Összeégtünk, mintha csak két lángoktól lobogó gyertya viasztesteiként omlottunk volna alá, hogy összeolvadva váljunk már-már egy lélekké. Minden annyira tökéletes volt, annyira megmagyarázhatatlanul egyedi, és megtörhetetlen. Egy egész pillanatra talán álomnak gondoltam ezt a hirtelen támadt érzelmi vihart, hiszen olyan nehéz elhinni, hogy ilyen velem is megtörténhet. Mégis olyan húsba vájóan valóságos volt, hogy annál jobban már nem is érezhettem volna. Amint ölelt, ahogy csókolt, ahogy az illata körbekerített, belém ivódva, s az a gyönyörű, villanó szempár, melyek úgy hatoltak át rajtam, miként egyetlen villámcsapás szalad át az emberen. Szinte már a pokol tüzesen maró lángnyelveit éreztem bőrömön, miközben holtan estem össze annak kapujában. Már nem volt mit fokozni, már lehetetlen volt, minden idegszálam vörös jelzésben úszott, hogy a testem hőmérője hamarosan elrobban, és szilánkjaimra hullok Shayen karjai között. Forrongtam legbelül, minden érintésével szénné égetett, és alapjaimban rengetett meg. Ám amikor furcsa örvénylést éreztem közte és farkasa között kissé megfagytam, egyetlen apró mozdulat erejéig, míg tenyeremet mellkasára simítottam. Tudtam, hogy kordában tudja majd tartani, éreztem hogy uralja a bestiát, ami lelkében él, akár csak én. Nem vagyunk emberek... De állatok sem! És ezt a bennünk nyüzsgő, állhatatos dögnek is tudnia kell! Ha kell hát fenyítve zárom vissza sötét cellájába. Röpke kép, egy elhaló pillanat volt csupán, s már el is illant, a homályba menekülve, emlékét se hagyva maga után, hogy mi vágytól vezérelt, kínzó bódulatba eshessünk vissza. Imádva kényeztettem minden porcikáját, amit ajkam csak végig perzselhetett, mely olyan távoli univerzumba röpített el, hogy már azt sem tudtam melyik bolygóról származok. Mit bánom én, legyen bármelyik is, csak az számított, hogy Shayennel éljem meg a holnapot. Egyszeriben minden vad szikrákba tört fel körülöttünk, amint a fának döntve heves impulzusok szabadultak fel belőlem. Káprázatba ejtett amint mezítelen teste az enyémhez simult, érezve bőrének minden rezdülését, miként hozzám égett. Remegett a karjaim között, és ez még inkább fájón mart idegszálaim közé, már a nem létező húrokat tépkedve, amik már jó pár perccel ezelőtt pattantak el. Édes volt minden ízében, miként haraptam, csókoltam, olykor nyelvemmel játszva el nyakán, mellkasán, a kerek idomok között reszketve, vágyva, hogy a következő pillanatban újra és újra és még meg annyiszor újra forrjak össze ajkaival. Combjai hirtelen szorosabban fogtak át, s szinte már éreztem a vállamba maró fogak élét, mikor megállt, hagyva elhamvadni a pillanatot, halk szavakat morzsolva el a eső áztatta levegőbe. - Mocsok egy végzet, az én személyemben... - mosolyodtam el pimaszul, mégis pillantásomban tombolt a végtelen tűz. - De nézd el... Hisz, megveszek érted! - szinte már haldoklón szóltam, suttogva, de szavaim épp oly igazak voltak, mint a szemeimben éledő szerelem, ami szívem minden dobbanásában ott lüktetett. Ám a mélyen belém fúródó zöldeskék íriszek feltárultak előttem egyetlen töredéknyi másodpercben, amint összekapcsolódott tekintetünk. Belé láttam, olvastam belőle, mint valami nyitott könyvből, s egy azon pillanatban saját pajzsaim is ekképpen hulltak alá, adva magamból azt, amit kaptam. Minden szelepemet kinyitottam, hogy pontosan érezze ki vagyok én, a koromat, az erőmet, s minden fegyveremet, érzelmeimet, ami eddig eltárolva, feltekert, sötétített ablakok mögött pihent. Az övé voltam egész lényemben, miként Ő is az enyém. Elszálltak a titkok, mik eddig ott lapultak a felszín alatt. Eleven testemben, húsban és vérben remegtem meg előtte, lassan leeresztve karjaimból őt, hogy talpai a földet érinthessék. Ám a távolságból nem engedtem, továbbra is öleltem őt, olykor végig simítva törékeny testén, arcának szelíd vonalán, hogy végül már kevésbé vad, ám annál érzékibb, szenvedélyes csókba forrhassak vele. Kínzó lassúsággal, mégis határozott mozdulattal siklottak végig ujjhegyeim nyakának ívén, végig gördülve a nőies test vonalán, mígnem megakadtak nadrágja peremén. A lágy csókot elszakítottam, és a pillanat töredékében összefonódtam íriszeivel. Csak néztem őt, amint óvatosan magamhoz rántottam öltözeténél fogva, hogy annak gombját azzal a lendülettel ki is kapcsoljam. Továbbra sem szakítottam meg a szemkontaktust, hagytam, hogyha akar ő is irányíthasson, miközben lassan kezdem leoldani róla a lábait átölelő ruhadarabot... - Akarlak... - suttogtam el ajkaira, vágytól kéjesen, elepedve a szenvedély tüzes vermében.
Minden annyira tökéletesen összeklappolt, ahogy a szakadó esőben összeforrt a testünk a szenvedély lázas izzásában, mely veszélyek egész sorát lebegtette meg előttünk, de már nem érdekelte egyikünket sem, hogy mi van ha…mert mi van, ha ezt a napot egy egész sor édes holnap követi majd. Megdöbbentő, de konok egyedülálló nőstény létemre tetszett, sőt akartam a boldog holnapokat, de csakis vele. Olen képes volt úgy megérinteni a szívem és a lelkem, ahogy ő előtte még senkinek sem. Gyanítottam, hogy van valami varázsereje, de még ezt sem bántam, amíg ennyire édes érzés elbűvölve lenni. Minden gondolatomat eluralta, és alapjaiban forgatta fel az életemet. Mikor a farkasom megvadult egy pillanatra éreztem, hogy Olen is megdermedt, de nem avatkozott közbe. Bízott bennem, hogy éppen olyan jól uralkodom magamon, mint ő. Egyenlő félként kezelt, és csak várt, hogy rendezzem a soraimat, ami egészen új és kellemes érzésekkel töltött el. Életemben sokszor kezeltek már le, csak mert nő vagyok, még ha elég magasra is nőttem, de Olen nem becsült alá, és ez tetszett. Ahogy az a szédítő mámor is, amit minden mozdulatával és csókjával csak még inkább fokozott a testemben. Az ajkai végig szántottak a nyakamon, a kezei úgy járták be a testemet, mintha minden porcikámat fel akarná térképezni, és talán ez is volt a szándéka. Minden érzékemet elborította a vágy forrongása, ahogy meztelen mellkasához simultam és a bőrünkön milliárdnyi szikra parázslott fel, hogy ha lehetséges még hevesebb lázba borítson minket. Eszemet vesztettem a vad rohamban, ahogy elborított a csókjaival és a keze újult erővel vette birtokba a testem. Még közelebb akartam kerülni hozzá, még ha ez lehetetlen is, de nem érdekelt. Még szorosabban fontam köré a lábaimat, hogy a saját bőrömön érezhessem a vágyának égető hevét. Hangos nyögés szakad fel a torkomból, amikor Olen azt mondta, hogy megveszik értem, hiszen én is pontosan ugyanezt éreztem a karjaiban. Elemésztett a vágy, amit iránta éreztem, de ezerszer inkább égjek el így, minthogy ne érinthessem meg őt soha többé. Ahogy feltártam a lelkem titkait előtte, és hagytam, hogy meglássa a szememben mindazt, ami bennem van, hirtelen letaglózott az, amit cserébe ő mutatott meg nekem. A szürke szemekben ott ragyogott, mint a legértékesebb ékkő a szerelem, amit én ébresztettem benne. Hirtelen mindent megtudhattam még azt is, amit eszembe se jutott volna megkérdezni. Nem titkolt előlem semmit, ahogyan én is felfedtem előtte mindent. Bár az érzéseimmel még magam sem voltam egészen tisztában, de azt tudtam, hogy tökéletesen bizonyos, hogy beleszerettem első pillantásra egy vad és zabolázatlan farkasba. Olyan természetesnek tűnt, hogy mi összetartozunk, mintha csak erre teremtettek volna minket, hogy egy eső áztatta napon az erdőben összetalálkozzunk, és többé már el sem válunk egymástól. Megremegtem, ahogy a talpam a hideg talajhoz ért, de még ez a kontraszt is tetszett. Olen egy centire sem húzódott el tőlem, de ha akart volna, én akkor sem engedtem volna el. A kezeim nem maradtak tovább nyugton, hiszen én is épp annyira ismerni és érezni vágytam őt. Gyengéden siklott le a kezem vizes mellkasán, miközben a másik kezemmel a nyakát cirógattam. A csók vadsága átalakult valami sokkal felkavaróbb szenvedélyé, amitől úgy éreztem mindenemet odavetném a lábai elé csakhogy újra így csókoljon meg. Mikor elhúzódott akaratosan visszahúztam magamhoz, és hasonló kínzó szenvedéllyel csókoltam meg én is. Csak akkor engedtem el, amikor már a tüdőmben égető hiány támadt az édes oxigén iránt. Levegő után kapkodva néztem rá, miközben letörölhetetlen mosoly játszott csókjaitól megdagadt ajkaimon. Felszisszentem, ahogy megéreztem, hogy hol jár a keze és legszívesebben egyetlen rántással megszabadultam volna a nadrágomtól, hogy aztán az övét is hasonló sorsra ítéljem. Ahogy kioldotta a gombot felmordultam, és megragadtam a nadrágja derekát. Egyetlen szó elég volt, hogy elszabadítsa bennem végérvényesen a vihart, mely csak akkor csillapodik el, ha már mindent megkapott. Egyetlen szempillantás alatt bújtam ki a farmeromból, és rúgtam félre. Már úgy is mindegy volt neki, hiszen az eső és a sár betett neki. Ott álltam Olen karjai között fekete fehérneműben, mely éles ellentétet alkotott fehér bőrömmel. - Akkor valóban én leszek a végzeted … - Súgtam az ajkaira, majd hirtelen megfordítottam a helyzetünket, és a fának szorítottam izmos testét. Ajkaimon mindentudó mosoly játszott, ahogy kezeim a nadrágjához siklottak és kínzó lassúsággal kioldottam. Remegő sóhaj hagyta el torkomat, miközben végigfutattam a nyelvem kiszáradt ajkaimon. Hirtelen ötlettől vezérelve a mellkasához hajoltam, és apró csókot leheltem a bőrére, majd egy újabbat és még egyet, így haladva fel a nyakáig. Élvezettel töltött el, ahogy egyre jobban megremegett a kényeztetéstől, a szívverése olyan gyors volt már, hogy ahhoz orvosi konzílium kellett volna már. A tudat, hogy ezt én váltottam ki belőle, és csakis én birtoklási vággyal vegyes szerelemmel töltött el. Enyém.
Őrület. Komolyan! Kiléptem a testemből és most valahol máshol lebegek öntudatlanul remegve a vágy szorító, kínzó mancsai alatt, átadva magam minden szentségnek és annak törésének. Felforrósodott a vérem, az ereimben úgy száguldozott, mint ahogy elejteni kívánt vad rohan a farkas elől, élete utolsó esélyének tornácán. Beleszédültem, magával ragadott és olyan helyekre vonszolt magával, amiket még csak gondolatban sem súroltam. Most pedig itt állok, ennek az egész, hatalmas örvénynek a közepén, engedve minden fájdalmasan édes kísértésnek, a lobogó tűz erejének, mely szívem sötét kamráiba éledt fel. Oly vadító mámorba zuhantam, melyből már kiút sem volt, és én nem is akartam, hogy legyen. Bár ha lett volna, akkor sem tágítottam volna egy centit se. Csókjai bársonyosan öltöztették fel testem minden apró szegletét, amint a szenvedély heves ostorcsapásai kínoztak meg, félrészegre verve. És mennyire édes illuminált élvezet volt, amint őrjöngve szabadult fel bennem az érzés, s hívott táncra, lelkem titkos parkettjére. Mohón barangoltam át testét, szinte már ismert, mégis ismeretlen partokat érve, hogy azok csodálatában úszva vesszek el bennünk. Mondhatni már imádva csókoltam s érintettem egyaránt, melynek során hangos nyögésbe fulladt a lassacskán sötétedő égbolt alatt. Felborzolta minden idegszálamat, szanaszét vetve bennem minden stabilitást... miként az egyre szorosabban ölelő combok is. A bőre úgy olvadt az enyémbe, mintha csak Michelangelo-i műalkotás volna, egy tökéletes remekmű. Érdekes a sors, és mégis mennyire jól keveri a lapokat néha. Azt hiszem, most már némileg kezdek vele szimpatizálni. Shayen miatt teljes mértékben! A többin még alakítania kell... Egyébként kifejezetten tetszett, hogy nem csak hasonló habitusú mint én, de még egyforma magas is velem, ami még inkább arra sarkallt, hogy felfogjam, Őt nekem rendelte az ég is. Persze ezek már csak botor, egyszerű gondolatok, részleges megerősítésként szolgáló, bebeszélt egységesítés jelei. Ilyenekkel még sosem foglalkoztam, de jelen esetben, iszonyatosan hozzátettek a már így is eggyé vált szívek dobbanásához. Imádtam a lázálomba kergető csókjait, a perzselő érintések sorát, melyek lángra lobbantották testemet újra és újra. És amint átadtunk egymásnak mindent önmagunkból, a lelkünkből, a tudatunk homályából, minden egyszeriben változott át. Az érzelmek felnyíltak, a kapocs pedig bilincsként zárult ránk. Valahol már az első perctől egyek voltunk, most mégis bőrünk alá égette a jelet. Vágyón kapaszkodtam pillantásába, szinte ittam lelkének minden rezdülését. A vad játék ezúttal kis időre megszűnt létezni, s valami olyasmibe kezdtünk, amit még sosem éreztem.. Gyengéden, szenvedélyesen forrtunk össze. Amint ujjai végig simítottak mellkasomon, remegni kezdtem, ki tudja már hányadszorra, az érintése nyomán, ez mégis annyira lágyan hatolt belém, mintha egyszeriben olvadhatnék el vele. Finom volt, és minden ízében megrengetően érzéki. Ám amikor nadrágjára futott tenyerem, és úgy rántottam magamhoz, felszisszent, ezzel tovább korbácsolva a nyughatatlan szomjamat. Végül ő is a megmaradt ruhámba kapaszkodott, amint gombjának szoros tartását feloldottam. Az izmaim megfeszültek, tudtam, hogy innentől a világ más ütemet fog verni, s mikor megszabadult a nadrág fogságától akaratlanul is magamba kellett szívnom a látványt. Gyönyörű volt, mint valami elérhetetlen, törékeny szírén, amint ott állt előttem, megbolygatva az így is ingatagon feszengő testemet. Meglepett, ahogy hirtelen már ő szorított a fának, felcserélve helyzetünket, de épp amennyire hirtelen ért, olyannyira indította meg bennem az őrült vágyat, fokozva annak már fokozhatatlan létét. - És én nem futok el előle... - rántottam mosolyra bal szájsarkamat, ravasz rajzolatot adva ezzel ábrázatomnak. Engedtem kósza ujjainak, melyek nadrágomra vándorolva oldották ki azt, sőt mi több... legszívesebben mind róla, mind magamról letéptem volna mindent, ami már feleslegesnek bizonyult. Testem megfeszült, amint mellkasomat csókjai borították el, így hátamba mélyen belevájtak a fa recés kérgei. Úgy remegtem meg, mintha a dermesztő fagy járna körbe, amint nyakamig elért, jégcsákányát vágva belém. És mégis bőröm minden pontja lángokba égett, forró hőt árasztva magából. Amint pillantásunk újra összetalálkozott, úgy nyúltam finoman álla alá, kissé megemelve azt, hogy egy töredéknyi másodpercet hagyva a levegővételre, bódultan csókolhassam meg újra ajkait. Egyszerre voltam gyengéd, mégis vad, amint hirtelen karjaim átfonták kecses alakját, és hátártatásra kényszerítettem őt. Lassú léptekben haladtam előre, nem szakítva meg a szenvedély heves csókjait, miközben kisétáltam a lejjebb és lejjebb csúszó nadrágomból, majd mikor magam mögött hagytam, azonmód visszadöntöttem Shayent a nyirkos, ázott fűbe, összesimulva vele, lázongó lüktetéssel telve. Egyik kezemet háta ívén hagytam, amint elfeküdt rajta, és én könnyelműen rászorítva derekára, csúsztattam meg felfelé testét, a nedves avaron. Végül gondolkodás nélkül fordítottam át magamra, miközben a mozdulat során elpattintottam bal kezemmel melltartójának csatját, hogy kiszabadítsam a gyönyörű idomokat. Így került ismét fölém, és én engedtem hogy tenyere mellkasomon támasztódhasson meg a lendületet követően, mialatt végig simítottam háta oldalát, hosszú combjait, olykor belemarva az elven bőrbe. Íriszeimben ott lángolt a szerelem, és úgy szikrázott fel, mintha csak ebben az egyetlen töredéknyi percben élnék... Vele, aki mindezt nekem ajándékozta.
Egész eddigi életemben nem gondoltam volna, hogy a testem képes ilyen hőfokon izzana anélkül, hogy spontán kigyulladjak és két pillanat leforgása alatt elhamvadjak. Mondjuk egészen eddig a napig azt sem gondoltam volna, hogy Shayen Eva Maron nem volt, és soha nem is lesz képes szerelembe esni…nos, határozottan állíthatjuk, hogy ez a tézis megdőlt, ahogy a spontán égéses is. Úgy fest, hogy ez a nap a tézisek romba dőléséről szól, vagyis részben erről is. Más részt ott volt Olen, aki olyan módon vonzott, amiről korábban azt hittem, hogy lehetetlen. Nem akartam elszakadni tőle egyetlen percre sem, sőt ami még váratlanabbul ért, hogy egyáltalán nem akartam elszakadni tőle. Bár esélyem sem volt földre rogyni, de én mégis úgy éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a szilárd talaj, és én a vágy ingoványába süppedek menthetetlenül, és még élvezem is…de még mennyire élvezem. Minden csókja száz, meg száz újabbat kívánt, és én mohon ki is követeltem a folytatást. Magam sem tudom, hogy mit tettem volna, ha hirtelen elszakad tőlem. Nagy valószínűséggel vadállat módjára vettem volna el, amire annyira vágytam, mint szomjazó egyetlen korty vízre. Hajdanán gyűlöltem a sorsot, mert mindent elvett tőlem, majd kicsit egyenlített, mikor megtaláltam a helyem a falkában és a fiammal is összesodort, de igazán csak most bizonyította nekem, hogy ami sorsszerű az nem kell, hogy feltétlenül rossz legyen, sőt…sőt olykor csodálatos, lehengerlő és magával ragadó. Ponton olyan érzés, mint mikor Olen meztelen mellkasa az enyémhez ér, és milliárdnyi lángrózsa nyílik ki, ahol egymáshoz érünk. Hiába zúdult a nyakunkba az eső, és próbálta hideg könnyeivel elmosni a szenvedélyünket nem járt sikerrel. Túl nagy volt már a láng, hogy azt bármi is elolthassa. Ahogy a fának dőlve élveztem a kényeztetést megfordult a fejemben, hogy mennyire szeszélyes is a végzet, hiszen eddig még csak hozzá foghatóval sem találkoztam, és már fel is adtam a reményt, hogy valaha társra…igazi társra találhatok ebben a zűrös világban. A szenvedély lángjai mögött lassan valami más is kibontotta a szirmait, amit ugyan tagadhatunk, de le nem győzhetjük, hiszen szívűnkre és lelkünkre nyomta már édes bélyegét. Soha nem szerettem, ha fogságba ejtenek, de most hogy egy édesen kínzó érzés rabja lettem átgondoltam a dolgot kissé. Új szikrák pattogtak a levegőben, amikor a nadrág is lekerült rólam, és ott álltam előtte divatosan csipkével díszített fekete fehérneműemben. Egy tűnő pillanatig sajnáltam, hogy a farmer sorsára jut ez is, de majd kárpótolom magam, és ezzel a gondolattal már túl is tettem magam a veszteségen. Büszkeséggel töltött el az, ahogy Olen végigmérte majdnem teljesen meztelen testem. Úgy nézett végig rajtam, mintha soha életében nem látott volna még szebbet nálam, és ez a pillantás sokkal többet ért nekem, mint száz bók. A következő pillanatban pedig már én leptem meg őt egy gyors fordulattal. Élveztem, ahogy megremegett a kezeim alatt, és olyan vágyakozva nézett a szemembe,. Mintha csak azt kérné, hogy soha ne hagyjam abba, bármit is teszek vele. Az egészben az volt a dermesztően gyönyörű, hogy én is pontosan ugyanezt éreztem magamban. A pimasz vigyora láttán legszívesebben lecsókoltam volna a szája sarkából…és valójában meg is tehetem, és meg is tettem minden további gondolkodás nélkül. Minden nyögése és sóhaja tovább fokozta bennem a vágyat, hogy addig kényeztessem míg egészen el nem veszti az eszét a vágy tüzében égve el velem. Olen keze olyan gyengéden simult az arcomhoz, hogy talán még egy könnycsepp is kicsordult a szememből, de azt az esőcseppek jótékonyan elfedtek. Nem éreztem magam gyengének, sőt erősebb voltam, mint korábban bármikor, de valahogy mégis féltem…hirtelen lett valamim, amit érdemes volt féltenem. A féltés, hogy elveszíthetem nem volt kellemes érzés, de igyekeztem nem átadni magam neki, hiszen most itt van a karjaimban, és innen nem is most fogom kiereszteni az bizonyos. A csóktól egészen megszédülve hagytam, hogy hátrálásra késztessen, és közben alig vettem észre, hogy ravaszul megszabadult az immár teljesen feleslegessé vált nadrágjától. A hátam ismét kéjesen a nedves fűhöz ért, mire elnyújtott sóhaj szakadt fel a torkomból. Imádtam az érzést, ahogy hozzám simul és minden porcikájával magának követel. Elbódított az illata, az ereje és a vágya, ami egészen a legapróbb porcikámig felperzselt. Mikor ismét fordult velem elhaló nevetést hallattam, ami meg is szakadt, ahogy ujjai rátaláltak a melltartóm kapcsára. A ruhadarab követte a többit, és így utat engedett Olen mohó kezeinek. Izzó szemekkel néztem le rá, ahogy kezei lesiklottak a testemen végig perzselve az útjukat, mintha örökre meg akarna bélyegezni. Az egész világ összesűrűsödött ebbe a pillanatba, de nekem ez is elég volt, hogy létezzek. Hátravetettem a fejem, és hagytam, hogy vad üvöltés hagyja el az ajkaimat, mely megrázta az erdőt, ahogy szinte végigszáguldott a fák lombjai között áttörve az esőfüggönyt. Letámaszkodtam a feje mellett két oldalt, majd egészen lehajoltam hozzá és úgy csókoltam meg, hogy minden más tünékeny villanás legyen csupán. A füléhez hajoltam, és belesuttogtam azokat a szavakat, amik nagy valószínűséggel mindkettőnk végét jelentik majd. - Akarlak Olen…
Lebilincselő jelenség volt az egész. Úgy áradt szét bennem a vágy és az érzelmek alkotta csoda, mintha ez annyira természetes lenne. Holott valljuk be, ez nem hétköznapi, és végképp nem általános. Mióta Kiana elment, képtelen voltam valós érzelmeket táplálni bárki iránt is, leszámítva persze az alap, ám de elég sovány empátiát, amit még úgy ahogy magamra tudtam erőszakolni. Nem is tudom megérteni, miként is alakulhatott ez így, egy ilyen nap után... Amikor legszívesebben a bolygót is megsemmisítettem volna. És bammm... Kapok egy olyan fejbe kólintást, hogy szinte már kóma közeli állapotba vergődöm, ahol az EKG-m hullámnyelvei oly mértékben kilengnek, hogy az már egy túlfűtött processzorhoz képest is óriási mértékkülönbség. Mindenemet átadtam neki, egyszerre semmisültem meg a pillanattal, szaros kis életem során először. Ha pár órával ezelőtt valaki ezzel a sztorival állított volna elém, tuti telibe röhögöm, és még a feltételezés is sértett volna. Most pedig... úgy veszek el a gyönyör oltárán, mintha mindig is tudtam volna, hogy erre rendeltettem. Újabb csókok, újabb szenvedélybe torkolló érintések sorai hullottak alá az esteledő, nyirkos levegőben, megalkotva a világ legújabb csodáját. Együtt szédültem vele, s borzongtam bele a pillanat hevébe, vágytól ittasan követelve még és még többet belőle. Ajkamról mélyről jövő sóhajok szakadtak fel, minden érintésének súlya alatt, melyek átperzseltek, lebontva rólam szinte már a bőrömet is. Sosem éreztem ilyet, de még csak ehhez foghatót sem, amint csókjai elborították testem minden szegletét, ahol útra keltek, szítva a már így is lázongó tüzet. Páratlanul szép volt, ahogy ott állt előttem, minden ízében, ahogy az esőcseppek végig gördültek felhevült bőre mentén, meg csillanva a vállakon, a mellkas feszes ívein... Káprázatos volt. Elevenen égetett el. Amint újfent a fű bársonyos ölelésébe hulltunk, tudtam, hogy végünk lesz, tudtam, hogy az életre kelő szerelem addig nyújtja el sorsunk hamvadó fonalát, mígnem be nem teljesedhet. Olyan hévvel kívántam őt, mint ahogy szomjazó sivatag vár égi áldásra, egyszerűen elepedtem érte. És ez tagadhatatlanul is végig bontakozott rajtam, akár egy futórózsa, tüskéjével kapaszkodva meg bennem. Miként magamra fordítottam, és megfosztottam a melltartó szoros ölelésétől, egyszeriben villám csapott át rajtam. Képtelen voltam megállni, ha egy egész betonfalat is húztak volna közénk, azt is könnyűszerrel áttörtem volna, csak hogy hozzá érhessek. Ujjaim kígyózva cikáztak végig testének minden egyes pontján, maró éhséggel vágyva rá. A torkából hirtelen feltörő üvöltés azonban késztetés szerűen bolygatta fel farkasomat, melyet már sokadszorra parancsoltam vissza ketrecébe. Őrjöngött, tombolva dübörgött fel bennem, akaratosan kitörni vágyva. Ám túl sok időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy csak úgy útjára engedjem. Erőteljesen szorítottam vissza, amint mellkasom is megemelkedett az avarról. Megfeszült minden izmom, bár röpke harc volt csupán, amint megadva magát, nyüszítve kuporodott le előttem. Majd ha időm és lehetőségem lesz rá, megajándékozom egy jókora szarvassal, de most egyelőre ez érdekelt a legkevésbé. Veszett módjára villantak fel íriszeim, amint arasznyiról pillanthattam a zöldeskék szempárba, melynek izzó csillogása szikrákat szórva vont magával. A csók felperzselt, és döbbenten jöttem rá, hogy akárhányszor is ég el ajkamon, mindig új mindig vérserkentően egyedi, és bódulatba ejtő. A suttogó szavak viszont őrületbe táncoltattak, magával ragadott a hév, már nem volt semmi ami megálljt parancsolhatott volna. Finoman haraptam bele fülének ívébe, miközben ujjaim arcára simultak, fokozottan engedve ki magamból a szenvedély erejét. Kecses alakját magamhoz szorítottam, újabb csókot követelve, mohón falva az ajkait. Végig martam a hátát, s minden porcikáját, ahova csak kezem még elért, olykor beleszaladva a hosszú hajzuhatagba, hogy azt gyengéden, ám de teljes határozottsággal tépjem meg. Már csak az ösztönök, és a kínzó vágy vezérelt, amint hirtelen ismét magam alá fordítottam őt, hogy csókjaimmal borítsam el testét, nyelvemmel eljátszva rajta, végig söpörve mindenen. Néha aprót rántottam rajta a derekát szorítva, amint egyre csak húzva magamhoz ízleltem bőre bársonyát, beleégve a fedetlen idomokba, majd lejjebb haladva hasán egészen a csípő erős domborulatáig, hogy onnan visszatérhessek ajkaihoz. Arasznyira húzódtam el, szinte már tépő fájdalommal, miközben ujjaim az utolsó megmaradt fehérneműre siklottak. - Szép kis textil… De kétlem, hogy erre szükségünk lenne…- vigyorodtam el haloványan. Forró lélegzetem elhalt a vöröslő száj szélén, amint szinte már ép ésszel fel sem fogható gyorsasággal szabadítottam meg őt, az említett csipkézett anyagtól. Kezem sebes iramban szántotta át minden részletében, miközben nyakába borulva nyaltam végig torkának vonalát, beleőrülve, csókba veszve. Nem bírtam tovább, annyira kívántam, mint még soha semmit és senkit. Gondolkozás nélkül rúgtam le magamról az alsógatyámat, mely már ennél feleslegesebb nem is lehetett volna, hogy a következő pillanatban átadva magam a láncolatba felcsapó szenvedélynek, a combjait a legerősebben magamhoz szorítva veszhessünk el, eggyé válva, összeolvadva az örvénylő gyönyörrel…
Olyan hihetetlen volt számomra ez egész, hogy valahol legbelül mindvégig attól rettegtem, hogy a következő pillanatban becsapódik egy ajtó a földszinten, vagy leesik valami a konyhában, ahogy a fiúk motoszkálnak és felébredek, és ebben az áldatlan pillanatban az édes álom nyomtalanul szertefoszlik…vagyis nem nyomtalanul, mert nem maradna nyom nélkül. Ez mégis a kézzel fogható valóság volt, amelyben lassacskán teljes egészemben feloldódtam, és ezt egy percig sem bántam, amíg Olen karjaiban lehettem. Ha nekem valaki azt mondta volna, hogy szerelembe esek majd első pillantásra…nos, itt vagyok és szerelmes lettem Olenbe az első pillanatban, amikor azok a gyönyörű vihar szemek foglyul ejtették a tekintetemet. A szenvedély olyan mélységei tárultak fel előttem, melyeknek létezéséről sem tudtam egészen eddig. Félnem illett volna a lelkemet és a szívemet perzselő lángnyelvek ölelésében, de amíg Olen velem volt ez tűnt a legszebb dolognak az egész világon. Hirtelen azt sem tudtam elhinni, hogy egészen eddig hogyan voltam képes élni enélkül az érzés nélkül. Hiába érintettem meg őt újra, meg újra valahogy nem volt elég. Semmi nem volt elég, és csak még többet akartam belőle. Éreztem, hogy kölcsönösen birtokolni, és örökké érezni vágyjuk a másikat. A farkasok nyugtalanságánál mi sem bizonyítja jobban, hogy mindent akarunk a másikból, és ebbe a farkasink is beletartoznak. Olyan tökéletesen illetünk egymáshoz, mintha egészen egyszerűen egymásnak lettünk volna teremtve már a születésünk percében, és most megkaptuk azt a csodát, hogy egymásra találtunk. Innentől csakis rajtunk múlik már, hogy mihez is kezdünk majd a személyes csodánkkal. Magamban eldöntöttem, hogy én nem akarom veszni hagyni ezt a csodát, ezt a minden korábbit felülíró érzést, hogy összetartozunk. Mindeddig úgy rendeztem az életem, hogy élhető és biztonságos legyen, de ez a biztonsági játék csak gazdaggá tett, de boldoggá igazán nem. Amikor Olen először csókolt meg, akkor éreztem csak igazán hogy élek, és minden sejtem életigenlően felszikrázik. Mikor ismét a puha, nedves fűben feküdtem átvillant az agyamon, hogy másnak ez nem tetszene, de nekem nagyon is. Egyikünk sem a nyugodt, konvenciókhoz hű ember, sőt igazán emberek sem vagyunk. Valahogy egyszerűen csak illett az egymásra találásunkhoz az erdő és a szüntelenül aláhulló eső ritmusa. A boldogság olyan elemi erővel áradt szét felajzott testemben, hogy képtelen voltam visszafojtani a kitörni készülő üvöltést. A hang élesen szelte ketté az erdei csendet, és bolygatta fel egy pillanat alatt az egész levegőt, hogy aztán minden szépen visszabillenjen korábbi nyugalmába. Olen farkasa is felbőszülten követelt utat magának, de ő erős kézzel és biztosan irányította vissza a sötétbe. Olen tekintetében benne volt mindaz, amit én magam is éreztem. Ezek az érzések észrevétlenül bekúsztak a szívembe, és kitörölhetetlenül bevésték magukat. Minden pillantást, minden érintést és minden csókot ezerszer izzóbbá tettek. Nem volt elég, egyszerűen mindig többre, és csak még többre vágytam belőle, és éreztem, hogy ezzel ő is így van. A vágy lassan elemésztett minket, miközben az édes beteljesülés ígéretével csábított minket mind messzebbre, hogy végül levessük magunkat a szédítő mélységbe. Olen minden érintésére felelt a testem, miközben a kezeim mohon siklottak végig a testén. A levegőt olyan gyorsan szedtem, hogy már égett a tüdőm, de ez sem érdekelt. Morogva adtam tudtára, hogy mennyire tetszett mikor ismét fölém kerekedett, és zabolátlanul tette, amire vágyott. Felnyögtem, mikor elhúzódott, de mikor megéreztem az ujjait máris kéjes hangocska hagyta el az ajkaimat. Szavaira csak vágytól szikrázó szemeim feleltek, és remegő kezeim, melyek a hátán kalandoztak újra, meg újra belemarva a bőrébe. Már nem bírtam a vággyal, mely azzal fenyegetett, hogy szétfeszíti a testem, ha nem nyer végre beteljesülést. Elakadt a lélegzetem a gyönyörtől, ahogy végre már semmiféle ruha sem volt köztünk, és ez végérvényesen elmosott mindent…de tényleg mindent. Égő szenvedéllyel vesztem bele a gyönyörbe, ahogy végre minden a helyére került, és a táncunk egyetlen végtelen gyönyör teli forgásban csúcsosodott ki. A gátak leomlottak, és a gyönyör mindet elborított, ahogy az erdő magába nyelte a hangom, ahogy Olen nevét kiáltottam.
//S lőn sötét... xD Köszönöm a játékot Várom a következőt //
*Mióta itt van már és még csak fel sem fedezte a környéket igazán. Pedig ideje lett volna, hiszen az álszakmája nem hozott olyan sok izgalmat, mint azt remélte. Mondjuk most kezdenek beindulni a dolgok, szóval valamivel jobb a helyzet, mint az elmúlt hetekben. Ez azért rendesen fel is tölti. Annyira, hogy hajnalban, amikor megébred, bizony lemond arról, hogy a háztömb körül fussa le a szokásos hosszt. Szép idő van, itt egy bazinagy hegy, miért ne használja ki az adandó lehetőséget. Hajnali öt körül érkezik meg szépen bérelt kocsijával a hegy lábánál lévő erdőségek egyikébe. Még eléggé félhomály van és ehhez mérten kellőképp hűvös is az idő, de nem zavarja különösebben. Fekete melegítő nadrágot húzott, fehér trikót és cipzáros melegítő felsőt. Be se húzza a felsőt, hiszen úgyis tíz perc múlva kimelegszik legyen bármilyen hűvös is. Még mielőtt kiszállna a kocsiból, azért szépen benyomja az mp3-at, bedugja a fülest és elsüllyeszti a zsebében a kis ketyerét. Végül pedig kiszáll és kényelmes kocogó tempóban indul meg az egyik szimpatikus ösvényen. Nagyjából követi a jelöléseket, amik az ilyen ösvények mellett szoktak lenni. Nem szándékozik azért eltévedni. Viszont pár perc monoton futást követően teljesen el is merül a zenében és az egészséges hegyi levegőben. Azért ilyenkor érzi, hogy az a sebtében elszívott egy-egy szál cigi nem tesz igazán jót. Pedig már majdnem leszokott, de még tartja magát ahhoz, hogy nem fog visszaszokni...*
Hajnalok hajnalán ébredtem fel, és azonnal neki is láttam a napi teendőimnek. Rendet raktam a lakásban, ami csak kicsit hasonlított egy elhagyatott háborús övezethez azután, hogy tegnap este vagy fél tucat fiatal farkas volt nálam, és csak valamikor késő éjjel mentek csak el. Szeretem, amikor tele a lakás élettel, és hangos beszélgetéstől zajos. Egész életemben körülvett a családom, majd pedig a falka, és ez nekem teljesen meg is felel. Mindig is nagy családra vágytam, és ezt sajátos módon meg is kaptam a falkától. Mikor rendet raktam, és előkészítettem a vacsorának valót, majd gyorsan átöltöztem. Felvettem egy fekete szabadidő nadrágot, és hozzá való szűk pulóvert. A futó cipőm egyik párja először nem akart előkerülni, de végül mégis csak megadta magát, és végül mégis csak sikerült elindulnom futni. A hegyvidék volt a célom ma is, hiszen minden reggel kijártam ide, hogy addig fussak, amíg kellemes fáradtság nem járja át a testem. Amióta elkezdtem virágkötőként dolgozni egyszerűen szükségét éreztem, hogy levezessem az energiáimat, és erre a legjobb módszernek a terepfutást találtam. Már vagy egy órája futottam, amikor megéreztem, hogy valaki más is van a közelemben, de mivel nem farkas volt, így nem változtattam az irányon. Nem zavartak soha sem az emberek, sőt az Őrzőkkel is jól meg tudom érteni magam, így nem láttam okát, hogy visszaforduljak, és hazamenjek máris, miközben a testemnek még nagyon is szüksége volt mozgásra. Alapvetően nyugodt természetem van, de mégis csak az vagyok, ami, és könnyebb türelmesnek maradnom, ha mozgással egyensúlyban tartom magam. Néhány perc múlva be is értem a férfit, aki szintén a sport kedvéért járt a hegyekben ezen a korai órán. Lassítottam kicsit, hiszen egy kicsivel mindig gyorsabban mozogtam, mint egy átlagos ember, és éppen ezért kifejezetten figyeltem rá, hogy mások előtt normálisan mozogjak. Mivel nem akartam megijeszteni a férfit, így lemaradtam tőle néhány méterre, felvettem egy nekem megfelelő ritmust és tovább kocogtam.
*Persze halvány fogalma sincs arról, hogy más is szokott errefelé futni hajnalok hajnalán, de mondjuk sejthette volna, hiszen azért egy ilyen szép helyet kihasználatlanul hagyni nem valami ésszerű. Mindenesetre ő úgy van vele, hogy rajta kívül nincs más olyan elvetemült alak, aki itt szándékozik korán reggel futni. És ezzel a gondolattal remekül meg is van. Mivel be van dugva a füle, így csak az épp aktuális Red Hot Chilli Peppers számot hallja, pedig valószínűleg felfigyelne arra, hogy valaki másnak is dobog a lába a letaposott ösvényen. Viszont így ennek híján akkor is békésen kocog tovább, amikor felfigyelnek rá és a nyomába erednek. Valószínűleg mindenkivel előfordult már, hogy szinte ráérzett arra, hogy nézik, vagy figyelik. Nos, Robnak is bekapcsol a nem létező hatodik érzése és bizony mikor már hosszú percek óta kocog mögötte Claire, akkor hátratekint lopva, majd újra előre... Aztán az agyáig is eljut, hogy van valaki mögötte és meglepetten néz ismét hátra. Igen, ez így elég komikusan hathat.* - Helló. *Egyelőre csak ennyi így kitekert nyakkal, de elég hamar a feje után fordul és háttal kocog tovább az egyik fülest pedig ki is szedi a füléből. Igazából nem szokott nagyon futás közben ismerkedni, hiszen általában nem szoktak utána futni, így hirtelen nem is nagyon tudja mit mondhatna. Hát mondja azt, ami jön.* - Maga követ? *Ártatlan kérdés kissé felvont szemöldökkel. Azt meg minden bizonnyal nem mondta még senki Robnak, hogy háttal futni veszélyes, mert a tarkóján nincs szeme... Elég csak egy kiálló gyökér, ami azért az erdei ösvényeken nem olyan ritka és máris kész a baj. Márpedig, ha valami megtörténhet az meg is történik. Az egyik kiálló gyökéren nemes egyszerűséggel átesik, úgy ahogy az a nagy könyvben meg van írva, szinte azonnal, amint a kérdést kimondta. Még jó, hogy esni is megtanították, így kellőképp tompítja karjaival a hanyatt vágódást. Hát ez... ciki. Azon kívül, hogy konstatálja, hogy nem esett semmi baja, azért így utólag megvan a véleménye a dologról...* - Basszus. *Állapítja meg, bár látszik rajta, hogy most nem is igazán tudja, hogy nevessen a dolgon, vagy szégyenkezzen miatta. Mindenesetre bízik benne, hogy a nő nem fut át rajta.*
Aki azt állítja, hogy nem jó, ha az ember hobbija azonos a munkájával, az hazudik. Nekem e két dolog néhány évtizede azonos, és akkor sem tudnám soha megunni vagy megutálni, ha még évezredekig járnom kéne az erdőket. Hiába az azonos útvonal és a nyafogó emberek, egyszerűen a fák között elvarázsolódok. No persze nem annyira, hogy az éjszakai túra során elhagyjak néhány bátor kirándulni vágyót. - Hölgyeim és uraim, zseblámpákat felkapcsolni, most olyan részhez érkezünk, ahol nem fog megvilágítani minket a hold. - azzal el is indultam én is felkapcsolva a kis zseblámpámat, csak a látszat kedvéért. Kár, hogy így a látásom rosszabb volt, mert a fényesebb területekre fókuszáltam. - Biztos, hogy nem futunk itt vadállatba? - hangzott el ma már sokadjára a kérdés a hátam mögött. - Igen, Uram, teljesen biztos. Már rengetegszer megtettem ezt az utat, önökhöz hasonló csoportokkal, és eddig mindig sikerült visszavinnem mindenkit. - Ennyi idősen nem is lehet olyan temérdek...- dünnyögte az orra alá egy másik hapsi. Jó, ezt a részét tényleg nem szeretem a dolgoknak, néha olyat is meghallok, amit nem szeretnék, mert az emberek nem tudnak halkan sugdolózni. Szívem szerint ilyenkor átváltanék bundára és a szívbajt hoznám egyesével mindegyikre. Nem is tartana soká, tekintve, hogy csak öt merész jelentkezőm volt ma estére. Néhány morgás a bokrokból, vagy vonyítás a távolból... Garantált lenne a siker. De lehet, hogy már attól halálra rémülnének, hogy eltűnt a túravezetőjük. Áh, ennyi se kell, a múltkor attól pánikolt be egy nő, mert elromlott a zseblámpája. Alig gondoltam végig mindezt, halk neszeket hallottam a távolból, de nem is szenteltem neki nagy figyelmet, erre farkasok nem járnak, tudják,hogy itt turistaútvonal van, a vadállatok meg majd elmennek, ha megéreznek. Maximum megijeszti a társaságot egy erre kóricáló róka, ha már én nem tehetem. - Nézzenek a lábuk elé, akad néhány kiálló gyökér és kavics.
Amíg nem voltam tagja egyik falkának sem, nem mertem kimenni a környező erdőkbe vadászni. Ki tudja, kinek a vadászterületére tévedtem volna, ő meg lehet, hogy nem örült volna annyira egy kóbor renegátnak. De most, hogy az őslakosok befogadtak maguk közé, a Farkaslak közelében levő erdőségekben már azt csinálok, amit akarok. Amint tudtam rá időt szakítani, ki is mentem, hogy végre felvehessem egy kicsit a farkas alakomat is. Éppen egy frissen elejtett nyúlból falatoztam, amikor a hús és vér mámorító illatán más szagok szűrődtek át. A közelben néhány ember, valamint egy farkas, akinek amúgy idegen illatába egy ismerős aroma is vegyült. Kicsit gondolkoznom kell, amíg rájövök, hogy ez a Farkaslak illata! Az erre kószáló farkas tehát a falkatársam. A földre dobom a nyúl maradékát, majd miután kicsit lenyalogattam a vért a pofámról, közelebb settenkedem. A szagot követve könnyedén rájuk találok. Szerencsém van, ugyanis egy néhány méter magas, meredek domb tetején lyukadok ki, ahonnan pont rálátok az alattam kígyózó ösvényre. Egy turistacsoportot pillantok meg az úton, amit egy vörös hajú, fiatal lány vezet. Azonnal rájövök, hogy ő a vérfarkas. Éppen leheverednék a földre, hogy kevésbé látszódjak, ha valamelyik kiránduló véletlenül felnézne, néhány kavics kicsúszik a lábam alól, és pattogva legurul az ösvényre…
Nem is tudom, hogy a pajzsomat miért tartom tökig felhúzva, mikor kirándulok, de általában mindig ezt csinálom. Régen gyakorlásképp, most már csak megszokásból. Elég nekem a külvilágot az érzékszerveimmel vizslatni, nem szükséges, hogy az energiáimat már messziről is megérezzék. Vagyis de, néha az lenne... Mikor kiérünk a fák közül, lekapcsolom a zseblámpámat, amit a többi turista is követ, pedig nem teszem szóvá. Nekem így jobb, nekik tudom, hogy nem, de bátornak akarnak látszani. Hát akkor hajrá... A dombok körülöttünk olyan érzést keltenek, mintha átölelnének, és óvón körbefognának, mint anyuka a csecsemőt, de engem ettől a hideg is kirázott. Tudtam, hogy a túloldalon mindig lehet valami baljós, valami ijesztő, és ezt sajna nem a pesszimizmus hozza ki belőlem, hanem a tapasztalat. Alig értem megint végig a fejemben mindezekkel, mikor néhány kavics gurult le a lábamhoz, és az egyik nő rémülten sikkantott egyet mögöttem - Az...Az ott micsoda? - mutogatott a domb tetejére. Ó, na tessék, fesd az ördögöt a falra és megjelenik. Mély levegőt véve azonnal megéreztem a szagát, csak éppen beazonosítani nem tudtam, ergo nem ismertem. - Az? Miről beszél? - hunyorítottam, előrébb léptem, mintha nem látnám rendesen - Hölgyem, rémeket lát. - De a kövek.. - Biztos, csak egy kisebb állat ment végig fenn, és az lökte le őket. Nyugodjon meg, nincs ott semmi, de ha lenne, akkor sem jönne ide, mert sokan vagyunk, és fél tőlünk. - mosolyogtam a nőnek, de egy csöpp őszinteség sem volt benne, mivel minden tagom megfeszült az idegességtől. A pajzsomat leengedtem, épp csak annyira, hogy üzenni tudjak neki ~ Te meg mi a halált akarsz pont itt? ~ Lehet, hogy nem épp a legszívélyesebb indítás, de már a jelenlétével is sikerült annyira felhúznia, mint másnak egy kiadós prédikációval. A lehető legrosszabbkor zavart meg....
Amint észreveszem a lecsúszó kavicsokat egyből hátrébb szökkenek. Ennek ellenére egy nő észreveszi, hogy van valami a dombtetőn. Nem lát meg engem, hála a gyorsaságomnak és a jótékony sötétségnek, de így is nagyon megijed. A vérfarkas lánynak sikerül valamennyire megnyugtatnia, majd amint lélegzethez jut, azonnal kioszt engem telepatikusan. ~ Vadásztam!~ üzenem vissza némi sértődött éllel. ~ Senki nem mondta, hogy erre ilyenkor még emberek járnak! Ez így is volt. Csak néhány napja vagyok tagja a falkának, de erre még senki sem figyelmeztetett. Tudtam a turistaútvonalról, de hogy egy vérfarkas vezet errefelé éjszakai túrákat, arról elfelejtettek szólni. Mondjuk ki is szólt volna, Dee-n kívül senkit sem ismerek, vele meg ez nem került szóba, Shane-nel pedig a beavatás óta nem találkoztam. Most viszont találkoztam egy újabb taggal, de a kapcsolatunk nem indul valami jól. Azért még ennyit hozzáfűzök az üzenethez: ~ Bocsi, máskor jobban figyelek! Ez után lelapulok a földre, és várok, hogy a csoport kicsit eltávolodjon.
És még van képe neki megsértődni... Az egyedüli, aki itt hisztizhet, az most én vagyok! ~ Akkor legközelebb kérdezz! Vagy olvass szórólapokat...~ Ki van plakátolva a fél síközpont a túrákkal, hogy mikor indulnak, honnan, és melyik útvonalon mennek. Nem hiszem el, hogy ha járt fenn, márpedig biztos járt, akkor hogy nem látta őket. Jó gondolom marhára nem érdekesek az egy farkasnak, de akkor is. - Hölgyeim és uraim, lassan vége a kis sétánknak, legyenek szívesek a balra lévő ösvényen elindulni, hogy visszaérkezzünk a városba. - Azzal el is kezdtem őket lefelé terelni a hegyről. A túra igazából még vagy fél óráig tartott volna, de mire visszaérünk innen, az is tizenöt perc, a maradék elsuvasztott időt pedig csak nem veszik észre. Ha meg igen, hát reklamáljanak, nem fogom őket egy ismeretlen vérfarkas közelébe vinni. Nem érdekem, hogy elveszítsem a fizető vendégeket, meg a jövendőbelieket sem. Mert ugyan hányan jönnek majd, ha az újságok címlapján jelenik meg az eltűnt turisták arcképe? Mikor mi eltűntünk, annak sem volt túl jó híre. A turistákat kicsit gyorsabban tessékeltem le a központba, mint azt illett volna, és ez nekik is feltűnt. Nem baj, gyorsan végezni akartam velük, és visszamenni az erdőbe, hogy megkeressem az a lökött farkast, aki nem vesz észre egy csoport turistát. Vagy csak nem akar. Körülbelül húsz perc telhetett el a kis 'szóváltásunk' óta, mikor én már a ruháimat dobáltam le a sűrűben, és megkezdtem az alakváltást. Néhány hosszú és fájdalmas pillanat múlva már loholtam vissza a tisztásra, ahol az előbb jártunk, hogy megtaláljam az ismeretlent. Lehet, hogy ez nem egy jó ötlet, de mégis a mi területünk, és ne mászkáljon már itt mindenki, főleg ne az útvonalamon. Hamar megéreztem a szagát és egy hangosan mordulva gyorsítottam a tempómon. Csak néhány méterre tőle torpantam meg és elég csúnyán néztem, ami farkasként nem olyan nehéz. ~ Elárulnád, hogy ki vagy, és mi a frászt keresel az őslakosok területén?~
Lelapulok addig, amíg a turisták eltűnnek az erdőben, majd felpattanok, és elindulok visszafelé. Eleinte arra gondolok, hogy talán vissza kéne mennem lakásomba, de erősebb bennem a kíváncsiság. Biztos vagyok benne, hogy a másik farkas vissza fog jönni, ugyanis még azt sem tudja, hogy a falka tagja vagyok-e, akár még ellenségnek is gondolhat. Elindulok, de csak addig megyek, hogy le tudjak jönni a dombról, aztán elindulok arra, amerre a csoport elment, ugyanis bizonyára abból az irányól fog visszatérni a vérfarkas is. Nem kell sokáig várnom ahhoz, hogy rájöjjek, igazam volt, amikor arra számítottam, hogy visszajön. Mivel Chulyin vérvonalából származom, már jóval messzebbről megérezem a jelenlétét, mint ő az enyémet. Egy esetleges támadásra is felkészülve állok meg a tisztáson. Tisztán érzékelem, hogy mikor vesz észre, ugyanis abban a pillanatban rákapcsol, és hozzám már futva érkezik. Nyilvánvalóan nincs jó kedve, és egyből keresztkérdésekkel támad le. Ez még mindig jobb, mint ha foggal tenné ugyan ezt, tehát nyugodtan válaszolok. ~ Történetesen én is a falkához tartozom, ezért jogom van az erdőben vadászni. Csak nemrég csatlakoztam, és eddig még senkinek nem jutott eszébe figyelmeztetni, hogy errefelé éjszakai túrák vannak! Ha ezt tudom, akkor nem jöttem volna ide alkalmatlankodni. Amúgy a nevem Aidan.- teszem hozzá udvariasságból. Igyekszem egy békülékeny hangnemet megütni, ugyanis nem állt szándékomban elijeszteni a kirándulókat, és a falkatársaimmal sem szeretnék rossz viszonyt kialakítani. Mégsem engedem még el magam, amíg nem tudom, hogy milyen természetű a lány, nem akar-e esetleg nevelő célzattal megtépni egy kicsit. Nem tudom, mennyire idős és erős farkas, de ezt semmiképp sem szeretném hagyni.
Tisztán hallom egykori „mentorom” szavait, bár magam sem értem, hogy lehetséges ez. Talán megártott az a sok gaz amit belegeltem a minap. Én mondtam a gyereknek, hogy nem vagyok kecske, de azt mondta nem fogom megbánni, hát legeltem, mint egy kecske. Milyen ironikus nem de? Egy farkas, aki zöldet eszik. No, mindegy is, térjünk vissza a hangra. Azt mondja, hogy már megint belesüppedtem a jólétbe és hiányzik az izgalom, az ölés. Ezer éve (nah jó, annyi azért nem), nem vadásztam emberre, pedig hát igen csak szeretem őket. Szeretem hallani ahogy könyörögnek, mert azt nagyon tudnak ha bajt éreznek. Szépen feltornázom magamat ülő helyzetbe és körbe nézek. Annak ellenére, hogy megint csak hideg van a hegyen, nem érzem, hogy fázom, pedig nem vagyok túl öltözve. Nem is kell, mert nem sokat maradok ebben a formában. A pulcsit leveszem és összehajtogatom, mert rend a lelke mindennek. Nem hallok lépteket így biztos vagyok benne, hogy egyedül vagyok. A nadrágom is lecsusszan és még egy ruhadarab. Meztelen testem szebb látvány, mint a nap. Oké, nem túlzok, de akkor is szép egy férfi test és pont. A gerincemen végig fut a jól ismert érzés. A testem bizseregni kezd. Nyakam hátra vetem. A fekete farkas megjelenik. A vágy egyre fokozódik bennem és hagyom hadd járja át minden porcikámat. Szaglászni kezdek és kizárom a nem kívánt szagokat. Most nem vagyok kíváncsi a fák illatára vagy arra a madárra, amelyik idegesítően csicsereg egy fán. Most mást keresek, egy ismerős illatot, hogy szagot foghassak. Sajnos nem jó irányba állok, mert a szél pont nem hozza a szagokat. Nincs, mit tenni megfordulok, de ha már mozogtam, akkor menni sem ártana. „Harcra fel, győzni kell” ugyebár. Mancsom alatt ropog a hó, és méretes nyomokat hagyok a talajon, de nem foglalkozom nagyon vele. Tudom, hogy nem jó területen vagyok, mert ez nem a mienk, pedig lehetne. Csak hát megint ez a hülyeség, hogy a béke az első. A fenét, a terület a legfontosabb és a hatalom. Mindig is az számított. Talán bele futok egy Őslakosba és ellátom a baját. Persze az okozna egy kis bonyodalmat, de hát az sosem baj. Ezen gondolkodom, mikor az orromat megtölti egy igen csak édes illat. A nyál is összefut a számba. Tudom, hogy ez mit jelent, de vajon Ő tudja e? Nem hiszem, de ennek így is kell lenni, ez a törvényszerű. A nagy vad elejti a vacsorát vagy, hogy mondják. Lábam gyorsabban dobban a talajon, ám még sem verek nagy ricsajt. Minden porcikámmal érzem, tudom, hogy hol van és azt is, hogy már nem sok van hátra hitvány életéből. Engem nem érdekel, hogy ki vagy mi, csak az, hogy a meleg hús a számba legyen és a vére teljesen elbódítson. A pofámból habzó nyál csöpög a hóba és ez nem jelent mást minthogy a fene vad is nagyon akarja. Helyes, kell az összhang. Amint közelebb érek, lassítok. Szerencsére az erdő nekem ad oltalmat nem mintha szükségem lenne rá. Egyelőre figyelek, mert éreztem, hogy ketten vannak. Egy magas, keskeny testalkatú szőke nő fut, gyermeke után. Milyen kár, hogy a kisgyereknek végig kell nézni az anyja halálát, bár nem lesz senki akinek mesélhetne majd. Két legyecske egy csapásra. A fákat elhagyom, hogy bevégezzék, de csak lassan közeledek, mert a menekülésnél nincs jobb látvány.
Valószínűleg elég megfoghatatlannak hangozhat, hogy egy őrző felügyel a rendre a területén, pedig ez meglepően kemény munka tud lenni. Egész évben jönnek-mennek a turisták, akik mindenképp a szabadban akarnak kempingezni, vagy éppen valamelyik faházat kibérelni... szóval van forgalom és nyilván ők nem ismerik annyira a terepet, az erdőt, mint aki már évek óta itt van. Így gyakran jövök sétálni egy nagy kört, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Persze rendesen túrához vagyok öltözve, tehát a bakancs elmaradhatatlan, mint ahogy a kényelmes nadrág, vastag pulóver és kabát is. Még prémes sapkát is húztam a fejembe, meg persze ott a kezemben a nagy elemlámpa is. Az a régi típusú, ami ha lemerül, akkor elem nélkül is elég sokáig bírja és rendes fénye is van. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy merre lehetnek a táborozók, így nincs is más dolgom, csak a kocsik által vájt ösvényen végigmenni. Nem szoktam különösebben félni az erdőben, főleg, hogy mióta letettem a vizsgát mágiahasználatból, a hatodik érzéket mindig magamra teszem, amikor kimozdulok. Az ember ugyebár sosem lehet elég óvatos, rám pedig nem hiszem, hogy az óvatlanság igaz lenne... aztán ki tudja. Elmerülök a gondolataimban, amik most végre igencsak szabadon szárnyalhatnak, tekintve, hogy nincs körülöttem senki, aki elől bármit is titkolnom kellene. És hogy min is jár a fejem? A lovagló órákon, hogy egyszer majd lóháton is szeretnék itt végigmenni, majd esetleg Jake-nek is szólok... A tanoncom, hogy nem igazán tudok vele mit kezdeni és hogy lehet kiöregedtem ebből az egész mentorkodásból... Aztán egyszer csak megérzem azt a jellegzetes nyomó érzést a mellkasomban. Valami történik, méghozzá közel, hiszen a hatodik érzék varázslat nem jelez, ha valami túl távoli dologról van szó. Szinte azonnal letérek az ösvényről, elhúzom a fenyő lelógó ágát, ami kitakarja a tisztást. Épp csak egy szívdobbanásnyi időre torpanok meg, hogy aztán eszeveszett módon kezdjek rohanni a gyereke után szaladó nő és a farkas felé. A kezemben lévő lámba fénye egyenetlenül világítja meg az előttem lévő utat, ahogy rázkódik a futás miatt. - Fussanak! Most! Vigye innen a gyereket! - Úgy kiabálok, ahogy csak a torkomon kifér, hiába közeledek hozzájuk egyre jobban. Pontosan láthatják rajtam, hogy komolyan beszélek, talán ha visszanéznek rám, a farkast is észreveszik, szóval bolondnak kéne lenniük, ha nem rohannának azonnal. Én pedig, amint elég közel érek, hogy érjen is valamit, szépen belevilágítok a lámpával a farkas pofájába. Nem számítok rá, hogy különösebben érek vele valamit azon kívül, hogy felbosszantom és talán nem a civilekkel fog foglalkozni. - Takarodj innen! Hallod!? Őrző vagyok és nem jöttem egyedül! - Kiáltom immár a farkasnak címezve, nagyjából alig 10 méter lehet közöttünk. Elég satnya próbálkozás, tekintve, hogy úgyis megérzi, ha hazudok, de majd a legközelebbi farkastámadáskor logikusan végiggondolom, mit is kellene tenni. Mindenesetre fejben tartom, hogy amint látom rajta a szándékot, hogy rám támadjon, fel kell majd húznom egy páncélt. Fogalmam sincs milyen erős lehet egyébként, így elég zsákbamacska a dolog. És persze pont ilyenkor csak a tőröm van nálam.
//off-ba vezetem a pontjaimat, hogy én is tudjam követni: 10-2 (hatodik érzék) = 8 - mesterszó miatt 3/2 ugye, ami 1,5, felfelé kerekítve 2//
Gyerek, nő, farkas.....lehet ennél jobb? Hát éppenséggel lehetne, mondjuk, ha lenne még itt egy apa. Akkor egy egész családot nyírhatnék ki, de ezzel is beérem. Jobb, mint a semmi és hát ezekben az ínséges időkben azzal kell megelégedni, amit a sors elénk vett. Nem is panaszkodom. Még mindig nem vetem rá magamat egyikre sem. Figyelem, ahogy a gyermek elhuppan a hóban, majd a nő segít neki. Soha nem értetem, hogy ilyen időben miért hozza ki a gyereket. Sötét van és azért, mert van nálunk lámpa, még sok veszély lehet.......mondjuk én. Egy morgás tör fel a torkomba és láthatóan meghallották, hiszen a nő nem mozdul. Én megállok, mert kíváncsi vagyok, arra az arcra, mikor ráeszmél, hogy nincsenek egyedül. Lassan fordul meg, és a gyermeket magához vonja. Tudja, én tudom, már csak azt kell megvárni, hogy fusson. Nem sietek és hát egy kis üldözés jót tesz a csontjaimnak. Nem vagyok túl közel, így csak a körvonalaimat tudja kivenni, viszont én jól látom a barázdákat az arcán. Rémület, kétségbeesés, félelem és még sorolhatnám, mi fut át az orcán. Egy női hangra leszek figyelmes, aki rohan és kiabál is a kajámhoz. Kedvem lenne nevetni, de még sem teszem. A nő futni kezd és a gyermek is követi. Azt hiszem itt az idő a támadásra. Én is loholni kezdek, de nem erőltetem meg magamat nagyon. A szemem előtt csak a cél lebeg és már szinte érzem ahogy a fogaim a csontig hatolnak. Egy kicsit bele gyorsítok, de hátra pillantok. A lámpa fényétől azonban nem sokat látok, így nem tudom kivenni, hogy mekkora lehet. Mindegy is, mert nem lehet ellenfél, kivéve ha nem egy farkas......nem hiszem, mert akkor már régen átváltozott volna. A felállás a következő: Gyerek, nő, farkas és még valaki…(megállok és figyelek) egy őrző. Érdekes felállás annyi szent. Megfordulok és várok. A lámpától megint csak nem sokat látok, de nem muszáj nekem látni, hogy érezzem. Az orrcimpám kitágul és mélyeket szippantok a levegőben. Igen, ez a jellegzetes szag elárulja, hogy ki Ő. Nos, nem tudom, milyen lehet az íze, de ha már a vacsorámat hagytam szökni, így kénytelen leszek valami mással pótolni, illetve valaki mással. Figyelem ahogy közeledik, egyre közelebb. Gondolom, egyszer csak megáll, vagy azt tervezi, hogy a karmaim közé rohan? Nem is rossz, gyors, egyszerű zsákmány. Hallom a szavakat és azt is tudom, hogy hazudik a kicsike. Rajtunk kívül nincs itt senki. Oh, most meg kéne ijednem? Vagy tán azt gondolta, hogy farkamat behúzva fogok menekülni, mert azt mondja őrző? Oké, akkor játszunk, egy kicsit mielőtt széttépem, és nyomot nem hagyok magam után. Lenyelem egybe és majd a bendőmbe megemésztődik vagy szedjem darabokra és ássam el, hogy később is jusson belőle? Szerintem már régen rájött, hogy nem egy mezei farkas vagyok. Lássuk, mint szól, ha megmutatom a csodás belsőmet, mert nekem olyan is van. Remegés hullám rázza meg a testemet és csontjaim is megnyúlnak. Hamarabb leszek két lábon, minthogy pislogna kettőt. Szemem vörösen izzik és hatalmas termetem árnyékot vetne a hófedte talajra, ha lenne fény, de nincs, csak az a lámpa, amit tart. A bennem élő szörnyet elengedem, és hagyom hadd irányítsa a testem egy részét. Szája habzik és ölésre termet. Nem teketóriázik sokat és már is támadásba lendül. Gyorsan közelit a másik felé és első körben lendületből a másik dereka felé suhint, de nem történik semmi. Nem repült el, mint egy madár és ez meglepi a szörnyet, de még engem is. Azt hiszem itt észre lesz szükség nem az erőre vagyis mind a kettőre. Azonban a szörny nem adja fel és több ütést is megpróbál bevinni. Ha találnak, sem történik semmi. A meglepettséget a düh váltja fel és a morgásból ezt a másik is tudhatja. Érdekes.... Hátra ugrik és visszaadja számomra az irányítást. Bölcs döntés, de fogalmam sincs mit kéne tenni. Mint mondtam engem is meglepett, hogy a támadás kudarcba fulladt. Oké, akkor többet ésszel, mint erővel. Biztos valami fejlett őrző lehet, mert akivel legutóbb találkoztam, az nem volt ilyen ruganyos vagy milyen. Megpróbálom megharapni, ha már ütni nem tudom. A fogam hegyes és éles, csak nem fog kihullani, ha belé harapok. Felé ugrok és ha csak áll, akkor megpróbálom magamat rávetni, hogy ketté harapjam.
Amikor meglátom, hogy a gyerek és a nő felé indul meg a farkas, összeszorul a torkom és már egy hang se jön ki, de már nem is mennék vele túl sokra. Egyedül abban bízhatok, hogy észrevesz engem a szörny és akkor addig el tudnak menekülni. Most tényleg félek, félek, hogy későn érkeztem, hogy nem tudom megakadályozni a gyilkosságot... De sikerül, a farkas megtorpan és felém fordul, ugyebár én is tisztes távolságban vagyok és a képébe világítok a lámpával, így ha ő nem is lát engem, én tökéletesen szemügyre tudom venni. Persze bunda, vagy kiállás alapján nem nagyon tudom beazonosítani így teljes farkas alakban. Csak egy pillanatra sandítok oldalra a menekülő párosra és amikor realizálom, hogy megmenekültek, kicsit megnyugszom. Igen, állok egy vérengző farkassal szemben és megnyugtat, hogy csak az én életem forog veszélyben immár. Nem hiszem, hogy akkor valaha is nyugodtan álomra tudtam volna hajtani a fejem, ha most nem teszek meg mindent, még ha ez azt is jelenti, hogy esetleg végül örökre elalszok... Nyilván rájött, hogy hazudok, már emelkedik is két lábra és... hát ez hatalmas. Ha lett volna időm átgondolni a lehetőségeket, biztosan hívtam volna segítséget, de így most azt hiszem sokkal nagyobb bajban vagyok, mint amit egyedül orvosolni tudnék. Megfordul a fejemben, hogy esetleg futhatnék, de gyanítom, hogy esélyem sem lenne. Egy ekkora szörny pillanatok alatt utolérne és akkor még küzdeni se tudnék ellene. Így inkább hamar felhúzom az első eszembe jutó varázslatot, a páncélt, még mielőtt nekem jönne, bár azt is tökéletesen tudom, hogy a másiktól legfeljebb egy ütést, ha ki tud védeni... nem baj, az is egy kis idő. Gyorsan elmormolom hát és érzem, ahogy megjelenik körülöttem a láthatatlan burok, bár ennek a ténye annyira nem nyugtat meg, hiszen érzem a kontrasztot, hogy milyen az amikor mondjuk Will teszi rám, vagy ha én magam... jóval gyengébb. Mire észbe kapok már ott van előttem, időm sincs igazából elmozdulni az első suhintás elől, csak karomat emelem védekezőn. Én viszont nem hökkenek meg, amikor lényegében semmit sem érzek az ütésből. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy a varázslat működött, na, meg azzal is, hogy marhára nem véd már tovább, szóval gyorsan kell cselekednem. Azzal a lendülettel, ahogy megúszom az első suhintást, az én karom is lendül, méghozzá a termetes lámpával együtt. Ugyebár mondtam, hogy nem egy sima kis elemlámpáról van szó, ez azért nyom vagy 3-4 kilót, nem sokra mennék egy sima kis izével az erdőben. Tehát lendületből megpróbálom pofán vágni a lámpával, kihasználva, hogy meglepte a sikertelensége. Nem állok ott, hogy kivárjam, mi is történik vele, nyilván csak pár másodpercig tudom ezzel visszatartani, szóval szinte azonnal fordulok sarkon és rohanok a legközelebb lévő fa irányába, az meg a legkevésbé sem érdekel, hogy a lámpa leesik a hóba és most már anélkül kell boldogulnom. Így feltehetőleg sikerül elkerülnöm a következő egy-két karcsapást, de nem álmodozok, szinte biztos vagyok benne, hogy máris a nyomomba iramodott. Szinte minden másodpercben érezni vélem a forró, farkasleheletet a tarkómon, mantrázom magamban, hogy csak a fáig ne érjen utol, csak még annyi időm legyen, hogy amögé be tudjam vetni magam. Ha pedig sikerül, akkor szinte becsúszok a fenyő mögé, feltúrva az egyébként sértetlen hótakarót, és bár a fa nem túl vastag, de arra pont elég, hogy egy esetleges vetődést tudjon hárítani a farkas részéről. Azért remélem kidönteni nem tudja, mert akkor csúnyán belehalnék egy fenyőbe. Szinte alig kapok levegőt, ahogy az izgalomtól kapkodón keresem elő a tőrömet... mondjuk azzal se megyek túl sokra, de legalább egy kis biztonságérzetet ad. És végül elő is kerül a bakancsom szárából és az ujjaim szorosan a nyele köré fonódnak. És akkor, ha csak rajtam múlik, akkor játszunk... amerről ő meg akarná kerülni a fát, én az ellenkező irányba indulok... ezt nevezik szakszóval időhúzásnak, közben pedig igyekszem figyelni, hátha találok rajta valami gyenge pontot. Viszont egy újabb páncél varázslatot elfelejtek felhúzni magamra. Ez a játék a fa körül is csak addig játszható, amíg egyszer csak lassabban nem mozdulok a kelleténél, vagy a másik túl nem jár az eszemen... mind a kettő benne van a pakliban.
Mindig is tudtam, hogy ezek a lények ravaszak, de a fene sem gondolta volna, hogy ez a törékeny nő is képes meglepetést okozni. Azt hittem, hogy unja az életét, mert hát, mi másért terelné magára a figyelmet? Én biztosan nem tennék ilyet, főleg nem akkor, ha egy fenevaddal van dolgom. Azt meg pláne nem értem, hogy ha már megakar halni, akkor minek védekezik? Ez csak nekem ellentmondásos egy kicsit? Szerencsére nem látok a fejébe, hogy tudjam mi játszódik benn. Ennek ellenére, még is sejtem, hogy mik cikázhatnak odabent. Legalább is érzem a félelmét, ami elszántsággal vegyül. Nincs időm ezt jobban megfejteni, mert egy tömör felület csapódik az arcomba. Kellet nekem megtorpanni ugyebár. Azt nem mondom, hogy nem éreztem meg, mert ha egy 3-4 kilós súly csapódik a farkashoz az igen csak fájdalmas találkozás. Megrázom a pofámat, hogy egy kicsit észhez térjek az ütés okozta kellemetlenségből. Nem tipikus gyenge teremtés, hogy őszinte legyek, de most már biztosan akarom érezni a vére ízét. Nem üthet meg egy emberei lény csak úgy. Ha esetleg farkas lenne és kb olyan erős lenne mint én, akkor talán elnézném neki ezt, de ez a nő csak egy ember, nem több. Élvezni fogom ahogy darabokra szaggatom majd. Nincs kegyelem! Szóval játszani akarsz kicsike, hát rendben, úgy is szeretem üldözni a prédát. A torkomból egy mélyről jövő morgás hangzik fel, jelezve neki, hogy bizony zabos lettem és nem sok van már neki a földi életből. Ezentúl valahol máshol fogja tölteni a napjait. Utána eredek, de nem mászok rá, pedig nagyon egyszerű lenne a dolog. Nem olyan gyors mint én, de lássa csak meg a nagylelkűséget, abban, hogy hagyok neki egér utat. Még a végén élvezni is fogom ezt a macska-egér játékot, mert lássuk be erről van itt szó. Látom ám, hogy merre halad, de nem akadályozom meg ebben, még nem. Szeretném érezni, ahogy a remény körbe öleli, mert annál szebb nincs is. Feltámad bennük a remény, aztán vége, többé már nem éreznek semmit. Szép csúszás, ezt meg kell hagyni. Lassítok én is, mert nem akarok felkenődni a fenyőre. Vajon mennyire erős a szára? Rá tudnám borítani? Nem hiszem, mert elég vastagnak tűnik, ami csak annyit jelent, hogy nem egy mai darab. Fellesek a magasba és mivel kiváló a látásom, látom az összes levelet a fán. Minden egyes részletet. Elég sötét van, ezen a részen, hiszen ide nem nagyon ér el a holdnak fénye. Ezek a hatalmas fenyők..... A fának rugaszkodom és teljes erőmből ráverek mind a két mancsommal. A fa beleremeg az erőbe, de a helyén marad. Nem is az a célom, hogy ki dőljön. Hogy is ne, hogy a vacsorámat kilapítsa? a-a pusztán játszani akarok. Tisztán hallom ahogy a fa, nyög egyet miattam, de ez még nem elég, hogy egy kis meglepetésben legyen része a csajnak. Még egyszer neki esem a fának és most már hallom azt a hangot amit kell. A tobozok csak megadták magukat és a mélybe hullnak. Ha szerencsém van talán pár el is találja. Persze ez még a haláltól messze áll. Miért nem egy melegebb helyen vagyunk, mondjuk ahol kókuszok potyognak az égből? Na, az, halálos lenne. Oké, akkor körözzünk. Elindulok felé, de Ő a másik irányba indul. hmmmm, szóval időt húzunk, hát legyen. Meg kell, hogy mondjam a zseni nem én vagyok a családból, mert én jobban szeretem a nyers erő próbáját, mint a legyünk furmányosnak minden szituban. Hé, azért hülye nem vagyok és van egy kis rutinom. A tobozok melyek a földre hullottak, sorra adják meg magukat a lábam alatt. Egész kellemes hangjuk van számomra. Egyszer csak megunja a körözést, vagy vét egy hibát és akkor eljön az én időm vagy az is lehet, hogy talán már el is jött? Hirtelen a fát suhintóm meg megint csak teljes erőmből. Közben pedig haladok felé. Még egy kicsit menni kell és bele sétál egy csapdába. Ismét a fára csapok egy morgás kíséretében. A másik mancsommal felé kapok és ha jól számolom akkor megint lépni fog egyet. Ha nem elég gyors, akkor eltalálom a testét. Ha pedig megteszi a lépést akkor a fára ütök megint és egy hatalmas reccsenés töri meg az éjszakát. Egy ág adta meg magát végre és pontosan felé tart. A kérdés már csak az, hogy mennyire vagy hol találja el?
// Bocsánatért esedezem, hogy ennyit kellett rám várni. Kicsit behavazódtam. //
Hiába sikerül befarolnom a fa mögé, a figyelmem szinte egy pillanatra sem inog meg, egyértelműen realizálom, hogy hatalmas bajba keveredtem. Valahogy az sem nyugtat meg, hogy még nem kapott el, hiszen tisztában vagyok vele, hogy simán utol tudott volna érni. Akkorát azért nem ütöttem, hogy ilyen sokáig tartson feleszmélnie. Így pedig még inkább aggaszt a helyzet, vajon miért nem végzett velem azonnal? Érzem az öklömnyi gombócot a torkomban, jól ismerem ezt az érzést, ez a félelem. Viszont, amíg nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, addig lehet esélyem… bár… egy szál magamban még így is legfeljebb csak arra lehet esélyem, hogy késleltessem a halálom időpontját. Egyszerűen villámként hasít belém a gondolat, hogy talán sosem jutok ki innen élve és bár mindig is számítottam erre, most mégis szörnyen megrémít a gondolat. Amikor a fa túloldalának nekifeszül, majdnem hanyatt esek, még ha tisztában is vagyok vele, hogy nem tudja rám dönteni, annál masszívabb ez a fenyő. Mindenesetre rémisztő ez az erő, amit a farkas kifejt, szinte a föld is beledöng a lökésébe, meg vagyok róla győződve, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Persze azonnal emelem a fejem fölé a karjaimat, hogy védekezzek a lehulló hó és tobozeső elől, nem sokat segítene a helyzetemen, ha most nem látnék semmit az arcomba hulló természet miatt. És akkor következik az idegölő körözés. Persze, én viszem bele ebbe, de meg is van rá az okom. Szükségem van ugyanis egy kis időre. Ott lapul ugyanis lábszáramon a tőröm, ami nélkül nem indulnék meg soha az erdőbe. Egy őrző mindig legyen felkészült, első szabály. Főleg egy harcos, akinek mása sincs csak az, amivel harcolni tud. Viszont a farkas folyamatosan közelít, így nekem is egyfolytában mozgásban kell lennem, képtelen vagyok csak úgy kikapni a tőrömet, anélkül, hogy ne tudjon elérni. Így tehát a fa körül sietek, időnként zavartan letekintek a tőrre, de csak nem jön a megfelelő alkalom. Pontosan tudom éppen merre megy és milyen gyorsan, a tobozok ropogása elárulja, arra ő sem építhet, hogy észrevétlen próbál maradni. Amikor párszor a fának feszül, kissé összerezzenek, nem igazán tudom mire vélni, gondolom rám akar ijeszteni. Ez mondjuk enélkül is sikerült már, meg se próbálom titkolni, úgyse menne. Itt úgysem az számít, hogy ki milyen érzéseket hagy láttatni. A suhintás felkészülten ér, szinte biztos voltam benne, hogy csak el akarja altatni a gyanakvásomat, így meglepő fürgeséggel térek ki a karmos mancs útjából, viszont, ami ez után következik, arra nem lehettem felkészülve. Hát erre ment ki a játék a fa ütögetésével… épp csak ez a gondolatfoszlány fut végig rajtam, ahogy hallom a tetemes méretű ág baljós reccsenését a fejem fölött. Reflexeim továbbra is működnek, ösztönösen ugranék félre, de ennyire gyors én sem vagyok. A saját sikolyom mintha nem is az én torkomból fakadna. A következő kép, amit felfogok, hogy a hóban fekszem, nem is érzem, hogy mennyire hideg, ahogy körülölel. Combjaimon keresztben pedig egy vastag ág hever, jobb lában pedig a testem mellett van, térdből kifordult, nyilván a második reccsenés már nem a fa volt, hanem ahogy a térdkalácsom roppant vészjóslóan. Fogaimat összeszorítom, még így is könnyek szöknek a szemem sarkába és csak abban vagyok biztos, hogy képtelen vagyok megmozdulni… és hogy a farkas valahol a rajtam keresztül heverő ág túlfelén lehet, de a hótól és a fától nem látom egyelőre. Viszont valami fénylik… itt közvetlenül mellettem, ott ahol a törött lábam is van természetellenes pózban. A tőr. Fájdalommal vegyes rémülettől remegő kézzel nyúlok a fegyver után, egyszerűen kell, szükségem van rá, már csak az életösztön hajt. Milyen kár, hogy nem ezüst… és még a megfelelő varázslat sem jut eszembe, hogy legalább beezüstözzem, egyszerűen leblokkoltam.
Ahogy a tobozok a talpam alatt sorra megadják magukat, úgy érzem egyre jobban a felkúszó fájdalmat, mert bizony a meztelen tappancsom érintkezik a földdel. Ezek a tobozok pedig élesek így, hogy széttaposom őket. Nem foglalkozom az érzéssel, mert csak egy cél lebeg a szemem előtt. Hát mi más ha nem az evés? Persze valahol nagyon legbelül megszólal a vészharang, mert nem biztos, hogy bölcs döntés lenne megölni az őrzőt. Talán nem kéne még jobban összekuszálni a dolgokat, hiszen nem jól áll most a falka szénája és első a falka! Uh, tényleg ezek a saját gondolataim? Mióta foglalkozom én a falkával?.......talán az óta, hogy oda tartozom, ami csak a tesóm miatt van. Nekem nagyon is megfelelt a magányos élet, szabályoktól mentes csodás napok, még is üresnek éreztem magamat, ami mára már megvoltozott. Hát legyen, akkor csak ráijesztek egy kicsit és hagyom futni. Az soha nem lehet baj, ha az őrzök is tisztában vannak azzal, hogy igenis, hatalmasak és erősek vagyunk. Persze azt gondolják, hogy amiért otthont adtak nekünk akkor már ők parancsolnak, na, ez azért nem teljesen így van. Hálásnak pedig legyen hálás az alfa és a béta nem igaz? Olyan mintha magamba vívódnék, pedig hát nem akarok és a testem közben reagál, mert igen csak fel van hevülve ettől a kis harctól, hát még a farkasom. Reccsen az ág és meg sem áll a földig. Milyen szerencse, hogy pont rá esett. Nekem legalább is. Hallom a második reccsenést is, mely csak azt jelentheti, hogy valamije eltört. Egy elismerő morgás tör fel a torkomból, mely csak is az egomat növeli. Ezek szerint soha nem árt, ha egy kicsit az eszemet is használom. Nagyon jól érzékelem azokat az érzelmeket melyek keresztülmennek rajta. Érzem a fájdalmát is, de sajnálni nem tudom, azt nem engedi meg az ösztönöm (vagy inkább a farkasom). Mélyen a levegőbe szívok, de nem érzem a tiszta vére illatát. Ezek szerint nem igen vérzik. Szóval nem lehet annyira súlyos, hogy még az előtt kifolyik a vére, mielőtt.......de mi a fenét gondolkodok itt mikor cselekedni kéne? Magam sem tudom,......vagy talán még is, hiszen próbálom átvenni az irányítást a farkasom felett. Ami nem olyan egyszerű, még ennyi idő után sem. Erősebb lettem felette mint régen, de ha elszabadul nem mindig vagyok képes vissza fogni. Sajnos úgy érzem, most sem én fogok nyeri, pedig erősen próbálkozom. Átok ez a lét, ezt mindig is tudtam. A fát nagyon nem kell kerülgetnem, hogy közel lehessek hozzá, így felé lépek. Látom a lábát amely nem éppen természetes helyezkedik el a földön, viszont nyílt törése nincs ahogy megtudom állapítani. Hát ezért nem éreztem meg a vére szagát. Nemes egyszerűséggel ráugrom, úgy hogy mind a két mancsom a fán legyen. Természetesen nem olyan vastag az ág, így hozzá is érek a ruhához. Mondjuk ugrálhatnék is rajta, hogy még több csontja repedjen meg. Azonban csak állok egy helyben. Talán eltörik így is valami odabent. Gondolom, nem lehetek könnyű, de hogy ezt lássam is, lejjebb eresztem vicsorgó pofámat és egyenesen a szemébe nézek. Vörösen izzó szemeimben nincs semmi emberi. Ugyan ez mondható el vicsorgó pofámról is, melyről a nyál csorog lefelé. A félelmét akarom látni az arcán és talán fogom is, mert érzem, hogy a testében van. Nincs más hátra, mint bevégezi a feladatott, ami nem volt valami egyszerű. Meg kell hagyni nem adta olcsón a húsát, de most vége lesz szaros életének. Nem fogom bámulni és megteszem a következő lépést, mely nem lehet más, minthogy letépjem a fejét. A két szabad kezemmel, melyen a karmok élesek kapok is felé, hogy könnyű szerrel eltávolítsam a testétől. Másra most nem figyelek, csak arra, hogy elkapjam a kerek testrészt.
Kezdőlap
//
//
