Ha meguntad már a sílécet, vagy ha csak el akarsz szabadulni a városból, tégy egy sétát a hegyekben!

Elég izgatott voltam a mai találkozónkkal kapcsolatban, de tényleg úgy éreztem, készen állok rá. Eltelt már jó néhány hét azóta, hogy felvetettem az ötletet a fogkefe átadását követően. Nem akartam siettetni a dolgot, mert erre nem csak nekem kell felkészülni, hanem Lilinek is, hiszen ha úgy vesszük, rengeteg minden áll, vagy bukik ezen az egészen. Mégsem szeretnék tovább várakozni, ami azt illeti, mert nekem is vannak terveim, mert szeretem Lilit és mert szükségem van rá. Azóta pedig, hogy ez a gondolat felmerült, állandóan ott motoszkált, muszáj vagyok, vagyunk meglépni ezt a lépést, legalábbis én így álltam ehhez az egészhez.
- Szia! - köszöntöttem halvány mosollyal az ajkaimon, amint megpillantottam az alakját. A karjaimba zártam, csókkal egészítve ki az üdvözlésemet és ezúttal sem igyekeztem annyira, hogy kibontakozzak az öleléséből. Kellett ez a kis időnyi nyugalom, mert fogalmam sem volt róla, mi vár ránk.
A síparadicsomhoz kértem, hogy jöjjön el, mert idefel tudtam jönni busszal, gyalog pedig könnyedén eljutunk bármelyik tisztáshoz, vagy erdei kis placchoz, ami már kellőképpen távol van mindentől és mindenkitől, hogy magunk lehessünk. Úgyhogy ha nem volt más, akkor összefűztem ujjainkat és rá bíztam a vezetést, ő jobban képben van, merre érdemes elindulunk.
- Hogy érzed magad? - kérdeztem kedvesen érdeklődve, egyrészt az általánosságban vett értelemben, másrészt az aktuális helyzetre vonatkoztatva, mert tényleg érdekelt, nem holmi udvariasság szülte kérdésről volt szó. Esetünkben olyasmi eddig soha nem is fordult elő, lévén mindig is komolyan érdekelt, hogy érzi magát.
Én a magam részéről nem beszéltem túl sokat, mert habár alapjáraton sem vagyok egy cseverészős típus, most amúgy is nehezebben ment volna a dolog. Feszült voltam és izgultam, aggódtam is kissé, nem akartam sietni, mégis túl szerettem volna már lenni ezen, hogy tényleg őszintén mondhassam, minden rendben lesz. Mert mondtam volna én most is, de mivel sejtésem sem volt, mi bár ránk, nem akartam naiv hitbe ringatni sem magam, sem Lilit.
- Én készen állok, ha te is - szorítottam meg még a kezét, hogy aztán még egyszer ölelésembe vonjam és ha nem volt más hátra, akkor az én részemről tényleg elkezdhettük, én készen álltam, hogy tényleg megismerjem lényének másik felét.

- Én is.. - válaszoltam csendesen, mert bármennyire is kellene erősnek és magabiztosnak lennem, hiszen mégiscsak férfi vagyok, ebben a helyzetben sajnos nem ment túl jól a dolog. Lilinek meg amúgy sem mondtam volna semmi mást az igazságon kívül. Én is félek ettől az egésztől és ha nem mélyült volna el a kapcsolatunk, akkor valószínűleg soha nem is kértem volna tőle ilyesmit, de megtörtént. Én pedig szeretném elfogadni, mert a farkasa hozzá tartozik, ők egyek, nem szerethetem őt úgy, hogy a másik fele iránt negatívak az érzéseim, mert előbb-utóbb azzal Lilit bántanám meg. Nekem mindez eszembe sem jutott volna, ha a húgom nem világít rá minderre, de ékes példája az, hogy itt vagyunk most annak, hogy teljes mértékben igazat adok neki ebben.
Nem kicsi a kockázata mindennek, de talán jobb most túlesni rajta, mint később, mert előbb-utóbb erre mindenképpen sor került volna, legalábbis szerintem és akkor már lehet előnyösebb most lerántani erről a leplet, bármennyire is féljünk a következményektől. Szeretem Lilit, szeretném teljes egészében szeretni őt és bízom abban, hogy ez az érzésem mindennél erősebb lesz.
Nem sietettem, amikor azonban kibontakozott az ölelésemből, engedtem, pedig szívem szerint visszatartottam volna még egy ideig. A borostyán tekintet láttán nagyot nyeltem, de visszafogtam az ösztönös kényszert, hogy hátrálni akarjak. Nem kaptam el a tekintetem róla, végig a szemeibe néztem, amikor feltette a kérdést és amikor válaszoltam rá.
- Igen, biztos - apró bólintással kísértem a szavaimat. - De.. ha te úgy érzed, ez nem jó ötlet, ha nem állsz rá készen, akkor én nem erőltetek semmit sem - nem szeretném, hogy az én kívánságom kerüljön előtérbe, akármennyire is groteszk volt ezt az egészet kívánságnak nevezni. Ha nem áll készen, akkor várhatunk, felőlem várhatunk, de jobb alkalom nem lesz szerintem, az én részemről legalábbis semmiképpen sem. Azóta, hogy megfogant a gondolat, ott motoszkál bennem, képtelen volnék eltompítani, vagy nem venni róla tudomást. - Együtt hozzuk meg a döntést, jó? - nem azért, mert ha esetleg valami balul sül el, akkor mindketten „hibásak” legyünk benne, hanem azért, mert egyenrangúak vagyunk ebben az egészben, éppen annyit ér a szava, mint az enyém, sőt.

Nem volt túl megnyugtató a válasza, amit azt illeti, bár egy ilyen helyzetben nem is igazán lehetett volna olyan választ adni, amitől könnyebbé vált volna ez az egész helyzet. Mert rettentő nehéz volt, nem csak nekem, neki, mert hatalmas volt a tét. Ha nem jön össze, akkor mindent elveszítünk, ugyanakkor, ha sikerül.. az is hatalmas lépés lesz. Szeretem őt.
- Köszönöm - suttogtam halkan, mert az, hogy ennek ellenére is itt állunk, hogy ennek ellenére sem mondja azt, hogy ne csináljuk, rettentő sokat jelent nekem. Nem kell farkasnak lennem, hogy érezzem, hogy lássam a félelmét, de én bíztam benne, hogy menni fog, hogy nem lesz baj. Pontosan azért, mert ennyire erősek az érzéseink egymás iránt.
Aprót bólintottam, nem tudtam volna mit mondani, ebben a helyzetben nincsenek olyan bíztató szavak, amelyek teljes mértékben igazak lennének, amelyek ne hordoznának tévhitet magukban, így maradt a valóság. A vágy, hogy essünk túl ezen minél hamarabb. Féltem, de ugyanakkor.. valami kíváncsiság is kezdett bennem motoszkálni, mert bármennyire is tartottam tőle, ilyen formában még nem találkoztunk. Persze, hogy láttam már ezelőtt is a farkasát, de az más volt akkor nem az volt a fontos.
- Én is téged - döntöm homlokomat az övének, csókunk után magam is az ajkaira suttogva a szavaimat. - Mindennél jobban - toldottam még hozzá, mert hittem benne, hogy ez az érzés erősebb lesz minden félelmemnél, minden ellenérzésemnél. Arcomat a tenyerébe simítom, mielőtt még elválnánk egymástól, csupán aprót lépek hátrébb, teret engedve neki, hogy aztán egy szempillantás alatt menjen végbe a változás. Egyetlen pislantás csupán, egyetlen pillanatra hunyom le a szemeimet, mert amikor újra kinyitom, már farkasként áll előttem. Érzem, ahogyan a szívverésem meglódul, mélyen szívom tüdőmbe a levegőt. Automatikusan feszül meg a testem, szorul ökölbe a kezem. Izommemória, azt hiszem, hiszen annyiszor éltem már meg ilyen negatív érzések közepette, hogy automatikussá vált a mozdulat, támadásra számít a testem, védekezni akar, de ezúttal semmi szükség nincsen ilyesmire.
Hangosan fújom ki az eddig bent tartott levegőt és próbálom ellazulni, megnyugodni. Fogalmam sincsen, mennyi idő telik el, mire képes vagyok kiereszteni az ujjaimat és fokozatosan elkezdeni ellazítani az izmaimat. Oldódik a merev testtartás, az ugrásra kész állapot és próbálok nem úgy tekinteni rá, ahogyan eddig minden farkasra tettem, aki előttem állt. Ő nem veszélyforrás. Ő Lilianne. És szeretem őt. Mindennél jobban.
Talán újabb néma percek is eltelnek, mire megmozdulok. De nem hátrafelé lépek. Közelebb lépek, nagyjából karnyújtásnyi távolságra állva meg tőle. Mert ő Lili és nem egy olyan farkas, akire veszélyforrásként kell tekintsek. Leguggolok, hogy aztán térdre ereszkedjek és ráüljek a sarkaimra. Szaporán veszem a levegőt, összeszorított állkapoccsal tekintek a szemeibe. A borostyán szempárba, melyet ugyan eddig nem sokszor láttam, de.. ott van. Keresem az íriszekben a nőt, akit szeretek, tudom, hogy ott van. Tudom, hogy Ő az. És bármennyire nehéz ezt nekem elfogadnom, attól még így van. Nem érzem az idő múlását, nem is igazán számít jelen pillanatban, de talán ismét percek kellenek ahhoz, hogy a szemeinek tanulmányozásán túl ismét apró lépést tegyek. Lassan emelem fel a kezemet, hogy egy mély levegőt követve felé nyúljak, nem sietve el a mozdulatot. Nem sietünk sehová. Ellépni biztos nem fog, én pedig ezt sem szeretném elsietni és nem csak azért, mert valami olyasmit kell leküzdjek magamban, ami évtizedek óta a világszemléletemhez tartozik. Hanem azért is, mert a számomra maga groteszk módján ez a helyzet különleges, ha nem harcolnék ennyire önmagammal, még meghittnek is képes volnék nevezni. Talán némi idő múlva, ha majd visszatekintek, így lesz, nem tudhatom. Most csak Ő van és én, valamint a mozdulat, amivel lassan, mégis határozottan simítok nyak tájékán a bundájába.

Mintha megszűnt volna a külvilág, a tér, az idő. Nem volt más, csak mi ketten. Bele sem mertem gondolni, mi lenne, ha felbukkanna egy harmadik személy, valószínűleg egy szimpla túrázó is képes volna sutba vágni az egészet, hát még ha egy másik farkas rontana bele a pillanatunkba! Azonban egyelőre ilyen veszély nem fenyegetett és a gondolataimat is túlságosan lefoglalta a látvány ahhoz, hogy képes legyen máson gondolkodni.
Megtettem az első lépést, leguggoltam, letérdeltem elé, majd nem sokkal később a másodikat is az apró mozdulat képében. Lehajtotta a fejét, így nem volt útban a pofája és az a belső ösztönöm is halványult, aminek köszönhetően attól tartottam, hogy felém kapna. Ezek bennem voltak, hosszú évek alatt alakultak ki, ösztönné váltak, nem tudom őket egyik pillanatról a másikra kiölni magamból. Szeretném, legalább Lilianne felé, nincs is rá ékesebb példa, minthogy itt vagyunk, minthogy bundájába túrnak ujjaim.
Ismét csak néma pillanatok, talán percek is következnek, nem húzom vissza a kezem, mindössze bundájában mozognak kissé az ujjaim. Megemeli a fejét, megmozdul kezem alatt az izomtömeg, egyetlen pillanatra feszülök meg, de amint megnyalja az alkaromat, valami átszakad bennem. A teljesen jó értelemben. Nincs mitől félnem. Nem fog bántani. Ha akarna, már réges-régen megtette volna.
Felnevettem. Röviden, mégis őszintén, a megkönnyebbülés csak úgy sütött belőle. Másik kezem is felemeltem, hogy fejének másik oldalán simuljanak ujjaim a bundájába, az eddig rajta pihenő kezem is feljebb húztam, hogy így fogjam közre a busa fejet. Homlokom döntöttem az övének, ebbe a számomra groteszk, mégis különös pillanatba lépve ezáltal.
- Annyira.. furcsa ez az egész - szólaltam meg halkan, majd felemeltem a fejem és eleresztettem őt is, hogy a szemeibe tudjak nézni. - De ne félj, minden rendben lesz - most már meg mertem ígérni, mert tudtam, hogy így lesz. Megtettük az első lépést, ami sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Nem lesz továbbra sem egyszerű, de azt hiszem a nehezén túl vagyunk.
- Látlak, Lilianne.

Egészen hihetetlen ez az egész, mindaz, ami most történt és történik kettőnk között. Fairbanks-be érkezésemkor el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha szorosabbra válhat közöttünk a kapcsolat, sem azt, hogy egyszer majd itt fogok előtte térdelni, előtte, a farkas valója előtt. Ahogyan azt sem gondoltam volna, hogy valaha ő lesz az életem legfontosabb szereplője, hogy ő lesz az, akiért bármit megtennék, aki a mindent jelenti számomra. Talán túlzásnak hangzik, de mellette én magam is megtaláltam a békét, a megnyugvást.
Nem félek tőle, már nem tartok attól, hogy felém kapna, hogy bántana, hiszen Őt látom a farkas szemeiben, Őt érzem a lágyan hullámzó energiákban. Ő az. Nincs külön ő és a farkas és habár ez nem olyasmi, amit egyik pillanatról a másikra képes leszek elfogadni, de azt hiszem az első és a legnagyobb lépést megtettük, innen pedig már csak felfelé kell lennie. Legalábbis rettentően bízom benne, hogy mindazok után, amit mindketten átéltünk, végre eljöhet a mi boldogságunk is. Én pedig vele szeretném ezt megélni, közösen, együtt.
Beleborzongok, amikor megnyalja az arcomat, de magam sem tudnám eldönteni, hogy jó, vagy rossz borzongás volt. Egy kicsit talán mindkettő. Annyi ideig ódzkodtam a farkasok ellen, annyi ideig gyűlöltem őket és akkor most itt állok egyikük előtt és érzem iránta azt a nem szűnő érzést, a ragaszkodást, a szeretetet, a szerelmet. Ugyanakkor megkönnyebbülés is, mert nem félek, nincs már bennem a késztetés, hogy hátráljak, hogy ökölbe szorítsam a kezem, képes vagyok nyugodt maradni egy farkas közelében. Mert ő nem akármilyen farkas, ő Lilianne. Lilianne, akiért bármit képes volnék megtenni.
Hátrált és mire visszaváltozott, már felálltam, hogy karjaimat köré fonhassam, amikor a karjaimba vetődött. Mindössze kabátom szárnyait tudtam kihúzni kissé, hogy azzal próbáljam betakarni, legszívesebben levettem volna, hogy ráterítsem, de nem akartam kiszakadni az ölelésből, nem akartam eltolni őt, még csak arra a néhány pillanatra sem. Inkább csak szorosan fontam köré óvó karjaimat, fejemet az övének támasztottam. Nem ijedtem meg a sírásától, tudtam, hogy ezek a megkönnyebbülés könnyei, valahogyan sokkal könnyebbnek éreztem magam én is, mintha az eddig lefelé húzó súly egy pillanat alatt eltűnt volna rólam, belőlem.
- Szeretlek, Lilianne - suttogtam halkan, de továbbra sem engedtem el. - Nem akarlak elveszíteni, magam mellett szeretnélek tudni, éjjel és nappal egyaránt, minden percem szeretném megosztani veled, ahogyan a boldogságomat és az életemet is - közeleg az április, én pedig nem akarok tovább várni. Talán túl sok lépcső lesz így egyszerre, de nem félek már attól, hogy orra bukunk, hogy elveszítjük egymást. Hiszen megígértem; most már minden rendben lesz.

Félelmetes abba belegondolni, hogy egy éve még irtóztam attól, hogy valaha ilyen helyzetbe kerüljünk. Fontos volt nekem, szerettem és gyűlöltem egyszerre és habár attól a bizonyos szülinaptól kezdődően az utóbbi egyre csökkent bennem, attól még ott volt. A mai napig. Tényleg nem érzem már, hogy valami lefelé húzna, hogy valami meggátolna. Én voltam, aki akadályokat görgettem magam elé, még ha nem is teljesen szándékosan. Hosszú év munkáit és berögződéseit nem lehet csak úgy, egyik pillanatról a másikra kiirtani, de határozottan jó úton haladunk. Hiszen attól sem akartam világgá szaladni, hogy végignyalt a képemen! Egyértelműen ez a jó út.
- Én is téged, Lilianne - hintettem csókot a feje búbjára a szőke tincsek közé és csak még szorosabbra fontam körülötte a karjaimat. Hasonlóan éreztem ezzel kapcsolatban, nem tűnt elcsépeltnek, vagy „kötelező szagúnak”, szívből jött, őszinte volt, ahogyan minden egyes csók, érintés, szó. A következőkhöz hasonlóan.
Csak bólogatni tudtam, mosollyal a képemen a visszakérdezését hallva. Komolyan. És az, amire gondol. Legalábbis nem hinném, hogy félreértené a szavaimat, egyszerűen képtelenség volna egy ilyen helyzetben. Nem akarok semmi mást, csak őt. És túl maradi voltam ahhoz, hogy ne csak a karjaim közt tarthassam, hanem igenis tudja más is, hogy hozzám tartozik, hogy egyek vagyunk.
Nem gondoltam volna, hogy nemet mond, de mégis megkönnyebbülök a válaszát hallva. Csókkal pecsételem meg az elhangzott szavainkat, hogy aztán szorosan magamhoz vonjam. Egyszerűen tökéletes.

:: Még a lakbéli lakásban ::

- Hahó, álomszuszék!
Kongatom meg a konyhapulton álló pléh bögrét egy kanállal. Nem, mintha ébresztési célja lenne ennek az egésznek, inkább csak azért tartom otthon ezt a bögrét, mert nagyon cuki, festett mintája volt ezekkel a piros pettyekkel rajta, s egyszerűen nem tudtam ott hagyni a boltban, de legalább más haszna is van, nem csak az hogy lehet belőle inni.
- Főztem kávét, de a palacsinta odaégett, szóval asszem el kellene menjünk itthonról, ha nem akarunk éhen dögleni.
Trillázom haláli nyugalommal kiabálva át az egész lakást, hadd keveredjen elő Ryllis is valahonnan. Mondjuk nem egy hodályban élünk, az is igaz, szóval azért annyira nem kell kiabálnom vagy kieresztenem a hangomat.
- Elugorhatnánk Jennyhez a Bisztróba.
Vezetem fel indulási szándékomat a Síparadicsom egyik étkezőhelyisége irányába. Azt egyelőre nem mondom, hogy vadászni szeretném vinni, nem akarom sokkolni így a reggeli kávé előtt. Meg egyébként sem volt soha alkalmam ilyet felvezetni senkinek, szóval az egész helyzet eléggé suta. De legalább van kávé. Az is valami, nem igaz?
- Voltam bent a kórházban a héten, elrendeztem a dolgokat. Mondtam nekik, hogy fent dolgozol a Síparadicsomban, szóval ne aggódjanak, semmi bajod nincsen, csak jobb ajánlatot kaptál a hegyimentőktől. Ezt készséggel elhitték, s közölték, hogy várnak azért vissza, szóval hogyha úgy alakul, akkor még mindig szabad bejárásod van a műtőkbe meg a karzatra operációt lesni, de azért arra kérlek, hogy egyedül ne nagyon próbálj elcsalinkázni a kórházig. - döntöm beszéd közben a konyhapultnak csípőmet. A kávét egyelőre nem töltöm bögrékbe, ki ne hűljön. Igazából nem sietünk sehová úgyse..

*Csak halkan szusszantok, amikor fülembe karistol a bádogon koccanó eszcájg hangja, és nem mzodulok, kitartom a pozíciót. Ébren vagyok már egy ideje, s a reggeli szabadidőt valami jógának némi jóindulattal csúfolható kínlódással igyekszem elütni. Ezt is a farkasság pozitívumai közé sorolhatom: mivel nem kell életeket mentenem, nincs mentségem a sport elhanyagolására, s így lassan, de biztosan szokom vissza a mindennapi mozgásra. Az mondjuk üröm az örömben, hogy kiszámíthatatlan fizikai kondícióm miatt (ami már itt is számos törött poharat, behorpasztott felületet és egyedülálló életem minden szerelői ismeretének ismételt hasznosítását eredményezte) rendes sportra, mint amilyen a karate volt fél életemben, nem vállalkozhattam. A futást is kénytelen voltam kilőni, hiszen egyedül nem nagyon császkálhatok semerre, és nem akartam senkit azzal szivatni, hogy el kell kísérnie pitymallati órákon, úgyhogy maradt a szobatréning, illetve annak csendesebbik verziója, amiben nem kell ugrálni. Mondjuk jógának tényleg nem nevezném, hiszen csak youtube-videók alapján próbálom kihozni magamból a legjobbat, de e mozgásforma eléggé rokon a régebben már felügyelettel is kipróbált tai chihoz, úgyhogy megkockáztatom a dolgot, s egyelőre nem rokkantam bele. Amikor letelik az egy perc, visszalépek álló helyzetbe, egy lassú be- és kilégzés után pedig lelépek a szőnyegről, és kifelé indulok, úgyis fülembe kúszott egy mágikus hatalommal felruházott varázsszó: kávé.
- Ezek szerint van, akinek kétszáz év is kevés ahhoz, hogy rendesen megtanuljon sütni-főzni? - ugratom jöttömben. Egyáltalán, hogy lehet a palacsintát elrontani? Az a világ legegyszerűbb ételei közé tartozik, minden fakszni nélküli homogén tészta, amit bele kell placcsantani a serpenyőbe, alákotorni a megfelelő célszerszámmal (fogalmam sincs, mi annak a lapátszerűségek a becsületes neve), megfordítani, és fél perc múlva készen is van. Az amerikai palacsintához még gép is van, amibe csak bele kell tölteni a masszát, s a ketyere figyel az időre, nem kell forgatni, automatizált már minden. De hát nyilván az én fantáziám szegényes, hogy ezután nem tudom elképzelni, mi mehetett félre... - Elmehetünk, de ha gondolod, összedobhatok valamit - ajánlom fel, miközben a főzőhöz lépek, és kitöltök magamnak a feketéből, remélve, hogy méregerős löttyöt találok, sosem árt az egész napos pörgéshez. Különben is úgy vettem észre, hogy szükségem van rá - amióta visszatértünk Wasillából, pontosan fél órával megnőtt az alvásigényem, ami azt jelenti, hogy valamiért minden alvási ciklusom meghosszabbodott néhány perccel. Az okát nem tudom, s igyekszem nem bosszankodni rajta, hogy négy óra helyett fél ötkor kelek menetrendszerűen. Mindig is inkább a koránkelésre hajlottam, most pedig, hogy nem a munka határozza meg az időbeosztásomat, kialakíthattam egy rendszert, ami pillanatnyilag még működőképesnek tűnik. a "lakótársak" is profitálnak belőle, hiszen amíg ők alszanak, csendben ténykedek, s általában (ha nem kelnek valamiért ők is korán) kész reggeli fogadja őket a konyhában. Aztán persze fene tudja, ha Hora ígérete helytállónak bizonyul és a falka nekiáll beleszólni a programomba, akkor megint borulhat a dolog, de előre semmin sem érdemes aggodalmaskodni. Willow felé fordulok, s ugyanezt a no para elvet érvényesítem azzal kapcsolatban is, hogy egy zöld festékfoltokkal "dekorált" forrónaciban és egy kinyúlt, oldalt több helyen lyukas együtteses pólóban mutatkozom előtte. Végtére láthatott már ennél cifrábbat is tőlem! És elvileg itthon vagyok, vagy mi a szösz... még ezt sem szoktam meg teljesen, de dolgozom rajta. A helyzetjelentést hallgatom, közben kortyolom a kávét, mindkét tenyeremet a bögrére fonva melengetem kezemet.
- Cseppet sincs amúgy bűntudatotok, amikor folyékonyan hazudtok másoknak? - Csak egy kérdés, egyelőre nem tudom, nekem lenne-e hozzá pofám. Mármint persze ha úgy alakul, akkor muszáj, de odamenni, és jól megtervezetten, tündéri mosollyal átverni őket a palánkon... azt hiszem, ehhez nekem még kellene tartanom egy lelki nagymosást, mielőtt bevállalnám. Persze, még nem is aktuális. Majd igyekszem, hogy ne fussak össze a régi kollégákkal, nehogy cseverésznem kelljen a visszautasíthatatlan ajánlatomról. Komolyan, ki volt az a barom, aki beszopta, hogy a szakvizsgáim kitűzött májusi időpontjait kikukázva elhúznék hegyimenteni? Vagy engem néznek idiótának, vagy ők azok. - Nem is mehetnék. Egyedül meg pláne nem - vonok vállat, beletörődtem. Mondjuk nem is volt más választásom, és valljuk be, a saját életemet is jelentősen megkönnyítettem azzal, hogy toporzékolós hisztirohamok helyett lenyeltem a békát. A falkaterületen kívül sehová egyedül. Stresszes helyzetbe lehetőleg még kísérővel se. Így szólt az instrukció, én meg betartom. Gondolom, Willow ezt tesztelte most verbálisan, s remélhetőleg megütöttem a mércét.
- Szóval, tojás vagy kirándulás? - Ha utóbbit mondja (s általam ismeretlen terveit tekintve ez elég valószínű), akkor bólintok, engedelmesen. A kölyköm se pattog, behódolt a Vörösnek (már ha jól emlékszem, hogy Willow ezt a kifejezést használta erre), bár időről időre meg kell ismételnünk a procedúrát, ami miatt lassan azon tűnődöm, Rövidtávú Memóriának kellene elkeresztelnem életem megkeserítőjét. Szóval fordulok, visszaballagok a szobámba, hogy nagyjából emberi formát öltsek, ami persze itt Alaszkában sosem egyszerű, általában hóembernek tűnök a helyiek mellett, nagykabátban és sapka-sál-kesztyűben még akkor is, amikor ők már egy szál pulcsiban (vagy abban sem) rohangásznak mindenfelé. Nem hazudtolom meg magam, jó pár réteget magamra rángatok a biztonság kedvéért, ma kék hangulatom van, szóval annak különböző árnyalataiba bújok, s szolid sminkem is ennek jegyében dobom fel. Nagyjából tíz perc alatt összekapom magam, s indulok az előszoba felé, persze csak Willow után. Teljesen nem vetkőztem le mindazt, amit a vadon élő farkasokkal kapcsolatos olvasmányaimból szűrtem le, és a kisfarkas ugyebár nem tolakszik a rangban felette álló elé... legalábbis, amíg az emberi felén, vagyis rajtam múlik a döntés.*

Hajnali fél öt. A szent szatíra, ajvé és egyéb jelzőkkel illethető napkezdési időpont. Mondjuk jó alvókám van, engem különösebben nem zavar motoszkálása és egyébként is sokat ügyelek, szóval nem ütközik az életritmusunk, de komolyan el nem tudom képzelni, hogy lehet ilyen rutinnal élni. Nyilván lehet, hiszen ő is teszi, de..
A megjegyzésére nyelvet öltök.
- Kétszáz húsz is, igen. Bár egyébként tudok én palacsintát sütni, csak kicsit másfelé figyeltem. Nyilván nem kéne olvasni közben. Tudod milyen, ha belemerülsz valamibe.
Magyarázom a bizonyítványomat kedélyesen. Amúgy cseppet sem veszem rossz néven a megjegyzését. Ellenben a folytatáson azért egy kicsit felhúzom az orromat.
- Hozzá lehet szokni. És egyébként ha azt veszed, ez nem hazugság, hanem védelem.
Vállat vonok. Persze, nyilván nem én mondtam a legjobb ötletet arról, hogy merre is tölti az idejét, de jót akartam, basszus! Hiszen így visszamehet bármikor. És egyébként is.. vannak farkasok a kórházban, csak ott még nem tartunk, hogy mindet eláruljam neki. Meg egyébként is, jobb lenne, ha ő jönne rá, az is a tanulási folyamat része.
- Kirándulás.
Lapozom inkább el az egyedül-nemegyedül dacos kérdését. Tudom én, hogy szar lehet, de istenem! Mind átestünk ezen.. majdcsak megemészti.. lassacskán.
Amennyiben követ, úgy kabátot és cipőt húzva - eddig is utcakész ruházatban voltam - indulok meg vele az erdő felé a Lakból. Kerülőút a Síparadicsomhoz. Mondhatnám, de nem mondom. A hazugságról úgyis megkaptam ma már a magamét.
- Egyébként ha már hazugság.. annak is van szaga. Szóval farkas a farkasnak inkább ne hazudjon, nem tud.
Van az a pont, amikor igen, de alapvetően ez az igazság. Nem tud. Hacsak nem erősebb egyik a másiknál.
- Ez egy nagyon hasznos dolog, érdemes rágyakorolni a kiszagolására. Sok bajtól megkímélheted így magad.

*Nem zavartattam magam, amikor Willow majdhogynem lehidalt a rutinom hallatán, már jóval korábban elfogadtam, hogy a koránkeléssel kisebbségben vagyok. Igazából nem rajongok érte önmagában, de az eredményéért nagyon is: hogy mennyi mindent elvégzek, mennyire tevékenynek érezhetem magam, adott esetben akár csak addig is, míg el nem indulok dolgozni. Késő este vagy hazamenetel után, a jól végzett meló tudatával már nem nagyon állnék neki házimunkának, míg reggel majdhogynem vidáman vagyok képes elvégezni. Mindenesetre úgy vagyok vele, hogy aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, az ne csak este hattól nyolcig tegyen így, hanem pitymallati ötkor is.
- Akkor, Dr. Nyxon, ideje visszatérnie a földre és arra figyelnie, amit csinál éppen - viszonzom a nyelvnyújtást, ha neki szabad, akkor nekem is. Istenem, olyanok vagyunk, mint a gyerekek... nem sokan vannak kerek e világon, akikkel megengedek magamnak ilyen regresszív viselkedést, de valahogy furcsa módon kissé még kárpótol is a dolog korai "felnövésemért". De ennek pszichológiáját és okait inkább nem kapirgálom, mert gyanús, hogy olyasmi bukkanna fel, amire jelen pillanatban és élethelyzetben egyáltalán nem lenne kapacitásom, akkor pedig csak mérgezne csendben és hatékonyan. Majd ha kicsit dűlőre jutottam a bundással, akkor visszatérhetek a kognitív ön-terápiára, bár kezdem belátni, a kettőt a gyakorlati életben nem fogom tudni olyan élesen elválasztani egymástól, mint szeretném. Pedig hogy örülnék most néhány hatékony skatulyának...
Szemlélem egy darabig az arcát, a nemtörődöm vállvonást, szinte hallani, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyamban. Nem megy nekem ez a kommunikáció... - Bunkó voltam, ugye? - kérdezek rá sejtésemre. Ugyan nem látom át pontosan, hogy hogyan és miért, végtére nem állt szándékomban, bár... mondjuk én se rajonganék érte, ha valaki lehazugozna közvetve. Ajj, pedig nem azt akartam... - Öhm... bocsi. Nem szándékos volt, tudod? - Gondolom, tudnia kell, végtére elég régóta visel el minden sutaságommal és a mostanihoz hasonló bakimmal. Nem ez lesz az első eset, hogy szántéktalanul megbántom a környezetem, ezért is vagyok képes leszűrni, hogy most is erről lehetett szó. Egy új arcon aligha venném észre a jeleit. - Gondolod, hogy... valamikor visszamehetnék majd oda? Már úgy értem... ha ez tényleg eltart évekig, mint mondjátok... gondolom feltűnne az ottaniaknak, hogy nem aszalódom ráncosra vagy ilyesmi - vetem fel kételyeimet. Ezen is sokat kattogtam, naná. Mert szép meg jó, hogy elhatároztam, hogy jegelem a témát és elfogadom a késlekedést... de egészen más erről meggyőzni magamat, mint arról, hogy egyáltalán nem mehetek vissza praktizálni. Hogy máshová is mehetnék, azon még nem agyaltam, végtére itt a falka, és ha már befogadtak, alap, hogy nem lépek le egyhamar, nem? Nem? Mennyi kérdés...
- Szuper - bólintok tárgyilagosan. Nagyon lelkesedni nem fogok, végtére hideg is van kint, meg amúgy sem vagyok a viháncolós típus, de tény, hogy örülök minden kimozdulásnak. Hiszen főleg "itthonüléssel" töltöm manapság az időmet. Egy kis közös kiruccanás Willowval mindenképpen üdítő változatosságot jelent majd, bármit is forgat fejében barátnőm. Mert hogy nem hegyi túrát, azt még én is sejtem, nem az nordic walking típusú csaj. Talán találkozunk valakivel? Le kell jelentkeznem a főnökségnél? Vagy valami beavatási próbát kell teljesítenem? Talán le kéne állítani az agyam, mielőtt belelovalom magam valami vad elképzelésbe.
A gyors (relatíve legalábbis az) öltözködés után már lépek is ki a nyomában, hagyom, ő kulcsoljon, ha akar, s közben folytatjuk a beszélgetést, mintha abba sem hagytuk volna. Nyilván részben így van.
- Tééényleg? - döbbenek le először. - Mármint úgy érted, hogy ki lehet szagolni mondjuk a feszültséget, amit a hazugság okoz az illetőben, vagy úgy frankón van valami szaga a szavaknak? - Előbbit még felfogom ésszel, biokémiai folyamatok, verejtékezés és szívritmus, satöbbi, de hogy ha utóbbi a helyzet... na, az kicsit lehidalós nekem, és racionális-materialista fejecském számára nehezen megfogható, de nyilván nem kérdőjelezem meg a másik kijelentésének igazságtartalmát.
- Gyakorolni? Kipróbálhatom most? - A varázsszótól természetesen izgalomba jövök, naná, hogy rögtön el akarom kezdeni, nem is én lennék, ha halogatnám a dolgot. Még ha nem is értem vagy akár nem is tudom elhinni, azért a művelésében rögtön benne lennék lelkesen. Vajon hogyan kell? Valahogy úgy képzelem, hogy én nagyban szaglászni kezdek (bármilyen hülyén is érzem magam ettől), Willow meg kamuzik párat, esetleg mond néhány igazat is, és egyrészt jegyezzem meg, milyen volt a hazugság, másrészt jöjjek rá, melyik igaz és melyik nem... persze lehet, hogy ennél sokkal elvontabban vagy absztraktabban kellene gondolkodnom, de ennyire futja tőlem, sajnos.*

- Sok lesz a jóból, Dr. Lux!
Ráncolom orromat, mintha mérges lennék rá, ám nem vagyok. A vörös nem is veszi fel ezt az egészet, ő nem foglalkozik - közöttünk - az emberek párbeszédével, egyszerűen csak elvan a saját maga világában, mert miért is ne lenne el? A palacsintát sem szereti, s most egy kicsit engem sem. Csak az a szar ügy, hogy nem tudunk távolságot tartani úgy, hogy bennem él.
- Nem bunkónak mondanám, Ryllis, de itt nem mindenki ismer téged még csak annyira sem, mint én. Néha jó lenne, hogyha megpróbálnál egy kicsit mérlegelni, mielőtt megszólalsz.
Adok választ neki, de mosolygok a végén. Én tényleg nem haragszom, elég ideje dolgoztam már vele ahhoz, hogy összecsiszolódjunk hosszú műtétek alatt, s a magánélet sem sokkal különb számomra, mint a munka, hiszen azt is legalább annyira szeretem, mint az életem egyéb részeit.
- Sokkal többen nem aszalódnak ráncosra, mint azt gondolnád. És nem vagyunk annyira frekventált kórház, nagy a fluktuáció. Szóval igen, szerintem eljön majd annak is az ideje, hogy visszamehess. De addig is, nem kell lemondj arról, amit megtanultál. Itt fent a lakban lehetsz orvos velem. Le tudom nyugtatni a farkasodat, ha ki akarna szabadulni belőled, bárki idősebb képes lenne rá, de mondjuk bárki nem konyít az orvosi eljárásokhoz, hogy tudja mikor és mennyire kell figyelnie.
Megvárom, míg elkészül, én is magamra kapkodom a kabátomat, bár nem nagyon lesz szükségünk rá, de ezt így előre nem akarom feltétlenül konkretizálni neki. Inkább a hazugságról regélek neki.
- Nem úgy, mint a romlott ételnek, de igen, van szaga. Legalábbis én hajlamos vagyok szagnak tekinteni. Egyébként nem más, mint inkább a fiziológiai dolgok felerősödése, az erekben hevesebben zubogó vér hangja, a megeredő izzadság szaga, ilyesmi. Ennek a tudományos magyarázatát sosem kutattam, mert szerintem a mi fajtánknak nincs. Egyszerűen csak.. érezni kell.
Nem vagyok szakszerű, ebben nem. Ahogy sebészként minden kérdésére tudtam tudományosan alátámasztott választ adni, úgy ebben nem egészen így működöm. Freestyle vagyok elég erőteljesen, bár meg is szokhatta már, az operációs stílusom is gyakran volt ilyen, sokszor hágtam meg a kórházi protokollt a saját fejem után.
Egészen addig mesélek neki és válaszolok minden Falkát, farkasságot érintő kérdésre, amíg el nem érünk az erdőnek olyan pontjára, ahol már elég messze vagyunk ahhoz, hogy megpihenhessünk. Megállok, szembe fordulok vele, vállainál fogom meg őt, hogy ne fordulhasson el.
- Nem foglak bántani!
Nyelek nagyot, s minden magyarázatot mellőzni kívánva ellépek tőle, kezemet nyújtom felé.
- Gyakorolni fogunk, de előtte kérlek, add ide a kezedet!
Tenyérrel felfelé fordítom saját jobbomat, azt nyújtom felé. A vörös pontosan tudja, hogy mit várok el tőle, ám ezúttal nem hagyom, hogy egyedül ő irányítson. Ezúttal én leszek az, aki a nadrágot hordom ebben a kapcsolatban vezetek. Mert a dühös bestia nem Ryllisnek való. És egyébként is.. olyan rég volt. Talán Maggie úgy szeretné jelezni, hogy megbocsátott nekem, nekünk, hogy éppen egy második Margaretet küldött nekünk.
Szeretném hinni, hogy nem félek, de ez nem igaz. Viszont segíteni kívánok.. és remélem, hogy nem erőszakkal kell megtegyem.

*Nem tudom, azért nem veszem-e komolyan figyelmeztetését, mert nem érzékelem kellőképpen, vagy azért, mert ama hitban élek, hogy barátnőjeként megtehetem: mindenesetre arrébb táncolok a konyhában, nehogy elérjen, mellesleg közben a konyhapult is kettőnk közé keveredik, és újfent ráöltöm nyelvem. Sok a jóból, hooogyne... ha ennyi bolondozás bárkinek megártana, akkor nem hétmilliárd-négyszázmillió ember élne a földön, hanem maximum a fele, mert a többi elhullana komolytalanság-túladagolásban. Nem azt mondom, hogy én lennék a megtestesült pléhpofa, de egyértelműen akadnak gondjaim a gondatlansággal és önmagam eleresztésével. Minden tekintetben... talán ez ütközik ki az átváltozástól való fóbiás félelmemben is. A kölyköm, szerencsére, Willow közelében meghúzza magát, kapott elégszer a vöröstől - néha egyenesen az én kérésemre -, mire elértük ezt a szerintem idilli állapotot, hogy barátnőm mellett nem kell riadókészültségben lesnie egyikünknek sem, vajh a kis méregzsák mikor kezd értelmetlen pattogásba.
- Tudom. Tényleg bocsi. Igyekszem... - dörzsölöm meg arcomat, kezem nyomán a kipirult csík mutatja, hogy az egészségesnél némileg nagyobb erővel. Túlzás lenne azt mondani, hogy ideges vagyok, inkább csak fáradt, s ez a hangomon is érződik. Évek, mit évek, lassan évtizedek óta hallom ezt, és mégsem tudom teljesen kiküszöbölni. Néha úgy érzem, még egy rákos megbetegedéssel is nagyobb esélyem lenne leszámolni, mint saját vissza-visszatérő kommunikációs bakijaimmal. Pedig általában intelligens vagyok, átlátom a problémákat és kialakítom a szükséges megküzdési stratégiákat, ez mégis kifog rajtam újra meg újra. Kellemetlen. Még jó, hogy Willow, legjobb barátnő státuszához méltón, többnyire türelmesen áll hozzám, sőt nem egyszer hozzá fordulok, ha bizonytalan vagyok. Számos durva beszólástól óvott már meg, amikor kerek-perec kijelentette, hogy olyat nem mondhatok és kész. Azonban még ő is csak az egyes konkrét eseteket és megszólalásokat nullázhatta le, általános irányelveket épp úgy nem sikerült a fejembe vernie, ahogyan apámnak vagy a tanáraimnak sem. Talán a teljesen merev formális udvariasság az egyetlen kommunikációs séma, amit viszonylag hiba nélkül vagyok képes prezentálni, de olyat legfeljebb államvezetők és diplomaták alkalmaznak a gyakorlatban, nem orvostanhallgatók.
- Már attól féltem, soha nem ajánlod fel! - szakad fel mellkasomból megkönnyebbült sóhaj, s költözik arcomra sugárzó, boldog mosoly. A karácsony öröme eltörpül emelett! - Amióta a legelején említetted a gyógyítókat, vártam hogy elég jó legyek a tanulás elkezdéséhez, de sose volt merszem megkérdezni - ismerem be kissé szégyenlősen lesütött szemmel, de a fejem még mindig ragyog, és nehezemre esik megállni, hogy kezdjek szökdécselni is a boldogságtól. Hasznos lehetek! Juhééé!
Nem mintha a másik téma ne lenne izgalmas, mert nagyon is az. Figyelmesen hallgatom - már menet közben - a válaszát, csöppet elgondolkodom, helyrerázom az infót. - Szóval úgy, mint a hazugságvizsgáló készülékek. Az sem önmagában intelligens rendszer, a leolvasónak kell tapasztaltnak lennie, hogy értelmezze a gép által láthatóvá tett fiziológiás jelzéseket, a légzésben, szívverésben, vérnyomásban, verejtékezésben meg az összes effélében beálló változásokat. Farkasként a kölyök bennem, meg a felerősödött érzékek megadják a szükséges információkat számomra, a tapasztalattal pedig megtanulom kiszűrni a releváns jelzéseket és értelmesen levonni a megfelelő következtetéseket - foglalom össze én is a magam kis értelmezésében, s pillantok Willowra megerősítésért. Úgy tanul a gyerek, ha el tudja mondani a lényeget saját szavaival, nem a definíciók bemagolásával! Mondjuk orvosin mindkettőre igencsak szükség volt, de az más kérdés. - De ehhez az is kell, hogy egyrészt a másik fél tudatában legyen annak, hogy éppen hazudik - tehát a tévedések és félreértések kiszűrésére nem alkalmas -, és hogy legalább egy icipicit ideges legyen attól, hogy lódít. Ha valaki szociopata és a leghalványabban sem érdekli, hogy éppen átver valakit, akkor nem is lehet megérezni. Igaz? - gondolom tovább a dolgot, minthogy nem ajánlotta fel most a gyakorlati kivitelezést, na de sebaj, előbb vagy utóbb előveszem és nyúzni fogom vele. - Egyébként... az bunkóság, ha megkérdezem itt valakitől a vérvonalát, vagy belefér az udvarias kommunikációba? És a másik kölyökéveiről kérdezni? Vagy túl személyes szerinted? - kanyarodok még vissza kicsit a kommunikációhoz, hiszen Willow sajnálatos módon nincs mindig mellettem, amikor a Lakban lófrálok, s így nem tudok segélykérően pislogni rá, ha számomra ismeretlen falkataggal találkozom. És alap, hogy én ilyesmiket kérdeznék az illetőtől kapásból, szóval ha ez illetlen, azt jobb, ha most tisztázzuk. Közben persze kocogunk fel a dombon valahova, nem is igazán nézem, de a kölyköm a természet közelségétől jócskán felélénkül, a vöröstől tisztes távolságot tartva élvezi is a helyzetet, orrát leszorítva szimatolgat, farkasok nyomát kajtatja, vagy éppen hempergőzik a metafizikai fűben. Amikor Willow megáll, így teszek én is, körülnézek gyorsan, de mielőtt alaposabban szemügyre vehetném a helyet, barátnőm keze a vállamon arra késztet, hogy ismét rá kapjam vissza a tekintetem. Kijelentésén enyhén meglepődöm, nyíltan nézek vissza rá. - Persze, hogy nem fogsz - értek egyet, hiszen ez magától értetődő. - Senki más nem vállalta volna azt a macerát velem, amit te, miért bántanál? A tanításra gondolsz? Nyilván lesznek kellemetlen részei, de az én érdekemben - mosolygok rá, lassan nekem is leesik, Willow ideges kissé. Vagy valami afféle. Én nem, sőt, ettől talán még inkább megnyugszom. Ez csak tanulás, ami hosszú távon kizárólag jó lehet, és ha amiatt izgul, hogy hogyan fogok reagálni, hát megharagudni biztos nem! De azért nagyon kedves tőle. A kölyköm persze jóval életrevalóbb nálam. Amint megneszeli, hogy valami nekünk nem feltétlenül tetsző dolog készülődik, morogva és fogvillogtatva húzódik, hátrál el a vörös és Willow párosának közeléből, mellső mancsaival a sarat dagasztja maga előtt idegességében, készen rá, hogy váltásra kényszerítsen, előtörjön, megvédje magát, ha kell. Behódolt a nagyobb farkasnak, de a legkevésbé sem bízik benne. Én azonban habozás és kétely nélkül teszem tenyerem Willowéba, s mosolyom bár a kölyök feszkójától elhalványult, de nem tűnt el teljesen, a tekintetem sem fordítom el. Majdhogynem nyugodt vagyok, ami a helyzethez képest szerintem jó teljesítmény. - Mit csináljak? - jelzem ekként, készen állok, bármit is kér. A javamat szolgálja vele, tudom - s tudnom kell majd akkor is, ha nem lesz kellemes.*

- Tudom, hogy igyekszel és értékelem is.
Mosolygok rá. Igazából ez is olyan dolog, hogy majd észreveszi, ha másoknál átlépte a határokat, mert tuti szétkapják és nekem kell majd összerakni, de maradjunk annyiban, hogy akkor nekem is elő fognak mászni az agyaraim. Mert rendben van, hogy falka és tisztelet és hierarchia, de azért legyünk már normálisak és húzzuk ki a fejünket olyan alfelünkből, ahová agyállomány nem való.
- Sokat kell hozzá tanulj, s amíg kölyök vagy a falkán belül, addig nem lehetsz olyan közel a titulushoz, mint szeretnél, de szerintem remek gyógyító lennél igazság szerint.
A hierarchiáról már beszéltem neki, elmondtam, hogy milyen magasan is van a falka gyógyító címe a posztok között, nem fog újdonságot jelenteni számára. De én úgy vagyok ezzel egyébként, hogy gyógyítóra mindig szükség van, akkor is ha csak a hozzáértése adott és a rangja nem, szóval tényleg nagyon szívesen tanítom.
- Egy kicsit igen, bár azért ez ennyire nem tudományos.
Megingatom a fejemet pár sóhajjal vegyítve. Imádom, hogy ennyire alapos, hogy mindent ilyen szinten körbejár. Eszményi farkas lesz belőle, s ki tudja, egyszer majd a legnevesebb lehet minden élők között. Mert túl okos erre a világra és ez amennyire tetszik nekem, annyira tartom veszélyesnek is reá nézve. Ám ezen aggodalmamat igyekszem nem megosztani vele. Egyelőre semmiképp.
- De, valamilyen szinten azt is meg lehet érezni. Minden hazugságnak van szaga, bár ha elhiszi, hogy igaz, amit szól, akkor tényleg kiakadhat a rendszer. Mindenhez az is hozzájárul, hogy ki milyen idős és mennyire húzza fel a pajzsát, vagy épp te mennyire tudod áttörni.
Fura nekem az, hogy tanítok. Sosem voltam mentor, de akiket eddig oktattam ilyen téren, azoknak sem volt fele ennyi értelmes kérdésük sem, mint amennyi Ryllisnek akad. És nagyon kellemes, hogy mellette szellemileg esélytelen eltunyulni, ugyanis mindig gondolkodnom kell midenen. A vöröst ugyan fárasztja kissé az emberek szócséplése, de mivel róla, s az ő világáról van szó, kordában tudom tartani.
- Nem tartom bunkóságnak. A vérvonal nem titok, ha valaki pedig nem akar válaszolni akkor nem fog, ehhez megvan az emberi joga, mint ahogy az emberek között is el lehet hárítani a válaszadást bármiféle kérdésre. A kölykök pedig olyanok, mintha valakit a gyerekeiről kérdeznél. Ott is belefuthatsz abba, hogy nem tudod, halottak-e. Szerintem semmi udvariatlan nincs ebben, minden csak felvezetés kérdése.
Megrázom a fejemet a magyarázatára. Szívesen merülnék el én is valamiben, ami a megértést szolgálja, de inkább csak a bocsánatkérés az, ami megüli tekintetemet, ahogy hagyom, hogy előrobbanjon belőlem a vörös. Ez nem macera. Ez valami egészen más. Egy új élet, amit remélhetőleg adunk neki mi ketten, de őszintén? Nem tudom mi lesz a vége. Fogalmam sincs az egészről, ami azt illeti.
Maradj nyugton - mondanám, de nem szólok, nem üzenek gondolatban sem, csak nekiveselkedem, s kihasználva a vérvonalamat, azt, hogy jóval gyorsabb vagyok nála, nemes egyszerűséggel a kezébe igyekszem harapni, s közben elképzelem, ahogy a kölykömmé teszem. Akár így, akár úgy, de elveszem tőle a meglevő farkasát. Nagyon remélem, hogy nem kell közben ráhozzam a frászt.

*Willow az, akinek maradéktalanul elhiszem ezt a mondatát. Tudom, hogy tudja - sokkal inkább, mint szinte bárki itt. Ők csak az eredményt látják, hogy mondok vagy nem mondok olyasmit, amin megsértődnek vagy nem sértődnek meg. Barátnőm azonban végigasszisztálta azt is, ami ezek mögött van, levezethettem neki a leghülyébb gondolatmeneteimet is, és türelmesen lemarházott, amikor előálltam egy-egy hajmeresztő ötlettel. Visszamosolygok hát rá, és titkon, magamban, kimondatlanul megint hálát adok, hogy itt van nekem. A farkasság hatalmas pozitívuma, hogy nem eltávolított, hanem még közelebb hozott egymáshoz.
- Tudom, addig esélytelen. Bár valahol idegesítő mindenhol abba futni bele, hogy a kölyök csak maradjon veszteg, de másrészt meg jó is. Például azoknak, akik nem tudják elsőre eldönteni, mit akarnak később csinálni. Bennem is volt egy kis habozás, hogy talán magasabbra kellene tennem a lécet, de beláttam, hogy hülyeség lenne - jelentem ki vidáman. Na nem a magasabb elvárás, hanem hogy pusztán a hierarchia kedvéért ne azt csináljam, amit szeretnék. És szerencsére Darren is rávilágított, hogy nincs semmi baj a gyógyítói poszttal, tényleg hülyeség lenne a harcosok részéről túlzottan cseszekedni azokkal, akik összefércelik őket a csetepaték után. Szóval hajrá! Azt pedig én sem kétlem, hogy alkalmas vagyok-leszek a posztra, mind mentalitás, mind munkabírás, mind affinitás tekintetében. Hiszen emberként is ezt csináltam, méghozzá jól, nemde?
- Oké, igyekszem leállni az analízissel! - emelem fel a kezem megadóan, bár persze ez nem olyan egyszerű, ha rólam van szó. Az agyam olyan, hogy azonnal le akar mindent fordítani tudományos nyelvre, olyasmire, amit megért, megértek. A misztikus-mágikus rész a farkasosdiban ezért olyan nehezen kezelhető számomra.
- Vagyis egyelőre ne aggódjak ilyesmin, mert amig ilyen puding kölyök vagyok, addig úgyis mindenki át tud verni a palánkon, ha akar, és másik farkastól csak akkor szagolok ki hazugságot, ha ő is azt akarja - vonom össze a szemöldököm, már megint ebbe futok bele. Hogy túl kicsi vagyok, túl új, túl kölyök... na de sebaj, ezt a hátrányt napról napra le fogom dolgozni, akár tetszik, akár nem. Leszek még én is több száz éves vénség! Csak sajnos kell a türelem annak a több száz évnek a kivárásához... ami viszont sosem volt a legizmosabb erényem, bár éppen rosszul sem állok vele, inkább úgy közepesen. Átlagosan, mondhatni.
- Aha, értem. És van olyan téma, amit viszont kifejezetten bunkóság firtatni? - Biztos ami biztos, rákérdezek, bár szerintem arról már figyelmeztetett volna korábban, ismervén engem. Tapintat nagyjából annyi szorult belém, mint brummogás a mackó sajtba, hiába az igyekezet.
"Hű, ez aztán a tempó!", jegyezném meg, vagy valami effélét. Az előbb még kéz a kézben ácsorogtunk, a következő pillanatban pedig már a hosszú lábú, vörös farkas vicsorog előttem. Megborzongok, önkéntelenül kapnám vissza a kezem, hiszen mégiscsak egy vadállatról van szó, még ha a barátnőm is egyben (arról nem is beszélve, hogy ez a robbanásszerű átalakulás nem éppen tiszta művelet), de időm és esélyem sincs. A kölyök szűkölve törne elő, belém marva útkeresésének kezdő kínjait, ahogy csontom törné, húsom foszlatná, zsigereim forgatná ki önmagukból... ez az, amitől rettegek, s amit nem tudok kivéteni semmivel, aminek fájdalmára sosem lehetek elég felkészült, ami szinte elveszi ép eszemet is. Ám az érzékeimet elborító ködön át is látom és érzem, amint a vörös fogai karomba marnak, s a következő pillanatban már a földön vonaglok.
Perzsel. Éget. Úgy tudok sikoltani, ahogyan soha, senki mást nem hallottam korábban, kiordít belőlem, amit nem köphetek méltatlankodva az istenek lábai elé... üvöltve, megfeszülve, a felhőkbe fúrva arcomat. Persze a felhők nem lehettek itt, csak a kíntól elhomályosult agyam fantomképét jelentették. Elnehezült tagjaimmal képtelen voltam tudatosan mozogni, belesüppedtem az átváltozás lángjaiba, mintha Atlaszként a világ terhe szorítana le, s közben mégis éreztem a rángatózást, amivel testem próbálja követni az átalakulást. És mégsem volt rendben. Ez a tűz... idegen volt, ismeretlen, mintha a lelkem falná fel, hogy kiegyen belőlem mindent, ami valaha emberi volt. A kölyköm nem ilyen! Mi folyik itt? Itt-ott még feltör bennem szűkölése, mintha távoli, panaszos visszhang felelne a kérdésemre, de túlságosan erőtlen. Képtelen vagyok kérdezni, s így nincs, aki választ adjon nekem. Könnyebb lenne meghalni, s ha lenne szavam, talán könyörögnék is érte, de nincs. A csont törik, bőröm alatt az izom átrendeződik, majd újra és megint. Amikor már azt hinném, az átalakulás egy szakasza megtörtént, befejeződött, az a tag már nem tud tovább torzulni, mintha újrakezdődne az egész, groteszk tragikomádiaként. Miért más? Mi más? A fájdalom egyszerre tompítja el és tisztítja ki a gondolataimat. Willow harapása, az okozza. De mégis mit?! Csak sikoltani tudok, artikulálatlanul. Másodpercek telnek el, vagy évek? A valóságban nem lehet sok idő, de örökkévalóságnak tűnik. Szólnom kéne, hogy baj van, sehol sem érzem a kölykömet, csak valami idegent, újat, amint tombolva követeli magának a testem. Szívverésem őrült sebessége meghaladta az emberi teljesítőképességet, ebben biztos voltam, de már nem is voltam ember... Meg kellene halnom. Többszörösen. És mégsem vagyok rá képes, tép és marcangol belülről, a rozsdabarna bestia ki akar törni... S ha kellene, kirágná magát belőlem, nem érdekelve, hogy élőt mar fogaival. A dobogás hangja egyetlen zúgássá olvadt össze a fülemben, mintha át akarná szakítani a dobhártyámat. Mancsom görcsös rándulásai nehezen csillapulnak, izmaim még akkor sem tudnak elpihenni, miután a folyamat, egyetlen hatalmas, égető, gerincemet ívbe feszítő, idegeimen szikrázó fájdalmat robbantó rohammal a végére ér és elcsitul. Lógó nyelvvel, nehéz zihálással fekszem, körülöttem az emberi körömtől és farkas mancsától felszabdalt, vonaglásomtól bolygatott földkupacokkal. További percekig tart, mire összeszedem - összeszedjük magunkat annyira, hogy felálljunk. Kissé bizonytalan, kissé dülöngélő... másmilyen. Új. Csodálkozva bámuljuk mancsainkat, majd ülünk seggre, és nyakunk tekergetve igyekszünk minél alaposabban befogadni ezt. ~Wow!~- nagyjából ennyi a kicsengése gondolatainknak, túlságosan leköt minket a helyzet, semhogy szavakkal és megfogalmazással bajlódjunk. Szőrünk olyan, akár az őszi erdő lombja, a barna alapot a rőt, rozsda és vörös árnyalatai szövik át- meg át, s a szürkebundás zömök testalkata is könnyedebb, kecsesebb alakká formálódott. De ez csak a legkisebb része a dolognak, mert a különbséget igazán zongorázni a magatartáson lehet. A kölyök, velem együtt, kíváncsi érdeklődéssel, és az enyémnél sokkal nagyobb türelemmel ismerkedik ezzel a helyzettel. Farkát csóválgatja, fülét tekergeti, mancsát emelgeti, majd nyújtózkodik egyet, végül már álltában a vörösre pillant, várakozóan. Már persze ha hagyták eddig eljutni...*

- Idegesítő vagy sem, ez így működik a természetben minden fajnál. Az állatok és az emberek között is a fiatal, még nem tapasztalt egyednek.. hogy is mondjam? Divatos kifejezéssel élve kuss a neve. Nem azt mondom, hogy feltétlenül szerettem mindig ezt a felfogást, de utólag beláthatóan hasznos. Már csak negyed évszázad, sőt, kevesebb, mint negyed évszázad és ez is elmúlik. - vigyorgok Ryllisre. Tudom, hogy ez elég sovány vigasz és esélyesen én magam is képen törölném magamat, hogyha ilyet mondanék a magam helyében magamnak - ej, de szépen belekeveredtem ebbe is, mint majom abba a bizonyos házicérnába - de attól még az igazság az igazság marad.
- Lényegében ez a helyzet. A palánk túlfelén lenni nem a legkényelmesebb, de vannak előnyei is. Legalább védekezhetsz azzal a nemtudás kapcsán, hogy nem te tehetsz róla, hanem a másik és a hülye pajzsa, neked amúgy sem szabadott tudni. Instant fülbefogás. - hülyéskedem. Természetesen belenevetek mindebbe, mert úgy baromság, ahogy csak van. Nem ilyen egyszerű sajnos a dolog, de ha hagyom csak annyival lezértnak tekintve, hogy igaza van, amíg puding csupa szívás a kölyökléte a pajzsot illetőn is, akkor az azt hiszem még rosszabbul hangzott volna.
- Nincsen. Szerintem ez mindenkinek a sajátja, hogy mit is vesz bunkóságnak meg mit nem. Sajnos nem tudok egyértelmű térképet és útbaigazítást adni neked arról, hogy kinek merre keresd a tyúkszemét. - elhúzom a számat. Könnyű volna, ha meg tudnám tanítani a tapintatra, de én sem jeleskedem benne olyan nagyon, így bölcsebben teszem, ha hallgatok. Inkább elindulok vele azon az úton, amivel talán tudom segíteni. Mert van, amit meg tudok adni neki, s azt szeretném maximálisan meg is tenni. Hiszen ha valaki, hát ő megérdmeli azt, hogy a részem legyen. Vagyis inkább.. hogy a része legyek.
Csitítom a kölyköt, akit adtam neki, pisszegem, hogy ne fájjon annyira, de közben hagyom, hadd törjön utat magának, hiszen látni is akarom. Önzetlenül vagyok önző ebben a játékban és csak egyetlen, helyreutasító fülrángatást kap, mielőtt teremtői - anyai - szeretettel pofán nem nyalná őt az időközben formát öltő vörös.
~Újra újszülötté tettelek, de erősebbé is. Remélem el tudod fogadni, s ha haragszol is, megbocsátod nekem valaha. ~ duruzsolom elméjébe, oldalához dörgölőzve, törődésemet simulva hozzá. A kölyköm. Az enyém. És él. Leírhatatlan érzés ez így.

//Részemről ez lenne a záró, de ha gondolod, egy szeptemberre datált kezdőben benne lennék a folytatást illetőn, ha írnál nekem. Helyszín mindegy Köszönöm a játékot! //

*Muszáj felhorkantanom. Nem azért, mintha nem érteném meg ennek a nézetnek a létjogosultságát - elsősorban logikus és racionális lény vagyok, szóval pontosan átlátom a máködési mechanizmust és annak előnyeit -, de ez valahol sírnivalóan röhejes. - Nem bánod, ha emlékeztetlek, hogy összesen alig éltem még többet egy negyed évszázadnál? - jegyzem meg magamra erőszakoltan könnyed hangsúllyal. Majdhogynem dupla annyi idős leszek, mint amilyen vagyok, mire kecsegtetően jobbá válik a helyzetem, és ez az optimista forgatókönyv. Hát csoda, hogy rosszabb napjaimon morcos leszek emiatt? De a hisztin már túlléptem, szóval az a legkevesebb, hogy nem tombolok miatta, csak... nem mindig sikerül jó képet vágni a dologhoz. Vagy nem annyira, mint kellene.
- Szeretem az előnyöket - jelentem ki elégedetten, belegondolva ez valóban pozitívum. A fejemben azonban nem győz figyelmeztetni a szkeptikus hang, hogy ha valami efféle tudatlanság miatt rossz fát teszek a tűzre vagy zűrt okozok, akkor valószínűleg kitörölhetem majd az alfelem ezzel a kifogással, mert az illetékeseket nem fogja meghatni a tudatlanságom. Az a törvény előtt sem felmentő körülmény, végül is. A legnagyobb gond ezzel pedig az, hogy ha én megütöm a bokám, akkor Willow is, barátnőmet pedig semmiképpen sem szeretném nehéz helyzetbe hozni. Egyebek mellett ezért igyekszem minden erőmmel jó kislányként viselkedni.
Na meg önzésből is, persze. A jó magaviselet a többségnél piros pont, én pedig szeretem őket gyűjteni a mentális ellenőrzőbe. Ki tudja, mire lehet majd őket beváltani egyszer.
- Szuper! - nyögök fel bosszús iróniával. - Remélem, fel vagy rá készülve, hogy előbb vagy utóbb valami megpróbálja majd átharapni a torkom, mert az empátiás készségeim nagyjából egy ötéves szintjén mozognak - figyelmeztetem borongósan. Legalább tisztában vagyok a jellemhibámmal, az is valami, nem?

Zsebre dugott kézzel baktatok mellette, aztán kérdő tekintettel várok, aztán pedig hangos sikolyokkal szenvedek. Így romlik el egy nap. Így válik a lehető legjobbá.
A harapás kifacsarja a testem.
A fájdalom elveszi az eszem.
A változás felzabálja a lelkem.
A külvilág megszűnik, de a belső is megtörik, szilánkokként pereg a semmibe, az idő nyúlós ragacsként mézgásodik körülöttem.

Aztán véget ér, én pedig döbbent hitetlenséggel veszem tudomásul, hogy nem haltam meg. De legalábbis létezem.
Már ha ez az idegen, ismeretlen farkas én vagyok. Nyílt tekintettel pislogok fel Willowra - pontosabban a Vörösre - az ugyanaz, nem? - tétova farokcsóválás - zavarodott benyomások - visszanyalok a képére, ha hagyja.
Megnézem magam, érzelmeim hullámoznak. Harag nincs köztük. Ámulat. Hitetlenség. Fájdalom. Öröm. Csoda, csoda, csoda. Visszadőlök, gyengévé tett az első átváltozás. Engem, őt? Nem tudom eldönteni. Hozzásimulok Teremtőmhöz, elpihenek, csendben élvezve a puszta létezést.*

//Nagyon szépen köszönöm, ment is a kezdő! Itt :* //

Tárgyalás. Milyen sokszínű szó egy érvekkel és követelésekkel tarkított beszélgetésre. Sokszor és sokfélét megéltem már... hadban állva egy derék jarl asszonyaként, bíróság komor épületében határozott léptekkel haladva. Közük sem volt a mostanság lezajló beszélgetéseimhez.
Mert sokkal inkább beszélgetésekként igyekeztem tekinteni rájuk, ismerve önnön temperamentumomat, s a tényt, nem először tetszelgek hosszú éveim során a pozícióban. A pozíciómban, pontosabban, még ha sokan eretnekségnek is tartják a birtokos jelzőt jelen pillanatban. A lényeg, hogy igyekeztem elkerülni az esetleges túlkapásokat, még ha bizonyos egyedek esetében nem is olyan egyszerű ez.
Viszket a tenyerem olykor, de mocskosul.
Bíztam benne, hogy ennek a Lesternek egyetemi tanárként, a zsenge kora ellenére nem szalma van az agya helyén és gyorsan dűlőre jutunk a találkozónk témáját illetően.
Nem nehéz kiszúrnom termetes alakját, csizmába bújtatott lábaimmal arrafelé veszem hát az irányt határozott, mégis ráérős léptekkel.
Az öltözékem egyszerű: csőfarmer és hófehér ing. Kényelem és némi 'üzletasszonyos sikk'. Kár is róla több szót ejteni, kisugárzásom sokkalta mérvadóbb a maga hűvös karakánságával. Uralom a teret és ez véleményem szerint így van jól. Magabiztossággal a legnagyobb szélhámosok is képesek bármit eladni a köznek.
És én még csak szélhámos se voltam...
- Mr. Edison! - Szólítom meg, egyúttal közelebb érve kezemet is nyújtom felé, lássa: békés a szándék, s nyitott vagyok meghallgatni az övéit is. - Muszáj megkérdeznem, van-e köze a feltalálóhoz... - Fűzöm hozzá kiszélesedő penge-mosollyal ajkaimon. Kék tekintetem fagyos elégedettséggel csillog, ahogy őt fürkészem, egyedül energiáim azok, miket pajzs mögé rejtek, mint teszem azt legtöbbször, ha kimozdulok a falka közvetlen területéről. Nem személye, a megszokás teszi csupán.