- Kösz! - Húzódott széles mosoly képemre szavai hallatán, s habár egy efféle jókívánság kevés a világ megváltásához, mégis rettentő mód jól esett a tudat - akár idegen a másik, akár nem. - Ebben igazad van, bár szerintem sem a kizárás, sem pedig az eltemetés nem megfelelő választás. A legjobb, ha az ember megtanul együtt élni a félelemmel. Sokszor még jól is jöhet akár, óvatosságra int az életben! - Könnyed sóhajjal csorog tovább kettősünk között a cigarettázós bölcselkedés, mintha évszázadokat is leéltünk volna, holott... vajon annyi idős, amennyinek kinéz? Az őrzők is hatalmas évszámokat élnek meg, mint a farkasok? - Nos... nem is tudom. Őszintén szólva fogalmam sincs, mit lehet ebben a városban egyáltalán csinálni. - Vallottam kérdésére, legyen bármilyen kínos, hogy itt élek egy ideje, de nem nagyon mozdultam ki a katonasági csapatépítéseken túl a bázisról, legfeljebb, ha boltba kellett mennem, mert elfogyott valami. Most meg még oda sem tehetem ki a lábamat. Erre mondják, hogy szar ügy. Hirtelen fordul társalgásunk, türelmem elfogytával a magam karakánságával "teszem helyre" kicsit a másik nőszemélyt, kéretlenül, amit meg is bánok menten, ahogy kimondja, mi nyomja a lelkét. - Butaság. Mármint úgy értem... a tragédia az tragédia. Nem nézi a kort. - Sandítok felé halkan csendülő komolysággal. Ösztönből jön az ölelés, talán mert annak idején én kifejezetten szerettem volna, ha valaki ekképpen reagál és nem saját magát veri a padlóhoz őrjöngve, mint ahogyan anyám tette az öcsém halálhírére, nem tudom. Nem is gondolkozom ilyesmiken, csak hagyom megtörténni a dolgot. Futó mozdulat az egész, kedves gesztus a maga furaságában. Terelem is a témát, úgy fest, sikerrel billentve vissza az érzelem-hullámvasút felfelé tartó ágára azt. - Valahogy úgy... - Nevetek fel kissé, mert messze állok én mindenféle mesebeli hercegnő képétől.- Igen, többnyire itt. - Azért lediktálom a számomat is neki, ez legalább olyasvalami, amit megtarthattam a katonaság után is, nem kellett lemondani róla, mint az ottani helyemről és általa - én legalábbis úgy élem meg - a rangomról is. - De a köves témát is megnézném azért. Csak ne azt az ablakot dobd ki, amelyiknél épp felgyúlt a másodikon a lámpa, hanem a tőle balra levőt! - Mutatok is felfelé nevetősen. Nicholas szerintem felfedezte, hogy nem vagyok a lakásban... Ennyit erről. Azért kihasználom azt a kevéske időt, amíg nem jön érdeklődni beharapóm felőlem és Cali sem dönt úgy, inkább lelép a nagy-morcos-felébresztett farkas befutása előtt.
// Köszi szépen, remélem még összefutunk idővel! O.O //
A váltás már piszok gyorsan megy. Már fel se veszem a fájdalmat, mely mindez okoz. Minden könnyebb mindkettőnknek így. Négy lábon túrni a havat, belehemperegni és bele morranni, hogy megmondjuk neki a tutit…ugyanezt műveli a ficsúr is. A kölyköm. Bár ő jobb szeretne vadat ejteni, hát útnak eresztettem. Jó tudom jól, hogy már felnőtt meg satöbbi, de attól az enyém… miénk. Tök mindegy. A farkasa az én farkasomé, vérségi kötelék szinte nincs is köztünk, de attól még a fiamként tekintek rá. Míg ő leszedál valami harapni valót, addig én tovább hajtok beljebb az erdőben. Olyan kihalt… csak néhány szaró csurik visítozása kelti fel olykor a nyugalmat. Bár mi már hozzá szoktunk ehhez nem igaz? Hogy hogyan juthatsz el odáig, ahol most állsz, miközben évekkel ezelőtt más milyen voltál? Az idők változnak, és mint szokták mondani: "egyszer fent, s egyszer lent..." A változás ténye tagadhatatlan, az idő telése nem megállítható, a múlt meg nem változtatható. Történek rossz dolgok, és néha olykor meglepően jók. Vannak kísérteties időszakok, boldog pillanatok, szomorú másodpercek, reménnyel teli emlékek, de mindebben összekötő kapocsként szerepel a sokféleség szinonima tükre. Nem az vagy, aki hét évvel ezelőtt voltál, és nem is az, aki a múltban. Más milyenné lettél már akkor, amikor szakítottál egy-egy eszmével, megváltál egyes személyektől, vagy csupán kihagytál néhány lehetőséget. Mindez voltaképpen perdöntő pillanata az életednek abban a szakaszban. Az események sodrása engem is magával ragadott, és olyan dolgokba kezdtem bele, amik hatalmas nagy befolyással vannak a mostani életvitelemre. Egyesek megvetnek ezért, mások kiközösítenek, akadnak kik nem értenek, vagy csak leszólnak egyszerűen, hisz ezáltal biztosan jobban érzik magukat, és szebb is lesz a mindennapjuk. Bár olyanba is belefutottam már, aki elmebetegnek nevezett, de csak kiröhögve ott hagytam a fenébe. Miért is érdekeljen mások szava? Ha azzal törődnék, akkor már régen nem lennék önmagamhoz hű... Egy hatalmas ugrással egy vastag, kidőlt fa törzsén teremtem és ott húztam ki magam egyenesbe. Körülpillantottam, és éleztem kicsit fülem, hogy hallok e valami hangot itt a közelben. Mintha kiszúrtam volna valami mozgást a távolban, úgy sasoltam a lejtő alját. De semmi nem volt ott. Szóval tovább futottam, kikerülve és átugorva az előttem termő akadályokat. Én már szerencsére teljesen jól tudom kontrollálni, de persze tudom milyen rossz, amikor még az elején mindent más. A levegő ismerős szagokat hordozott magában, amire ismét megtorpantam. A farkasom mozgolódni kezdett és morgott. Igen pajti. A falka területéhez közel vagyunk, tudom. Csillapodj. Megoldjuk. Újra megiramodtam, majd árkon bokron át űztem a semmit, e végül lefékeztem és besétáltam egy bokor mellé, meglapultam és onnan lestem ki. Ő az. Megismerem az alakját. Ő a boltos csaj, a kis cincogi. Tőle fúj a szél, nem vehetett még észre. Óvatosan álltam fel és léptem ki, majd felé léptem egyet. ~ Üdvözletem, kisegér. - nem állt szándékomban ismerkedni, túl sokat tapasztaltam már ahhoz a világból, hogy tudjam, az ilyesminek sosincs jó vége. Már megtanultam bánni az idővel, és a megfelelő módszert megtalálni arra, hogy mégis hogyan alakítsam az életemet... egyáltalán nem volt könnyed feladat. Kegyetlenségemről egyáltalán nem voltam híres, hisz a farkasok között is inkább az voltam, aki meghúzza magát, és csak akkor bújik ki a csigaházból, ha annak tényleg nagy oka volt. Az utóbbi években párszor volt látszata annak, hogy vérfarkas volnék, nem bizonyítottam senkinek semmit, és nem hozott ki senki a sodromból. Pofámat szétnyitom, nem morgok, nem is vicsorítok, csak szétnyitom kissé. Semmi fenyegető nincs benne...szerintem. A modoromon lett volna mit csiszolni, s nem szerettem komor, bánatos külsőt produkálni a külvilág felé. S nem hittem abban, hogy egy idegen fogja megmenteni az életemet. Ahhoz már túl öreg vagyok, és tudtam, ez nem így működik a való életben. Maximum egy mesében válhatna be. Nem is kételkedtem saját teljesítményemben. Én magam jobb szeretem nem visszafogni a bennem élő farkast, hisz ekkor is ölhetek. Legalább a bennem lakozó démonok jól laknak, a lelkiismeretem pedig annyira nem fog megviselté válni, hogy ne tudjak vele élni… újra végig mértem tetőtől talpig a nőstényt és körülötte járkáltam, méregettem. ~ Mi járatban erre felé? - hülye kérdés, az ő területükön vagy Dillon! Épp ezért is vagyok ötször óvatosabb! De az egérke felhívta magára a figyelmem a bolti szitunál, ez pedig nagy szó....Könnyedén járkáltam körülötte, mellette, de közben óvatos is voltam, a füleim lokátorként meredeztek és minden apró közeli neszre tekintetemmel is ráfigyeltem.
Ezúttal gyalog vágtam neki az erdőnek, méghozzá a fényképezőgépem társaságában. Azt a gépemet vittem, amit Manech-től kaptam karácsonyra, még nem volt alkalmam élesben kipróbálni, úgyhogy úgy véltem, éppen itt az ideje. Ráadásul ártani biztosan nem fog, ha kicsit sétálok. Amúgy sem szívesen tartózkodtam mostanában a Lakban, akkor pedig különösképpen nem, ha Darren is otthon volt. Éppen elég volt annyi, hogy érezze itt vagyok, a farkasom felszegte fejét és ugyanúgy nem vett róla tudomást, mint ahogyan eddig. Cseppet sem éreztem jól magam a kialakult helyzet miatt és nem egyszer indultam már el, hogy akkor ezt most beszéljük meg, vagy legalább had nézzem meg az átalakított nappalit, de a fehér fenevad minduntalan visszafogott. Nem szabad. Gyerekes dacnak véltem mindezt, mert nekem is, neki is hiányzott, de míg én szenvedtem ettől, ő tökéletes palástolta az érzelmeit, felhúzva a jeges falat maga köré, hogy a büszkeségén túl semmi mást ne mutasson meg a külvilágnak. Fogalmam sem volt, merre bóklászok, hiszen nem volt konkrét célom, egész egyszerűen csak bolyongtam, ha pedig bármi olyasmit pillantottam meg, ami alkalmasnak tűnt egy fotóra, hát megörökítettem. Elégedetten konstatáltam, hogy a gép bizony remekül működik és nagyszerű képeket is készít, úgyhogy egészen biztosan nagyon jó hasznát fogom majd venni. Már valamerre a Síparadicsom területén járhattam, bár különösképpen nem aggasztott a dolog, hiszen lényegében még mindig falkaterületen jártam, de annyira közel még nem merészkedtem a komplexumhoz, hogy emberekbe botolhassak. Éppen a szememhez emeltem a masinát, amikor megzörrent mögöttem a bokor. Alapjáraton nem foglalkoztam volna vele, hiszen egy erdőben ez elég gyakori jelenség szokott lenni, csakhogy ezzel egy időben bizony felharsantak a kéretlen szavak az elmémben. - Üdv, Kötözködős Farkas uraság - köszöntöttem újfent egy pukedlivel. Mondjuk vastag kabátban, hótaposó csizmában, sapkában és kesztyűben érdekes volt a mutatvány, de pont az nem érdekelt, hogy ő mit gondol rólam. - Nahát, így sokkal jobban nézel ki - görbült halvány féloldalas mosolyra a szám. Semmi kedvem nem volt újrakezdeni azt a civakodást, amit a boltban műveltünk egymással, bár farkasom vágyott egy újabb kis játszmára, én tökéletesen megvoltam nélküle, mindössze ennyi megjegyzésre voltam képes. - Gondoltam kiszellőztetem a fejem és kihasználom a havas táj nyújtotta lehetőségeket - emeltem meg kissé a kezemben tartott fényképezőgépet, hogy egyértelmű legyen a számára, mire is gondolok. - És te? Préda után caplatsz? Vagy már megvolt a mai zsákmány? - az érdeklődő szavak a sajátjaim voltak, ellenben a kétértelmű megfogalmazás már inkább volt jellemző a bundásomra. Én megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne tereljem olyan irányba a találkánkat, mint a legutóbb, innentől kezdve rajta áll, hogy partner-e ebben, vagy inkább szeretné folytatni a múltkori játszadozásunkat.
A pukedlis mutatvány hozzá nőhetett, főleg hogy ezáltal köszöntött. Igazán pofát mosolyogtató dolog volt annyi szent. A bókjára csak farkat csóváltam és közelebb mentem hozzá, a kezében lévő kütyüt vizslatva. Az gép? A'hát! Érzem a kölyök jelenlétét is, de nem annyira tőrt a felszínre, csak lelkes volt a jelenlétemre és ez nekem tetszett. Tényleg közelebb merészkedtem, csak a gép volt a szemeim láthatárában, majd a hátsó lábaimra emelkedtem, hogy magasabbra "törjek" és egy síkba kerüljünk, a buksink, úgy nagyjából...megszaglásztam a ketyerét, aztán a kicsit is. Majd a szemeibe néztem. ~ Milyen sampont használsz? Ismerős... - végül mancsaim a lányra raktam, nem, nem akartam ledönteni a lábairól, de még nem akartam leereszkedni, nem raktam rá akkora terhet, hogy eldőljön. ~ Ja...olyasmi. Eljöhetnél velem egy kis mókára. - ereszkedtem le végül elé, hátráltam egy két lépést és figyeltem a reakcióját. Amolyan bocsánatkérés szerűség az előző alkalom miatt...mert paraszt voltam. Egy fiatal hölggyel... na nem mintha őt félteni kellene, de nah, akkor is. Jobb nevelést kaptam annó...túl rég. ~ Időben haza hozlak. - vigyorodnék el, de csak idétlen pofázmányt nyújthatok...~ Szükséged van neked is egy kis kimozdulásra, nem?- néztem rá sokat sejtőn, pedig az az igazság, hogy semmit sem tudok róla. Róluk. De egyedül nem móka vadászni és űzni valamit...a fiam, meg már valahol messze jár.
- Csak nem tetszik és szeretnél beszerezni belőle egy flakonnal? - tértem ki a válaszadás elől egy kérdéssel. Nem voltam olyan pimasz, mint a boltban, de jelen pillanatban sem a kedvességemről voltam híres. Az nem zavart, hogy két lábra emelkedett, az már annál inkább, amikor rám tette a mancsait. Hátrébb léptem, ezáltal már nem tudott rám támaszkodni és minden bizonnyal hamarabb került ismét négy lábra, mint szerette volna. - Nagyon rá vagy mozdulva erre a tapizós témára - forgattam meg a szemeim egy halvány mosollyal a képemen, nem gúnyolódtam ezúttal, mindössze tényt közöltem. Nekem sem kifejezetten tetszett, hogy tapicskolt, hát még a fehérnek odabent! - Mókára? - szaladt feljebb a szemöldököm, mert igen sokféle mókát ismerek, ami azt illeti és bevallom derekasan, fogalmam sincsen, ő melyikre gondol ezek közül és nagyon nem mindegy. Látatlanban meg nem fogok igent mondani. - Igazán kedves tőled - de akkor sem kajálom be. Ez kicsit olyan, mint az „idegen autójába nem szállunk be” dolog, bár ezúttal most autóról nem volt szó, de a hím igencsak idegennek számított, ráadásul kóbor is volt mellé. Még csak a nevét sem tudom! - Szükségem van, persze, de már így is kimozdultam, hát nem látod? - tártam szét a kezeimet. - Amúgy meg mit érdekel, mire van szükségem? Mit akarsz egyáltalán tőlem? - ezúttal már sehol sem volt a gúnyolódás, gyanakvó voltam kissé, szerettem volna megtudni, mit szeretne tőlem. Farkasom is éberen hegyezte a füleit és figyelte a hímet, abban viszont mindketten biztosak voltunk, hogy amíg nem kapunk választ, egy lépést sem teszünk, legfeljebb csak hátrafelé.
A vérontás számomra nem több mint… rutin. Ebbe löktek bele 300 évvel ezelőtt, természetes, hogy egyből ölni akartam. Az idő elpuhította az embert. Régen a harc a mindennapos dolgok közé tartozott, az ember nem félt vért ontani, ha azt követelte meg a helyzet. Most viszont… fél cselekedni, akkor is, ha tisztán látja, hogy nincs más választása. A hamis biztonságérzet megmérgezte az embert és kiölte belőle a szunnyadó vadállatot. Manapság már nem azt tartják erősnek, aki visszavág, hanem aki tűr. Ez pedig nagy hiba. A példastatuálás mindig is fontos kelléke volt a megfélemlítésnek. Ha azt akarod, hogy tiszteljenek, érd el, hogy féljenek tőled. A félelem erősebb, mint a tisztelet, ráadásul kevesebbet is kell foglalkozni vele. A harcban pedig fontos tényező a másik félelmének tárgya. A samponos téma hamar kilőve, csak ismerős, de kellene a hóhérnak. Lehet Alec szokott ilyet használni, tök’ tudja… Hamarabb a földre kerültem, bár a tapicskolós témára kerültünk, a szavak egy vicsort engedélyeztek pofámra. ~ Úgy beszélsz, mint egy sértett gyermek. – bizonyos tekintetben az is. Kíváncsian ízlelgetem magamban a szavait, megemésztve őket, némelyen jót mulatok. Tulajdonképpen, nagylelkű voltam vele kapcsolatban ezzel is. Hát nem édes? Világ, mit vétettem én ellened? A válasz egyszerű, mégpedig azt, hogy gőzöm nincs. Mindig elgondolkodom azon, hogy a falkások vajon zsigerből utálnak-e minket, vagy ez valamiféle élettapasztalat? Tutira valamiféle dogma, íratlan szabály, amit kötelezően be kell tartanod, vagy valamiféle hasonló. Pedig véleményem szerint sokban hasonlítunk, bár azért persze, vannak jelentős különbségek, de mégis… Végül leültem egy elég érdekes pozicióba. Félre döntött fejjel vizslattam a kiscsajt. ~ Mit akarok? – hökkentem meg kérdésén. ~ Megölni biztos nem, azt már rég megtettem volna… - ejtettem meg ezt legelőször, nehogy erre voksoljon. Figyeltem a lányt, figyeltem a pöttöm dögöt benne. ~ Az ilyesfajta kérdésekre aligha várhatsz választ. – morrantam fel, füleim felé fordultak, olykor meg megrezdültek. Egyelőre nem tettem semmit sem. Elbízni magukat pedig felesleges. Senki sem halhatatlan, csak mert eddig senki nem volt képes véget vetni az életének. Gúnyolódás…? Ugyan, kérem! Én ennél többet érdemlek! Ők is. Mi is. Ha-ha. Az elkeserítő tény az volt, hogy az emberekbe manapság nem szorult túlzottan sok kreativitás. Most erre lenne egy baromi bölcs mondás, miszerint az éremnek is két oldala van, de nem tudom, hogy ez mennyire passzol hozzám, illetve mennyire nem, bár valószínűleg egyáltalán. Lassan keltem fel, a tekintetébe bámultam. ~ Nem akarlak bántani és ez már neked is leeshetne. – léptem felé pár lépést, majd megnyaltam a pofám… nem, nem akarok játékos pózba vetődni, még ha máshogy nem is akarna eljönni velem. ~ Vagy ez zsigerből jött? ~ Egyébként a nevem Matt. Jéé, taplókámnak eszébe jutott bemutatkozni… egyszer ezt is meg kellett ejteni, szóval most.
- Érdekes sértett gyermekekkel találkozhattál eddig - válaszoltam könnyedén, szavaim ezúttal viszont mindenféle gúnytól mentesek voltak. Sértett gyermek voltam, valóban, de ehhez neki semmi köze nem volt, hiszen nem ő volt a problémám fő forrása. Csak néztem, ahogyan leül, homlokom szaladt egyetlen pillanatba ráncba, de a világért sem szerettem volna megérdeklődni, hogy vajon kényelmes-e olyan pozícióban ücsörögni, ha ezt választotta, neki bizonyára semmi gondja vele. Inkább az iránt érdeklődtem, mit is akar tőlem, miért számít neki egyáltalán, hogy mire van szükségem. - Nem is feltételeztem, hiszen annyira ostoba biztosan nem vagy, hogy meg akarj ölni - mintegy mellékesen megjegyzendő, hogy nyilván nem volna előnyös cselekedet számára, ha megölne. Egy egész falka áll mögöttem, a Teremtőmről és a nemzőapámról nem is beszélve. Eszembe sem jutott volna erre voksolni, mert ha tényleg ilyen irányú tervei lennének, már minden bizonnyal valóban megtette volna, hiszen jóval idősebb nálam, semmit sem tehetek ellene. Csak a vállam vontam meg a szavait hallva, mert igenis választ vártam, ha másért nem, hát azért, mert kóborként falkaterületre tévedt, már csak ezért sem ártott tisztába kerülni a céljaival, főleg úgy, hogy az előbb hívott el magával mókázni. Nem vettem le róla a tekintetemet akkor sem, amikor felkelt és a tekintetembe bámult. - Leesett. De csak akkor kérdezhetem meg tőled, hogy mit akarsz, ha attól tartok, hogy bántani szeretnél? - hangzott el a logikus kérdésem, hiszen egy cseppet sem féltem tőle. Lehet vakmerőség tőlem az ilyesmi, de egyelőre biztonságban éreztem magam, ráadásul most ismerte be, hogy nem akar bántani. De ez még közel sem jelenti azt, hogy akkor mostantól meg is kellene bíznom benne. - Gyanakvó vagyok a falkaterületre tévedt kóborokkal, nézd el nekem, szakmai ártalom - vontam meg ismét a vállam, hiszen én a magam részéről nem gyűlöltem a kóborokat, szimplán már az gyanakvásra ad okot, hogy falkaterületre téved. - Örvendek, Matt, én Payne vagyok - és éljen, végre a bemutatkozást is képesek voltunk megejteni! Kezet viszont nem nyújtottam, bár kinéztem belőle, hogy simán felemeli a mancsát, hogy kezet rázhassunk.
Tulajdonképpen ő az egyetlen olyan gyermek, ki így áll hozzá egy két dologhoz. De ha az vesszük, jól teszi. A helyében én se tennék máshogy. Főleg ennyi idősen, mint ő… 300 felett már máshogy gondolom, de nah… Miért bántanám? Az csak egy dolog, hogy a fejéhez vágok ezt azt, de érzek rajta nem egy farkashoz tartozó szagot. Többet…úgy 8-at meg tudok számolni… kinek lenne kedve felbőszíteni egy falkát egy kölyök által? Jó, hát én mindig benne vagyok egy efféle mókában, de jelenleg más vizek folynak. Bátyó is mondta korában… ő meg csak tudja mi fán terem pont ez a falka… ~ Ott a pont. – Igaza van a kicsikének. Még milyen igaza is… látszik rajta, hogy gyanakszik. Pedig csak játszani, kergetőzni, mókázni invitáltam. Ebben lenne valami rossz? Én nem cukrot osztogató vén kripli vagyok, aki az egyik sarkon várakozik, s’ gyanútlan gyermekeket cselez be ez által. A kölyöknek is ki jár valami, nem csak ez a búval baszott egyhangúság mely a kiscsajból ered folyton. Pedig el fog jönni velem, ezt most érzem, már csak egy kovács kell. Minek? Hát nekem van egy tervem, a kovács meg összekovácsolja azt… na de vissza a picikhez. ~ Megértelek. – lapítottam el a fejemre a füleimet, valami apró nyüsszenés is kikelt belőlem, csak hogy meglegyen a hangulata a szakmai ártalomnak is. Már csak valami félrebillentett fej és boci szemek kellenének, de azt aztán már nem kapja meg tőlem. ~ Payne. – ismétlem meg a nevét, felé fordított fülekkel, amik ismét lokátorként kezdtek működni. Nyugi van, mindjárt táncolunk pajti. Együtt. Hirtelen mozdultam és elszaladtam mellette, hogy mögötte legyek, ha felém akarna fordulni, hát kitérek látómezejéből. Csak pofám nyalom közben. Egy, kettő és három. Egy pillanat alatt ugrottam felé, hogy elkapjam a ruháját bárhol és egy aprót rántsak rajta és sprinteljek el kicsit odébb. Cinkosan pillantottam rá és hívogattam. Mindkettejüket. Főleg a benne élőt. Csak jöjjön, adjon okot. Adjon okot, hogy a kölykökben, még mindig ott van mélyen a szórakozás utáni vágy. Hogy még nem tunyultak el. Mert minden picinek szüksége van egy kis szabadságra, üldözni, tanulni és hinni, hogy szárnyalhat. Gyere hát te is. Megérdemled. Te is. Ő is. Mi is. Nem kell őket elnyomni. Hát te se nyomd el őt. Újabb roham a lány felé, ha még nem akaródzott neki a játék a továbbiakban, akkor újra finoman neki rohantam, hogy elveszítse az egyensúlyát és a hóban landoljon...
Én elhiszem, hogy nem ő a cukros bácsi, de azzal is tisztában vagyok, hogy sokan sokfélét állítanak magukról, aztán mégsem az a valóság. Ráadásul én képtelen vagyok kiszűrni, hogy vajon hazudik-e nekem, a gyanakvásomat pedig nem fogja tudni annyival elütni, hogy közli, nem akar bántani. Azok után meg pláne, hogy milyen módon indult az ismeretségünk. Csak figyeltem, hogy lapítja le a fülét, majd fordítja később ismét felém, csak bólintottam, amikor közölte, megért. Mást hozzáfűzni nem nagyon tudok, ha viszont megért, akkor tudja, miért nem mentem vele egyből, amikor hívott, hogy miért gyanakszom rá. A nyüsszentését hallva pedig csak a fejem csóváltam meg, engem talán meghatott volna, de a bundásom odabent nemet intett, nem szabad bedőlni az ilyennek, hiszen mi van, ha csak a szórakozásának a része? Ha ez csak valami megtévesztés… Aztán hirtelen mozdult, elszaladt mellettem és hiába fordultam utána, kiugrott a látómezőmből. Farkasom már éberen hegyezte a füleit, mert egyből magasabbra csapott benne a gyanakvás és az aggodalom, amire természetesen nem segített rá az sem, amikor felém ugrott és megrántott. Bántani nem bántott, úgyhogy csak a homlokom ráncoltam, farkasom érdeklődve billentette oldalra a fejét, mert sejtette, mit akar a hím, csak nem gondolta volna, hogy ide lyukadunk ki végül. Apró, nevetős sikkantás szökik belőlem, amikor nekem ugrik és elveszítve a testsúlyom zuhanok bele a hóba. A fényképező kiesik a kezemből, az is a hóban landol és csak annyi a szerencsém, hogy visszatettem a táskájába már akkor, amikor Matt megjelent, így talán nem lesz túl vizes, hogy tönkremenjen. - Na megállj! - ültem fel és helyezkedtem úgy, hogy ráülhessek a sarkamra, máris hógolyót gyúrtam, hogy felé hajíthassam. Bundásom már a farkát csóválta odabent, tetszett neki az ilyesmi folytatás, mert bármennyire is volt hűvös és zord, még Kölyök volt, szüksége volt a játékra, a bohóckodásra. Szeretett volna menni, még nagyobb teret kapni, de egyelőre még nem engedtem, még próbáltam visszafogni, mindössze a kékekben jelent meg halványan a borostyános folyam, ahogyan újabb és újabb hógolyót igyekeztem a hím felé hajítani.
Nem haragudhatok erre a lányra. Ő csak egyszerűen ennek a világnak, ezen világ agymosásainak az áldozata. Nem több és nem kevesebb és még is bosszant a hozzá állása. Viszont úgy tűnik, hogy lassan elkezdi kapiskálni. Persze még vannak visszaesések, de talán nem reménytelen a leányzó. Természetesen azt megértem, hogy nem nézi jó szemmel, hogy csak úgy idetévedtem. Figyel és óvatos. Helyes pici. Ez egyszer jól fog jönni, de ellenem ez az apró óvatosság mely benned van, édes kevés. Tényleg nem bántom, megtartottam a szavam. Ha azt vesszük, mindig megtartottam. Bár, Alec felé állandóan, mégis csak haver meg tesó is egyben. A kis csaj? Nos... Habár azt kell, hogy mondjam a "viszonyunk" folyamatosan javuló tendenciát mutat, ez pedig cool. Csilingelő hangja alattomosan kúszik a fülembe, kellemes és mosolycsalogató. A sikkantása nevetéssel vegyülve jobb kedvre derített, valami azt súgta, több esélyem van, mint 2% és ez csak hajtott, na meg a bestiát is. Érdeklődve figyelem, jól van e, vagy épp kárt tettem e benne ezzel a „lerohanással”… de végül kikukkant a hó fogságából és egy hógolyó süvített felém, ami a 2 szemem közt landolt. Kicsit meghökkentem a dolgon, de aztán megráztam a fejem, ezzel lerázva a hógolyó maradványát és pajkosan csóválni kezdtem a farkam. Újra megindultam felé, ezzel együtt újabb és újabb hógolyó talált telibe, az egyik a nyakamat, a másik az oldalamat. Nem toppantam meg, elszaladtam mellette, ezzel a sodrással talán újból visszalöktem őt a hó fogságába. Majd megtorpantam tőle 1 méterre és ásni kezdtem a havat rá. Látod? Lehet mókázni. Bár te efféle mókára nem számítottál, nem igaz? Kezdeti szórakozás, apró közelebb lépés. Nem akarom ellenségemnek tudni titeket. A Kölyköknek játék is kell, nem csak az oktatás, a fejmosás, ez a komolyság. Engedd ki a gőzt… engedd ki és engedj be valami új élményt, mert az is tanulás. Felfedezed a mókázás apróbb örömeit, mert ezt még mi is imádjuk, hiába múltunk már el 300 évesek. Ki tudja, előfordul, hogy egy 400 éves is leáll még mókázni. Neki álltam ugrálni a hóban, felkavarva a havat körülöttünk, a pofám tátva, jóformán nyeltem a havat ezzel együtt. Energiám játékosan csillant fel körülöttünk, már sehol sem volt az a merevség mely korábban. De azért még mindig figyeltem, még ha csak lomhán is. A lányra emeltem a tekintetem, farkam csóválva figyeltem őt is, meg az apróságot is.
- Bocsi! - nyújtottam el az utolsó magánhangzót kicsit, beljebb húzva a nyakam, amikor a két szeme között találtam telibe a hógolyóval. Nevettem, őszintén, magam sem gondoltam volna arra, hogy ilyen irányt fog venni a kis találkozónk. Abszolúte nem ilyen mókára gondoltam, igencsak hátul szerepelt a lehetségesek sorában, ami azt illeti. Nem kis meglepődést okozott Matt ezzel nekem, de egyáltalán nem volt ellenemre a dolog. Ahogy megindult, gyártottam és dobtam felé a golyókat, elég félkész állapotban repültek felé, nem is nagyon volt időm, hamar mellém ért, hogy elsodorjon a lendületével, szerencsére a kezemmel sikerült megtámasztanom magamat, hogy a következő pillanatban már az arcom elé kapjam a kezemet, hogy az ásását követően felszálló hatalmas hó mennyiség ne lepje be a képemet. Bár így is jó adagot sikerült rám ásni, magamat megrázva próbáltam kiszabadulni belőle, de mivel nem jártam túl sok sikerrel, inkább felálltam. Látva a nyitott pofával való ugrálását, kuncogni kezdtem, energiáit érezve pedig szinte minden aggodalmam semmivé lett. Egy leheletnyi gyanakvás maradt csupán, de a nagyobb a szórakozás utáni vágyam könnyedén nyomta ezt is el. - Megvársz, ugye? - kezdtem el ledobálni a kesztyűimet, a sapkámat, majd kibújtam a kabátomból is, hogy aztán igyekezzek minden ruhadarabomtól lehetőleg a leggyorsabban megszabadulni. Nem zavartattam magam a meztelenségem okán, nyilván ő sem most lát először ilyet és amúgy is farkasok vagyunk, már nem szeppenek meg az ilyesmitől. Amúgy sem kell sok, hogy hamarosan már négykézláb görnyedjek a földön, az átváltozás fájdalmától nyüszítve. Ha viszont megvárt és nem tett semmit közben, akkor néhány perc múlva már hófehér bundás valómmal találhatta magát szemközt. A farkasnak is jót fog tenni némi könnyedség, némi szórakozás, játék, hiszen Kölyök még, bármennyire is legyen alapjáraton zord és fagyos, erre is szüksége van. Megráztam a bundámat, majd megugrottam, egyenesen felé, mintha csak le szerettem volna dönteni a lábáról. Ha nem sikerült, újra próbálkoztam, ha sikerült, akkor hempergőztünk egyet a hóban, játékosan próbáltam harapdálni, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. ~ Nem gondoltam volna, hogy tudsz jófej is lenni ~ jegyeztem meg könnyedén, nevetős hanggal. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha vele fogok játszani a hóban, de határozottan pozitív csalódás Matt egész személye.
Izgatottsága nyitott könyv volt felém, az orromba kúszott, minden zsigeremben éreztem a másságát. Tetszett és ettől pörögtem fel még jobban. Bingó, bingó, BINGÓ! Ezt akartam hallani. Na ez már tetszik. Kérdésére nem válaszoltam, megtorpantam a bakkecske módban és pofámmal túrni kezdtem magam előtt a havat. Játékos morgásom szűnni nem akart mindeközben. Mindenkinek szüksége van némi szórakozással vegyített pillanatokra. Mert ha mindez nincs, akkor begyöpösödve léteznénk mi is, s' ők is. Elunnák magukat. Tudod... Akkor azt is mondtam, hogy félek. Kicsit a világtól, kicsit tőled, kicsit magamtól, rettegés volt az életem, mert nem ismertem, nem úgy éltem, ahogy kellett volna, és idegen volt nekem mindaz, ami mások számára a mindennapokat jelentette akkoriban. De most már jobb, az időm a tiéd is, megosztjuk mindezt. Szükségünk van erre, neked rám, nekem rád. Mert teljesek így vagyunk. A nyüszítésre abbahagytam mindent, de a fejem a hóban maradt, csak a fülem meredt a kicsi felé mozdulatlanul. A testem sem mozgott, levegőt sem vettem, csak akkor ugrottam vissza a játékba, mikor a pici mozgását észre vettem és megugrott felém, ekkor léptem félre és farokcsóválással üdvözöltem a fehér bundást. Kedvességgel és még több játékos energiával, mely utóbbiból egyre csak több és több lett. Második ugrása elől is félre léptem, de aztán hagytam, had vesse rám magát, nagy erővel jött, a hó lett a börtönünk abban a pillanatban. A harapdálására visszaharaptam játékosan és még morgás is vegyült mindehhez, a fülét húztam meg, a pofája alatti részbe martam bele finoman, majd a mancsommal a fejét a hóba nyomtam. Szavaira megnyaltam a pofám, majd képen nyaltam a törpét. Újra a füleit piszkáltam, végül felpattantam és kecskét játszva odébb ugrottam. Lejjebb eresztettem felső testem, farkam az ég felé meredezett, játékra hívtam őket. Gyertek. Még! Kergetőzzünk, melyikünk esik bele többször a hóba. Fáradtan essünk mindketten majd haza, de jobb mókát mára keresni se tudnánk. Felé rohanok és átugrom, végig csúszok egy pár métert, hogy újra felé fordulhassak, hogy aztán egy rohammal őt a hóba lökjem, magammal együtt. ~ Szóval tudok jófej lenni? Nem hallom ezt túl sűrűn. - tekintve, hogy alig mozdulok ki a lakásomból, így ne érnek rideg atrocitások. Csak ha én is úgy akarom. Annyira nem izgatnak a negatív dolgok, egyik fülön be, a másikon ki és minden meg van oldva. ~ Te se panaszkodhatsz... - túrtam a fejem az övéhez, majd a mancsom ismét a fején kötött ki.
A kérdésemre nem kaptam választ, mégis kuncogni kezdtem, ahogyan a fejét a hóba dugta. Ha tovább szerettem volna genyózni vele, akkor megkérdeztem volna, hogy miért szégyenlősködik, talán soha nem látott még nőt? Merthogy ennél jobban csak az tűnt volna ilyesminek, ha konkrétan hátat fordít nekem, tisztára olyan volt, mintha nem akarna leskelődni. Sokáig azonban nem is foglalkoztam vele, inkább teret engedtem a fehér bundásnak, had jöjjön csak, úgyis jönni akar, ártani remélhetőleg nem fog, bár ez innentől kezdve csak Matten múlik, mit produkál majd. Néhány perc ugyan elkélt, mire végbe ment a folyamat, de akkor egy bundarázást követően már vetődtem is felé. Könnyedén tért ki előlem, ám ez nem szegte a kedvem, újabb rohamra indultam, ami csakugyan nem járt sikerrel, de hála égnek harmadik próbálkozásra már volt olyan kegyes, hogy megengedte, eltarolhassam. Belepuffantunk a hóba, a harapdálásomra hasonlóval válaszolt, még mázli, hogy egyelőre nem hordok ezüst fülbevalókat, mert kellemetlen meglepetésben lett volna része. Belenyomta a fejem hóba, mire morrantva próbáltam kikapni a buksim a mancsai alól, hogy aztán máris tápászkodjak fel. Játék volt, ezért nem is vettem komolyan a dolgot, inkább közöltem vele a közölnivalómat, mert tényleg más volt az egész szitu, mint amire számítottam volna. Pofán nyal, mire ismét csak morgok, azt pedig magam sem tudnám eldönteni, hogy ez a játék része, vagy szimplán figyelmeztetés volna Matt részére, hogy ne nyalogasson, majd a hím értelmezi úgy, ahogyan szeretné. Magam is ugráltam, jobbra, balra, átmozgatva végre az izmaimat ilyen formában is, felém rohan, csak a fülem van időm behúzni, azt hittem eltarol, de átugrik fölöttem, kíváncsian kapom utána borostyán tekintetem, de már megint felém rohan, kitérni sincsen időm, úgyhogy megint a hóban kötünk ki. Bundám beleolvad a hó fehérségébe, fekete orrom és sárga szemem csupán, mi elüt tőle. ~ Ha olyan módon mutatkozol be mindenkinek, mint nekem is tetted a boltban, akkor nem csodálom, hogy nem osztogatják neked az ilyesmit ~ válaszoltam őszintén, ezúttal már semmiféle gúnyos él nem volt a hangomban. Tényleg így véltem, mert ha mindenkivel olyan, mint velem volt első találkozásunkkor, akkor tényleg elmenekülnek előle az emberek, mielőtt még alkalmuk volna jobban megismerni őt. ~ Na látod, még a kedvesség is megy neked! ~ nevetős hangon kéltek a szavaim, amikor pedig megint a fejemre tette a mancsát, minél gyorsabban igyekeztem kibújni alóla, játékosan kapva a lábszára felé fogaimmal, mintha csak attól tartanék, újfent a hóba szándékozik nyomni a fejemet. Felpattantam, arrébb ugrottam, hogy aztán nekilóduljak. ~ Verseny a patakig? ~ hátra sem nézve rohantam, igaz, így szereztem minden bizonnyal némi előnyt, de tekintve, hogy mennyivel idősebb volt nálam, talán elnézi majd, így is simán be fog érni, bárhogyan is szedem a tappancsaimat. Én mindenesetre rohantam, akkor sem tört le a lelkesedésem, ha megelőzött és előbb ért a nem túl messze lévő befagyott patakhoz, mert abban az esetben nem lassítva bizony igyekeztem kihasználva a lendületem eltarolni őt.
Mindenhol más arcunkat mutatjuk, ebben is jók vagyunk, még ha nem is az igazságot kell szemléltetnünk. De most kifejezetten jól esik ez a szabadság és fivéremet ismerve, ő nem biztos hogy bolondozna ily' mód. A játékos harc pedig mindkettőnknek kedvére van. Ahogy akkor a fivéremet is kihívtam, most is felvillanyozz már a lehetőség is, bár itt közel sem beszélhetek egyenlő ellenfélről. A felesleges szájtépés nem az én stílusom. A csacsogást meghagyom Alec-nek, a beszélgetések fenntartását pedig bárki másnak. Én nagyon jól elvagyok a csönddel is. Annyiszor csináltam már ilyet, olyan végtelenül sokszor... könnyű. Szinte ösztönös. A kis csaj olyan kemény volt, annyira eltökélt, s mégis képes volt ezekre a gyengéd, mindent megváltoztató szavakra... Számtalanszor elgondolkodtam már rajta, miként fog lecsapni ránk a sokat emlegetett, jéghideg, éjsötét halál, azonban most... Már nem számít. Bármi történjék is, mikor elhagyjuk ezt helyet, bárhogy is alakulnak a dolgok a városban, ezt a pillanatot sosem felejtjük el. Mind-mind berögződik az agyamba, mintha elmémre tetoválnák, beleégetnék, az emléktől nem fogok tudni szabadulni, s most ezért hálát adok az égnek, mert nem akarok felejteni. Háromszáz évem alatt ki tudja mi mindent tusoltam el, és rejtettem lezárt dobozokba, de ettől nem akarok szabadulni. Amikor nekilódul meglepetten kapom fel a fejem. Ejj, de lelkes itt valaki, mindjárt meglátja majd, mennyi az annyi...futok is utána felvéve a tempóját. Villámgyorsan be kell majd fejeznem, ha nem akarok egy falkatagot a hátamban tudni, az bizonyos. Ez persze csak az elhatározás: kérdés, hogy a gyakorlat mit hoz. Ahogy utolérem, úgy ugrom át a másik oldalára könnyedén, ott tartva meg azt a tempót és lendületet. Tekintetem az előttünk elterülő havas tájat szemléli, majd a kicsi felé pillantok és oldalasan belemegyek, kizökkentve őt a rohanásól. Pofám résnyire nyitva, szinte mosolyogva pillantok rájuk. Tetszik a helyzet és amit ez a pillanat nyújt. Így kell lennie? Hiszek benne, hogy ez a dolgok rendje, s ez a lényeg. S küldöm is a végtelen nyugalmat, egyenletes áramban, az sem érdekel, ha a másik nem fogadja be, akkor hadd csorogjon szét a Falka havas földjén, nem számít. Legalább a szándék meg van. A gesztus a falka felé. A kölyökfarkas boldogsága lesz kimondatlan bocsánatkérésem, ami miatt ide evett a fene.
Rohantam, mert jól esett, ahogyan a szél a pofámba vágott, ahogyan a bundámat borzolta, ahogyan mozogtak az izmaim, ahogyan ropogott a hó a mancsaim alatt. Felszabadító érzés volt, kifejezetten üdítő, az elmúlt hetek után és valamilyen szinten megnyugtató is, hogy még nem veszett ki a farkasomból a játékosság, hogy hiába történt mindaz, ami, akkor is Kölyök még. Más talán erre legyintene, én mégis megkönnyebbülök, szinte csak egy pillanatra, nem tart sokáig az érzés, de ott volt, éreztem. Ez pedig éppen olyan fontos most számomra, mint az, hogy rohanhatok, hogy játszhatok, hogy Matt egy olyan oldalát mutatta most meg nekem, amiről fogalmam sem volt, hogy egyáltalán létezik. Érzem, hallom, hogy közeledik, szemem sarkából látom, ahogyan átugrik felettem, fejemmel mintha csak követni akarnám, de aztán rájövök, szerencsésebb, ha inkább az utat figyelem, úgyhogy csak fél szemmel figyelem, mit ténykedik mellettem. Nem előz meg, sőt, belém is jön oldalról, aminek köszönhetően kizökkenek a tempómból és habár orra hála égnek nem bukom, jelentős lemaradást sikerül bezsebelnem. Nem panaszkodom és nyafogok, csupán egy panaszos nyüszítés szökik belőlem, ahogyan ismét tempóra kapcsolok és utána iramodom, hogy amint eléri a patakot, bevégezzem a tervemet, hogy igyekezzek belerohanni és elsodorni őt a lendületemmel. Aztán csak folytatom a játékot, mintha mi sem történt volna. Fogalmam sincsen, mennyi idő telik el, mikor fáradtan dobom el magam a hóban, pihegve és lihegve, mint aki fel sem bír innen kelni többé - persze fel tudok, csak jól esik heverészni kicsit. Borostyán íriszeim végig a hímet követik, akár császkál valamerre, akár ő is ledobta magát valahol. Megszólalni nem szólalok, nincs mondanivalóm és kár volna bármiféle szurkálódással elködösíteni a körülöttünk lévő könnyed légkört.
Figyelem őt és ez visszaköszön róla is. Tekintete rajtam van... úgy ahogy. A belé rohanás sikeres volt, a nyüszítésre lelapítom füleimet és morranok, amolyan "Bocsi-t"... bocsi, de direkt volt....Végül a célra összpontosítok, ideje lenne rákapcsolni és... belém jön... nekem jön. Orra bukom, felmorranok kissé bosszúsan, hiszen pont a tempóban voltam, de... de mintha ez meg sem történt volna, felkelek és megrázom a bundám. Őt figyelem.... megcsóválom a farkamat, majd játékra invitálom őt újra és újra és ugyanúgy a hóban kezdek el kecskét játszani...vagy rókát. Hisz olykor a fejem teljesen a hóban, a mellső mancsaimmal egyetemben és csak a hátsóm kandikál ki a hófehér takaróból. Aztán kinyúlva a hóban pillantok rá a csöppségre... Ez aztán a kemény bánásmód gyerekek... Kóbor lét. Semmi megkötés. Ez az én világom. Őt is magammal ránthatnám ebbe, de nem teszem. Veszélyes, neki meg nem lenne való! Nem tartom magamat sem ostobának, sem kétszínűnek. Egyszerűen csak tudom, hogy mit kell megtegyek azért, hogy életben maradhassak. Akiből ez hiányzik, nemis viheti többre, mert előbb-utóbb eltapossák. Tudni kell úgy láb alatt lenni, hogy mégse tapossanak rád. Csak el kell érned, hogy fontos legyél, hogy jól csinálj valamit. Hogy a hiányod meglátszódjon. Halkan fújom ki a levegőt...orron, vagy épp a pofámon. Nem vagyok valami bőbeszédű ember, bocs, farkas, ilyen a jellemem, ezáltal az igazán nagy beszélgetésekben sem tudok valami jó partner lenni, de remek hallgatóságnak bizonyultam az évek során, viszont a jelen helyzetben olybá tűnik, hogy a fiatal hölgy nem éppen olyan fajta ember, akitől tőszavakban kérdezek és regényekben kapok választ. Végül felpattanok és közvetlen mellette rogyok le a hóban, fejem az övére "esik", de aztán addig forgolódom, míg normálisan a szemeibe nézhessek. ~ Megismételhetjük ezt majd valamikor még? - a mancsomat óvatosan helyezem a fejére és közben a fülét is meghúzom finoman. ~ A közeljövőben esetleg? Tovább, tovább, tovább! Csak ez az ez szó ismétlődik a fejemben újra és újra, én pedig hiába akarok hátat fordítani és elmenni, egyszerűen nem megy, hogy így tegyek.
Felszabadító a rohanás, az orra bukás, a fellökés, a játék. Hallom a bosszús felmorranását, emberi alakomban csak nevetve rohannék tovább, hiszen az előbb ugyanezt csinálta velem is, így, farkas alakban azonban csak futok tovább, bezsebelve némi elégedett érzést, amiért ezúttal nekem sikerült kizökkentenem őt a tempójából. Játszunk, könnyedén, most nincsenek zavaró tényezők, gondok, problémák. Most csak a jóleső érzés marad, az izgalom, a többet akarás, a szórakozás. Jóleső a bizsergés, ami a tagjaimban árad szét a hóban való elterülést követően. Elfáradtam, de ez a kellemesebb fáradtságból való. Figyelem, ahogyan mellém jön ő is és úgy zuhan mellém, hogy a feje az enyémre esik. Csak halkan morgok, mindenféle fenyegető él nélkül, hiszen még a játék érzése munkál bennem, ráadásul hamar lekászálódik rólam, hogy egymás szemeibe tudjuk nézni. ~ Persze! ~ vágom rá szinte egyből, játékosan kapva a mancsa felé pofámmal, miután meghúzta a fülemet is. ~ Én örömmel benne vagyok, mert tök jól esett. És álmomban sem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyesmire is ~ nevetős a hangom, hiszen a boltban produkáltak után talán nem meglepő, hogy ilyen következtetésre jutottam. Mondjuk ez fordítva is elmondható rólam is, abba meg nem fogok belemenni, hogy ki kezdte, mert túl gyerekes és kicsinyes volna. ~ De Matt, mondd csak… Hogy állsz a falkával? Találkoztál már másvalakivel közülünk? ~ azért erre nem árt rákérdezni, hiszen mégiscsak kóbor, én meg falkatag vagyok, ráadásul ha szeretnénk még találkozni, akkor nem árt tájékozódnom egy kicsit ezen a téren. Jobb a biztonság alapon, bár én kellemesen éreztem vele magam, de attól még a kötelesség az kötelesség.
A szavai meglepnek, és ... hát, ja. Kicsit ledöbbent. Most egészen olyan, mint egy bűnre csábító női démon. Benne van egy újabb játékban. Ez csodálatos. Mennyei érzés vibrál a bundám alatt. Láthatatlanul érintem meg a kis nőstényt, bizonyosodok meg arról, hogy nem káprázat, nem képzelgés a léte. Megint hatalmába kerít az a fajta izgatottság, ami minden alkalommal eláraszt, ha csak rá gondolok. Ez a kölyök… furcsa és egyben szívet melengető. Annyira kedves volt velem. Nem éreztette, hogy kívülálló vagyok, sem azt nem éreztem rajta, hogy veszélyt jelentenék rá nézve. Pedig én a helyében félteném magamtól. Féltem is. Még, ha olyan ellenállhatatlanul is vonz magához, hogy szinte belebetegszem, hogy távol kell magamtól tartanom. A szavak melyekkel bombáz, piszok jól esnek és egy mosoly féle a válaszom a pofámon, ő is meglepett ezzel. Mert nem minden kölyök egyforma. A szívem vad táncba kezd, ahogy a szempárjai kereszttüzébe kerülök, szinte éget, ahogy rám néz. Nem tudom miért lep meg kérdéseivel. Számítanom kellett volna rá. Talán mondanom kéne valamit. Valami indokot, miért is vagyok itt… vagy valami. Szóval megrázom magam gondolatban, majd szépen, teljes méltóságmentességgel pillantok rá.… A szemei elszántságot mutatnak. ~ Nem, Payne. Még nem állt módomban összefutni egyikükkel sem. Pedig kellene… a szokásos körök… Tudom. Meg ha azt vesszük, időm sincs ilyenekre. Hisz napokat dekkolok otthon a gépeket nyüstölve, ha ki is mozdulok, akkor meg vagy vadászni megyek… vagy valami kaját, chipset venni megyek. Vagy alkatrészeket. Hol itt, hol Achorageban. Az az otthonom. Szóval ez a téma nem is érintene, vagy de? Talán elment az eszem, talán én veszítettem el a józan ítélőképességem. Pedig tudom, mindez csak a békét vezeti előre.
Figyelem, nem azért, mert bármi nem várt mozdulatra számítanék tőle, egyszerűen csak jólesik szemmel tartani, mintha csak el akarnám csípni a legapróbb mozdulatokat, rezzenéseket is. Jól esett szórakozni vele, éppen ezért válaszoltam őszintén a feltett kérdésére. Ha őt nem zavarja, akkor engem sem, csak előtte nem árt egy-két dologgal tisztába kerülnünk, legalábbis nekem őt illetően, hogy azért tudjam, mégis mire számítsak tőle. ~ Hát nézd, én itt vagyok ~ célzok ezzel arra, hogy nem tudta le a szokásos köröket egy falkatagnál sem. Lehet, hogy pici vagyok és Kölyök, de attól még falkatag, a kérdéseket pedig én is fel tudom tenni. Ráadásul falkaterületen vagyok, az előbb történtek után pedig már nem féltem túlzottan a bundám tőle. ~ Itt élsz Fairbanks-ben? ~ teszem fel az első kérdésemet, mert habár teljesen mindegy, hogy itt él-e, vagy sem, már másodszor futok össze vele ebben a városban, szóval ha nem is itt lakik, azért szokott olykor erre kóricálni. ~ Mit volnál hajlandó adni az itt tartózkodásodért cserébe? ~ pénz, bárminemű szolgáltatás, lényegében bármi jöhet. ~ Nem gondolkodtál amúgy esetleg a csatlakozáson? ~ ezt mindenféle kötelesség nélkül kérdezem, mert habár a bizalomtól még messze állunk, de kezd a szimpatikus felé billenni az a bizonyos mérleg bennem őt illetően. Amúgy is igyekeztem úgy feltenni a kérdéseket, hogy ne legyen kötelességszagú a dolog, mert amúgy is érdekelnének a válaszok, pontosan az előbb említett okok miatt.
A kölyköt figyelem, szavait és hogy milyen irányba akar ezzel menni. Éltem a lehetőségekkel, melyek a szemeim elé tárultak. Kihasználtam a farkasságom, a vérvonalból fakadó erőt, s bár nem akartam egy szörnnyé válni akkoron, de megtanultam előnybe helyezni az érdekeimet, s elértem a pozitív határok legfelsőbb fokát. Sose drámáztam, nem sírtam, nem hajszoltam feleslegesen holmi szánalmas érzelmeket, csak éltem, s mindezt mindmáig megteszem. ~ Anchorage. – javítom ki kérdését. Feljebb kecmergek, s újra megragadom a fülét és óvatosan húzni kezdem, majd a másikkal is ugyanezt teszem. Tegyük rókává! Marha jó vagy Matt. ~ Hogy mit? – állok fel és megrázom a bundámat, hogy a felesleges hó eltűnjön rólam, végül leeresztem mellső lábaimat, mintha újra játszani hívnám, de nem erről van most szó. Fejemet a mancsokra helyezem, végül a hátsó részem is megállapodik a földön egy nagy huppanás által. ~ Járműveket tuningolok hiper faszán. – bököm ki végül, azt azért már nem kötöm az órára, hogy feltörök pár rendszert és az adatbázisban kutakodok… vagy épp pénzt fejtek le valaki számlájáról. Vagy épp (ha van) az ő rendszerükbe piszkálok bele, ha olyanom van. Időtlen türelemmel bírok a kölyök felé. Következő kérdését hallva a fejem is felkapom, füleim felé meredeznek… szürkés ezüstös szemeim meghökkenten vizslatják az ő bogarait. ~ Csatlakozni? – kérdezek vissza, biztos hogy jól hallottam? Több 100 évig voltam egy falka részese, a Dublini falkáé, ami azért eléggé kegyetlen volt… szerintem már annak örültem, ha leléptem a tájékukról. Bonyolult, de értse mindenki úgy, ahogy akarja, hisz túl elfoglalt vagyok a gondolati magyarázathoz. ~ Nem még csak a fejemben sem fordult meg ehhez hasonló szituáció. – vetem vissza a fejem a mancsaimra, majd nagy levegőt véve ki is fújom azt az orromon át. ~ De nem elvetendő a dolog fogalma... - vigyorgok egy sort, vagyis valami hasonló alakul ki ebben a formában. Csatlakozni? Hát ez még a jövő zenéje....
~ Szóval Anchorage ~ ismétlem meg a válaszát, mintha csak ízlelgetném magamban a hallottakat. ~ És akkor mit keresel itt? Mármint.. ez így elég bunkó kérdés volt, bocsi, de miért jársz ennyiszer át? ~ tekintve, hogy ez rövid időn belül már a második összefutásunk, ráadásul az előbb kérdezte, hogy megismételhetjük-e majd a dolgot valamikor a közeljövőben. Szóval mindezekből arra tudtam következtetni, hogy nem éppen csak egy hétvégére jött át, no meg nyilván ő is tisztában van azzal, hogy Anchorage-al ellentétben Fairbanks nem éppen a kóbor farkasok városa. ~ Járműveket? Hát, nem tudom azzal mennyire lennél a falka hasznára ~ nem néztem le mindazt, amit csinált, csak kétlem, hogy a falka pont ezt tudná hasznosítani, bár aztán ki tudja, én biztos nem. Figyelem, ahogyan feláll és megrázza magát, majd újra letelepszik, én csak ugyanúgy heverészek a hóban, mint ahogyan az előbb tettem, beleolvadva a nagy fehérségbe. Csak fekete orrom és borostyán tekintetem üt el a környezet színétől. ~ Szereled is őket, vagy csak tuningolsz? ~ érdeklődöm tovább, mert tényleg kíváncsi vagyok rá, mivel foglalkozik. Csak aprót bólintok, amikor visszakérdez, bizony, jól hallotta, azt kérdeztem, hogy gondolkodott-e már a csatlakozáson. ~ Ha nem elvetendő, akkor az már jó jelnek számít! Legalábbis szerintem ~ teszem még hozzá, mert tényleg kezd szimpatikussá válni, éppen ezért örülnék egy ilyesmi fordulatnak is. ~ Egyébként milyen Anchorage-ban az élet? Csak egyszer jártam ott, egy évvel ezelőtt, ráadásul túl sokra nem is emlékszem belőle, de azt hallottam a kóborok rajonganak érte ~ miközben érdeklődöm, elkezdek feltápászkodni, lassan, nem sietve el semmit, megrázva a bundám pedig arrébb lépdelek és ha eközben válaszolt, akkor csak utána szólalok meg. ~ Azt hiszem lassan indulnom kellene.
~ Tudod… vannak olyan dolgok, amiket itt előbb és olcsóbban beszerzek. Anchorageba pedig csak 3-4 nappal később érkezik…lusta vagyok kivárni. Meg olykor elkél a levegőváltozás. – most mit kerekítsem túl, nem fogok megkerülni a témát. Ez van… jó itt a levegő, "bírom" az ittenieket, ráadásul drága testvérem beállt közéjük melózni… jó nem épp közéjük de nah! Állandóan azzal nyaggatnak, hogy ki kellene mozdulnom, most hogy kimozdultam…bár nem épp erre gondoltam, ez lesz baj. Segáz. Mindenre van megoldás. ~ Ha tuningolni kell, akkor ahhoz szerelés is kell nem? – nevettem el magam fejben. Milyen érdekes kérdései vannak a kicsikének. Nem ért hozzá. Nagyon nem! Ezért aranyos. A nagy ezüst szemekkel meredtem hófehér törpe fenevadra - szemeimben ártatlanság mellett ravaszság, huncutság és nem kevés perverzió csillogott, tipikusan Matt stílusban. Én csak egy Megfigyelő vagyok… Nem is értem, hogyan lehettem gyanús! Most egész ártatlan vagyok… nem szegeztem rögtön neki a fának, nem haraptam el a torkát. Vagy rosszabb: Nem beleztem ki…még csak azt kellene… ugyan már! Pár évvel ezelőtt elég volt a dolog, most nem csinálok ilyet első szerbuszra… később se. ~ Mit mondhatnék róla? Olykor arrafelé is zajlik az élet, de olykor unalmas… szerintem nem maradtál le sok mindenről. Nekem személy szerint semmi különösebb bajom nincs a hellyel. – válaszoltam meg kérdését. S noha keserű szájízzel gondoltam önmagamra úgy, mint Kóbor vadra, mégis megtettem - annak ellenére, hogy általában sosem vettem magamat egy kalap alá a többiekkel. Talán naivitás, talán hiúság, vagy más ok folytán, de nem tettem. Figyeltem, miképp rázta meg magát, miképp lépett tőlem távolabb… ~ Nem akarok bajt veled…meg neked se... - csóváltam meg a hótakaró felett farkam, majd jómagam is felálltam és leróttam egy kört körülötte, majd előtte toppantam meg. ~ Vigyázz magadra Egérke! – böktem meg orra elejét pofámmal köszönésképp. Ha visszaindult, akkor egy darabig még visszakísértem a területre, ha már én csaltam el, hogy épségben érkezik vissza a terület biztonságosabb zugaira, végül megtorpantam és figyeltem további útját. Mikor már eltűnt a látóhatáromból, visszafordultam és lassabb ügetésben róttam le a métereket.
~ Komolyan? Pedig azt hinné az ember, hogy egy nagyobb városba hamarabb érkeznek a holmik ~ persze fogalmam sincsen, mégis milyen holmira gondol, én pusztán a saját kis tudásom szerint rakosgatom össze a dolgokat. ~ Oké, igaz, ott a pont ~ nem éreztem különösebben cikinek, hogy felsültem egy kérdéssel, hiszen valóban nem értettem az ilyesmihez, így talán nem meglepő a dolog. Biztos akad olyan téma is, aminél fordított lenne a felállás, meg amúgy sem fogok ennyitől zavarba jönni. Igen könnyedén tovalibbenek a téma felett. ~ Az a lényeg ~ ha szeret ott élni, akkor az jó dolog szerintem, bár mit ne mondjak, nem győzött meg annyira a válaszával. De nyilván ezt neki kell tudnia, én tuti nem szólok bele, véleményem szerint megtettem mindent, amit megkövetelt a haza és amúgy is indulnom kell, szóval fel is tápászkodok lassan. ~ Még a végén elhiszem, hogy tényleg kedves és jófej fickó vagy! ~ könnyed, nevetős hangon érkezett a válaszom, ki nem hagytam volna még egy utolsó kis csipkelődést. Szimpatikusnak tűnt így a második találkozónk végéhez közeledve, azt pedig határozottan értékeltem, hogy nem akart bajt. ~ Mint mindig ~ böktem én is oda az orrommal, hogy aztán elinduljak arra, amerről jöttünk, vissza a cuccaimhoz. Elkísért egy darabon, amit megköszöntem neki és miután távozott, folytattam az utamat. A ruháimat elérve visszavettem emberi alakomat, magamra öltöttem a ruháimat és úgy folytattam vissza az utam a Lak felé.
Kezdőlap
Hát nagyon szépen köszönöm a játékot!! 
//
