A terep megfelelő arra, hogy beszéljenek, távol a házaktól, távol a mozgástól, távol minden nesztől szinte, amire azt mondja gyanús. Nikolajjal tart erre, és nem egyszerre, kis időkülönbséggel, mert erre is figyel, ahogyan mindenre. A keskeny hasadék aljánál áll meg, körbekémlel, a pajzsát csak annyira engedi le, hogy érezze, ha más is van a közelben, Nikolajon kívül. A fia amint beéri, eltűnik a hasadékban, ott lehet beszélgetni, kint nem, soha nem kockáztatná meg. Bent letelepszik, megvárja a kölykét is, ám még mindig nem szól egy szót sem, csak jó fél óra múlva, amikor már egészen biztos abban, senki nem követte őket, és nem is próbálkozott hasonlóval. -Hogy haladsz? Edward felkeresett, tanulni akar, egyértelműen nem jut egyről a kettőre, ám hatalmasat téved, ha majd jótét lélekként megtanítok neki bármit is, hogy utána, ha elérte a célját, kinyírhasson. Akkor ő is halott, ahogyan kell. Az öcsém? -suttog, elővigyázatos, egyelőre nem kommunikál mentálisan, még nem, hiszen semmi olyat nem talált, ami arra utalna, valaki így akarna információhoz jutni. Sok dologra felkészült, ám magának is be kell vallania, az, hogy a fia szinte azonnal kéréssel fordult hozzá, még ha kimondatlanul is, a legszebb álomnál is jobb. Úgy látszik, Victor becsülettel felnevelte őket, ám van amit nem tudott megadni nekik, igen, pontosan azt, amit a jellemük kíván. A valódi farkast nem lehet elnyomni senkiben sem örökké, előbb vagy utóbb előtör, és vagy tudja kezelni valaki, vagy nem. Edward rádöbbent arra, mennyire hasonlít rá, és ez melle vágta, igen, tudja jól, hiszen ő, akit gyűlölnek, akit aljasnak és szemétnek tartanak, pont ő az, akihez a fia mégiscsak jobban hasonlít, mint Victorhoz. Kellemetlen dolog, ahogyan az is, mennyire lebecsülik Nikolajt, pedig ha tudnák, hogy ez a kis farkas mindegyiküket zsebre teszi, ha akarja, óvatosabbak lennének, bár ki fél egy fiatal, szinte még kölyöktől? Senki. Ez a vesztük. A fiára pillant, talán hármasban jobb lett volna egyeztetni, az azonban sosem baj, ha részletesen beszélnek át mindent, kisebb tömörülésben.
Mióta megtudtam, hogy milyen összecsapást tervez az új Atanerkünk a kölyköknek, igyekeztem minden programomat úgy szervezni, hogy a legtöbb időt tudjuk a felkészülésre szánni Masával. Igaz, nem épp a legjobbkor jött, hisz még csak valamivel több, mint két hónapja haraptam át a kislányt… És igaz, hogy szinte nem volt olyan nap, amikor ne edzettünk, gyakoroltunk volna valamit, de az mégsem kimondottan ilyen volt, inkább arra koncentráltunk, hogy minél előbb megszokhassa az új kis bolyhosát, vagy a képességét. Ez a viadal viszont most más jellegű felkészülést igényel… Éreztem rajta, hogy ő is rettegett tőle, és legyünk őszinték, akármennyire is igyekeztem titkolni előtte, meg nyugtatóan hatni rá, valahol azért én is tartottam az összecsapástól. Nem is annyira Masa képességei miatt, hisz egész ügyesen haladtunk, panaszom sem volt rá különösebben, csupán nem igazán ismertem még a többi kölyköt, akik az ellenfelei lehetnek, másfelől pedig ha nem is erre volt kihegyezve az egész, mégis ott volt a veszély, hogy rosszul sülnek el a dolgok. Épp ezért, ahogy sikerült egy szünnapot összehoznom a lovardában, szóltam Masának is, hogy készüljön, kirándulunk egyet. Direkt nem akartam a közeli, ismerős terepeken maradni, hogy több kihívás legyen a dologban, így az egyik hasadék felé vettük az irányt az erdőn át, a hegyek között. Kellően köves, természetes, sok lehetőséggel, szóval… hajrá! Viszont hogy az odafele út se teljen unalmasan, azért közben kicsit átbeszéltük a dolgokat… -Ugyan, Masa, annyira azért nem vészes a helyzet. Nézd a jó oldalát, még mindig jobb, mint ha közvetlenül január elején rendezték volna, közvetlenül az átharapás után… Így azért már volt időd szokni a kislányt. –próbáltam ha nem is felvidítani, de legalább vigasztalni, vagy lelket önteni belé – Igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt, de ha úgy érzed, hogy valamit szeretnél még gyakorolni vele, mert gyengeségednek érzed, akkor csak szólj. Másfelől, egy stratégiai kérdés: Te már régebb óta vagy a falkával, mint én… Mondd csak, mennyire ismered a többi kölyköt? Fiatalabbak, idősebbek, mint ember, mint farkas, vagy hogy állnak az ilyen edzésekkel, harci képzettségekkel? Mert ha tudod, mire számíts, az már fél siker. –érdeklődtem, mert ha mindenkit nem is ismer, mondjuk a betolakodó falka fiataljait, de legalább az egykori őslakosokat ismerni is nagy segítség lenne, lévén őket is ugyanúgy megkaphatja ellenfélnek. -Egyébként remélem, tudod, hogy nem várom el tőled, hogy mindenképp győzz. Adj bele mindent, amit tudsz, és én már büszke leszek rád. Úgy se lehet mindenki tark meg testőr, szóval már csak emiatt se érdemes szomorkodni, ha esetleg nem sikerül olyan jól, mint szeretted volna. Amúgy is, elég rizikós, hogy kit kapsz ellenfélnek… Viszont ha nyersz, azért meg pláne irtó büszke leszek rád! Te hogy látod?
Úgy tűnik nekem már csak ez jutott. Amint ismét megtalálna a boldogság, valami mindig elkergeti és újabb hónapokat várhatok arra, hogy ismét találkozzak vele. Most jelenleg Castor új ötlete borított ki elég rendesen. Nem félek kimondani, hogy iszonyatosan rettegek az összecsapástól. Nem, nem azért mert beszerezhetek pár "bibit". Teljesen más oka van ennek. Nem érzem magam készen arra, hogy egy ilyenen részt vegyek. Nem Odie tanításában nem bízok, hanem az én tudásomban. Nem sűrűn kaptam biztató szavakat, míg a másik kölyökkel voltam. Persze nem is tanultam ennyit, mint most Odettel, de az önbizalmamból szépen lefaragtak egy nagy darabot. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit is tervezett mára nekünk. Még sosem harcoltam senkivel, vagyis komolyabban nem. Ott volt az a betolakodó nőstény, aki megtámadott, de vele se tudtam mit csinálni...Aztán az emberek, de hát nekik esélyük sem volt. Odette sokat segít nekem, amiért hálás is vagyok és próbálok is nem a legrosszabbakra gondolni, nem összeesni, mert most ezt nem tehetem meg. Nem bukhatom el ezen a próbán, mert ha megteszem megint csak azt fogom bebizonyítani, hogy semmi keresnivalóm nincs itt és tényleg életképtelen vagyok. Pedig ez nem így van! Sokat fejlődtem nagyon is és ezt meg kell mutatnom mindenkinek! Csendben hallgatom végig Odie szavait. Valóban jobb a helyzet, mintha egy hónappal az előtt hirdették volna ki. Azóta már tényleg sokkal jobb kapcsolatban vagyok a kis bundással. Kezdem megszokni, hogy más mint James kölyke, hogy sokkal aktívabb. Igazából hasonlít a régi énemre, arra a lányra, aki voltam mikor ide költöztem. Remélem idővel visszatér az az oldalam... -Igazából én mindenben úgy érzem, hogy fejlődnöm kellene még jó sokat. Nem tudom, hogy mit kellene tudnom ilyen idősen. Tudod sokan mást tanítottak nekem a falkaházban és általában csak azt kaptam meg, hogy túlságosan is le vagyok maradva. Persze tudom, hogy nem haladtam úgy ahogy kellett volna, de már nem tudom, hogy most tényleg fejlődök, vagy csak én hiszem azt és igazából csak állok.-Persze ő teljesen máshogy áll hozzám. Sokkal jobban is élvezem vele az edzéseket. Nem nézz le úgy, mint mások és a helyett, hogy porig alázna csak biztat és erőt önt belém. -De például sosem harcoltam, úgy igazán. Nem tudom, hogy mire képes ilyen téren a farkasom. Persze a vadászat jól megy, vagyis gondolom, hogy jól...De még nem kellett megküzdenem egy másik farkassal.-A játszadozás is egyfajta harc, de nem ilyet várnak el tőlünk majd az "arénában". -Azt hiszem, hogy én vagyok a legidősebb. Ash talán egy hónappal fiatalabb nálam, de sokkal keményebb edzéseket kapott mint én. Ő jóval többet tudott, meg még emberként is ha jól tudom igen jól megy neki a harc...A többiekről nem tudok túl sok mindent, csak hogy fiatalabbak nálunk. De hogy milyen az erejük, vagy hogy állnak a farkasukkal azt nem.-Vallom be őszintén neki. Nem volt sok alkalmam megfigyelni őket. -Ezt jó hallani, mármint, hogy büszke leszel rám akkor is...Csak tudod eléggé elcsesztem az egészet James kölykével és sokan úgy vélekedtek rólam, hogy inkább halált érdemelnék, mintsem egy újabb esélyt. Még Darren is elég ridegen viselkedett velem, éreztem rajta, hogy csöppet sem örül annak, hogy a falka tagja vagyok. Tervei voltak velem, de feleslegessé váltam a számára. Ezért szeretném kihasználni ezt a küzdelmet arra, hogy bizonyítsak. Abban nem reménykedem, hogy megnyerem, de nem is szeretnék az első körben kiesni. Ha látják, hogy nem vagyok hasznavehetetlen, akkor talán végre...végre nem csak egy ostoba kölyköt látnak bennem.-És kimondtam. Nehéz volt. Nem szokásom így kiteregetni az érzéseimet, de most jobb ha ő is tud erről.
-Biztos, hogy fejlődsz, pláne ennyi gyakorlás mellett. Azt, hogy pontosan mennyit is kéne tudni, abban én sem vagyok annyira képben, bár nekünk annak idején ennyi idő után az „alapokat” azért már illett. Amúgy meg mindig, mindenkinek van hová fejlődnie, tudod, a jó pap is holtig tanul… Nekem is van még mit, ahhoz képest, hogy jóval idősebb vagyok tőled, szóval természetes, ha kölyökként így érzel. –felelem, ahogy tovább baktatunk az egyik erdei ösvényen. -A vadászat szerintem egész jó lesz. Igaz, ott is lehet variálni meg nehezíteni a dolgokat, más terepek, más vadak, több emberrel összedolgozni, meg hasonlók. Az alapokat megtanulja az ember, utána meg már csak gyakorlás kérdése az egész. Tudod, mint amikor pár hete a falkával együtt vadásztunk. –magyarázok tovább, visszautalva a januári teliholdra – Ne aggódj, majd kipróbáljuk magunkat más terepeken is, időnk, mint a tenger. Mocsárban vadászni vízimadarakra például égész érdekes és tanulságos. Igaz, előtte már kettesben is vadásztunk, de ha már egy falka lettünk, ragaszkodtam hozzá, hogy mást nem, az első ilyenre mindenképp menjünk el, azt hiszem, nem is kell magyarázni különösebben, hogy miért… És most különösebben az sem hatott meg, hogy Masako mennyire ellenzi a dolgot – na jó, ha valami nagy színpadi hiszi lett volna, biztos én is kiakadok – a kölyök létben úgy is sok „nem tetszik, de muszáj” dolog van… Ha mindig kerülni akarja az új falkatársait, akkor sosem fogják igazán befogadni, meg nem is tünteti fel jó színben, másfelől meg… így talán ő is rájön, hogy azok is „csak” vérfarkasok, akár mi, nem pedig egy rakás érzéketlen gyilkológép. -Ühüm, értem. –bólogatok, amikor elmondja, mi a helyzet a többi kölyökkel, bár nem túl sok, de a semmitől akkor is több. Amúgy meg – Hmm… Ashley és Payne fakír, igaz? Akkor ha úgy nézzük, a vérvonalad miatt neked már előnyöd van hozzájuk képest, még ha relatíve kevesebb időd is volt megszokni az új kis bundást. Fegyvereket, meg ezüstöt úgy sem lehet használni majd a párbajoknál, szóval ott az ezüst-rezisztencia sem sokat ér nekik, szemben azzal, ha valaki pontosabb, mint az átlag. –próbáltam bátorítani kicsit, igaz, az életben úgy is más lesz kicsit a helyzet, de egyelőre egy problémán leszünk túl… Másfelől meg, a pontosság meg az ügyesség az mindig jól jön. Személy szerint én ha választhatnék, se cserélném el másik vérvonal-képességre, annyira megszerettem az évszázadok folyamán. Csak némi szomorúsággal hallgatom, ahogy Masa mesél az eddigi falkában töltött éveiről, meg a többiekről… És nem irigylem a kislányt. Nem lehetett valami kellemes időszak, bár azt is megértem, hogy Darrennek is megvolt a maga baja, így aztán nem csodálom a ridegségét… -Már hogy ne lennék? Ha beleadsz apait, anyait, akkor mindenképp. Amúgy meg… azt hiszem, ez egy remek alkalom lesz, hogy bizonyíthass a többiek előtt. Bár az tény, hogy egy kialakult „szerepből” nehezebb kitörni, mint teljesen új lapokkal indulni, de… lepd meg őket, hogy neked sikerül! Másfelől meg, nézd a jó oldalát, az egykori betolakodók szemében most fog kialakulni az első komolyabb benyomás rólad, mint valami „debütálás”.
A falkával való vadászatnak valóban nem örültem, mert még a mai napig is félek tőlük. Lehet, hogy csak két rossz tapasztalatom volt velük és a vadászat is jól sikerült, de valamiért nekem ők akkor is a "gonoszak". De természetesen nem kezdtem el hisztizni Odienak a dolog miatt. Ő a teremtőm, ha úgy tetszik a felettesem. az ő szabályai szerint kell élni, és ha ő azt mondja, hogy menni kell, akkor nem mondhatok nemet. Vagyis de igen, de akkor utána ne csodálkozzak, ha egy jó nagyot lekever nekem. A kérdésre Ash és Payne vérvonalát illetően csak bólintok egyet. Én is ugyan ezt tudom. A szavai, még ha egyszerű tényközlések is kis önbizalmat öntenek belém. Erre én még nem is gondoltam, mármint, hogy van némi előnyöm a vérvonalamnak köszönhetően. Csak azt nem tudjuk,hogy a többi kölyök mivel rendelkezik...De ha belegondolok végül is nem lesz sok harc. Ha már az elsőt megnyerem örülni fogok neki. Mert akkor ezzel bebizonyíthatom, hogy bizony nem vagyok a leggyengébb, és igen is megérdemlem azt a második esélyt. -Bevallom őszintén Jamessel is beszéltem erről a küzdelemről. Tudod szoktunk emailezni. Ő pont az ellenkezőjét mondta. Úgy hiszi, amiben van némi igazság, hogy semmit sem kell bizonyítanom, mert nem mindenki születhet harcosnak, hogy ne foglalkozzak azzal, amit rólam gondolnak. És igen, nem hiszem, hogy belőlem valaha is Tark lehet, sosem voltam az a harcias, bár lehet, hogy száz év múlva mást fogok gondolni. De abban biztos vagyok, hogy ha nem harcolok megfelelően, akkor csak megvetést kapok. És ezt nem akarom és neked sem akarok csalódást okozni hiszen most már a te kölyköd vagyok. Egyszer elég volt végignézni, ahogy megszégyenítik a bundásom teremtőjét. Nem akarnám ugyan ezt neked!-És valahogy nem hiszem, hogy dicséretben fog részesülni az, aki már az első körben elesik, bár meglehet tényleg nem ez a céljuk ezzel. Lehet, hogy csak meg akarják nézni melyik kölyök milyen szinten van. -Azért kissé olyan ez az egész viadal, mint valami régi gladiátori harc. A legtöbben jót szórakoznak majd azon ahogy mi ott harcolunk. Odette mi lesz ha a kölyök elveszíti az eszét és teljesen kikel magából? Nem akarnám senki életét sem elvenni, főleg nem egy hozzám hasonló kölyökét.-Mert ez is megtörténhet az izgalom, adrenalin miatt, hogy egyre jobban feldühítik, hogy megérzi a másik vérének az illatát. Vajon le tudnám csillapítani, vagy annyira még nem vagyok erős?
Amikor említi, hogy James-szel is beszélt a küzdelemről, csak bólintok egyet. Nem baj az, ha mással is beszél róla, az igazat megvallva örülök is neki, hogy mással is tartja a kapcsolatot a falkában. Meg talán az is szemléletformáló lehet, ha egy kérdés kapcsán több különböző véleménnyel találja szembe magát, és rajta áll a döntés, hogy melyiket fogadja meg a későbbiekben. Ezt úgy is neki kell tudnia, éreznie. -Igeeen… valahol Jamesnek is igaza van… szép dolog úgy élni, hogy semmit sem kell bizonyítani, de az a baj, hogy nem igazán kivitelezhető, ha egy falkában él az ember, pláne, ennyire fiatalon. Nem mondom, hogy mindenáron elsőnek kell lenned, de azért az sem árt, ha nem az utolsó vagy. Valami arany középút… tudod, mint a katonaságnál. Soha ne akarj első, vagy utolsó lenni, és önként se jelentkezz semmire! –teszem hozzá nevetve, de aztán már komolyabban folytatom – De azt azért értékelem az igyekezetedet. Egyébként nem feltétlenül kell poszthoz sem ragaszkodnod a későbbiekben, nekem sincs semmi extra… Ha valamiben tehetséges vagy, az idővel úgy is kiderül majd, addig meg próbálgathatod a szárnyaidat, hogy mi tetszene. A viadal miatt meg ne fájjon annyit a fejed, ha minden tudásodat beleadod, akkor rendben lesz, többet, én sem várok tőled. A gladiátorharc említésére csak keserűen morranok egyet… Hát igen, frappánsan rátapintott a lényegre… -Ez a kenyeret és cirkuszt a népnek része nekem sem igazán jön be, pláne, hogy pont kölykökkel csinálják, de nem kívánságműsor… Ami pedig a gyilkolást illeti… Nem hiszem, hogy odáig fajulnának a harcok. Úgy értem, hogy annyira kirívóan szerintem senki sem erősebb a többiektől a fiatalok között, hogy esély se lenne ellene… Egy jó kis csihi-puhiban én is szinte bármikor benne vagyok, de ölni magam sem szeretek. Az állatvilágban sem annyira jellemző, hogy ok nélkül, pusztán élvezetből öljenek, szinte mindig az életben maradás az oka – táplálékra van szükség, vagy esetleg egy-egy összecsapásban úgy megsérül, hogy nem tud lépést tartani a többiekkel… Csak az ember az, aki ész nélkül öldököl. Pont ezért, én nem tartok attól, hogy ha szabadjára engeded a kicsikét, akkor annyira elvadulna, hisz mégiscsak a társai lesznek az „ellenfelei”, miért is bántaná őket jobban, mint amennyire muszáj? Ha meg netalántán fordított helyzetben téged próbálna megölni valaki, amire igencsak kevés esélyt látok, hogy sikerülne… bízz magadban, meg a kis bundás bestiában, ragaszkodik annyira az életéhez, hogy ne adja könnyen. Meg úgy egyébként is, ha van valami, valaki, akiért élni szeretnél, az hihetetlenül nagy erőt tud adni. Nem csak ilyen sarokba szorított helyzetben, de az egész harchoz. Én azt mondom, hogy fel a fejjel, és ne aggodalmaskodj miatta annyit. Meglátod, ha túl leszel rajta, már nem is lesz olyan vészes! –paskoltam meg vigasztalásképp Masako vállát, aztán ha még elmondta, amit esetleg akar, reagálva a kis „hegyi beszédemre”, akkor lassacskán meg is állunk. Megérkeztünk.
Igazából James leginkább azért kezdtem el levelezni, mert iszonyatosan hiányzik nekem. Lehet, hogy nem volt a legjobb teremtő, hogy nála nem tanultam annyit, mint Odettenél, de mégis vele laktam egy-két hónapot, ami talán nem sok idő, de nekem ez is elég volt ahhoz, hogy most megérezzem a hiányát. Mind e mellett sokat is segítenek nekem ezek a beszélgetések. főleg, hogy most valamiért nyitottabban tudom vele megosztani a gondolataimat. És ez Odettel is így van. Nem hittem volna, hogy ennyi mindenről ilyen könnyen beszélek majd vele. Csendben hallgatom végig Odiet és bevallom őszintén a szavai némi bátorságot öntenek belém. Tisztában vagyok azzal, hogy majd azon a napon, mikor a viadal lesz minden bátorságom elillan és csakis a kölyökben bízhatok majd, de most mégis tényleg úgy érzem, hogy nem vagyok olyan nyomorék és van valami esélyem arra, hogy ne utolsóként végezzem. "Ha van valami, valaki, akiért élni szeretnél,.." Igen volt valaki, aki miatt ez az egészet egyáltalán meg akartam próbálni, de már ő sincs mellettem. Ott van a családom, akiért bármit megtennék, de hiába imádom őket, ha egyszer úgy is el kell majd engednem. Én már nem egy sima ember vagyok. Most már egy bundással kell megosztanom az életem és nincs helyem egy normális családban...Nem nem az fog erőt adni nekem, hogy valakiért éljek...Lehet, hogy vannak akik megkedveltek, hogy Odette is talán megkönnyezne, de hamar elfelejtenének. Inkább csak magamért küzdenék, mert én nem akarok még meghalni. -Csak túl kell esni rajta! De Odette köszönöm neked! Sokat segít az, hogy mind ezt megosztod velem és ígérem mindent beleadok és keményen fogok készülni rá!-Láthatja rajtam az elszántságot, de csak addig, míg végül meg nem ölelem őt. Na jó ez a nyálas része a dolognak, de úgy éreztem, hogy meg kell tennem és őszintén nagyon is jól esik.
//Gratulálok a 200-hoz. Megtisztelve érzem magam, hogy én kaptam meg!!! //
-Ajánlom is! –fenyegetem meg játékosan, a válaszát hallva, de aztán egy laza mozdulattal kapom le a hátizsákomat, hogy dobjam le a földre, majd színpadiasan körbemutassak a körülöttünk húzódó tájon – Voilà! Itt lennénk, ahol a mai edzést fogjuk tartani. Pakolj le, szusszanj egyet, aztán már mondom is, mit terveztem mára. –adtam ki az első utasításokat, aztán magam is lehuppantam a kavicsokra, a tatyóm mellé, hogy előtúrjak egy üveg baracklevet belőle. Masako felé nyújtom, hogy kér-e, de aztán a válaszától függetlenül már mondom is a mondndómat: -Tudom, hogy múltkor azt beszéltük, hogy még bőven van mit fejlesztenünk a tűrőképességeden – utalok itt a parkban történtekre, meg hogy nem ártana kicsit edzenünk, hogy a későbbiekben jobban bírja a hasonló stresszhatásokat, legalább lekezelni – Viszont, mivel ennyire közel a viadal, azt hiszem, ez egyelőre ráér. A vérvonal-képességeddel már egész sok feladatot kipróbáltunk, viszont van valami, ami eddig kimaradt, legalábbis a közös edzéseinkből mindenképp… Gondolom sejted, hogy micsoda, igaz? –húzódik féloldalas mosolyra a szám, ahogy felé pillantok. -A mai napot arra szánjuk, hogy kicsit felkészítselek a harcra. Igazából elég rövid idő, szóval olyan hatalmas világmegváltást ne várj tőle, hisz sok idő és hosszas gyakorlás ára, mire igazán jól, összehangoltan megtanulod használni a képességeidet egy ilyen helyzetben, viszont azt semmiképp sem akarom, hogy teljesen váratlanul érjen egy harc. –magyaráztam, ahogy kényelmesen, komótosan feltápászkodtam a helyemről, nyújtózkodtam egyet, majd miközben lassan vetkőzni kezdtem, tovább folytattam – Igazából egy másik kölyök ellen szerencsésebb lenne, de mivel a viadalra való felkészülés szabályai tiltják, így most én leszek az ellenfeled. –repült a kabátom, majd pulcsim, pólóm is a táskára, majd nekiálltam, hogy a cipőmtől is megszabaduljak – Képzeld el, hogy ez az egész élesben megy! Mint ha most is ott lennénk a viadalon. Ne „félj” attól, hogy esetleg sérülést okozol, bár annyira nem is valószínű, hogy kárt tudnál tenni bennem, de ha mégis, akkor is rendbe jövök pár nap alatt. – hisz kölyökként hiába erősebb egy közönséges embernél, azért egy velem egykorúnak a nyomába sem érhet – Én meg igyekszem „kölyök fejjel” gondolkodni… Majd meglátjuk, hogy sikerül. –szusszantam, majd a zoknit, nadrágot is küldtem a többi ruhadarab után – Azt tanácsolom, te is kezdj el nekivetkőzni, hogy aztán felvedd a humanoid alakodat, és akár kezdhetjük is! –feleltem, majd miután az utolsó ruhadarabjaimtól is megszabadultam, egy szempillantás alatt alakultam át, várva, hogy kövesse a példámat.
Mikor megáll én is leállok. A hátizsákomat leveszem a vállamról és a földre teszem. Én is hoztam magammal pár fontosabb dolgot. Bár nem tudom, hogy mit tervezett mára, de azért az alap felszerelésemet nem hagytam otthon. Nem kell túl nagy cuccokra gondolni. Alapvetően víz, egy kis kaja, szőlőcukor, plusz ruha (ki tudja mi fog történni) és még pár apróság van nálam. Inkább cipekedek, mint hogy ne legyen velem, mikor szükségem lenne rá. Miután leült én is követem a példám és kortyolok is párat a vizemből, ezzel együtt vissza is utasítom a felém nyújtott palackot. Kedves tőle, de ilyenkor nekem a víz jobban használ. A kérdésére csak bólintok egyet. Naná, hogy sejtem. Eddig bíztam is benne, hogy később fogunk ezzel majd foglalkozni, de a viadal miatt már muszáj belevágni a dologba. Tudom ez csak jót tesz majd nekem, hiszen ezzel is fejlődöm, erősödöm és ha bármi is történik velem kell attól félnem, hogy semmit sem tehetek, hogy nem védhetem meg magam, mint mikor az a nőstény megtámadt. Az a tehetetlenség nagyon is rossz volt. Figyelmesen hallgatom őt. Nem szólok közbe, maximum csak bólogatok, vagy hümmögök, hogy jelezzem figyelek, felfogtam és elfogadtam a dolgokat. Most majd ki fog derülni, hogy milyen az ügyességem, ha harcról van szó. Remélem a kölyök tudni fogja mit kell majd csinálni és nem fog nagyot csalódni bennem Odie. Feláll a földről, de én csak kicsivel később követem őt. Ahogy beszél már neki is fog a vetkőzésnek. Mind addig míg a fehérneműhöz nem ér. Lehet, hogy ő is elfordul, de én is megteszem. Ezt követeli az illem meg igen kissé engem is zavarba hoz a dologgal. Közben persze azért én is nekiesek a vetkőzésnek. Először csak a sapka sál, majd a kabát és így szép lassan a többi is lekerül rólam. Amióta beharapta többet vetkőztem és öltöztem fel egy év alatt, mint eddigi életem során...Már már lassan mindennapivá válik a dolog és teljesen hozzászokom, hogy mások előtt kell levetnem a ruháimat. Mondjuk az is igaz, hogy van akik előtt továbbra sem tudok teljesen levetkőzni, de idővel gondolom ez a korlát is megszűnik majd. -Oké!-Csak ennyit mondok még mielőtt átváltozik. A kölyök azonnal fellelkesül miután Odette felvette a hatalmas farkas alakját. Ő is menni akar, ki szeretne szabadulni a helyéről. Most nem is próbálom visszafogni. Ahogy lekerült rólam is az utolsó ruhadarab szabadon engedem. Az én átváltozásom nem olyan gyors, mint neki és még mindig fájdalmas, nem is kicsit. Percek telnek el mire teljesen átalakulva állok meg előtte.
Miután felvettem a humanoid alakomat, csak megrázom magam, aztán valamivel arrébb sétálva várom, amíg Masa is nekivetkőzik az átváltozáshoz. Aztán, miután befejeződik az átváltozása, hagyok neki egy kis időt, hogy pihenjen néhány percet az átváltozás fájdalmai után. Sokat nem, csupán annyit, amíg kicsit körbenézek a környéken, hogy mik állnak lehetőségünkre az edzés során, vagy van-e bármi veszélyforrás, amire esetleg figyelni kell. -Én azt mondom, hogy ne húzzuk tovább az időt, kezdjük. Mit szólsz hozzá? –tettem fel a költői kérdésemet, majd ha Masa jelezte, hogy készen áll, se szó, se beszéd, már meg is indultam felé, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Az életben sem lesznek előzetes felhívások, sőt, megkockáztatom, hogy az arénában sem lesz hasonló, így aztán okkal mellőzöm én is innentől kezdve a finomkodást. Lehet, hogy eddig „fogtam a kezét”, meg főleg játékos formában edzettünk, amivel egyáltalán semmi gond, lévén, mind-mind a vérvonal képessége fejlesztését szolgálta, viszont a harc… az teljesen más dolog. Bár nem teljes erőbedobással szándékozom harcolni, és azt se szeretném, hogy súlyos sérülést okozzak a lánynak a viadal előtt, azonban arra számíthat, hogy ütésekből, rúgásokból, karmolásokból és esetleg harapásokból bőven fog ma kapni, még ha nem is az ellenséges szándék vezérel, hanem csak a javát akarom szolgálni. Ahogy megiramodok felé, első sorban arra vagyok kíváncsi, hogy hogy tud, vagy épp nem tud kitérni egy-egy támadásom elől, így még ha ezt se mondom neki, először csak „kóstolgatom” kicsit, a közelében maradva, oda-oda kapva egy óvatlan pillanatban, hogy kicsit megismerjem a stílusát, hogyan védekezik, mennyire védekező vagy támadó alkat, illetve kihasználja-e a hely nyújtotta előnyöket, hogy esetleg előnyt kovácsoljon a helyzetéből? Mikor támad vissza?
Az átváltozással járó fájdalom lassan tűnik el a végtagjaimból. Igaz a leges legelső alkalomhoz képest már sokkal jobban bírom és talán valamennyivel gyorsabb is, de még messze vagyok attól, hogy csak egy szempillantás legyen az egész. Kihasználom azt a kis időt, mit Odette ad nekem, hogy összeszedjem /összeszedjük magukat. A mai alkalommal teljesen hátra akarok vonulni, hogy százszázalékosan a farkas ösztönei irányítsák a kölyköt. Én sosem voltam jó a harcban, verekedésben. Nem tudom mi a jó mozdulat, a jó trükk, így ráhagyom ezt a bundásra. Ő többet tud erről, mint én hiszen ott van a vérében, az ösztönében. A kérdésre csak meglóbálja a fejét egy igent produkálva ezzel és nem is kell sokat várni Odette máris támad. Egyből hátra ugrik az első támadásra és úgy tűnik egyelőre inkább a védekezést választja, de nem sokáig. Ahogy nekiütközik az egyik fának már meg is fordul és egy nagyot ugorva felkapaszkodik a vastag törzsre. Még pár métert feljebb araszol, majd lepillant a másik nőstényre. Morog egyet végül elengedi magát és egyenesen a másik hátára ugrik. Ha a terve sikerül nem hezitál sokat. Azonnal megpróbálja teljesen a földre szorítani, ha kell a fogait is beveti a cél érdekében.
Masa készen áll, nekem pedig eszem ágában sincs tovább húzni az időt, egyből neki is indulok, elvégre ezért vagyunk most itt. Oda-oda kapok, próbálgatom, incselkedek vele, ő pedig – mivel nagyon mást úgy sem tud tenni – a védekezésre koncentrál. Tudom én, hogy kicsiként nem könnyű ilyen helyzetből ellentámadást indítani, de előbb vagy utóbb muszáj lesz, erre ő is rá fog jönni. Minél előbb, annál jobb. Ugyanis épp a fák felé kezdem terelni, hogy valami akadályba ütközzön a nagy védekezés közepette. Ahogy a háta nekicsapódik az egyik fatörzsnek, csak halk morranás tör fel a torkomból és már ugrok is, hogy nekiessek, amikor úgy dönt, inkább felfelé veszi az irányt a fán. Basszus, kölyök, mi vagy te, mókus?! Eddig farkasnak hittelek… Jössz le de azonnal?! És jön is, repülőmókusokat megszégyenítő ugrással, hogy egyenesen a hátamon landoljon. ~Ez ügyes volt! ~ küldöm neki mentális üzenetemet. Ügyes volt, azonban nem eléggé, hisz a kezeimmel már meg is ragadom az övét, hogy ha már púpnak hiszi magát, maradjon is a helyén a hátamon, amíg én dobok egy hátast, magam alá szorítva a földön. Persze a fogaival, hátsó lába karmaival még így is tud sérülést ejteni rajtam, így hát én sem fetrengek sokáig, legördülve róla egyből felpattanok, hogy amint ő is felkell, meg tudjam akadályozni ebben. Gáncsolás, lábsöprés, visszalökés a földre… bármi, hogy megnehezítsem a dolgát, meg kicsit felhergeljem a harchoz.
A landolás sikeres volt, de a továbbikra úgy tűnik nem nagyon gondolt. Mivel lefogják így ő azonnal védekezik, mégpedig úgy, hogy megpróbálja felsérteni a másik nőstény bőrét a fogaival, vagy körmeivel. Végül ő kerül alulra. Odette teljes súlyával rá fekszik, amitől azonnal elengedi, de ahogy lekászálódik róla próbál felállni. Első alkalommal nem sikerül neki, mert azonnal taszítanak egyet rajta, amitől újra a hóban találja magát. Hogy ez még egyszer ne forduljon elő a hóban gurul párat, hogy minél távolabb kerüljön Odettetől. Ha ez sikerül akkor ismét megpróbálkozik a felállással. Vicsorogva pillant a nőstényre. A kezeibe egy nagyobb szikla kerül, amit igaz termete miatt ügyetlenül, de a teremtője felé dob, hogy ezt a pillanatot kihasználhassa egy újabb támadásra. Teljes gyorsaságát beleadva indul meg Odette felé, hogy megpróbálja leteríteni őt a földre.
Masako bár ejt néhány karmolást rajtam, különösebben nem hat meg, annyira nem vészes egyikük sem, talán már holnapra sem fognak látszódni. Helyette inkább cselekszek, és be is jön a számításom, a kölyök pedig újra a földön köt ki. Már azt hittem, tovább erőlködik, ám amikor arrébb gurul, csak elégedetten morranok egyet, reagálva a vicsorgására. Bár azt hagytam, hogy talpra álljon, és hogy felemeljen egy nagyobb követ, de könyörgöm… én vagyok olyan kondiban, hogy ilyenekkel dobálózzak, de ő? Amilyen nehéz, csak belassítja, ráadásul messzire se tudná dobni… Azért, hogy rávilágítsak az ötlete gyengéjére, amint eldobta a szikláját, egy könnyed mozdulattal kerülöm ki, s még azzal a lendülettel kapok fel egy kisebb követ, hogy egyenesen a fejét egyem célba vele. Kisebb is, gyorsabb is, könnyebb is célozni vele, ha már dobálózunk. De elterelésnek sem utolsó, akár eltalálom vele, akár nem. Ahogy Masa megindul felém, én is így teszek, hogy mielőtt még futás között egymásba rohanhatnánk, az utolsó pillanatban térjek ki előle, majd ha elesett, ha csak túlszaladt, nekem egy gyors hátraarc és már vetem is rá magam egy ugrással. Attól függően, hogy hogyan ér földet, egyből a nyakát veszem célba, ám csak annyira harapok rá, hogy épp csak érezhesse a fogaimat a torkán. Nem akarok sérülést ejteni rajta, csupán jelezni, ha egy ellenséges farkas ellen harcolt volna, most ennyi lenne. Ha néhány pillanatig nyugton marad, és rájön, hogy ezt elvesztette, akkor elengedem, és hátrálok néhány lépést, hogy jöhessen a következő kis villám-összecsapás.
A kő dobálás nem volt egy túl jó ötlet, vagy legalább is nem akkorával, mint amit a kölyök kinézett magának. Eldobni sikerül az igaz, de Odie közelébe se ért. Ügyesek vagyunk! Meg is kapjuk a "bosszút" érte. Odette egy kisebbet választ, amivel célba is veszi a kislány fejét. Igaz nem találja el azt, de a vállát sikerült megdobnia. Nem ugrott el előle időben, vagy csak túl lassan mozgott. Mindenesetre legközelebb ügyesebbnek kell lennie. Nem is várja meg, hogy esetleg a teremtője újabb kővel próbálkozik. Azonnal elindul felé, amire a másik nőstény is megmozdul. Már éppen nekikészülődnek a csapódásnak mikor Odette hirtelen kitér előle. Ez olyan váratlanul éri, hogy szépen tovább is fut, majd ahogy lefékez még csúszik is pár métert a hóban. Mire megáll és hátra fordulhatna a másik nőstény máris a hátára veti magát és a nyakába mar óvatosan. A jel egyértelmű a kislány számára. Nem is kezd el mocorogni, vagy ellenkezni. Legyőzték és ezt elfogadta. Legközelebb ügyesebb és gyorsabb lesz. Fülét hátra csapja, farkát behúzza és egy rövid nyüszítés hallat jelezve, hogy bizony elfogadta a dolgot. Mikor Odette elengedi szembe fordul vele és a másik szemeibe pillant. Csak pár pillanatig marad így, majd hirtelen elrugaszkodik a földről, hogy a másikra ugorhasson.
Néhány gyors támadás, trükk, mozdulat, Masako támad, én kitérek előle, ő túlszalad, én „leterítem”. Vége az első kis összecsapásnak. Miután a kislány megadja magát, még egy pár másodpercig tartom, de aztán elengedem, ellépve tőle. A pillantását állom, szemrebbenés nélkül, mígnem végül hátat fordítok, hogy arrébb sétáljak és újabb harcot kezdhessünk, amikor meghallom a hó finom roppanását. Ahogy a hirtelen mozdulattól a hó összepréselődik, csak egy pillantást vetek hátra a vállam fölött és oldalra kilépve már készülök is, hogy ha odaér hozzám, a lábait megragadva, a lendületet kihasználva tovább lendítsem, mint valami diszkoszvető a diszkoszt. Cseles, cseles, de nem eléggé. Az tetszik, hogy nem várt meg, hanem kihasználva az alkalmat egyből visszatámadott, viszont amilyen sok lehetőség rejtőzik egy ilyen ugrással indított támadásban, legalább annyi hátulütője is akad. Például el, vagy csak simán kitérnek belőle. Igaz, ha betalál, nagyot tud szólni, viszont elég nehéz úgy időzíteni, hogy sikeres legyen a dolog. Amint Masa földet ér valahol, akár a hóban, akár egy fának, sziklának csapódva, már ugrok is utána, hogy én is viszont támadjak. A mellső mancsaimmal az arca, a nyaka felé kapok, s bár igyekszek, hogy ne okozzak neki súlyos sérülést – a viadal előtt igazán nem hiányzik ilyesmi – azért megpróbálom érzékeltetni vele, hogy mennyire védendő is ez a része. Közben pedig, hogy meglepjem, néhány támadással az oldala, hasa felé is marok.
Miért várnám meg, hogy szépen elsétáljon tőlem és újra szembe forduljon velem? A viadalon mindent megtesz majd az ellenfelem, hogy legyőzzön, akkor nekem is mindent meg kell tennem, hogy őt legyőzzem. Ha Odettet sikerülne talán esélyem is lenne legalább az első körben túljutni. Ahogy vetődöm ő már védekezik is, mégpedig azzal, hogy egy nagyot lendít rajtam, aminek köszönhetően összetalálkozom egy szép vastag törzsű fával. Nyüszítve zuhanok a földre, de nem hezitálok. Már éppen felállnék mikor Odette rám ugrik és már próbál is ott karmolni ahol ér. A mancsaimmal próbálom arcomat védeni, de így is érzem, hogy karimai még ha nem is mélyen, de felszántják az arcomat. Csak hangosan felmorgok a fájdalom miatt. A lábaimat próbálom alá tuszkolni, hogy egy jól irányzott mozdulattal lelökjem őt magamról. Ha mind ez sikerül már fel is pattanok és neki is rohanok, hogy most én próbáljam őt leszorítani a földre és megsebezni. Természetesen én sem akarok neki nagy fájdalmakat okozni, bár igen könnyen le tudna állítani, ha akarna. Sokkal erősebb nálam ezt én is nagyon jól tudom. Mindenesetre megpróbálom az egyik karját fogaim közé zárni ezzel kicsit lelassítani őt. Nem szándékozom a csontjait törni, vagy szétcincálni. De ez is egy lehetséges támadási forma, amit ki kell próbálnom, hiszen azért vagyok itt, hogy tanuljak.
Repül a mancsom, és még ha Masakónak sikerül is kivédenie néhány csapást, akkor is sikerül pár kisebb sebet ejtenem a pofáján. Morog… de minek? Had morogjon, azzal úgy sem sokra megy most… A rúgása betalál, de akkora erő azért nincs benne, hogy teljesen le is lökjön… azonban ha ügyes, így is lehetősége van, hogy kiszabaduljon, és visszatámadjon. Hagyom, hogy magával sodorjon és a földön kössünk ki, ám mivel felnőtt lévén hosszabbak a végtagjaim, aljas módon kihasználom a dolgot, és egész egyszerűen eltartom magamtól, hogy ne tudjon kárt tenni a kritikusabb részeken. Nem is tesz, ám ahogy a fogsora finoman rázár a karomra, a másik mancsommal rásuhintok az orrára – tudja, hogy hol a helye! Ha meg nem hatja meg, vagy nem foglalkozik vele különösebben, nemes egyszerűséggel megpróbálom lerugdosni magamról. ~Ugye tudod, hogy így milyen védtelen az orrod, szemed, meg úgy az egész arcod? Tálcán kínált csemege…~ üzenem felé. Ahogy az ugrásoknak is megvan a veszélye, hogy a levegőben nem tudjuk irányítani a mozgást, harapásoknál is, hogy az arcunkat tálcán kínáljuk az ellenfélnek. Nem szabad! Ha sokáig nyammog még a karomon, meglehet az esélye, hogy ismét repülni fog, ha nem sikerül néhány kisebb rúgással leszednem magamról. Mindenesetre, ha sérülést nem is nagyon akarok okozni neki, azért terveim szerint addig fárasztom, amíg jó, ha addig megáll a lábán, amíg hazajön – mert cipekedni aztán végképp semmi kedvem. Annyira friss még az átharapás, hogy világmegváltás úgy sem lesz egy alkalomtól, de tanulópénznek jó lesz. Aztán legyünk túl a viadalon, meg az az előtti finomkodáson, majd elverem én még, mint szódás a lovát, had’ szokja az életet a gyerek…
// Akkor ez most itt ennyi, úgy is régen kezdtük, meg már annyira nem is aktuális Azért köszi a játékot //
Valahogy azért mégis csak sikerül lerugdosnom őt és kiszabadulnom a „fogságából”, hogy utána én teríthessem le őt a földre. A mancsaival azonnal eltol engem magától, így hiába próbálkozom nem érem el őt. Más taktikát kell választanom. Végül a karját veszem célba és harapom meg, de nem nagyon. Ám ahogy fogaimmal körbeölelem már jön is a pofon tőle. Nem is kell több nekem ahhoz, hogy elengedjem. Ezek szerint ez sem volt a legjobb taktikám, de mégis mit lehetne ilyenkor csinálni? Nem lehet mindig úgy támadni, hogy az ne üssön neked vissza. Kockáztatni kell, hiszen ki tudja…Lehet, hogy még sikerül is. Csak mérlegelni kell, hogy mit nyerhetsz és mit veszíthetsz egy ilyen támadás alkalmával, és mind ezt meg kell tanulni. Hiába vannak meg a kis bundásban az ösztönök neki is tanulni kell, mert még túl fiatal a többi farkashoz, Odettehez képest. A továbbiakban próbálom Odette tanácsait figyelembe venni, de be kell vallani nem egyszerű, így számos pofont begyűjtünk még. Viszont a legjobban a pofonokból lehet tanulni, okulni és legközelebb, majd jobban odafigyelünk a dolgokra. Bár nem sérültem le súlyosan, de azért az edzés végére nem egy helyen érzek kisebb fájdalmat, de ez eltörpül a fáradtságom mellett. Haza még haza tudok sétálni, de láthatóan már nehezemre esik. Cipeltetni sosem cipeltetném magam, maximum ha tényleg nem tudok lábra állni. Mindenesetre érdekes egy edzés volt és már a mai alkalomból is sokat tanultam, de az is igaz, hogy ez bőven nem elég ahhoz, hogy a viadalon is helyt álljak. Még sokat kell dolgoznom érte, ha nem akarok csúnyán elbukni.
Az étteremben még elmondtam Nia-nak, hogy Flora Ashwood nevű szakácsnőnket illeti a dicséret és őt foglalja az imáiba. Aztán persze később én is elmondtam Flora-nak, mekkora sikert aratott a palacsintája. Nia-val mindent megbeszéltünk ott az étteremben. Megtaláltuk a megfelelő időpontot, nem is kellett sokáig halogatni. Még a várható időjárást is megnéztem előre, úgyhogy meg tudtam mondani neki. Felajánlottam, hogy én fogok vezetni, ahogy a múltkor is, ő pedig elfogadta. Ahogy a „horgászoktatást” is. Mindketten nagyon vártuk a kirándulást, én persze többet is vártam tőle, mint kikapcsolódást. Reggel felvettem Nia-t a megbeszélt helyen, ami a város szélétől nem messze volt egy buszmegálló mellett. Fölösleges lett volna neki eljönni a szállodához és onnan még visszakocsikázni. Szóval megint a jó öreg Dodge részesült a megtiszteltetésben, hogy vidékre jöjjön velem. Sokkal kisebb távolságot kellett megtenni, mint amikor Lawrence-ékhez mentünk. Huhh, az a hely. Elolvastam a naplót, töviről hegyire. Sok mindent jobban értek már, többek között azt is, hogy Arthur sose volt százas és Lucille sem. Danielnek eleve kevés esélye volt egy normális élethez. Az anyjára volt egy utalás, hogy életben volt és néha látogatta, együtt mentek vadászni. Annie-ről sok szó esett, hogy Lucille mennyire szerette és hogy Arthur is szerette volna, csak a lány nem hagyta magát. Ha lehetett, inkább nem otthon találkoztak, hogy ne kelljen az öreg csorgó nyálát törölgetni, ahogy Daniel barátnőjét nézte. A vén kujon... Megállapodott egy ilyen fogyatékos mellett, de minden nő után megfordult. Az áldozatokról nem sok szó volt, csak egy-két rövid történet. Mondtam én, hogy nem jelentettek többet vágnivaló állatoknál. Az viszont kiderült, hogy Arthur és Lucille is ették a maradványokat. Nia-nak ebből semmit nem mondtam el az úton. Ha ő előhozza, akkor beszélek erről, de nem szörnyülködni jött, hanem lazítani. Biztos vagyok benne, hogy még előkerülnek a rémségek, de történjen ez akkor, amikor ő jónak látja. Én készültem megint jó kis szendvicsekkel, gazdagon megrakva, gyümölccsel, meleg teával, ásványvízzel, szénsavas és szénsavmentes verzióban. Hoztam horgászbotot, csalit, mindent, ami ehhez kell. Túlélőkést, távcsövet, a Nikont, iránytűt, elsősegélydobozt, váltásruhát, könyvet, elemlámpát, hálózsákot, polifoamot, baltát, tűzgyújtó felszerelést és persze a sátrat. A kocsiban pótkerék plusz pótbenzin egy 20 literes kannában. Igen, tanultam az előzőből. Korán reggel indultunk el, Nia alhatott is a kocsiban, ha akart. Most pedig itt vagyunk már a hasadék aljában. A kocsi leparkolva az út mellett, a zsák a hátunkon és mehetünk a köves ösvényen a csodálatos illatú, égbe meredező fenyők és a komoly, méltóságteljes sziklafalak között, kellemes hegyi szélfúvásban. Én napszemüvegben, a zöld széldzsekimben és világoskék farmerben jöttem, a lábamon bakancs. A zsák tetejére van felkötve a laticel és a sátor, az oldalán a kulacs és a víz, az övtáskámban pedig minden, ami hirtelen kellhet. Megvárom, amíg Nia is felpakol, esetleg elmgy könnyíteni magán és utána indulhatunk felfelé. Vagy ha akar, már innen is nézelődhet, fényképezhet előtte. Én is fogok kattintani párat.
Előző este korán feküdtem, hogy korán fel tudjak kelni. Egyáltalán nem voltam fáradt reggel, nem is bírtam volna aludni a kocsiban. Inkább az ablakra tapadva néztem a számomra új tájat. Nem gyakran kirándulok, úgyhogy Fairbanks környéke mindig meg tud lepni a kincseivel. Kiszállok az út szélén leparkoló Dodgeból. Barna, hosszúszárú, túracipő van a lábaimon, fölötte fekete sztreccs farmernadrágot viselek és mályvazöld, kapucnis kabátot. A kabát alatt persze pamut szabadidő felső. A hajamat kivételesen lófarokba kötöttem egy hajgumival. A csomagtartóból a hátamra kapom a kitömött hátizsákot. A súlya nem hazudtolja meg a méretét. A mobilom a batyu oldalán lévő zsebbe van rejtve. Hátra nyúlok és előmatatom. Stephent talán meglepi, hogy az első dolog az, amit teszek, hogy előkapom a telefonom és megnézem a kijelzőt. Mindjárt meg is magyarázom. - A hadnagy megígérte, értesít, ha Daniel előkerül. De itt sincs térerő. – állapítom meg egykedvűen, aztán teszem is vissza a helyére a ketyerét. Nem hoztam külön fényképezőgépet, a telefonom szép képeket készít. Majd odafönt és a tábornál fotózok. Mielőtt elindulnánk felfelé, még körbefordulok idelent a hasadék szájában. A fenséges, sötétzöld fenyvesek, és a kopár sziklafalak pazar látványt nyújtanak. Igyekszem magamba szívni, és az emlékezetembe vésni a képet, ami elém tárul már idelent. A természet csendje, érintetlen nyugalma szinte zene füleimnek. - Gyönyörű ez a hely! – nevetek boldogan Stephenre, és hatalmas lélegzetet veszek. Érzem a friss, fenyőillatú levegőt leáramlani a mellkasomba. Teljesen megtölti a tüdőmet, nagyon jól esik. Igazán kellemes, belülről bizsergető ez az érzés, olyan, mintha ez a levegő megtisztítaná a testem. - Hihetetlen mennyire más a levegő itt! – ezzel Stephen mellé sétálok. – Indulhatunk, Pete ügynök! – kuncogok egy jót az orrom alatt. - A nyomodban leszek. A kövek, és a kavicsok hangosan felzizzennek a lépteimre, ahogy megindulok a felvezető ösvény felé. A kőfalak közt Stephen mögött haladok. Ő a főnök, ő ismeri a járást. Teljesen rábízom magam.
Nia ma nem fáradtan jött és bevallom, ennek örültem is. Nem mondom neki, de valami eszméletlenül jól áll a fején az az egyszerű, hajgumival összefogott frizura. Nekem ez a gyengém, imádom, ha a nők így hordják a hajukat. Nem tudhatta. Talán többször fogok így ránézni és előbb-utóbb megsejt valamit, de nem viszem majd túlzásba a bókolást. Nem azért jöttünk. A pajzsom le van húzva csontig, hogy ha Daniel előkerül, ne érezzen semmit, de még a szagomat is elrejtem. Ha Nia-t követte, ide fog érni. Később, mint mi, hiszen egy kocsiutat még egy vérfarkas is nehezen tesz meg ugyanannyi idő alatt, észrevétlenül pedig gyakorlatilag lehetetlen lenne ez. Nézem, ahogy a nő ellőveszi a mobilt és bűvöli. Érkezik a magyarázat. Nem lazult el teljesen, az ügy végére még kíváncsi. - Á, értem! - bólintok rá, majd mosolyba szorítom az ajkaimat. Én még mindig nehezen viselem az ilyesmit. Nálam van a telefon, persze, mert kell, de nagyon jól meglennék nélküle. Nem nyüstölöm, hogy hagyja a fenébe és pihenjen. Így is belátja, hogy a térerő hiánya ellen semmit nem tehet. Elteszi a telóját. Ahogy körbenéz és magába szívja a környék csendjét, a természet halk, de elemi erejű nyugalmát és elneveti magát, viszonzom én is és kitárom a karjaimat, majd csillogó szemekkel válaszolok. - Ugye? Óriási terek, életteli növényzet és csend. Én is imádom. Feltűnik, ahogy hatalmasakat lélegez. Töltődik energiával, aztán csatlakozik hozzám és megint folytatja a viccelődést. Ma én is ilyen leszek. Ez a felhőtlen kikapcsolódás és vidámság napja lesz. Amíg Daniel meg nem érkezik... - Rendben, Tessa ügynök! Cél a hasadék teteje, lépés in-dulj! - adom ki a vezényszót, majd elindulok. Nem teljesen jó így, hogy Nia mögöttem jön. Nem kétbalkezes, szóval talán nem esik el vagy ha mégis, akkor szerintem van rá technikája, hogy ne guruljon egész a hasadék aljára. De akkor is jobban örülnék, ha látnám, hogy az én kis csalim itt megy előttem és minden rendben van vele. Nem kérem ki magamnak a dolgot. Ha neki jó ott, akkor csak jöjjön mögöttem. Én nézem a falakat és főleg az erdőt. Élvezem a napsütést. Igazán jó időnk van, felhő egy szál se és a szél is elviselhető. Ahogy haladunk, pár kő visszagurul a lábam alatt lefelé. Ilyenkor mindig hátranézek, hogy Nia megvan-e még és ki tudja-e kerülni. Biztos ki tudja, de szükségét érzem a szemkontaktusnak is. A vidám kiránduló nőhöz így szólok közben: - Itt is érzed már, hogy megtelsz pozitív energiákkal? Vagy ahhoz emberi építmények is kellenek? Figyelj, ha kedved van bármihez, nevetni, sikítani vagy majd sík terepen táncolni örömödben, ne fogd vissza magad! Nem foglak kinevetni és nem fogsz zavarni. Azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat. A hasadékban sokat lehet gyalogolni felfelé és a tetejéről majd még csodásabb lesz a kilátás. Legszívesebben hallatnék majd a csúcsról egy rettenetes farkaskiáltást az igazi alakomban, de ezt persze nem tehetem meg. Be kell majd érnem a látvánnyal, de az is felemelő. Nagyságot fogok érezni, átlátom a környéket és egyben kicsinek is fogom érezni magam, ahogy eltörpülök a hegyek óriási vonulatai és a szélesen elterülő erdőség mellett. Csodás kettősség, szeretem az ilyet.
- Érzem, érzem! – nevetgélek Stephen kérdésére. - Épületekre nincs feltétlenül szükség. - felelem. Így is van. Tényleg érzem a változást és a hatást. Olyan, mintha ez a hely, az egész környék valamiféle katalizátorként sugározná az életenergiát. - Ó, attól ne félj! – mosolygok Stephenre szélesen. – Nem fogom vissza magam. A rituális művelet, amit odafönt első ízben végrehajtok, már megvan. Az a reggeli fogadalmam. A hideg, szürke sziklafalak, az erdő, az illatok elvarázsolnak. A bőröm csiklandósan bizsereg, lúdbőrzök. Leírhatatlan ez az érzés. Az, hogy kellemes, nem kifejezés. Jóval túlmutat azon. Itt minden olyan tiszta és békés. A szűz természet érintetlensége szinte mágikus erővel bír fölöttem. Egyre a végtelen öröm érzése szaladgál bennem föl-alá, zongorázik még a csigolyáimon is. A finom aromákat rejtő levegő üde frissességgel ajándékoz meg. A szervezetem határozottan pozitívan reagál a levegőváltozásra. - Szívesen lennék valamiféle állat, akkor itt lakhatnék. – szólok felfelé menetelve. – Rétisas, vagy egy fehér farkas. Medve nem. A zsaruk mindent rám kennének. – vihorászok halkan. – Még akkor is, ha csak pillecukorért ugranék le a legközelebbi éjjel-nappaliba. Nem maradok le Stephenről. Figyelem őt is, az utat, és a tájat is. Olykor a kövek miatt a lábam elé kell nézzek a meredek lejtőn, ahogy felfelé kapaszkodunk. Nem szeretnék orra bukni. Valahányszor Stephen megáll és hátrapillant, felnézek rá és címzek felé egy mosolyt, jelezve, hogy minden oké. Ha kellően széles szakaszhoz érünk, akkor behozom a lemaradást, megszaporázom a lépteim, és máris ott menetelek mellette. Elég csak rám néznie, és meggyőződhet arról, hogy csodálatosabban már aligha lehetnék. Majd kicsattanok az energiától és a jókedvtől. Énekelni azért nem fogok. Nem szeretném, ha a környék állatállománya drasztikusan megfogyatkozna az indokolatlan elvándorlások miatt. Dús hajam összefogott zuhataga ide-oda omlik a vállaimon lépteim ütemére. Teljesen megfeledkezek Lawrencékről, meg az egész hajcihőről. Kár lenne elszúrni ezt a csodás napot a felemlegetésükkel. Menet közben meg-megérintem a hűvös sziklafalat. Nem támaszkodom, nem fáradtam el, egyszerűen csak érezni akarom a tenyerem alatt a tapintását. - Ó! - vigyorgok a kősziklára, mint aki most lát ilyet először. Olyan, mintha egy alvó óriás lenne. Stephen biztos azt gondolja; Egek! Zakkant a csaj, amiért mindenre így rácsodálkozik és mindennek így örül.
Kezdőlap
//
//
Azért köszi a játékot 
