Mivel hónap eleje van, így nincs más dolgom, mint felkeresni Nora-t. havonta egyszer csak azért találkozunk, hogy nekem jó legyen. Ez most önzőn hangzott nem? Lehet, de ez az igazság, és már elég régóta így működik ez. Mielőtt elindulok a szobája felé, még akad egy dolog, amit el kell intéznem. Ezért meg is indulok lefelé. A pultostól kérek egy adag kávét, de tálcán természetesen, mert nem itt és nem is én fogom elfogyasztani. A szobámba leveszem, a ruháimat csak az alsógatyámat hagyom magamon, mely sima fekete. Semmi minta nincs rajta, valahogy nem csípem a figurás alsó ruházatot. Egy kék törölközött azért magam elé csavarok s bele bújok a papucsba. Fürdeni most nem fogok, hiszen kb. egy órája álltam a zuhany alatt. Még a végén elkopik a bőröm. Természetesen ma is edzettem, mert elölte mindig szoktam. Karban kell tartani a testet és igazából, elég sok időm szabadult fel, így, hogy a boltom jelenleg stagnál. Eli intéz mindent és nem kell ránéznem, ahhoz hogy tudjam, jó kezemben van. Ráérek azzal, majd akkor foglalkozni, ha újra lehet civil munkák. Egyelőre ennek idejét még nem látom. A macskának adok enni és inni is. El kéne már passzolnom, de melyik farkasnak kell egy cica? Senkinek. A nyakam maradt, bár kezdem egyre jobban megkedvelni a dögöt. Ennek ellenére bármikor képes lennék megválni tőle. A kezembe veszem a tálcát és elindulok a szoba felé. Az egyensúly érzékem kiváló, így meg tudok oldani mindent egy kézzel is. Hogy mire kell a másik kezem? Mondjuk kopogni, amint végre is hajtok a tömör felületen. Nincs más dolgom, mint várni, mert benyitni nem fogok hozzá. Kitudja, mit csinál bent. Amúgy is, az ő zuga, amint tisztelni kell. Én sem szeretem, ha csak úgy bejönnek. Persze Dante és Brad más, mert ők szinte bármikor benyithatnának, de természetesen ők is tiszteletben tartják a küszöb másik oldalát. A lényeg, hogy várok, vagy arra, hogy benyithassak vagy arra, hogy kitáruljon az ajtó. Amint valamelyik megtörténik belépek a szobába. Nem kell körbe néznem, hogy tudjam mi hol van. Jártam már itt egy párszor, de ez nem jelenti azt, hogy valami új tárgy vagy eszköz kapott helyett, akkor az nem tűnne fel. - Helló. Hoztam neked kávét. Tudom, hogy ezt a fajtát szereted. Nyújtom felé a tálcát, bár nem csaptam fel pincérnek. Csupán hoztam neki egy kis apróságot és ezt talán már megszokta, mert ha nem felejtem el, akkor soha nem érkezem üres kézzel hozzá. Ő masszíroz én meg meglepem valamivel, tiszta üzlet, tiszta haszon mindkettőnknek. - Hogy vagy, mi újság? kérdezem meg, de nem azért, mert udvariasa lennék, - persze az is jellemző rám- hanem, mert tényleg érdekel. Elég régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy érdekeljen mi van vele. Az utóbbi időben nem sokat tudtam vele beszélni és azt hiszem előző hónapban kimaradt a masszírozás, mert nem tudtam rá időt szakítani. Ezért, a beszélgetés is elmaradt, de nem csak vele, hanem elég sok falka taggal és hiába kicsit ez a hotel, de van akivel ritkán fut össze a farkas. Azt hiszem ez helyén van így. nem lehet mindenkire időm, mert akkor a teendőim szorulnak háttérbe. Mindegy is, mert dolgunk van.
Előkészítettem mindent, szerencsére elég nagy ez a szoba, hogy a masszázságyat is felállíthassam, mely egyszerű, mégis kényelmes darab, már jó ideje ezt használom és eddig nagyon jó szolgálatot tett. A szükséges kenceficék is ott vannak, így már nincsen másra szükség, mint BB-re. Az előző havi alkalom elmaradt, sok most a teendő a falka életében, pláne egy vezető testőrnek és igazándiból Balázsnak rosszabb, ha elmarad egy-egy alkalom. Tény, nekem sem éppen olyan élvezetes, elvégre imádom ezt csinálni, arról nem is beszélve, hogy remek társalgási lehetőség, és valljuk be, nekem ez az utóbbi nagyon hiányzik olykor. Törökülésben ülök az ágyamon, egyszerű farmert viselek és egy laza fehér pólót, melyről senki nem tudná megmondani, hogy férfi, vagy női, de szeretem, mert kényelmes és ebben nagyon jól lehet masszírozni. Szóval itt ülök, kezemben egy könyvvel, mert amikor éppen nem olvasok, dolgozom vagy beszélgetek valakivel, akkor a könyveket bújom. Igazándiból mindegy, miféle, csak olvashassak, bár utóbbi időben csak regények kerültek a kezembe. Élek, halok értük, nem tehetek róla, a mai világban pedig iszonyatosan sok van már belőlük, úgyhogy egy jó ideig elleszek még velük. Mikor meghallom a kopogást, felkapom a fejem, majd egy kis papírdarabbal jelölöm meg az aktuális oldalt, tudjam, hol is tartottam és honnan kell folytatnom majd az olvasást. A kötet az ágyon landol, mezítelen talpaim pedig a padlószőnyeget tapodják, pillanatokon belül termek az ajtónál, hogy kinyissam azt BB előtt és engedjem be a szobámba. - Szia! Már vártalak, gyere csak. Köszöntöm a tőlem már megszokott széles mosollyal, miközben szélesre tárom előtte a falapot. Tudja, mi a járás errefelé, sokszor megfordult már itt, így nincsen szükség arra, hogy körbevezessem, mutogassak neki vagy engedélyt adjak a leülésre; tudom, úgyis megteszi, nem kell külön kérvényt benyújtanom, hogy érezze otthon magát. - Te jó ég, BB, köszönöm! A végén még nagyon elkényeztetsz! Mosolyom levakarhatatlan – nem meglepő – ahogyan átveszem a tálcát. Annyira szeretem, hogy Balázs ilyen figyelmes. Mindig, amikor jön, hoz valami kis meglepetést, egy könyvet, a kedvenc kávém, a lényeg, hogy tudja, mivel lepjen meg. Oké, hogy nem kérek semmit a masszírozásért, de nem is várom el, hogy mindig hozzon valamit, ő mégis mindig megteszi és ezt imádom benne. A kérdést hallva halkan felsóhajtok, miközben a tálca az egyik asztalon kap helyet, a pohár pedig a kezemben, a kanalat kezembe véve először a tejszínhabot eszem le a tetejéről. - Köszönöm, megvagyok, minden rendben. Elvégre mi az a dolog, ami nekem kedvem szeghetné? Nem sok ilyenről tudok. Azonban a tekintetemben meglapul valami, nem is vagyok rest közölni vele. Elég régóta ismerjük már egymást ahhoz, hogy a komolyabb dolgokról merjek szót ejteni előtte és nem csak azért, mert vezető testőr, hanem azért is, mert jó barátomnak tartom. - Csak tudod ez a párosban járás kicsit nyomasztó. Persze teljes mértékben egyet értek vele, félre ne érts, csak olyan jó lenne olykor elmenni éjszaka futni a környező parkba, vagy elmenni vadászgatni kicsit, amikor kedvem szottyan hozzá. Persze ott van a párom, akit megkérhetek, de csak nem fogok az éjszaka közepén futószerkóban bekopogtatni, hogy most jöjjön már el velem kocogni, mert nekem ahhoz van kedvem. Ízlelem meg az első kortyot, pompás, pont, ahogyan szeretem. Elmondom, mi kicsit nyomaszt, noha megvagyok én enélkül, csak azért mégis jó volna és várom már azt az időszakot, hogy ne kelljen állandóan kézen fogva sétálnunk, akármennyire is szükséges és jelen pillanatban egyet értek vele. Még egy sóhaj, ennyi volt már a Nora panaszkodik részből. - Veletek mi a helyzet? Nem pusztán jó indulatból és udvariasságból érdeklődöm magam is egy ugyanolyan kérdéssel, tényleg érdekel, hogy vannak, mi történik mostanság velük, mert tény, az elmúlt időben nekem sem volt túl sok lehetőségem másokkal beszélgetni. Közben kortyolgatom a kávémat és ha elfogy az a finomság, hajgumival kötöm fel egy kontyba a hajam, ez ne zavarjon minket. Én kész vagyok, de nem siettetek semmit, továbbra is állok az asztalnak támaszkodva, BB úgyis tudja a járást, majd ha úgy gondolja kezdhetünk, akkor szépen odasétál a masszázságyhoz és felmászik rá – ahogyan ezt eddig mindig is csináltuk.
Tudtam, hogy örülni fog, mert mindig ezt teszi, pedig akár számíthatna is rá, hogy hozok neki valamit. Minden alkalommal olyan mintha most lepném meg először s ez az egyik amit kedvelek benne. Mintha valami ilyenkor belém mászna a mosolya miatt. Csak úgy árad belőle a pozitív energia és ez nekem is ad egy kicsiny feltöltődést. Valljuk be, hogy a farkasok között ritka egy teremtés. Ennyi az áradozásról, mert nem szoktam olyat csinálni. Ösztönösen húzódik az ajkam görbületre ahogy az arcára pillantok. A tálcának pedig kell egy helyet találnom, amit az asztalra fogok letenni. - Kényeztetni remélem te fogsz a csodás újaiddal. Válaszolok jókedvűen neki, mert ha már semmit nem kér azért, hogy a hátamnak jó legyen, ez a fajta kényeztetés, a legkevesebb amint adhatok neki. Ráemelem a tekintetem, mert várom, hogy még valamit hozzá fűzzön. Látom ám, hogy valami „bántja.” Elég régóta ismerem már ahhoz, hogy ez ne kerülje el a figyelmem. Az arcomon pedig a várakozás jeleit lehet felfedezni. Egy apró sóhaj hagyja el a torkomat. Telje mértékben tudom, hogy mire gondol, mert én is így érzem. - Megértelek én is így érzek sokszor. Csak akkor lehet a magányt értékelni igazán, ha nincs meg. Egyébként hozzám bekopoghatsz az éjszaka közepén, mert kedved támad futni vagy vadászni. Én Brad-al csináltam azt, hogy közöltem vele, egyedül akarok lenni az erőben. Elkísért, de még is megkaptam azt a kis magányt amire éppen szükségem volt. Sajnos, ez a párban járás egy jó darabig így marad, érthető okok miatt. Húzom el az ajkamat, ezzel alá támasztva a szavaimat, hogy mint személy nem értek ezzel egyet, de mint Vezető testőr támogatom. Logikus oka van ennek a szabálynak, csak nem túl pozitív egyénre nézve. Nem elég, hogy nem vagyok egyedül, de a boltomat sem nyithatóm ki, mert a civil munka sem lehetséges. Ami például anyagi kiesést is jelent, bár nincs okom panaszkodni, mert éhen halni azért nem fogok. Elindulok, hogy felmászhassak az asztalra. Jelezve, hogy kezdjük. A törölközött le csavarom magamról és az erre kijelölt helyre teszem le. Az asztalra pedig lefekszem, természetesen háttal felfelé. - Hát, azt nem mondanám, hogy rózsás. Igazából gond nincs velünk és jól megvagyunk, ha Elinore nem csinál ostobaságot. Tegnap például kiderült, hogy harcolt Corvinnal és az a tökfej ejtett pár vágást a testén. Ami csak azért zavar, mert még bent vagy a gyerekünk. Aggódok, hogy nem lesz egészséges, ez miatt a kicsi. Ráadásul Castor találkozni szeretne vele. Szóval ne lepődj meg, ha görcsöket találsz a hátamba. Az utóbbi időben kissé ideges vagyok. Pedig te is tudod, hogy nem vagyok olyan fajta. Úgy tűnik 256 évesen ezt is meg kell tapasztalnom. Hangom egyletes s arra várok, hogy hozzám érjen. a nyelvem most egy kicsit megeredt, mint máskor szokott lenni, de nem zavar. Ő kérdezte mi a helyzet velünk. én pedig miért ne mondanám el neki? Ha Corvinnal is beszéltem erről, – pedig őt abszolút nem kedvelem – akkor Nora-nak, akit igen, simán beszélhetek róla. Amúgy is néha jobb „kibeszélni” a dolgokat, bár ehhez senki ne szokjon hozzá... Egy újabb dolog amiben változás van. Elég sokat változtam mostanában. Mindegy. - Neked valami udvarló a láthatáron? Kérdezek rá, mert elég régóta egyedül van, ha emlékeim nem csalnak. Persze nem akarok annyira belemászni a magán életében és ha nem akar válaszolni akkor úgy sem fog. Egy szokatlan illat csapja meg az orromat. - Új krémet vettél? Kérdezek rá, bár lehet nem a krémnek van ilyen szaga. Mindjárt kiderül. Látni nem látok semmit, mert a fejem lefelé néz és a két karom találkozásánál pihen, de a szaglásom még mindig kiváló. A pajzsom természetesen csak annyira van fent, amennyire ez szükséges. Nem Nora elől fogom rejtegetni a vérvonalam vagy éppen az erőmet. Minek? Úgy is tisztában vele, tehát csak az érzéseimet nem érezheti. Az energiám pedig a szokásos. Nyugodt higgadt amilyen szokott lenni.
Minden alkalommal örülök, ha meglep valamivel, mert ki az, aki nem kedveli, ha kedveskednek neki? Én meg tipikusan olyan vagyok, aki aprócska dolgoknak is rettentően tud örülni, nekem sokkal inkább az számít, ki adta és miért kaptam. Most is meglepett, soha nem számítok ajándékra, miért tenném? Elvégre nem azért csinálom. Ez most is meglátszik az arcomon, annak pedig kifejezetten örülök, hogy az övén is hasonlót látok. - Bízom benne, hogy ezúttal sem okozok csalódást. A jókedv az én hangomban is felfedezhető, nagyon szeretek masszírozni, az pedig nagyszerű érzés, amikor pozitív visszajelzéseket kapok. Az ilyen alkalmak pedig kifejezetten üdítően hatnak rám is, elvégre olyannak szerzek jó fél órányi lazulást, akit ismerek és kedvelek, így a légkör is sokkal oldottabb és még beszélgetni is tudunk. Nem csoda hát, hogy őszintén elmondom Balázsnak, hogy mit gondolok és hogy érzek. - Elég sokáig voltam magányos és elveszett, hogy többé ne kívánkozzak utána túlzottan. Nagyjából Balázs is tisztában van a múltammal, mert hiába nem beszéltem neki és körülbelül senkinek se róla túl részletesen, azt azért ő is tudja, hogy volt már férjem és gyermekem is, akiket brutális módon ragadtak el tőlem. Elég csak visszagondolni, hogy milyen roncs voltam, amikor csatlakoztam a falkához. Azóta már teljes mértékben összeszedtem magam és lezártam a múltam, így az már nem nyomja rá a jelenemre a szörnyű pecsétjét. - Ó, köszönöm, ezt megjegyzem, főleg, ha már így felajánlottad. Mosolyodom el, nem árt megjegyezni az ilyet, akkor ha ezentúl az éjszaka közepén vadászni, vagy futni támadna kedvem, hozzá fogok elsőként fordulni. Valószínűleg lesz azért rá példa, nem is egyszer. - De fordítva is igaz, tudod, az ajtóm még az éjszaka közepén is nyitva, mindenki előtt. Mosolygok rá kedvesen, habár ezzel valószínűleg tisztában van, azért nem árt néha megerősíteni, nehogy elfelejtsék. A párban járást elfogadtam, kicsit nehezen viselem a magányt, de bespájzoltam jó néhány könyvvel már, így az unalmasabb óráimban, amikor nem tudok semmit csinálni, akkor is lesz mit a kezembe vegyek. Kortyolok a kávéból, melegen a finom, miközben BB felmászik az asztalra, amint elhelyezkedett, máris ott termek a mellette lévő kis asztalnál, kezemben a krémes tubus, persze ezalatt figyelmesen hallgatom, amit mond. - Hóha, és az kiderült, hogy miért kaptak hajba? Érdeklődöm, miközben a krémből egy adagot a tenyerembe nyomok, jelzem neki, hogy lehet ez hideg lesz, majd neki állok a masszírozásnak. A vállaknál kezdem, egy darabig nem is megyek innen tovább, érzem is a csomókat, sebaj, azért vagyok itt, hogy kimasszírozzam őket onnan. - Értem, hogy ideges vagy emiatt, én is az lennék. De ha csak fele olyan erős és kitartó lesz a csöppség, mint az apja, akkor szerintem aggodalomra semmi ok. Érződik a hangomon, hogy újfent görbülnek ajkaim, tényleg így gondolom, nem csupán holmi viccelődés, noha tényleg az a célom, hogy oldjam a feszültséget és ismét mosolyt csaljak BB arcára. - Ahhoz viszont nagyon szurkolok, hogy Castor ne tépje le egyből a fejét. El is húzom a szám, ismerem az Alfánkat és ez a dolog tényleg aggodalomra ad okot, bár sosem lehet tudni.. Mindenesetre szorítok nekik, teljes erőbedobással. - Bármiben segítség kell, tényleg szólj nyugodtan. Tudom, ezerszer és egyszer elmondtam már, ha nem többször, le kell csapni, ha nagyon erőltetem a dolgot, ilyen vagyok, nah. Szeretek segíteni, főként, ha a társaimnak szüksége van rá. De nem csak nekik, bárkinek, akin látom, hogy igényli. Ha csak annyi kell, hogy valakivel beszélni tudjon, elmondani a gondokat, akkor is. Nem vagyok pszichológus, de tanácsot talán én is tudok adni, ha már nem, akkor csak ott lenni mellette és meghallgatni, nekem volt már rá példa, hogy az is rengeteget segített hogy elmondhattam valakinek a problémáim. - Chh, dehogy. Nem is tudom, szeretnék-e.. Bizony, ott van még a múltbéli incidens és nem azért félek egy újtól, mert még mindig szeretem James-t, vagy nagyon hiányozna. Egyszerűen csak attól tartok, hogy őt is elveszíteném. Még egy akkor csapást egészen biztosan nem élnék túl. - Önként nem fogok beleszaladni egy kapcsolatba, az tuti, de ha megérkezik a lovagom, akkor nem fogom elzavarni. Széles mosolyra görbül ajkaim párosa, egyelőre nem veszem túl komolyan a dolgot, érződik is a hangomból, annyira nem vágyom komoly kapcsolatra. Persze, jó lenne, ha lenne mellettem valaki, de nekem most itt a falka, ők a családom, többre pedig jelen pillanatban nincsen szükségem. - Ahham, gondoltam ideje kipróbálni valami újat. Remélem tetszik. Mindenféle trópusi illóolaj van benne, első látásra megtetszett, gondoltam megpróbálom, ha a klienseknek pedig nem tetszik, akkor vagy újat keresek, vagy visszatérek a már jól megszokott illatokhoz. A vállról kicsit beljebb haladok, fel a nyakon a gerinc mentén, apró körkörös mozdulatokat végezve az ujjaim hegyével. A vállon is végigmegyek így, majd vissza, a mozdulatsort pedig jó párszor meg is ismétlem.
Eddig soha nem okozott csalódást, így nem tartok attól, hogy most tenné meg. nem csak ő volt magányos és elveszett. Tudom milyen érzés, bár részletesen soha nem fejtetem ki neki, hogy mi történt velem egészen pontosan mikor ebben a helyzetben voltam. Azt említettem neki, hogy Láncbörtönbe tartottak egy ideig, de ennél többet nem fűztem hozzá és akkor nem kérdezett rá. Azóta pedig nem került szóba. Talán nem is baj. Próbálom a múltat temetni, bár azt nem lehet. – Egészen nyugodtan, ha nem vagyok szolgálatban akkor jobb dolgom úgy sem szokott akadni mostanság. - Tényleg jöhet ha van kedve, max nem érek rá, de mint mondtam mostanság nappali műszakos szoktam lenni, így általában az estéim szabadok. Persze azt nem mondom, hogy a négy fal között unatkozok, mert vagy Elihez mászok át, – illetve addig volt ez sűrű, míg nem volt párban járás – vagy mást csinálok. Ez most tök lényegtelen. A gesztusra elmosolyodom. – Csak meg ne jelenlejek egyszer egy tál vajas-sajtos popcornal – Tudja, hogy azt szeretem, mert hoztam már neki is, akkor azt hiszem filmet néztünk, bár számomra nem volt valami érdekes. Gyorsabbal aludtam el, minthogy elérjen a lejátszó, a film közepéig. Előfordul ez is. Ennek ellenére fejben tartom és jól esik, hogy ennyi idő után sem változott a viszonyunk. Felmászok az asztalra, mert közben is kiválóan tudunk beszélgetni. Mielőtt válaszolok felkészülök a hidegre, mely a krémből fog jönni. Nem vagyok valami érzékeny a hő változásra, de ezek a krémek trükkösek is lehetnek. Jobb félni mint megijedni tartja a mondás. – Nem kaptak össze. Levezették a feszültséget. Nem sokat meséltem nekem Elinore-ről igaz? – Most ebben nem vagyok teljesen biztos, lehet nem akartam beszélni róla addig, míg nem vagyok biztos, hogy mit érzek. Aztán meg megindult a lavina és történtek a dolgok eseményről gyerekre. – Amit tudni érdemes, hogy elég harcias természet és valamiért ez hozza meg neki a kielégülést. Olyan ez nála mint nálunk az átváltozás. Ha sok a stressz akkor ki kell bújni a bőrünkből, bár sokszor nem értem meg. – Kezdek bele és az ajkamat féloldalasan elhúzom, de negatív irányba. Valóban nem értem mit miért tesz vagy miért ennyire makacs és önfejű. Egyszer ez lesz a sorsa. Ki fejezeten jól esik ahogy a vállamat nyomkodja. Ez már hiányzott. Corvin tanulhatna tőle, mert a múltkor nem remekelt valami fényesen. – Köszönöm, kedves vagy. Remélem, hogy sok mindent örököl majd tőlem és egyszer ha a farkasok istene is úgy akarja, akkor mellettem lesz mint kölyköm. – Távoli jövő, de még milyen távoli. Sok napot kell ehhez nekem túlélnem és az sem árt, ha megéri azt a kort, amikor már „érdemes” lesz beharapni. Nem gondolkodtam ezen még tüzetesen, de kinek ne jutna eszébe ezt a gondolat? – Akkor már ketten szurkolunk. - Mondom ezt keserű szájízzel, mert én is nagyon remélem, hogy nem darabokban kapom vissza a barátnőmet. Az arcomon mosoly keletkezik a szavaira. Szeretem benne, hogy ilyen kis gondoskodó? Törődő? Odafigyelő? Nem is tudom mi a megfelelő szó rá. – Köszönöm a támogatásod, de nem csak most. – Nem szoktam én ilyeneket mondani és elég kevés farkas van akinek megköszönök, így bármit is. Hallhatta, hogy őszintén mondom. Figyeltem a szavaira miközben már a hátamon ügyködött. Érzem én is a csomókat/csomót, melyeknek/melynek neki rugaszkodik. Azt hiszem ezt egy ember nem tudná kiegyenesíteni oly kemények lettek. Ez van. – Ez jó taktika. Ha itt az idő, úgy is közbe szól a sors és kezébe veszi az irányítást. Kérdezhetek valamit? – Teszem fel a kérdést, de úgy is tudom rá a válaszát, azonban érezheti, hogy ez valami más lesz mint a megszokott, mert azt csak megkérdem, max nem válaszol rá. Már egy jó ideje meg akartam kérdezni, de valahogy mindig elkanyarodtunk más irányba, de most itt a remek alkalom. Előtte azonban az ismeretlen illat költözik az orromba. – Tetszik, már csak pálmafa levelek és koktélok hiányoznak. Mint a trópusokon. – Mosolyodom el ezen, mert most pl szeretnék ott lenni. Csak sütetném a hasam és szürcsölgetnék a koktélomat. Szép kis élet lenne egy ember számára, de nekem ez egyelő lenne a dög unalommal, nah jó, talán öt egész percig tudnám élvezni. – Szóval ami már egy ideje érdekel, hogy mit jelképez a tetkód? – Ezt még soha nem mondta, lehet nem véletlen, de az is lehet csak nem került szóba. kíváncsian nézek a vállam felett az arcára egy pillanatra, majd vissza fekszem ahogy eddig is voltam.
A szívem még mindig hevesen kalapál, pedig már jó egy órája, hogy faképnél hagytam Ethan-t. Fogalmam sincsen, mi ütött belém, de olyan gyorsan váltogatom a hangulataimat és az érzéseimet, hogy magam is eszméletlenül csodálkozom rajta. Egyik pillanatban a vállam paskolom, hogy jól tettem, hogy otthagytam és nem hagytam, hogy manipulálhasson. A másik pillanatban pedig ostorozom magam, a lelkiismeretem olyan erővel hadakozik ellenem, hogy legalább egy esélyt adhattam volna neki, megérdemelte volna. Megérdemelte volna?! Azok után, amit a családommal tett? Elengedtem a múltam, de a felbukkanása olyan erővel kavart fel bennem mindent, amire eddig szinte soha nem volt példa. Újraélem a múltam minden egyes pillanatát, látom a házunka nyaldosó lángnyelveket, a tűzoltó arcát, amint közli, hogy nincsen túlélő.. Érzem az arcomon végigfolyó sós cseppeket, az orromban az égett bűzt, amibe belevegyül az Ő szaga. Az arca, az elégedett vigyora beleégett a koponyába, elevenen vibrál a szemeim előtt és akárhogyan igyekszem, nem tudom kiverni őt onnan. Önző vagy, Alison, remélem tudod! Az soha nem érdekelt, én mit akarok! Én mindig törődtem veled! Megrázom a fejem, szinte dühösen toppantok, hagyjatok békén, gondolatok! Bárcsak ennyivel képes lennék arra, hogy kisöpörhessem a fejemből a szavait, melyek ott visszhangzanak, erősítve a bűntudatomat. Befészkelték magukat az agyamba és képtelen vagyok tőlük szabadulni! Valaki segítsen… Castor azt mondta, innentől Dante foglalkozik a dologgal, hála égnek, képtelen lennék én magam többet kideríteni róla, képtelen vagyok még egyszer a szeme elé kerülni, látni az arcát, a vigyorát, érezni az energiáit, a magabiztosságát. Nem! Undorodom tőle, már attól is, hogy az aurámba lép, hogy érzem a belőle áradó energiákat. Megrázkódom, a hideg végigfut a gerincemen, libabőrt fakasztva, idegesen vakarom meg az arcomat, mintha csak el akarnám tüntetni érintésének a nyomát. Hitetlenül meredek a kezemre, nem vagyok képes elhinni, hogy hagytam azt, hogy megérintsen, hogy megfogja a kezem. Nem! Tűnj el… Önző vagy… Milliószor ismétlődik a fejemben, mintha egy végtelen szalag lenne, képtelen vagyok megállítani, minden egyes porcikámba befurakszik, addig visszhangzik, amíg végül én magam is elhiszem. Önző vagyok. Soha nem adtam neki esélyt, pedig tényleg próbálkozott, de mindig elutasítottam. Ha akkor engedek, ha elmondom neki, mi bánt, ha hagyom, hogy törődjön velem, talán most nem tartanánk itt, minden máshogy történt volna. Egészen máshogy. Szétszakadok, nem érzek semmi mást, csak azt, hogy egyik felem erre, másik arra, széttépnek, szétmarcangolnak az érzések, sírni támad kedvem, üvölteni tudnék, messzire kiáltani a fájdalmam, a kételyeim, az érzéseim, had tudja meg az egész világ, hogy szenvedek, hogy gyáva vagyok, hogy elmenekültem, hogy képtelen vagyok szembenézni a múltammal, hogy önző vagyok…
Sietős lépteim visznek a szobám felé, nem akarok semmi mást, csak a párnába temetni fejem, hogy utána álmatlanul forgolódjak az ágyamban, hol a plafont bámulva, hol az ablakon bámulva ki őrlődni, hagyni, hogy az érzéseim felemésszenek. Gyáva vagyok, cselekvésképtelen, fogalmam sincsen, merre menjek tovább. Félek, rettentően félek. Azt sem veszem észre, ki mellett viharzom el, nem érdekel most senki és semmi, csak egyedül akarok lenni. Arra sem figyelek, mennyire húztam fel a pajzsom, mennyi ömlik a világra, a körülöttem lévőkre abból, ami odabent marcangol. Egyedül akarok lenni… Önző vagy, Alison…
A szobám felé tartok egy tányér palacsintával, meg egy bögre kakaóval, valahogy most ilyenem volt. A Vörös Hold óta kicit gyakrabban vagyok házon belül, valamiért most inkább ez esik jól. Nyilván átmeneti, de most így jó, és kész. Úgy vagyok vele, hogy kellenek nyugisabb időszakok is az életünkbe, nekem most határozottan erre van inkább szükségem. Tökéletes punnyadásba óhajtom ölni az időmet, és nem érdekel senkinek sem a véleménye, a szobámba úgysem engedek be senkit, valahogy szeretném megőrizni a saját szentélyemnek, és pont. Nem különösebben foglalkozom senkivel, egészen addig, míg el nem viharzik mellettem Nora, akit az átlagosnál jobban bírok a fürdős jelenetünk és a billiárdozás közepette megesett becsiccsentés után, hiába nőstény. Épp ezért érdekel is, hogy mi van vele, úgyhogy egy röpke sóhaj kíséretében már fordulok is utána, és viharzom a nyomában. Meglehet, egyedül akar lenni, de én pont nem vagyok az a fajta, akit az ilyesmi érdekelni szokott, úgyhogy most sem foglalkozom azzal, hogy esetleg nem kívánatos a társaságom. A pajzsából egész könnyen szivárognak most ki az érzései, amik alapján nagy gáz lehet, mert Nora mindig is az a nyugodtabb fajta volt, legalábbis hozzám képest biztosan, szóval nem óhajtom elviccelni a helyzetet. Inkább segíteni akarok, bár fogalmam sincs, hogy mennyire leszek jó benne, nem megy nekem ez az érzelmeskedés, de attól még meg fogom próbálni. Az ajtajánál érem el, és mivel magamról tudom, hogy ilyen helyzetben simán az illető pofájába vágnám az ajtót, ezért a lábammal rögtön kitámasztom, azt csak nem fogja eltörni. Tudom én, hogy erősebb meg idősebb nálam, de őszintén, ha nem ilyen helyzetről lenne szó, akkor is hidegen hagyna, most meg pláne. - A miheztartás végett, már most szólok, nem foglak békén hagyni addig, amíg nem nyugszol meg legalább egy kicsit. Nem vagyok az a fajta, akit könnyen le lehetne rázni, szóval most se nagyon zándékozom hagyni magam, hogy ez mennyire lesz Nora terhére, nem tudhatom, de talán rájön, hogy bár a magam módján ugyan, de segíteni akarok, nem pedig még inkább kiborítani. - Szóval, vázolom a lehetőségeket... Bemegyek veled, teletömjük magunkat palacsintával, eskü, még kakaót is kapsz, vagy pedig hozok egy üveg whiskyt búfelejtőnek, nem beszélünk semmiről, csak iszunk, és felejtünk… Mosolyodom el, remélem, nem fogja csuklóból kukázni mindkét lehetőséget, de annyira már ismer, hogy én pont az a kategória vagyok, aki, ha kidobják az ajtón, bizony visszamászik az ablakon.
Szállj ki a fejemből, kérlek… Semmit sem szeretnék jobban, mint csendet. Nyugodtságot, körülölelő békét. Azt akarom, hogy elhalkuljon, hogy eltűnjön a gondolataim közül, hogy ne minden egyes pillanatban a rakpartra gondoljak, a szavaira. Önző vagy, Alison. Megfertőzött, befészkelte magát a porcikáimba és akárhogyan igyekszem, képtelen vagyok szabadulni tőle. Hagyj békén… Csapnám be magam mögött az ajtót, ám valami nem engedi, újra próbálkozom, ezúttal erősebben, de most sem sikerül. Meghallva Emma hangját, megérezve az energiáit, tágra nyílt szemekkel meredek a falapra, nem akarom elhinni, hogy képes volt utánam jönni, hogy törődik velem, hogy azt szeretné, nyugodjak meg. Ó, bárcsak ilyen könnyű lenne, én is ezt szeretném, de képtelen vagyok rá. - Emma… Kérlek, most.. most ne. Homlokom döntöm az ajtónak, továbbra sem engedem be, hangom esdeklő, ugyanakkor megbúvik benne valami.. magam sem tudom, pontosan micsoda, csak azt érzem, hogy szükségem van rá. Az, hogy utánam jött, hogy nem tágít emellől, hogy be szeretne jönni, hogy igenis érdekli, mi történik velem. Pedig.. pedig nem voltak túl bensőségesek a „találkozóink”, elég csak a fürdőszoba jelenetre és a billiárdszobára gondolni. Most mégis itt van, most mégis érdeklem… Fogalmam sincsen, miért kezdek el sírni, csak egész egyszerűen… egész egyszerűen jól esik, hogy van, aki törődik velem, akinek számít, hogy mit érzek. Mert itt nem az a lényeg, hogy Ethant is érdekli, hogy vagyok. Emmával kapcsolatban biztosan tudom, hogy érdekli, vele szemben nincsenek kételyeim. Ha nem érdekelné a dolog, nem jött volna utánam, vagy elviselte volna, hogy az orrára csapom az ajtót. De ő nem. Ő egészen más. A következő mondatokat hallva… Felnevetek. Magam sem tudom miért, kétségbeesett nevetés, sírással vegyítve, a legjobb elegy. Elértem azt az állapotot, amikor már minden mindegy, nem számít semmi sem, csak.. csak csendet és nyugalmat akarok, azt akarom, hogy eltűnjön a fejemből, hogy hagyjon békén. Nem akarom látni az elégedett arcot, a nyakában lógó rózsafüzért. Nem akarom őt! Nem! Kérlek, hagyj békén… Lassan nyílik az ajtó, nem is tárom szélesre, csupán annyi rést hagyok, hogy a fejem látszódjon. Két kezemmel kapaszkodom meg az ajtó szélében, pár pillanatig nem is szólok, csupán letörlöm a könnyeimet. Látom a kezében a palacsintát és a kakaót is, bár bevallom őszintén a whisky gondolata is csábító, hiába nem tartom okos ötletnek azt, hogy a problémákat alkohollal próbáljuk leöblíteni, mert az nem segít… de talán.. talán legalább egy kis időre csend lenne a fejemben és eltűnnének a szavai. Önző vagy, Alison… - Nem tudom, melyik lenne a jobb választás és melyik érne legalább szemernyit is. Újabb könnycsepp gördül végig arcomon, hogy az államról lecsöppenve hulljon a semmibe, zuhanjon végeláthatatlanul, míg végül a padló vízszintjén váljon semmivé. Zuhanok, én is zuhanok, csak úgy, mint a sós csepp, fogalmam sincsen, hol a föld, mikor érek talajt, hogy a zuhanás erejéttől zúzzam magam porrá. Sehol egy kapaszkodó, nem látok semmit, sötétség uralkodik és nem tudom, hol a kiút. Akarom-e egyáltalán a kiutat? Létezik-e egyáltalán kiút? Nem tudom, csak kérlek, hagyj békén. - Gyere be. Tárom szélesebbre az ajtót, hogy immáron teljes alakban látszódhassak és Emmát is beengedhessem. Amint belépett, egyből csukom az ajtót, hogy hátam nekivetve adjam át magam az érzelmeimnek. Szabad utat engedek a könnyeimnek, bárcsak ezzel eltűnhetne minden érzelmem, bárcsak ezzel kimoshatnám magamból a szavait, a gondolatait. Önző vagy… Hátam döntöm az ajtónak, hogy lassan lecsúszva üljek le a földre. - Nem tudom, mitévő legyek, Emma… És ezen sajnos a kakaós palacsinta sem segíthet.. Visszatért. Ethan visszatért. Fogalmam sincsen, meséltem-e már neki a múltamról, említettem-e már EThant, már azt sem tudom, ki tud róla és ki nem, de talán elég félelem és kétségbeesés ül a szavaimban, talán lég nagy a zavar a könnyáztatta szemeimben ahhoz, hogy megértse; nem holmi kamaszkori szerelmesemről beszélek. Annál sokkal többről van szó.
Kér, de nem érdekel, ha számítana, hogy per pillanat ő mit akar, akkor utána sem jövök. Én hiszem, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, és nem elszaladni a problémák elől, hanem igenis elé állni, és megpróbálni felülkerekedni. Ha egyedül nem megy, hát segítséggel. Hallom, hogy sír, érzem a sós könnyek illatát, és bár nekem nem szokásom ilyesmit tenni, sem pedig érzelgősködni, de ennek ellenére sem tágítok. Szeretném hinni, hogy ha úgy alakulna, értem is megtenné ezt valaki, de most nem én számítok. Nem vagy az önzetlenség szobra, Eeyeekalduk sírva szaladna el szerintem, ha meglátna, de most itt vagyok, s nem megyek sehová sem. A nevetése keserűen csorog végig az érzékeimen, tudom, hogy nem azért szakad ki belőle, mert olyan vidámnak, viccesnek ítélné a szavaim, talán a tehetetlenség ütközik ki ilyan formában. Nem tudom. - Nélkülem természetesen egyik sem. Kacsintok, próbálok némi derűt megőrizni, mert az nem sokat javítana az állapotán, ha búskomorságba merülnék én is. Vannak páran a falkában, akik csendben leülnének mellé, együtt sírdogálva vele, de én másképp működöm. Bólintok, majd belépek, be is csuknám magam után az ajtót, mert több emberre itt most tényleg nincs szükség, de megelőz, s nekidől. Talán nem pont én vagyok az, aki a legtökéletesebb a számára, de most én vagyok itt. Nem kezdem el ölelgetni, hogy kizokogja magát a vállamon, szerintem ez hülyeség, nekem az ilyesmi nem megy, a sírás segíthet, de nem úgy, hogy közben valakibe kapaszkodunk, elmismásolva a problémát, csak a vigaszra koncentrálva. Abból minden lesz, csak megoldás nem. - Sírd ki magad, sírj addig, amíg vannak könnyeid, és úgy érzed, kicsit könnyebb a lelked. Aztán majd foglalkozunk a problémával. Jegyzem meg, majd leülök vele szemben a földre, kettőnk közé teszem a palacsintát, és én magam veszek egyet, nyilván, ha szeretne, előtte is ott a lehetőség, de megsértődni sem fogok, ha nem akar egy kis boldogsághormont, jó eséllyel ez tényleg nem sokat segítene rajta, de legalább finom. - S kicsoda neked ez az Ethan? Teremtő? Kölyök? Mit ártott neked, vagy te neki, és mit akar most? Kérdezem, próbálok a lényegre koncentrálni, mert az biztos, hogy a probléma nem kicsi, épp ezért nem is fogok találgatásokba bocsátkozni, inkább kérdezek, s abból majd kiderül, hogy merre lenne értelme tovább haladni.
A kacsintását látva és a szavait hallva keserűen mosolyodom el, értékelem, hogy próbálkozik, hogy nem arra készül, hogy majd csendben ülünk egymás mellett, én sírok, aztán egyszer csak vége. Értékelem, még ha ez most nem is látszik és én magam sem vagyok vele igazán tisztában, hogy mennyit jelent. Ha nem lenne, ha nem jönne, ha bezárkóznék… lehet vonzóbb a magány, de sokkal idegőrlőbb lenne és a végén belepusztulnék a gondolataimba. Csendet, nyugalmat, akármit, csak ne halljam a szavait a fejemben. Nekem nem kellenek az Ő szavai, csak egész egyszerűen hagyjon békén. Talán pont emiatt tártam szélesre az ajtót Emma előtt - meg persze azért is, mert nem engedett -, arra most végképp nincsen szükségem, hogy valaki ölelgessen, hogy tartsa a vállát, had zokogjak ott, fogdosná a kezem és „tapperolna”, azt mantrázva, hogy nyugodjak meg, úgyis minden rendben lesz. Nem, semmi sem lesz rendben. Nem futhatok tovább, szembe kell néznem a problémával, nem lehet gyáva, nem fordíthatok hátat. És talán pont Emma az, aki segíthet nekem. Egyedül képtelen vagyok. Túl nehéz, túl sok, túlságosan fáj… Sírok, csendben, csupán levegővételem hangosabb, úgy kapok az éltető oxigénért, mint éhező gyermek a falat kenyérért. Térdem is felhúzom, kezemmel ölelem át, mint utolsó kapaszkodót, önmagam ölelem, nincs más… Homlokom hajtom a térdemre, hátam rázkódik, kiadok magamból mindent, nem kell kétszer mondani. Hogy jobb volna? Fogalmam sincs, ezzel nem oldom meg a problémát, tisztában vagyok vele, de könnyebb. Ha csupán eszméletlenül picivel is, de akkor is könnyebb. Fogalmam sincsen, mennyi ideig nem is mozdulok, de idővel kezdek megnyugodni, a könnyek elapadnak, míg végül szipogva emelem fel a fejem, hogy kezemmel töröljem le a könnyeimet. Ideje hát foglalkozni a problémával, mely mélyen fészkelt odabent, eltemettem, nem foglalkoztam vele és most, hogy Ethan a felszínre rántotta, veszem csak észre, hogy elgazosodott, elburjánzott, én pedig képtelen vagyok megszüntetni, kiirtani. - Ethan… az egykori vérvonalbeli testvérem volt, de ma már nincs köztünk ilyenféle kapcsolat. A mi ismeretségünk azonban sokkal mélyebben gyökerezik. Hogy az ő szavaival éljek, egymás életét törtük derékba.. Ez egy nagyon hosszú történet, elmondok mindent, csak… nem is tudom. Erről még soha senkinek nem beszéltem, senki sem tudja, mi történt a múltamban, szóval.. kérlek csak a legvégén reagálj az elhangzottakra. Mély levegő, nyugalom. Olyan dolgokat is hallhat majd, amiket szerintem nem is gondolt volna rólam. Nem hinném, hogy Emma pont olyan, aki sajnálni kezdene, éppen ezért nem is érzem szükségét annak, hogy erre felhívjam a figyelmét. Nincsen szükségem tutujgató szavakra, kétségbeesett, szánakozó tekintetre. Őszinte leszek, cserébe ugyanezt várom, de pont Emma az, akinek tényleg nem kell ilyesmit mondani. - Nagyon régen kezdődött az egész. Tudod nekem soha nem volt igazi családom, valamiért az öcsém születése után úgy éreztem, nem is tartozom közéjük. Ott hagytam őket, szeretetre vágytam, egy olyan helyre, ahol lehet jövőm, ahol megbecsülnek, ahol nem számít, ki vagyok és honnan jöttem. Cselédnek álltam egy nemesi család hatalmas birtokán, itt talált rám a Teremtőm, Malcolm. Először csak azért kellettem neki, hogy tönkretehesse a családot, a kölykévé tett, hogy ezzel is maga mellé láncoljon, hogy elérje, önként menjek hozzá, kérjem a segítségét, hogy szükségem legyen rá. Elfordítom a tekintetem, semmi érzelmi reakció… Már régen megbarátkoztam a gondolattal, hogy nem voltam több neki, mint egy játékszer, mint egy báb, mint egy eszköz. Ő olyan magasztosabb célokért küzdött, amikben én csak mellékszereplő voltam, egy olyan lépcsőfok, amire szüksége van a feljebb és feljebb jutáshoz. - Tökéletesen manipulált, rajongtam érte, szerettem, hiszen mindent megadott nekem, amiben addig részem sem volt. Ő volt a családom, megmutatta, milyen is az élet, hogyan kell élni. Azt hiszem igazán boldog voltam, egyszer, végre. Egy nap azonban hazahozott valakit, egy ficsúrt, akiben talán saját magát látta, fogalmam sincsen, de háromtagúra bővült a családunk. Család? Hahh, minden, ami addig számomra érték volt, minden, amiben addig örömöm leltem, keserűvé változott, hamuként hullott szét az addigi életem. Nem kellettem többé Malcolm-nak, a családunk széthullott és nem voltam akkor sem több holmi cselédnél, akitől elvárják, hogy úgy ugráljon, ahogyan fütyülnek neki. Elkeseredetten, csalódottan kél sóhajom, egyik kezem csúszik halántékomra, hogy kicsit megdörzsöljem, mintha ezzel szeretném elűzni a gondolatokat. Azonban most nem szabadulhatok tőlük, elmesélek mindent, elmondom az életem. - Nem bírtam tovább. Képtelen voltam egy szörnyeteggel együtt élni. Ethan próbált felém közeledni, de minduntalan elutasítottam. Magam sem tudom, miért, de valamiért úgy éreztem, hogy ő és Malcolm egyek, hogy kitagadtak, ellöktek maguktól, nem vagyok közéjük való, kolonc vagyok, felesleges púp a hátukon. Egy nap megelégeltem, kihasználva pedig azt, hogy Ethan távol tartózkodik, véget vetettem a szenvedésnek. Képtelen lettem volna csak úgy magam mögött hagyni mindent, tudva azt, hogy a Teremtőm miket művel, hogyan teszi tönkre az embereket, hogyan építi fel mások szenvedéseiből a palotáját. Megöltem, Emma. Megöltem a saját Teremtőmet. Ez az a pillanat, hogy egyik kezem ökölbe szorul, de hogy pontosan miért, azt magam sem tudom. Ha elmondom Ethan-nek, hogy mit érzek, hiszen annyiszor kérdezte! Ha elmondom neki, mit gondolok, talán segíthetett volna, talán a magam oldalára tudtam volna állítani, talán megértett volna és minden teljesen máshogy alakul. De nem, én a magam útját követtem. Önző vagy, Alison… - Éveken át menekültem a bosszúja elől, tudtam, hogy elvettem tőle az életét, de nem hagyhattam, hogy Malcolm tovább éljen. Naiv voltam, mert idővel azt hittem, sikerült megszabadulnom tőle, hogy végre lehetőség lesz boldogan élni, hogy végre eljön számomra az az élet, amiről mindig is álmodtam. Keserűen nevetek fel, szinte égeti torkom a felfelé gurgulázó nevetés, egy pillanat csupán, mégis hányi tudnék. Magamtól? A helyzettől? Mindentől? Fogalmam sincsen. - Családom volt. Szerető férj, tündéri gyermek, kit sajátunkként neveltünk fel. Szerettem őket, ők voltak a mindenem. Boldog voltam, Hosszú-hosszú idő után végre boldog voltam. Ethan azonban megjelent, hogy megsemmisítő erővel égesse porig az addig felépített kis birodalmam, a családom, az életem. Elvette őket tőlem, mindkettőjüket. Újabb könnycsepp gördül végig az arcomon, egyből nyúlok, hogy letöröljem. Kezeimbe temetem az arcom, kell pár pillanat, hogy magamhoz térjek. Régen nem gondoltam rájuk, megtanultam kezelni, megtanultam akár beszélni róla, említeni, ám most olyan elemi erővel söpör rajtam végig az érzés, nehezedik a mellkasomra, hogy levegőt is alig kapok. - Most újra itt van, újra szeretné kezdeni, nekem pedig fogalmam sincsen, hogy megérdemel-e egy esélyt. Azt állítja, megváltozott, de nem tudom, hihetek-e a szavának. Önző vagyok, Emma? Kétségbeesett tekintetem keresi az övét, szükségem van egy kapaszkodóra, bármire, ami tudatja velem, hogy nem vagyok egyedül. Választ sem igazán várok rá, pici szünet után folytatom is a mondandómat. - Félek, Emma. Rettentően félek. Itt zakatol a fejemben a hangja, kalapácsként dübörög, képtelen vagyok kiverni a gondolataim közül, hallom a szavait, látom az arcát. Önző vagy, Alison, minduntalan ezt ismételgeti és én nem tudom, mit csináljak. Nem tudom, mihez kezdjek.
Figyelem, miként csorognak le szép arcán a könnycseppek, tudom, hogy nem kér a sajnálatomból, és igazából ilyesmit nem is érzek, sokkal inkább szeretnék belelépni az arcába annak, aki miatt ebbe az állapotba került, ez már sokkal inkább rám valló hozzáállás. Bevallom, kicsit abszurdnak tűnhet, hogy én közben palacsintát falatozok, de inkább ez, minthogy elkezdjem pátyolgatni, mert ha tetszik, ha nem, belénk nőkbe valahogy van építve az a hülye gondoskodás. Biztos a gyerek téma miatt. Mondjuk, esetemben nem kifejezetten erős, de azért megfordul a fejemben, hogy legalább a vállát meglapogassam. No, ezért inkább a palacsinta. Így hagyom, hogy kiadja magából a feszültség ezen részét, és utána talán képes lesz elmondani, hogy mi a baj. Nem túl felemelő olyasvalakivel beszélni, akinek a hangját sem hallod az elfojtott könnyektől, vagy éppen a zokogástól. Nem hiszem, hogy ettől érzéketlen volnék, egyszerűen csak praktikus. Jó, nyilván sokan közölnék, hogy egy szívtelen dög vagyok, amiért ezt ilyen lazán végignézem, de én az a típus vagyok, aki nem sír, mert az olyan fokú érzelmi kitárulkozás, amire nem vagyok hajlandó, ám ha mégis megtenném, tuti sokkal szarabbul érezném magam, ha ráadásként még elkezdenének ölelgetni is. - Rendben, nem szólok egy szót se. Bólintok, és egyúttal az arcom rezdüléseit is igyekszem uralni, ami nekem jól megy, nem hiába vagyok Kanguyak, szóval nem kell amiatt aggódnia, hogy forgatnám a szemem, eltátanám a szám, vagy bármiféle amatőrség. Ezen a ponton azért felötlik bennem, hogy mennyire nem vagyok én alkalmas erre a lelki szemetesláda szerepkörre. Nem mintha annak érezném magam, de ez a megfogalmazás szépen körülírja az ilyen helyzeteket. Szóval hallgatok, mint a sír, egyrészt, mert megkért, másrészt mert valóban érdekel, amit mond, és szeretnék segíteni, harmadrészt, az információ hatalom. Nem, nincs szándékomban ellene használni, hisz a falkatársam, egyszerűen csak berögződés. Régen is szükségem volt rájuk, s most is így állnak a dolgok. Ez a Teremtőjében gyökeredző probléma olyan dolgokat hoz felszínre bennem is, amiket rühellek, és nem szeretek gondolni rájuk, mindenesetre, valahol egész vigasztaló a tudat, hogy nem csak az én beharapóm volt egy igazi gyökér. Mintha magamra ismernék a szavaiban, én is szerettem Toddot, bár nem biztos, hogy úgy, ahogyan ő. Én szerelemmel. Egy naiv kislány ábrándjait kergettem vele kapcsolatban, bár nekem talán kevesebb idő jutott a boldogságra, mert ahogy belépett az életembe, úgy el is tűnt belőle, csupán a farkasát hagyva hátra. Az a nagy büdös helyzet, hogy tökéletesen át tudom érezni a szavait, a feleslegességet. Mikor meghallom, hogy megölte a Teremtőjét, felvonom a szemöldököm, de csupán egy pillanat az egész, hamar ura leszek a gesztusaimnak ismét. Mi tagadás, meglepett, nem néztem volna ki belőle, hogy képes ilyesmire. Látom, mikor ökölbe szorul a keze, még mindig sok elfojtott harag és keserűség lehet benne. A történetnek azonban még nincs vége, és úgy tűnik, a rosszabb dolgok még hátra vannak. Elvégre, minden a vége felé kezd egyre inkább durvulni… Most azonban inkább a keserű nevetése okán hajlok erre az elképzelésre. Az eszményi család képét már nem tudom magamévá tenni, sosem vágytam rá, vagyis, emberként igen, de hosszú életemhez mérten az rendkívül kevés idő volt. Férfira, szerelemre… talán a lelkem mélyén szeretném, mégsem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy ilyen szinten megnyíljak, és valóban közel engedjek bárkit is magamhoz. Apró sóhaj szökik ki ajkaimból, és talán mondhatnám azt, hogy egy-egy a Nora-Ethan meccs állása, de ennyire nem lehetek szívtelen, ugye? A mi világunkban a szemet-szemért elve uralkodik, és nem hiszem, hogy jogtalan lett volna, amit a hím tett, de nekem most Nora mellett kell állnom, és megértenem a helyzetét, hogy képes lehessek segíteni. Elgondolkodom azon, vajon milyen lehet elveszíteni egy férjet, egy gyermeket, a szüleimet én is elveszítettem, de az egy egészen másfajta kapcsolat. Sajnos nem tudom kellőképpen átérezni, de látom rajta a fájdalmát, így van róla egy halovány képem. - Most nem vagy önző. De akkor az voltál. Felelem csendesen, kérdezte, válaszoltam, nem fogom kerülgetni a forró kását, nem azért hallgattam végig, hogy aztán pátyolgassam kicsit a lelkét, mert az semmit nem old meg. Más idők jártak akkor, ám amikor megölte a teremtőjét, nem gondolt arra, hogy másnak tönkreteszi vele a világát. Elmehetett volna csendben, meghagyva az embereknek a lehetőséget, akiknek ártani akart ez a Malcolm, hogy megvédjék magukat. Belenézek a szépséges szemeibe, és szeretném, ha vidámságot is láthatnék bennük, de mindenki életében vannak olyan időszakok, amikor ez egyszerűen nem megy. Neki most nagyon nehéz lesz, és ki tudja, képes lesz-e megbirkózni a helyzettel. Mindenesetre küldök felé egy lágy, bíztatónak szánt mosolyt, hogy tudja, itt vagyok, attól még, hogy őszinte vagyok, és nem azt mondom, amit hallani szeretne, nem változik meg ama tény, hogy segíteni szeretnék. - Nem ismerem, Nora, fogalmam sincs, hihetsz-e neki, amennyiben utasítanak, hogy nézzek a körmére, megpróbálhatom kideríteni, hogy mennyi a szavaiból az ámítás... Nem nagyon szeretnék anélkül ugrálni, hogy parancsot kapnék rá, főleg ebben az esetben, mikor az egyik tag múltjából bukkan fel valaki. Ki tudja, mibe mászok bele. - Arra… nem gondoltál, hogy azért vagy képtelen kiverni a fejedből, mert igen is fontos, és számít a véleménye? Ennek az egésznek szerintem két vége lehet, és igen, vannak helyzetek, amikor csak végletekben lehet gondolkodni. Vagy valóban tisztességesek a szándékai, és újra akarja kezdeni, akkor pedig szerintem meg kell adnod neki erre az esélyt, mert semmi olyat nem vett el tőled, amit előtte te nem tőle, vagy pedig csak behízelegni akarja magát, hogy még inkább tönkretegyen, akkor pedig számomra adja magát, hogy az egyikőtök halálával végződjön ez a kis családegyesítés. Ezt neked kell mérlegelned, te ismered, vagy ismerted… Azt azonban ne hagyd, hogy játsszon veled, hogy a múltat használja fel ellened. Ha tiszta lapot akar, nem nevezhet önzőnek, nem dörgölheti a múltat az orrod alá, akkor igenis felednie kell mindent. Neki is… neked is. Fejtem ki kicsit hosszabban a véleményem, és csak remélni tudom, hogy értelme is van, nem csak én hiszem azt, hogy olyan fene okosakat mondok.
Mérhetetlenül hálás vagyok neki, még ha ez most nem is igazán látszik. Pontosan ez kell nekem, hogy megmondja, mit gondol és ne azt halljam a szájából, amit szeretnék. Nem kell nekem az, hogy pátyolgasson, mondja meg, mit gondol valójában, csak ezzel mozdíthatjuk előre ezt az egész ügyet, különben csak belesüppednék, téves képzetek pedig nem kellenek. Meg akarom oldani az ügyet, el akarom tüntetni a fejemből, nem akarom hallani, nem akarom látni a szemeim előtt. Hagyjon békén.. Kérdeztem, választ is kaptam rá, párat pislogok, mire eljutnak az agyamig a szavak és főként az, hogy mit is hallottam. Így utólag visszagondolva tényleg csinálhattam volna máshogy, fogalmam sem volt arról, hogy Ethan-nek mit is jelentett igazán Malcolm, hogy mit élt át, én pedig elvettem tőle. Véglegesen. - Rosszul csináltam, ugye? Ismét könny szökik a szemeimbe, de azonnal le is törlöm őket onnan, kisírtam magam, nem akarok megint picsogni, tudom jól, hogy elrontottam mindent, hogy lényegében miattam van ez az egész és csak magamnak köszönhetem azt, hogy elvette tőlem a családomat. Elvette tőlem Malcolmot, elvette a férjem és a gyermekemet, elvett tőlem mindent, ahogyan én is tőle. Egymás életét törtük derékba.. A szavaira először csak a fejemet rázom, már csak az kellene, hogy ő kezdjen foglalkozni mindezzel. Igazság szerint nem szeretném ennél jobban belekeverni mindebbe, nem szeretném, hogy Ethan közelébe menjen, jobb ez így, ha csak a történetet tudja és nem ismeri a hímet. - Castor azt mondta, Dante foglalkozik az üggyel. Amúgy sem szeretném, ha ennél jobban belekeverednél. Többet nem is fűzök hozzá, még a Bétát is fel kell keressem, hogy elmondjak neki mindent, de még kell egy kis idő, hogy normálisan tudjak beszélni erről az egészről, szükségem van Emmára, hogy helyre tegyen, hogy én magam is tisztában legyek a tetteimmel. Amúgy meg nem féltem Emmát, erről szó sincsen, de tényleg jobb, ha enné jobban nem keveredik bele a dologba. A következő szavakt figyelmesen hallgatom, végig Emmán tartva a tekintetemet és be kell ismerjem, hogy igaza van. Ezeken a mondatokon fogok egész éjszaka rágódni, valóban fontos volna? Anno is csak azért nem nyitottam felé, mert túlságosan mélyre ásta magát a féltékenység ahhoz, hogy közel engedjem magamhoz. Elvette tőlem Malcolm-ot és ma már tudom, hogy teljesen ostoba voltam. Ha máshogy alakítom a dolgokat, ha nem húzok magam köré falakat, ha beszélek vele, ha elmondom, mi fáj, ha nem ölöm meg Malcolm-ot… Minden, minden más lenne. Átölelem felhúzott térdeimet, egészen szorosan, mintha minél kisebbre szeretném összehúzni magamat, fejemet a térdemre hajtom és így szólalok meg.. - Emma… én… én mindent elszúrtam. Könnyfátyolos hangon szólalok meg, pár mély levegő, nem fogok sírni, már kisírtam magam, elég legyen ebből. Gyenge vagyok, tudom jól és rettentő rosszul érzem magam. Emma felnyitotta a szemem, valahol mélyen mindig is tudtam, hogy amit csinálok, az nem helyes és lehetne máshogy is, de csak most döbbentem rá igazán. Nem tehetek mást, valóban az a legokosabb megoldás, ha elengedem a múltam. Végérvényesen. Nehéz, eszméletlenül nehéz, de ha túl akarok jutni ezen, akkor meg kell tennem. Ahogyan neki is. Igaza van Emmának, ha ő is komolyan gondolja, akkor nem dörgölheti többet az orrom alá, hogy önző vagyok. - Tudom, hogy el kell felednem, de mérhetetlenül nehéz.. Sóhaj szökik ajkaimról, ahogyan felemelem a fejem, tekintetemben elhatározás születik, még ha csak haloványan is, de ott pislákol. Azt hiszem tudom, mit akarok. Legalábbis most tudom. Aztán este lehet minden megváltozik és holnap már másképpen fogom látni a dolgokat, de ez azt egészen biztosan elmondhatom magamról, hogy ez a beszélgetés kellett. Kellettek a szavak, az őszinte szavak, az, hogy valaki kívülről nézve nyilatkozzon minderről, mondja el, mit gondol és mit hogyan lát. - Köszönöm, Emma… Halovány mosoly kúszik ajkaimra, ahogyan hangot adok annak, mit is gondolok. Ha nem mondta volna el, hogy mit gondol, könnyen lehet, hogy sírva fetrengenék az ágyamban, kételyek között, dühösen, mégis rettegve ettől az egésztől. Nem hagyhatom, hogy elnyomjon, hogy kilapítson a mázsás teher, nem fogom hagyni. Kezem emelem, nyúlok a palacsintáért, azt hiszem éppen ideje, hogy némi boldogsághormonnal igyekezzek előcsalogatni a vidámabbik énem.
- Nem mondhatom azt, hogy nem, mert szerintem hiba volt, és ennek a hibának a következményeit nyögöd még mindig. Ez alapján szerintem te is érzed, hogy nem érte meg. Felelem csendesen, én sem vagyok a megfontoltság világbajnoka, sőt… nekem is megvolt a nagy hibám, amit azóta sem tudok kiheverni, de én nagyon régen tudom, hogy hiba volt. Nora ezek szerint nem volt ezzel tisztában eddig. Sajnálom, hogy így alakult az élete, de jelenleg nagyon igaz, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa. Azt nem tudhatom, hogy van-e visszaút, de az biztos, hogy szívből kívánok neki egy sokkal szebb jövőt, mert szerintem már bőven eleget vezekelt a tettéért. - Oké, vettem, akkor maradok a popsimon. Bólintok, ha nem akarja, nem fogok tenni semmit, Dante majd megoldja, milyen jól a körmömre nézett nekem is. Atya ég, előre sajnálom ezt az Ethant, tuti lesz egy szép köre legalább az öreggel… Egyébként sem bánom, ha jut egy kis nyugi, tényleg takarékra kéne lassan tennem magam, mert úgy érzem, felszálltam egy körhintára, ami egyre gyorsabban száguld, és már lehetetlen leugrani róla. - Ha mindent el is szúrtál, most már nincs értelme keseregni rajta, amit tehetsz, az az, hogy a jövőben nem szúrod el. Állapítom meg fene okosan, de tartom őt annyira intelligensnek, hogy kétszer ugyanabba a hibába nem esik bele. A múltba sajnos nem lehet visszamenni, hogy semmissé tegyük a hibáinkat, a jövőnket viszont alakíthatjuk. - Hidd el, tudom, hogy milyen nehéz. Bólintok, és hát, olyannyira tudom, hogy nekem sem megy, de nekem legalább annyi szerencsém van, hogy az én múltam nem fog felbukkanni, és bekopogtatni az ajtómon. Todd soha nem keresett, mert ha így lett volna, megtalál, végig ott voltam, ahol hagyott, akár egy megunt játékot. - Nincs mit, remélem, tudtam segíteni legalább egy kicsit. Úgy érzem, hogy valamivel nyugisabb a helyzet, persze, még mindig el-elsírja magát, de szerintem ez természetes, ha ilyen súlyos témák kerülnek elő. Nem csodálkozom rajta, hogy nehéz megállnia, talán nekem sem menne az ő helyében, bármennyire is gondolom lelkileg sebezhetetlennek magamat. A mosoly már határozottan haladás, örülök neki, hogy eljutottunk idáig, azt hiszem, tényleg szüksége volt arra, hogy valaki kerek-perec megmondja a véleményét, és ne a mézesmadzagot húzogassa. Abban is jó vagyok, de az nem ilyen helyzetekre való. - Egészségedre. Kacsintok, aztán még elpalacsintázgatok vele, de ha nincs más, és kivégeztük a desszertet is, meghagyom a gondolataival, szerintem van min rágódnia, én pedig abban már nem jeleskedem. Megtettem, amiért utána jöttem, úgy sejtem, segítettem is, a többi már az ő dolga. Mindenesetre, nem irigylem, mert akármennyire is hiszem, hogy ennek akár jó vége is lehet, addig még valószínűleg nagyon hosszú az út.
Fáradt vagyok. De ez az a fajta fáradtság, ami úgy ivódik az izmaimba, mint ahogy a tinta a puamutkendőbe, egy pillanat alatt, szétárad, és ha kiszárad, örökre ott hagyja pecsétes nyomát. Kedvemre való ugyanakkor, hiszen mi értelme volna bármin is görcsölni? Éppen csak kiszabadultam Dominic pórázának végéről, ha túl komolyan veszem az életet megrág majd és kiköp, szórakozás csupán és játék. Egy cél vezérel, bármi is történt néhány napja, ezen a célon semmi sem képes változtatni. Nem inogok meg. Nem roppanok össze egy tejfog szorításában. Már mindent elrendeztem - ugyan még csak tervek rajzolódtak ki, cselekvésre azonban képtelen vagyok. Valami emészt, valami hiányzik, és már tudom is, hogy mi, hiába ébredtem Angie teste mellett, az enyém most más után sajgott gyilkos indulattal. A kötelező napi teendőim után még vetettem egy pillantást gyermekemre, s az est jótékony félhomálya alatt megkörnyékeztem a Holiday Inn Express épületét. A bárban két nagy pohár ír kávét kértem, papírtálcán, hisz a másik kezemben cserepes virág dagasztotta ájtatos aromájú szirmait. Ha találkoztam Dommal, úgy csupán egy félmosollyal adtam tudtára, nem érek rá, bocsássa meg hát faragatlan sietségemet, a kávé kihűl, a vágyam azonban soha. Ez szaporázza lépteimet négy emeleten át, be, egészen annak a szobának küszöbéig, amelyet már első pincementes napom óta át óhajtok lépni. És most meg is teszem. Gyönyörű szoba, fájdalmasan világos az ágynemű és csábítóan meghitt a kilátás, innen valahogy szebb, sokkal gyönyörűbben borulhatna lángokba innen minden, mint az én átmeneti lakóhelyem kopott párkányáról. Furcsa, kiszolgáltatott izgatottság hajtja véremet, és ezt gyűlölöm, de elrejtem, mert muszáj. Biztosan haragszik, de én ugyebár... ezt még csak nem is feltételezem. Előtte nem. Előtte csak próbálkozom. Unom a várakozást. Neveletlen, elkényeztetett apró Lordként járkálok a szobában, meg-megérintve a berendezési tárgyakat, rálehelve párámat az ablaküvegre, nézem, ahogy eltűnik. Megtalálom a fehérneműít, csalódott harag, féltékeny utálat fortyan odabent, be is csukom, mielőtt még mindent elrontana. A várakozás merészebbé tesz, magabiztosabbá. Levetem magamról a fekete inget, oldalamon még mindig a tejfogúm első sebei díszelegnek ott, ahol egykoron Malcolm karmainak nyomai ékesítették márványbőrömet. Először csak az ágy szélére ülök. Aztán percekkel később már hanyatt fekszem, felhúzott fél lábbal, Krisztusként vetve oldalra a karjaimat. Mellkasomon az életem egyetlen kincsét őrző kulcs pihen, forróvá hevült a fém, akár csak a lánc, amelyen lóg. Megfordul a fejemben, csábít a gondolat, hogy itt és most úgy üssem el a várakozást, ahogyan azt reggeli ébredéseim után, de megállom, talán majd máskor. Legközelebb. A nyíló ajtóra riadtan rándul össze mindkét szemhéjam, értetlen és megzavart tekintetem fejemmel együtt fordítom oldalra, és egy mosollyal üdvözlöm a munkából fáradtan hazatérőt. A fekete szembogarak felcsillannak, a szívem pedig hevesebb dobogásra kényszerül. De meddig még? Meddig leszek jelenléted áltad kiszolgáltatott? Mikor adod meg magad, hogy elvehessem azt, amiért jöttem? - Alison! - köszöntöm széles mosollyal, óvatosnak és bizakodónak tűnhet - Már azt hittem, ma bent éjszakázol. Hoztam neked frissítőt. Bár szerintem már kihűlt. - fejem visszahanyatlik a párnára, mielőtt lenületet veszek és szisszenve felülök, gyűrött ingemet rongyként markolva az ujjaim közt. - Alig vártam, hogy lássalak. - és ez olyan nyers és őszinte, mint jelenlétem ténye, és leköpném magam, amiért így érzem - Mondd csak... Emlékszel még, mit beszéltünk a pincében? Narancs árnyék suhan át rajtam, ahogy felsejlik Dante arca, de csak egy pillanat az egész, és már újra jelen vagyok. Vele.
Fáradt, lassú lépteim visznek felfele, egyetlen pillanatig gondolkodom el azon, hogy kitérőt tegyek a konyha felé, ölni tudnék egy pohárka kávéért. A mai nap történései mázsás súlyként nehezednek vállaimra, elfáradtam, nem vágyom másra, csak egy forró fürdőre. Ezen vágyam erősebb, mint a koffein iránti, tehát mindenféle kitérő nélkül haladok felfele, ám még a szobám ajtajáig sem jutok el, amikor megérzem az ismerős energiát. Lehet mégiscsak jobb lett volna beugrani a konyhába azért a kávéért? Sóhaj szökik ajkaimról, egyetlen szívdobbanásnyi ideig habozok csupán megállva a bejárat előtt, majd végül a kezem a kilincsre siklik, nyílik, majd nem sokkal utána csukódik az ajtó. Próbálok úgy tenni, mintha a legkisebb mértékben sem zavarna az, hogy az ágyamon heverészik, holott legszívesebben megmondanám neki a magamét, hogy mégis hogyan képzeli.. De az utóbbi időben rájöttem, lehet jobb, ha az ő szabályai szerint játszunk. Nem fogok félősen és pirulva meghúzódni az egyik sarokban, miközben azon kamillázok, mégis miért fetreng az ágyamon. - Nagyon kedves tőled, köszönöm - mosolyra görbül ajkaim párosa, valóban hálás vagyok neki, hiszen tényleg nagyon vágyom egy kávéra és az illatokból ítélve nem lehet semmi más. Megpillantva a virágot egy pillanatra kénytelen vagyok lehunyni a szememet, de sokáig nem tart a dolog; mozdulok, nem fogok tétlenül, keresztbe font karokkal állni és magyarázatot követelni. Ez az én szobám, itt én vagyok otthon. Semmivel sem törődve indulok meg a szekrényem felé, előtte rúgom le magamról a magas sarkú cipőket, vállfára kerül az eddig kézben szorongatott blézer, gyors mozdulattal húzom ki a kosztümnadrágba tűrt blúzt. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, akkor abban a pillanatban, amikor kigombolom a nadrágomat, Ethan számára is egyértelművé válhat; igen, előtte fogok átöltözni. A nadrág is a szekrénybe kerül, hogy egy sokkal kényelmesebb farmert húzzak a helyére. A blúzom gombjai már hosszabb procedúrának bizonyulnak, én mégis vagyok olyan galád, hogy úgy helyezkedem, ne lásson túl sokat abból a pozícióból, amiben éppen van. Végül a blúz is lekerül, kutakodom kicsit a szekrényben, míg végül meglelem, amit keresek. Egyszerű, bő, laza szabású pólót húzok végül magamra, ezzel takarva el mindent, amit az előbb oly`bőszen mutogattam. Mezítláb totyogok arrébb, hogy kezembe véve az egyik papírpoharat álljak meg az ággyal szemben, derekamat az íróasztal oldalának döntve. - Igen, valóban kihűlt - jegyzem meg az első korty után, de túlságosan nem zavar a dolog, az íze jó és jelen pillanatban nekem ennyi bőven elég. Arcomon halovány mosoly uralkodik, igen, határozottan jól érzem magam, az okmányirodás kis akciója után remélem ő sem várja, hogy megszeppent lányként fogok pirulni minden egyes alkalommal, amikor meglátom. Ha így játszunk, akkor legyen hát így. Az első szavakra nem reagálok, félek, az igazság nem lenne túl kedves, a hamis szavaktól pedig undorodom és éppolyan hatástalanok lennének, mintha igazat szólnék. Kortyolok hát egy újabbat, kezemben szorongatva a poharat szemlélem Ethan-t, amióta megálltam itt, egyszer sem vettem le róla a tekintetemet. Nem kerüli el figyelmemet az oldalán lévő seb, de jelen pillanatban nem érdekel túlzottan, bőven ráér még. Szeretném megtudni érkezésének okát és ha nem tévedek, pillanatokon belül úgyis teljesen aprócska kívánságom. - Igen, emlékszem. Persze, hogy emlékszem. Volt ott szó tiszta lapról, múltról, feledésről, fájdalomról, vágyakról.. Minden egyes szó ott pulzál a fejemben, ahogyan az a félbehagyott mondat is.. Kíváncsiság kaparja koponyám falát, tudni szeretném és biztos vagyok benne, hogy ő is teljes mértékben tisztában van azzal, hogy rengeteget őrlődtem azon a két szavacskán. Többet ennél azonban nem szólok, türelmesen várok, mondja csak, mit szeretne. Kíváncsi vagyok most is, sürgetném, ki vele, nem érdekel a virág, a kávé, csak tudni szeretném.. Mondd el, Ethan..
Igen tudom, talán túlságosan is sok lehet ez a fajta viselkedés, de nem érzem hibásnak. Lord vagyok, Earl vagyok, túl sokáig éltem saját kényem-kedvem szerint, ezt ő is tudja, hozzászoktam már, hogy azt teszek, amihez éppen csak kedvem szottyan. Ennyire csak nem vetkőzhetem le a közös múltunk minden szegmensét, nem? Megváltoztam, nem volt hazugság, de gyökerestől kitépni származásom gyökereit lehetetlen volna. Csak ide-oda pislogva próbálom arcommal üzenni számára, hogy igazán nem tesz semmit a gesztus, ahogyan az irodába vitt ebédé is csupán kedves figyelmesség volt. De ez régen is így volt. Én ott voltam. Én lestem volna vágyait, talán többet is adtam volna neki, mint amit álnok ajka kérni merészelt volna, de nem kért belőle, nem kellett, földönfutóvá tett jóakaratomban. De most meg fogok adni neked mindent, de a kezed üres lesz, háló, amin vízként folynak át az ajándékok, és neked nem marad majd semmid sem. Csak én. Figyelem a mozdulatait, amikor lát, kíváncsian, s ha elfordul, éhes kopó módjára mustrálom végig, ám azt a legvadabb jégverésés álmaimban sem hittem volna, hogy ilyen kendőzetlenül tárja majd fel előttem csupasz idomait. Csapdába estem. Nem tudom elszakítani átkos tekintetem a combja ívéről, a feneke formájáról, villanó bokája surranó ívéről sem, nem megy, túl régen él már csak a képzeletem falai közt ahhoz, hogy megtegyem. A pajzsom nem húzhatom fel teljesen, hiszen az több magyarázatra szorulna, mint a levegőben mustárgázként lappangó vágy és sóvárgás a húsa felé. Eltátom a számat aprón, jelentéktelenül. Észveszejtően lassan foszlik le róla a blúz, lapockája villan, csak egy pillanatra, én látom felsejleni az A betűt a hajnali fényben, amit annyira oda akartam volna rajzolni annyi éjszakán át. Képzeletem messzi időkbe repít, dohos kastél falai közt látom magunkat, pont így, pont most, tenyerem kúszik a hasára, pontosan úgy, ahogy a kikötőben, de a bőre lüktet a húsom alatt, nem tol el, nem lök el, és a nyakába csókolok, hogy aztán a következő pillanatban átharapjam az artériáját, feltárva bűnös torkát a világ színei előtt. Megrázom a fejem, már ruhában áll előttem, támaszkodik, közli, a kávé kihűlt. Szégyen parja festi élettől ragyogóvá az arcomat, ez hiteles, nem akartam, tényleg nem, szomorú arckifejezést öltök fel - sajnálom. Kerülöm a tekintetét, de hát ilyen az élet, nem? Annak tudnia kellene, aki valaha kamasz fiút nevelt. Emlékszik. Üres és hideg, rövid szavak, de nem hiszek neki. Túl erőteljes vággyal mart felém aznap este ahhoz, hogy el tudjam hinni, hogy csupán száraz tényként emlékszik vissza mindarra, ami akkor történt, hogy nem volt valami magával ragadóan kegyetlen és szomor abban, ahogy innom adott és ahogy könyörögtem azért, hogy ő legyen az, aki majd véget ver nincstelen életemnek. Hogy nem volt több puszta szavaknál a hevület, amivel a bennrekedt gondolataim mivoltára óhajtozott. Megköszörülöm a torkom. Tudja, miként forgatom széppé még a legegyszerűbb szavakat is, hát ideje összeszednem magam, s nem holmi zavart, elesett gyerekként kapkodnom össze az éterből néhány illékony megjegyzést. - Akkor nyilvánvalóan emlékszel arra is, hogy felvetettem, meg kellene ismerjük egymást. - talán csalódott, hogy nem a befejezetlen mondat "miatt" vagyok itt, úgy tűnhet - Nem ellenkeztél. Felállok, vészesen közel vagyunk egymáshoz, én pedig barátságosnak ható, ám mégis, némileg elégedett mosollyal az arcomon hagyok némi szünetet jelezve: úgy ismerem őt, mint aki betartja a szavát. Én pedig eljöttem a jussomért, ha már én is tartom magam ahhoz, hogy nem hozom fel több Malcolmot. - Ne haragudj, ha tolakodónak tűnnék, nem vagyok jó ebben a... - nyalom meg a szám szélét lassan - kedvedre járásban. Fejezem be végül, és amikor már úgy érzem, hogy a feszültség elért egy kritikus határt ellépek tőle, elfordulok és az ablakhoz lépdelek, aztán visszafordulva felé onnan intézem szavaimat. - Elég ostobán festene, ha csak úgy leülnénk és felmondanánk az életrajzunkat, nem? - nevetem el maga röviden - Szóval arra gondoltam, csinálhatnánk valamit együtt. - vonok vállat aprón - Szereted még a masszírozást? Elég megterhelő heteken vagyok túl. Gondolom így munka után nem igazán lenne affinitásod egy vadászathoz vagy egy kis sziklamászáshoz. Egek, azt sem tudom, mit szeretsz csinálni, hogy kikapcsolódj. Dörzsölöm meg tarkóm szépre nyírt haját, a szavak szomorú nevetéssel zárulnak, igyekszem figyelni minden apró kis reakciót, ami lejátszódik benne - nem kényszer a disznótor, de lehet ezt szépen is csinálni. És úgy is, hogy Lord Derby akaratosabbik oldalával találja magát szemben.
Elégedettséggel tölt el a tudat, ahogyan felém szivárognak az érzései, úgy tűnik, nem lőttem annyira félre ezzel a kis akciómmal. Azok után, amit velem tett az elmúlt időszakban - főként az okmányirodában -, azt hiszem, ez a legkevesebb. Nem vagyok bosszúálló típus - már nem -, de egy ilyen kis gyermeteg visszacsapást képtelen lettem volna elmulasztani. - A te emlékezeted sem csal - jegyzem két korty között, hangomból valóban érződik némi kis csalódás, hogy ilyen mondatokkal kezdett bele a beszédébe és a félbemaradt mondat egyelőre továbbra is rejtély marad. Még kínzóbb így, hogy itt áll, hogy beszélünk, hogy lehetőég lenne rá, hogy végre megtudjam, mit is szeretett volna mondani, de nem árulja el. Mi mást is vártam volna..? Igen, emlékszem, hogy nem ellenkeztem, hogy is ne emlékeznék rá? Betartom a szavam, ő is nagyon jól tudja és ki tudja.. Talán tényleg itt az ideje, hogy átengedjem azon a falon, amit még akkor húztam fel magam köré, amikor Malcolm beállított vele. Ha tiszta lappal szeretnénk kezdeni, akkor ez az első lépés. A közelsége mégis feszélyez, túl kicsi a távolság kettőnk között, akaratlanul is mozdulnék hátrafele, de az asztal megakadályoz, így muszáj úgy tennem, mintha egy cseppet sem zavarna, holott tudom jól, hogy szándékosan csinálja. - Semmi baj - torokköszörülés, de többet nem fűznék hozzá. Egy pillanatig elgondolkodom azon, hogy hozzátegyem azt, hogy majd belejön, de azt hiszem az nem én volnék, még ebben a szituációban sem. Valamiért soha nem igényeltem azt, hogy az emberek az én kedvemre járjanak, persze szeretem, ha törődnek velem, de nem lételem. Viszont tudom, ha ezt most elmondanám neki, nem lenne túl jó indítás, lévén tiszta lap, új esélyek, ő is megérdemel egyet. Érezhetően lazulnak az izmaim, ahogyan ellép tőlem, csak most veszem észre, hogy mennyire erőse szorítottam a poharat a kezem között.. A rövidke kis monológ végeztével aprócska sóhaj szökik ajkaimról. Ahogyan ő sem tud rólam semmit, hasonló a helyzet nálam is, de valahol el kell kezdeni a dolgokat, tűnjön most bármennyire is erőltetettnek ez az egész. Mert igen, nekem most nagyon is annak hat minden. Idővel biztosan más lesz és nem is fogom magam zavarban érezni, ha csak meglátom. - Úszni, futni, vagy szimplán csak naplementét nézni.. - csakhogy a legjellemzőbb kikapcsolódásaimat említsem. Ha nyílt lapokkal játszunk, akkor őszinte leszek, ezeket az aprócska dolgokat pedig minek is rejtegessem? Nem kérdezek vissza, idővel úgyis mindenre fény derül, egy mondat viszont felkeltette az érdeklődésem, ismét csak aprócskát sóhajtok. - Ha szeretnéd, hogy megmasszírozzalak, csak kérned kell - egyik szemöldököm siklik feljebb, nem kellenek ide a burkolt célzások, akár annak szánta, akár nem, mondja ki, mit szeretne és akkor beszélhetünk. Megdörzsölöm a halántékomat, nem gondoltam volna, hogy ma este még masszírozni fogok, de furcsa módon ez a cselekvés nekem is pihentető. Így ha szeretné, állok elébe, tűnjön bármennyire is furcsának a dolog.
Ha tudnám, mennyire elégedett magával, egészen biztosan elragadna a mocsári ingovány, és inger születne bennem arra, hogy tíz körömmel kaparjam ki belőle a fölém kerekedés diadalának még az írmagját is, de így nem marad semmi egyebem, csupán a tény, amivel kénytelen vagyok belátni, hogy ezúttal célzott, lőtt és egyenesen szíven talált. Azon a szíven, amit már Floridában ki kellett volna tépnie belőlem. Apró, szájszegletbe költözött mosollyal nyugtázom, mennyire csodálatos, hogy megbeszéltük, mindkettőnk memóriája tökéletesen rendben van. S bár lassan illene kilakoltatnom onnan ezt a hívatlan vendéget, úgy dönt, tovább időz az apró zúgban, ahogy Alison reagál a közelségemre egészen újszerű elégtétellel tölt el. Olyan hihetetlen, és annyira egyszerű lehetne. Hiszen ez csak egy test, ahogyan az övé is, egy eszköz, nincs hát mitől tartani, sokkal jobb és kívánatosabb ez a fajta kontaktus, mint az, amelyikben a lélek is szerepet vállal. El sem tudod képzelni, mennyi jót adhatna neked alison, hogy mennyi gyönyörrel fizethetném vissza a te gyötrelmeidet, de az a baj, hogy míg az én testem makulátlan és meggyógyul úgy, ahogy tiéd, a lelkünkből sosem kopik ki semmi, ami valaha változtatott rajtuk bármit is. Érted te ezt, Alison? Semmi baj, bólintok, a torokköszörülése után lépek el, egészen az ablakig. - Néznél velem naplementét? Kapom rá a tekintetem, ártatlan pislantások hadával támadva meg őt. Az úszás és a futás olyan hétköznapi dolgok, futottam már veled, előled, utánad épp eleget, a Chena vizében is megfürdötem általad, de a naplemente egészen izgalmasnak tűnik. Narancs, perzselő, akár a tűz, akár a szemem színe, a farkasé, akit Malcom fia helyett kaptam. Talán elhamarkodott volt ezt elhintse, fel is kacagok röviden, mintha csak egy középszerű tréfa lett volna. - Egyébként ez aranyos. Tényleg. Nem kérdez vissza, hogy én mivel töltöm szívesen a szabadidőmet, ám mindig is megengedhettem magamnak, hogy kényem s kedvem szerint mondjak vagy tegyek bármit, így úgy határozok, hogy ezt a szokásomat még nem vetkőzöm le magamról az elkövetkezőkben. - Én általában olyan dolgokat csinálok, amikhez nem igazán kell társaság. Régebben rengeteget jártam szórakozóhelyekre, de az már nem igazán az én világom. - húzom el a számat, mert véleményem szerint a legközelebb Kanadában ereszthetném ki a gőzt igazán - Írok, zenét szerzek, olvasok, antik irodalmat főként. Ez még Derbyben ragadt rám. Ahogy a lovaglás is. Tudsz lovagolni? Kérdezem hirtelen, mert bár tudom, hogy a mi időnkben őt még az istálló közelébe sem eresztette volna egyetlen jó eszű Lord sem, de az már régen volt, azóta megtanulhatott ilyesmiket. Elmosolyodom a reakciójára, egészen szélesen, még a szemeim is megcsillannak, ahogy oldalra döntött fejemet egy mozdulattal át is billentem a másik irányba. - Igazán nagy kedvemet lelném benne, ha megmasszíroznál. Kérlek. Kérem szépen, még a törzyem is megdöntöm kissé a szoba másik végéből tartva vele a szemkontaktust, és megint elkacagom magam. Régi, bőr alá égett gesztusok... Már úgyis teljességgel mindegy, hiszen korábban sem kértem engedélyt arra, hogy az ágyába feküdjek, így hát lusta macskaként mászom rá vissza, négykézlábra ereszkedve majd hassal elnyúlva, mélyen szippantva magamba az ágynemű illatát. Tényleg fáradt vagyok, ez a gyereknevelés kiveszi az ember energiáit, pedig csak tizennyolc órája csinálom. Nagyjából. - Hogy helyezkedjek? Neked hogy lenne kényelmes? - próbálok igazán figyelmes lenni - Oh, és ha esetleg elaludnék, könyörgöm ne kelts fel. Fűzöm hozzá fesztelenül, vidáman. Attól, hogy ő távolságtartó próbál lenni, én még egészen nyugodtan mozoghatok otthonosan a környezetében, kettőnk közül szerintem ő fogja magát hamarabb kellemetlenül érezni...
- Nem tudom, talán. - Aprócska vállvonás, ennél pontosabb választ nem tudok adni, mert valójában még magam sem tudom, néznék-e vele naplementét. Ha az ismerkedésünk jó útra terelődik, akkor talán, de fogalmam sincsen, mit hoz majd a jövő. Túlságosan mélyen gyökerezik az ellenszenv, nem lesz olyan egyszerű kigyomlálni onnan. Már ha valaha sikerül egyáltalán, mert nem mindegy, hogy megszabadulsz a negatív érzelemtől, vagy csupán sikerül elfedni azokat. - Mulatságosnak találod? - teszem fel a logikus kérdést, hiszen a kacagást és a választ hallva egyből ilyen gondolatok merülnek fel bennem. Egyik szemöldököm kúszik feljebb, igyekszem megtartani a csevegő hangnemet és messzire űzni a hűvös érzelmeket. Kérdés nem hagyja el ajkaimat, ő mégis válaszol. Nem is tudom, miért lepődöm meg ezen, hiszen már akkor is saját szájíze szerint cselekedett, amikor beengedte magát a szobámba és leheveredett az ágyamra. Mindenesetre meghallgatom, ha már beszélni kezdett, mosoly bújik meg szám szegletében. Olyan dolgokat csinál, amihez nem igazán kell társaság.. Valamiért felbukkan lelki szemeim előtt a pillanat, amikor az okmányirodába belépve megpillantottam, ahogyan a jelenlévő nőnemű személyek körülzsongták. Azért biztosan élvezi az ilyesmit. A következő szavai azonban felkeltik érdeklődésemet, nem gondoltam volna, hogy ilyesmivel tölti a szabadidejét, ám reagálni sincsen időm az elhangzottakra, mert máris felteszi a kérdését, mire kissé talán szomorkásan, de elhúzom a számat. - Nem, sajnos nem tudok. - Bizonyára ő is tisztában van vele, hogy akkoriban nekem ilyesmi nem adatott meg, mindig csak távolról nézhettem az előkelőségeket, ahogyan lovagolnak. Irigykedtem is rájuk, fiatal fejjel minden új dolgot szívesen kipróbáltam volna és egy ló olyan dolog volt, amire akkoriban a legtöbb hozzám hasonló rendkívül erősen vágyott. Azok az idők azonban elmúltak, utána sokkal fontosabb dolgok kötötték le a figyelmemet és nem foglalkoztam többé olyan kérdésekkel, minthogy megtanuljak lovagolni. - Jól van - bólintok - Egyébként meg ez nem vicces - csóválom meg a fejem lemondóan a meghajlását és a nevetését követően, ajkaimon azonban továbbra is halovány mosoly játszik. Mintha csak próbálnék leszoktatni valakit olyasmiről, amiről tudom, hogy képtelenség. Ez tipikusan az a helyzet, hogyha olyan lenne a kapcsolatunk, akkor legszívesebben nyelvet öltenék rá. Csak szótlanul állva nézem, ahogyan ismét elterül az ágyamon, nem tudok mit tenni ellene, befurakszik, elterpeszkedik és a végén azon kapom magam, hogy képtelen vagyok megszabadulni tőle. Nagyon is jók a sejtései, máris kellemetlenül érzem magam.. Hogyan képes ilyen fesztelen lenni és ennyire otthonosan mozogni az én környezetemben? Nem tudom megfejteni.. - A karjaidat rakd a törzsed mellé - adok ki az első utasítást - Igen, így tökéletes lesz. - Bólintok a szavaim mellé, miközben közelebb sétálok hozzá. Alapjáraton nem az ágyon szoktam masszírozni, hanem ilyen célra tervezett asztalokon, elvégre úgy a legkényelmesebb a masszírozó számára, lévén nem kell lehajolnia, de ezúttal tehetünk kivételt. Mellé érve letérdelek az ágy mellé, az éjjeliszekrény fiókjából egy tubus kerül elő, azt mondta megterhelő heteken van túl, akkor nyugtató krémet fogok használni, hátha szerencsém lesz és hamar elalszik. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy nekem is szoktak gonosz gondolataim lenni.. - Nem foglak, ne aggódj - közlöm vele, miközben egy adagot nyomok a tenyerembe a krémből. - Ez lehet kicsit hideg lesz - Megszokás, mindenkit figyelmeztetni szoktam. - Lazítsd el magad - veszem kissé halkabbra a hangom, mikor nekiállok a masszírozásnak. A vállaknál kezdem, gyakorlott mozdulatokkal gyúrva az izomkötegeket. Ilyenkor jó, hogy bőven van bennünk erő, én pedig ez esetben még véletlenül sem fogok finomkodni. Vállak, nyak, majd lejjebb haladok, hol egész tenyerem használva körkörös mozdulatokkal, hol pedig csupán ujjaimat használva igyekszem ellazítani az izmokat, kimasszírozni belőlük a csomókat. Bízom benne, hogy elégedett lesz, én a magam részéről nem szólok hozzá, nekem ez éppoly pihentető cselekvés, mint neki.
I'm not crying but i'm dying And i can't help but feel i'm running out of time
(dalszöveg, mert olyan vidi nincs XD)
Talán. Tehát igen. Felesleges kerülő, körülményes út, de mind az én javamat szolgálja. Én látom, te nem akarod látni. Lassan ideje lesz, hogy felnyissam barna szemeidet, s megnézzem, vajon tényleg olyan kék-e valójában, mint amilyennek csalfa tükörben látszik. - Ugyan, dehogy! Kedvesnek találom. Javítom ki a felvetését, mert bár való igaz, kacagtam, ám a nevetés forrása nem volt több annál a felismerésnél, hogy milyen szép lelkű és egyszerű, gyermeteg ő a maga módján. S ha jobban belegondolok, kedvemre való ez a gyermetegség, ő nem tudja, nem tudhatja ennek okát, de közel érzem magamhoz tőle. Talán egy kicsit magamon is kacagok. Nem tud, hát persze, hogy nem tudja megülni a lovat. A mi időnkben nem volt elég tiszta hozzá, hogy egy ilyen nemes állat cipelje a hátán, sőt, szolgasora azt diktálta volna, hogy ő maga legyen lova még az állatnak is, és ez így volt rendjén. Nem lep meg, hogy nem burjánzott el lelkében a vad árhullám, hogy rabláncai lehulltával belekóstoljon a számára tiltott gyümölcsök ízébe, ő egyszerűen más. Jobb. Szebb és tisztább. És ettől a gondolattól szeretném már most, itt rögtön besározni patyolat lelkét. - Megtaníthatlak. Eresztem el tétován a lehetőséget, semmi kényszer, semmi parancsolás. Csak egy lehetőség, utasítsa el, de kérem: hány és hány olyan dolog van a világban, mely a pillanatnyi boldogságot szolgálja, és amit én képes lehetek megadni neki? Mindent megkaphat, amit csak kér, mielőtt elvenném tőle azt is, amit nem én adományoztam számára. - Ne vedd a szívedre kedvesem, egyszerűen csak megadom a hölgyeknek járó tiszteletet. Most mondd, hogy nem hizlalja a májad... Pillantok rá továbbra is zavarba ejtő kitartással mosolyogva, szinte csodálva apró termetét és törékenynek tetsző vonásait. Kikívánkozik, hát megteszem én, mit ő magába fojt tudtom nélkül: aprón ültök nyelvet, cinkosan, semmi baj Alison, tudod, hogy csak cukkollak, de minden, amit teszek, csupán szeretet és nem több. Testvéri hajtépés, míg egy napon fejét szakajtom majd ölembe, nem csak metaforikus értelemben. Parancsára azonnal úgy helyezkedem, ahogyan mondta. Meglepő. Ijedten dobban a szívem, mennyire könnyen ment. Mennyire akartam, hogy menjen. Dac nélkül fejet hajtani előtte, már csupán annyiban is, miként helyezem a karjaimat. Lágy hang, illanó krém aromája, nem bánom, érjen fagyként, túl fogom élni. Majd én felmelegítem, hiszen a tűz a fegyverem, tudhatnád. Látszólagos nyugodalmam palástja mögött azonban csapdába esett apró, csapzott tollú madár riadalma szívem ritmusa, minden lelassul. Mindent érzek. A bőrét az enyémet, nem kímél, fáj, de szeretem, ha fáj. Megdermeszt a tudat, hogy még felnyögni sincs elég merszem, mert ez a rég óhajtott pillanat olyan törkény, olyan sérülékeny, mint a hajszálüveg, a porcelán: egy rossz mozdulat és ezer szilánkra hullik ölemben minden. Hány álmatlan éj álmodta meg mégis ezt a pillanatot? Ilyennek képzeltem? Egek, nem tudom, de szaporázza lélegzetem, s végül helyt adva neki, nyögve sóhajtok fel, homlokomat erővel préselve bele a párna tollai közé. Saját kínomat élem. Rossz ötlet volt, nem lett volna szabad engedjem, hogy így érzen hozzám, soha. Mi lesz így? Percekig vonaglom az akarat és az elutasítás közt, vele kell harcolnom, nem magammal, hát mi történik itt? Megszoktam már, hogy érintenek, mindig elértem, hogy akarják, kisajtoltam belőlük a vágyat, és élveztem learatni a babérokat, de ez most más. Önként adja, nem harcolok érte, csupán szépen kellett kérnem, és én nem tudom, hogy tudom-e, mit jelent még érdek nélkül érinteni, hogy megteheti-e ezt bárki Rajta kívül... Velem. Vívódásom végül egy rossz mozdulatba hal bele, az oldalam sebének tompa sajgása centikkel odébb is kisugárzik, mint ahol a maradványok tátonganak. Hüvelykujj, az lehetett tán, mi átszántott a sértett izomkötegen, morranva pattanok, hogy oldalra fordulva elkapjam Alison karját. Arcomon félelem, szememben zavart űr, ölemben vágy. - Sajnálom. Tekintetem lassan, mintha félne a látottaktól, kezét fogó kezemre siklik, s mint aki álmából ocsúdik, úgy eresztem el lassan és finoman. - Mindent sajnálok. Sajnálom Derbyt és Nottinghamet, és Floridát és Ameliát, az apámat és a fiamat, és tudom, hogy ő volt az utolsó, az apró hamis-George, ki utoljára volt önszántából Alisonhoz hasonlóan kedves hozzám. Ezt én képtelen vagyok kezelni. Megszokás csiholja valahol mélyen a gondolatot, hogy engedjem magam szabadjára, végtére is, később talán még hasznomra válhat pillanatnyi gyengeségem. Nincs kétség: pusztulnom kell, az egész létem helytelen és átkozott, de nem mehetek el nélküled, mert képtelen vagyok nélküled élni. De veled sem leszek képes soha. Egyszerű lenne itt és most befejezni, de nem tehetem, mert már van, aki hazavár. És te Alison, te várnál rám valaha? Hiányoznék, ha tudnád, hogy többé nem vagyok a sarkadban? - Én is megöltem az apámat. - csúszik ki holtra fehéredett ajkaim közül a vallomás - Oda lett a húgom. Sosem lehettem apja a fiamnak. Csak Te vagy életben belőlem. - narancs fénnyel röhög nyomoromon az állat, aki előrébb gondolkozik, mint amennyire én képes vagyok látni ebben a helyzetben - Eldöntöttem, hogy ezúttal tisztességes leszek. De képtelen vagyok rá. Nem tudom, miért csodálkozom, hiszen mindig is vak voltál rám. Vagy csak nem akartad látni epekedésem mivoltát. Mennyivel másabb lehetne most minden, hacsak egyszer is engedtél volna Alison, nem tennél ki engem évszázados rabságnak és nem kellene most ezt mondanom neked. - Hiba volt masszázst kérnem tőled. Borzasztóan röstellem így utólag, de nem szeretnélek kényelmetlen helyzetbe hozni saját vívódásommal. - akaratos és mohó vágyammal tested és véred iránt - Ha megbocsátasz... Felkelnék, ha engedi, levetett ruhaneműim után kutatva, csikorgatott fogakkal, ám a helyzet még mindig nem viselt meg annyira, hogy ne legyen továbbra is nemes tartás mozdulataimban - Mint már említettem, nem vagyok jó a kedvedre tevésben, tekintsük ezt most sikertelen próbálkozásnak. És engedd meg, hogy a következő héten jóvá tegyem egy szombati lovaglóórával. Öt óra tájt. Odette e’Lemaître kiszasszony lovardájában. Talán lehet valami szándékosan kimért a hangvételemben. Mindketten tudjuk, hogy feszül közöttünk valami, amit én soha nem fogok kimondani, és amit te sosem fogsz meglátni. Mert nem lesz merszed szembenézni vele. Velem. Az igazi valómmal. Pedig ha tudnád, mennyire akarom, hogy ez másként legyen... Talán, ha sikerül majd eljutni oda, hogy önként vess véget földi utamnak, akkor talán majd elsuttogom neked minden titkomat.
//Áh, nekem amúgy is a lelked kell <333 De köszönöm *___*//
- Észben tartom, köszönöm. - Nem fogom elvből elutasítani minden próbálkozását, elvégre ezt jelenti a tiszta lap fogalma, nem igaz? Persze ez nem azt jelenti, hogy minden egyes próbálkozására repesve fogok igent mondani. Képtelen volnék. Az ilyesfajta választ tartom hát a legsemlegesebbnek, magában hordozza a lehetőséget, hogy egyszer talán én magam kérem meg, hogy tanítson, ugyanakkor ott a lehetőség, hogy egyáltalán nem érdekel a dolog, csupán udvariasságból nem adtam nemleges választ. Hogy ő miként fogja értelmezni a válaszom, az már az ő dolga. - Igazán kedves tőled. - Mintha csupán gondolatot olvasna, az apró nyelvöltés, a szavak, mosolyra húzódnak ajkaim, őszinte mosolyra. Csipkelődés, cukkolás, egy pillanatnyi kis öröm, olyan, mintha egy pillanatra valóban testvérekké váltunk volna. Eszméletlen furcsa belegondolni, hogy mi történhetett volna, ha akkor engedek neki, ha hagyom, hogy megismerhessen és én is megismerhettem volna. Gyorsan legyintem el a gondolatot, mert ami elmúlt, az elmúlt, nem tudok rajta változtatni, emészteni magamat pedig hiábavaló, mert semmire sem megyek vele, csak ismét hibáztatni kezdem önmagamat. Ijedten ugranék hátrébb, amikor morranva pattan, de nincs időm, elkapja a karomat, tágra nyílt szemeim az ő zavart tekintetével találkoznak. Mitől félsz, Ethan? Szökik elmémbe a kérdés hirtelen, nem tudom, honnan jött, de arcára tekintve ez volt az első gondolatom. Nem értem, mi történt. Láttam a sebet az oldalán, direkt igyekeztem elkerülni, tán így is túl közel mentem? De ez lett volna akkor baj? Tovább kattognak a gondolatok, képtelen vagyok elszakítani a tekintetem az övétől, egészen megmerevedek. Követem íriszei mozgását a kezeink felé, csak akkor pillantok fel ismét, amikor újfent megszólal. Sarkamra ülök, megrémít a helyzet, nem tudom, mit tehetnék.. Aprót nyelek, mikor a veszteségeiről mesél, kellemetlenül érzem magam, de az érzés akkor hág tetőfokára, mikor közli, hogy mindig is vak voltam rá. Zavartan sütöm le a tekintetemet, érzem arcom lángra gyúlni. Nem tudok szóhoz jutni, fogalmam sincsen, mit mondhatnék, szavaival teljes mértékben letaglóz. Hiba volt engedni neki, hiba volt egyből egy masszázzsal indítani a kapcsolatunkat. Talán valami sokkal egyszerűbbel kellett volna kezdeni, bármi más. - Persze.. - suttogom, hang alig jön ki torkomból, mintha gombóc telepedett volna oda, újabb nyeléssel próbálom leküzdeni. Felállok, hátrébb húzódom, hogy helyet adjak neki a feltápászkodásra, ránézni továbbra sem tudok. Ismét kellemetlenül érzem magam, borzasztóan kellemetlenül, nem mozdulok, úgy várom meg, amíg előkeríti a ruháját. - Rendben. Ott leszek. - Kísérem bólintással szavaimat, egyből beleegyezem az ajánlatába, később lehet megbánom, hogy ilyen hirtelen mondtam igent a meghívásra, de ki tudja, lehet valóban kellemes lesz az együtt töltött idő. Fogalmam sincs, borzalmas ez a kétség. Zavaromat oldandó, indulok lassan az asztalhoz, ahová a virág és a két pohár kávé került. Kezembe veszem a másik poharat, a sajátom az asztalon marad. - Ezt ne felejtsd itt. - Nyújtom felé a poharát, hiszen gondolom én, hogy azt magának hozta. Nem kipaterolni akarom, de ezek után aligha maradna még és talán jobb is, nekem is lesz időm összeszedni a gondolataimat, ha pedig Ethan távozott, pár perc múlva a fürdő felé veszem az irányt, hogy egy gyors zuhany után bevackoljam magam az ágyamba. Érzem Ethan illatát a paplanon, a párna között, nem bírom, tiszta ágyneműt kerítve szabadulok meg az előzőtől, de hiábavaló minden igyekezetem, álmatlan éjszaka elé nézek.
// Akkor ha ennyi volna... Köszönöm szépen a játékot! <3 //
Kezdőlap
//
Tiéd a 
<333 De köszönöm *___*//
<3 //
