~ Begörcsölt a hátad???? ~ Ha nem lenne olyan remek az önuralmam, amilyen, hát itt szedtem volna darabokra. Persze nem az ő hibája volt, de akkor is dühös voltam. Kezdett egyre kevésbé jó ötletnek tűnni ez a valentinkodás... ~ Csak egyszer kapjam a kezem közé Tatjanát! Ezt még megemlegeti! Nyamvadt kis önjelölt Cupidina... ~ Vettem egy mély levegőt, ami gyakorlatilag egy órási sóhajba csúcsosodott ki, aztán még jobban az arcom elé húzva a sálat Martin mellett térdeltem és nem tudtam mi legyen a következő lépés. Végül leállítva őrülten pörgő agyamat, ami kérdőjelek millióját soroltatta föl a szemem előtt, ezeket próbáltam egy viccel elütni, hátha attól a férfi is összeszedi magát. - Azt hiszem egyikünk sem úszta meg esés nélkül, és mivel egy-egyre állunk, szerintem együtt válasszuk ki az esti programot... Én javaslom a fürödjünk egy nagyot, és szedjük össze magukat. Mit szólsz hozzá? Aztán kissé hátrébb léptem és óvatosan fölálltam. Kinyújtottam az egészséges kezem, a másikat a fájdalommal mit sem törődve igyekeztem természetes szögben és módon tartani, elvégre az volt a lényeg, hogy ne vegye észre a sebeket. - Fel tudsz állni? Vagy segítsek?
Persze, hogy fel tudok állni, elvégre fizikailag igazából alig esett bajom. Na, azért sajog itt-ott, de azt ki lehet bírni. - Sajnálom, Sedna! - pillantok a lányra bűnbánóan. - Az én hibám volt. Elfogadom a kezet, és felállok, aztán úgy vélem, minél hamarabb eltűnünk innen a pályáról, annál jobb. Ekkora égést! Úgy indulok vissza a faházhoz, mint egy vert sereg egyetlen életben maradt tagja: lassan botorkálva, lehajtott fejjel, lógó orral. - Elrontom a hétvégédet. Nem tudom, mi van most velem, amióta megérkeztem egyik szerencsétlenség a másik után, pedig azért nem vagyok ennyire reménytelen eset. Lehet, nem kellett volna visszajönnöm. Ez a gondolat új, de hirtelen vág belém a felismerés: hiba volt hazajönnöm. - Lehet meg kellett volna bíznom csak egy ügynököt, hogy adja el a házat, és felé se nézni.
- Semmi gond Martin, úgy tűnik, ma bal lábbal keltél föl... Kedvesen és megértően mosolygok rá, azt hiszem elég jól sikerül ellepleznem, hogy azért kicsit haragszom rá. Annál azonban már ügyesebb vagyok, hogy kimutassam az érzelmeimet... Mivel úgy tűnik férfibüszkesége töretlen, ráadásul vele ellentétben nekem eléggé sajog a karom, így ha felállt, hagyom, had használja a saját izomzatát az enyém helyett, mindenkinek jobb az úgy. Kicsit megsajnálom a fiút, amikor úgy néz ki, mint akit a szülei születésnapjára beadtak a mekibe, illetve még ajándékot sem kapott. Veszek egy apró levegőt, sóhajtok egy nagyon, majd megigazítom a sálam, még jobban takarva a sebeim és óvatosan megpaskolom a hátát. - Ne aggódj Martin, néha mindenkinek lehet rossz napja... velem is gyakran van ilyen... ~ Nos igazából nincs, de egy kis hazugság nem fáj senkinek sem... ~ - És ha nem jössz vissza nem találkozunk, én pedig a hülyeségek ellenére is örülök, hogy megismertelek. - mondtam bátorítón. Nem bírtam látni, hogy ennyire el van kenődve a gyerek... - Amúgy milyen házat? - érdeklődtem még visszafelé a faház felé tartva.
Szóval Sedna nem utál teljesen? Vagy csak roppant udvarias. - Én is örülök, Sedna. És tényleg jó ez a hétvége, csak ez a feladat kissé rosszul jött ki. Már majdnem azt mondtam, hogy ha a hátam nem húzom meg előző este, akkor minden rendben lett volna, de ekkor megakadtam. Azért magamat nem kéne meghülyíteni teljesen! Nem, nem lett volna rendben, mert nem azért estem el! És ha az az alak tényleg létezik, és itt van a közelben? Milyen hétvége az, amit egy vérszomjas szörnyeteg jelenlétében kell élvezni? Kicsit megszaporázom a lépteimet, szeretnék már házon belül lenni. - Nos, ha elfogadod ezt kárpótlásnak, akkor délután lerajzollak, rendben? Nem akarom felfedni az inkognitómat, de hát végül is rajzolni bárki rajzolhat, nem? És az legalább egy csendes, és főleg zárt ajtók mögötti elfoglaltság. Mert az ajtót azt kulcsra zárom, az hétszentség ...
- Semmi sem lehe tökéletes... - lövöm el az egyik legnagyobb általános giccset, amit ember valaha kitalált. Természetes, hogy semmi nem lehet tökéletes, no de azért ezzel nem értettem teljesen egyet. Persze ha próbálunk megnyugtatni egy embert, és emellett elterelni a figyelmét a sebeinkről, akkor a legjobb nagyon giccses és untig ismételt dolgokat mondani... Aztán a következő mondatán őszintén meglepődöm. - Lerajzolni? Te szoktál rajzolni? Őzinte érdeklődéssel pillantok a halandóra. Nah nem mintha én olyan nagy művészetpárti lennék, de azért némileg ez a téma jobban érdekelt, mint azok, amiket eddig általában szóba hoztunk. Ráadásul ez egy békés téma volt, nem volt szó benne se vérfarkasokról, se síbalesetekről, se semmi másról. ~ Jézusom... ~ Akkor jöttem rá, hogy mégsem annyira semleges a dolog. Ha most nekiáll lerajzolni, akkor a sebek gyakrolatilag annyi id alatt fognak begyógyulni, mire végez... Gyorsan ki kellett találnom valamit. És hirtelen rá is jöttem. - Nagyon szívesen, hálás lennék érte. Ellenben a két fürdő közül az egyiket igénybe veszem előtte, mert nem akarok úgy kinézni a képeden, mint valami csúf boszorka... - kacagok fel. A terv a következő: Addig pácolódok a vízben, amíg be nem forrnak a sebek, utána már nincs baj.
- Nem ráérek! - vihogtam, de persze, hogy megvártam, már csak azért is, mert nem ment olyan gyorsan a lakáselhagyási művelet, mint megálmodtam. Franc se tudja miért... Nem segített megtartani az egyensúlyom, hogy belém ütközött, vagy inkább zuhant, mire lecsókoltam az ajtót, de még így is jók voltunk, mert nem zakóztunk egy oltárit. Aztán még egy fejelés. Miután több mint eléggé megismerkedtem Olen ajtajával (talán randizni is el kéne vinnem ezek után), kiszabadultam a folyosóra. Az elfogyasztott ital mellett mindez grandiózus teljesítménynek mondható, az meg pláne, hogy még tudtam beszélni. Vagy legalábbis ahhoz hasonlót művelni. Már csak arra fordultam vissza, hogy nyekkent egyet hála a kilincsbe akadt pólójának, amin annak rendje és módja szerint felröhögtem, majd miután megállapította, mennyi arcom van és minden biztatás nélkül dobálta e magáról a ruháit tovább repültem. Ittas rohangálásért vajon lekapcsolhatnak? A lépcső hullámozni látszott, amin én ugyanolyan lelkesen röhögtem, mint az előbb Olenen, s azt hiszem, pont ezért akartam csobbanni benne, dobni egy seggest. Hát ez jobban fájt, mintha vízzel teli medencébe ugrottam volna, holnapra tuti nyoma lesz, addig is szépen lebucskáztam, erőteljesen fájlalva a kerek popóm. De legalább már van indián nevem: Bibis Segg. - Fááááááj a pppopppsiiiim! - nyüsszögtem felnézve a másik hímre, ő viszont csak ment, célirányosan kifelé, pedig már kértem volna egy gyógypuszit a fájó pontra, de ha nem, hát nem. Cserébe utána hajítottam mindkét cipőmet, kint a teraszon pedig elhagytam a zoknimat is. Mire kiértem, már egy... vagy inkább több (?) pucér Olen fogadott. A cickóját markolászva. Tényleg nem iszok többet - ez az elhatározás persze csak másnap, a macskajaj közepette fog bennem megszületni, jelenleg vigyorgok, mint valami idióta. A sürgetésére több se kell, egyből megszabadultam a farmertől és az alsómtól. - Ájm szexiend ájnó it - óbégattam az éjszakába, hátravetett fejjel, a fejemmel együtt viszont ment a testem is, így dobtam egy szolid hátast a hóba. Nem éreztem különösebben, hogy hideg lenne, vagy fáznék, elég pia volt benne ahhoz, hogy mindez fel se tűnjön. - Olika-Molika, mia... - tápászkodtam fel, de épphogy megint függőlegesbe kerültem, orrba vágott egy laza mozdulattal, én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy ellenálljak a "kísértésnek", így újfent elterültem. Nagyon tud valamit, hogy így levesz a lábamról. - Síííí!!! - visítottam, és magasról tettem Olen kis dudorászására, felkecmeregtem, majd nemes egyszerűséggel ráugrottam. Hogy ez hol volt síelés, szerintem én se tudtam, nem is számított, csak az, hogy egy meredek pályán sikerült mindezt véghezvinnem. Az eredmény: több méteren át tartó bukfencezés,a mi során közelebbről is megismerkedtem Olen egyes testrészeivel, mint szerettem volna. Térddel, sarokkal, könyökkel, meg hadd ne mondjam, hogy még mivel. - Túúúúl a barátosságoson - vonítottam, mikor végre megálltunk, felkaptam két marék havat és feldobtam. - Nédda, romi a havazósba'? - kacsintottam Olenre, majd négykézlábra álltam - tovább nem ment -, és fogalmam sem volt, hogy merre, de én bizony megindultam olyan határozottan, mintha konkrét úti célom lenne.
Világomat nem tudtam. Az se tűnt fel, hogy Darren akkorát nyalt a lépcsőn seggel, hogy csak úgy berengett a farkaslak. Pedig igazán jót röhöghettem volna rajta... De, nekem már csak a felém száguldó cipő maradt, a mögöttem "hisztiző" hímmel, aki épp a popóját fájlalta. Fordultam is volna hátra, hogy leoltsam - de nagyon - két vihogás között, mikor homlokon csókolt az elhajított surranó. Barázdái kényelmesen végig söpörtek a bőrömön, és még meg is hőköltem a frontális ütközést követően. Nos, kis híja volt, hogy nem dobok egy hátast, miszép lett volna! Ellenben... elhasalnom csak sikerült, vele együtt pedig elhagynom az utolsó elfedő ruhadarabot is. Azt hiszem, hiába is kérdezné meg bárki is, mikor és hol vesztettem el magamról a textil borítást, nem tudnék válaszolni. Most tényleg... mikor lettem én pucér? Mindegy, vállat is vontam, és már öndíszben vonultam végig a hóban, dúdolászva, kezeimet ketté tárva. Valamikor ekkor sikerült képen törölnöm Mr. Sexy-t. Mindenesetre a nevem hallatán ráfordultam a havat nyaldosó hímre, és miután tudatosult bennem mi történt, izomból felröhögtem. - Arról nehm voltszó, hogyizé... ho' máris lefeksz'l nekkem! Te kiss hunszut! - szakadtam továbbra is, egészen addig míg csatakiáltással egybekötött leteperés útján megindultam a sípályán. Lefelé... Darrennel... Köszi, szeretlek! Szóval, az Ikkuma letarolt, hááát nem is tudtam, hogy ennyire homi...! Na mindegy. A lényeg, hogy száguldoztunk lefelé, összevissza bukfencezve a fagyos jégpáncélon át, egymáson. Nem sorolnám fel hány ízben éreztem Darrent... úgy szó szerint mindenhol... Végül leértünk, én pedig hasmánt csúsztam még előre pár métert, magamon cipelve a csupasz tesztoszteront. - Há' kúúva romih! - löktem le magamról, vagy gurítottam, ez most nem számított - csak ne rajtam élvezkedjen -, miután megkínált pár rögtönzött hóeséssel. Hunyorogva pillantottam fel rá, ahogy négy kézlábra állt, én magam is követve a példáját, noha kevésbé sem olyan tehetségesen, mint ahogyan ő. Lapockámnál kidomborodott a gerincem, a térdeim is féltávig felmásztak, de ennél többre nem futotta, úgyhogy mint valami éti csiga, úgy vonszoltam magam Darren után. - Teh leszelazén Darrii-maciiiim! - hogy ez honnan jött azt rohadtul nem tudom, mindenesetre máris cselekedtem. Elrugaszkodtam a hím után, egész testemmel rávetődtem. Karjaim valahol dereka fölé érkeztek meg, míg én mellkassal becsókoltam a gerincét. Na szóval leterítettem, beleágyaztam őt a fagyos fehérségbe, teljes testsúllyal. Kicsit talán meg is rágtam őt, ez már nemvolt tiszta, csak, hogy a számba kötött ki a bőre, noha azért el nem választottam tőle. - Kéé'sz havt? - ha nem kért az se érdekelt, mert bizony már kapartam is fel feje előtt a darás hótörmeléket, miként már majdnem teljesen rajta hevertem, és toltam is bele a képébe tenyérrel. - Oooolyan szíííp vagy! - vágtam egy megacuki fejet, csillanó íriszekkel, ahogy már mellé csúsztam, és elkaptam tekintetét. Végül el emeltem tekintetemet bele a vakvilágba. - Jujj nézzeda! Juuj! - tökre flasheltem valamit az kurvaisten. Ettől függetlenül már löktem is el magamat Darrentől, négykézláb mászva tovább, időnként megpróbálkozva a két lábra egyenesedéssel. Ez addig sikerült is, hogy az egyikkel feljebb toltam magam, de aztán X... kanyarodtam is vissza a talajra. - Hallode! - torpantam meg hirtelen, nyakból hátrafordulva Darren felé. - Fádzik a izémissodám! - kerekítettem el szórakozottan szemeimet, majd kitrört belőlem a röhögés, és elterültem a hóba. Na, nem mintha így aztán nem fázna... Lassan felültem, legalábbis próbáltam, mígnem valami törökülés szerűbe torkollott a dolog. A havat elkezdtem magam mellett söprögetni, két kézzel, egy jókora adagot végül Darrenre szórva. - Ezs egy tájfúún volth! - nevetgéltem továbbra is, egy pillanatra se hagyva abba a további hópermetezést a hím felé. - Háezmegegy mégegy! 'Sinálhatok belőőled hóbigyóemberkét? - kúsztam közelebb hozzá, ívesen a fejére küldve egy hógolyó méretű dózist, feltett szándékkal, hogy én bizony hóembert csinálok belőle. - Elvagy havazazva, láátom! - vontam fel egyik szemöldökömet, ahogy már karjait temettem be, majd ezt követték lábai is. Két kézzel kapartam rá a havat, ha csak időközben nem állított le. Nem mintha ez hátráltatott volna abban, hogy tovább próbálkozzam...
- Há' hammár puszérok vagyu'k! - bazsalyogtam mint egy idült alkoholista. - Amúgyis Nacsosz... Necsessz... Nac...rosh vagyi, csakhá' nema szebbik, nadesemmmmmi fing... gáz... pótlék leheteszel. Röhögtem, ugrottam, taroltam és burultunk. Ha eddig csak az alkohol miatt forgott a világ velünk, akkor most már ténylegesen is. Ha valakinek esetleg olyan botor gondolata támadt, hogy kinéz a pályák felé, akkor annyit láthatott, hogy két felnőtt hím visítva-röhögve-nyögdécselve száguldott lefelé - mellesleg mindennemű sífelszerelés nélkül, mert az úgy poén. - Brumma-brumma - brummogtam a macira, de rögtön utána már fel is tört belőlem az elmaradhatatlan nevetés, aztán nyekkentem, ahogy Olen hátba támadott... rám ugrott. - Nyeeeee máááá', havasodikabukóm - nyöszörögtem, aztán... - és kössszisz, hogy szíííípesnek találol, deazértúgynahát, hajjuk a hássó kimenetemet kimenetnek, lécccci! Jó tudni, hogy azért részegen is védem a nem létező szűziességem, bár ha Olen akarna valamit, nem hiszem, hogy meg tudnám állítani, ám mivel a betemetésemen és a hóemberén kívül másra nem vágyott, béka mód kiterülve szenvedtem. - Puszér sajok? - kaptam fel én is a fejem, már amennyire tudtam kapkodni, de bármit is látott Olen, én biza nem láttam semmit, így csalódottan ejtettem vissza a fejem és én is lapátoltam rá némi havat. - Vakond vahok! - kurjantottam, s bőszen ásni kezdtem, mialatt Olen arrébb mászott, majd a hidegre panaszkodott. - Dörsöld, a' seggit... segít... Lassan, de biztosan, sokadik próbálkozásra ugyan, de megtalálom a szavakat. Ez a hideg határozottan jót tesz, bár a vokondlétet továbbra is fenemód szimpatikusnak tartom, így ások tovább a pálya aljában. Holnap biztos örülni fognak nekem, akik elsőként buknak itt fel. - Akkor kéhek répusznózit! - Abbahagytam az ásást, s egy darabig tényleg hagytam, hogy Olen betemessen, de csak mert moccanni se bírtam, és örültem, hogy fekve viszonylag stabil a világ. - Vacogakukksim! Úgy ültem fel és szabadítottam ki magam a hó fogságából, mint ahogyan csak kevés kenyér tud kipattanni a pirítóból. Aztán ugyanezzel a lendülettel vágódtam is el megint. Csak lassan, ha valahová el is akarok jutni... - Meeek húgidho'... - Sikerült felállnom! Sikerült!!! Az más kérdés, hogy imbolyogtam, mint búzamező a szélviharban. - Holllla van, heee? - néztem körbe, mintha Yettának kutya kötelessége volna a tíz méteres körzetünkben tartózkodni, persze nem tartózkodott, én meg hunyorogva fókuszáltam a semmibe, mintha ez segítene. Tántorogtam egy darabig, aztán franc tudja, milyen indíttatásból, vonítani kezdtem, ám ahogy hátra szegtem a fejem, seggre estem. Miután felhagytam a farkasüvöltéssel, hisztis, öt éves ovisokat megszégyenítő módon kezdtem magam mellett csapkodni a havat. - Yettust akaroooook! Újabb vonyítás. Halvány gőzöm se volt, hogy a nőstényt hívtam, vagy csak bele a nagyvilágba hallattam a hangom minden cél nélkül, kevés voltam most ahhoz, hogy ezt boncolgassam, csak éreztem, hogy alkoholmámor ide, félöntudatlanság oda, a mellkasomra kínos súly telepedett. Elnehezültem, de már nem csak testileg. Olenből olykor még mindig több volt, mint egy, ennek ellenére megint függőlegesbe gyötörtem magam. - Szeretlek mamlasz! - kiabáltam a Tarkra, és ha kartávon belül tartózkodott, átkaroltam a nyakát, és egy cuppanós csókot nyomtam az arcára. - Nácsoszék szukiiiik - nyammogtam a szavakon, majd eleresztettem Olent, és rettenetesen koordinálatlanul megindultam, franc tudja merre. Elképzeléseim szerint Yetta felé, valójában azt hiszem, a felvonót néztem ki.
Se gáz, se semmi... ez tök hülye. Azért, mert totál részeg vagyok, még nem lövöldözök belsőgázokat, csak úgy... Eszemfaszom... Mindegy is, mert már időközben rávetődtem - hogy mi okból, azt már rohadtul nem tudom -, és elsodortam magammal úgy ahogy volt, hogy végül a képére kenjek egy adag havat. Szerintem jól mutatott vele, pláne, ahogy az arcáról csöpögött lefelé időközben. - Nemm szándekszom a kimenetelesedet háborogtatni, én nemh vagyok homi, baszod! - röhögtem fel, fejemet megingatva, miközben már lemásztam róla. Ezt követte az az idételen flashelésem, ami után úgy kezdtem el magam vonszolni, mint egy idétlen csúszómászó... szépséges volt, meg kell hagyni, főleg mert volt egy sanda gyanúm, hogy körülbelül egy fenyőt nézhettem be... hát nem is tudom minek... Félő, hogy félig Jennynek láttam... Szóval megálltam, és a bambulásomból Darren hózápora eszméltetett fel, amit ívesen a képembe kapart. Hát köszimár... - Vahond... az, egy majomh-vahond! - erősítettem meg szavait nevetgélve, igyekezve tovább mászni. Igazából nem is értettem, hogy hova megyek, csak mentem, mintha kötelező lenne. - Dehogy dössölöm! - morrantam fel szórakozottan. Biztos, hogy nem itt foguk neki esni egy laza önkézi munkának, csak hogy ne fagyjon le a farkam... Hát ez tényleg hülye. Inkább maradok így, aztán majd... majd valaki később tán segít helyre hozni az esetleges károkat... khm... Na de szóval, időközben megint megálltam, és miután Darren is felhagyott a Kínáig való ásás project-el, megpróbálkoztam betemetni őt, félig hóembert formálva belőle. - Hóónnan szedjekmár én neked répamiazakármit? - pillantottam fel rá, két hórakodó mozdulat között, kicsit elbillentett fejjel, egészen aberrált képet vágva. - Há' dözsőjjed, nem? Teh javaslattad! - vihorásztam, egészen addig, mígnem Darren meg nem elégelte a hóemberes műalkotásomat. Morcossá vált arcom egy röpke másodpercre, miközben karjaimat duzzogón összefontam mellkasom előtt. - Hüüülyebuzi! Eeerontottad a játékomat! - biggyesztettem le ajkaimat, aztán újra felröhögtem. Ám ez a jókedv hirtelen fagyott le rólam, ahogy az Ikkuma a húgomat kezdte emlegetni. Karjaim lassan, monotonan váltak ketté, majd letámaszkodtam két tenyérre. Szemréseim összeszűkültek, kicsit tán értetlenül fürkészve Darrent, ahogy lassacskán két lábra emelkedett. Én is így tettem... legalábbis próbáltam, bár eleinte nem nagy sikerrel. Volt, hogy a hátsómra ,volt hogy a lábam oldalára puffantam vissza, mígnem megerőszakolva magamat sikerült felmagasodnom. - Mihetet akarolsz teh az én húgikámtóó? - ráncoltam össze homlokomat, miközben próbáltam felé botorkálni, újra mellkasom elé keresztezve karjaimat. Aztán a hím seggre zuhant, és hisztizni kezdett, amitől nem tudtam nem szakadni a röhögéstől. Egy egész pillanatra el is felejtettem Yettát, mígnem újra szóba nem hozta. Egyébként valahogy én is a földre kerültem újfent, míg nevettem... bár már megmondani se tudnám, hogyan is történt. Kicsit közelebb másztam a csapkodó Ikkumához, lábaimat úgy vonszolva magam után, mintha le volnának bénulva. Épp ismét felkívántam volna neki tenni a kérdést, hogy mit van így rázsongva Yettára, mikor izomból arcon kiabált, hogy még a séróm is fuvallat irányba állt. Ezt követte a nyakam körüli karok kígyózása, és arcomra nyomott, borostás csók. Ómájfákin' gád! - Má' mossmár vájá egy kissit... - ráztam meg a fejemet, felszegett szemekkel pislogva a másikra. - Nah sz'al... éniss asszemhogyizéé van. Szeretlekezés! Szeree... Jaj, szeretlek éééniss! De... Ne nyajjá össze megin' mert szétmorzsoloma mogyikádat... nah ésassztán... mia... miit akarsz már a Húg...Yettámtól? Avatoljál bele! - totálisan az arcába bámultam, körülbelül két centiről fixírozva a hímet, egyik kezemmel vállán támaszkodva meg. Ő persze megindult volna, és eleinte engedtem is, hogy koordinálatlan, kígyókat megszégyenítő mozgásba kezdjen, de végül elkaptam a bokájánál, és lassan, mint egy kötelet, elkezdtem visszahúzni. - 'Sííped a tesómat? - hajoltam bele megint a képébe, lefelé, hiszen az arcra még a földön kellett legyen, a húzást követően. Aztán mellé hasaltam. - Mondjakén va'mit neked? - csaptam rá egyik karomat a lapockájára, félölelés gyanánt. - Tőőkre kamálom a pofiádat! - vezettem át tenyeremet rakójára, onnan hajára, hogy jól megborzoljam azt. Ennek köszönhetően, sajnos az egész fejét belevertem a hóba... Kellett úgy öt másodperc, hogy erre rá is ébredjek... - Húúúbaszod, bocs! Élsze még? - rántottam ki Darrent hirtelen, majd átfordítottam a hátára. Tekintetem a hótól eltakart lélektükröket kereste, aztán meg is találtam őket... Képen röhögtem... de úgy izomból... - Cseszed... kúhrávra viccess vadzs így! - borultam rá homlokkal mellkasára, szinte már könnyezve szakadva a röhögéstől...
Reagzene //bár kétlem, hogy túl sok emlékem maradt erről az estéről XD//
- Deeeeee-deeeeee! Naná, hogy homi! Én is az vagyok! A nem-homik nem futkosnak a saját nemük egy tagjával pucéran az éjszakában, nem henteregnek a hóban, még ha csak játék címén is, se józanul se részegen! Ez a szép ebben az estében, rohadtul le van szarva minden, a depit legjobb négy üveg Pinot Noir-ral és egy üveg whiskyvel nyakon önteni, hadd mossa el az alkohol legalább pár órára. Másnapra úgyis a ború és a macskajaj marad. Amint lefordult rólam, én már kezdtem is az ásást, Olen megjegyzésére pedig csupán annyival reagáltam, hogy - teljesen véletlenül természetesen - az egyik lapátoló mozdulatommal képen töröltem egy adag hóval. A betemetésem, és a dörzsi visszautasítása szinte egybefolytak nekem, így valamiért azt hittem, miközben, el lettem temetve félig, hogy ez a dörzsölés. Ám mivel nem lett tőle melegebb, sejtettem, hogy valami nem stimmel. - Buszi va'ok, de nem reskázok rád - öltöttem nyelvet, mintha Olen olyan nagyra értékelné egyébként, hogy a képébe kapjon. A kérdése, hogy mit akarok én tulajdonképpen Yettától egy pillanatra mintha komolyan gondolkodóba ejtett volna, valójában csak nem tudtam, mit mondjak, mert én se értettem, hogy mi van. Se ittasan, se tiszta fejjel. - Sak ezt meg amazocskát - feleltem végül kuncogva és meghemperedtem a hóban, mintha bundás alakban lennék. Aztán persze megint képen nyaltam Olent. Rá kéne jönnöm, hogy emberként ilyet csinálni nem a legnyerőbb dolog, de amíg a másik borostája le nem smirglizi a nyelvem, aligha esik le a tantusz. - 'Sípem - mondtam ránézve, a következő pillanatban pedig belefejeltem a hóba. - Naaaaaa'oooooooon - dünnyögtem hosszan elnyújtva, majd felkaptam a fejem. - Meglesem! - csillant fel a tekintetem, aztán puff, megint minden fehérség. Hála Olennek, másodjára is a hóban kötött ki a fejem. Havat köpködve bukkantam fel ismét, ennyi erővel úszhattam is volna. - Élek há'! - És ezzel a felkiáltással barackot nyomtam a fejére. Miután kiröhögte magát rajtam, felkecmeregtem és farpofaremegtetően leporoltam a seggem, mintha ennyi "szépítkezéssel" már randíképes is lennék, elegáns mozdulattal majdnem kinyomtam a saját szemem hátrasimítottam havas hajam, amin az olvadozó hó kezdett jéggé fagyni. - Jelenek, va'sira jövök! - mondtam nagy komolyan, és határozottan megindultam a jó ég tudja merre, eléggé girbegurbán, közben pedig szentül hittem, hogy egyenesen megyek. - Addig dörssssizd a kukksid! - rikkantottam vissza, majd elröhögtem magam s mentem tovább, remélve, hogy ott kötök ki, ahova annyira vágytam.
//Sajnálom, hogy ennyit várattalak, és ilyen izés lett a reag is. :/ De köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem!!! Ö.Ö És nem tudom, írsz-e még, szóval... majd kérsz zárót? //
Remek ötletem támadt, ha van hó, akkor használjuk ki az alkalmat, és nem kell hozzá semmiféle idióta nyolcszázezernyi felszerelés, csak mi, ruha, sapkasálkesztyű, mert Victor úgy is megjegyzi, és hótaposó. Tehát ennek köszönhetően úgy beöltöztem, de úgy, hogy az overálomban és a manós sapkámban úgy nézek ki, mint a megkésett Michelin télapó, csak a gumi hiányzik a kezemből, de helyette van lapát. Az minek? Mit tudom én, de ha már ott volt, nem hagyom magára, még megijed, és sikítozni kezd. Az utóbbi napok történései... nem, nem lepődök meg azon, ha már egy kisapát is szóhoz jut, tehát jön ő is. Payne-t is kirángatom, jöjjön, répát is viszek, meg egy fekete alsógatyát, mert nem találtam szenet. Menet közben bezörgetek Edhez is, jöjjön bulizni, és meg sem állok a sípályáig. Végigpofázom az utat, egy elveszett szánkót is magamra kötök, lehet, arra fogom építeni az egyedi hóemberemet, még nem tudom. -Majd ezt figyeld Payne, építünk hóvárat meg hóerődöt, hóárkot, és mögüle fogunk mindenkit dobálni, aki csak erre jön. Aztán megépítjük Edet. Éjszaka aztán biztos sokan lézengenek itt, biztos esélyes, hogy csatába fogunk keveredni, de annyi baj legyen, sosem volt probléma, ha magamat kellett elszórakoztatnom, így ha felértünk a hegyoldalon, akkor ezerrel próbálom ki szuper ruházatomat, hogyan siklik a hóban. Nekifutás, vetődés, aztán valahol megállok. Az egyetlen amit elfelejtek, hogy magamra kötöttem a szánkót, és azt amikor valami megdobja... hát megelőz, végül a fejemen landol, én meg a hálóban, vele együtt. -Payne, ha erre jössz, akkor majd sikíts. Kiáltok fel, és nézek is fel egyből. Már csak egy lavina hiányzik a nyakamba, de tényleg. Amíg a nőstény ideér, addig kiszabadítom magam, már ha tudom, na de miért ne tudnám? Maximum a háló bánja.
Ezt már azóta ki akartam próbálni, hogy leesett az első hó és Ryan-nel már ismertük egymást. Egyrészt mert ő tutira vevő az ilyesmire, másrészt meg azért, mert baromira jó móka. Csak az utóbbi egy hónapban nem igazán volt energiám ilyesmire, amikor viszont ma este Ryan hív, hogy menjünk, ezer örömmel pattanok. Az overall nálam is játszik, hótaposóval karöltve és a sapi, sál, kesztyű sem marad el, így totyogok Ryan mellett. Igen, totyogok, mert ebben a szerkóban egyszerűen nem lehet normálisan járni. Nem baj, biztos baromira jól nézünk ki így egymás mellett, mint két körte, vagy én nem tudom, csak az egyik sokkal magasabb a másiknál. Az nem zavar, hogy pofázik útközben, készségesen szállok be a beszélgetésbe, ám amikor a hátára köti a szánkót.. - Na, ahelyett, hogy inkább engem húznál a szánkón, a hátadra kötöd. Szép, mondhatom nagyon szép. Még nyelvet is öltök rá, de azért annyira nem keserít el a dolog, úgyhogy ugyanolyan lelkesen trappolok tovább az oldalán. Húha, hóból vár is, meg erőd is, meg árok is? Az király! Bár szerintem nem lesz túl nagy ilyenkor a forgalom errefelé, de sebaj, majd megoldjuk. - Ha nem jönnek az emberek, akkor majd én hívlak ki egy ostromra. Vigyorgok szélesen, mert azért azt is elég mókás elképzelni, hogy jó pár méter távolságból dobálgatjuk egymást hatalmas hóból épült falak mögül. Ha tényleg nem jön senki, akit meg tudnánk lepni, akkor én eskü bepróbálkozok egy ilyennel. Felérve Ryan egyből kipróbálja a szerkóját, mennyire is csúszik a hóban, én meg csak nevetek, ahogyan a szánkóval együtt hajtja végre az egyedi mutatványt. Jó pár pillanatig csak állok és fejcsóválva nevetek, tökkel ütött… Az én lökött hapsim. Na de nem is én lennék, ha nem próbálnám meg kihasználni a helyzetet, egyből guggolok le, hogy egy nagyobb hókupacból gyúrjak golyót és hajítsam felé. A fejét célzom, természetesen, mert miért ne, de hogy hol talál, azt nem tudom.. Ha esetleg nem talál, akkor újra próbálkozom, egészen addig, amíg nem sikerül eltalálnom. Csak aztán indulok elé felé, szerintem még sikítanom se kellj, hogy halljon, mert a nacim úgy susog, hogy kész.. Hiába, az overall már csak ilyen susogós anyagból készült. - Sikítok. A világért nem sikítanék most, persze azért tessék, szólok, hogy jövök, arcomon széles vigyorral, ha még mindig nem tápászkodott fel, akkor kezet is nyújtok neki, mert én tökre jószívű vagyok és még segítek is neki.
Menet közben jól elszórakozok, Payne olyan aprókat lép, hogy mellette simán bejátszik az egyet előre kettőt hátra, aztán hármat előre, és ugrás. Induláskor megfogadtam, hogy nem fogok vigyorogni nagyon, kicsit, de nem bírom tovább, és röhögni kezdek. Rajta. -Komolyan mondom, Payne, fekete fehér overál lenne rajtad, elmehetnél pingvinnek is ezzel a totyogással. Észre se vennék a különbséget. A mozgása már megvan hozzá, és nem én lennék, ha nem szólnék be valamit... na de ezt látni kell, tényleg. Arc, ahogy tyúklépésben közlekedik, ezt nem lehet kibírni hangtalanul. Pláne, ahogy még susog is mellé a ruházata... csak betörni ne induljon el így soha, maximum Victorral, neki vannak csodás, orgonás ötletei. -Nem heccellek eleget? Tudod te milyen meló felvinni a vaxot, hogy jó legyen? Most ha téged húzlak felfelé, mire felérünk, akkor már egy hógolyót cipelek magammal, mert nem maradsz a felszínen. Elképzelem Paynet a hógolyó kellős közepén, amiből egy kötél lóg ki...tudom, hogy nem sikat változtatna a megítélésemen, de na. Még elfárad a szánkó ideje előtt... most pihentetem. Terveim vannak, nem is kevesen, mindent meg akarok építeni, bár nem tudom, hogy mit fognak hozzá szólni a sípálya kellős közepén, de nesze neked akadály, lehet kerülgetni. -Oké. De ha betemetlek, akkor... tedd el ezt a lapátot, akkor ki is tudod ásni magad, de ne lefelé tedd. Pofátlanul vigyorgok, mert tudom én, hogy nem szőke, és ha ki akar szabadulni, nem alagutat kezd majd ásni, de nem hagyhattam ki. Most pedig, hogy felértünk, megyek is lefelé, hason, ameddig csak csúszok, aztán jöhet a küzdelem a hálóval, amibe beakadt a szánkó is. Egyelőre nem érdekel, hogy a kedves kölyköm, aki az én szerelmem, az dobál, amíg ki nem mászom a háló fogságából, és a hátamra vett társamat is meg nem mentem, no meg amíg Payne oda nem ér hozzám... egészen közel. Az overáll "zörgéséből" úgy is tudom, merre jár, és egyébként is, így nyugodtan mentem a szánkót. Sikított is, de jó nekünk. Abban a pillanatban, hogy a nőstény odaér, megfordulok, felkapom, és egy nagyobb hókupacba dobom, hogy Tarzan üvöltéssel utána vetődjek. -Jönnek a hópelyhek, támadááás! Nem, nincs értelme megkérdezni, miért a hópelyhek elől vetődök, és miért abba a hókupacba, ahol Payne van, mert logika... azt valahol a lakban hagytam. Remélem, nincs itt valami éjjeliőr, vagy akárki, mert csak két szót tudok válaszolni minden kérdésre: nem tudom, viszont ezt marha magabiztosan. Hasalok a hóban, mert az most jó, és ha már így fetrengek, elkezdem gyúrni a hóember alját, aztán ásni az árkot... és ezt így egyszerre.
- Héééj! Kapom fel a fejem és nézek rá olyan szúrós szemmel, ami tőlem csak kitelik. Persze ötvözöm a dolgot a még régebben megmutatott durcás arckifejezésemmel, amiért is a Dulifuli becenevet kaptam. Most nem tehetek róla, hogy ilyen a ruci és alig lehet benne járni, ahogyan arról sem, hogy kicsire nőttem, ergo a lábaim is kicsik, nem tudok akkorát lépni, mint a majd`két méter magas Ryan. És még be is szól ezért. Hihetetlen. Persze nem tudok rá haragudni és komolyan sem veszem a dolgot, ezt tudhatja ő is, hogy az arckifejezésem megint csak színjáték, már csak a hatás fokozása végett is. - Ha nem tetszik, kapj a hátadra. Még nyelvet is nyújtok a végére, tessék, ha nem tetszik a haladásom és szerinte totyogok, akkor oldja meg a problémát. Persze a végén olyan vigyor ül meg a képemen, ahogyan tovább sétálunk, hogy azt még egy vadalma is megirigyelné. Mert ugye a vadalmák vigyorognak, vagy mi a szösz. - Ehh, jól van, meggyőztél. Sóhajtok megadóan, könnyen ment neki, mi tagadás, de oké, inkább totyogok mellette, az biztosan viccesebb. Legalábbis neki, röhögjön csak rajtam, ha jól esik neki, engem aztán nem zavar. Ha zavar, akkor úgyis szólok, de az még nem most van, az tuti. - De magabiztos vagy, hihetetlen.. nagyot fogsz koppanni, ha aztán én temetlek be téged. Ismét nyelvet öltök rá, persze nem látok rá túl sok esélyt, hogy előbb tudnám betemetni, de próbálkozni mindig lehet és aztán meg ki tudja, lehet mégiscsak összejönne a dolog. Na persze a magabiztosság mellett még pofátlan is, pláne azzal a vigyorral, de ezt már úgyis megszoktam, szóval ismét nem akadok fenn a dolgon, hogy konkrétan azzal poénkodik, hogy majd lefelé teszem a lapátot. Na, ha így állunk, akkor így állunk, ezt még tutira vissza fogja kapni. Olyan jót nevetek, amikor bevágódik a hálóba, legalább enni revansot had vegyek, jól esik kárörvendeni, meg is kapja a hógolyókat ajándékképpen, érezze ám a szeretetet. Remélem legalább egy fejbe találja. Aztán végül úgy döntök, hogy oké, én aranyos, kedves és jószívű lányka vagyok, szóval megyek és segítek neki. Na tessék, ezt is hogyan hálálja meg? Közel érek hozzá, hirtelen kap fel, most aztán sikítok, nem csak szóban mondom a dolgot. Váratlanul ér a dolog, még jó, hogy kissé megijedek, persze aztán a sikítozás nevetésbe fordul, pláne, amikor a hatalmas hókupacba vágódom, szinte teljesen el is tűnök benne. Nagy nehezen ülésbe tornázom magam, erre Ryan máris csapódik be mellém. Meg sem próbálok hóangyalkát csinálni, ahhoz sajnos túl mélyen vagyok a hókupacban és nem biztos, hogy összejönne a dolog. Úgyhogy amikor meglátom, hogy Ryan máris nekiállt hóembert építeni, akkor besegítek neki. Ő csinálja az alját, én meg nekiállok a középső gombóc készítésének. Már persze ha azt nem mondja, hogy neki nem kell a segítségem. Mert ha nem kell, akkor szépen arrébb vonulok, hogy nekiálljak megcsinálni az erődömet. Persze ha szívesen veszi a segítségem, akkor maradok és alkotok, minél nagyobbra és nagyobbra a hóemberke pocakját.
-Most mit héj? Nézz a tükörbe, én sem festek jobban, akkor meg? Még mindig röhögök Payne totyogásán, és már azon gondolkodom, hogy kötelet kötök a derekára, és húzom magam után, na de nem a szánkón, csak úgy, mert az sokkal mókásabb. -Szerinted azzal gyorsabban haladunk? Csúszik a ruhád, akkor meg az lesz a baj, hogy elhagytalak fél úton, te meg megfagysz ruha nélkül. A lehető legrosszabb lehetőség jut az eszembe egyből, miszerint felkapom, aztán kiesik az overállból, én meg cipelek egy szem ruházatot felfelé, mint hős lovag. Szép is lenne, utána mehetnék vissza érte, de hogy akkor takaróval tenném, az tuti. -Ugye, hogy ugye? Szánkóval csak lefelé szabad közlekedni, az benne a buli. Lecsúszunk, aztán visszagyaloglunk, aztán megint le, és megint vissza. Háló van, túl messze nem repülünk. Olyan használati utasításom van szánkózásra, hogy csak na, mintha én ezt betartanám, aha. Szó sincs róla, csupán játékossá teszek egy edzést, ami így nem is tűnik annak, hanem csak egy jó mókának. -Mé ne lennék az? Jaaaa, hogy erre pályázol? Miért nem mondod, még hagyom magam... egy kicsit. A háló a barátom, onnan kiszabadulni nem megy könnyen, de ragaszkodunk egymáshoz, az tisztán látszik. A hógolyókat és a segítő kezet egy hatalmas dobással hálálom meg, Payne a nagy kupacba, mellé Ryan, és kész is a rakás. A hallójárataim is, mert életemben először hallom sikítani a nőstényt. Nem esett jól, lehet, ezeket a hajigálásokat majd át fogom gondolni, de most kellett. -Ne sikoltozz, még lavina lesz belőle. Puhára estél, arra figyeltem, én is, és még el is kerültelek. Rendes vagyok, nem ugrottam rá, nem temettem be, de azért kihalászom onnan, hogy máris építhessünk. A hóember alja az enyém, a közepe Payne-é, a teteje meg... megoldjuk. Ed pofázmányát nem lesz egyszerű megalkotni, de azért mindent el fogok követni, hogy tökéletes mását kapjuk. Közben az árkot is ásom, szép nagyot, hogy kényelmesen tudjunk benne mozogni, takarjon is, és akadályozza az ellenfelet. Akármiben.
- Na látod, te is olyan vagy, mint egy pingvin, csak kicsit magasabb kiadásban. Na ja, arról nem tehetek, hogy ilyen picire nőttem, Ryan meg ilyen nagyra, de tessék, ő is pont ugyanúgy néz ki, mint én – azazhogy majdnem. Persze egyáltalán nem zavar, hogy beszólt, a durcizás csak megjátszott, ezúttal is, arra pedig nem vagyok kíváncsi, miféle ötletek kavaroghatnak a fejében, jobb így, hogy nem tudok róluk semmit. - Höhh, nem is csúsznék ki a ruhámból. Bakker, még elképzelni is elég vicces, ahogyan.. az overallom nélkül terülök el a hóban, báá, az borzalmas lenne, tényleg jéggé fagynék, nem véletlen most sem ez a sok ruha, mert nagyon hideg van. Az meg, hogy Ryan cipelné tovább a ruhámat, kész. - Azért azt csak észrevennéd, ha valami hiányzik, nem? Utalok itt pontosan magamra, mert lehet, hogy nem vagyok egy benga nőstény, de azért nekem is van súlyom és jóóóval könnyebb lenne a ruha Payne nélkül, nem? Szóval olyan sokáig mégsem maradnék ruha nélkül. - Csúcs, imádok szánkózni! Bár régen sajna nem adatott meg olyan sokszor, de ideje újraélni a gyerekkoromat, most végre van lehetőség, hogy szánkózzak, ráadásul Ryan-nel együtt, így még királyabb a dolog, szóval tökre várom, hogy majd csúszkáljunk. - Héééj! Kiáltok fel ismét nevetve, miközben igyekszem egy kicsit erősebben meglökni a vállánál. Azt nem is várom, hogy egyből elesik – sajna ilyen erős nem vagyok -, de legalább egy picikét elveszthetné az egyensúlyát, csak egy egészen kicsikét! Nálam már az siker lenne. - Nem kell hagynod magad! Szélesen vigyorgok persze, ahogyan ránézek, picike vagyok, tudom jól, de akkor se hagyja magát, az úgy olyan.. nem is tudom, gáz? Úgy mi a poén a nyerésbe, hogy tudom, hogy hagytak nyerni? - Vagy akkor legalább ne mondd már el, hogy hagytad magad. Továbbra is vigyorgok, mert ha legalább nem tudnék róla, hogy hagyott győzni, akkor sokkal jobb lenne, maga a tudat is sokat számít, nem igaz? Hát dehogynem. Mindegy, így, vagy úgy, a lényeg úgyis a csatározáson van, én meg úgysem az a fajta vagyok, aki álmatlanul fog éjszaka forgolódni az ágyában, mert nem tudta hócsatában legyőzni a párját. Majd elhajít, én meg sikítok, úgyis azt mondta, sikítsak, ha jövök, akkor nem tettem, de most ideje volt bepótolni. - Jujj, az asszem fájt volna, ha belepasszírozol a hókupacba. Még a számat is elhúzom, kicsit durva lett volna, ha tényleg rám ugrik, na, akkor tutira sikítottam volna. De így csak jót mosolygok az egészen, úgy sem rám ugrott, úgyhogy nincsen semmi gond. Ami viszont lényegesebb, hogy szépen nekiáll kibányászni engem a hókupacból, így jóval hamarabb kerülök ismét a felszínre és neki is látok a hóember közepének. Azt nem tudom, hogy Darren fejét hogyan fogjuk megformázni, de max majd csak odaképzeljük, vagy az egész fejre ráhúzzuk a Ryan által hozott gatyát, mondván, most maszkot visel, vagy túl hosszúra nőtt a haja és eltakarja az arcát. Amikor már elég nagynak ítélem a gömbömet, szépen odagurítom Ryan alkotása mellé, ezeket akár már egymásra is lehetne pakolni. Közben aztán nekiállok a saját erődöm felépítésének, de csak egy olyan pillanatot várok ki, hogy Ryan ne rám figyeljen, akkor aztán nekifutás – nem törődök a susogásommal – és rávetődök, a hátára, oldalára, mindegy, csak ráugrok, a lendületem pedig remélhetőleg elég lesz ahhoz, hogy sikerüljön felborítanom, ha meg nem… akkor így jártam. - Meglepetés! Persze, baromira meglepődhetett, amikor tutira hallotta, hogy jövök, szóval annyira nem lehettem meglepetés, de a szándék a lényeg, nem igaz?
-Én nem mondtam, hogy nem, de téged látlak, magamat meg csak érzem. Vicces látvány. Két totyogó pingvin, kit érdekel? Valahogy fel kell jutnunk a közepéig legalább, de inkább a tetejére, mert onnan lehet szépen és hosszan csúszni, bármilyen fárasztó is. Persze az, hogy inkább őt húznám fel... még mit nem, akkor nem erősödik menet közben. A gyaloglás és a túra jó, ha nem is tudja a másik, hogy ez minek minősül. -Honnan tudod? Próbáltad már? A sárban végighúztam, az oké, de a hóban még nem, és vigyorogva lesek rá. Szívesen bemutatom milyen az, amikor tényleg elhagyom, de azt sem akarom, hogy itt fagyjon meg nekem, mert éppen mókázni támadt kedvem. -Na jó, észrevenném, hogy pillekönnyű lett az a valami, amit magam után húzok, kivéve, ha belemerülök a gondolataimba. Még jó, hogy feltűnne, ha nincs súly a kezemben, az viszont más kérdés, hogy mennyire adom elő a hülyét, és teszek úgy, mint aki ebből semmit sem észlel? Azért poénos lenne a hegytetőn szembesülni azzal, hogy én felértem, az overall is fent van, Payne meg valahol félúton a hóban hasal. Szeret szánkózni, ennek örülök, én is, jó buli az. -Szuper, akkor ha megépítettük az akadályokat, akkor felmegyünk, és lecsúszunk, majd megnézzük, hogy milyen kormányosok vagyunk. Ha a gödörben landolunk, vagy repülünk, akkor... nem mondom. Persze ha vége a mókának, akkor szépen vissza is temetünk mindent, nehogy már itt rongálás miatt legyünk elővéve, de amíg nincs élet errefelé, legalább szórakozunk egy kicsit. Mivel nem a pályát bontottuk szét teljes mértékben, így ott lehet síelni nyugodtan, a többit meg kerüljék el, vagy tanuljanak meg. -Héj? Az nincs, de ha előre szólsz, elhozom a narancshéjat, amit kihajítottam a kukába. Ő mondta, hogy héj, én csak egyetértek vele, mert az van. Otthon, itt meg nincs, de ha ezt tudom. Sebaj, majd legközelebb erre is készülök. -Biztos? Rendben. Lakat a számon, egy szót se fogok szólni, eskü. Mert nem hagynám magam egy kicsit se, hát persze. Az a kölyök, amelyiknek nincs sikerélménye, az sosem fejlődik sehová, ezt pedig nem fogom hagyni. Akkor sem, ha érezni fogja, egy picit rásegítettem a győzelmére. -Á, dehogy. Olyat én nem csinálok, azt megfigyeltem, hogy az emberek többsége képes saját magát betemetni, amikor kifelé akar jönni. Minek nyúlnék bele? Mocsok vagyok, mocsok, nagyon mocsok, és még vigyorgok is mellé, mert ugyan tényleg mellé érkeztem, és nem döngöltem be a kupacba, és még ki is segítem onnan, de ha hagyom, hogy egyedül kecmeregjen ki... szép szórakozás lett volna. Nekem pedig ezt muszáj volt megjegyeznem, naná. Építünk, azaz mindenki alkot valamit, és nagyon jól haladunk, lassan kész a hóember fele. Na de Ed arcát megformázni, meg tényleg élethűre csinálni az kihívás lesz. Nem paródiát szeretnék, hanem egy teljes életnegyságú Edet, amit majd ki is faragunk szépen. A végén meg bedöntjük, hogy eltüntessük a nyomokat. Payne is végez, tehát pakolom is fel a kis gömböt az alsóra, és jöhet az utolsó. Pepec kis szobor lesz, tudom, közben meg azt is hallom, hogy a kedves megindul, egyenesen felém. Meglepődök, mert... csak. -Az. Vajon milyen lett volna, ha nem akarsz meglepni? Elefánt a porcelánboltban? Jaaa, nem, az most volt. Ezen már röhögök, mert csak a süket nem hallotta azt, hogy Payne közeledik. Még az is halkabb lett volna, ha kis csengőket akaszt magára. Rám ugrik, és nem dobom le, hanem úgy teszek, mint aki tényleg eldől a súly alatt.
Felvezetés: Az erdő jótékony magánya megnyugtatja Masako lelkét kissé. A visszafelé vezető út a falka biztonsága felé a sípályán vezet, ahol többet közt Pandora mereng azon, hogy vajon mennyire is lehet veszélyesen őrült gondolat az éjszakai síelés. Vonzóbb-e, mint otthon javítgatni a könyvek elgépeléseit...? És vajon a földöntúli erő mennyivel vonzóbb az éjszakai síelésnél...? Időpont: 21:40 Civilek száma: 3 civil
Miután Odette lepasszolt a farkaslakba, mint valami csecsemőt a gyermekmegőrzőbe, úgy döntöttem, hogy sok időt nem töltök el a négy fal között. Persze megígértem, hogy óvatos leszek, nem megyek ki emberek közé (nem mintha kedvem lenne ilyen állapotba) és nem keveredek bajba. Nem is akarok bajba keveredni. Így is már elégszer buktam el, eleget égettem a teremtőimet. Először Jamest, majd most Odiet is. Persze ő azt mondja, hogy büszke rám, de azért én sem vagyok ostoba. Tudom jól, hogy ő is jobban örült volna neki, ha sikerül tovább jutnom. Elcsesztem megint, ahogy szinte mindent. Ezért is esik olyan jól az egyedüllét. Bár így semmi nem vonja el a gondolataimat arról a napról, de legalább nem is kell megjátszanom azt, hogy minden rendben van velem, de ha meg nem mosolygok mindenki azt kérdezi, hogy mi a baj...Csak hagyjanak békén. Hosszú sétát teszek meg az erdőbe. Mihez észhez térek már rám is esteledik, de senki nem keres a telefonomon, így nem sietek vissza a házba. Biztosan nem is hiányzom senkinek sem. Odie gondolom már eleget ivott ahhoz, hogy levakarhatatlan mosoly kerüljön az arcára. A többieknek meg jobb dolguk is van, mint rám figyelni. Mondjuk nem is bánom, hogy nem kellett Odettel mennem. Az még nem zavar, hogy farkasok így látnak meg. Ők tudják mi történt velem, de az emberek sokkal keményebb kritikusok. Miután teljesen rám sötétedett végül megálltam, hogy körbe szimatoljak, megvizsgáljam a környéket, hogy vajon merre is lehetek. Érzek pár embert a közelben és szép lassan az is leesik, hogy valahol a síparadicsom környékén lehetek. Még jó, hogy itt a kislány. Neki sokkal jobban mennek ezek a tájékozódási dolgok. Magamtól erre sose jönnék rá, de az is igaz nem is mernék este az erdőben sétálgatni. Mivel érzem, hogy az emberek nem lehetnek olyan messze, így inkább megpróbálok távolodni tőlük és elindulok vissza a farkaslak felé.
Sose voltam normális, azt nem is állította senki, de ez az éjszakai síelés teljesen egyedül még tőlem is túl extrém ötletnek számított. Először gondoltam, hogy elhívom Naomit, aztán arra apelláltam, hogy hátha Claude van elég eszetlen az ilyesmihez, de előbbit nem akartam sokkolni a marhaságaimmal, utóbbi meg nem került elő. Szóval előrántottam a tarsolyomból minden bátorságomat, s nekivágtam. Még nappal béreltem magamnak egy pár lécet és egy pár síbotot, s bár nappal sem tudok síelni, nem hogy éjjel, azért mégiscsak kikecmeregtem a felvonóig, nem messze a hütteszerű építménytől. - Neked P.S. elment az eszed! – korholom magam félhangosan, de azért mégis majdnem nekivágok az útnak sílifttel felfelé. Már szinte érzem, ahogyan mozdulnak a lábaim, éppen csak.. mi a túró?.. nem a jó irányba. Úgy önti el az agyamat az adrenalin, mint még soha életemben. Olyan érzések ömlenek keresztül ereimen, amilyeneket sosem éreztem még. Érzékeim kiélesednek, s elviselhetetlenné válik a késztetés, hogy lerúgjam magamról a sílécet, s a sícsizmámban – vagy zoknis lábbal, érdekli a halált jelen helyzetben – megiramodva toppanjak egy keleti nő elé, mocskos véleményemet fröcsögve a képébe. Nem állok ellen a kísértésnek, cselekszem, amit a köd diktál agyamon. Megiramodok az elképzelt módon Masako felé, s bár a sícsizma nem éppen a legoptimálisabb a futáshoz, pont nem érdekel az egész. A botokat még mindig a kezemben tartom, ám nincsen csuklóm bebújtatva a pántba, ököm kulcsolódik a síbot markolatára. - Másnak egy Teremtő is elég, neked pedig rögtön kettőt is el kellett fogyasztanod a saját ostobaságodból, kölyök? – csal elő torkomból ismeretlen szitkokat a nő irányába az erő, mely elvette tőlem önmagam. S irányítója kéjesen vigyorog valahol fent a remek tervén, melynek következtében egy embert uszított a kölyökre. Felturbózni a kis vöröst.. vicces dolog.
A séta közben megérzem, hogy közeledik felém egy ember és elég gyors ütemben. Ez most komoly? Miért kell megtalálnia pont engem, aki messziről kerülni szeretne minden halandót? Most én is nekikezdhetnék a futásnak, de bevallom őszintén csak a kislánynak van ehhez kedve, nekem egyáltalán nincs. Igaz már sokszor a fejembe verték, hogy a bundás akaratát nem lehet csak úgy félre dobni, de most nem igazán érdekel a dolog. Majd kifutja magát máskor. Nehogy már mindig az legyen, amit ő szeretne. A végén túlságosan is elkényeztetem és akkor már nehezebb lesz leállítani. Néha igen is tudni kell nemet mondani és ezt el is kell fogadnia...Különben sosem tanulom meg irányítani őt. Próbálok nem foglalkozni a közeledő emberrel, ám mikor megszólal mégis csak megtorpanok. A hang, az illat csöppet sem ismerős, de mégis valami olyasmit mondott, amiről egy sima halandó nem tudhat. Meglepetten fordulok meg, hogy végül szembe kerüljek vele. -Tessék? Mégis miről beszélsz?-Természetesen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mire is gondolt, de biztosan csak félreértem. Ő csak egy sima ember, még a mi létezésünkről sem tudhat, nemhogy arról, hogy mi is történt velem. Alaposan szemügyre veszem a lányt, de csöppet sem ismerős a számomra. Fogalmam sincs, hogy ki ő.
- Azt ne hidd, hogy egy pillanatig is el tudod hitetni velem, hogy nem tudod, miről beszélek! – fröcsögöm felé, még mindig eszeveszett dühöt érezve. Elmémre teljesen ráereszkedett valamiféle fátyol, nem is hallom a saját szavaimat, s nem is vagyok tudatában annak, hogy mit cselekszem. Marionettje vagyok egy rég halott erőnek, s ha tudnék ellene küzdeni, mert tudatában lennék a jelenlétének, akkor sem érhetnék el semmit ellene. A tudatlanok nyugalmával – illetőleg ebben az esetben inkább dühével – tűröm hát, hogy úgy használja a porcikáimat és a hangomat, ahogyan akarja. A csendet megtörendő nem érzem úgy, hogy a saját hangomra lenne szükségem a továbbiakban. Sokkal inkább akarom hallani az ő sikolyát, a nőstényét, akinek a fejére olyasmiket olvastam rá, melyeket nem tud összeegyeztetni személyemmel, s mely szavak jelentését akkor sem tudnám mire vélni, hogyha saját elmeszálaim közül húztam volna őket elő. Egyszerűen csak szomjazom a vére szagára, a vörös cseppek látványára, ahogyan átitatják a ruháját, bőrén ütköznek ki kellemetlenül. Meglendítem hát a jobb kezemet, dárdaként a fejem fölé emelem az egyik síbotot, majd teljes erőmből megküldöm azt a nő felé. A dobás irányát tekintve bal vállra megyek, de hogyha esetleg bemozdulna, jó lesz az nyaknak, vagy bal szemnek is. Bármilyen találattal megelégszem, a lényeg csak az, hogy fájjon neki, hogy vérezzen úgy, ahogyan az én lelkem vérzik látva ezt a csalfaságot, melyet ő a teremtői kapcsán produkál. A síbotot úgy küldtem röppályára, hogy mindenképpen az alján levő kis tüske tövig fúródjon a vállrészbe. Ha nyakat talál vagy szemet, akkor nem biztos, hogy olyan mélyre megy, de még így is előfordulhat, hogy kellemesen eltalál egy ütőeret, illetve teljesen kinyomja a bal szemet. Ne mondhassa senki, hogy nem vagyok jó fej, nem vetem latba minden erőmet ahhoz, hogy tökéletes célzást produkáljak. Teljesen mindegy nekem, hogy milyen módon csalok elő sikolyt.. csak bár hallanám már! Kéjes vigyorba szaladnak ajkaim, ahogy elengedik ujjaim a botot, s úgy figyelem annak röpülését, mint lenyűgözött gyerek a sárkányrepülőket. - Na most mit lépsz, teremtő-céda? – provokálom még egy kicsit, elvégre nekem nem elég az, ha a testében érez fájdalmat. Érezze csak a lelkében is. S miközben beszélek, elindulok felé, hadd érezze fenyegetőnek közeledtemet.
Kezdőlap
És nem tudom, írsz-e még, szóval... majd kérsz zárót? 
//
