Olyan hihetetlen volt számomra ez egész, hogy valahol legbelül mindvégig attól rettegtem, hogy a következő pillanatban becsapódik egy ajtó a földszinten, vagy leesik valami a konyhában, ahogy a fiúk motoszkálnak és felébredek, és ebben az áldatlan pillanatban az édes álom nyomtalanul szertefoszlik…vagyis nem nyomtalanul, mert nem maradna nyom nélkül. Ez mégis a kézzel fogható valóság volt, amelyben lassacskán teljes egészemben feloldódtam, és ezt egy percig sem bántam, amíg Olen karjaiban lehettem. Ha nekem valaki azt mondta volna, hogy szerelembe esek majd első pillantásra…nos, itt vagyok és szerelmes lettem Olenbe az első pillanatban, amikor azok a gyönyörű vihar szemek foglyul ejtették a tekintetemet. A szenvedély olyan mélységei tárultak fel előttem, melyeknek létezéséről sem tudtam egészen eddig. Félnem illett volna a lelkemet és a szívemet perzselő lángnyelvek ölelésében, de amíg Olen velem volt ez tűnt a legszebb dolognak az egész világon. Hirtelen azt sem tudtam elhinni, hogy egészen eddig hogyan voltam képes élni enélkül az érzés nélkül. Hiába érintettem meg őt újra, meg újra valahogy nem volt elég. Semmi nem volt elég, és csak még többet akartam belőle. Éreztem, hogy kölcsönösen birtokolni, és örökké érezni vágyjuk a másikat. A farkasok nyugtalanságánál mi sem bizonyítja jobban, hogy mindent akarunk a másikból, és ebbe a farkasink is beletartoznak. Olyan tökéletesen illetünk egymáshoz, mintha egészen egyszerűen egymásnak lettünk volna teremtve már a születésünk percében, és most megkaptuk azt a csodát, hogy egymásra találtunk. Innentől csakis rajtunk múlik már, hogy mihez is kezdünk majd a személyes csodánkkal. Magamban eldöntöttem, hogy én nem akarom veszni hagyni ezt a csodát, ezt a minden korábbit felülíró érzést, hogy összetartozunk. Mindeddig úgy rendeztem az életem, hogy élhető és biztonságos legyen, de ez a biztonsági játék csak gazdaggá tett, de boldoggá igazán nem. Amikor Olen először csókolt meg, akkor éreztem csak igazán hogy élek, és minden sejtem életigenlően felszikrázik. Mikor ismét a puha, nedves fűben feküdtem átvillant az agyamon, hogy másnak ez nem tetszene, de nekem nagyon is. Egyikünk sem a nyugodt, konvenciókhoz hű ember, sőt igazán emberek sem vagyunk. Valahogy egyszerűen csak illett az egymásra találásunkhoz az erdő és a szüntelenül aláhulló eső ritmusa. A boldogság olyan elemi erővel áradt szét felajzott testemben, hogy képtelen voltam visszafojtani a kitörni készülő üvöltést. A hang élesen szelte ketté az erdei csendet, és bolygatta fel egy pillanat alatt az egész levegőt, hogy aztán minden szépen visszabillenjen korábbi nyugalmába. Olen farkasa is felbőszülten követelt utat magának, de ő erős kézzel és biztosan irányította vissza a sötétbe. Olen tekintetében benne volt mindaz, amit én magam is éreztem. Ezek az érzések észrevétlenül bekúsztak a szívembe, és kitörölhetetlenül bevésték magukat. Minden pillantást, minden érintést és minden csókot ezerszer izzóbbá tettek. Nem volt elég, egyszerűen mindig többre, és csak még többre vágytam belőle, és éreztem, hogy ezzel ő is így van. A vágy lassan elemésztett minket, miközben az édes beteljesülés ígéretével csábított minket mind messzebbre, hogy végül levessük magunkat a szédítő mélységbe. Olen minden érintésére felelt a testem, miközben a kezeim mohon siklottak végig a testén. A levegőt olyan gyorsan szedtem, hogy már égett a tüdőm, de ez sem érdekelt. Morogva adtam tudtára, hogy mennyire tetszett mikor ismét fölém kerekedett, és zabolátlanul tette, amire vágyott. Felnyögtem, mikor elhúzódott, de mikor megéreztem az ujjait máris kéjes hangocska hagyta el az ajkaimat. Szavaira csak vágytól szikrázó szemeim feleltek, és remegő kezeim, melyek a hátán kalandoztak újra, meg újra belemarva a bőrébe. Már nem bírtam a vággyal, mely azzal fenyegetett, hogy szétfeszíti a testem, ha nem nyer végre beteljesülést. Elakadt a lélegzetem a gyönyörtől, ahogy végre már semmiféle ruha sem volt köztünk, és ez végérvényesen elmosott mindent…de tényleg mindent. Égő szenvedéllyel vesztem bele a gyönyörbe, ahogy végre minden a helyére került, és a táncunk egyetlen végtelen gyönyör teli forgásban csúcsosodott ki. A gátak leomlottak, és a gyönyör mindet elborított, ahogy az erdő magába nyelte a hangom, ahogy Olen nevét kiáltottam.
//S lőn sötét... xD Köszönöm a játékot Várom a következőt //
*Mióta itt van már és még csak fel sem fedezte a környéket igazán. Pedig ideje lett volna, hiszen az álszakmája nem hozott olyan sok izgalmat, mint azt remélte. Mondjuk most kezdenek beindulni a dolgok, szóval valamivel jobb a helyzet, mint az elmúlt hetekben. Ez azért rendesen fel is tölti. Annyira, hogy hajnalban, amikor megébred, bizony lemond arról, hogy a háztömb körül fussa le a szokásos hosszt. Szép idő van, itt egy bazinagy hegy, miért ne használja ki az adandó lehetőséget. Hajnali öt körül érkezik meg szépen bérelt kocsijával a hegy lábánál lévő erdőségek egyikébe. Még eléggé félhomály van és ehhez mérten kellőképp hűvös is az idő, de nem zavarja különösebben. Fekete melegítő nadrágot húzott, fehér trikót és cipzáros melegítő felsőt. Be se húzza a felsőt, hiszen úgyis tíz perc múlva kimelegszik legyen bármilyen hűvös is. Még mielőtt kiszállna a kocsiból, azért szépen benyomja az mp3-at, bedugja a fülest és elsüllyeszti a zsebében a kis ketyerét. Végül pedig kiszáll és kényelmes kocogó tempóban indul meg az egyik szimpatikus ösvényen. Nagyjából követi a jelöléseket, amik az ilyen ösvények mellett szoktak lenni. Nem szándékozik azért eltévedni. Viszont pár perc monoton futást követően teljesen el is merül a zenében és az egészséges hegyi levegőben. Azért ilyenkor érzi, hogy az a sebtében elszívott egy-egy szál cigi nem tesz igazán jót. Pedig már majdnem leszokott, de még tartja magát ahhoz, hogy nem fog visszaszokni...*
Hajnalok hajnalán ébredtem fel, és azonnal neki is láttam a napi teendőimnek. Rendet raktam a lakásban, ami csak kicsit hasonlított egy elhagyatott háborús övezethez azután, hogy tegnap este vagy fél tucat fiatal farkas volt nálam, és csak valamikor késő éjjel mentek csak el. Szeretem, amikor tele a lakás élettel, és hangos beszélgetéstől zajos. Egész életemben körülvett a családom, majd pedig a falka, és ez nekem teljesen meg is felel. Mindig is nagy családra vágytam, és ezt sajátos módon meg is kaptam a falkától. Mikor rendet raktam, és előkészítettem a vacsorának valót, majd gyorsan átöltöztem. Felvettem egy fekete szabadidő nadrágot, és hozzá való szűk pulóvert. A futó cipőm egyik párja először nem akart előkerülni, de végül mégis csak megadta magát, és végül mégis csak sikerült elindulnom futni. A hegyvidék volt a célom ma is, hiszen minden reggel kijártam ide, hogy addig fussak, amíg kellemes fáradtság nem járja át a testem. Amióta elkezdtem virágkötőként dolgozni egyszerűen szükségét éreztem, hogy levezessem az energiáimat, és erre a legjobb módszernek a terepfutást találtam. Már vagy egy órája futottam, amikor megéreztem, hogy valaki más is van a közelemben, de mivel nem farkas volt, így nem változtattam az irányon. Nem zavartak soha sem az emberek, sőt az Őrzőkkel is jól meg tudom érteni magam, így nem láttam okát, hogy visszaforduljak, és hazamenjek máris, miközben a testemnek még nagyon is szüksége volt mozgásra. Alapvetően nyugodt természetem van, de mégis csak az vagyok, ami, és könnyebb türelmesnek maradnom, ha mozgással egyensúlyban tartom magam. Néhány perc múlva be is értem a férfit, aki szintén a sport kedvéért járt a hegyekben ezen a korai órán. Lassítottam kicsit, hiszen egy kicsivel mindig gyorsabban mozogtam, mint egy átlagos ember, és éppen ezért kifejezetten figyeltem rá, hogy mások előtt normálisan mozogjak. Mivel nem akartam megijeszteni a férfit, így lemaradtam tőle néhány méterre, felvettem egy nekem megfelelő ritmust és tovább kocogtam.
*Persze halvány fogalma sincs arról, hogy más is szokott errefelé futni hajnalok hajnalán, de mondjuk sejthette volna, hiszen azért egy ilyen szép helyet kihasználatlanul hagyni nem valami ésszerű. Mindenesetre ő úgy van vele, hogy rajta kívül nincs más olyan elvetemült alak, aki itt szándékozik korán reggel futni. És ezzel a gondolattal remekül meg is van. Mivel be van dugva a füle, így csak az épp aktuális Red Hot Chilli Peppers számot hallja, pedig valószínűleg felfigyelne arra, hogy valaki másnak is dobog a lába a letaposott ösvényen. Viszont így ennek híján akkor is békésen kocog tovább, amikor felfigyelnek rá és a nyomába erednek. Valószínűleg mindenkivel előfordult már, hogy szinte ráérzett arra, hogy nézik, vagy figyelik. Nos, Robnak is bekapcsol a nem létező hatodik érzése és bizony mikor már hosszú percek óta kocog mögötte Claire, akkor hátratekint lopva, majd újra előre... Aztán az agyáig is eljut, hogy van valaki mögötte és meglepetten néz ismét hátra. Igen, ez így elég komikusan hathat.* - Helló. *Egyelőre csak ennyi így kitekert nyakkal, de elég hamar a feje után fordul és háttal kocog tovább az egyik fülest pedig ki is szedi a füléből. Igazából nem szokott nagyon futás közben ismerkedni, hiszen általában nem szoktak utána futni, így hirtelen nem is nagyon tudja mit mondhatna. Hát mondja azt, ami jön.* - Maga követ? *Ártatlan kérdés kissé felvont szemöldökkel. Azt meg minden bizonnyal nem mondta még senki Robnak, hogy háttal futni veszélyes, mert a tarkóján nincs szeme... Elég csak egy kiálló gyökér, ami azért az erdei ösvényeken nem olyan ritka és máris kész a baj. Márpedig, ha valami megtörténhet az meg is történik. Az egyik kiálló gyökéren nemes egyszerűséggel átesik, úgy ahogy az a nagy könyvben meg van írva, szinte azonnal, amint a kérdést kimondta. Még jó, hogy esni is megtanították, így kellőképp tompítja karjaival a hanyatt vágódást. Hát ez... ciki. Azon kívül, hogy konstatálja, hogy nem esett semmi baja, azért így utólag megvan a véleménye a dologról...* - Basszus. *Állapítja meg, bár látszik rajta, hogy most nem is igazán tudja, hogy nevessen a dolgon, vagy szégyenkezzen miatta. Mindenesetre bízik benne, hogy a nő nem fut át rajta.*
Aki azt állítja, hogy nem jó, ha az ember hobbija azonos a munkájával, az hazudik. Nekem e két dolog néhány évtizede azonos, és akkor sem tudnám soha megunni vagy megutálni, ha még évezredekig járnom kéne az erdőket. Hiába az azonos útvonal és a nyafogó emberek, egyszerűen a fák között elvarázsolódok. No persze nem annyira, hogy az éjszakai túra során elhagyjak néhány bátor kirándulni vágyót. - Hölgyeim és uraim, zseblámpákat felkapcsolni, most olyan részhez érkezünk, ahol nem fog megvilágítani minket a hold. - azzal el is indultam én is felkapcsolva a kis zseblámpámat, csak a látszat kedvéért. Kár, hogy így a látásom rosszabb volt, mert a fényesebb területekre fókuszáltam. - Biztos, hogy nem futunk itt vadállatba? - hangzott el ma már sokadjára a kérdés a hátam mögött. - Igen, Uram, teljesen biztos. Már rengetegszer megtettem ezt az utat, önökhöz hasonló csoportokkal, és eddig mindig sikerült visszavinnem mindenkit. - Ennyi idősen nem is lehet olyan temérdek...- dünnyögte az orra alá egy másik hapsi. Jó, ezt a részét tényleg nem szeretem a dolgoknak, néha olyat is meghallok, amit nem szeretnék, mert az emberek nem tudnak halkan sugdolózni. Szívem szerint ilyenkor átváltanék bundára és a szívbajt hoznám egyesével mindegyikre. Nem is tartana soká, tekintve, hogy csak öt merész jelentkezőm volt ma estére. Néhány morgás a bokrokból, vagy vonyítás a távolból... Garantált lenne a siker. De lehet, hogy már attól halálra rémülnének, hogy eltűnt a túravezetőjük. Áh, ennyi se kell, a múltkor attól pánikolt be egy nő, mert elromlott a zseblámpája. Alig gondoltam végig mindezt, halk neszeket hallottam a távolból, de nem is szenteltem neki nagy figyelmet, erre farkasok nem járnak, tudják,hogy itt turistaútvonal van, a vadállatok meg majd elmennek, ha megéreznek. Maximum megijeszti a társaságot egy erre kóricáló róka, ha már én nem tehetem. - Nézzenek a lábuk elé, akad néhány kiálló gyökér és kavics.
Amíg nem voltam tagja egyik falkának sem, nem mertem kimenni a környező erdőkbe vadászni. Ki tudja, kinek a vadászterületére tévedtem volna, ő meg lehet, hogy nem örült volna annyira egy kóbor renegátnak. De most, hogy az őslakosok befogadtak maguk közé, a Farkaslak közelében levő erdőségekben már azt csinálok, amit akarok. Amint tudtam rá időt szakítani, ki is mentem, hogy végre felvehessem egy kicsit a farkas alakomat is. Éppen egy frissen elejtett nyúlból falatoztam, amikor a hús és vér mámorító illatán más szagok szűrődtek át. A közelben néhány ember, valamint egy farkas, akinek amúgy idegen illatába egy ismerős aroma is vegyült. Kicsit gondolkoznom kell, amíg rájövök, hogy ez a Farkaslak illata! Az erre kószáló farkas tehát a falkatársam. A földre dobom a nyúl maradékát, majd miután kicsit lenyalogattam a vért a pofámról, közelebb settenkedem. A szagot követve könnyedén rájuk találok. Szerencsém van, ugyanis egy néhány méter magas, meredek domb tetején lyukadok ki, ahonnan pont rálátok az alattam kígyózó ösvényre. Egy turistacsoportot pillantok meg az úton, amit egy vörös hajú, fiatal lány vezet. Azonnal rájövök, hogy ő a vérfarkas. Éppen leheverednék a földre, hogy kevésbé látszódjak, ha valamelyik kiránduló véletlenül felnézne, néhány kavics kicsúszik a lábam alól, és pattogva legurul az ösvényre…
Nem is tudom, hogy a pajzsomat miért tartom tökig felhúzva, mikor kirándulok, de általában mindig ezt csinálom. Régen gyakorlásképp, most már csak megszokásból. Elég nekem a külvilágot az érzékszerveimmel vizslatni, nem szükséges, hogy az energiáimat már messziről is megérezzék. Vagyis de, néha az lenne... Mikor kiérünk a fák közül, lekapcsolom a zseblámpámat, amit a többi turista is követ, pedig nem teszem szóvá. Nekem így jobb, nekik tudom, hogy nem, de bátornak akarnak látszani. Hát akkor hajrá... A dombok körülöttünk olyan érzést keltenek, mintha átölelnének, és óvón körbefognának, mint anyuka a csecsemőt, de engem ettől a hideg is kirázott. Tudtam, hogy a túloldalon mindig lehet valami baljós, valami ijesztő, és ezt sajna nem a pesszimizmus hozza ki belőlem, hanem a tapasztalat. Alig értem megint végig a fejemben mindezekkel, mikor néhány kavics gurult le a lábamhoz, és az egyik nő rémülten sikkantott egyet mögöttem - Az...Az ott micsoda? - mutogatott a domb tetejére. Ó, na tessék, fesd az ördögöt a falra és megjelenik. Mély levegőt véve azonnal megéreztem a szagát, csak éppen beazonosítani nem tudtam, ergo nem ismertem. - Az? Miről beszél? - hunyorítottam, előrébb léptem, mintha nem látnám rendesen - Hölgyem, rémeket lát. - De a kövek.. - Biztos, csak egy kisebb állat ment végig fenn, és az lökte le őket. Nyugodjon meg, nincs ott semmi, de ha lenne, akkor sem jönne ide, mert sokan vagyunk, és fél tőlünk. - mosolyogtam a nőnek, de egy csöpp őszinteség sem volt benne, mivel minden tagom megfeszült az idegességtől. A pajzsomat leengedtem, épp csak annyira, hogy üzenni tudjak neki ~ Te meg mi a halált akarsz pont itt? ~ Lehet, hogy nem épp a legszívélyesebb indítás, de már a jelenlétével is sikerült annyira felhúznia, mint másnak egy kiadós prédikációval. A lehető legrosszabbkor zavart meg....
Amint észreveszem a lecsúszó kavicsokat egyből hátrébb szökkenek. Ennek ellenére egy nő észreveszi, hogy van valami a dombtetőn. Nem lát meg engem, hála a gyorsaságomnak és a jótékony sötétségnek, de így is nagyon megijed. A vérfarkas lánynak sikerül valamennyire megnyugtatnia, majd amint lélegzethez jut, azonnal kioszt engem telepatikusan. ~ Vadásztam!~ üzenem vissza némi sértődött éllel. ~ Senki nem mondta, hogy erre ilyenkor még emberek járnak! Ez így is volt. Csak néhány napja vagyok tagja a falkának, de erre még senki sem figyelmeztetett. Tudtam a turistaútvonalról, de hogy egy vérfarkas vezet errefelé éjszakai túrákat, arról elfelejtettek szólni. Mondjuk ki is szólt volna, Dee-n kívül senkit sem ismerek, vele meg ez nem került szóba, Shane-nel pedig a beavatás óta nem találkoztam. Most viszont találkoztam egy újabb taggal, de a kapcsolatunk nem indul valami jól. Azért még ennyit hozzáfűzök az üzenethez: ~ Bocsi, máskor jobban figyelek! Ez után lelapulok a földre, és várok, hogy a csoport kicsit eltávolodjon.
És még van képe neki megsértődni... Az egyedüli, aki itt hisztizhet, az most én vagyok! ~ Akkor legközelebb kérdezz! Vagy olvass szórólapokat...~ Ki van plakátolva a fél síközpont a túrákkal, hogy mikor indulnak, honnan, és melyik útvonalon mennek. Nem hiszem el, hogy ha járt fenn, márpedig biztos járt, akkor hogy nem látta őket. Jó gondolom marhára nem érdekesek az egy farkasnak, de akkor is. - Hölgyeim és uraim, lassan vége a kis sétánknak, legyenek szívesek a balra lévő ösvényen elindulni, hogy visszaérkezzünk a városba. - Azzal el is kezdtem őket lefelé terelni a hegyről. A túra igazából még vagy fél óráig tartott volna, de mire visszaérünk innen, az is tizenöt perc, a maradék elsuvasztott időt pedig csak nem veszik észre. Ha meg igen, hát reklamáljanak, nem fogom őket egy ismeretlen vérfarkas közelébe vinni. Nem érdekem, hogy elveszítsem a fizető vendégeket, meg a jövendőbelieket sem. Mert ugyan hányan jönnek majd, ha az újságok címlapján jelenik meg az eltűnt turisták arcképe? Mikor mi eltűntünk, annak sem volt túl jó híre. A turistákat kicsit gyorsabban tessékeltem le a központba, mint azt illett volna, és ez nekik is feltűnt. Nem baj, gyorsan végezni akartam velük, és visszamenni az erdőbe, hogy megkeressem az a lökött farkast, aki nem vesz észre egy csoport turistát. Vagy csak nem akar. Körülbelül húsz perc telhetett el a kis 'szóváltásunk' óta, mikor én már a ruháimat dobáltam le a sűrűben, és megkezdtem az alakváltást. Néhány hosszú és fájdalmas pillanat múlva már loholtam vissza a tisztásra, ahol az előbb jártunk, hogy megtaláljam az ismeretlent. Lehet, hogy ez nem egy jó ötlet, de mégis a mi területünk, és ne mászkáljon már itt mindenki, főleg ne az útvonalamon. Hamar megéreztem a szagát és egy hangosan mordulva gyorsítottam a tempómon. Csak néhány méterre tőle torpantam meg és elég csúnyán néztem, ami farkasként nem olyan nehéz. ~ Elárulnád, hogy ki vagy, és mi a frászt keresel az őslakosok területén?~
Lelapulok addig, amíg a turisták eltűnnek az erdőben, majd felpattanok, és elindulok visszafelé. Eleinte arra gondolok, hogy talán vissza kéne mennem lakásomba, de erősebb bennem a kíváncsiság. Biztos vagyok benne, hogy a másik farkas vissza fog jönni, ugyanis még azt sem tudja, hogy a falka tagja vagyok-e, akár még ellenségnek is gondolhat. Elindulok, de csak addig megyek, hogy le tudjak jönni a dombról, aztán elindulok arra, amerre a csoport elment, ugyanis bizonyára abból az irányól fog visszatérni a vérfarkas is. Nem kell sokáig várnom ahhoz, hogy rájöjjek, igazam volt, amikor arra számítottam, hogy visszajön. Mivel Chulyin vérvonalából származom, már jóval messzebbről megérezem a jelenlétét, mint ő az enyémet. Egy esetleges támadásra is felkészülve állok meg a tisztáson. Tisztán érzékelem, hogy mikor vesz észre, ugyanis abban a pillanatban rákapcsol, és hozzám már futva érkezik. Nyilvánvalóan nincs jó kedve, és egyből keresztkérdésekkel támad le. Ez még mindig jobb, mint ha foggal tenné ugyan ezt, tehát nyugodtan válaszolok. ~ Történetesen én is a falkához tartozom, ezért jogom van az erdőben vadászni. Csak nemrég csatlakoztam, és eddig még senkinek nem jutott eszébe figyelmeztetni, hogy errefelé éjszakai túrák vannak! Ha ezt tudom, akkor nem jöttem volna ide alkalmatlankodni. Amúgy a nevem Aidan.- teszem hozzá udvariasságból. Igyekszem egy békülékeny hangnemet megütni, ugyanis nem állt szándékomban elijeszteni a kirándulókat, és a falkatársaimmal sem szeretnék rossz viszonyt kialakítani. Mégsem engedem még el magam, amíg nem tudom, hogy milyen természetű a lány, nem akar-e esetleg nevelő célzattal megtépni egy kicsit. Nem tudom, mennyire idős és erős farkas, de ezt semmiképp sem szeretném hagyni.
Tisztán hallom egykori „mentorom” szavait, bár magam sem értem, hogy lehetséges ez. Talán megártott az a sok gaz amit belegeltem a minap. Én mondtam a gyereknek, hogy nem vagyok kecske, de azt mondta nem fogom megbánni, hát legeltem, mint egy kecske. Milyen ironikus nem de? Egy farkas, aki zöldet eszik. No, mindegy is, térjünk vissza a hangra. Azt mondja, hogy már megint belesüppedtem a jólétbe és hiányzik az izgalom, az ölés. Ezer éve (nah jó, annyi azért nem), nem vadásztam emberre, pedig hát igen csak szeretem őket. Szeretem hallani ahogy könyörögnek, mert azt nagyon tudnak ha bajt éreznek. Szépen feltornázom magamat ülő helyzetbe és körbe nézek. Annak ellenére, hogy megint csak hideg van a hegyen, nem érzem, hogy fázom, pedig nem vagyok túl öltözve. Nem is kell, mert nem sokat maradok ebben a formában. A pulcsit leveszem és összehajtogatom, mert rend a lelke mindennek. Nem hallok lépteket így biztos vagyok benne, hogy egyedül vagyok. A nadrágom is lecsusszan és még egy ruhadarab. Meztelen testem szebb látvány, mint a nap. Oké, nem túlzok, de akkor is szép egy férfi test és pont. A gerincemen végig fut a jól ismert érzés. A testem bizseregni kezd. Nyakam hátra vetem. A fekete farkas megjelenik. A vágy egyre fokozódik bennem és hagyom hadd járja át minden porcikámat. Szaglászni kezdek és kizárom a nem kívánt szagokat. Most nem vagyok kíváncsi a fák illatára vagy arra a madárra, amelyik idegesítően csicsereg egy fán. Most mást keresek, egy ismerős illatot, hogy szagot foghassak. Sajnos nem jó irányba állok, mert a szél pont nem hozza a szagokat. Nincs, mit tenni megfordulok, de ha már mozogtam, akkor menni sem ártana. „Harcra fel, győzni kell” ugyebár. Mancsom alatt ropog a hó, és méretes nyomokat hagyok a talajon, de nem foglalkozom nagyon vele. Tudom, hogy nem jó területen vagyok, mert ez nem a mienk, pedig lehetne. Csak hát megint ez a hülyeség, hogy a béke az első. A fenét, a terület a legfontosabb és a hatalom. Mindig is az számított. Talán bele futok egy Őslakosba és ellátom a baját. Persze az okozna egy kis bonyodalmat, de hát az sosem baj. Ezen gondolkodom, mikor az orromat megtölti egy igen csak édes illat. A nyál is összefut a számba. Tudom, hogy ez mit jelent, de vajon Ő tudja e? Nem hiszem, de ennek így is kell lenni, ez a törvényszerű. A nagy vad elejti a vacsorát vagy, hogy mondják. Lábam gyorsabban dobban a talajon, ám még sem verek nagy ricsajt. Minden porcikámmal érzem, tudom, hogy hol van és azt is, hogy már nem sok van hátra hitvány életéből. Engem nem érdekel, hogy ki vagy mi, csak az, hogy a meleg hús a számba legyen és a vére teljesen elbódítson. A pofámból habzó nyál csöpög a hóba és ez nem jelent mást minthogy a fene vad is nagyon akarja. Helyes, kell az összhang. Amint közelebb érek, lassítok. Szerencsére az erdő nekem ad oltalmat nem mintha szükségem lenne rá. Egyelőre figyelek, mert éreztem, hogy ketten vannak. Egy magas, keskeny testalkatú szőke nő fut, gyermeke után. Milyen kár, hogy a kisgyereknek végig kell nézni az anyja halálát, bár nem lesz senki akinek mesélhetne majd. Két legyecske egy csapásra. A fákat elhagyom, hogy bevégezzék, de csak lassan közeledek, mert a menekülésnél nincs jobb látvány.
Valószínűleg elég megfoghatatlannak hangozhat, hogy egy őrző felügyel a rendre a területén, pedig ez meglepően kemény munka tud lenni. Egész évben jönnek-mennek a turisták, akik mindenképp a szabadban akarnak kempingezni, vagy éppen valamelyik faházat kibérelni... szóval van forgalom és nyilván ők nem ismerik annyira a terepet, az erdőt, mint aki már évek óta itt van. Így gyakran jövök sétálni egy nagy kört, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Persze rendesen túrához vagyok öltözve, tehát a bakancs elmaradhatatlan, mint ahogy a kényelmes nadrág, vastag pulóver és kabát is. Még prémes sapkát is húztam a fejembe, meg persze ott a kezemben a nagy elemlámpa is. Az a régi típusú, ami ha lemerül, akkor elem nélkül is elég sokáig bírja és rendes fénye is van. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy merre lehetnek a táborozók, így nincs is más dolgom, csak a kocsik által vájt ösvényen végigmenni. Nem szoktam különösebben félni az erdőben, főleg, hogy mióta letettem a vizsgát mágiahasználatból, a hatodik érzéket mindig magamra teszem, amikor kimozdulok. Az ember ugyebár sosem lehet elég óvatos, rám pedig nem hiszem, hogy az óvatlanság igaz lenne... aztán ki tudja. Elmerülök a gondolataimban, amik most végre igencsak szabadon szárnyalhatnak, tekintve, hogy nincs körülöttem senki, aki elől bármit is titkolnom kellene. És hogy min is jár a fejem? A lovagló órákon, hogy egyszer majd lóháton is szeretnék itt végigmenni, majd esetleg Jake-nek is szólok... A tanoncom, hogy nem igazán tudok vele mit kezdeni és hogy lehet kiöregedtem ebből az egész mentorkodásból... Aztán egyszer csak megérzem azt a jellegzetes nyomó érzést a mellkasomban. Valami történik, méghozzá közel, hiszen a hatodik érzék varázslat nem jelez, ha valami túl távoli dologról van szó. Szinte azonnal letérek az ösvényről, elhúzom a fenyő lelógó ágát, ami kitakarja a tisztást. Épp csak egy szívdobbanásnyi időre torpanok meg, hogy aztán eszeveszett módon kezdjek rohanni a gyereke után szaladó nő és a farkas felé. A kezemben lévő lámba fénye egyenetlenül világítja meg az előttem lévő utat, ahogy rázkódik a futás miatt. - Fussanak! Most! Vigye innen a gyereket! - Úgy kiabálok, ahogy csak a torkomon kifér, hiába közeledek hozzájuk egyre jobban. Pontosan láthatják rajtam, hogy komolyan beszélek, talán ha visszanéznek rám, a farkast is észreveszik, szóval bolondnak kéne lenniük, ha nem rohannának azonnal. Én pedig, amint elég közel érek, hogy érjen is valamit, szépen belevilágítok a lámpával a farkas pofájába. Nem számítok rá, hogy különösebben érek vele valamit azon kívül, hogy felbosszantom és talán nem a civilekkel fog foglalkozni. - Takarodj innen! Hallod!? Őrző vagyok és nem jöttem egyedül! - Kiáltom immár a farkasnak címezve, nagyjából alig 10 méter lehet közöttünk. Elég satnya próbálkozás, tekintve, hogy úgyis megérzi, ha hazudok, de majd a legközelebbi farkastámadáskor logikusan végiggondolom, mit is kellene tenni. Mindenesetre fejben tartom, hogy amint látom rajta a szándékot, hogy rám támadjon, fel kell majd húznom egy páncélt. Fogalmam sincs milyen erős lehet egyébként, így elég zsákbamacska a dolog. És persze pont ilyenkor csak a tőröm van nálam.
//off-ba vezetem a pontjaimat, hogy én is tudjam követni: 10-2 (hatodik érzék) = 8 - mesterszó miatt 3/2 ugye, ami 1,5, felfelé kerekítve 2//
Gyerek, nő, farkas.....lehet ennél jobb? Hát éppenséggel lehetne, mondjuk, ha lenne még itt egy apa. Akkor egy egész családot nyírhatnék ki, de ezzel is beérem. Jobb, mint a semmi és hát ezekben az ínséges időkben azzal kell megelégedni, amit a sors elénk vett. Nem is panaszkodom. Még mindig nem vetem rá magamat egyikre sem. Figyelem, ahogy a gyermek elhuppan a hóban, majd a nő segít neki. Soha nem értetem, hogy ilyen időben miért hozza ki a gyereket. Sötét van és azért, mert van nálunk lámpa, még sok veszély lehet.......mondjuk én. Egy morgás tör fel a torkomba és láthatóan meghallották, hiszen a nő nem mozdul. Én megállok, mert kíváncsi vagyok, arra az arcra, mikor ráeszmél, hogy nincsenek egyedül. Lassan fordul meg, és a gyermeket magához vonja. Tudja, én tudom, már csak azt kell megvárni, hogy fusson. Nem sietek és hát egy kis üldözés jót tesz a csontjaimnak. Nem vagyok túl közel, így csak a körvonalaimat tudja kivenni, viszont én jól látom a barázdákat az arcán. Rémület, kétségbeesés, félelem és még sorolhatnám, mi fut át az orcán. Egy női hangra leszek figyelmes, aki rohan és kiabál is a kajámhoz. Kedvem lenne nevetni, de még sem teszem. A nő futni kezd és a gyermek is követi. Azt hiszem itt az idő a támadásra. Én is loholni kezdek, de nem erőltetem meg magamat nagyon. A szemem előtt csak a cél lebeg és már szinte érzem ahogy a fogaim a csontig hatolnak. Egy kicsit bele gyorsítok, de hátra pillantok. A lámpa fényétől azonban nem sokat látok, így nem tudom kivenni, hogy mekkora lehet. Mindegy is, mert nem lehet ellenfél, kivéve ha nem egy farkas......nem hiszem, mert akkor már régen átváltozott volna. A felállás a következő: Gyerek, nő, farkas és még valaki…(megállok és figyelek) egy őrző. Érdekes felállás annyi szent. Megfordulok és várok. A lámpától megint csak nem sokat látok, de nem muszáj nekem látni, hogy érezzem. Az orrcimpám kitágul és mélyeket szippantok a levegőben. Igen, ez a jellegzetes szag elárulja, hogy ki Ő. Nos, nem tudom, milyen lehet az íze, de ha már a vacsorámat hagytam szökni, így kénytelen leszek valami mással pótolni, illetve valaki mással. Figyelem ahogy közeledik, egyre közelebb. Gondolom, egyszer csak megáll, vagy azt tervezi, hogy a karmaim közé rohan? Nem is rossz, gyors, egyszerű zsákmány. Hallom a szavakat és azt is tudom, hogy hazudik a kicsike. Rajtunk kívül nincs itt senki. Oh, most meg kéne ijednem? Vagy tán azt gondolta, hogy farkamat behúzva fogok menekülni, mert azt mondja őrző? Oké, akkor játszunk, egy kicsit mielőtt széttépem, és nyomot nem hagyok magam után. Lenyelem egybe és majd a bendőmbe megemésztődik vagy szedjem darabokra és ássam el, hogy később is jusson belőle? Szerintem már régen rájött, hogy nem egy mezei farkas vagyok. Lássuk, mint szól, ha megmutatom a csodás belsőmet, mert nekem olyan is van. Remegés hullám rázza meg a testemet és csontjaim is megnyúlnak. Hamarabb leszek két lábon, minthogy pislogna kettőt. Szemem vörösen izzik és hatalmas termetem árnyékot vetne a hófedte talajra, ha lenne fény, de nincs, csak az a lámpa, amit tart. A bennem élő szörnyet elengedem, és hagyom hadd irányítsa a testem egy részét. Szája habzik és ölésre termet. Nem teketóriázik sokat és már is támadásba lendül. Gyorsan közelit a másik felé és első körben lendületből a másik dereka felé suhint, de nem történik semmi. Nem repült el, mint egy madár és ez meglepi a szörnyet, de még engem is. Azt hiszem itt észre lesz szükség nem az erőre vagyis mind a kettőre. Azonban a szörny nem adja fel és több ütést is megpróbál bevinni. Ha találnak, sem történik semmi. A meglepettséget a düh váltja fel és a morgásból ezt a másik is tudhatja. Érdekes.... Hátra ugrik és visszaadja számomra az irányítást. Bölcs döntés, de fogalmam sincs mit kéne tenni. Mint mondtam engem is meglepett, hogy a támadás kudarcba fulladt. Oké, akkor többet ésszel, mint erővel. Biztos valami fejlett őrző lehet, mert akivel legutóbb találkoztam, az nem volt ilyen ruganyos vagy milyen. Megpróbálom megharapni, ha már ütni nem tudom. A fogam hegyes és éles, csak nem fog kihullani, ha belé harapok. Felé ugrok és ha csak áll, akkor megpróbálom magamat rávetni, hogy ketté harapjam.
Amikor meglátom, hogy a gyerek és a nő felé indul meg a farkas, összeszorul a torkom és már egy hang se jön ki, de már nem is mennék vele túl sokra. Egyedül abban bízhatok, hogy észrevesz engem a szörny és akkor addig el tudnak menekülni. Most tényleg félek, félek, hogy későn érkeztem, hogy nem tudom megakadályozni a gyilkosságot... De sikerül, a farkas megtorpan és felém fordul, ugyebár én is tisztes távolságban vagyok és a képébe világítok a lámpával, így ha ő nem is lát engem, én tökéletesen szemügyre tudom venni. Persze bunda, vagy kiállás alapján nem nagyon tudom beazonosítani így teljes farkas alakban. Csak egy pillanatra sandítok oldalra a menekülő párosra és amikor realizálom, hogy megmenekültek, kicsit megnyugszom. Igen, állok egy vérengző farkassal szemben és megnyugtat, hogy csak az én életem forog veszélyben immár. Nem hiszem, hogy akkor valaha is nyugodtan álomra tudtam volna hajtani a fejem, ha most nem teszek meg mindent, még ha ez azt is jelenti, hogy esetleg végül örökre elalszok... Nyilván rájött, hogy hazudok, már emelkedik is két lábra és... hát ez hatalmas. Ha lett volna időm átgondolni a lehetőségeket, biztosan hívtam volna segítséget, de így most azt hiszem sokkal nagyobb bajban vagyok, mint amit egyedül orvosolni tudnék. Megfordul a fejemben, hogy esetleg futhatnék, de gyanítom, hogy esélyem sem lenne. Egy ekkora szörny pillanatok alatt utolérne és akkor még küzdeni se tudnék ellene. Így inkább hamar felhúzom az első eszembe jutó varázslatot, a páncélt, még mielőtt nekem jönne, bár azt is tökéletesen tudom, hogy a másiktól legfeljebb egy ütést, ha ki tud védeni... nem baj, az is egy kis idő. Gyorsan elmormolom hát és érzem, ahogy megjelenik körülöttem a láthatatlan burok, bár ennek a ténye annyira nem nyugtat meg, hiszen érzem a kontrasztot, hogy milyen az amikor mondjuk Will teszi rám, vagy ha én magam... jóval gyengébb. Mire észbe kapok már ott van előttem, időm sincs igazából elmozdulni az első suhintás elől, csak karomat emelem védekezőn. Én viszont nem hökkenek meg, amikor lényegében semmit sem érzek az ütésből. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy a varázslat működött, na, meg azzal is, hogy marhára nem véd már tovább, szóval gyorsan kell cselekednem. Azzal a lendülettel, ahogy megúszom az első suhintást, az én karom is lendül, méghozzá a termetes lámpával együtt. Ugyebár mondtam, hogy nem egy sima kis elemlámpáról van szó, ez azért nyom vagy 3-4 kilót, nem sokra mennék egy sima kis izével az erdőben. Tehát lendületből megpróbálom pofán vágni a lámpával, kihasználva, hogy meglepte a sikertelensége. Nem állok ott, hogy kivárjam, mi is történik vele, nyilván csak pár másodpercig tudom ezzel visszatartani, szóval szinte azonnal fordulok sarkon és rohanok a legközelebb lévő fa irányába, az meg a legkevésbé sem érdekel, hogy a lámpa leesik a hóba és most már anélkül kell boldogulnom. Így feltehetőleg sikerül elkerülnöm a következő egy-két karcsapást, de nem álmodozok, szinte biztos vagyok benne, hogy máris a nyomomba iramodott. Szinte minden másodpercben érezni vélem a forró, farkasleheletet a tarkómon, mantrázom magamban, hogy csak a fáig ne érjen utol, csak még annyi időm legyen, hogy amögé be tudjam vetni magam. Ha pedig sikerül, akkor szinte becsúszok a fenyő mögé, feltúrva az egyébként sértetlen hótakarót, és bár a fa nem túl vastag, de arra pont elég, hogy egy esetleges vetődést tudjon hárítani a farkas részéről. Azért remélem kidönteni nem tudja, mert akkor csúnyán belehalnék egy fenyőbe. Szinte alig kapok levegőt, ahogy az izgalomtól kapkodón keresem elő a tőrömet... mondjuk azzal se megyek túl sokra, de legalább egy kis biztonságérzetet ad. És végül elő is kerül a bakancsom szárából és az ujjaim szorosan a nyele köré fonódnak. És akkor, ha csak rajtam múlik, akkor játszunk... amerről ő meg akarná kerülni a fát, én az ellenkező irányba indulok... ezt nevezik szakszóval időhúzásnak, közben pedig igyekszem figyelni, hátha találok rajta valami gyenge pontot. Viszont egy újabb páncél varázslatot elfelejtek felhúzni magamra. Ez a játék a fa körül is csak addig játszható, amíg egyszer csak lassabban nem mozdulok a kelleténél, vagy a másik túl nem jár az eszemen... mind a kettő benne van a pakliban.
Mindig is tudtam, hogy ezek a lények ravaszak, de a fene sem gondolta volna, hogy ez a törékeny nő is képes meglepetést okozni. Azt hittem, hogy unja az életét, mert hát, mi másért terelné magára a figyelmet? Én biztosan nem tennék ilyet, főleg nem akkor, ha egy fenevaddal van dolgom. Azt meg pláne nem értem, hogy ha már megakar halni, akkor minek védekezik? Ez csak nekem ellentmondásos egy kicsit? Szerencsére nem látok a fejébe, hogy tudjam mi játszódik benn. Ennek ellenére, még is sejtem, hogy mik cikázhatnak odabent. Legalább is érzem a félelmét, ami elszántsággal vegyül. Nincs időm ezt jobban megfejteni, mert egy tömör felület csapódik az arcomba. Kellet nekem megtorpanni ugyebár. Azt nem mondom, hogy nem éreztem meg, mert ha egy 3-4 kilós súly csapódik a farkashoz az igen csak fájdalmas találkozás. Megrázom a pofámat, hogy egy kicsit észhez térjek az ütés okozta kellemetlenségből. Nem tipikus gyenge teremtés, hogy őszinte legyek, de most már biztosan akarom érezni a vére ízét. Nem üthet meg egy emberei lény csak úgy. Ha esetleg farkas lenne és kb olyan erős lenne mint én, akkor talán elnézném neki ezt, de ez a nő csak egy ember, nem több. Élvezni fogom ahogy darabokra szaggatom majd. Nincs kegyelem! Szóval játszani akarsz kicsike, hát rendben, úgy is szeretem üldözni a prédát. A torkomból egy mélyről jövő morgás hangzik fel, jelezve neki, hogy bizony zabos lettem és nem sok van már neki a földi életből. Ezentúl valahol máshol fogja tölteni a napjait. Utána eredek, de nem mászok rá, pedig nagyon egyszerű lenne a dolog. Nem olyan gyors mint én, de lássa csak meg a nagylelkűséget, abban, hogy hagyok neki egér utat. Még a végén élvezni is fogom ezt a macska-egér játékot, mert lássuk be erről van itt szó. Látom ám, hogy merre halad, de nem akadályozom meg ebben, még nem. Szeretném érezni, ahogy a remény körbe öleli, mert annál szebb nincs is. Feltámad bennük a remény, aztán vége, többé már nem éreznek semmit. Szép csúszás, ezt meg kell hagyni. Lassítok én is, mert nem akarok felkenődni a fenyőre. Vajon mennyire erős a szára? Rá tudnám borítani? Nem hiszem, mert elég vastagnak tűnik, ami csak annyit jelent, hogy nem egy mai darab. Fellesek a magasba és mivel kiváló a látásom, látom az összes levelet a fán. Minden egyes részletet. Elég sötét van, ezen a részen, hiszen ide nem nagyon ér el a holdnak fénye. Ezek a hatalmas fenyők..... A fának rugaszkodom és teljes erőmből ráverek mind a két mancsommal. A fa beleremeg az erőbe, de a helyén marad. Nem is az a célom, hogy ki dőljön. Hogy is ne, hogy a vacsorámat kilapítsa? a-a pusztán játszani akarok. Tisztán hallom ahogy a fa, nyög egyet miattam, de ez még nem elég, hogy egy kis meglepetésben legyen része a csajnak. Még egyszer neki esem a fának és most már hallom azt a hangot amit kell. A tobozok csak megadták magukat és a mélybe hullnak. Ha szerencsém van talán pár el is találja. Persze ez még a haláltól messze áll. Miért nem egy melegebb helyen vagyunk, mondjuk ahol kókuszok potyognak az égből? Na, az, halálos lenne. Oké, akkor körözzünk. Elindulok felé, de Ő a másik irányba indul. hmmmm, szóval időt húzunk, hát legyen. Meg kell, hogy mondjam a zseni nem én vagyok a családból, mert én jobban szeretem a nyers erő próbáját, mint a legyünk furmányosnak minden szituban. Hé, azért hülye nem vagyok és van egy kis rutinom. A tobozok melyek a földre hullottak, sorra adják meg magukat a lábam alatt. Egész kellemes hangjuk van számomra. Egyszer csak megunja a körözést, vagy vét egy hibát és akkor eljön az én időm vagy az is lehet, hogy talán már el is jött? Hirtelen a fát suhintóm meg megint csak teljes erőmből. Közben pedig haladok felé. Még egy kicsit menni kell és bele sétál egy csapdába. Ismét a fára csapok egy morgás kíséretében. A másik mancsommal felé kapok és ha jól számolom akkor megint lépni fog egyet. Ha nem elég gyors, akkor eltalálom a testét. Ha pedig megteszi a lépést akkor a fára ütök megint és egy hatalmas reccsenés töri meg az éjszakát. Egy ág adta meg magát végre és pontosan felé tart. A kérdés már csak az, hogy mennyire vagy hol találja el?
// Bocsánatért esedezem, hogy ennyit kellett rám várni. Kicsit behavazódtam. //
Hiába sikerül befarolnom a fa mögé, a figyelmem szinte egy pillanatra sem inog meg, egyértelműen realizálom, hogy hatalmas bajba keveredtem. Valahogy az sem nyugtat meg, hogy még nem kapott el, hiszen tisztában vagyok vele, hogy simán utol tudott volna érni. Akkorát azért nem ütöttem, hogy ilyen sokáig tartson feleszmélnie. Így pedig még inkább aggaszt a helyzet, vajon miért nem végzett velem azonnal? Érzem az öklömnyi gombócot a torkomban, jól ismerem ezt az érzést, ez a félelem. Viszont, amíg nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, addig lehet esélyem… bár… egy szál magamban még így is legfeljebb csak arra lehet esélyem, hogy késleltessem a halálom időpontját. Egyszerűen villámként hasít belém a gondolat, hogy talán sosem jutok ki innen élve és bár mindig is számítottam erre, most mégis szörnyen megrémít a gondolat. Amikor a fa túloldalának nekifeszül, majdnem hanyatt esek, még ha tisztában is vagyok vele, hogy nem tudja rám dönteni, annál masszívabb ez a fenyő. Mindenesetre rémisztő ez az erő, amit a farkas kifejt, szinte a föld is beledöng a lökésébe, meg vagyok róla győződve, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Persze azonnal emelem a fejem fölé a karjaimat, hogy védekezzek a lehulló hó és tobozeső elől, nem sokat segítene a helyzetemen, ha most nem látnék semmit az arcomba hulló természet miatt. És akkor következik az idegölő körözés. Persze, én viszem bele ebbe, de meg is van rá az okom. Szükségem van ugyanis egy kis időre. Ott lapul ugyanis lábszáramon a tőröm, ami nélkül nem indulnék meg soha az erdőbe. Egy őrző mindig legyen felkészült, első szabály. Főleg egy harcos, akinek mása sincs csak az, amivel harcolni tud. Viszont a farkas folyamatosan közelít, így nekem is egyfolytában mozgásban kell lennem, képtelen vagyok csak úgy kikapni a tőrömet, anélkül, hogy ne tudjon elérni. Így tehát a fa körül sietek, időnként zavartan letekintek a tőrre, de csak nem jön a megfelelő alkalom. Pontosan tudom éppen merre megy és milyen gyorsan, a tobozok ropogása elárulja, arra ő sem építhet, hogy észrevétlen próbál maradni. Amikor párszor a fának feszül, kissé összerezzenek, nem igazán tudom mire vélni, gondolom rám akar ijeszteni. Ez mondjuk enélkül is sikerült már, meg se próbálom titkolni, úgyse menne. Itt úgysem az számít, hogy ki milyen érzéseket hagy láttatni. A suhintás felkészülten ér, szinte biztos voltam benne, hogy csak el akarja altatni a gyanakvásomat, így meglepő fürgeséggel térek ki a karmos mancs útjából, viszont, ami ez után következik, arra nem lehettem felkészülve. Hát erre ment ki a játék a fa ütögetésével… épp csak ez a gondolatfoszlány fut végig rajtam, ahogy hallom a tetemes méretű ág baljós reccsenését a fejem fölött. Reflexeim továbbra is működnek, ösztönösen ugranék félre, de ennyire gyors én sem vagyok. A saját sikolyom mintha nem is az én torkomból fakadna. A következő kép, amit felfogok, hogy a hóban fekszem, nem is érzem, hogy mennyire hideg, ahogy körülölel. Combjaimon keresztben pedig egy vastag ág hever, jobb lában pedig a testem mellett van, térdből kifordult, nyilván a második reccsenés már nem a fa volt, hanem ahogy a térdkalácsom roppant vészjóslóan. Fogaimat összeszorítom, még így is könnyek szöknek a szemem sarkába és csak abban vagyok biztos, hogy képtelen vagyok megmozdulni… és hogy a farkas valahol a rajtam keresztül heverő ág túlfelén lehet, de a hótól és a fától nem látom egyelőre. Viszont valami fénylik… itt közvetlenül mellettem, ott ahol a törött lábam is van természetellenes pózban. A tőr. Fájdalommal vegyes rémülettől remegő kézzel nyúlok a fegyver után, egyszerűen kell, szükségem van rá, már csak az életösztön hajt. Milyen kár, hogy nem ezüst… és még a megfelelő varázslat sem jut eszembe, hogy legalább beezüstözzem, egyszerűen leblokkoltam.
Ahogy a tobozok a talpam alatt sorra megadják magukat, úgy érzem egyre jobban a felkúszó fájdalmat, mert bizony a meztelen tappancsom érintkezik a földdel. Ezek a tobozok pedig élesek így, hogy széttaposom őket. Nem foglalkozom az érzéssel, mert csak egy cél lebeg a szemem előtt. Hát mi más ha nem az evés? Persze valahol nagyon legbelül megszólal a vészharang, mert nem biztos, hogy bölcs döntés lenne megölni az őrzőt. Talán nem kéne még jobban összekuszálni a dolgokat, hiszen nem jól áll most a falka szénája és első a falka! Uh, tényleg ezek a saját gondolataim? Mióta foglalkozom én a falkával?.......talán az óta, hogy oda tartozom, ami csak a tesóm miatt van. Nekem nagyon is megfelelt a magányos élet, szabályoktól mentes csodás napok, még is üresnek éreztem magamat, ami mára már megvoltozott. Hát legyen, akkor csak ráijesztek egy kicsit és hagyom futni. Az soha nem lehet baj, ha az őrzök is tisztában vannak azzal, hogy igenis, hatalmasak és erősek vagyunk. Persze azt gondolják, hogy amiért otthont adtak nekünk akkor már ők parancsolnak, na, ez azért nem teljesen így van. Hálásnak pedig legyen hálás az alfa és a béta nem igaz? Olyan mintha magamba vívódnék, pedig hát nem akarok és a testem közben reagál, mert igen csak fel van hevülve ettől a kis harctól, hát még a farkasom. Reccsen az ág és meg sem áll a földig. Milyen szerencse, hogy pont rá esett. Nekem legalább is. Hallom a második reccsenést is, mely csak azt jelentheti, hogy valamije eltört. Egy elismerő morgás tör fel a torkomból, mely csak is az egomat növeli. Ezek szerint soha nem árt, ha egy kicsit az eszemet is használom. Nagyon jól érzékelem azokat az érzelmeket melyek keresztülmennek rajta. Érzem a fájdalmát is, de sajnálni nem tudom, azt nem engedi meg az ösztönöm (vagy inkább a farkasom). Mélyen a levegőbe szívok, de nem érzem a tiszta vére illatát. Ezek szerint nem igen vérzik. Szóval nem lehet annyira súlyos, hogy még az előtt kifolyik a vére, mielőtt.......de mi a fenét gondolkodok itt mikor cselekedni kéne? Magam sem tudom,......vagy talán még is, hiszen próbálom átvenni az irányítást a farkasom felett. Ami nem olyan egyszerű, még ennyi idő után sem. Erősebb lettem felette mint régen, de ha elszabadul nem mindig vagyok képes vissza fogni. Sajnos úgy érzem, most sem én fogok nyeri, pedig erősen próbálkozom. Átok ez a lét, ezt mindig is tudtam. A fát nagyon nem kell kerülgetnem, hogy közel lehessek hozzá, így felé lépek. Látom a lábát amely nem éppen természetes helyezkedik el a földön, viszont nyílt törése nincs ahogy megtudom állapítani. Hát ezért nem éreztem meg a vére szagát. Nemes egyszerűséggel ráugrom, úgy hogy mind a két mancsom a fán legyen. Természetesen nem olyan vastag az ág, így hozzá is érek a ruhához. Mondjuk ugrálhatnék is rajta, hogy még több csontja repedjen meg. Azonban csak állok egy helyben. Talán eltörik így is valami odabent. Gondolom, nem lehetek könnyű, de hogy ezt lássam is, lejjebb eresztem vicsorgó pofámat és egyenesen a szemébe nézek. Vörösen izzó szemeimben nincs semmi emberi. Ugyan ez mondható el vicsorgó pofámról is, melyről a nyál csorog lefelé. A félelmét akarom látni az arcán és talán fogom is, mert érzem, hogy a testében van. Nincs más hátra, mint bevégezi a feladatott, ami nem volt valami egyszerű. Meg kell hagyni nem adta olcsón a húsát, de most vége lesz szaros életének. Nem fogom bámulni és megteszem a következő lépést, mely nem lehet más, minthogy letépjem a fejét. A két szabad kezemmel, melyen a karmok élesek kapok is felé, hogy könnyű szerrel eltávolítsam a testétől. Másra most nem figyelek, csak arra, hogy elkapjam a kerek testrészt.
Nem most törött el először valamelyik testrészem, de minden alkalommal meglep az a fájdalom, amit elő tud idézni egy ilyen sérülés. Mintha ezer kést szúrnának tövig a térdembe, vagy ha izzó vasat, egyre megy, iszonyatos a fájdalom és a fejemben lüktet, elhomályosítja a látásom, összekuszálja a gondolataim. De nem kiabálok... pedig ha belegondolnék talán hasznomra válna, talán meghallaná valaki és kimentene a szorult helyzetemből. De nem, túl dacos vagyok, ajkaimat összepréselem, fogaimat összeszorítom és próbálom nyitva tartani a szemem, figyelni, hogy mikor jelenik meg a farkas. Ujjaim szinte elfehérednek, ahogy a tőr nyelét markolom. Nem tudom mit tehetnék vele ebben a helyzetben, mivel sima fém így nagyobb kárt még csak okozni sem tudnék benne. Viszont az a kicsi, amit elérhetek, az is elégtétel lenne. Látom, ahogy megjelenik, szinte azonnal tudom mire készül és vissza is fojtom a lélegzetem, mást nem tudok tenni. Ahogy viszont ez a mázsás dög ránehezedik az ágra, ami eleve épp elég nehéz... egyszerűen kitör belőlem a sikoly, a fájdalom, ahogy érzem a szilánkosra zúzódó csontjaimat egyszerűen őrjítő és már azt kívánom bár megölne, bár elmúlna ez a fájdalom. Hiába próbálom felidézni a nőt és a gyermekét, akiket pont valami ilyesmitől mentettem meg, vajmi kevés vigasszal szolgál. Már arra is alig emlékszem, hogyan keveredtem ide, mintha napokkal ez előtt lett volna, hogy észrevettem a prédájára leső farkast. Ahogy közelebb hajol megkísérlek pár erőtlen suhintást a tőrrel, de szinte alig látom hol van, csak a forró, bűzlő leheletét érzem, mintha csak tíz centire lenne tőlem. Egyik suhintásom alkalmával viszont minden bizonnyal sikerül végigszántanom a képén, ha csak nem kapja el elég gyorsan a fejét. Ez már csak kétségbeesett kapálózásnak tűnhet a másiknak, őszintén szólva én a fájdalomtól már úgysem tudok koncentrálni, tehát csak ösztönösen cselekszem. Mint ahogy az arcomon végiggördülő forró könnyeket sem érzem, de vegyül valami életösztön, valami harcias kitartás a vonásaimba.
Egyszer azt hallottam, hogy miután az ember fejét levágják, még pár másodpercig felfogja, azt ami körülötte történik. Alátámaszthatom. Az érzéseket képtelen vagyok már feldolgozni, csak azt látom, hogy az élettelenül meg-megránduló testem tőlem szinte méterekre fekszik, hirtelen azt érzem a legzavaróbbnak, hogy a hosszú, fekete hajam eltakarja előlem a felfoghatatlan látvány egy részét. Mire felfoghatnám, hogy meghaltam, elsötétül a kép... ...és már soha többé nem fogok gondolni semmire.
//Köszönöm Raffi *.* Szép játék volt és én élveztem is. Ez volt a záróm és továbbra sincs harag : D //
Ahogy rá mászok, hallom a csontja ropogását, ami nem meglepő, hiszen egy törékeny test van alattam. A sikolya zene füleimnek és elégedett lehetnék már csak ezzel is, hiszen vajmi kevés esélye van, hogy túlélje, de nem végzek fél munkát. Soha nem tettem még olyat. Amint közelebb hajolok érzem, hogy egy éles vágást szenvedek. Milyen szerencse, hogy csak egy sima fegyver és nem ezüst. Ettől sok bajom nem lesz, már mint a vérem csöpögni kezd, de a karom megmarad. Ez csak fokozza a bennem rejlő állatott és mérges leszek. Dühösen fújtatni kezdek és még közelebb hajolok hozzá. Mit érdekel ha belém állítja? Ami nem öl meg az csak erősít. Látom rajta, hogy még küzdeni próbál, de a halál szele igen csak megcsapta és a látvány, mely arcán tükröződik az kedvemre való. Jól látom és talán nem volt szerencsés ennyire közel hajolni, mert a penge a pofámon szánt végig. Ez fájt Te szuka! Valóban és a vérem is folyni kezd a pofámból, de ennyi volt a játék és jöhet a vég. Mind a két kezemmel a fej felé nyúlok és mikor érzem a testrészt a mancsom között, meghúzom azt. Erősen persze, hogy ne forrjon többé egybe. A feje hangos reccsenéssel válik el a nyakától. Nem szeretem a fejrész, így azt egy laza mozdulattal eldobom. Nem repül messze a testtől. Leszállók róla és a fát legurítóm róla. A vére patakban folyik ki belőle és ez az illat igazán kedvemre való. Már szinte érzem a torkomba a húsa vérét. Nem tökölök tovább és az oldalába harapok. Éles fogaimmal egy jókora darabot szakítok ki a testből és enni kezdek. Azért nem úgy mint egy állat, mert a gyapjút nem szeretem, így addig forgatom a cafatot a fogaim között, míg mesteri módon csak a hús marad a számba. A ruha nem érdekel, így azt kiköpöm. Igazán finom falat ez a test. Ami először feltűnik, hogy még egy kicsit sem hasonlít a mezei ember ízéhez. Gondolom, mert egykor őrző volt és az évek alatt beérett. Igazi mennyei csemege, csak a gyomrom ne feküdje meg. Még soha nem kóstoltam egy hókuszpókuszokból sem, de már bánom. A következő falat is könnyen csúszik és mivel amúgy is éhes voltam felfalok minden húst, mely csak rajta van. Ez nem öt perc, mert az ízeket ki kell élvezni. Amint csak a csontváza marad a vérét is meg kell kóstolni alanaturba. Ezért a földről felnyalok annyit, amennyit csak tudok. Azt hiszem jól laktam már csak a nyomokat kéne valahogy eltüntetni. Na igen, de hogy? Nem változhatok át, mert megsebesültem és elájulni ezen a területen nem szeretnék. Hoppá! Ez egy igazán remek gondolat. Hogy én mennyire okos tudok lenni ha akarok. A ruhafoszlányokat egy helyre gyűjtöm, egész pontosan a koponyára mely megmaradt. Az állkapcsom szétnyitom és megfogom a halmot. Lépkedni kezdek és próbálok jó nagyokat, mert négy lábon úgy sem menne. Ezzel elleszek egy darabig mert a cél nem itt van, de a szomszédba.
Amikor oda érek a határvonalhoz megállok és kiterjesztem a szaglásom, ami a sok vér miatt nem nagyon megy. A fene egye meg ha van itt valaki akkor úgy is megpróbál megölni nem igaz? Nem tökölök és átlépem a határvonalt, ezzel behatoltam, de leszarom. A földre ejtem a koponyát és a ruha cafatokat. Szép példája hogyan kell egy gyilkosságot a másik falkára terelni nem de? Csak a gond, hogy a szagom és a vérem is rajta van. Amint ezt a gondolatot végig gondoltam a hó megered. úgy látszik, a természet velem van. Hogy miért van ilyen szerencsém, azt magam sem tudom, de én nem bánom. Nos, most hogy ez meg van már csak két dolgot kell elintéznem ebben az állapotban. Az egyik, hogy ide hozzam a többi csontot ami fájdalmas és fárasztó is lesz, de a cél szentesíti az eszközt. A másik, hogy szólnom kell a tesónak, ami a keményebb dió, mert ebben a testben nem lehet telefonálni. Vagyis meg kell várnom amíg meggyógyulok és visszaváltozom. Csak gyűlölök várni, ez itt a gond. Ráadásul felmerül bennem a kérdés, hogy az Őrzök vajon beveszik e ezt a mesét, már mint, hogy a másik falka egyik tagja végzet ezzel a nővel. Próba cseresznye, ennyit megér.
- Alakulni fog - biztattam és nyugtattam, ahogy csak tudtam. - Hogyne, korbácsot! - nevettem fel, mert abszurd volt, ahogy elképzeltem, hogy én ilyen eszközökhöz folyamodok. Kizárt. Arra, ahogy a bemutatásra reagált, elmosolyodtam. Lehet, hogy ez őt váratlanul érte, szerintem viszont evidens volt. Ha balesetből harapom be, akkor lehet, hogy titkolom... bár nem, szerintem akkor sem. Ráadásul itt most életmentésről volt szó, félig szándékos átváltoztatásról, meg egyébként is... ha már a családommal se mernék őszinte lenni, akkor kikkel? - Nézd, nekem nem gáz, hogy elismerjelek, semmivel se érsz kevesebbet, mint bármelyik másik kölyök, emellett bennük maximálisan megbízom, és talán neked is könnyebb lesz ez az egész úgy, ha előbb egy kisebb csapatban, szűkebb közösségben találod meg a helyed. Nem szeparálódtunk el a falkától, dehogy! Remekül éreztük magunkat benne, de tény, hogy egymáshoz szorosabb szál fűzött minket, elvégre közös volt a múltunk és a vérvonalunk. - Még a végén kiderül, hogy Steven szadizósabb, mint én - nevettem fel. - Ó, mindig jól esik, ha megemlékeznek rólam - viszonoztam a vigyorát és sejtettem, milyen szívélyes mondatok fogják majd elhagyni a száját. A fülbevalóm említésére felvontam a szemöldököm. Én már totál nem vettem észre, ha azt piszkálgattam, és a környezetemben a legtöbben hozzá voltak ehhez szokva, nem is tudom, mikor tette ezt utoljára szóvá valaki, de nem jöttem tőle zavarba. - Hát tudod, amikor még kislány voltam, szép, hosszú, göndör fürtjeim voltak, de mióta pasiként flangálok a világban, tincseim helyett csak a fülbevalóm maradt, amit buzerálhatok - magyaráztam nagy komolyan, majd egy pillanattal később, széles vigyor kúszott az arcomra. - Amikor megkaptam, még eléggé piszkálta a fülem - mondtam immár az igazat. - Folyton csavargattam, hátha attól jobb lesz, aztán megszoktam, de ez a piszkálgatás megmaradt. Amolyan kényszercselekvés. Főleg akkor tapizom, ha elbambulok, elmerengek, vagy valamin nagyon agyalok. És jó, hogy feldobtad az eredetiség kérdését! - csaptam a homlokomra. A választ már kifelé menet adtam meg. - Igazi ezüst. - Kissé kihúztam magam, mert erre büszke voltam. - A mi vérvonalunk adománya: elviseljük az ezüstöt. Nem vagyunk rá teljesen immúnisak, de ami a legtöbbeket kifektetné, azzal mi még elbírunk. Gyorsabban is gyógyulunk fel az ezüst okozta sebekből, sokkal ellenállóbbak vagyunk vele szemben. Nekem ezért vannak a fülbevalóim - mutattam végig a bal fülemben sorakozó három kis ezüstön, meg a jobban lévő egy szem árván. - Edzés Fakír módra. Annakpok, a szabad ajándéka a Fakírok vérvonala - meséltem, miközben kiléptünk az épületből a friss, hideg levegőre. - Te a vérvonal negyedik fokán állsz, Jenny, Nathalie - a másik húgom -, meg én a harmadikon, Ryan a másodikon, Victor az elsőn. Minél közelebb vagy a forráshoz, annál erősebben él benned a képesség, bár az is számít, milyen idős a beharapód. Mivel nem vagyok már száz év körüli vakarcs, így neked is jobban, többet sikerült átadnom, mintha két évszázaddal ezelőtt haraptalak volna be. Kicsit összehúztam a dzsekim cipzárját, ahogy egy könnyű fuvallat befúrt alá. A csipkelődésével pedig semmi bajom nem volt, Jenny meg Ryan mellett tisztességgel megedződtem, és ha ez nála is azt jelentette, hogy kezd kicsit jobb kedve lenni, akkor meg kifejezettem örültem neki. - Ha van bármilyen ezüst ékszered, vagy Stevennek, akkor azt javaslom, kezd el hordani. Eleinte még nem fogod bírni egész nap, és valószínűleg enyhén piros lesz tőle a bőröd pár órára, de ez kell ahhoz, hogy ki tudd használni a vérvonal adta előnyöket. Ha nincs semmi ilyesmi kéznél, csak szólj, Victornak egész gyűjteménye van - sóhajtottam némiképp lemondóan. Az öreg újabban azzal üldözött, hogy ugyan hadd lője már át a szemöldököm is. Ha van piercing-függőség, akkor Victor abban szenved - meg én is, neki hála.
*Hát, Darren jobb emberismerőnek bizonyult, mint gondoltam hisz bár alig mondtam valamit, még is kitalálta, hogy mi is játszódott le bennem, legalábbis részben. De szavaira csak halványan elmosolyodtam, és ha még Tőlem nem is, de a farkasomtól kapott egy kis örömujjongást így kora hajnalban.* - Ha azt mondod, hogy így jobb, hát úgy fogom csinálni. Ezzel nincs alapom vitatkozni. * Vontam össze a szemöldököm, hisz azért ebbe elég egyszerűen bele mentem, de talán tényleg igaza volt. Inkább birkózom meg egyszerre öttel könnyebben, mint sem egy egész falkával. A nevetését jó volt hallani, régen mindig arra pályáztam, hogy a legszomorúbb emberből is előhívjam. Úgy látszik ez a kellemes érzés megmaradt, még ha most nem is szándékosan csináltam.* - Hidd el, megfogod tudni, hogy melyik a rosszabb. A kérdés az, hogy Te el-e tudod viselni közben azt a kedves modorom ami ilyenkor előjön. Nem vészes, csak néhány „kedves” megjegyzés… * Vontam meg a vállaimat és egyúttal azért próbáltam felkészíteni, hogy mire számítson így láthatatlanba. Nem, hisztizni nem fogok, attól nem kellett félnie, ahogy makacskodni sem reményeim szerint. De a számra alapból sem teszek lakatot, hát még ha a határaimat feszegetik. Na de a fülbevalós kérdésemre a válaszára először összevontam a szemöldököm, aztán elnevettem magam, ahogy elképzeltem Darrent kislányként.* - In… * Kezdtem volna válaszolni, de aztán megakadtam és legyintettem. Stevennek már közöltem, volna, hogy; Inkább buzeráljon mást, de ha csak ez jut… Ám nem Steven volt mellettem így csak legyintettem, egy amolyan mindegy, hagyjuk mozdulattal. S inkább a folytatásra figyeltem. Nos ha babrál, akkor ezeknek fejében legalább tudom, hogy merre jár. Mikor a homlokára csapott inkább nem jegyeztem meg semmit csak követtem kifelé a házból miközben felhúztam a kabátom. De amit mondott… na arra még álmaimban sem számítottam volna. * - Öhm… hát… találó név, az biztos. De akkor ezek szerint minden vérvonal másban erősebb vagy épp gyengébb? * Bár ez inkább volt kijelentés, mint kérdés, de persze nem voltam biztos benne és szinte minden szavamra megerősítést vagy cáfolást vártam. Legalábbis ha az új dolgokról volt szó.* - Vén kecske… * Na ezt azért már nem bírtam megállni, még ha csak az orrom alatt is morogtam a szavakat. Van egyáltalán valaki erre száz alatt? Oké, Sam meg Én. De… azért ez elég rossz arány. Aztán már tovább is beszélt, én meg szedtem a lábaimat, nehogy itt lehagyjon. Nem vagyok ám valami magas, és azért na… igen csak szednem kellett a lábaim, ha nem csak a hallásom miatt akartam hallani a szavait.* - Mért van olyan érzésem, hogy nem járnék jól, ha Victorhoz mennék? – Vontam össze a szemöldököm kissé, de ez csak a sóhaja miatt volt. – Egyébként van nekem is. Bár csak azok a gyűrűim, amit még papa vett nekem – és már húztam is ki a kezem reflexszerűen, hogy megmutassam, de azon most nem volt semmi, csak egy arany, köves gyűrű, amit a mami viselt mindig, így el is dugtam gyorsan, hisz nem volt mit megmutatni. - de Steven az orvosiban elkobozta valószínűleg, hisz ébredés után már nem volt rajtam és azóta sem láttam Őket. Plusz a mami láncát is visszakaptam, de az otthon van. * Mondtam és némi szomorúság költözött ismét a hangomba, ahogy szóba kerültek a szüleim. Más nekem nem nagyon volt sosem vágytam arra, hogy ki legyek lyukasztva, még csak köldök piercingem sem volt. Kiszakadhat, megsérülhet edzés közben így még csak meg sem fordult a fejemben.* - Egyébként hova megyünk és mit fogunk csinálni? Oké, azt mondtad, hogy a farkasommal akarsz játszadozni, dee… lássuk be, ezt sok féleképpen lehet. * Tekintettem fel rá aztán vissza az előttünk lévő terepre, de már későn, hisz, ahogy nem figyeltem valamiben fel is buktam. S ha csak Darren nem kapcsolt időben, akkor bizony térdre estem. * - Csodás… * Morogtam magamnak, és ahogy megpróbáltam felállni már észre is vettem a gondot. Na igen, néha nem árt bekötni a cipőfűzőt rendesen. Tényleg kómás voltam reggel. Így ezt pótoltam is azonnal, aztán felállva indultam meg megint előre. Ha Darren épp észrevette és időben kapcsolt, akkor ahogy megfogott egy pillanatra megmerevedtem, hisz az elmúlt két napban elszoktam Tőle. Mármint nem az érintéstől, hanem, a belőle áradó energiától, de aztán egy köszönömöt elrebegve kötöttem be a cipőm. Miközben eszembe jutott valami.* - Az orvosiban… valami pajzsról volt szó és beszéltél a fejemben. Azt, hogy csináltad? * Bombáztam még két kérdéssel, de ha nem kapott el, akkor ezek eszembe sem jutottak volna.*
Kezdőlap
Várom a következőt 
//
