Gyerek, nő, farkas.....lehet ennél jobb? Hát éppenséggel lehetne, mondjuk, ha lenne még itt egy apa. Akkor egy egész családot nyírhatnék ki, de ezzel is beérem. Jobb, mint a semmi és hát ezekben az ínséges időkben azzal kell megelégedni, amit a sors elénk vett. Nem is panaszkodom. Még mindig nem vetem rá magamat egyikre sem. Figyelem, ahogy a gyermek elhuppan a hóban, majd a nő segít neki. Soha nem értetem, hogy ilyen időben miért hozza ki a gyereket. Sötét van és azért, mert van nálunk lámpa, még sok veszély lehet.......mondjuk én. Egy morgás tör fel a torkomba és láthatóan meghallották, hiszen a nő nem mozdul. Én megállok, mert kíváncsi vagyok, arra az arcra, mikor ráeszmél, hogy nincsenek egyedül. Lassan fordul meg, és a gyermeket magához vonja. Tudja, én tudom, már csak azt kell megvárni, hogy fusson. Nem sietek és hát egy kis üldözés jót tesz a csontjaimnak. Nem vagyok túl közel, így csak a körvonalaimat tudja kivenni, viszont én jól látom a barázdákat az arcán. Rémület, kétségbeesés, félelem és még sorolhatnám, mi fut át az orcán. Egy női hangra leszek figyelmes, aki rohan és kiabál is a kajámhoz. Kedvem lenne nevetni, de még sem teszem. A nő futni kezd és a gyermek is követi. Azt hiszem itt az idő a támadásra. Én is loholni kezdek, de nem erőltetem meg magamat nagyon. A szemem előtt csak a cél lebeg és már szinte érzem ahogy a fogaim a csontig hatolnak. Egy kicsit bele gyorsítok, de hátra pillantok. A lámpa fényétől azonban nem sokat látok, így nem tudom kivenni, hogy mekkora lehet. Mindegy is, mert nem lehet ellenfél, kivéve ha nem egy farkas......nem hiszem, mert akkor már régen átváltozott volna. A felállás a következő: Gyerek, nő, farkas és még valaki…(megállok és figyelek) egy őrző. Érdekes felállás annyi szent. Megfordulok és várok. A lámpától megint csak nem sokat látok, de nem muszáj nekem látni, hogy érezzem. Az orrcimpám kitágul és mélyeket szippantok a levegőben. Igen, ez a jellegzetes szag elárulja, hogy ki Ő. Nos, nem tudom, milyen lehet az íze, de ha már a vacsorámat hagytam szökni, így kénytelen leszek valami mással pótolni, illetve valaki mással. Figyelem ahogy közeledik, egyre közelebb. Gondolom, egyszer csak megáll, vagy azt tervezi, hogy a karmaim közé rohan? Nem is rossz, gyors, egyszerű zsákmány. Hallom a szavakat és azt is tudom, hogy hazudik a kicsike. Rajtunk kívül nincs itt senki. Oh, most meg kéne ijednem? Vagy tán azt gondolta, hogy farkamat behúzva fogok menekülni, mert azt mondja őrző? Oké, akkor játszunk, egy kicsit mielőtt széttépem, és nyomot nem hagyok magam után. Lenyelem egybe és majd a bendőmbe megemésztődik vagy szedjem darabokra és ássam el, hogy később is jusson belőle? Szerintem már régen rájött, hogy nem egy mezei farkas vagyok. Lássuk, mint szól, ha megmutatom a csodás belsőmet, mert nekem olyan is van. Remegés hullám rázza meg a testemet és csontjaim is megnyúlnak. Hamarabb leszek két lábon, minthogy pislogna kettőt. Szemem vörösen izzik és hatalmas termetem árnyékot vetne a hófedte talajra, ha lenne fény, de nincs, csak az a lámpa, amit tart. A bennem élő szörnyet elengedem, és hagyom hadd irányítsa a testem egy részét. Szája habzik és ölésre termet. Nem teketóriázik sokat és már is támadásba lendül. Gyorsan közelit a másik felé és első körben lendületből a másik dereka felé suhint, de nem történik semmi. Nem repült el, mint egy madár és ez meglepi a szörnyet, de még engem is. Azt hiszem itt észre lesz szükség nem az erőre vagyis mind a kettőre. Azonban a szörny nem adja fel és több ütést is megpróbál bevinni. Ha találnak, sem történik semmi. A meglepettséget a düh váltja fel és a morgásból ezt a másik is tudhatja. Érdekes.... Hátra ugrik és visszaadja számomra az irányítást. Bölcs döntés, de fogalmam sincs mit kéne tenni. Mint mondtam engem is meglepett, hogy a támadás kudarcba fulladt. Oké, akkor többet ésszel, mint erővel. Biztos valami fejlett őrző lehet, mert akivel legutóbb találkoztam, az nem volt ilyen ruganyos vagy milyen. Megpróbálom megharapni, ha már ütni nem tudom. A fogam hegyes és éles, csak nem fog kihullani, ha belé harapok. Felé ugrok és ha csak áll, akkor megpróbálom magamat rávetni, hogy ketté harapjam.

Amikor meglátom, hogy a gyerek és a nő felé indul meg a farkas, összeszorul a torkom és már egy hang se jön ki, de már nem is mennék vele túl sokra. Egyedül abban bízhatok, hogy észrevesz engem a szörny és akkor addig el tudnak menekülni. Most tényleg félek, félek, hogy későn érkeztem, hogy nem tudom megakadályozni a gyilkosságot...
De sikerül, a farkas megtorpan és felém fordul, ugyebár én is tisztes távolságban vagyok és a képébe világítok a lámpával, így ha ő nem is lát engem, én tökéletesen szemügyre tudom venni. Persze bunda, vagy kiállás alapján nem nagyon tudom beazonosítani így teljes farkas alakban. Csak egy pillanatra sandítok oldalra a menekülő párosra és amikor realizálom, hogy megmenekültek, kicsit megnyugszom. Igen, állok egy vérengző farkassal szemben és megnyugtat, hogy csak az én életem forog veszélyben immár. Nem hiszem, hogy akkor valaha is nyugodtan álomra tudtam volna hajtani a fejem, ha most nem teszek meg mindent, még ha ez azt is jelenti, hogy esetleg végül örökre elalszok...
Nyilván rájött, hogy hazudok, már emelkedik is két lábra és... hát ez hatalmas. Ha lett volna időm átgondolni a lehetőségeket, biztosan hívtam volna segítséget, de így most azt hiszem sokkal nagyobb bajban vagyok, mint amit egyedül orvosolni tudnék. Megfordul a fejemben, hogy esetleg futhatnék, de gyanítom, hogy esélyem sem lenne. Egy ekkora szörny pillanatok alatt utolérne és akkor még küzdeni se tudnék ellene. Így inkább hamar felhúzom az első eszembe jutó varázslatot, a páncélt, még mielőtt nekem jönne, bár azt is tökéletesen tudom, hogy a másiktól legfeljebb egy ütést, ha ki tud védeni... nem baj, az is egy kis idő. Gyorsan elmormolom hát és érzem, ahogy megjelenik körülöttem a láthatatlan burok, bár ennek a ténye annyira nem nyugtat meg, hiszen érzem a kontrasztot, hogy milyen az amikor mondjuk Will teszi rám, vagy ha én magam... jóval gyengébb.
Mire észbe kapok már ott van előttem, időm sincs igazából elmozdulni az első suhintás elől, csak karomat emelem védekezőn. Én viszont nem hökkenek meg, amikor lényegében semmit sem érzek az ütésből. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy a varázslat működött, na, meg azzal is, hogy marhára nem véd már tovább, szóval gyorsan kell cselekednem. Azzal a lendülettel, ahogy megúszom az első suhintást, az én karom is lendül, méghozzá a termetes lámpával együtt. Ugyebár mondtam, hogy nem egy sima kis elemlámpáról van szó, ez azért nyom vagy 3-4 kilót, nem sokra mennék egy sima kis izével az erdőben. Tehát lendületből megpróbálom pofán vágni a lámpával, kihasználva, hogy meglepte a sikertelensége.
Nem állok ott, hogy kivárjam, mi is történik vele, nyilván csak pár másodpercig tudom ezzel visszatartani, szóval szinte azonnal fordulok sarkon és rohanok a legközelebb lévő fa irányába, az meg a legkevésbé sem érdekel, hogy a lámpa leesik a hóba és most már anélkül kell boldogulnom. Így feltehetőleg sikerül elkerülnöm a következő egy-két karcsapást, de nem álmodozok, szinte biztos vagyok benne, hogy máris a nyomomba iramodott. Szinte minden másodpercben érezni vélem a forró, farkasleheletet a tarkómon, mantrázom magamban, hogy csak a fáig ne érjen utol, csak még annyi időm legyen, hogy amögé be tudjam vetni magam.
Ha pedig sikerül, akkor szinte becsúszok a fenyő mögé, feltúrva az egyébként sértetlen hótakarót, és bár a fa nem túl vastag, de arra pont elég, hogy egy esetleges vetődést tudjon hárítani a farkas részéről. Azért remélem kidönteni nem tudja, mert akkor csúnyán belehalnék egy fenyőbe. Szinte alig kapok levegőt, ahogy az izgalomtól kapkodón keresem elő a tőrömet... mondjuk azzal se megyek túl sokra, de legalább egy kis biztonságérzetet ad. És végül elő is kerül a bakancsom szárából és az ujjaim szorosan a nyele köré fonódnak. És akkor, ha csak rajtam múlik, akkor játszunk... amerről ő meg akarná kerülni a fát, én az ellenkező irányba indulok... ezt nevezik szakszóval időhúzásnak, közben pedig igyekszem figyelni, hátha találok rajta valami gyenge pontot. Viszont egy újabb páncél varázslatot elfelejtek felhúzni magamra.
Ez a játék a fa körül is csak addig játszható, amíg egyszer csak lassabban nem mozdulok a kelleténél, vagy a másik túl nem jár az eszemen... mind a kettő benne van a pakliban.

// 8-3 (páncél) = 5 //

Mindig is tudtam, hogy ezek a lények ravaszak, de a fene sem gondolta volna, hogy ez a törékeny nő is képes meglepetést okozni. Azt hittem, hogy unja az életét, mert hát, mi másért terelné magára a figyelmet? Én biztosan nem tennék ilyet, főleg nem akkor, ha egy fenevaddal van dolgom. Azt meg pláne nem értem, hogy ha már megakar halni, akkor minek védekezik? Ez csak nekem ellentmondásos egy kicsit? Szerencsére nem látok a fejébe, hogy tudjam mi játszódik benn. Ennek ellenére, még is sejtem, hogy mik cikázhatnak odabent. Legalább is érzem a félelmét, ami elszántsággal vegyül. Nincs időm ezt jobban megfejteni, mert egy tömör felület csapódik az arcomba. Kellet nekem megtorpanni ugyebár. Azt nem mondom, hogy nem éreztem meg, mert ha egy 3-4 kilós súly csapódik a farkashoz az igen csak fájdalmas találkozás. Megrázom a pofámat, hogy egy kicsit észhez térjek az ütés okozta kellemetlenségből. Nem tipikus gyenge teremtés, hogy őszinte legyek, de most már biztosan akarom érezni a vére ízét. Nem üthet meg egy emberei lény csak úgy. Ha esetleg farkas lenne és kb olyan erős lenne mint én, akkor talán elnézném neki ezt, de ez a nő csak egy ember, nem több. Élvezni fogom ahogy darabokra szaggatom majd. Nincs kegyelem! Szóval játszani akarsz kicsike, hát rendben, úgy is szeretem üldözni a prédát. A torkomból egy mélyről jövő morgás hangzik fel, jelezve neki, hogy bizony zabos lettem és nem sok van már neki a földi életből. Ezentúl valahol máshol fogja tölteni a napjait. Utána eredek, de nem mászok rá, pedig nagyon egyszerű lenne a dolog. Nem olyan gyors mint én, de lássa csak meg a nagylelkűséget, abban, hogy hagyok neki egér utat. Még a végén élvezni is fogom ezt a macska-egér játékot, mert lássuk be erről van itt szó. Látom ám, hogy merre halad, de nem akadályozom meg ebben, még nem. Szeretném érezni, ahogy a remény körbe öleli, mert annál szebb nincs is. Feltámad bennük a remény, aztán vége, többé már nem éreznek semmit. Szép csúszás, ezt meg kell hagyni. Lassítok én is, mert nem akarok felkenődni a fenyőre. Vajon mennyire erős a szára? Rá tudnám borítani? Nem hiszem, mert elég vastagnak tűnik, ami csak annyit jelent, hogy nem egy mai darab. Fellesek a magasba és mivel kiváló a látásom, látom az összes levelet a fán. Minden egyes részletet. Elég sötét van, ezen a részen, hiszen ide nem nagyon ér el a holdnak fénye. Ezek a hatalmas fenyők.....
A fának rugaszkodom és teljes erőmből ráverek mind a két mancsommal. A fa beleremeg az erőbe, de a helyén marad. Nem is az a célom, hogy ki dőljön. Hogy is ne, hogy a vacsorámat kilapítsa? a-a pusztán játszani akarok. Tisztán hallom ahogy a fa, nyög egyet miattam, de ez még nem elég, hogy egy kis meglepetésben legyen része a csajnak. Még egyszer neki esem a fának és most már hallom azt a hangot amit kell. A tobozok csak megadták magukat és a mélybe hullnak. Ha szerencsém van talán pár el is találja. Persze ez még a haláltól messze áll. Miért nem egy melegebb helyen vagyunk, mondjuk ahol kókuszok potyognak az égből? Na, az, halálos lenne. Oké, akkor körözzünk. Elindulok felé, de Ő a másik irányba indul. hmmmm, szóval időt húzunk, hát legyen. Meg kell, hogy mondjam a zseni nem én vagyok a családból, mert én jobban szeretem a nyers erő próbáját, mint a legyünk furmányosnak minden szituban. Hé, azért hülye nem vagyok és van egy kis rutinom. A tobozok melyek a földre hullottak, sorra adják meg magukat a lábam alatt. Egész kellemes hangjuk van számomra. Egyszer csak megunja a körözést, vagy vét egy hibát és akkor eljön az én időm vagy az is lehet, hogy talán már el is jött? Hirtelen a fát suhintóm meg megint csak teljes erőmből. Közben pedig haladok felé. Még egy kicsit menni kell és bele sétál egy csapdába. Ismét a fára csapok egy morgás kíséretében. A másik mancsommal felé kapok és ha jól számolom akkor megint lépni fog egyet. Ha nem elég gyors, akkor eltalálom a testét. Ha pedig megteszi a lépést akkor a fára ütök megint és egy hatalmas reccsenés töri meg az éjszakát. Egy ág adta meg magát végre és pontosan felé tart. A kérdés már csak az, hogy mennyire vagy hol találja el?

// Bocsánatért esedezem, hogy ennyit kellett rám várni. Kicsit behavazódtam. //

Hiába sikerül befarolnom a fa mögé, a figyelmem szinte egy pillanatra sem inog meg, egyértelműen realizálom, hogy hatalmas bajba keveredtem. Valahogy az sem nyugtat meg, hogy még nem kapott el, hiszen tisztában vagyok vele, hogy simán utol tudott volna érni. Akkorát azért nem ütöttem, hogy ilyen sokáig tartson feleszmélnie. Így pedig még inkább aggaszt a helyzet, vajon miért nem végzett velem azonnal? Érzem az öklömnyi gombócot a torkomban, jól ismerem ezt az érzést, ez a félelem. Viszont, amíg nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, addig lehet esélyem… bár… egy szál magamban még így is legfeljebb csak arra lehet esélyem, hogy késleltessem a halálom időpontját. Egyszerűen villámként hasít belém a gondolat, hogy talán sosem jutok ki innen élve és bár mindig is számítottam erre, most mégis szörnyen megrémít a gondolat.
Amikor a fa túloldalának nekifeszül, majdnem hanyatt esek, még ha tisztában is vagyok vele, hogy nem tudja rám dönteni, annál masszívabb ez a fenyő. Mindenesetre rémisztő ez az erő, amit a farkas kifejt, szinte a föld is beledöng a lökésébe, meg vagyok róla győződve, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Persze azonnal emelem a fejem fölé a karjaimat, hogy védekezzek a lehulló hó és tobozeső elől, nem sokat segítene a helyzetemen, ha most nem látnék semmit az arcomba hulló természet miatt.
És akkor következik az idegölő körözés. Persze, én viszem bele ebbe, de meg is van rá az okom. Szükségem van ugyanis egy kis időre. Ott lapul ugyanis lábszáramon a tőröm, ami nélkül nem indulnék meg soha az erdőbe. Egy őrző mindig legyen felkészült, első szabály. Főleg egy harcos, akinek mása sincs csak az, amivel harcolni tud. Viszont a farkas folyamatosan közelít, így nekem is egyfolytában mozgásban kell lennem, képtelen vagyok csak úgy kikapni a tőrömet, anélkül, hogy ne tudjon elérni. Így tehát a fa körül sietek, időnként zavartan letekintek a tőrre, de csak nem jön a megfelelő alkalom.
Pontosan tudom éppen merre megy és milyen gyorsan, a tobozok ropogása elárulja, arra ő sem építhet, hogy észrevétlen próbál maradni. Amikor párszor a fának feszül, kissé összerezzenek, nem igazán tudom mire vélni, gondolom rám akar ijeszteni. Ez mondjuk enélkül is sikerült már, meg se próbálom titkolni, úgyse menne. Itt úgysem az számít, hogy ki milyen érzéseket hagy láttatni.
A suhintás felkészülten ér, szinte biztos voltam benne, hogy csak el akarja altatni a gyanakvásomat, így meglepő fürgeséggel térek ki a karmos mancs útjából, viszont, ami ez után következik, arra nem lehettem felkészülve. Hát erre ment ki a játék a fa ütögetésével… épp csak ez a gondolatfoszlány fut végig rajtam, ahogy hallom a tetemes méretű ág baljós reccsenését a fejem fölött. Reflexeim továbbra is működnek, ösztönösen ugranék félre, de ennyire gyors én sem vagyok. A saját sikolyom mintha nem is az én torkomból fakadna.
A következő kép, amit felfogok, hogy a hóban fekszem, nem is érzem, hogy mennyire hideg, ahogy körülölel. Combjaimon keresztben pedig egy vastag ág hever, jobb lában pedig a testem mellett van, térdből kifordult, nyilván a második reccsenés már nem a fa volt, hanem ahogy a térdkalácsom roppant vészjóslóan. Fogaimat összeszorítom, még így is könnyek szöknek a szemem sarkába és csak abban vagyok biztos, hogy képtelen vagyok megmozdulni… és hogy a farkas valahol a rajtam keresztül heverő ág túlfelén lehet, de a hótól és a fától nem látom egyelőre.
Viszont valami fénylik… itt közvetlenül mellettem, ott ahol a törött lábam is van természetellenes pózban. A tőr. Fájdalommal vegyes rémülettől remegő kézzel nyúlok a fegyver után, egyszerűen kell, szükségem van rá, már csak az életösztön hajt. Milyen kár, hogy nem ezüst… és még a megfelelő varázslat sem jut eszembe, hogy legalább beezüstözzem, egyszerűen leblokkoltam.

Ahogy a tobozok a talpam alatt sorra megadják magukat, úgy érzem egyre jobban a felkúszó fájdalmat, mert bizony a meztelen tappancsom érintkezik a földdel. Ezek a tobozok pedig élesek így, hogy széttaposom őket. Nem foglalkozom az érzéssel, mert csak egy cél lebeg a szemem előtt. Hát mi más ha nem az evés? Persze valahol nagyon legbelül megszólal a vészharang, mert nem biztos, hogy bölcs döntés lenne megölni az őrzőt. Talán nem kéne még jobban összekuszálni a dolgokat, hiszen nem jól áll most a falka szénája és első a falka! Uh, tényleg ezek a saját gondolataim? Mióta foglalkozom én a falkával?.......talán az óta, hogy oda tartozom, ami csak a tesóm miatt van. Nekem nagyon is megfelelt a magányos élet, szabályoktól mentes csodás napok, még is üresnek éreztem magamat, ami mára már megvoltozott. Hát legyen, akkor csak ráijesztek egy kicsit és hagyom futni. Az soha nem lehet baj, ha az őrzök is tisztában vannak azzal, hogy igenis, hatalmasak és erősek vagyunk. Persze azt gondolják, hogy amiért otthont adtak nekünk akkor már ők parancsolnak, na, ez azért nem teljesen így van. Hálásnak pedig legyen hálás az alfa és a béta nem igaz? Olyan mintha magamba vívódnék, pedig hát nem akarok és a testem közben reagál, mert igen csak fel van hevülve ettől a kis harctól, hát még a farkasom.
Reccsen az ág és meg sem áll a földig. Milyen szerencse, hogy pont rá esett. Nekem legalább is. Hallom a második reccsenést is, mely csak azt jelentheti, hogy valamije eltört. Egy elismerő morgás tör fel a torkomból, mely csak is az egomat növeli. Ezek szerint soha nem árt, ha egy kicsit az eszemet is használom. Nagyon jól érzékelem azokat az érzelmeket melyek keresztülmennek rajta. Érzem a fájdalmát is, de sajnálni nem tudom, azt nem engedi meg az ösztönöm (vagy inkább a farkasom). Mélyen a levegőbe szívok, de nem érzem a tiszta vére illatát. Ezek szerint nem igen vérzik. Szóval nem lehet annyira súlyos, hogy még az előtt kifolyik a vére, mielőtt.......de mi a fenét gondolkodok itt mikor cselekedni kéne? Magam sem tudom,......vagy talán még is, hiszen próbálom átvenni az irányítást a farkasom felett. Ami nem olyan egyszerű, még ennyi idő után sem. Erősebb lettem felette mint régen, de ha elszabadul nem mindig vagyok képes vissza fogni. Sajnos úgy érzem, most sem én fogok nyeri, pedig erősen próbálkozom. Átok ez a lét, ezt mindig is tudtam.
A fát nagyon nem kell kerülgetnem, hogy közel lehessek hozzá, így felé lépek. Látom a lábát amely nem éppen természetes helyezkedik el a földön, viszont nyílt törése nincs ahogy megtudom állapítani. Hát ezért nem éreztem meg a vére szagát. Nemes egyszerűséggel ráugrom, úgy hogy mind a két mancsom a fán legyen. Természetesen nem olyan vastag az ág, így hozzá is érek a ruhához. Mondjuk ugrálhatnék is rajta, hogy még több csontja repedjen meg. Azonban csak állok egy helyben. Talán eltörik így is valami odabent. Gondolom, nem lehetek könnyű, de hogy ezt lássam is, lejjebb eresztem vicsorgó pofámat és egyenesen a szemébe nézek. Vörösen izzó szemeimben nincs semmi emberi. Ugyan ez mondható el vicsorgó pofámról is, melyről a nyál csorog lefelé. A félelmét akarom látni az arcán és talán fogom is, mert érzem, hogy a testében van. Nincs más hátra, mint bevégezi a feladatott, ami nem volt valami egyszerű. Meg kell hagyni nem adta olcsón a húsát, de most vége lesz szaros életének. Nem fogom bámulni és megteszem a következő lépést, mely nem lehet más, minthogy letépjem a fejét. A két szabad kezemmel, melyen a karmok élesek kapok is felé, hogy könnyű szerrel eltávolítsam a testétől. Másra most nem figyelek, csak arra, hogy elkapjam a kerek testrészt.

Nem most törött el először valamelyik testrészem, de minden alkalommal meglep az a fájdalom, amit elő tud idézni egy ilyen sérülés. Mintha ezer kést szúrnának tövig a térdembe, vagy ha izzó vasat, egyre megy, iszonyatos a fájdalom és a fejemben lüktet, elhomályosítja a látásom, összekuszálja a gondolataim. De nem kiabálok... pedig ha belegondolnék talán hasznomra válna, talán meghallaná valaki és kimentene a szorult helyzetemből. De nem, túl dacos vagyok, ajkaimat összepréselem, fogaimat összeszorítom és próbálom nyitva tartani a szemem, figyelni, hogy mikor jelenik meg a farkas. Ujjaim szinte elfehérednek, ahogy a tőr nyelét markolom. Nem tudom mit tehetnék vele ebben a helyzetben, mivel sima fém így nagyobb kárt még csak okozni sem tudnék benne. Viszont az a kicsi, amit elérhetek, az is elégtétel lenne.
Látom, ahogy megjelenik, szinte azonnal tudom mire készül és vissza is fojtom a lélegzetem, mást nem tudok tenni. Ahogy viszont ez a mázsás dög ránehezedik az ágra, ami eleve épp elég nehéz... egyszerűen kitör belőlem a sikoly, a fájdalom, ahogy érzem a szilánkosra zúzódó csontjaimat egyszerűen őrjítő és már azt kívánom bár megölne, bár elmúlna ez a fájdalom. Hiába próbálom felidézni a nőt és a gyermekét, akiket pont valami ilyesmitől mentettem meg, vajmi kevés vigasszal szolgál. Már arra is alig emlékszem, hogyan keveredtem ide, mintha napokkal ez előtt lett volna, hogy észrevettem a prédájára leső farkast.
Ahogy közelebb hajol megkísérlek pár erőtlen suhintást a tőrrel, de szinte alig látom hol van, csak a forró, bűzlő leheletét érzem, mintha csak tíz centire lenne tőlem. Egyik suhintásom alkalmával viszont minden bizonnyal sikerül végigszántanom a képén, ha csak nem kapja el elég gyorsan a fejét. Ez már csak kétségbeesett kapálózásnak tűnhet a másiknak, őszintén szólva én a fájdalomtól már úgysem tudok koncentrálni, tehát csak ösztönösen cselekszem. Mint ahogy az arcomon végiggördülő forró könnyeket sem érzem, de vegyül valami életösztön, valami harcias kitartás a vonásaimba.

Egyszer azt hallottam, hogy miután az ember fejét levágják, még pár másodpercig felfogja, azt ami körülötte történik. Alátámaszthatom. Az érzéseket képtelen vagyok már feldolgozni, csak azt látom, hogy az élettelenül meg-megránduló testem tőlem szinte méterekre fekszik, hirtelen azt érzem a legzavaróbbnak, hogy a hosszú, fekete hajam eltakarja előlem a felfoghatatlan látvány egy részét. Mire felfoghatnám, hogy meghaltam, elsötétül a kép...
...és már soha többé nem fogok gondolni semmire.

//Köszönöm Raffi *.* Szép játék volt és én élveztem is. Ez volt a záróm és továbbra sincs harag : D //

Ahogy rá mászok, hallom a csontja ropogását, ami nem meglepő, hiszen egy törékeny test van alattam. A sikolya zene füleimnek és elégedett lehetnék már csak ezzel is, hiszen vajmi kevés esélye van, hogy túlélje, de nem végzek fél munkát. Soha nem tettem még olyat. Amint közelebb hajolok érzem, hogy egy éles vágást szenvedek. Milyen szerencse, hogy csak egy sima fegyver és nem ezüst. Ettől sok bajom nem lesz, már mint a vérem csöpögni kezd, de a karom megmarad. Ez csak fokozza a bennem rejlő állatott és mérges leszek. Dühösen fújtatni kezdek és még közelebb hajolok hozzá. Mit érdekel ha belém állítja? Ami nem öl meg az csak erősít. Látom rajta, hogy még küzdeni próbál, de a halál szele igen csak megcsapta és a látvány, mely arcán tükröződik az kedvemre való. Jól látom és talán nem volt szerencsés ennyire közel hajolni, mert a penge a pofámon szánt végig. Ez fájt Te szuka! Valóban és a vérem is folyni kezd a pofámból, de ennyi volt a játék és jöhet a vég. Mind a két kezemmel a fej felé nyúlok és mikor érzem a testrészt a mancsom között, meghúzom azt. Erősen persze, hogy ne forrjon többé egybe. A feje hangos reccsenéssel válik el a nyakától. Nem szeretem a fejrész, így azt egy laza mozdulattal eldobom. Nem repül messze a testtől. Leszállók róla és a fát legurítóm róla. A vére patakban folyik ki belőle és ez az illat igazán kedvemre való. Már szinte érzem a torkomba a húsa vérét. Nem tökölök tovább és az oldalába harapok. Éles fogaimmal egy jókora darabot szakítok ki a testből és enni kezdek. Azért nem úgy mint egy állat, mert a gyapjút nem szeretem, így addig forgatom a cafatot a fogaim között, míg mesteri módon csak a hús marad a számba. A ruha nem érdekel, így azt kiköpöm. Igazán finom falat ez a test. Ami először feltűnik, hogy még egy kicsit sem hasonlít a mezei ember ízéhez. Gondolom, mert egykor őrző volt és az évek alatt beérett. Igazi mennyei csemege, csak a gyomrom ne feküdje meg. Még soha nem kóstoltam egy hókuszpókuszokból sem, de már bánom. A következő falat is könnyen csúszik és mivel amúgy is éhes voltam felfalok minden húst, mely csak rajta van. Ez nem öt perc, mert az ízeket ki kell élvezni. Amint csak a csontváza marad a vérét is meg kell kóstolni alanaturba. Ezért a földről felnyalok annyit, amennyit csak tudok. Azt hiszem jól laktam már csak a nyomokat kéne valahogy eltüntetni. Na igen, de hogy? Nem változhatok át, mert megsebesültem és elájulni ezen a területen nem szeretnék. Hoppá! Ez egy igazán remek gondolat. Hogy én mennyire okos tudok lenni ha akarok. A ruhafoszlányokat egy helyre gyűjtöm, egész pontosan a koponyára mely megmaradt. Az állkapcsom szétnyitom és megfogom a halmot. Lépkedni kezdek és próbálok jó nagyokat, mert négy lábon úgy sem menne. Ezzel elleszek egy darabig mert a cél nem itt van, de a szomszédba.

Amikor oda érek a határvonalhoz megállok és kiterjesztem a szaglásom, ami a sok vér miatt nem nagyon megy. A fene egye meg ha van itt valaki akkor úgy is megpróbál megölni nem igaz? Nem tökölök és átlépem a határvonalt, ezzel behatoltam, de leszarom. A földre ejtem a koponyát és a ruha cafatokat. Szép példája hogyan kell egy gyilkosságot a másik falkára terelni nem de? Csak a gond, hogy a szagom és a vérem is rajta van. Amint ezt a gondolatot végig gondoltam a hó megered. úgy látszik, a természet velem van. Hogy miért van ilyen szerencsém, azt magam sem tudom, de én nem bánom. Nos, most hogy ez meg van már csak két dolgot kell elintéznem ebben az állapotban. Az egyik, hogy ide hozzam a többi csontot ami fájdalmas és fárasztó is lesz, de a cél szentesíti az eszközt. A másik, hogy szólnom kell a tesónak, ami a keményebb dió, mert ebben a testben nem lehet telefonálni. Vagyis meg kell várnom amíg meggyógyulok és visszaváltozom. Csak gyűlölök várni, ez itt a gond. Ráadásul felmerül bennem a kérdés, hogy az Őrzök vajon beveszik e ezt a mesét, már mint, hogy a másik falka egyik tagja végzet ezzel a nővel. Próba cseresznye, ennyit megér.

// Köszönöm én is nagyon élveztem a játékot. //

*Hát, Darren jobb emberismerőnek bizonyult, mint gondoltam hisz bár alig mondtam valamit, még is kitalálta, hogy mi is játszódott le bennem, legalábbis részben. De szavaira csak halványan elmosolyodtam, és ha még Tőlem nem is, de a farkasomtól kapott egy kis örömujjongást így kora hajnalban.*
- Ha azt mondod, hogy így jobb, hát úgy fogom csinálni. Ezzel nincs alapom vitatkozni. * Vontam össze a szemöldököm, hisz azért ebbe elég egyszerűen bele mentem, de talán tényleg igaza volt. Inkább birkózom meg egyszerre öttel könnyebben, mint sem egy egész falkával. A nevetését jó volt hallani, régen mindig arra pályáztam, hogy a legszomorúbb emberből is előhívjam. Úgy látszik ez a kellemes érzés megmaradt, még ha most nem is szándékosan csináltam.*
- Hidd el, megfogod tudni, hogy melyik a rosszabb. A kérdés az, hogy Te el-e tudod viselni közben azt a kedves modorom ami ilyenkor előjön. Nem vészes, csak néhány „kedves” megjegyzés… * Vontam meg a vállaimat és egyúttal azért próbáltam felkészíteni, hogy mire számítson így láthatatlanba. Nem, hisztizni nem fogok, attól nem kellett félnie, ahogy makacskodni sem reményeim szerint. De a számra alapból sem teszek lakatot, hát még ha a határaimat feszegetik. Na de a fülbevalós kérdésemre a válaszára először összevontam a szemöldököm, aztán elnevettem magam, ahogy elképzeltem Darrent kislányként.*
- In… * Kezdtem volna válaszolni, de aztán megakadtam és legyintettem. Stevennek már közöltem, volna, hogy; Inkább buzeráljon mást, de ha csak ez jut… Ám nem Steven volt mellettem így csak legyintettem, egy amolyan mindegy, hagyjuk mozdulattal. S inkább a folytatásra figyeltem. Nos ha babrál, akkor ezeknek fejében legalább tudom, hogy merre jár. Mikor a homlokára csapott inkább nem jegyeztem meg semmit csak követtem kifelé a házból miközben felhúztam a kabátom. De amit mondott… na arra még álmaimban sem számítottam volna. *
- Öhm… hát… találó név, az biztos. De akkor ezek szerint minden vérvonal másban erősebb vagy épp gyengébb? * Bár ez inkább volt kijelentés, mint kérdés, de persze nem voltam biztos benne és szinte minden szavamra megerősítést vagy cáfolást vártam. Legalábbis ha az új dolgokról volt szó.*
- Vén kecske… * Na ezt azért már nem bírtam megállni, még ha csak az orrom alatt is morogtam a szavakat. Van egyáltalán valaki erre száz alatt? Oké, Sam meg Én. De… azért ez elég rossz arány. Aztán már tovább is beszélt, én meg szedtem a lábaimat, nehogy itt lehagyjon. Nem vagyok ám valami magas, és azért na… igen csak szednem kellett a lábaim, ha nem csak a hallásom miatt akartam hallani a szavait.*
- Mért van olyan érzésem, hogy nem járnék jól, ha Victorhoz mennék? – Vontam össze a szemöldököm kissé, de ez csak a sóhaja miatt volt. – Egyébként van nekem is. Bár csak azok a gyűrűim, amit még papa vett nekem – és már húztam is ki a kezem reflexszerűen, hogy megmutassam, de azon most nem volt semmi, csak egy arany, köves gyűrű, amit a mami viselt mindig, így el is dugtam gyorsan, hisz nem volt mit megmutatni. - de Steven az orvosiban elkobozta valószínűleg, hisz ébredés után már nem volt rajtam és azóta sem láttam Őket. Plusz a mami láncát is visszakaptam, de az otthon van. * Mondtam és némi szomorúság költözött ismét a hangomba, ahogy szóba kerültek a szüleim. Más nekem nem nagyon volt sosem vágytam arra, hogy ki legyek lyukasztva, még csak köldök piercingem sem volt. Kiszakadhat, megsérülhet edzés közben így még csak meg sem fordult a fejemben.*
- Egyébként hova megyünk és mit fogunk csinálni? Oké, azt mondtad, hogy a farkasommal akarsz játszadozni, dee… lássuk be, ezt sok féleképpen lehet. * Tekintettem fel rá aztán vissza az előttünk lévő terepre, de már későn, hisz, ahogy nem figyeltem valamiben fel is buktam. S ha csak Darren nem kapcsolt időben, akkor bizony térdre estem. *
- Csodás… * Morogtam magamnak, és ahogy megpróbáltam felállni már észre is vettem a gondot. Na igen, néha nem árt bekötni a cipőfűzőt rendesen. Tényleg kómás voltam reggel. Így ezt pótoltam is azonnal, aztán felállva indultam meg megint előre.
Ha Darren épp észrevette és időben kapcsolt, akkor ahogy megfogott egy pillanatra megmerevedtem, hisz az elmúlt két napban elszoktam Tőle. Mármint nem az érintéstől, hanem, a belőle áradó energiától, de aztán egy köszönömöt elrebegve kötöttem be a cipőm. Miközben eszembe jutott valami.*
- Az orvosiban… valami pajzsról volt szó és beszéltél a fejemben. Azt, hogy csináltad? * Bombáztam még két kérdéssel, de ha nem kapott el, akkor ezek eszembe sem jutottak volna.*

- Erre majd emlékezz akkor is mikor végzünk… * Mosolyogtam rá. Kicsit sem féltettem a lelkét, inkább a sajátomat, már ami megmaradt még belőle. Hisz nem biztos, hogy jól járnék, ha elpattintom nála a húrt valamivel és ügye fogalmam sem volt arról, hogy ez mivel történhet meg. Na de ez majd kiderül, egyenlőre még azt sem tudtam, hogy mivel állok szembe nem még azzal, hogy miként fogok reagálni. A visszakérdésére először felvontam a szemöldököm, de azért nekem sem kellett könyörögni, hogy mondjak ki valamit amit egyébként is kiakartam. Szóval egy fél pillanat után már meg is vontam a vállam és feleltem.*
- Csak annyit akartam mondani, hogy; inkább buzerálj más, de ha csak ez jut… De aztán rájöttem, hogy nem Stevvel beszélgetek szóval inkább befogtam. * Mondtam el azt is, hogy miért hagytam abba végül, hisz bár semmi bántó nem volt benne, de akkor is. Nem voltam biztos benne, hogy miként reagál ilyenekre. De hát előbb vagy utóbb úgy is szembesül vele, ha sokat leszünk egymás nyakán.*
- Szeretem a mesedélutánokat, legfeljebb ha unalmas, akkor elalszom. * Igen, ez egyenlő volt azzal, hogy szívesen meghallgatom és még érdekes is el a vérvonalas bigyó, amit nem árt, ha tudok. Még akkor sem, ha valószínűleg szaglás alapján nem is lehet észrevenni senkin, hogy hova tartozik, de majd ezeket a kérdéseket akkor.*
- És ha már itt tartunk, abszolút nem illik ide, de valamiért erről jutott eszembe. Szóval a lényeg, hogy zavarnak a hangok. Furcsa még, hogy mindent észreveszek és meghallok. S a ház amit Steven bérel bár hangszigetelt, de csak egy embernek. Ezzel addig lehet kezdeni valamit míg nem szokom meg? Néha kiborító és olyankor meg én borítom ki Stevent a hangos zenével, ami csak annyira hangos, hogy pont ne halljak semmit a külvilágból. * Tekintettem fel rá, hogy hát ha tud valami olyat mondani ami még hasznosabb is a hallás károsodásnál és az erősítők szétcseszésénél.*
- Erre már rájöttem, ezért mondtam kecskét. * Pillantottam ismét fel rá kissé vidámabban. Bár tény, hogy nem volt ez teljes szívvel, de még mindig jobb volt, mint a semmi. Ahogy a nevetésem is ebbe a kategóriába tartozott. De ahogy kitér Viktorra igyekszem szigorúan nézni rá, már amennyire egy korombeli kölyök képes erre.*
- Remélem nem engedsz át neki. A gyűrűket nem bánom, de a fülbevaló kicsit sok. Különben sem vagyok karácsonyfa, hogy feldíszítsen. Steven ki is térne a hittéből, ha haza állítanék egy orr piercinggel. * Vigyorogtam szélesen. Emlékeztem, hogy mennyire bizonygatta, hogy így is szép vagyok, és azért mert másoknak van még nem kell nekem is. Szerintem Ő jobban félt tőle, mint Én. De mi tagadás, neki is jó meggyőző készsége van, hisz végül nem lett.*
- Ezt hogy lehet megtanulni és mikortól? Nem megbántani akarlak, de nekem egész jól jönne, ha senki nem tudna a kis gyerek buksiját felpiszkálni. Bár inkább az emberi felemnek lenne ilyenre szüksége. * Raktam végül mellé, hisz én hamarabb haraptam, mint a kislány. Szóval Ő már csak járulékos következmény volt annak, hogy én kiborultam. De ez most mindegy, nem árt megtanulni, hogy ha nem vérvonalon belül vagyok, akkor el tudjam magam zárni. A gondolataim azonban Darren fejembe intézet szavai szakítottak meg, amire először összerezzentem hisz még mindig olyan volt, mint elsőre.*
- Tehát ez hasonló mint amit én szoktam csinálni. Annyi, hogy mikor a farkasom van fent én hiába beszélek gondolatban a farkasomhoz. Mert… nem tudom, nem hallgat és kész. De a lényeg, hogy ha kimondottan valaki felé küldöm, akkor eljuthat oda? Furcsa én az orvosiban beszéltem hozzád… még ha beszédnek még az én mértékkel sem nevezném azt az ordibálást, amit magamba zárva leműveltem. * Sandítottam fel rá és mikor megérkeztünk és elmondta, hogy mi azaz átkozott jó játék, hát az arcom színe versenyre kelt a hóéval. Nem tudtam volna megmondani, hogy melyik a fehérebb.*
- Azt hiszem még sem fog holnap kelleni Steven a futópadhoz. Inkább ahhoz, hogy a fürdőig eljussak. * Feleltem színtelen hangon és a korábbi vidámságom már sehol sem volt. Nem féltem, de baromira fájt még egy is, nem sok egymás után. De végül nyeltem egy nagyot és kis idő múlva megembereltem magam. *
- Oké, de akkor ma veled alszom, vagy bevállalod, hogy haza viszel. Ami csak annyiból pech, hogy ha kocsiba raksz, kitekerem a nyakad, addigra már úgy is kellőképp utálni foglak. Szóval ha utóbbi, akkor gyalog kell megtenned az utat és Stevennek te mondod el, hogy mi történt. * Csak ennyit fűztem hozzá, de ha figyelt, akkor láthatta, hogy mind a kocsinál és mind a vele alvásnál ott volt a félelem a tekintetemben. A kocsiktól rettegtem éjjel meg az álmaimtól és máskor Steven mellé mászom, de ilyen állapotban nem lennék képes még pisilni sem menni. Ujjaimmal meg már mutattam is, hogy forduljon meg. A válaszát úgy is el tudja mondani, annyi esze meg csak van, hogy hátranyújtsa a plédet. S ha megtette, akkor el is kezdtem levetkőzni és úgy pakoltam a ruháim, hogy a végén könnyebben fel tudjam venni. Persze lelkesen pillantottam jobbra - balra, nehogy jöjjön valaki és a plédet a nyakamig magam köré tekertem. Nem szorosan, hogy ne legyen baja az átváltozásnál de kellően összefogtam, hogy takarjon.*
- Megfordulhatsz… * És egy kis résen kinyújtottam a gyűrűs kezem, amit felé nyújtottam ezt elfelejtettem.*
- Húzd le… és nagyon vigyázz rá. Utána kész is vagyok. * Sóhajtottam fel lemondóan és a pulcsim magam alá rugdosva leültem a földre, hiába volt még alattam a pléd is. Még bennem volt ez az emberi megszokás, nehogy véletlen megfázzak. Aztán kicsit félve, de beletörődőn vártam, hogy innentől mi lesz.*

//Kellemes olvasást és kitartást. //

*Hát végül is nevet, szóval talán nem fogom, visszafogni magam legközelebb aztán meg majd magára vehessen, ha mégis inkább hallgatnom kellett volna.*
- Eddig úgy tűnt, hogy nem tettem? * Billentettem oldalra a fejem. Ó dehogy nem, nagyon is kérdeztem, ha valami nem volt stim, nem csak akadékoskodni tudok. Hát, nem teltem el kitörő örömmel arra, hogy nincs mit tenni, mint szokni. Azt tudtam én is, hogy idővel jobb lesz, de most zavart és nem később fog. De ha nincs mit tenni, akkor ez van.*
- Azt majd azért kipróbálom. * Sóhajtottam felmondóan, hisz nem hittem, hogy sokat használna. Néha a fülesem sem segített, csak ha üvöltött benne a zene. De a pillantása nem kerülte el a figyelmem, amit nem tudtam hova tenni. Összeráncolt szemöldökkel és homlokkal néztem rá, miközben beszéltem.*
- Mért nézel úgy rám, mintha minden szavadért bocsánatot kérnél? Oké, értem, hogy nem akartam és ezt azért elég keményen a tudtodra is adtam. Deee… Te sem akartad és lássuk be, ha tudatosan történt volna a kiválasztásod, akkor nem rám tetted volna a voksod. Az egész csak egy véletlen volt, szóval nincs miért bocsánatot kérned folyamatosan. Nézd… * Turtam idegesen a hajamba és ezzel ki is húztam a hajgumim, hogy azzal játszadozzak közben.*
- Tőled nem fogok bocsánatot kérni, mert valóban úgy gondoltam mikor mondtam. Legfeljebb csak a tálalásért kérhetem a bocsánatod. Igen, még mindig nem akarom ezt az egészet, de elfogadtam, még akkor is, ha bosszant. * Hát, hogy ezzel mit akartam neki mondani az rejtély, még számomra is. De talán valami olyasmit, hogy nem Ő tehet róla, így nem kell bocsánatot kérnie minden alkalommal. De… *
- Ahogy mondtad, ha már így alakult hozzunk ki valami jót belőle. De én úgy vagyok vele, hogy ha már csinálom, akkor ne csak jó legyen, hanem a legjobb. Igyekszem mindent megtenni, hogy jó kö… lányod legyek. * Mondtam neki komolyan, és ahogy felnéztem rá, nem épp egy koromnak megfelelő komolyságú pillantással találta szemben magát. Ez attól jóval több volt, de aztán már el is mosolyodtam, hogy valahogy oldjam ezt az egészet. Tudattam vele, hogy mindent megfogok tenni amit tudok és ennyi. Ettől még nem fogok a karjaiba omlani, vagy egyből szeretni. *
- De ez azért nem azt jelenti, hogy mostantól nyert ügyed van és vakon követem minden utasításod. * Vigyorodtam el a végére, hogy bizony még azért meglesznek a magunk harcai. Annyi, hogy nem minden szénaszálon akadok fent, hanem csak akkor, amikor tényleg nagyon megütközök valamin vagy, nem tudom. De a lényeg, hogy azért nem lesz egy fáklyás menet. A vallás részre meg már csak legyintettem.*
- Nem olyan vészes… kenyérre lehet kenni, csak félt… * Mosolyodtam el halványan, de ebben benne volt minden szeretetem. Persze én könnyen beszéltem, már tíz éve a nyakamon lógott és boldogított. Így volt időm megszokni. Mikor megint a korházat emlegeti lesütöttem a szemet, észrevehette, hogy szégyellem magam miatta, de ezt nem erősítettem meg.*
- Ez nem igaz… már akkor is azt mondtam, hogy oda nem küldenélek, mert a végén még azt hinnéd, hogy Hawaiin vagy a haverokkal. * Próbáltam elvenni az egésznek az élét az akkori hülyeségnek szánt megjegyzésemmel. Most sem volt más a célja, és ezt a szemeim ismét elárulhatták neki. *
- Mindenki beleszólhat a fejembe, aki akar? – hökkentem meg – Hát ez esetben remélem, hogy vagy neked van birtokodban vagy valahonnan szert tudsz tenni olyan tanítási módszerre, ami lerövidíti ezt az egy-két évet a pajzsomhoz. Mert ha mindenki a fejembe turkál, azért nagyon pipa leszek, még akkor is, ha csak beszél és nem lát ott semmit. Még tőled sem kellemes, de szükséges… mástól viszont…*Ingattam meg a fejem, hogy annak semmi haszna. Ha nem akarok hallgatni rájuk, akkor sem fogok, ha ott szólnak. Szóval maradjunk meg a hagyományos beszédnél.
Nem is húztuk sokáig az időt, hisz felesleges lett volna. Amint levetkőztem leültem, bár ezt is csak talán azért, hogy ne leesek a lábamról, hisz tudtam, hogy így sem maradok sokáig. Aztán vártam… Az erő, az… az nem csak erősebb volt, mint eddig bárkinél is tapasztaltabb, de sokkal vadabb, tudatosabb is. Mintha tökéletesen tisztában volna vele, hogy azt van joga tenni, amit csak akar és természet adta kötelessége azt be is kebelezni. Az ajkamba harapva próbáltam elfojtani a nyögésem, de az szemeim még így is összeszorultak. Szóval nem épp tűrtem rezzenéstelen arccal, de ennyitől még nem jajveszékeltem. És ha már itt tartunk, ez csak egy pillanat volt és már hátra is dőltem, ahogy az erőszakos átváltozás megtörtént. Most nem hívogatták, hanem erőszakolták szó szerint. Sokkal intenzívebb volt és sokkal kegyetlenebb, na nem a farkasnak, hanem a testemnek. Ahogy hirtelen tört darabjaira és vette fel újra a formáját. Itt már nem bírtam megállni és fájdalmas nyögések és sikolyok közepette sikerült csak „tűrnöm.” Én még mindig fájdalmasan nyöszörögtem a testemben, míg a bestiám élvezte Darren csitítását, fejét kissé lehajtotta és még oldalra is döntötte, ahogy a férfi szemeibe nézett a saját sárgájával. Hogy az Én fájdalmamból mennyi volt benne azt nem tudom, de azt éreztem, hogy örül Darrennek, bár nem csodálom. S szép lassan lecsillapodtam én is, vagyis már nem nyöszörögtem magamba zárva és próbáltam rávenni a farkasom, hogy ugyan böködje már meg Darrent, hogy folytathatjuk. Úgy a sokadik után meg is tette és már vártam, hogy visszapasszírozzon. A csontjaim ismét felmondták a szolgálatot, majd aztán ismét felvették az emberi alakom. Itt már egy morgással vegyített nyüszítés tört fel a torkomból, ami emberi alakot öltve fájdalmas sikolyokká „szelídült” majd, nyöszörgéssé. Mikor megszólalt direkt nem néztem rá, hisz az mindent elárult volna. *
- Csak… csináld… és… farkasként… se… hagyd… pihenni, olyan… sokáig… * Szűrtem a fogaim között, szinte szavakként az egészet. Persze felesleges volt ennyire visszafognom magam mikor legszívesebben üvöltöztem volna. De nem akartam, hogy hallja mennyire pocsék még akkor is, ha tudtam, hogy tudja.
Hát egyik sem volt kellemesebb és bíztam benne, hogy Darren azért nem fog most félbehagyni. Ha eddig kibírtam, akkor továbbra is kifogom. Már a hangom sem volt olyan keserves, tekintve, hogy a hangszálaim nem bírták olyan jól a kiképzést. Nem voltak hozzá szokva ennyi kiabáláshoz és elég hamar megadták magukat. A negyediknél karjára tettem a kezem, remélve, hogy érti, hogy most pihi, legalább egy két percre. Hát szívesen letöröltem volna az arcom, de jobbnak láttam, ha inkább nem mozdulok és csak oldalra biccentettem a fejem, hogy legalább lássam a másikat.*
- Megvárom… míg… meg…öreg…szel és… eskü..szöm Apu.. egy olyan… ezüst koporsót… kapsz, amit már nem fogsz… tudni… elviselni… legyen… bármilyen… Fakír is a véred… S… abban… foglak… eltemetni… de addig… is… az… elkövetkezendő… 300 évben, ezt még visszaadom… Röhej, hogy még csak utálni sem tudlak mert érzem, hogy nem élvezed.* Zihálva, levegőt kapkodva mondtam el amit akartam, kissé karcos és helyenként suttogó hangon, alkalmanként a számat megnyalva. Nem lehetet érteni, hogy van a mondat vége és hol kezdődik a másik, de a lényeg azért érthető volt. Hát mosolyogni nem tudtam, de menet közben szerintem már a ük-ük-ük teremtőjét is a pokolba kívántam, szóval ezekhez képest most még kedves is voltam. Még akkor is, hogy az utolsó mondatom LEHETET VOLNA akár vád is, talán akkor könnyebb lenne utálnom ezért az egészért. Bár azt még nem döntöttem el, hogy negatív vagy pozitív értelembe kapja vissza. De ahogy végeztem már bólintottam is, hogy jöhet a folytatás. Itt már nem csak a felmenői, hanem Ő maga is került a fenébe, a pokolba és egyéb kicsit sem rózsás helyekre, és végül volt minden féle mocsok disznó és szadista barom. De aztán már abba maradt és az utolsó átváltozásnál már annyira el voltam gyengülve, hogy még a fájdalmat sem éreztem és szitkozódni is elfelejtettem. De azért becsületemre váljék, hogy nem kértem, hogy hagyja abba és még csak könyörögni sem próbáltam, és még fenyegetnem is csak egyszer sikerült, hogy mi lesz akkor, ha újra megteszi. És ezért most roppant hálás voltam Stevennek. Ha Ő nem szapul annyit évekig, a másodiknál vagy a makacsságom miatt a harmadiknál, de bedobtam volna a kulcsot.
Bár hiába nyitottam ki a szemem, még mindig csillagokat láttam, az, hogy esteledett vagy csak még a fájdalom volt bennem, nem tudom. De nem is érdekelt. Zihálva, keservesen nyögdécselve igyekeztem lenyugtatni a testem rezgéseit. Amivel nem voltam egyedül, hisz Darren segített. Mozdulatai megnyugtatóak voltak és akár ennek, akár az idő múlásának köszönhető, de szép lassan a légzésem lelassult. Még ha egy kicsit sem voltam jobban. A kérdés nem kevés reakció idővel jutott el a tudatomig mire ösztönösen megakartam mozgatni a végtagjaim, hogy felelhessek.*
- Bazzz… - szakadt fel belőlem az első mozdulat után – fáj, szóval ha csak nem nassoltál belőlem menetközben amire nem emlékszem, akkor egyben kéne. * Hát, ha most valaki hallana beszélni, akkor nem ismerne rám még akkor sem az első szavamtól mellettem volt. Tuti kém lenne belőle mindenféle torzító nélkül. Erre a gondolatra pedig nevetnem kellett, amiből csak egy köhögés lett. Kiszáradt torokkal, nem épp kellemes nevetni, de még csak beszélni sem. De azért már kinyitottam a szemem, hogy megkeressem vele Darrenét.*
- Ezért… holnap lábra állok és szétrúgom a segged. Ha nem megy, hát minden nap után van egy holnap és addig járok a nyakadra, míg nem sikerül. De most, csak vigyél haza… * Kértem, már amennyire ezt lehetett ilyen kimerült állapotban. Felöltözni nem tudtam, ez azért elég nyilvánvaló volt abból, hogy még mozdulni sem tudtam. Bár nem is akartam, de azért lelkiekben készültem, hogy bizony mozgatnia fog kelleni ahhoz, hogy fel tudjon emelni és minden lépésénél a testem is vele fog mozogni. Hurrá… Igazán utálnám magam, ha pont a hazavezető úton dobnám be a törölközőt. Már pedig erre igen nagy volt az esély. *
- És kérek egy teát vagy bármit, ami meleg… * Köszörültem meg a torkom, mert már beszélni is fájt. Nos, ez a tettem meg csak rontott a helyzeten, szóval bólogatós kutyusba fogok átcsapni a következő párnapra és füzettel járkálok, hogy ne kelljen beszélnem. A kaja… nos, az eszembe sem jutott, de hát felesleges is, ahhoz sokat kéne mozogni.*

*Hát, nem mondanám, hogy a szavai teljes mértékben megnyugtattak, de mondjuk úgy, hogy nem is estem kétségbe. Ha valaki a fejembe matat, mikor megtehetné máshogy, majd legfeljebb…ööö… nem tudom, rá szólok vagy valami. Azért abból csak értenek, vagy ha nem… nos akkor sem tudom, de ez még a jövő zenéje.
Hát… ha várja, ha nem, a koporsó akkor sem lesz egy leányálom még számára sem. Hiába rohangált korábban kislányként, göndör hajjal. De addigra már neki úgy is mindegy lesz, szóval inkább a feladatra koncentráltam továbbra is. Mondjuk, feladatnak túlzás volt és még csak azt sem mondhatom, hogy az állóképességem tette próbára, tekintve, hogy inkább feküdtem egész végig. Pedig azt sem mondhatom, hogy nem sírtam. Pláne, hogy folyt könnyem, mint egy óvodásnak, aki elesett és lehorzsolta a térdét. De ezt a fájdalomnak tudtam be és nem annak, hogy meggyengültem volna. A dicséretére kissé felkaptam a fejem, bár inkább tűnt ez tizenhatszoros lassított felvételnek mintsem kapkodásnak, de a lényegen nem változtat. Némi büszkeséggel töltött el, hogy megdicsért és ezt szavak nélkül is láthatta.
- Hát ez… igazán… megnyugtató… * Pláne, ha nem ebbe a pár napba akar velem játszadozni valaki. Na mindegy, mindenesetre én tényleg örültem neki, hogy nem kell tőle tartanom még akkor sem ha valaki péppé tapos.*
- De én leszek az első akinek sikerül… * Nos, ehhez tartozott volna egy széles vigyor ha épp nem fájnának annyira még az arcizmaim is. Így aztán inkább meg sem próbálkoztam vele. Ágyban akartam tudni magam és aludni, úgy egy három napig mindenképpen. De persze nem felejtettem el az ígéretem. Így azt sem, hogy holnap viszont a terembe kell mennem… ennyit a három napos alvásról.
Az úton, bár a törölközött nem dobtam be, de néha még így is nyöszörögtem és magamban mindenkit a pokolra kívántam, aki épp úgy döntött, hogy ez egy normális kiképzésnek minősül. Szerintem valamelyik Atar… Ati… szóval valamelyik Antenna – aki a vezető lenne – most nagyon csuklik, ha Ő állította össze a mentor programot. *
- Hogyne… úgy érted a következőt, hogy majd egy év múlva. * Morogtam a fájdalom és a félálom ködén keresztül. Még hogy a következő… hát ez sem normális. Jelenleg mozdulni sem bírok nem még rábírni a testem az átváltozásra. Ami azt hiszem egy jó pár napig így lesz… szóval az egy év, is eléggé nagylelkű ajánlat a részemről, arról már nem is beszélve, hogy reális is.
A lépcső… azaz átkozott lépcsőn való haladás naná, hogy felébresztett és ahogy az ágyba kerültem már csak laposakat pislogva néztem Darrenre. Fürdés? Jó vicc… majd akkor ha már élek is. Vagyis érzem, hogy élek.*
- Stevent puszilom és mond meg neki, hogy délután jöjjön értem. * Motyogtam neki és azért bíztam benne, hogy még érthető volt a hangom. De a teával már nem sokat kellett foglalkozni. Hisz szerintem még le sem ért a konyhába én már aludtam. Ha nem vette észre és mégis fáradozott vele… hát… az szivacs, majd holnap megköszönöm és megiszom.

// Köszöntem a játékot. Imádtam…//

*Az alkohol, mindig az a fránya alkohol. Jó, nem mindig, de ez az egy alkalom kellően elég volt ahhoz, hogy napokig fájjon a fejem és az étvágyam is oda legyen. De leginkább az zavart, hogy minden szavamra emlékszem, amit mondtam Darrennek. Így nem is csoda, hogy a problémámmal nem hozzá fordultam, hanem megpróbáltam körbepuhatolózni, hogy kinél járhatok szerencsével. Én már meg nem mondom, hogy hívják aki mondta, hogy Olenhez forduljak, de jó gyerek voltam és meg is tettem. Bár ne tettem volna, vagy legalább egy számot kértem volna, hogy felhívjam. De nem, minek azt? Egyből a lakására mentem, hogy megérdeklődjem. Nos, valószínűleg megzavartam valamiben és égő arccal makogtam el, hogy mit is szeretnék. Nem csoda, ha figyelembe veszem, hogy egy szál törölközőben nyitott ajtót. S nem akartam tudni, hogy épp csak zuhanyozott vagy épp mástól csatakos a teste. A cipőm orra sokkal érdekesebb volt ebben a pillanatban, és mikor a mai napot mondta úgy viharoztam el onnan nagy zavaromban, hogy még bocsánatot kérni is elfelejtettem a zavarásért. De felesleges is lett volna, ha figyelembe veszem, hogy a makogásom közben egyébként is elhangzott kismilliószor. Hol mondat elején, hol mondat közben hol pedig a végén.

Ez a nap is eljött és papagáj mivoltommal fogadtam Olen érkezését a farkaslak előtt. Lila nadrág, fekete, hosszított szárú tornacipő, citromsárga hosszított felső és egy világoskék pulóver, rajta a fehér kabátommal. Hajam ezúttal is össze volt fogva, csak most kissé féloldalasan volt összefonva a vállam előtt előre húzva. De még így is elől a rövidebb tincsek kicsúsztak, amit a fülem mögé tűrtem. Ahogy ott toporogva vártam idegességemben a mami ezüst láncát birizgálva, ami most is a csuklómra volt feltéve. Korán érkeztem, de nincs azaz isten, hogy én felmenjek hozzá, hogy megjöttem. Még elfelejteni is próbáltam, hogy melyik lakás az övé. Senkinek, legalábbis nekem biztosan nem tenne jót ha feszült lennék. Ami azért nem maradt el, csak más okból. Nem tanultam még senkitől semmit Apáimat leszámítva, de ők meg elviselték a számat, na nem mintha lett volna választásuk. S Samen kívül nem is igazán voltam még 10 percnél tovább falkatársammal, még csak egy helységben sem.
Egy ideges és halvány mosolyt engedtem meg a férfi felé, ahogy előre tolta a motort amiről Jenny korábban beszélt. Tekintetem nyomban rá is tévedt és szemeimben mind a vágy és mind a kíváncsiság felfedezhető volt. De nem támadtam le kérdésekkel, vagy bármi más megnyilvánulásommal csak köszöntem neki. Idegességemhez képest, még egész határozottra is sikerült a dolog.
- Ööö… még nem ültem motoron. * Szóltam hozzá miközben egy pillanatra elszakítottam a tekintetem a járgánytól. Bár tény, hogy ha választanom kellett aközött, hogy az embereken keresztül gyalog megyünk ki az erdőbe vagy felülők mögé. Hát kérdés sem volt, inkább kockáztattam a saját életem, mint másokét a jelenlétemmel. Pláne, hogy még csak belehalni sem tudtam, hanem maximum ágynak dőlni egy kisidőre, míg meggyógyulnak a csontjaim. De azért ezt nem ártott tudnia, hogy nem vagyok rutinos utas. Kissé idegesen és zavartan szálltam fel Olen mögé, de legalább nem féltem, hanem csak izgatott voltam, hogy milyen lesz. Mi tagadás, nem bíztam a másikban, de ezt bárkire ellehet mondani, szóval nem újdonság… Viszont ezek csak addig tartottak, míg maga az út, a sebesség adta élvezet nem hatolt a csontjaimig. Hideg volt? Az, de nem érdekelt a nagyját egyébként is felfogta Olen teste, mely köré a karjaimat fontam. Zavart maga a tény, de ez is hamar elmúlt hisz nem volt más csak az élvezet. Úgy éreztem mintha most először nem volna semmi gondom. Nincs a farkasom, nincsenek szabályok, korlátok, nem kell megfelelnem senkinek csak Én vagyok és a szabadság. Azaz érzés, amivel ez az egész eltöltött, mintha csak repülnék és semmi nem állíthatna meg, semmilyen parancsszó, semmilyen rossz hír vagy épp a farkasom kitörése…

Bár nem mentünk messzire és a hóban azért nem lehet annyira száguldozni, de ez a kicsi is épp elég volt ahhoz, hogy mikor leszálltam és újra a férfire nézek, már ne legyen semmi bajom. Megszűntek a korábbi aggályaim. Szürkészöld szemeim vidáman, önfeledt boldogsággal csillogtak, amit ébredésem óta csak az alkohol tudott elérni. Ajkaim egy őszinte mosolyra húzódtak, amit igazából már inkább nevezne épp eszű ember vigyornak. *
- Köszönöm ez… szuper volt… * Hangomban is a jó kedv csengett, némi izgatottsággal megfűszerezve. De elakadtam az elején, hisz hirtelen nem tudtam melyik szó is illene rá legjobban. Egyszerűen nem tudtam leírni és ha Olen nem is ismert, a pajzsom nélkül tökéletesen érezte, hogy a szó, amit használtam, eltörpül az mellett, mint ami közben és még így utána is bennem kavargott. Hirtelen már majdnem olyan voltam, mint a balesett előtt, de persze ezt csak Én éreztem. Meg Steven látta volna, de Ő nincs itt. És ha már itt tartunk, akkor talán nem ártana kicsit felébrednem ebből a kábulatból, amit a motorozás okozott, hogy azzal is foglalkozzunk, ami miatt sor került rá.*
- Szóval… tudom, hogy nem vagy mentor, de nem akartam Darren nyakába varrni, elég gondja van velem ez nélkül is. És nem is tudja, hogy itt vagyok vagy, hogy felkerestelek. Viszont, még a vajazó késen kívül nem is volt dolgom ilyen cuccokkal. De megígérem, hogy igyekszek nem elvágni a torkom és a szájtapaszom sem hagytam otthon. – vigyorogtam rá - Viszont gőzöm sincs, hogy miként zajlik egy fegyveroktatás… *Oké, ez talán kicsit túlságosan is bele a közepébe dolog, de jobb előbb tisztázni, mintsem utólag jöjjön rá, hogy még kenyeret sem tudok normálisan vágni. Bár tény, ami tény, tényleg nem tudtam maximum három felé aztán kész is a szendvics egy évre. Az meg, hogy Darren nem tudja… nos, én jobbnak láttam nem elmondani neki, azok után, hogy a tisztáson szépen elecseteltem neki, hogy milyen szép kis kínzásban lesz része Tom Reednek. Mondjuk nem hazudtam, csak ezek után… áh mindegy. Kissé oldalra billentett fejjel vártam, hogy Olen mit fog reagálni a szavaimra. Mit kell csinálnom, mit fog mondani. Egyszerűen minden apróságra oda figyeltem a cél érdekében, hogy megértsem mi a dolgom, mit kell csinálnom és persze, nehogy az esetlenségem miatt inkább visszaküldjön Darrenhez.*

- Szokásom ezt-azt megköszönni és néha még bocsánatot is kérni. Szóval valószínűleg, de, megfogom… * Vontam meg a vállaim még mindig mosolyogva. Felírhatja rossz tulajdonságnak is, de egy párszor még valószínűleg akkor is hallani fogja, ha csak be nem ragassza a szám pillanatragasztóval. De vigyorából ítélve, talán erre nem fog sor kerülni. De annyira lekötött az, hogy napi rendre térjek maga az élmény fölött, hogy észre sem vettem, hogy indulna csak újra fecsegésbe kezdtem. Egyhelyben álldogálva, mint egy hülye, szinte szót sem engedve, míg végig nem hadartam neki. Azonban a gesztus meglepett és pár pillanatig csak értetlenül pislogtam fel rá, de legalább a lábaim megindultak miközben beszélt. Bár tény, hogy a nagy lelkesedésem egy pillanatra visszább esett, míg megfordult a fejemben, hogy ez talán még sem volt olyan jó ötlet. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is hessegettem és Olen csak segített benne a kacsintásával.*
- Tudom, hogy nem tehetek egy lépést sem anélkül, hogy ne tudna róla. De ha Téged esz meg, az nem zavar… mire hozzám ér, addigra már jóllakott és lenyugszik. * Vigyorodtam el szélesen. Persze tudtam, hogy Darren nem egy emberevő, de valahogy nem akartam elképzelni a reakcióját. S az eddig ismertek fényében Olenék és Darrenél egész jó kapcsolatba vannak, szóval talán tényleg nem lesz gond.*
- Egyébként meg dartsozni sem tudok, és ami azt illeti nem is próbáltam. * Hisz kételkedtem abban, hogy a virtuális változatára gondolt, tekintve, hogy ott csak megnyomom az egeret és kész is. A nyíl tökéletesen megmutatja, hogy hova fog menni, de még így is sikerül néha bebuknom a géppel szemben. De persze a szám járása nem akadályozott abban, hogy a lábaim is járjanak, így Olen mellett haladva érkeztem meg Én is a célhoz, ami egy tisztásra hajazott. Ezen pedig elmosolyodtam, egészen addig, míg az éles hangokra össze nem rezzentem amik a tudatomon hasítottak végig ahogy a táska kissé csörömpölve földet ért. Sosem fogom megszokni. De nem is ezzel kell most foglalkoznom, hanem Olen szavaival. A vágás… hát ez legyen a legkevesebb bajom. Összeszabdalom én magam a cél érdekében, úgy is begyógyul és sírva fakadni sem fogok miatta.*
- Ez úgy hangzik, mintha csak egy mérleg lenne… * Vontam össze a szemöldököm, és a felém nyújtott késeket úgy fogtam meg, mintha legalább porcelánból lennének. Farkasomra tett szavaira azonban felszaladt a szemöldököm és miközben követtem feleltem neki.*
- Hát ha rábírod, hogy pár másodpercnél tovább lekösse valami a figyelmét vagy koncentráljon, meghívlak egy fagyira. * Darren nélkül a saját rekordom egy perc volt. Az is akkor mikor evésről volt szó, de aztán már ment is a maga feje után. De, legalább békén hagyott és nem erőszakoskodott rám kényszerítve a játszhatnékját. Megtéve ezt a kistávot érdeklődve figyeltem a szavaira, a mozdulataira és a célpontra, hogy megtalálom-e. Ezzel még nem akadt gondom és bólintottam is, hogy látom. Oké, ez majdnem olyan, mint a futás… csak ott a légzés mellett nem az egyensúlyom van, hanem a tempó. Nem lesz ez nehéz. Gondoltam kis naivan, miközben leutánoztam Olen mozdulatait a tőrrel. Ujjam összecsípte, csakhogy az a fogás minden volt, csak épp biztos nem. „Féltem” ráfogni rendesen, bár egyenesnek egyenes volt, legalábbis innen nézve. Párszor azért megrántottam a kezem, hogy a penge a helyén marad-e de talán a harmadik után már nem csúszott le a föld felé a markolata, hanem megmaradt. Tekintetem újra Olenre emeltem és figyeltem, ahogy megválik a fegyverétől mintha csak egy tollpihét hessentett volna odébb. Pislogva párat vettem tudomásul, hogy még maga a dobást fel sem dolgozta az agyam, már a füleim hallották, ahogy a levegőt vágva egy puffanással érkezik meg a célba. Tekintetem oda kaptam és a tőr pontosan a közepében rezonált. Hát jó… Leutánoztam a kezdő állást is, amit imént láttam Olentől. Közben naná, hogy elmozdult a kezemben a penge és segítségre szorultam, hogy ne perceket küzdjek megint mire megtalálom a korábbi fogásnak az erősségét. A célpontot hála a farkaslátásomnak tökéletesen betudtam mérni, még ha most maga a kicsike szunyókált is bennem. Ahogy ez megtörtént egy hirtelen mozdulattal eldobtam a fegyvert egyenesen. Csakhogy, nem elég, hogy csuklóból sikerült dobnom, ami miatt a röppályája jóval a fa előtt ért véget, de még azt is úgy, hogy nem elengedtem a pengét, hanem végig húztam rajta az ujjam is. S ha ez még nem volna elég, ahogy a felső testemmel belemozdultam, azaz egyenes átlósan lett egyenes. De végül is egyenes, csak az irány változott. Az ujjamba hasító fájdalom nem érdekelt, az átváltozások a fájdalom küszöböm csak tovább edzették. Az viszont már annál inkább, hogy a vérszagát megérezve a farkasom mocorogni kezdett, amit csak összevont szemöldökkel vettem tudomásul, aztán igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Ha most megpróbál legyűrni és felakasztatom, hogy tudja, hogy hol a helye. De míg nem viszi túlzásba addig hagytam és inkább a nadrágomba töröltem a kezem, úgy is mindjárt eláll. *
- Tudom, béna volt. De hogy mozduljak csípőből úgy, hogy a kezem, vagyis a vállaim ne mozduljanak el és a célon maradjanak? * Én csak ezt a hibát szúrtam ki és ennek a számlájára írtam azt is, hogy még csak el sem ért a célig hosszában sem a próbálkozásom.*

*Szavaira tekintetem lesütöttem kissé zavaromban, de mikor a tanácshoz ért felpillantottam rá és kissé oldalra biccentett fejjel hallgattam. Szavaira halványan elmosolyodtam és bólintottam. Úgy látszik még is csak akad valami közös a farkasomban és bennem. Én is a határait nyalogatom, vagyis nyalogatnám, ha hagynák, még ha csak képletesen is.*
- Köszönöm. De nem azért mondtam, csak… néha nem árt figyelmeztetni a másik felet, hogy mivel áll szemben. * Hisz tényleg csak ezért mondtam, hogy Olen tudja, hogy sokszor figyelmetlen és könnyen ráun dolgokra. Ugyan az érzékei bennem megmaradnak, de ettől többet nem remélhetek tőle alkalomadtán. De az igazság az, hogy nem is akartam. Viszont, Olen következő szavaiból ki is derült, hogy ennél többre nincs is szükségem.
Ugyan csodát nem vártam magamtól, de még így sem voltam megelégedve a dobásommal. Mondjuk, mikor vagyok bármivel is megelégedve, ha önmagamról van szó? Soha. De ez még ezeket is felülmúlta, annak ellenére, hogy az első. A zsebkendőt meglátva elvettem a nadrágomtól a kezem és Olen felé nyújtottam.*
- Köszönöm. Engem nem zavar az sem, ha nem marad épp felület rajtam és hegek tarkítanak mindenhol mire végzek. *Vontam meg mosolyogva a vállam. Nekem csak egy számított, hogy azt, amit tudom kell megtudjam tanulni. Minél gyorsabban, annál jobb. Ha ennek jelen esetben pár seb az ára, mit bánom én. Amúgy sem terveztem szépségversenyen indulni. No meg, még mindig jobb, mint a kék-zöld foltjaim a harci edzések után. *
- Kevesen ismerik el… * Motyogtam halkan, hisz volt már szerencsém máshoz is. Aki úgy született, hogy mindenben tök profi és bármit csinálhattam az istenért sem volt elég jó. Csak az első megnyilvánulás volt furcsa mástól, egy idegentől. De most már nem zavart, ahogy megmutatta, hogy melyik izmaimmal is kéne dolgoznom. Szavaira értőn bólintottam, és ahogy elengedte az ujjam, már követtem is a mozdulatait, hogy ha nem olyan határozottan de mégis csak letudjam másolni, minden apró megmozdulását. *
- Most mért? A kínai nagy fal elég jó célpont, nehéz eltéveszteni… *Vigyorogtam rá vidáman. Annak ellenére, hogy azért ez egy nem épp vicces dolog. De szájtapaszt hoztam magammal, s néha enged azért beszélni. Még ha kevesebbet is kérdezek és azt is hatszor átgondolva, mint egyébként szokásom. S James útmutatását olvasva ez egész jó dolog. Oké, tehát minden vágyam, hogy fejjel álljak a fába. Ami azért egy halvány mosolyt csalt az arcomra, ahogy eszembe jutott, mikor ki akartam dönteni egy fát mérgemben, mert az utamban volt és neki szaladtam figyelmetlenül. Vagyis a farkasom, de ez mindegy. Tekintetem a célra szegeztem, amibe épp a második tőr állt bele Olen kezéből. Hát… ez váo… Kissé oldalra biccentett fejjel néztem, hogy ez mégis, hogy a pokolba lehetséges, de ismétlés a tudás anyja és Olen sem már húsz éves. *
- Szép dobás… * Tudtam én, hogy a másik tisztában van vele, hisz, nem véletlen hozzá irányítottak. De attól még, nekem új volt ez is. Szavaira bólintottam és igyekeztem már csak is a célpontra koncentrálni, ahogy a vállaimat mozgatta, hogy érezzem, mit is kell csinálni. A tőrt egész végig úgy fogtam, hogy még véletlen se mozduljon el a fogásomban, különben megint segítségre szorultam volna. Ahogy hallottam, hogy hátra lépett, még vártam egy pillanatot s a korábbi mozgást véghez hajtva hajítottam el a tört. Oké, de miért csukom le a szemem dobás közben? Mikor ismét kinyitottam egy halvány szájhúzással vettem tudomásul, hogy bár most az irány egész jó volt, de a hossz még mindig nem volt elegendő.*
- Visszahozom őket… * Szóltam hátra Olennek, és ha csak valamiért nem állított meg, akkor előbb a tévútra tévedt tőrért mentem, aztán meg a fához a másik háromért. Ami a fában volt, nos, első neki futásra nem igen tudtam kihúzni, tekintve, hogy azt hittem, hogy az olyan könnyen megy és csak annyira fogtam meg, mintha felakarnám venni. De a hibára rájőve már korrigáltam és visszasétálva átnyújtottam neki. Menetközben pedig azon agyaltam, hogy miért lett rövid.*
- Nem vágtam meg az ujjam, lehet, hogy korán elengedtem és azt hiszem, az erő sem épp volt a legjobb. Tekintve, hogy csak második nekifutásra bírtam kiszedni a Tiédet. Ha megkérnélek, hogy valamihez viszonyítsd, hogy mekkora erőt fejtesz ki dobás közben azt mihez tennéd? Azért valami olyan példát mondj, amit én is tapasztalhattam. * Mosolyodtam el, bár ezzel talán kicsit megnehezítettem a hasonlatát, tekintve, hogy nekem csak a harci edzéseim voltak vagy esetleg a súlyok, amikkel magam kínoztam, vagy a fájdalom intenzitás. Más… na az nem nagyon akadt.*

*Szavaira csak újra elmosolyodtam, de már egyébként is olyan volt mintha oda ragadt volna. Az újdonság varázsa itt is megtette a hatását, hiába nem voltak az eseteim a fegyverek sosem. Mégis, így, hogy tudtam, hogy mit akarok, hogy mire van szükségem mégis magával ragadott. Egy újabb dolog, ami közelebb visz a célhoz és lefoglal közben. Mikor feltekintett nem kellett sokat keresnie a tekintetem, hisz hol Őt néztem, hol a mögötte lévő fát, hol a mellettünk elterülő havat. Mindegy volt, hogy mit, csak ne az ujjam kelljen. Nem volt bajom a vérrel emberként, de jelenleg már inkább a számon át lélegeztem és a plusz biztonság kedvéért még csak rá sem tekintettem. Abban a párpillanatban pedig, csak fürkészőn tekintettem Olen szürke szemeibe. Nem tudtam levetkőzni, de nem is akartam a kíváncsiságom. *
- Ta… *Na de aztán kapcsoltam is, hogy egyrészt nem rám tartozik a kérdésem, másrészt nem is azért vagyunk itt. Így csak ajkamba harapva fojtottam vissza és ingattam meg a fejem, hogy nem fontos. S ahogy elhátrált már inkább a tanítását követtem, feledve ugyan nem a majdnem kérdésem, de nem foglalkoztam vele, nem mindenki vette jó néven a kíváncsiságom. De a nevetésére csak szélesen vigyorogtam, ahogy próbált válaszolni. Valahogy mindig tudtam örülni annak, hogy valakinek jó kedve van. Még ha csak egy minimális is. S ez mellett már elenyésző volt, hogy miattam vagy más miatt.
A férfi mozdulatai pontosak voltak, amiket próbáltam utánozni, hogy az utolsó tőröm is elhagyja a kiinduló pontot. De kevés sikerrel ugyan, de véghezvittem.*
- Hát legalább valaki így látja… De köszi. * Jegyeztem meg neki, ahogy a pengékért mentem. Nem álltam meg, az csak időpocsékolás lett volna, pláne, hogy így is hallja, amit mondok, de a vállam felet mosolyogva pillantottam hátra. Nem azért ajánlottam magam, hogy ne a másiknak kelljen, vagy nem tudná megoldani a dolgot, hanem mert a kis izgága mivoltomnak, ami emberként is megvolt, nem ártott egy kis séta. Olennek átnyújtva, a tipp özönömmel megspékelve, amikről nem tudtam, hogy mennyire helytállóak. De ahogy felszabadult a kezem a hajam visszatűrtem a fülem mögé, ahogy a hajolgatásban kissé kiszabadultak a fonatból. A csuklója mozdulatait is megpróbáltam leutánozni, az újabb hasonlatra viszont már jóval értelmesebb tekintettel bólintottam. *
- Igen, még… Bostonban utoljára. * Mosolyodtam el halványan, azonban ez már csak a mozdulat volt, ami arra szólt, hogy kivételesen van mihez viszonyítanom. Nem voltam boldog a gondolattól, de Olen tovább beszélt – szerencsére – ami vagy azt jelentette, hogy nem vette észre vagy azt, hogy nem érdekelte. Ennek kimondottan örültem legyen bármelyik is, hisz volt mire figyelnem. S az ütésre tett hasonlatára majdnem felnevettem, de csak majdnem. Nem akartam megszakítani.*
- Hát ha valami, akkor ez biztos, hogy meg van. * Igen, elég harcias kis macska voltam, ha megadták rá az okot, amit mostanában azért elég könnyű megtalálni. De öröm az ürümben, hogy ennek a célpontja leginkább Darren volt, mert elszigeteltem magam a többiektől, hogy ne okozzak bajt. Csak kérdés, hogy ennyire higgadtan is képes vagyok-e akkora erőt bele vinni egy-egy dologba. Közben persze elvette a másik tőrt is a kezemből én pedig szavai közben már megint a célra koncentráltam, de még eszemben sem volt eldobni, csak a csukló mozdulatokat utánoztam. Azonban a hangja megoldotta a kérdést, és ha nem is az, hogy ki akartam zavarni mindent a fejemből, de ez megtette a hatását és már repült is a tőr. Hát ez még annyira sem ment, mint az előbbi, de a hangja mozgásra, vagyis inkább dobásra késztetett. Bár én voltam a gazdatest, de ez a kis dög bennem érezte, hogy nem kéne újat húzni Olennel, így cselekvésre késztette a testem. Ó istenem, pedig csak a hangját emelte meg. Muszáj ennek a tamagocsinak mindentől megijednie? Visszafordulva felé, kissé összeszűkült szemekkel nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de már csak a másik tőr volt a kezemben, így alkalmam sem volt s már újra szólt, hogy mit is csináljak. Hát csináltam. Sikertelenül, s a harmadik sem lett jobb, amiből aztán düh lett, és ahogy a negyedik is a markomba érkezett, az újabb szavaira amik cselekvésre késztettek már dühből dobtam el, bár a mozdulatokat amit korábban mutatott megtartva. Ám, ahogy elhagyta az ujjaim azzal a lendülettel fordultam is felé és csípőre vágtam a kezem.*
- Ne ijesztgesd mert soha a büdös életben… *Kezdtem meg kissé morcosan és dühösen. Ám csak eddig jutottam, mikor a fülem meghallotta a csattanást. Kissé hátra fordulva a vállam felett néztem, hogy mégis mi volt. Hát, egész jó. Leszámítva azt, hogy nem a kiszemelt fába ment, hanem egy kicsit hátrébb lévőbe, ami oldalasan mellette volt. Na erre csak még jobban összeszűkültek a szemeim, bár sejtettem, hogy az irány kilengésében az volt a gond, hogy még be sem fejeztem a mozdulatot de már pördültem meg így valószínűleg „kicsit” kisodortam az eredeti cél útjából, de az erő legalább meg lett, így a hossz is. *
- Ez meg, hogy a pokolba? – Pislogtam Olenre. – De attól még ne ijesztgess, mert a farkasom ösztönösen csinálja össze magát, pedig csak a hangod emelted meg. Dühös nélküle is tudok lenni. * Engedtem meg egy halvány mosolyt az utolsó mondatom miatt. Hisz most sem az bosszantott fel, hogy már megint behúzta a farkincáját, azt már megszoktam. Hanem a sikertelen próbálkozásoktól lettem morcos.*
- Mindjárt jövök… * S már mentem is, hogy a korábbi összeszedést most is megtegyem. Közben, míg visszaértem a férfihez, hogy átnyújtsam megint neki a pengéket, a farkasom gondolatban jól összeszidtam. Körülbelül annyi hatást elérve, mint máskor. Semmit. De azért a lelkemnek jól esett, hogy volt kivel morognom, még ha csak gondolatban is.*