Nincs saját sífelszerelésed? Vagy ami van, az ütött-kopott, vagy eltört a délutáni suhanás hevében? Nincs más dolgot, mint eljönni ide és teljesen megújulni!
Kilépünk a faházból, és bár nem látom a deszkákat, illetve fogalmam sincs hogyan néznek ki, nekem máris millió lehetőség kavarog a fejemben. Hogy elüssük valamivel az időt míg odaérünk a kölcsönzőhöz, fel is vezetek neki egy két elképzelést. - Tévében már láttam én is snowboardot. Azt hiszem sokkal egyszerűbb lesz ha egymás mellé erősítjük a deszkákat, nem pedig egymás után. Jobb esélyekkel indulunk, ha meg tudunk kapaszkodni a másikban, bár figyelmeztetlek, hogy én nagyon ügyetlen leszek... - ahhoz képest, hogy nem akarom ezt a feladatot, nagyon lelkesen ötletelek, illetve beszélek róla. Közben megérkezünk a kölcsönzőhöz is. El se tudnánk téveszteni a helyet, ugyanis a főépületen kívül ez az egy van kivilágítva... Méghozzá idegesítő kék/piros neonfényekkel. Kicsit karácsony hangulata lesz az embernek tőle, és ha kicsit is érdekel a karácsony szelleme, máris azon görcsölsz, hogy kinek felejtettél el ajándékot venni... - Érdemes ez túlbonyolítani? - kérdezem, már a kölcsönzőben. Az ajtó nyitva, ám alkalmazottat sehol nem látok. Megállok hát az ajtóban, nem akarok tovább menni amíg nem tudom, hogy szabad-e. -...Úgy értem, előbb próbálkozzunk meg a legegyszerűbb módon. Ha fúrunk beléjük két-két lyukat, és összedrótozzuk, talán kibírnának 1-2 siklást a pályán... Na mindegy, előbb lássuk azokat a deszkákat, aztán agyalunk. -végigfuttatom tekintetemet a helységen, majd mivel semmi életjelet nem látok/hallok, kiabálni kezdek. - Hahóóóó! Van itt valaki?
Szokás szerint kutya hideg van, és én szokás szerint roppantul élvezem. A fenének sincs kedve MacGyvert játszani, szívem szerint már rohannék is az erdőben, és élvezném a futást a szügyig érő hóban… Persze erről most le kell mondanom. Na jó, majd talán kicsit később. A javaslat elejére bólintok. - Egyetértek, egymás mellett szerintem is praktikusabb… Persze mivel fogalmam sincs az egészről, lehet hogy most javasoltam a lehető legnagyobb ökörséget. Azért a továbbiakra enyhén felvonom a szemöldököm. - Te belém akarsz kapaszkodni? Miből gondolod, hogy én nem fogok elesni? Ugyanis valószínűleg el fogok, ha megkísérelek lecsúszni egy ilyen borzalommal… A kölcsönzőben futólag körülnézek, mielőtt válaszolnék. - Nem hiszem. Ez már így is bonyolultabb a kelleténél. Egyébként talán nem drótozni kéne, csak a tetejére csavarozni egy, vagy két valamit, mondjuk fémből, ami összetartja őket… Gondolom nem véletlenül sima az alja ezeknek… Halovány gőzöm nincs a síelésről, de például korcsolyázni tudok, és úgy vélem bármi akkor csúszik jól, ha nincs rajta semmi egyenetlenség. Még egy vastagabb fajta drótnyi sem…
- Nem vagyok olyan öreg mint te, de szerintem van bennem is annyi erő, hogy vissza tudjalak rántani, ha borulnál. Ahogy te is engem. - nyugtatom, tőlem szokatlan lelkesedéssel. Vérfarkasok vagyunk. Nagy-nagy szégyen lenne számunkra, ha nem tudnánk lecsúszni két nyomorult snowboarddal a nélkül, hogy elesnénk. - Igen, ez igaz. - helyeselek a "nem véletlenül sima az alja ezeknek" beszédre. Erre nem gondoltam, de még nem is kellett összeszerelnem két snowboardot... - Szerintem senki nincs itt. - jegyzem meg, mikor már toporgunk egy ideje a kölcsönzőben, a hahóóóóra pedig nem érkezett felelet. - Szolgáljuk ki magunkat. Meg is indulok a bal oldalon felsorakoztatott deszkák felé. Látva milyen nagyok ezek a vackok, nem vagyok én már olyan biztos abban, hogy sikerülni fog... Mindegy is. - Fekete jó lesz? - kérdezem a farkast, de szerintem nem fogja érdekelni a szín, csak ne pasztell legyen. Ha jól sejtem... Én elemelek egy pirosat, majd elindulok az ajtó felett "javító" táblával feltüntetett helység felé. Még mielőtt további elméletekbe bocsátkoznánk az összeszereléssel kapcsolatban, nem ártana szemügyre venni a rendelkezésre álló eszközöket is. Szóval részemről előbb ez következik.
- Ezt nem kétlem… Szemmel láthatóan nem vagyok túl lelkes az egymásba kapaszkodás lehetőségétől. És nem feltétlenül azért, mert attól félnék, hogy el fogok esni, ami egyébként elég valószínű, még akkor is, ha tara is elég erős ahhoz, hogy engem emgtartson, ha dőlök. Ez ugyanis rendben, de ha nem tud hátrébb, vagy előrébb lépni, hogy kiegyensúlyozzon, akkor úgyis perec lesz belőle. Ami engem azonban igazán zavar, az az, hogy egyáltalán nem szeretem, ha bárki hozzám ér… Úgy tűnik, hogy legalább egyikünk várakozással és lelkesen néz a feladat elé… Tara megjegyzésére az ajtóból visszanézve bólintok. - Nem, nincs itt senki… Biztos nekünk hagyták nyitva… Tara kérdésére gyorsan végigfuttatom a tekintetem az ezernyi deszkán, és bólintok. Nekem aztán teljesen mindegy, így is, úgy is hülyén fogok festeni, hacsak meg nem gondolom magam időközben. Mindenesetre akkor egy feketét viszek magammal a műhelybe, és leteszem az egyik asztalra. - Gondolom fúró, csavar, vagy kalapács és szög kell… Elég tanácstalan vagyok, csak ama kissé megkopott népi bölcsességre hagyatkozhatom, miszerint: „szöggel és kalapáccsal bármit össze lehet rakni”…
Mikor Raymond feltételezi, hogy biztos nekünk hagyták nyitva a helyet, résnyire összehúzott szemekkel sandítok rá. - Úgy utálom az ilyen mesterkélt helyzeteket. Nem egy nyálas filmben vagyunk. A farkast látszólag nem igazán érdekli, hogy milyen snowboarddal utazik, illetve esik majd el a pályán, mégis egy feketét emel el a többi közül, azzal követ a javító műhelybe. Felmérem a terepet. Az eszközök katonás sorrendben vannak akasztva a helység négy falán, és a munkapadokon is rendre vannak igazítva, nekem mégis olyan káosz szagú az egész. Pláne hogy a szerszámok nagy részét be sem tudom azonosítani. Kivéve azokat amiket Raymond említ... Várok egy kicsit, míg rendeződik a fejemben ez a sok holmi, meg a képzeletbeli káosz (mert igazából az itt nincs is), aztán beljebb merészkedek a helységben. Valahol középtájékon kapott helyet egy botrányosan nagy munkapad. A "pad" igazándiból egy rohadt nagy "asztal" egy csináld magad műsorban nevezték padnak a Spektrum Home csatornán. Gondoltam, profibb leszek ha én is így nevezem. Hát ez is egy nagy-nagy baromság. Pad vagy asztal, nem is számít, felrakom rá a deszkámat, majd még mielőtt bármihez is hozzákezdenénk, leveszem a kabátomat. Érdekes lesz a tomboló mínuszokban rohangálni, ha rám fő... - Te vagy a férfi. Mondd, hogyan kezdjük.
Mikor Tara rám sandít, nem tehetek mást, elvigyorodom. - Úgy tűnik ezt viszont csak mi ketten tudjuk… Ahogy olyan gyakran idézik, úgyis színház az egész világ! Ne mondd, hogy nem szeretsz játszani… Én mondjuk olyan nagyon nem szeretek, de néha még nekem is belefér. És ha már elkezdtük, az állandó morgással csak rossz hétvégét szerzünk magunknak. Ennyi erővel akár haza is mehetnék. Nem sok egyéb lehetőségem van, mint a felsorolt szerszámok, lévén a többit én sem nagyon ismerem. Az asztalra dobom a deszkát, jó hangosan csattan, és a falakról üres kongással verődik vissza a hangja. Leveszem a kabátomat én is, aztán mikor Tara lepasszolja nekem a kezdést, egy kicsit arrébb tolom a deszkákat, utána egy széles és lendületes karmozdulattal lesöprök mindent a jókora asztal egyik feléről. Majd rendet raknak újra. - Na, most van helyünk… Közelebbről szemügyre veszem a deszkákat, aztán vállat vonok. - Én azt mondom próbálkozzunk a fúróval, csavarral, és keressünk valami megfelelően masszívat fémből, ami összetartja a deszkákat. Gondolom legalább kettő kell hozzá… Amilyen kicsi szög menne egy ilyen vékony vacakba, valószínűleg pont semmit nem tartana. Az elektromos fúró az gyorsan megvan, viszont a temérdek csavar közül elég nehéz a megfelelőt kiválasztani, arról nem is beszélve, hogy mi az isten haragjával fogjuk összerakni a nyamvadt snowboardokat? Végül feladom, és úgy döntök, hogy bizony, barbár módon sílécet fogunk elfűrészelni, és az fogja összetartani a két deszkát. Rondának ronda lesz, de ha sikerül összecsavarozni, akkor masszív is… - Maradjunk inkább fém helyett sílécdaraboknál… És már csattan is egy fél pár nyers, kötés nélküli felnőtt léc a deszkák mellett az asztalon…
//Bocsánat a lassúság miatt, mostmár igyekszem visszarázódni normál tempóba//
Szeretek játszani. Nem is mondom azt, hogy nem így van, csendben is maradok. Raymond levágja az asztalra az ő snowboardját, aztán a "zöld" jelzésre, nemes egyszerűséggel lesöpör mindent az asztalról. Most rajtam a sor, hogy mosolyogjak. Még hogy nem egy hülye filmben vagyunk?! De ez a része nagyon tetszik. - De van ám. - felelem mikor Raymond megjegyzi, hogy van már helyünk. Lehervad a vigyorom. Nem azért, mert oda van a jó kedvem, erről szó sincs. Csak hát Raymond közli, hogy mire lesz szükségünk, én pedig belevetem magam a feladatba. Az elektromos fúrót ő találja meg, a csavaros dobozt én teszem elé az asztalra, aztán az említett fémtárgyak után kezdek nézelődni. No ez már feladat... Raymond viszont ezt is megoldja: úgy dönt, hogy sílécekkel fogjuk összeeszkábálni a deszkákat. Bevallom nőiesen, ez nekem meg sem fordult a fejemben még... Ledob egy lécet a snowboardok mellé. - Majd én elfűrészelem. Talán azt még nem rontom el. - ajánlom fel segítségem a farkasnak, és amennyiben nem érkezik ellenjavallat, hozzá is látok. Egyszerűbb lenne törni a lécet, viszont esztétikusabb ha fűrészelem. A lécet elfektetem az asztalon úgy, hogy körülbelül 30 centiméter lógjon a levegőben, eztán kerül képbe a kézi fűrész, amivel le is szelem a levegőben lógó darabot. Aztán megcsinálom még egyszer ugyanezt, végül diadalmas vigyor ül ki a képemre, míg lerakom a két nagyjából 30 centis lécdarabot az asztalra, Raymond elé. - Nah lássuk. Megkerülöm az asztalt, megállok Raymond mellett, és ha ő eddig még nem tette meg, rárakom a lécdarabokat a 'boardokra, csak úgy szemrevételezni, hogy jó lesz-e. Ha Raymond már elkezdte, akkor csak állok mellette és nézem mit csinál.
Úgy tűnik azért a beszélgetést továbbra sem fogjuk túlzásba vinni, de azért túlságosan komoly erőfeszítéseket én sem teszek, hogy ezen változtassak. Ha Tara nem csacsog, akkor én sem fogom erőltetni. Bár végülis mosolyog, az is valami. Mikor a síléc is csattan az asztalon, úgy tűnik, Tarának nincs kifogása a megoldás ellen. Persze, majd akkor kapok a fejemre, ha a pályán az egész széthullik holnap… Mindegy, legalább megpróbáltam… A felvetésre bólintok, de míg Tara fűrészel, addig én nem állok még neki semminek, inkább felemelem az egyik deszkát, és forgatom, keményen töprengek rajta, hogy lehetne megoldani. Viszonylag hamar rájövök, hogyha csak simán egymás mellé csavarozzuk őket mereven, akkor valószínűleg lesiklani le fogunk, ha az egyensúlyunkat meg tudjuk tartani, csak megállni nem fogunk csonttörés nélkül, mert ezek a vacakok fénysebességre fognak gyorsulni egyenesen lejtőnek lefelé… Tara éppen végez, mire valami megoldásféle kezd pislákolni… - Nem láttál véletlenül zsanérokat? Két pát zsanér kéne, és ha azt találunk, akkor az egyik lécdarabnak hosszabbnak kell lennie a másiknál… Bár azt konkrétan nem vágom, hogy a figura neve a síelőknél hóeke, de valami ahhoz hasonlót kéne összehozni a deszkákból, és talán még túl is élnénk a másnapi műsorszámot… Mindnesetre egyéb ötletekre is nyitott vagyok. Ha viszont nincsenek, akkor visszadobom a deszkát az asztalra, és nekiállok feltúrni az egész kölcsönzőt. Ha másutt nincs ilyesmi, akkor még a sufniajtó rögzítését is megvizsgálom, mert bizony ha zsanéros, és nincs más lehetőség, akkor le fogjuk szerelni az ajtót…
Raymond zsanérokat keres, mire én csak megrázom a fejem... elég bután, ami azt illeti. - Nem, nem láttam. - Nagy szégyen lenne részemről, ha megkérdezném, hogy mi az a zsanér? Abban maradok, hogy igen, szóval nagyokat hallgatok, elfordulok a farkastól, és úgy teszek, mint aki teljes erőbedobással keresi amit kér. Matatok a szerszámos-csavaros dobozok között az asztalon, még a fiókokat is kihúzom, mert azt gondolom"hátha", de... de iszonyat nagy szívás valami olyat keresni, amiről azt sem tudom, hogy micsoda. Feladom... - Szőke vagyok, ha nem tudom mi az a zsanér? - tanácstalanságomban még a karjaimat is kitárom kissé. A mozdulatból végül egy erős homlokon csapás lesz, mert ekkor jövök rá, hogy mi az... - Igen, szőke vagyok... - válaszolom meg a kérdést még mielőtt a farkas is megerősítene benne, de e közben, már újfent az egyik fiókban matatok, és voila! Előkapok rögtön hármat is abból az összehajló micsodából. - Tessék. - odaadom a farkasnak, mint a jól végezte dolgát, és figyelem, hogy mi tévő lesz velük. Ezt egyébként érdemes lenne megkérdezni is... - Mi a terved?
A hirtelen jött ötlet nagyon jónak tűnt, bár fogalmam sincsen róla most, hogy jobban átgondoltam, hogy mennyire lesz működőképes az összetákolt alkotmány. Igaz, én a sima snowboardok működőképességéről sem vagyok meggyőzve, de ez más lapra tartozik. Én is keresgélek, csak Tara kérdésére nézek fel. - Nem, … Lehet, hogy folytattam volna, valami kifejezetten szexistával, de mivel már nincs szükség rá, hogy beszéljek, inkább lenyelem a folytatást. Elveszem Tarától a zsanérokat, és leteszem a deszkák mellé. - Van belőlük még egy? Ezen kívül a sílécből kellene egy hosszabb darab, mint amit eddig vágtál… Én pedig nagyjából elkezdem összeállítani a förtelmes tákolmányt, egyelőre csak felmérve, minek hol lenne jó helye. A két deszkát nem párhuzamosan teszem egymás mellé, hanem enyhén V-alakban, a zsanérokat pedig úgy, hogy megtartsák a sílécdarabokat, de meg lehessen billenteni. Valahogy mégis kell majd fékezni, különben soha nem állunk meg. - Nagyjából az, hogy adjak egy kis lehetőséget a deszkák mozgására, különben nem tudunk fékezni. Valahogy így gondoltam összerakni… Mutatom is az asztalon összeállított fantasztikusan gányoltnak tűnő tákolmányt. Ha Tarának nincs ellenvetése, akkor kézbe veszem az akkumulátoros fúrót, és megállapítom, hogy csavarbehajtó szár van benne, nem fúró. Egy rövid ideig forgatom, hátha rájövök, hogyan lehet kicserélni. - Te tudod hogyan működik ez? Érdeklődöm Taránál, de a választól függetlenül először megpróbálom szétszedni. Ráfogok a behajtószár töve felett a gép burkolatára, és először megpróbálom kézzel tekerni, aztán mikor nem működik, beindítom a gépet, és felmordulok, ahogy kitépi magát a markomból, alaposan megtépázva a bőrt a tenyeremen. El is engedem, és lerázogatom a kezem, mintha ennyivel megoldanám a problémát. Aztán megpróbálom egyszerűen és simán kihúzni is belőle a szárat, de persze nem megy. Ennél a pontnál Tara átvehti, ha úgy gondolja, ő képes megoldani, ha nem, akkor vacakolok vele tovább, míg a végén majd csak megoldom.
- Igen, biztos van még zsanér ott a fiókban. - mondom, és ha rám néz, akkor valami "segíts magadon, isten is megsegít"- féle kifejezést lát az arcomon. Ő áll az asztalfőnél ugyan, de ettől még nem leszek a csicskája. A fűrészelést viszont bevállalom, az tetszett, szóval vissza is állok oda ahol az előbb is míveltem az ilyesmit. - Ekkora jó lesz? - mutatok neki egy nagyjából tíz centivel nagyobbat, de amíg nem bólint nem kezdem el vágni. Már jengázik ugyan a deszkákkal, de én még nem tudok rájönni, hogy mit akar káromkodni azzal a v alakú micsodával, tehát azt sem tudhatom, hogy pontosan mekkora az "akkora" darab. Ha jóváhagyja, fűrészelni kezdek. Amikor mutatja a művet, odalépek mellé, hogy az ő szemszögéből lássam... Hát nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek rajta, így csak oldalt döntött fejjel méregetem a... minek nevezzem ezt? - Nem gondolod, hogy ezzel nemhogy fékezni, de elindulni sem tudunk majd? - ejjj de roppant elmés gondolat ez tőlem! Veszem a bátorságot, és belenyúlok az "alkotásba". Párhuzamba állítom a két deszkát. - Mi lenne, ha tennénk a végére egy nagyobb pöcköt, ami majd lefékezi? Akár egy zsanért is. Átfűzni rajta egy erősebb zsineget, azt megránthatnánk menet közben. Igazából azzal sincs baj amit ő javasol, a sikeres kivitelezés az amiben nem bízok. Egyikünk sem "snowboardon esett át az első holdtöltéjén", szóval ha még meg is tudnánk oldani azt a mozgatható alakzatot, lehetetlen esés nélkül megtenni azt menet közben. Bár az sem jobb ötlet amit én javasoltam, szóval átadom a döntést Nikolainak, én meg visszaballagok a fűrészhez, és készülök a biztos halálra. Nah jó arra nem, de csonttörésekre mindenképpen. Kellett ez nekem... - Igen. - helyeslek már szinte szánalmas lelkesedéssel a csavarbehajtó szétszedésére. Raymond azonban nem adja olyan könnyen a bőrét (csak az akkus fúrónak, haha), szóval próbálkozik még egy keveset. Én már hangosan kuncogok mire feladja. Átveszem én a primitív szerkezetet. Maga a fúrófej (agy) két részből áll. Ezt a két részt jól láthatóan elkülönül egymástól. (Helyzettől függően, nekem most pont vízszintesen, mert úgy tartom a gépet.) Tehát egyik kézzel a felső, másikkal meg az alsó részre, eltekerem őket ellentétes irányba, a csavarbehajtó páka pedig fémes csengéssel koppan a padlón. (Megjegyzés: nem tudom hogyan "máshogy" koppanhatna még a fém a padlón... ) - Tessék! - Raymond felé tarom a gépet, ha nem veszi át, akkor az asztalra rakom. Akárhogyan is legyen, az ezer wattos mosoly ott virul az arcomon. Az a mocskosabb, önteltebb fajta, ami nem akar lelohadni míg a másik le nem töri a lelkesedését. Node amíg tart a beképzelt diadalmenetem, visszakullogok a fűrészeléshez.
A válaszra egy cseppet megállok, mert váratlanul ér a stílus. Aztán megvonom a vállam, és kiszolgálom magam. Mintha nem tudnék meglenni anélkül, hogy segítsen. A kérdésére bólintok. - Szerintem jó lesz… Persze arról, hogy mit csinálok, nem sok fogalmam van. Mikor megáll mellettem, én éppen olyan bizalmatlanul figyelem az asztalon heverő tákolmányt, mint ő. Én legalább annyira nem vagyok benne biztos, hogy működni fog, mint ő. Mondjuk az ő ötlete sem igazán villanyoz fel, ami azt illeti. A kérdésre sóhajtok egyet. - Lehet… De inkább nem is indulok el, mint, hogy már csak a következő államban tudjak megállni, akkor is egy combnyaktöréssel… Nem akadályozom meg, hogy belenyúljon, a javaslatára pedig felvonom a szemöldököm. - Egy pöcökkel fékezni? Végül aztán inkább nem is firtatom, hogyan gondolja, hogy működni lenne egy képes valami ilyesmi. Hogy hogyan fékez le két madzaggal működtetett pöcök egy lendületet kapott több, mint mázsás párost snowboardostul. - Ha gondolod, hogy működhet, nekem megfelel. Nem kevésbé, mint bármi más. A rohadt fúrógépet már akkor utáltam, mikor megláttam, de ez a kölcsönös gyűlölet csak fokozódik, ahogy próbálom szétszedni. Mikor utoljára barkácsolgattam a ház körül, akkor még nem volt ilyesmi. Végül feladom, és hagyom Tarának, hogy kibontakozzon. Ha jobban humoromnál lennék, már viccesnek találnám, mennyire büszke rá, hogy meg tudja oldani, amit én nem… Így azonban csak szeretnék mihamarabb túl lenni az egészen. Mivel láttam, hogyan szedte szét, összerakni már nekem is sikerül. Belekerül a fúrószár, én pedig a végül elfogadott verzió szerint beállított darabokat még egyszer átnézem, aztán nekiállok kifúrni az első lyukat. A rohadt fúrószár csúszkál a fényes, sima felületen, mielőtt belekapna. Bezzeg az ujjamba, abba segítség nélkül belekap, ahogy félrecsúszik, és már csordul is a vérem. Elegem van már most az egészből, de csakaértis végigcsinálom, hogyha egyszer belefogtam. Végül csak kifúrásra kerülnek a lyukak, és jöhet a csavarozás. Ezt a lehetőséget gálánsan átpasszolom Tarának, én pedig addig lemosom a kezemről a vért, és a már tiszta sebet párszor megnyalom. Hamarosan úgysem marad nyoma sem.
A pöcökkel való fékezés ötletét már akkor megbánom mikor kimondom, de lássuk be, hogy mindkét megoldás életképtelen. - Akkor teszteljük a te elméleted, csak magyarázd el hogyan akarod kivitelezni. - no ez az amit nem igazán értek, de végül is elég gyorsan gyógyulunk. És le tudunk ugorni arról az izéről, mielőtt kisodródva a pályáról egy fának csapódnánk. Na jó, erre inkább nem akarok gondolni, viszont azon kapom magam, hogy egyre nő a lelkesedésem a feladat iránt. Elsősorban az őslakosok miatt vagyok itt, de kiérdemeltek egy képzeletbeli pirospontot a rendezvényszervezők is. A társasággal nincs bajom, bár különösebben lázba sem hoz a farkas jelenléte. Tényleg a feladat megoldása kezd motiválni. Míg ezen agyalok, Raymond már a deszkákat fúrja. - Az a gép nem bír téged. - nincs okom a kárörvendésre, csak amolyan "mondjak már én is valamit" dolog részemről ez a megjegyzés. De leginkább a vérről akarom elterelni figyelmem. Szóval amikor átadja nekem a terepet, belevetem magam a "munkába". Nem teszek semmi feleslegeset, bár halvány milkalila fogalmam sincs arról, hogy mit-miért csavarozok oda-ahova. A lyukak ezért lettek fúrva, szóval rakom a léceket meg a zsanérokat nagyjából úgy ahogy ő azt már korábban összetákolta, fogok egy egyszerű csillag-csavarhúzót, és behajtom a csavarokat. Ha valamit rosszul csinálok, gondolom rám fog szólni. - Mi a terved későbbre? Úgy értem, enni azért csak szoktál. Nem randevúra akarok ajánlatot tenni a farkasnak, remélem ezt ő is érzékeli. Éppen ezért is igyekeztem minél semlegesebben beszélni. Megéheztem a vérszagtól, ennyi a történet. Olcsó és hatástalan figyelemelterelés ez a vérről (persze a vérzés már elállt, de a szagát még lehet érezni), de addig sem hallgatunk, mint két kuka. Vagyis, csak én nem. - Láttam rendesen fel van pakolva a hűtő, akár összedobhatnék valamit. Életemet egy stake-ért! Jó véresen... Ahhoz úgysem kell sok matek. Csak hús, meg fűszer.
Én nagyon szívesen belátom, hogy mindkét megoldás életképtelen, de egyáltalán nincs használhatóbb ötletem. Egyáltalán hogy is lenne, mikor a porszívót sem magam kezelem, ház körüli barkácsolásra alkalmas szerszám meg utoljára 1904-ben volt a kezemben, és a kalapácson meg a fűrészen kívül nagyjából egyik sem hasonlított a mostaniakra? Snowboardozni meg aztán pláne sosem próbáltam. Szenvedélyesen szeretem a havat, de a szenvedélyem kimerül abban, hogy farkasként fussak, vadásszak, létezzem benne… Nekem ez a sport, ez a szórakozás, ez a kikapcsolódás, és úgy általában bármi… - Nagy valószínűséggel így is összetörjük magunkat… Az ötlet csak annyi volt, hogyha így állnak – visszaforgatom a korábban mutatott enyhe V-alakba a deszkákat – akkor nem száguldanak mindenféle fékezési lehetőség nélkül, a zsanérokkal meg talán meg tudjuk billenteni őket annyira, hogy lassuljanak, reményeim szerint anélkül, hogy széttörne az egész nyavalya. Bejelölöm egy-egy karcolással a csavarok tervezett helyét. - ha itt rögzítjük a zsanérok egyik felét… - mutatom hogy gondoltam, a karcolásokhoz állítom be, majd a levágott sílécdarabokat is a helyükre igazítom – Ezeket pedig így rájuk – Szinte látom, hogyan fogjuk kezünket-lábunkat szilánkosra zúzni ezen az ördögszekéren – Akkor is valószínű, hogy össze fogjuk törni magunkat, de nincs más ötletem… Fejezem be végül egy farkasvigyorral, de a fúrónak személy szerint nem megyek többet a közelébe. A leugrás mondjuk esélytelen lesz, ugyanis a kötésbe bele kell majd lépnünk, ez elég világos, az pedig csak bukásnál engedi a cipőt. És én még nem is tudom, hogy a kötés keménységétől is függ, hogy mikor old le, tehát ha mondjuk egy nálam, vagy Taránál háromszor nehezebb fickóra van optimalizálva, akkor egy lavina végén is ott lesz még a lábunkon, akármit is csinálunk… A megjegyzésre egy amolyan félig morgásnak, félig nevetésnek hangzó rövid hang a felelet első fele. - Miért bírna? Nem tudom kezelni! Figyelem, ahogy dolgozik, és közben nem feltűnően szimatolok, és figyelek az összes érzékemmel, hogy a nyomára akadjak, vajon mekkora elégtétellel tölti el, hogy ebben ő bizonyult jobbnak. Méghozzá sokkal. A kérdésre bólintok. - Persze, hogy szoktam. Mivel nem hagyhatjuk el a területet, a saját jogon szerzett vacsora kiesik, de a hűtőben is van kész kaja előkészítve, vagy ehetünk az itteni étteremben is… Én még nem döntöttem el, hogy mit választok, bár hajlok az otthon evésre, mert elég volt mára a mókából, és láttam pár szelet gyönyörű, véres marhaszeletet a hűtőben. A felajánlásra bólintok. - Ha jól főzöl, és még kedved is van… Én csak nagyon egyszerű kajákat tudok elkészíteni, és azok nagy részét is nyílt tűz fölött gyakoroltam még. A lényeg, hogy jobb, ha nem alkotok a konyhában. De ha kész a gyilkos ördögszekér, akkor megnézem, sóhajtok egyet, a hónom alá kapom, és részemről minden rendrakás nélkül elindulok vissza a házba. Na jó, kifelé még megállok annyi időre, hogy megfelelő cipőket is válasszunk a mutatványhoz, de ezt nem tervezem túllihegni.
Illesztek, csavarozok, nézelődök, megint csavarozok, de közben az esélyeimet latolgatom, hány darabra fogom majd törni magam. Ebből a szemszögből nehéz elképzelni, hogy lehet a snowboardozás kellemes időtöltés is. Nem tölt el különösebb büszkeséggel, amiért látszólag kifogott Raymondon a feladat. Űgy tűnik, hogy inkább kedve nincs hozzá igazán, egyébként biztos képes lenne rá. A vérzés is egészen hamar eláll a kezén, de a vér illata még körül lengi. Nem is figyelek nagyon arra amit csinálok. A csavarok helyei úgyis ki vannak fúrva már, a csavarozás meg nem igényel nagy figyelmet. Francba... Még jó, hogy előálltam a vacsora ötletével, így azt tervezem. Igen, van étkező is a síparadicsomban, és előkészített kaja a hűtőben. Ő választhat bármelyik opció közül, én viszont jobb szeretem magamnak elkészíteni az ételt, ha módomban áll. Persze ez még nem jelenti azt, hogy megvetem az éttermi kaját... Raymond végül rábólint az ajánlatra, én meg elmosolyodom a feltételeken. - Kedvem mindig van az ilyesmihez. Nem ebbe az elkényelmesedett világba születtem... Azt pedig hogy jól főzök-e, majd te eldöntöd. Ehhez nincs már mit hozzáfűzni, és a "műremek" is elkészült, így Raymond a hóna alá kapja azt, én meg követem kifelé a javítóműhelyből. A feladatban nem szerepelt olyasmi, hogy rendrakás, így ezt meghagyjuk az arra illetékeseknek. Találomra leveszek egy 38-as lábra termett cipőt a deszkákhoz. Nem akarom válogatással húzni az időt, úgyis csak egy alkalommal fogom használni. Megvárom míg Raymond is választ, aztán visszaindulunk a faházba. Vagyis én biztosan oda fogok menni.
Szőrmés kapucnis dzsekiben, farmerben és hótaposó csizmákban virítottam a kölcsönző előtt, mellettem a falnak támasztva a saját felszerelésem, amit otthonról hoztam el, apa házából. Itt fenn északon a síoktatás ugyan olyan kötelező általános iskolában, mint másutt az úszás. Egyszerűen felcsatolják rád a léceket, aztán isten veled, ha tetszik ez neked, ha nem! Szóval volt gyakorlatom benne és már egy ideje fontolgattuk Jezével, hogy valami kevésbé farkasos, de mégis adrenalin növelő dolog kellene... szóval ennél maradtunk, mert ehhez legalább értek is. (Nem mintha máshoz nem értenék, de sokan kritizálják a vezetési stílusomat. Nem is értem, mi bajuk van vele, komolyan. Jeges úton is lazán lehet ötven felett menni, ha megfelelő a kocsi és a kerekek alattad!) Még nevetve megjegyeztem beharapómnak, hogy inkább lőni tanítana meg, de leintett annyival, hogy mindent a maga idejében. Mostanában kicsit talán tényleg mindent akartam és azonnal... túl lenni a vizsgákon, leküzdeni a félelmeimet, megtanulni lőni, végre biztosan kordában tartani ezt a pofátlan dögöt magamban... Ahogy fordult a szél, idegen farkas "szagára" lettem figyelmes, tekintetemet pedig annak irányába kaptam és... lefagytam. Ez a lány... ez AZ a lány. És már azt is tudom, honnét volt olyan ismerős: az Upperben láttam még az előtt, hogy... pillanatokig nem is szóltam, csak meredten szemléltem a láthatóan ép és egészséges, bár idővel kissé bundássá avanzsált keleti nőcskét. Szinte már szemtelenül sokáig időzött kék tekintetem rajta, szóval azon se lepődnék meg, ha azt hinné, akarok tőle valamit. Tényleg, akarok? Mit akarok? Hjajj és Jeze is pont itt van és én... figyelmeztetnem kell, hogy jobb, ha lelép. Jó vicc, hiszen ez az ő területük, ha jól értesültem! Nem mintha érdekelne a falkák közötti konfliktus.
...Mindent a maga idejében... Előbb tanulj meg járni, hogy aztán futhass. Előbb tanulj meg lélegezni, hogy aztán élhess... Előbb tanulj meg gondolkodni, hogy aztán beszélhess... Mindenek meg van a maga sorrendje, ez alól a lövészet sem kivétel. Ami késik, az pedig többnyire: jön. - Légyszíves, várj meg itt kint. - simítottam végig Dana hosszú, fényes tincsein, kedves, ámbár halovány mosollyal arcomon, ahogy végül hátat fordítva neki belépdeltem a kölcsönző falai közé. Nem öltöztem túl az alkalomra, egyszerű, fekete, passzos nadrágot, és kényelmes, elegáns kabátot viseltem, térdig érő csizmába bújtatva lábaimat, melynek talpai ezúttal a kölcsönző padlóján doboltak. Hiába élek itt már jó pár hónapja, valahogy nem szorgoskodtam aziránt, hogy egyéb kiegészítő felszereléseket beszerezzek. Így éppenséggel snowboarddal sem rendelkezem, ami a mai napra elengedhetetlen. Ujjaim finoman kúsztak fel az asztallapra, lágyan dobolva rajtuk, míg a benn magasodó - hozzám képest egész alacsony - fickó elkezdett kiszolgálni. Pillantásom ezer felé járt, ki az ablakon túlra. Tudtam milyen helyen vagyunk, ahogy azt is, hogy velem ellentétben az itt élő farkasok semmit se tudnak... rólam legalábbis. Sem szag, sem egyéb nem árulkodott hova tartozásomról, így lehet a kis adrenalin növelő túránk során, még pár információval is gazdagabb leszek. Főleg egy személyre sarkítva a dolgot... Majd elválik... Szívverésem nyugodtan vert mellkasom üregébe, ahogy végül elém került a deszka, a védőszemüveg, és egy pár kesztyű (mert azt sem hoztam...). Végül hátat fordítva a fiatal srácnak, felmarkoltam a felszerelést, és elindultam a kijárat felé, hogy neki kezdjünk a mai őrületnek a lányommal. Ám már odabenn megcsapott a távolból érezhető őslakos dögszag... Áttetsző íriszeim a kinn ácsorgó kölyökre siklott, próbáltam letapogatni a benne felverődő impulzusokat. De nem mozdultam, egyelőre nem óhajtottam előjönni, ameddig a közeledő léptek nem haladnak tovább... legalábbis mertem remélni, hogy senki nem kezd el azért patáliázni, mert meg mertük környékezni az őslakosok területét, egy kis szórakozás végett... És nem mellesleg: így legalább lesz hatásszünet, és előny is, ha netán Danába kötne bárki is... Feszülten vártam, minden idegszálam az érkező farkasra éleződött ki... Hmm... de hisz... ez is csak egy kölyök...
Untam már magam a szobában és egyáltalán annak a környékén. Vagy százszor körbejártam már a farkaslakot és szinte úgy ismerem, mint a tenyerem. Az erdőbe meg semmi kedvem sincs kimenni, mert akkor elkezd pattogni az a kis rohadék bennem. Én meg nem fogok az ő kedvére, mint a bolondok rohangászni az erdőben. Addig jó, amíg nyugton marad. Mivel a síparadicsomot még sosem látogattam meg, mivel sem síelni, sem snowboardozni nem tudok, így nem láttam értelmét a dolog, de ha már itt van egy köpésre, akkor miért is ne? Igaz most sem fogom elkezdeni megtanulni, de legalább megismerkedem a hellyel és ki tudja...Lehet, hogy a végén még kedvet is kapok hozzá. Öltözékem most is egyszerű, sima farmer, csizma, egy színes póló és egy jó vastag pulcsi. Bár azt észre vettem, hogy sokkal kevésbé fázom kint a hidegben mióta belém költözött az az állat. Ez mondjuk egy jó pont. Nem kell halálra fagynom a hidegben és így már a téli kabátomat is eldobhatom. Érdeklődve nézelődök körbe a síparadicsomban. Minden boltot alaposan szemügyre veszek. Vicces öltözékeket lehet ám itt kapni. Még sosem volt rajtam pántos nadrág., de ha jól látom ez eléggé elterjedt itt. Még ki sem próbáltam ezt a sportot, de mármost meg tudom mondani, hogy nem nekem való! Ahogy a kölcsönző felé terelem tekintetem megpillantok egy ismerős arcot. Hirtelen nem ugrik be, hogy hol is futhattam össze azzal a lánnyal, de egy kis kutatgatás után megtalálom valahol az emlékeim egy kis zugában azt az estet, mikor vele és Jakeel találkoztam az egyik szórakozóhelyen. Jó kis este volt az is és, ha az emlékeim nem csalnak jól kijöttünk egymással. Azóta nem is láttam az én kedvenc rendőrömet, a hősömet, aki megmentett. Vajon mi lehet vele? Érzem rajta a farkas szagot és meg is lepődöm. Tudom James azt mondta ne tegyem, de róla sem feltételeztem azt, hogy az lenne... Eleinte hezitálok azon, hogy odamenjek e, de mikor észreveszem, hogy ő is megtalált és engem figyel már nem is kérdéses a dolog. Egy aprócska mosolyt varázsolok az arcomra és úgy lépek elé. -Szia! Emlékszel rám? Masako vagyok! Tudod egyszer találkoztunk azt hiszem az upperben, mikor együtt voltál Jakeel!-Lehet, hogy ő is emlékszik rám, de így legalább biztosra mehetek.
Csak állok ott, megdermedve, mint valami ijesztő néni láttán lefagyott óvodás és tétlenül figyelem a lányt áthatóan kék tekintetemmel. Nem jellemző ez rám egyáltalán! Ez a... hogy másokkal is törődjek rajtam kívül. Nem tudom, hogy az lepett e meg jobban, hogy a lány, akit majdnem megöltem, láthatóan minden karcolás és komolyabb sérülés nélkül él és virul a hegyieknek hála vagy pedig a saját tétlenségem. Szerencsére Masako-t nem kell kéretni, áttöri ő a lefagyott pillanat jegét, talán meg is mentve ezzel a helyzetet, Nem tudom, pillantásom egyetlen töredéknyi idő erejéig a kölcsönző ajtaja felé siklik. Hol van már Jez? Húzzunk már innét! Ahogy felém halad a keleti vonásikkal megáldott fiatal nő, izmaim megfeszülnek, s pajzsom mögé húzódok. Még mindig nem tudom eldönteni, hogyan is viszonyuljak hozzá. A farkasom gyanakvó, én meg zavart... Fantasztikus! - Szia! Igen, emlékszem. Bár nem Westmorelanddel voltam, csak összefutottunk és felkért táncolni, hogy pontosak legyünk... - Szusszanok apró, szinte már bájos mosollyal. Csak sikerül megtalálnom önmagamat lassacskán, hála az égnek! Az, hogy bemutatkozzak esetleg én is, meg sem fordul a fejemben. Engem errefelé mindenki ismer, aki pedig nem, az majd fog. Tévéből, újságból, utcáról, hírekből, pletykákból... - Látom jól vagy. Mármint... ahhoz képest, hogy a múltkor még nem volt farkas-kisugárzásod. - Pontosítok gyorsan, s mintegy egyszerre kérdőn tekintve Masako felé, hogy tényleg így van e. Tényleg jól van e... Fogalmam sincs, mire fel ez az aggódás és meg kell valljam, idegesít is kicsit.
Érdeklődve fürkésztem a közeledő lányt, az ablak üvegen keresztül figyelve minden elhagyott lépését. Állkapcsom megfeszült, fejemet pedig kicsit feljebb szegtem. Egyelőre nem állt szándékomban megmozdulni, csak vártam, majd idővel hallgattam a beszélgetés foszlányait. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mennyire ismerik egymást, azt pedig végképp nem, hogy tartanom kéne-e a hirtelen találkozástól. Végül, néhány elúszó percet követően, megráztam magam, alig érzékelhetően, majd tompa, finom léptekkel előbújtam a kölcsönző ajtaja mögül, könnyedén érkezve meg Dana oldalához. Tenyerem vállára siklott óvatosan, jelezvén, hogy megérkeztem, és amennyiben rám emelte íriszeit, úgy szemeimmel is nyugodt, lágy pillantást vetettem felé. Csak ezt követően emeltem át áttetsző tekintetemet a kölyökre, akiből olyan erősen áradt az őslakosok - mára már - jellegzetes szaga, hogy majdhogynem sikerült törzsből meghőkölnöm egy pillanatra. De végül egyetlen rezzenés nélkül álltam az esetleges szemkontaktust, biccentve egyet az idegen felé. - Jezebell. - mutatkoztam be szűkszavúan, és egészen kimérten. - Csak nem... ismeritek egymást? - ide-oda pillogtam a két kölyök között, lassacskán egyet arrébb lépve Dana mellől, kezeimet egyszerűen kulcsolva össze mellkasom előtt, bal lábamra engedve testsúlyomat. Kíváncsi voltam mi ez a láthatatlan energia zizegés közöttük, főleg a lányom irányából... Nem sok "jót" sejtetett, így a kétkedő, érdeklődő fény lélektükreimben nem apadt alá. Fejemet végül kissé oldalra billentettem, halk, ámbár egészen nehéz sóhajt hallatva. Lehet mégsem volt olyan jó ötlet befutni egy őslakos területre... aztán fene tudja. A továbbiakban azonban már nem szóltam, illetve addig nem, míg úgy nem adta a helyzet. Egyenlőre sokkal jobban érdekelt, hogy mi lehet az alapja annak a gócnak, amit Dana felől érzékeltem, és ami még most is erősen égeti a bőrömet.
// Hát, elnézést, hogy ezek ilyen rövidke reagok, de egyelőre még nem tudok nagyon hozzászólni érdemben a dologhoz.. //
Az most részlet kérdése, hogy mikor és hogyan futottak össze az Upperben. A lényeg az, hogy akkor találkoztunk egymással és igazából jó kis este volt az aznapi. Hiányzik, hogy ismét kirúgjak a hámból. Jó lenne tombolni már egyet. Bárcsak kiengedne James, vagy már annak is örülnék, ha valahol a farkaslakban szerveznének egy táncos bulit, vagy ha csak James, vagy Jamievel kicsit iszogatnánk, meg kitombolnánk magunkat. Bár lehet, hogy annak a többi farkas nem nagyon örülne. -Mondhatni, hogy jól vagyok!-Valóban mikor legelőször találkoztunk még rendes ember voltam. Nem élt bennem az a kölyök, amitől sokszor kapok idegbajt. A hangok esténként borzalmasak. Alig bírok elaludni, ha meg sikerül akkor jönnek a rémálmok. De persze erről is inkább hallgatok és próbálom kibírni. Csak pár bögre fekete kávét kell meginnom és már pörgök is ezerrel. A idegen nő érkezése meglep. Az ő illata sem ismerős nekem, de hasonlít Danáéra. Lehet, hogy Danának ő a Jamese? -Masako! És igen ismerjük, bár csak egy este találkoztunk közös ismerősünk miatt.-Utalok itt Jakere. Belül a farkasom kezdi rosszul érezni magát. Mozgolódik és menne el. Én is érzem, hogy valami van itt a levegőben, de nem tudnám megmondani, hogy mi. Nem olyanok, mint a többi farkasok, akikkel eddig összefutottam...Főleg nem Dana. De vajon miért érzek így iránta? -Amúgy hogy hogy eddig nem találkoztunk? Nem olyan nagy ez a terület, hogy így elkerüljük egymást.-Hiszen ha ő is itt tölti a napjainak nagy részét, akkor már hamarabb össze kellett volna futunk egymással. Én mindennap sétálok egyet a területen...De az is lehet, hogy ők a városban élnek. A mázlisták!
Akaratlanul is elmosolyodok némileg őszintébben, amikor közli, hogy jól van. Az jó... de tényleg! Küldök majd képeslapot Raffy-nak, amiért lerángatott róla időben. Ééés ezt valószínűleg Jeze elől bölcsen el fogom hallgatni. Tényleg, hol időzik már az a nőszemély? Ekkor éreztem meg közeledtét és felé pillantottam, ahogy hozzám ért. Igyekeztem nyugodt, "Minden okés." kifejezést küldeni irányába, ami külsőre mesterien ment, de az érzéseimet, a feszültségemet szinte kézzel tapinthatta Beharapóm mindezek ellenére is. Már épp felelnék, mikor Masako beleelőz és tudatlanul is, de megmenti a helyzetet. Csak aprót biccentek Jezebell felé, hogy bizony, innét az ismeretség. Megszólalni inkább nem szólalok, könnyen levághatná, hogy nem ennyiből áll csupán a dolog, én meg a látszat ellenére nem vagyok buta liba, tisztában vagyok ezzel az eshetőséggel. Szóval hallgatok. - Tényleg nem nagy, de nem sűrűn járunk fel síelni. A városban is rengeteg kikapcsolódási lehetőség van, csak gondoltam, felvágok kicsit Jezének. Általánosban meg gimiben szinte minden héten feljártam síelni ide. - Magyarázom a felvágás okát, hogy aztán a másik kölyökre pillantsak. - Te tudsz síelni? - firtatom, terelve a témát, ugyan akkor a gyomromban a feszültség egyre csak nő. Francért ilyen önérzetes ez a kölyök odabent... bezzeg régebben nem csináltam volna elvi kérdést ilyesmiből. Hisz amiről nem tudnak, az úgysem fáj senkinek, nem igaz? Ez a bundás dög meg még dicsekedne is, mint a macska, ami a gazdája lábtörlőjére teszi az egeret, hogy "Tessék anyu, itt van a lány, akit majdnem széttéptem!" Brrr... Elpillantok a hegyek felé, ahonnét hideg, fagyos levegőt hoz a szél magával, de mindez nem segít felülkerekedni a belső késztetésen. Hangom hűvösen, visszafogottan csendül, halkan, mégis tisztán kivehetően: - Sajnálom, ami veled történt Masako. Én... - nem lennék meglepve, ha Jezebell most vágna tarkón anyaian, miután összelegózta, mire fel is a dolog.
Nem tudtam sok mindent kezdeni a helyzettel. Az igazat megvallva, nem érdekelt sem az őslakos kölyök, sem az értelmetlen beszélgetés fonala. Egyrészt mert, értelmét sem láttam az elhangzottaknak, másrészt pedig nem ezért jöttünk ide. Persze tartásom, kiállásom szemernyit sem változott, légzésem is épp oly nyugodt volt, mint eddig. Hangtalan, néma sóhaly hagyta el ajkaimat, ahogy egyik lábamról a másikra emeltem a súlyomat, pillantásomat elvezetve a távolba, ahol a felvonók vergődtek felfelé, többnyire akár ránk is várva... Talán épp kedvem lett volna egyet hátrálni, kicsit közelebbről is szemügyre venni a sípályát, mikor valami idegen hidegrázás járta át a gerincemet. Épp fordultam, ám a mozdulat erősen félbe maradt, és már pördültem is vissza az eredeti helyzetembe. Tekintetem felvillant, borostyános cirkák futottak át rajta, ahogy íriszeim a lányomra vetültek. Szavai hirtelen értek, mintha csak a villám lelte volna jókedvét a bőrömbe, ahogy az képletesen végig rázott. Nem kellett többet mondania ahhoz, hogy tudjam mire célzott. Nem kellett több szó, nem kellettek magyarázatok sem. Minden izmom pattogni kezdett, a szívverésem is némileg megugrott ütemben járt, ahogy egy lépést előre tettem Masako fel, szúrós, viharos pillantásomat átfuttatva rajta, hogy az végül újra Danán állapodjon meg. - Normális vagy?! - bukott ki fogaim alól a sziszegős, ércesen ható kérdés, ahogy fejemet kissé oldalra döntöttem, állkapcsom pedig ezzel együtt rándult meg, feszült végig a bőröm alatt. Egyszerűen felfogni se tudtam, hogy miért nem szólt, hogy miért nem küldte felém a gondolatokat arról, hogy valójában ki is ez a lány. Az eszem meg áll, komolyan... A kezem már lendült volna, hogy tarkón fogjam és sarkon fordítva indítsam meg a másik irányba, ám visszafogtam magam, és csak egy nagyobbat fújtatva kapaszkodtam bele alkarjába, ujjaimmal erősen marva rá kezére. Jelzés, vagy figyelmeztetés volt.. egy kutya. De a legkevésbé sem volt kedvem most felverni a helybéliek "nyugodt pihenését". Majd később elrendezem ezt a kölyökkel... majd... Újra Masako felé emeltem íriszeimet, eleinte csak oldalasan, majd végül egész testemmel felé fordultam, tenyereimet becsúsztatva a zsebeimbe. Valójában eldönteni se tudtam, hogy mérges vagyok-e, vagy csak szimplán ideges. Jelen helyzetben, azt hiszem ez nem számít... Mindenesetre mielőtt még a másik kölyök bármit is érzékelhetett volna az energiáimból, sietősen begyömöszöltem azokat a pajzsom alá, egyik kezemet előrántva túrtam tincseim közé. - Engedd meg, hogy megkérdezzem, Masako... - kezdtem bele halkan, finoman, mintha egyszerű érdeklődés lapulna csak hangom mögött. - ...Merre jár a teremtőd? Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy csak így elengedjen... Hiába a saját területet taposod... igazán, felelőtlen tőle. - az igazság az, hogy ennél sokkal több minden érdekelt, de már csak a szakmám miatt sem tehettem meg, hogy feladom egyetlen pillanatra is a józan eszemet. Csak szép lassan... elvégre: részemről ráérek. És nem mellesleg, akár egyetlen reakció is többet elárulhat, mint azt bárki is gondolná. Ami pedig Danát illeti... Még mérlegelek...
Kezdőlap
//
