Mivel az elmúlt néhány hét különösen nyugodtan és eseménytelenül telt, kihasználtam az alkalmat, hogy egyik nap beköltözzek az egyetemre, és megejtsem a szokásos éves leltárt az orvosi szobában. Tudom, kicsit korai, inkább előbb, mint később, nem igaz? Amiből kevés volt, megrendeltem az utánpótlást, azonban több olyan növény és egyéb kellék is akadt a kis szertárunkban, amit sajnos nem igazán lehetett csak úgy rendelni, személyesen kell begyűjteni. És itt jön képbe az egyik új felfedezésem, miszerint az egyik gyógynövény, amit Indiában előszeretettel alkalmaztunk, történetesen itt is előfordul. Már csak meg kéne találni, mert az egy dolog, hogy a könyvek szerint merre keressük, a növények sajnos nem olvasnak könyveket. Így történt, hogy egyik nap, ahogy összefutottam Willel, rákérdeztem, vadőrként találkozott-e már a környéken az indiánpipa névre hallgató növénnyel, és amennyiben igen, valamelyik nap ráérne-e, hogy begyűjtsünk belőle egy adagot? Tudom, előbb is eszembe juthatott volna, de hátha valamelyik védettebb völgyben vagy szurdokban akad pár... Így történt, hogy már órák óta itt kóválygunk a semmi közepén az erdőben, a jellegzetes, törékenynek tűnő fehér növény után kutatva. Még jó, hogy nem egyedül indultam útnak, mert biztos, hogy innen az életben nem találnék haza egyedül… - Nem tudom, mennyire segít az információ, a könyv azt írja, hogy egy bizonyos gombafajta parazitája, és többnyire a bükkfák közelében lehet megtalálni. - idézem fel a könyvből, hátha segít valamit Willnek, majd mintegy éles témaváltás gyanánt – Forró tea és keksz van a hátizsákomban, ha kérsz, szólj nyugodtan! - már ha még nem csömörlött meg tőle, hogy szinte hetente hagyok egy adagot az egyetemen az őrzők konyháján… - Szerinted van rá esély, hogy találunk ilyet, vagy majd a szokásos áprilisi diliház után térjünk vissza rá, ha még aktuális lesz? - kérdezem kissé csalódottan, mert már 2 helyen megnéztük, de eddig semmi.
Mikor Abigail megkeresett a kérdésével, nem igazán értettem, mire is gondol pontosan, pedig a látszat ellenére nem ismeretlenek számomra az erdő mélyebb növésű teremtményei, növényei sem... Szerencsére gyorsan sikerült tisztázni, hogy egy errefelé szellem gyom néven ismeretes növényről beszél, mely Alaszka délebbi, kevéssé fagyos, de mégis párától telített közegében lelhető fel. Habár már benne járunk a hűvösebb időszakban, még nem vetettem el annak lehetőségét, hogy találjunk belőle párat az Anchorage-i határhoz közeli szurdokos terepen. Ennek megfelelően keveredtünk ide, a jeep-et hátrahagyva a jelenleginél biztonságosabbnak nevezhető terepen. A nő megjegyzésére felnevetve mutatok körbe a fákra. - Válassz egy szimpatikusat közülük...! - Nevetősen ingatva meg a fejemet lépek közelebb hozzá és ha nem siet semerre a felajánlása után, mögé lépve a táskája cipzárjával kezdek el matatni. - A teát elfogadom, köszönöm. Te kérsz? - Firtatom mintegy mellékesen, miközben fáradt, mégis őszinte mosoly fut át borostás ábrázatomon a méltatlankodását hallva. - Ha most nem is, márciusban, mikor kicsit enyhül az idő, mindenképpen akad belőle errefelé. Esetleg Wendy-t meg lehetne kérni, nézzen szét a partvidék mentén. Vagy ha magad mennél, szólok Solomonnak, ezen nem múlik. - Április... ha csak arra korlátozódna ez az istenverte anomália, amivel együtt kell éljünk évek óta! - Egy ötletem van még igazából, csak nem tudom, működne-e... de talán némi mágia segítségével megpróbálhatom felderíteni. Viszont akkor lehet, neked kell vezetni hazafelé...! - Heccelem, noha azért remélem az általam évtizedek óta uralt elem segítségül hívása nem viselne meg olyannyira, hogy hazavágjon; pont engem.
- Nem is tudom… Így hirtelen most egy bükkfát sem látok. - ismerem be némi csalódottsággal, s miközben Will a teás termoszt kutatja a hátizsákom mélyén, addig kíváncsi tekintettel pásztázom a körülöttünk húzódó erdőt. Pedig a növényismerettel nincs gondom… - Igen! Elővennéd a tartalék bögrét is, kérlek? - tipikus női táska, van ebben minden, csak találja meg az ember. - Mennék én szívesen, csak sajnos az időmbe nem férne bele. Inkább megkérem Wendyt, ha ideje engedi, nézzen körbe, én meg megpróbálom kicsit rendbe szedni az itteni készleteket. Ha minden jól megy, jövő héten meg is érkezik az utánpótlás, bőven lesz elég dolgom azzal is. - osztom meg Willel, mi újság az egyetem alagsorának legsterilebb helysége táján. Igaz, nálunk annyira nem véresen szigorú a rendszer, mint a kórházakban, de azért nekünk sem árt vezetni, meg képben lenni vele, miből mennyi van raktáron. Szép dolog az, hogy az ember mindent maga szeretne csinálni, mert az a biztos, csak sajnos nemigen kivitelezhető. Pláne „vezetők” esetében, de gondolom, Willnek csak nem kell bemutatni a problémát, Protektor, és mellé a harcosok is ott vannak neki. - Hagyd csak, annyira igazából nem létszükséglet. Amúgy is, ne erőltesd túl magad, te sem vagy már 20 éves. - cukkolom komolytalanul, miközben a saját teámat kortyolgatom. Sejtem, annyira azért nincs rossz bőrben a láncdohányos rossz szokása ellenére sem, hogy egy kis varázslástól így kimerüljön, de hát no, legalább kicsit érezze a törődést a szép kerek születésnapot átlépve. - Ha nincs elég halálfélelmed egész évben… Azóta nem vezettem, hogy ide költöztem, ráadásul a balkormányos és a téli vezetés teljesen kimaradt az életemből. De egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz? - vonok vállat, mint ha abszolút semmiségről lenne szó. Bár, abból kiindulva, miket éltünk át az elmúlt években, lehet ez tényleg semmi nem lenne ahhoz képest. - Jut eszembe, egyébként hogy bírod? - fordulok felé kíváncsian, visszakanyarodva az előbbi témához, mielőtt még tovább haladnánk – Vezetni a helyi protektorátust, mindenre figyelni, időt szakítani, adminisztrációk, farkasok, edzések, család…? – jó, hogy nem vagyunk többen!
Bár nem látja, aprót biccentek kérésére a bögrét illetően. Azt kisebb kutatás után meg is találom, s előre nyújtva neki veszem ki a teát is a hátizsákból. - Jól hangzik. Mostanság nem lehetünk elég felkészültek, az az érzésem... Egyedül akarod rendbe rakni az egészet vagy van segítséged? - Nem tudom hibáztatni Abigailt érte, hogy olykor sokkal többet vállal magára, mint amit elbír, de éppen ezt igyekszem megelőzni és/vagy elkerülni az ehhez hasonló kérdéseimmel. Azért van egy kisebb gyógyítói csapat mellette, hogy együtt megoldják ezeket a dolgokat, hát használja ki! Biztosan mind szívesen segítenek neki, anélkül, hogy úgy érezné, elveszíti a kontrollt a saját kis "szentélye" felett. A táskát becipzárolva, baráti civódását hallva halkan felnevetek, úgy lépek vele szemközt, töltve a bögrékbe a teából, miközben reflektálok a felém dobott verbális labdára. - Nem, valóban, de tudod mit mondanak a jó borról is...! - Kacc. Borostás képemen széles mosoly ül meg mindezen kijelentésem mellé, ahogy a nőre tekintek le. Nem érzem még, hogy éveimnek száma lassan egy éve háromjegyűbe váltott, de ilyenkor mégis, mikor valaki felhozza, odafészkeli magát egy kellemetlen gondolat a többi közé. Egyetlen mondat, melyet Dimitris ejtett ki a száján egy lazább este alkalmával: ha mázlim van, van még tíz jó évem, aztán annyi. - Őszintén szólva én egyetlen egy jó évvel is beérném, ha cserébe Alignak az örök vadászmezőkre kárhoztatna végre, úgy istenigazából. - Neee... komolyan egyszer sem? Nem is értem, hogy bírod ki, valamit biztos jól csinálsz, hogy mindig akad egy balek, aki fuvarozza a hátsódat. - Ciccenek fejemet ingatva meg, s kortyolok a teából ezt követően. - Kétlem, hogy baj lenne belőle amúgy, de ha már ennyi időt rááldoztunk, nem akarok úgy hazamenni, hogy nem próbáltunk meg mindent. - Tulajdonképpen nem volt kérdés már korábban sem, hogy megpróbálkozom a természet adta mágiát segítségül hívni majd pihenőnket követően a növény megtalálásához. - Nagyon egyszerű a titkom, nekem van a legjobb csapatom a világon. - Szélesedik őszinte mosolyom meg, hogy kissé fejemet ingatva, de előbbi mondatom élét nem elütve folytassam: - Ha csak ennyivel kellene megbirkózni, nem jelentene gondot, tényleg. A folyamatos megkeresések a többi protektorátustól kevéssé hagynak nyugodni. Eléggé... vegyes és vad elképzelésekkel tudnak előállni nálam jóval tapasztaltabb emberek és ez... dühítő. Az egész helyzet az. - De ha valakinek, ezt pont neki igazán nem kell részleteznem.
- Így az év végi leltárt jobb szeretem magam csinálni, hogy tudjam, mi a helyzet, meg év közben mennyire vezették jól a többiek a nyilvántartást. De egyébként van segítségem, ne aggódj, munkára vannak fogva a többiek is. - részben, mert nem is győznék egyedül mindent, másrészt pedig, nehéz időket élünk - Ki tudja, bármikor történhet velem is valami baj. - vonok vállat. Az sem megoldás, hogy mindent csak én tudok és csinálok, egyrészt mert mentor vagyok, minél önállóbb gyógyítókat nevelek, annál jobb mindenkinek, másrészt pedig mit szépítsünk, a halál se nem vár, se nem válogat, bármikor bekopogtathat… azt sem szeretném, ha utánam mindenki csak pislogna, mint pocok a lisztben, hogy most hogyan tovább? - Igen, de a jó borok nem élnek olyan aktív és veszélyes életet, mint mi itt fenn északon, elvannak a pincében egy polcon nagy békében. - teszem hozzá, arról már nem is beszélve, hogy nem szívnak el annyi dohányt napi szinten, mint kedves protektorunk. - Hát no… Őszintén szólva, annyira nem hiányzik a vezetés. Tudok, de nem hiányzik. - ismerem be. Elvagyok nyáron a nagy sétákkal, biciklizéssel, hidegebb időben a tömegközlekedéssel, legalább nem fáj amiatt is a fejem, hogy arra is gondot fordítsak, vagy hogy már megint befagyott a kulcslyuk. Vagy leszívta a hideg az aksit. Vagy bármi hasonló… Oké, aláírom, kényelmesebb, meg rugalmasabb, ha csak kiállsz a garázsból és mész, de nem érzem létszükségnek. - Csodálom, hogy bírod idegekkel. Meg idővel. - felelem elismerően, majd a teám maradékát is megiszom, mielőtt kihűlne itt nekem – Hm, például? Már persze, ha nem titok! Lehet, hogy elsőre vadnak tűnik, de amilyen őrült időket élünk… - kíváncsiskodok egy kicsit, de valahol meg is sajnálom ezt a nyakába szakadt terhet, amit cipelni kénytelen. Nem épp erre szerződött, amikor annak idején beleült a székbe, gondolom. Másfelől pedig milyen különös belegondolni, mennyire viszonyítás kérdése minden! Szinte már visszasírjuk a régi szép időket, amikor még „csak” a rendetlenkedő vérfarkasok miatt fájt a fejünk, nem Alignak, a megszállások, alapítók, meg minden egyéb kiszámíthatatlan finomság miatt. - Ha már nagyon az agyadra mennek, csak szólj, néha beugorhatok helyettesíteni a telefonos ügyfélszolgálaton. Vagy egy technikában jártasabb személlyel csináltatunk valami jó kis telefonrögzítős programot. Ha Alignakkal kapcsolatban szeretne érdeklődni, kérem, nyomja meg az 1-es gombot. Ha információt kíván megosztani velünk, nyomja meg a 2-es gombot. Ha… - poénkodom el a dolgot, aztán ki tudja? Lehet, még se lenne olyan hülyeség, mint mindent 120 ezerszer elmondani, csak mindig másnak és másnak… Arról nem is beszélve, hogy azzal se vagyunk előrébb, ha Willt kicsinálják idegileg.
A nő szavaira szemmel láthatóan mondanék valamit, szóra nyíló szám talán elütné a veszteség ígéretét egy könnyed mondattal, ám végül nem szólok, csupán aprót biccentek. Önzőség lenne azt várnom, hogy ne is gondoljon ilyesmivel, mikor én magam már évek óta megbékéltem a saját elmúlásom gondolatával. A végrendelet időnként leporolásra, frissítésre kerül a protektori iroda széfjében. - Ha másra nem is volt jó az életben a jogászdiploma, legalább ebben hasznát veszem. Replikájára a borok kapcsán fel kell nevessek, szívből jövő, karcos kacajjal. Oldalt pillantva rá az újabb korty tea után vonásait, arcát fürkészem könnyed kérdésem közepette: - Szeretnéd? Olyan nyugalmas életet élni, mint a borok a pincében. - A súlytalan tónus ellenére is lehúzza vállamat annak ténye, hogy néhány évvel ezelőtt mindössze egyetlen tollvonással megadhattam volna nem csak neki, de bárki számára ezt. Mára már nem maradt ebből semmi, az áthelyezés nem véd meg se őrzőt, sem farkast a vörös szemű "isten" haragjától. A vezetést nem firtatom tovább, csak csendesen visszaveszem tőle a poharát a kulaccsal együtt és elsüllyesztem a táskájában, mielőtt tovább indulnánk. - Tudod milyen az emberi természet... amit nem ismer attól fél, amitől fél, azt tűzzel-vassal űzi. - Nem titok a dolog, szerintem maga is ki tudja találni, miféle szélsőséges nézetek fordulhatnak meg az őrzőtársadalom fejében. Emberekből vagyunk végtére mi magunk is, s Alignak kapcsán a legendákon és az itt történteken túl nem sokat tudunk - de még csak hasonlóról sem igazán. - Vannak, akik egész egyszerűen zacskót húznának a fejükre, fennhangon hirdetve, hogy a világ megérett a pusztulásra, megint mások szerint a farkasokat kellene egytől egyig kiirtani, mint a probléma forrását... - Ingatom meg fejemet lemondóan, ahogy Abigail mellett haladok ráérős léptekkel. Javaslatára féloldalas mosoly kúszik a képemre. - Ez nem is rossz ötlet, látod! A hívásvárakoztató hangját szerintem már úgyis a fél világ ismeri... - Nem tetszik nyúzott ábrázatom egyébként akképpen, mint aki a kiégés szélén táncolna, egészen egyszerűen... fáradt vagyok. Egy kicsit talán tanácstalan is bizonyos tekintetben, de ezt csupán a hozzám közel állók szúrhatják ki pusztán, mint amilyen Abigail is, nem engedem közszemlére tenni a bizonytalanságom tényét. Hanem a következőkben lehúzom kesztyűimet, s zsebre vágva azokat finoman össze dörzsölöm tenyereimet. Jó barátom, régi ismerősöm minden a környező vidéken, hát a természet erejét szólítom, a köröttem levő fákat és bokrokat, a sziklát, mely örökkön őrzi a hely emlékeit, tudását. - Leguggolva Abigail mellett mindkét tenyeremet a hideg, nyirkos földre tapasztva koncentrálok. Érezheti a nő a mágia finom örvénylését koncentrációm közepette, ahogy felőlem, mintegy középpontból kiindulva a szélrózsa minden irányába elindul egy lökéshullám, "átfésülve" számunkra a területet. Röpke fél perc telik el így, mikor a földről felpillantok magam elé, onnét pedig a nőre, kiszélesedő mosollyal. - Bingó! De szedjük a lábunkat, mert nem tudom, meddig tudom fenntartani... - Játékosan paskolom meg a talajt, szinte már szórakozott köszönetképp, ahogy felegyenesedve egy, az ösvényről letérő irányba bökök fejemmel Abigailnek. Arra kell keressük őket.
- Olyan nyugalmas élet a mesében sincs. Legalábbis egy őrzőnek… egy orvosnak, gyógyítónak. - mosolygok jót a kérdésén – De ha mégis, elég unalmas lehet. Nem mondom, hogy a korábbi helyeimen ennyire pörgött az élet, mint itt az élmúlt néhány évben, de… unalmasnak azért se Angliát, se Indiát nem mondanám. Minden helynek megvannak a maga problémái. - vonok vállat, mert tényleg így van. Egyik helyen a hideg és a kietlenség a probléma, máshol a lázongások és fegyveres támadások, a harmadik helyen a rossz infrastruktúra és szegénység, fertőzések, a természet legyőzhetetlen erői… és akkor még a magukkal nem bíró őrzőkről és vérfarkasokról nem is volt szó! - Gondolj arra, hogy semmi sem tart örökké. Lehet, hogy a jó dolgok sem, de a rosszak sem, tűnjön akármennyire is így néha. Talán kicsit könnyebb elfogadni, vagy kibírni, ha emlékezteted magad, hogy minden csak átmeneti. - adom vissza a poharamat, miután az utolsó korty meleg tea is eltűnt belőle. Részben minden hozzáállás kérdése, nem igaz? - Ó, hogyne tudnám… nem is kell többet mondanod. - megszámlálhatatlan könyv szól az emberi természetről, éveken át lehetne beszélgetni róla, és még csak nem is közelítenénk a végét, arról nem is beszélve, hogy mostanában egyikünknek sincs túl sok szabadideje olvasgatásra. - És a legszebb az egészben, hogy senki sem tudhatja pontosan, hogy mi lenne a jó döntés. Azt nem mondom, hogy megoldás, mert abban sem vagyok biztos, hogy van olyan. Esetleg rossz, vagy kevésbé rossz döntés? - mennyiszer halljuk életünk során, hogy a történelem megismétli önmagát, vagy a múlt ismerete nélkül a jövővel sem tudunk megküzdeni, de hogy mi a helyzet olyankor, amikor egy teljesen új, egyedi, példa nélküli gonddal kéne szembe nézni… arról már nem is beszélve, hogy úgy sem lenne egyszerű megbirkózni ezzel a nem épp apró helyzettel, ha teljes összetartás lenne, de mint láthatjuk, még odáig sem sikerült eljutnunk. Még egy ilyen reménytelennek tűnő, nehéz helyzetben sem. Mégis, mi kéne hozzá? - Ugye? Mikor szoktam én rossz tanácsokat adni? - mosolyodok el, és szándékosan nem azzal jövök, hogy én és az ötleteim, mert abból sajnos előfordulnak néha kevésbé szerencsések is. Tanácsnál azért elővigyázatosabb vagyok, és bár az üzenetrögzítőt cseppet sem gondoltam komolyan, mégis, lehet, ez esetben nem is lenne olyan nagy hülyeség. Elvégre ki szeret hosszú perceken át várakozni, és valami idegesítő zenét hallgatni? Szótlanul figyelek, amikor William a mágia segítségét kéri a keresésben, szinte lélegzet visszafojtva várva, vajon mire jut majd… megérte ide jönnünk? Vagy csak feleslegesen didergünk itt az erdő közepén a hóban? - Nagyszerű! - bólintok lelkesen, majd sietve Will nyomába eredek, már amennyire sikerül lépést tartanom vele, hisz se nagy erdőjáró nem vagyok – pláne télen – sem olyan hosszú magas termettel nem áldott meg a sors, mint némelyeket… Az se gond, ha lemaradok kicsit, amíg látótávolságon belül marad, csak találjuk meg végre ezt a különös kis botanikai különlegességet, ha már ilyen sok időt és energiát áldoztunk rá. - Will, kérdezhetek valamit? - költői kérdés, igazából ha hallja, úgy is fogok – Szerintem még sosem került szóba korábban, de miért éppen Alaszka? Mármint te hogy kötöttél ki pont itt? - mert valljuk be, a sajátos időjárása miatt nem mondanám, hogy túlzottan népszerű hely lenne...
Halkan nevetek fel a megjegyzésére, nem vitatva el igazát. - Ausztráliában annyira nem pörgött az élet annak idején, de lehet, már az elmúlt évek szépítik csak meg a tanonc-időszak emlékeit...! - Szélesedik kissé mosolyom a szavaira. Nagy területen kevés farkas, kisebb falkákba verődve - ez jellemezte akkoriban azt a vidéket, így nem különösebben volt teendő egy lelkes ifjoncnak arrafelé a mentora fürdővizének hordásán és hasonló kreatív feladatokon túl. De rühelltem az egészet... - Én elhiszem, hogy lesz ez még így sem ezen a vidéken, Abigail. - Szusszantam szelíden, miközben a poharakat pakoltam vissza táskájába nagy műgonddal, mert ahogy láttam, mindennek meg volt a maga helye benne, nem lehetett csak úgy behajigálni találomra a dolgokat. - Csak az nem mindegy, milyen áron és, hogy ha én nem is élem meg azt a napot, akkor mit hagyok magam után. - Ha kezemben lenne a megoldás a nyugodt jövőre, a Fakírok problémájára vagy akár csak arra, hogy Alignakot bizonyos időre elzárjuk ettől a világtól, nem hezitálnék meghúzni érte bármilyen kart. Azt a vonalat már rég átléptem gondolatban, ahol ilyesmin gondolkozni kellene. Fejemet ingatom hát a döntések rossz mivoltának fokozására, s bár gondolatban átkozom a Magas Hegyet, ki azóta sem került elő, hogy egyszer volt alkalmam szót váltani vele, beszélgetésünk fonalát igyekszem könnyedebb mederbe terelni. Egyikőnk számára sem volt sétagalopp az elmúlt öt-hat év, s különben sem azért jöttünk ki ide, hogy a gyógyító vállára borulva rinyáljak a helyzet felett. "Bemérve" a keresett növény lokációját lelkesen indulok meg, néhány lépéssel haladva csupán a nő előtt. Mindennek praktikus okai voltak: így biztosabb léptekkel haladhatott a kevéssé kijárt terepen, figyelmeztethettem, ha valami neccesebb kősziklán vagy csúszósabb terepen haladtunk keresztül, vagy épp segíthettem neki az áthaladásban, mint például most, kérdése közepette is, ahogy a szurokban lejjebb haladva egy biztosabb kiszögellésen megtorpanva fordulok hátra felé, kezemet nyújtva, kapaszkodjon meg abban, s akkor biztosabban le tud jönni a kapaszkodókban egyébként nem bővelkedő vájatok között. - Először a mentorom hozott ide. Gaspard tudta, hogy az alapkiképzésen túl Melbourne-ben csak kallódnék, ő pedig mindenképp harcost akart faragni belőlem, szóval a napfényből elrángatott a fagyos pokolba. Legalábbis akkor így éltem meg. - Szélesedik féloldalas vigyor a borostás képemre, ahogy az elébem érkező nőre tekintek le. Mondandómmal együtt pedig utamat is folytatom előtte. - Utólag már azért kicsit máshogy látom. Tényleg kellett az, hogy egy másik közeg farkasait megismerjem és élesben is gyakorolhassam mindazt, amit tanultam, ne csak gyerekes heccelésből essünk egymásnak a bundásokkal. Hogy mindezek mellett a történeteinkből ismert helyeket bejárhattam, az olyasvalami, aminek az értékét csak öregebb fejjel érzi az ember. - Szusszanok jóleső nosztalgiával hangomban. - Aztán persze jött Eleanor, a nem csituló levélváltások és különben is kellő ideje voltam itt, hogy áthelyezzenek máshová. A visszahívásom Mortimertől jött, akkor ajánlotta fel a Harcosok Vezetője pozíciót. Mondjuk nem miatta vállaltam, egyszerűen nem akartam cserben hagyni az ittenieket, meg úgy az egész vidéket, tudva, hogy egy másik falkát kapnak a nyakukba. A többit meg már... úgyis tudod. - Sandítok felé lopott pillantással, képemen a mosoly visszafogottá válik, ahogy vonásait fürkészi tekintetem. Talán mondanék még valamit a nőnek mellettem, de mégsem formálom szavakká végül a gondolatot, csupán visszafordítom tekintetemet magam elé. - Te, Kilaun miatt? Tisztában... voltál vele ki ő, amikor első alkalommal találkoztatok? - Firtatom óvatos, némileg bizonytalan kérdésfeltevéssel. Hiába telt el öt év, ingoványos talaj volt még eme téma - mégis önkéntelenül adta magát kérdésem. Érdekes, mennyi ideje ismerjük egymást a növel, de sosem tettük fel ezt az egyszerű, magától értetődő kérdést egymásnak.
- Ó, afelől nekem sincs kétségem, csak kérdés, hogy mikor… - meg milyen áron, esetleg megérjük-e, bár ezt inkább csak magamban tettem hozzá, az elmúlt évek eseményei után úgyis fájóan nyilvánvaló mindenki számára. Csendben drukkolok, mialatt Will a mágia erejét hívja segítségül a kutatásban, és akaratlanul is elmosolyodik, amikor bebizonyosodik, nem hiába túrázunk a nagy hidegben. Persze, kell a mozgás, meg a friss levegő, de na, annyiért bőven beértem volna az egyetem parkjával is. Tőlem telhetően igyekszem a másik a után, elfogadva a felajánlott segítő jobbot, más se hiányzik, mint hogy akasszák a hóhért, gyógyító létemre pont én törjem össze magam… Közben pedig kíváncsian hallgatom Will történetét, mégis, mi szél fújta ide, a világ végére. - Hm, ezzel együtt tudok érezni, India után én is hasonló érzéseket tápláltam a hely iránt. - kuncogok jót, mert hiába a sok itt töltött év, a hideggel megbarátkozni valahogy azóta sem sikerült, maximum megszoktam egy kissé, meg betáraztam a fellelhető legmelegebb ruhákból, hogy ne fagyjak meg. Valahol vicces belegondolni, hogy egyesek meg ebben nőnek fel, vagy épp ezt találják a legszebbnek. - Milyen érdekes, hogy ahány őrző, annyi életút, és nincs két egyforma közöttük. Neked Melbourne után Fairbanks volt a viszonylag mozgalmasabb terep, nekem Delhi után pont, hogy eleinte kicsit kihaltnak tűnt. Ott valahogy mindig olyan érzése volt az embernek, hogy egy perc nyugalom sincs, mert amint megpihenne az ember, valami biztos, hogy megint történik. - egy rakás vérfarkas, egy részük kóborként, nagyobb részük kisebb-nagyobb falkákba verődve, egymással hadban állva… mondanom sem kell, bőven volt alkalmunk terepen is kipróbálni magunkat, sőt, a tanulásnak sokkal nagyobb részét tette ki. Még nekem is, aki gyógyító vagyok, és elsősorban nem csak terepen „dolgozunk”. - Ó, te jó ég, dehogy! - csóválom a fejem nevetve, bár arra magam sem tudnék választ adni, ha akkor felfedte volna a valódi kilétét, inkább jöttem volna zavarba, vagy tudtam volna be valami tréfának. A világ túlfelén, annyi isten és mitikus lény között eggyel több vagy kevesebb… persze, tanultuk, ismertem a történetüket, de amúgy is, mit keresett volna egy alaszkai „ős” pont Ázsia szívében, ami a szöges ellentéte ennek a helynek? - Legalábbis nem úgy, ahogy szerintem gondolod. Nem tudtam, hogy valójában ki is ő, nem is gyanakodtam, hogy valójában nem Zachary Cross, hanem Kilaun, az álmodó… Miután meghalt, hamarosan amúgy is aktuálissá vált volna az áthelyezésem, és nem akartam az országban maradni, ahol annyi minden emlékeztetett volna rá. Másfelől meg nem szeretek ölbe tett kézzel lábat lógatni, úgyhogy végül a felmerülő helyek közül Fairbanksre esett a választásom. Ki hitte volna, hogy hamarosan megint egymásba botlunk? – osztom meg vele. Itt akkoriban pont gyógyítóhiánnyal küzdöttek, szóval jó döntésnek tűnt ezt a protektorátust választani, a többit meg úgy is tudja... - Persze, így utólag belegondolva voltak árulkodó jelek, olyan pillanatok, amik mai fejjel már gyanút keltenének, de egyrészt utólag sokkal könnyebb okosnak lenni, másrészt meg, biztos tapasztaltad te is, a szerelem milyen vakká képes tenni az embert. - gondolok vissza a régi szép időkre, még ha a mai tudás fényében tisztában vagyok vele, annyira talán azok sem voltak annyira szépek, mint akkoriban hittem őket. - Ha jól sejtem, most sem feltétlenül akarta felfedni magát előttem. - gondolkozok hangosan, majd miután sikerül átjutnom az előttem lévő néhány nagyobb sziklán, folytatom is a gondolatmenetet – Az igazat megvallva, elképzelésem sem volt, amikor először találkoztunk itt, hogy kicsoda valójában. Azt hiszem, ő sem számított rá, hogy pont itt fogják újra keresztezni egymást az útjaink. Azt elárulta, hogy ő a volt férjem, másik testben, de ez meg így nagyjából ezer meg egy kérdést vetett fel, és így végül kibukott az igazság. - osztom meg vele, felidézve az első újratalálkozásunkat. Mennyire más volt minden még akkor, pedig alig néhány év telt el… ki gondolta volna, hogy milyen fordulatokat tartogat még az élet, hogy felfordul minden fenekestől? - Évtizedekkel ezelőtt, tanoncként, gondoltad volna valaha is, hogy egyszer személyesen fogsz találkozni az alapítókkal? - mosolyodok el, mert valahol olyan hihetetlennek tűnik az egész, és mégis… nem sokan mondhatják el magukról, hogy ismerték a valós kilétüket.
Immáron a keresett növény irányának tökéletes tudatában haladunk, nem is értem, miért szórakoztunk annyit a keresgéléssel, mikor ennyivel meg lehetett volna oldani. Persze, utólag könnyen okos az ember... Abigailt hallgatom, futó mosoly szökik át képemen India említésére, noha legfeljebb elképzelésem lehet róla, milyen lehetett a nyüzsgő közegből itt, a semmi békéjének csendjében megszoknia neki. - Ha egyszer ennek vége, még az is lehet, elugrok arra... csak úgy körbe nézni! - Vetem fel nevetősen, félig-meddig komolytalanul. Eleanornak megígértem, hogy együtt is ellátogatunk Ausztráliába egyszer majd, hát miért ne tehetnénk kitérőt. Egyszer majd. - Szóval majd szedd össze, miket érdemes mindenképp meglátogatni. - Szusszanok kiszélesedő mosolyom közepette fürkészve a másikat. Kissé oldalt is billentem a fejemet, mikor Kilaunról kezd el mesélni. Pontosabban a férfiról, aki Kilaun volt, de ő mégsem akképpen ismerte meg egy élettel ez előtt. Pillantásom érdeklődő volt, ahogy hallgattam, hol aprót hümmentve, hol kissé fejemet ingatva. A szerelem vakságára fel is ciccentem kissé, szarkasztikus éllel tónusában. Hja... tudom, hogyne tudnám! - A tudatlanság néha tényleg boldogít. Bár őszintén szólva, Abigail... nem tudom, meddig tehetjük meg ezt a többiekkel is. Valamennyit tudniuk kellene, megérdemelnék. Nem mindenről, nyilván, de az ősök visszatérte, Alignak békíthetetlensége... csak félek, olyan kérdéseket szülne mindez, amire már nem válaszolhatunk, mert azzal csak ártanánk az utódok munkájának... - Szusszantam, s érezhetően a kellemetlen gondolat megült vállamon, bármennyire nem szerettem volna mélyebben belelovallni magam most, elvégre nem ezért voltunk itt. Egy kibaszott satuba szorítva éreztem a fejemet tőle, amin idő kérdése, mikor húz párat az Élet. - Sok mindent nem gondoltam volna akkor még, de ők toplistásak, mindenképp! - Ingattam meg a fejemet. - Haragudtam rájuk sok mindenért, tudod... de ez semmit nem változtat a tiszteletemen irányukba. - Talán csak annyiban, már nem vak mindez, nem a legendák idealizált alakjainak szól, hanem valós énjüknek. Ismerem a terhet, mikor olyasmit kap az ember a vállaira, mit sosem kért, mégis viszi a terhet, mert ez a kötelessége. És ezt, voltak bármilyenek is, viselkedtek bármiképp és hagytak hátra bármekkora felfordulást, nem vitatható el egyikőjüktől sem.
- Mindenképp! - biztosítom róla, hogy olyan listát összedobok neki a teljesség igénye nélkül, hogy bőven tud majd mazsolázni belőle, pláne, ha azon a környéken is szeretne megfordulni, amelyiken én éltem korábban. Igaz, annak is megvan a maga szépsége, amikor az ember csak elindul és sodródik az árral, maga fedezi fel az ismeretlent, de aláírom, valahol el kell indulni. - Eddig kik tudnak róla? Akik ott voltak az áldozásnál is? - mert ha azt nézzük, nem olyan végtelenül nagy az itteni protektorátus, szóval az már elég szép számnak minősül – Nehéz kérdés, hogy melyik lenne a jobb. Boldog tudatlanság, vagy struccpolitika? Igazából azt mindenki „aláírta” az elhívása során, hogy nem csak mint valami nyugdíjas klubban lábat lógatunk meg kötögetünk, hanem bármikor életveszélyes szituációkba kerülhetünk… Azt nem mondom, hogy megvédené a többieket a tudás, de ki tudja? Több szem többet lát, és lehet, hogy pont olyan bukkan rá valami fontos nyomra, megoldásra, akiről nem is feltételeznénk. - gondolkozok hangosan, mert hajlamosak vagyunk sokszor a vezetőktől, a nagyoktól, erősektől, tapasztaltaktól várni a megoldást, holott újra és újra bebizonyosodik, néha a friss szem és a generációs különbségekből adódó más látásmód legalább olyan nagy előny tud lenni. - Sőt… akár nem csak a sajátjainkkal, hanem más Protektorátusokkal meg lehetne osztani amit tudunk, ha már ilyen kiterjedt hálózatunk van, használjuk ki. Igaz, ha eddig izzottak a vonalak, akkor utána tuti le is égnének. - az ötlet talán nem rossz, a megvalósítás… maradjunk annyiban, hogy kicsit problematikusabb lenne. De úgy is csak egy kósza ötlet, nem az én tisztem ilyenekről dönteni. - Beszéltél már valamelyik utóddal, mióta útnak indultak? Jutottak valamire? - azért valahol vicces, hogy míg az alapítók közül többet is volt „szerencsém” személyesen ismerni, az utódaikról ezt már nem mondhatom el. Nem mint ha annyira hiányolnám a dolgot, egy fokkal azért békésebb így. De csak egy fokkal. - Lehet, hogy több száz éves vérfarkasok voltak, élő történelmi alakok, de… valahol még mindig ott élt bennük az egykori ember. Ők is ugyanúgy tévedtek és hibáztak, mint bárki más. - az már más téma, hogy általában az ő tévedéseik kicsit súlyosabb következményekkel is jártak, mint egy átlagos emberé, vagy vérfarkasé.
- Igen, ők tizenhárman. Másról nincsen tudomásom, ami a helyieket illeti. - Biccentettem aprót, s való igaz, könnyebbé tette a terhet, hogy nem egyedül vagy szűkebb körben kellett cipelnünk azt nekünk, vezetőknek. Hümmentettem az okfejtésére, ami az információmegosztást illette. Értettem érvelését, egyet is tudtam érteni bizonyos szinten velük, noha tapasztalataim szerint könnyebb úgy egyetlen apró részletről elszólnia az embernek magát, ha közkincsen forog a történet nagyja, semmint, ha az egészet titkolni kell elejétől a végéig. Márpedig az utódok kilétét védeni kívántam... Talán ez az egyetlen dolog, ami visszatartott attól, hogy a protektorátus elé tárjam a teljes képet Alignakot és az első vérfarkasokat illetően. Ők nem tehettek már ez ellen semmit, vagy legalábbis vajmi keveset, de az utódok... bennük volt némi bizodalmam egy nyugalmasabb jövőt illetően. - A fontosabb protektorátusok vezetőit már beavattam, ami azt illeti. Illetve azokat, ahol az elmúlt években szembesültek a vöröslő hold jelenségével. - Tekintettem le Abigailre az ötlet második felét illetően. - Az Utódok kilétét kivéve, persze. De szinte kivétel nélkül mind egyetértett benne, hogy az Elsőkről szóló legendák modern fejezeteit óvatosan kell adagolni a közösségnek világszerte. A félrecsúszott békítés alapot adhat a radikálisoknak, hogy kezükbe vegyék a dolgokat és esetleg nekimenjenek a farkasoknak. - Felesleges lett volna finomkodni, mikor ez volt a tényállás, én pedig kevés emberrel tudtam ilyen könnyed nyíltsággal beszélni róla. - Eleinte még jelentkeztek, főleg, április környékén érdeklődve, volt-e újabb ámokfutás, de ahogy elmaradtak, úgy a hívásaik is. - Meglehet, valóban azért húztam inkább bizalmamat illetően az Utódaik felé, mert Abigaillel ellentétben sokkal több közös kapocs fűz hozzájuk, semmint az Első farkasokhoz. Arra, hogy jutottak-e valamire, egyszerűen nem reagáltam. Nem volt mit, ráadásul a következőkben a finoman áttetsző, fehéres színű növény lelőhelye is láthatóvá vált számunkra, kikerülve egy kevéssé sűrűn benőtt részre a fák között. Figyelmemet és beszélgetésünket is inkább afelé irányítottam hát. Elég volt a kesergésből, mi amúgy sem volt soha igazán sajátom. Ráérünk aggódni a helyzetünkön akkor, ha visszatérünk az egyetemre. Most kiélvezném még kicsit a sikeres "küldetést" és a természet, na meg Abigail társaságát.
// A VH közelségére való tekintettel zárósra vettem engedelmeddel, folyt. köv. az ámokfutást követően. //
- Értem. Ami meg az Utódok kilétét illeti, valahol megértelek. Ha segítségre van szükségük, valószínűleg úgy is kérnek, amúgy meg inkább hátráltatná őket a dolgukban, a mindenki őket nyaggatná. - ami meg valószínűleg a legtöbb protektorátust illeti, oly mindegy nekik, hogy tudnak nevet társítani melléjük, vagy sem, esélyesen a többség úgy sem ismeri őket, szóval máshonnan kéne összegyűjteniük az információkat. - Mint ha nem lenne épp így is elég bajunk. -sóhajtok fáradtan, miközben ismét eszembe jutnak az előbbi gondolatok. Van egyáltalán megoldás erre az egész helyzetre? Vagy csak rossz és kevésbé rossz…? Ez kérem, az igazi pengeélen táncolás. - Hátha, ha legközelebb jelentkeznek, már ők is okosabbak lesznek. - felelem reménykedve, Will hallgatásai is kellően beszédes volt jelen helyzetben. Próbálok optimistán állni az egészhez, legalább Fairbanks miatt nem kell aggódniuk, nyugodtabban tudnak a feladataikra koncentrálni. Amikor pedig alig néhány méterre felbukkannak azok a bizonyos, különös növények, amiket eddig kerestünk, lelkesen szapora léptekkel sietek feléjük, a Protektorunk nyomában járva. Megérkezve nem is kell sok idő, már elő is kerül a táskámból egy jól zárható doboz és egy éles kés, hogy gondosan betakarítsam a növényeket, és bár egy pillanatra felmerül bennem, hogy gyökerestől is kéne vinni, hátha megélne az egyetem üvegházában is, de hamar elvetem az ötletet. Ez a természetes közege, és amilyen törékeny növénynek tűnik, valószínűleg csak halálra ítélném vele. Inkább majd eljövünk máskor is szedni, ha szükségét látjuk. A betakarítás közben és a visszaút alatt inkább vidámabb vizekre evezve faggatom a másikat, vajon még mindig a hideg szaladgál a hátán egy szülinapi buli gondolatától? Tudom én, hogy nem akart nagy felhajtást a 100.-ra, a 101.-re sem jött össze, de talán a következőre még nem késő...
// Rendben, köszönöm a kis bemelegítős játékot Aztán majd ügyesen a VH alatt! //
Kezdőlap
// 
Aztán majd ügyesen a VH alatt! 
//
