködik. - ..de én megéheztem. Ha leadtuk Csipkerózsikát, ehetnénk valamit. Nem mondhatja senki, hogy antiszociális vagyok, ugye? De. Mondhatja. Maximum műfogsort kell csináltasson, puff neki!
A délelőtt nyugodtan telt Fairbanksban. Az oktatás jól alakult, azonban a jelentést – egyenlőre - nem sikerült senkinél megoldani, és úgy tűnik ez holnap estig nem is nagyon lehetséges, így végül úgy döntött, hogy kimegy terepre. Van pár gyógynövény, ami Anchorageban sokkal távolabb fekszik a várostól, mint itt fent északon, így ez voltaképpen időspórolás. A több mint egy évtizedes alaszkai élete során jól kiismerte a vidéket. Így a döntése is egyértelmű volt a Moose Creek menedékház környékén fog keresgélni, pár hónapja is ott lelt egy csodás zsályatelepet, s most is be akar térni oda, ha pedig véletlen túl sokáig időzne estére a Menedékház is megteszi. Az utazás nem tartott túl sokáig az egyetemről kocsival, ám a parkolás helyétől jó 3 órás túra vezetett a házig, így felkészült, vastag túrakabát, alatta három réteg ruha, bakancs, hátizsák, az oldalán egy vadásztőr. És persze előre feliratozott vászontasakok a táska mélyén a víz, és élelem mellett a gyűjtendő növényeknek, no meg egy takaró, mert a kesztyű és a sapka este kevés lehet… Az irány egyértelmű volt, ám a kiszállás előtt még biztonsági intézkedést kellett eszközölnie, egy Hatodik érzék varázslat, és Keresés ige, ezen a területen elengedhetetlen. Tudja jól, errefelé azért akad jópár kóbor és a helyi falka is szereti bejárni a vidéket. Ő nem szándékozik egyik társaságot sem háborgatni, azonban a biztonság elengedhetetlen, főleg egy gyógyító esetében… Az időjárás viszonylag kellemes, bár azért a szél csípős levegőt fúj az ember arcába, de ez ellen a vastag sál viszonylag jó védelmet jelent. ~Alice jól fejlődik. A vizsgája kétségtelenül jól fog sikerülni, talán pár hét múlva már meg is ejtheti vele a főgyógyító… Na de mire is lesz szükségem, zsálya, bivalyfű, havasi lándzsafű, és esetleg vörösáfonya, még ha éretlen is… Megteszi.~
Az séta viszonylag eseménytelenül telik, a természet csendes, minden várja a tavaszt, és spórol az energiáival. Franz végül egy kis patak tövében dönt úgy, hogy elkölti kései ebédjét. Négy óra körül járhat, és a Menedékház körülbelül félórára lehet még az ösvényen tovább haladva. A környezetet ritkásan szegélyezik fenyők, bár azok mind terebélyesek és évszázadosak. A pataknak háttal ücsörög, arról nem igen lepheti meg semmi olyan, ami szag alapján azonosította be, tekintetét pedig egyenlőre egyik varázslata sem riasztotta, így a hideg vajas, salátás, paradicsomos szendvics nem túl laktató, ám annál egészségesebb ízvilágába feledkezhet.
Fogalma sem volt róla, hogy merre kéne visszaindulnia. Az egész napot az erdőben töltötte, préda után kutatva, és az illatok egyre inkább elcsalogatták a farkaslakot körülvevő rengetegből. Igazából persze nem bánta, hogy felfedezheti a vidéket, szeretett magányosan erdőkben koslatni. Hegyről le, hegyre fel. Jobb szeretett persze normál farkas alakban, feltűnésmentesen közlekedni, viszont bal mancsának csonkja, most megnehezítette volna a közlekedést, így kénytelen volt humanoid alakban trappolni előre. Nagyobb a lebukás esélye így. Egon persze örült volna ennek, mert akkor megehette volna a gyanútlan erdőjárókat, de sejtette, hogy nem lesz ekkora szerencséje. Na, meg persze, ha egy egész iskoláscsoport lett volna a szemtanú, azokat igen sokáig kellett volna üldözni, hogy mindent elkapdoshassa, és az is előfordulhatott volna, hogy valakit elszalaszt, és akkor aztán bajba kerülne. Nem kívánta a helyi őrzők és falkája haragját magára vonni. Viszont egy-két eltűnt ember, még nem a világ vége, főleg, ha el tudja őket ásni a rengetegben. Persze jelen pillanatban az ásás is nehezére esett volna. Maximum épp mancsával tudott volna valami gödröt kaparni, ami elég hosszú időbe telt volna. Egon szíve váratlanul dobbant izgatottságában, amikor megérezte az emberszagot. A fenevad is felült ketrecében és pofáját nyalva ösztökélte Egont a szag irányába. Egyetlen szagnyom volt és már korántsem volt friss, de a vérfarkast reménnyel töltötte el, hogy végre másfél év után újra lehetősége nyílik megenni egy embert. Izgatottságában óvatosságáról is megfeledkezett, vagy csak inkább háttérbe szorította és fényes nappal humán farkasként, két lábon szaladt a szag irányába, néha persze le kellett hajtania a fejét, hogy jobban érezhesse az illatot, de jobbára rohanvást közeledett. Ezért is fordulhatott elő, hogy eltévedt, ráadásul egy idő után már az emberszagot is elvesztette. Talán hét-három órán át loholt előre. Izmai jóleső fájdalommal sajogtak, és habár az embert nem tudta levadászni a környező erdő csöndes nyugalma magával ragadta. Egyedül az nem tetszett neki, hogy fogalma sem volt róla, hogy hol van. Tudta, hogy milyen égtáj felé van Fairbanks, csak éppen nem ismerte annyira a környező területet, hogy simán megtalálja a várost. Akár több mérföldnyire is elhaladhat a város mellett, és a hegyek miatt, még csak észre sem venné. Nyilván fel kell majd kaptatnia a White Mountains egyik csúcsára, hátha akkor talál valami tájékozódási pontot, amivel már útba igazodhat. Egy patak húzódott észak felé, persze ez neki sokat nem segít, viszont a szél új szagot sodort felé. Emberszagot, ami keveredve volt valami furcsán ismerőssel, valamivel, amit legszívesebben elkerült volna a legtöbb esetben. Talán most is ezt kellene tennie, de furdalta a kíváncsiság. Mit kereshet egy mágiaérzékeny ember a semmi közepén? Nem volt teljesen biztos benne, hogy az ember őrző-e, de gyanította, hogy igen, mivel a mágikus szag koncentrációja igen nagy, nem nyomja el ugyan az emberszagot, de markánsan jelen volt. Ha őrző, nem fog meglepődni a farkasalakján, ha meg ember, hát akkor igen rossz napja lesz. Egon a patak mentén haladt előre, és hamarosan meglátta a szag forrását is. Békésen ücsörgött és falatozott, a patak azon partján, amin Egon is tartózkodott, nagyjából hetvenyardnyira. Ebből nem lesz kaja, de hátha tudja merre kell menni, hogy visszataláljon Fairbanksbe. Nem szerette volna a falka haragját kivívni, amiért engedély nélkül esetleg napokat tölt távol a farkaslaktól. Kár lenne megrémíteni a fickót. Ránézésre, olyan, mint aki a saját árnyékától is megijed. Persze gyanította, hogy nem volna őrző, ha ez igaz lenne, de inkább nem fog hirtelen előbukkanni a semmiből. Egon pofája torz vigyorra húzódott, és egy fa takarásában a hóba nyúlt. Egy manccsal a művelet nem volt olyan könnyen kivitelezhető, de nem is volt megoldhatatlan. Meleg mancsában a kiragadott hó, hamar megolvadt, és karmos végtagjának mozgatása közepette egész takaros kis hógolyóvá vált. Még szerencse, hogy a bal tenyere hiányzik, jobb kézzel legalább tud rendesen célozni. Kimerészkedett a fa takarásból, és lendületet vett, hogy elhajítsa a hógolyót. A távolság nem volt túlságosan nagy, és természetesen fejre célzott. A hó nem volt jeges, még ha teljes erőből el is találna sem okozna igazán nagy kárt. Hátrahúzta mancsát és elhajította a hólabdát. Nézte az ívet és várta, hogy a lövedék célba találjon. Nem húzódott vissza a fa takarásába, hanem hagyta, hogy a fickó simán megláthassa, amikor keresi a hógolyó kilövési pontját. Egy ilyen nyitánnyal biztos nem fogja halálra rémíteni.
A szendvics lassan fogy el, mivel sok látnivaló akad errefelé. Franz mindig is élvezte az alaszkai táj adta gyönyöröket, mivel alapvetően teljesen más volt az itteni élet, mint a Londonban vagy éppen Szent-Ilonán, az illatok is mások voltak, sokkal több erős és zöld szag volt a levegőben. A végeláthatatlan fenyvesek, a rothadó faágak, és a megszámlálhatatlan apró ér, patak, a bennük úszkáló halak, békák… Egy trópusi közegben felnőtt férfi számára mindez lenyűgöző, főleg, ha szereti is keresni az illatok mögötti pillanatokat. Ezt ég Helenaban tanulta, egy farkastól. Majdhogy nem barátságnak volt nevezhető, ami köztük volt, persze végül az élet közbe szólt, de mégis sokat okultak egymás valójából, az eltérő és mégis olyannyira hasonló nézetekből. Paradoxonok sokasága áll fenn az őrző és a farkas lét között, melyekre igazi válaszokkal csak az idő és az egyéni döntések szolgálhatnak. Talán a szendvics kétharmada fogyhat el, mikoris a belső riasztó megszólal. Valami közeledik. Franz reflex szerűen fordítja el az irányból felsőtestét, és csak ezt követően tekint fel. Lehet sző egy nyílról vagy egy lövedékről is, ám a sebesség alapján rögvest rájön, egyenlőre nincs itt semmiféle probléma. ~Egy hógolyó… És egy nem várt meglepetés… Hatvan-nyolcvan yardra lehet.~ Csodálatos lények a farkasok, vadságuk, és tesztoszterontól pörgő elméjük ellenére is, tökéletes pusztítók, mi sem jelzi ezt jobban mint az, hogy a következő pillanatban becsapódó ”lövedék” pontosan előbbi ülőhelyén ér földet. - Jó próbálkozás. Segíthetek esetleg? Semmiféle fenyegető mozdulat, egyenlőre nem tudja kivel és mivel van dolga. Túl nagy a távolság. És ezt vélhetően a lény is tudja. De kulturált teremtések ők, nem kell rögvest egymás torkának ugrani, hacsak a belső szörny fel nem éled. - Franz Meyerhof, és vélhetően tudja mi vagyok. Apró mosoly, közben a szendvics fóliája kellemetlenül recsegve visszahajlik a megmaradt falatokra, és keze elrejti a kabát zsebében a maradékot. Ekkor tűnik csak fel neki, a testi hiányosság. ~Ez alapján vélhetően a Krónikás megfogja tudni mondani, kivel volt dolgom.~ Nyugtázza magában, ám egyenlőre nem mozdul, varázslatot sem aktivizál nincs rá szükség. ~Nézzük hová alakul ez az egész. Rég volt már, hogy összeakadtam a fairbanksi falka bármely tagjával.~ Viccesnek találja a helyzetet, mivel alapvetően pont ma délelőtt tartott előadást Alicenak az efféle pillanatokról. A mosoly ki is ütközik az arcán, de alapvetően ez most nem igen zavarja. - Úgy hiszem egyikünknek se lenne kellemes a folytatás, ha valaki meglátná Önt így. Nekem is cselekednem kellene, és Önnek is a maga módján, az pedig csak konfliktushoz vezetne, ami szerintem egyikünknek sem használna.
Egon pofájáról lehervadt a jókedv, ahogy az őrző kitért a hógolyó útjából. Fenébe, pedig azt hitte nem lesz képes ilyen gyorsan reagálni rá. Mindenesetre a célját elérte vele. Az őrző felfigyelt rá, és nem is ijedt halálra. Ráadásul még meg is lett dicsérve a remek próbálkozásért. Most már nyugodtan közelebb mehet anélkül, hogy az őrző, saját személye elleni támadásnak vélné a távolságcsökkenést. - Igazán köszönöm – küldte gondolatban a fickó felé, amikor valamivel közelebb lépkedett. – Mindig jól esik, ha valaki értékeli kifinomult társalgásindító próbálkozásaimat. Ami a segítségnyújtást illeti, előfordulhat, hogy tudna segíteni. Olyan kínos bevallani valakinek, hogy eltévedt, de hát nem hozott magával GPS-t, meg egyébként sem valószínű, hogy Egon lenne az első vérfarkas, aki nem talál haza. Így inkább, majd, ha kicsit megismerte a fickót fogja elárulni, hogy miben is tudta segíteni neki. Bár tett némi utalást rá, nem valószínű, hogy az őrző egyből erre a lehetőségre gondolna. Bár ki tudja? - Igen, sejtem – közölte, majd pofáját grimaszra húzta, már amennyire lehet egy farkas pofát emberi mimikával ellátni. Természetesen tudta, és Franz is tudta, hogy tudja, hiszen különben nem fedte volna fel magát humán farkas alakban. - Egon Duckbane – biccentett aprót felé, miközben gondolatban küldte a fickó felé a szavakat. Az emberek és őrzők számára fenntartott nevet adta meg. Franz közben elrejtette a szendvicsét, bár igazán nem kellett volna féltenie tőle. Nem szokta más kajáját ellopni. – Egyébként, elárulná mit keres itt? – kérdezte, bár gondolatban ugyanúgy lehet a hangsúllyal játszani, mint élő szóban, így egyértelművé válhat Franz számára, hogy csak érdeklődik, de azért jobbnak látta inkább egyértelműsíteni kérdésének miértjét. – Mármint nem baj, hogy itt van vagy ilyesmi, csak nem számítottam rá, hogy a semmi közepén egy őrzőbe botlok. – Egonnak ez tényleg a semmi közepe, mivel fogalma sem volt, hogy mi merre van ezen a tájon. Persze Franznak lehet más a véleménye. Sőt lehet van egy üdülőközpont is a közelben, amiről a vérfarkas nem tud. Viszont remek lehetőség, hogy megtudjon valamit a vidékről és ne kelljen feltételen bevallania, hogy fogalma sincs róla hova vetődött. - Ja, igen, hát jobb lenne, de nem hoztam ruhát magammal, és hideg van. Szóval nem hiszem, hogy ezt most be tudnám vállalni – ha amiatt aggódik, hogy valaki megláthatná, az arra enged következtetni, hogy vannak a közelben emberek, bár Egon Franz szagán kívül egyetlen ember által kibocsátott illatot sem érzett. – De talán sima farkasként nem keltek akkora feltűnést, ha véletlen erre járna valaki, igaz nyilván magát dilisnek néznék, mivel egy vaddal néz farkasszemet, közben még beszél is hozzá, de inkább, minthogy lefagyjon a lábam. Láthatja, már így is elvesztettem a mancsom, nem hiányzok néhány lefagyott lábujj még pluszba – Egon felemelte a bal kezét, hogy megmutassa csonkját. Persze lehet, hogy már korábban kiszúrta a hiányosságot, hiszen egyáltalán nem rejtegette sérülését. Nagyjából tíz yardra volt tőle, amikor változni kezdett. Humanoid farkasból, egy közönséges farkassá alakult néhány másodperc alatt. Sántikálva botorkált előre, mivel nem akart bal mellső lábára nehezedni, majd néhány lépésnyire leheveredett a hóba. - Így már nem lesz konfliktus – húzta vigyorra a pofáját – legalábbis remélem. – Az őrzők nem agressziójukról híresek, Egon bízott benne, hogy Franz nem akar egy farkas trófeát a falára kiakasztani. Valószínűleg emberevéséről sem tudnak, különbem féléves Fairbanks-i tartózkodása alatt, már megkeresték volna és elbeszélgettek volna vele.
Figyelmesen hallgatja a felé irányzott válaszokat, közben azonban éber marad, félelmet nem igazán érezhet rajta a farkas sokkal inkább a kimértség, és erőt sugárzó önbizalom szaga az, ami körüljárja Franzot. Az ok is egyszerű, a sérült végtag, a viszonylag békés kapcsolatteremtés és az anchorage-i évek megtanították a Kuruzsló-t, hogy nem lehet csupán emberi fejjel gondolkodni, meg kell érteni a farkasok motivációját, mert mindegyiküknek van ilyene, sőt sokkal sarkalatosabb módon, mint az egy embernél vagy egy őrzőnél jelentkezne. - Örvendek. Alapanyagokat gyűjtök, ideális az idő és a helyszín. A természet pedig sok ajándékot ad. Egyenlőre a segítségnyújtást illető részre nem reagál, majd kiderül, mit is akar pontosan Egon, már ha eljutnak a társalgás azon pontjáig. Franz, lassan visszaül előző helyére, ezzel is jelezni kívánja, hogy nem érez ellenségességet a farkassal szemben, s voltaképpen túlzottan nagy veszélyforrásnak sem tartja. A vadon így működik, az együtt élő ragadozók egymás tudtára próbálják adni, erejüket és tapasztalatukat, ha pedig ezek a jelek elég intenzívek, és nem túlságosan sértők, akkor bizony nem zargatják egymást oktalan hadakozással. A képzett őrzők és a tapasztalt farkasok esete is hasonló módon definiálható. - Amúgy innen északra az ösvény mentén, van egy menedékház. Oda tartottam, lehet az estét is fent töltöm, az időtől és a haladásomtól függ. Ha úgy adódna ott maga is talál száraz ruhát. Az arra járók jó szokása, hogy mindig visznek valamit, az elhozott felszerelés helyett. Miközben ücsörög, átgondolja a hallottakat, és összegzi is a megszerzett információt. ~Tehát már jó ideje kint van a vadonban, nincs a közelben felszerelése. Vélhetően vadászik, és próbálja terelgetni a bestiáját…Óvatosan.~ Ahogy közeledik felé a férfi és átalakul, lassan végig hordozza tekintetét a környező vadonon, hogy lát-e más farkasra utaló nyomokat, de úgy tűnik egyenlőre ilyen nincs a közelben, s ez még több önbizalommal tölti el. - Engem már sokszor néztek bolondnak. Főleg mivel egyesek szerint van egy olyan rossz szokásom, hogy túlzottan barátságos vagyok a magafajtával, sőt nem ritka, hogy segítem is a fajtársait… Tehát engem nem zavar, ha véletlen egy kósza turista túlzottan elvadult antiszociális őröltként tekint rám. És ha jól sejtem, Ön ezen csak jót szórakozna… Láttam a sérülését. Régi vita, vagy csak egy sértett falkatárs, esetleg egy ostoba kóbor, aki nem tudta hol a helye? Az őrzőknél is megesik hasonló, csak éppen mi nem vagyunk olyan regeneratívak, mint Önök. Amikor két tanonc közt elszabadulnak az indulatok, hirtelen szobák gyulladhatnak ki, gerendák törhetnek… Én is voltam fiatal, bár az sem most volt.
Kezdőlap
//
//
