*Egy kedves mosollyal nyugtázza a kijelentést, hiszen nincs is mit nagyon hozzáfűzni. Ki is nézi a másikból , hogy szívesen teszi, amit nagyon is becsül benne. Sajnos tisztában van vele, hogy a legtöbb embert hátsószándékok vezetnek, ezért is igyekszik maga köré gyűjteni azokat, akiket nem. Szerencsére az itteni őrzők nagy részével szerencséje van. A borzot illetően értőn bólint. Igaza lehet a férfinak, ahhoz végül is nem kell észlénynek lenni, hogy esetleg a szagokat kövesse egy állat. Ez azért eléggé őrző első osztály.* - Most már figyelni fogok az ablakra. Még az volt a szerencsém, hogy csak egy borz jött be. *Kissé meg is csóválja hozzá a fejét. Nincsenek tévképzetei a világ gonoszságával kapcsolatban, regélni tudna róla. Természetes tehát, hogy tisztában van az esetleges rosszabb következményekkel, amik szerencsére ezúttal nem következtek be. Az inget illetően elégedett mosoly jelenik meg az arcán. Úgy fest ez tényleg fontos neki, hogy az ő számlájára írható károkat kijavítsa.* - Az nem fura szívesség, hogy meg akarom varrni az inged. Az volt a fura szívesség, hogy áthívtalak az éjszaka közepén borzot vadászni. Az ing elszakadása csak egy járulékos kellemetlenség, amit közvetve én okoztam, ezért én is szeretném helyrehozni. És persze varrni is szeretek. *És továbbra is mosolyog a védőbeszédét követően. Így teljes az indok, hiszen könnyen olyan lánynak tűnhetett eddig, aki szereti szinte idegen férfiak ingét varrni, ami tényleg elég furcsa lenne. Márpedig tény és való, hogy ott motoszkál benne az, hogy ez miatta történt. A narancslét ki is önti akkor tehát mindkettejüknek, a teafőzésről pedig letesz így. Csak magának most nem fog nekiállni. Az egyik poharat végül átnyújtja a férfinak, közben a kérdést illetően kissé megingatja a fejét.* - Fogjuk rá. Csak húst nem eszek, de állati eredetű dolgokat igen. Biztos hallottál a szent tehenekről. Mivel indiai vagyok, így egyértelmű volt, hogy nem eszek marhahúst. A többi már saját bolondság. *Legyint végül elmosolyodva, tényleg nem nagy dolog. Egyszerűen csak tiszteli a többi állatot is annyira, hogy ne akarja megenni őket. Tényleg nem tartja említésre méltónak a dolgot. Most már itt az ideje, hogy ő is leüljön. Bár még mielőtt ezt megtenné, elveszi az iménti konyharuhát a férfitól, nem az asztalra valók az ilyen véres vackok. Leteszi az egyik üres székre. Végül magát is egy másikra. Ha a másik nagyon figyelne, akkor a helyezkedés során megláthatja a lenge kis sötétkék hálóinget, ami bár sokat sejtet, de keveset mutat, viszont erre Anya is elég hamar felfigyel, így szépen újfent összehúzza magán a köntöst. Majd ő is belekortyol a narancslevébe.* - Köszönöm, igyekszem. *Mondja apró mosollyal, csak úgy szerényen. Szeret itt élni, de nem gondolta volna, hogy más is szépnek gondolja rajta kívül. Hiszen alapvetően elég indiai stílusú, még ha azért amerikanizálva és modernizálva is lett.* - Igen, nagyon régóta. Annak idején Fairbanksbe jöttem és amikor eljött az időm, akkor se nagyon szakadtam el. Igyekeztem nem túl messze kerülni a várostól, amikor áthelyeztek, aztán visszajöhettem végül ide. Szóval ez a ház lényegében már több mint ötven éve az enyém. De én szerintem nem is bírnám egy lakásban... úgy tudom, te abban laksz, nem? Mármint, biztos az is lehet szép, meg otthonos, de nekem valahogy akkor is szűkösnek tűnnek. Olyanok mint sok kalicka egymás mellett. *Teljesen gyanútlanul érdeklődik, hiszen azt is csak az adatbázisukban lévő lakcímről tudja, hogy lakásról van szó. Bizony a lakásokról is megvan a véleménye, abszolút a kertesházakat preferálja, de persze nincs azokkal baja, akik a másik életmódra rendezkedtek be. Tisztában van vele, hogy annak is megvan a szépsége, csak ő nem tudja értékelni.*
Anya mosolya megnyugtató. Olyan, mintha elsimítaná az idegeimen valamennyi apró borzolódást. A fejfájásom is csak távoli emléknek tűnik mindig, ha a közelében vagyok. Tulajdonképpen roppant kényelmes, és jóleső érzés. Mintha kikapcsolna minden feszültség. Hogy szerencséje volt a borzzal, arra csak bólintok egyet, bár úgy vélem, hogy nem esett volna baja akkor sem, ha betörő környékezte volna meg. Legfeljebb ha sokan lettek volna, vagy egy erős várfarkas. Akkor pedig talán velem sem ért volna túl sokat. Kicsit meglep az elégedett mosolyával. Én tényleg azt hittem, hogy csupán udvariasságból szeretné megvarrni az ingemet, az fel sem merült bennem, hogy ez nemhogy bosszúságot, inkább örömet jelent neki. - Úgy látszik más fogalmaink vannak a fura szívességekről. Pedig már erről az ingről is lemondtam… Halvány mosollyal vallom be, elvégre az ingjeim számítanak nálam a leginkább fogyóeszköznek. Szerintem nincs olyan, ami két hónaposnál öregebb lenne. A narancslé kellemesen hűvös, a pohár üvegfalán keresztül is érzem. Kifejezetten jól fog esni ebben a nyári melegben. Ami a magyarázatot illeti, valódi érdeklődéssel figyelek. Hallottam már, hogy vegetáriánusból is több féle létezik, de pontosan nem ismertem a finomságait a dolognak. A tehenek említésére bólintok. - Igen, már hallottam róluk. Ezek szerint meggyőződéses vegetáriánus vagy, nem a hús ízét nem szereted… Annyiféle magyarázatot hallottam már az okokra. Nem mintha számítana akármit is, hogy miért nem eszik húst. A saját választása, amit tiszteletben tartok. És legalább ennyivel többet tudok róla. Figyelem, ahogy leül, és nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a hálóinge kivillan a köntös alól. Megállapítom, hogy mennyire jól áll neki a sötétkék, valamint azt is, hogy kifejezetten szexi lehet köntös nélkül. Ebben a megállapításban sincsen semmi hátsó szándék, nem is bámulom feltűnően, és csak halványan érzem magam csalódottnak, és még halványabban rajtakapottnak, mikor összehúzza magán a köntöst. A ház berendezésének stílusa nem annyira számít, mint a hangulat, ami árad belőle. Azt sejtettem, hogy viszonylag régen itt lakik, de nem tudtam volna megtippelni, hogy már ötven éve. Még midig meglepődöm ezen, hiszen annyira fiatalnak tűnik. A lakás kérdésére bólintok. Még sosem laktam másban, legfeljebb kollégiumban, de az sem bálozásra van kitalálva. - Igen, és bár szép, mert fel van újítva, cseppet sem otthonos. Illetve mostanában legalább látszik rajta, hogy laknak benne, mióta van egy lakótársam. De ameddig egyedül laktam benne, addig legfeljebb a szennyes ruhákból derült ki, hogy nem üres. Nekem túl nagy is, mivel nincs mivel telepakoljam. Megvonom a vállam. Egy kertesház még nyomasztóbb lenne gazzal, kiszáradt bokrokkal, és belül pont ugyanolyan üresen, mint a lakások, amikben laktam eddig. Egyszerűen nincs időm berendezkedni, és egyébként sem érzem otthonomnak ezeket a bérleményeket. - Utoljára a szüleim lakását éreztem otthonosnak… Még akkor sem fogott el a „hazaértem” érzés, mikor az utolsó tartós kapcsolatomban együtt laktam egy nővel.
*Azzal azért tisztában van, hogy feltehetőleg elbánt volna egy betörővel, inkább az zavarta volna, hogy utána ugyebár az igazságszolgáltatás kezére adva az illetőt, hogyan is magyarázta volna ki, hogy egy haja szála sem görbült. Na igen, csak bonyodalmat szülne egy betörő, még ha klasszikus értelemben véve nem is fél tőle. A fura szívességet illetően vállat von. Ő nem tartja annak, de akkor már így marad, nem szándékozik jobban körülmagyarázni a dolgot.* - Úgy látszik. *Mondja bájos mosollyal, de szinte rögtön fojtatja is némi érdeklődéssel a tekintetében.* - Erről az ingről _is_? *Kissé fel is vonja a szemöldökét. Megnyomja az utolsó szót, hiszen az a kérdés tárgya. Ennyire fogynának a férfi ingei? Nem is gondolta volna, hogy a rendőrködés vagy mondjuk az őrzőség ennyire fogyasztja. Vagy az is lehet, hogy másra vonatkozik a kijelentés, ki tudja. Mindenesetre most már érdekli a megfogalmazásból fakadó kérdés. A következő kijelentésre bólint. Egyáltalán nem azért vegetáriánus, mert finnyás, vagy mert divat. Egyszerűen jött magától a gondolat, még mielőtt népszerű lehetett volna ez a létforma.* - Ettem már húst életemben, bár az ízére már nem emlékszem. De tény, határozottan nem az ízével van gondom, hanem azzal, hogy állatokat kell ölni hozzá. Ezzel szemben semmi bajom azokkal, akik húst esznek, rá tudok nézni a húsra és még a tápláléklánccal is tisztában vagyok, szóval én azt hiszem még a normálisabb vegetáriánus vagyok. Ugyanígy vagyok az alkohollal is. Én nem iszok, de el tudom fogadni azt, ha mások alkalomadtán igen. *Mondja apró mosollyal végül. Vannak elvei, de tisztában van vele, hogy másoknak is vannak és általában hajlandó azokat el is fogadni. Nem hord szemellenzőt, nem is kedveli a szűk látókörű embereket. Nem is biztos, hogy észreveszi a férfi tekintetét, önállóan is eszébe jutna, hogy illetlenség lenne bármit is villantani, így eleve összehúzza magán a köntöst. Érdeklődőn figyeli a férfit, néha aprót bólint is jelezvén, hogy figyel, érti, meg hogy tudja miről van szó, tehát képben van. Kellemes és figyelmes hallgatóság. Közben pedig egyik kezével a pohár párás falát cirógatja, körbe-körbe. Nála a teljes mozdulatlanság nem létezik, még álmában is forgolódik, szóval most is kell valamit csinálni, így jobb híján a poharát birizgálja.* - Az azért szomorú, ha már otthon sem érzed magad igazán otthon. De mondjuk érthető, hiszen éjjel-nappal dolgozol, szóval a lakás, ahol laksz lényegében csak azért van, hogy ne ázz meg alvás közben... De végül is vannak olyan emberek, akiknek nincs szükségük erre... gondolom. Vagy te vágysz egy olyan helyre, ahol nem csak laksz, hanem otthon is érzed magad? *Egyébként érezhetően nem ítéli el életmódja miatt a másikat. Hiszen kiknek a pap, kinek a paplan, mindenkinek mások az igényei és azok a körülmények, amiket saját szájíze szerint alakíthat. Persze érdekli, hogy ez az életmód a vágyott, vagy csak az elfogadott.* - Amúgy pont ezt mondtam. Én megfulladnék egy ilyenben. *Teszi hozzá, ha már az imént róla volt szó, meg aztán megvan azért a személyes véleménye is a dologról.*
Kinek mi a fura, ugyebár. A visszakérdezés hangsúlyán érzem, hogy most illik magyarázatot adnom arra az árulkodó, mégsem elég beszédes is szócskára. Ha először nem is akarózna nagyon körülírnom a témát, az enyhe szemöldökfelvonás meggyőz róla, hogy érdemes. Vannak arckifejezések, amik egyes nőknek szinte már túl jól állnak… - A ruhák nálam fokozottan fogyóeszköznek számítanak. Főleg az ingek. Üldözések, napi rutin, vagy mostanában még inkább a farkasok miatt kéthavonta a teljes ruhatáram lecserélődik. Szakadnak, kitisztíthatatlan foltokat gyűjtenek be, vagy szorítókötésként végzik… Egészen beletörődtem már. A végén azért megengedek magamnak egy mosolyt, hogy jelezzem, ez azért nem akkora tragédia, elvégre csak néhány ruhadarabról van szó, azok pedig könnyedén – bár nem olcsón – pótolhatók. A következő kérdésemmel az az érzésem, hogy akaratomon kívül védekezésbe kényszerítettem, pedig tényleg egyáltalán nem állt szándékomban a dolog. - Nekem semmi bajom a vegetáriánusokkal, vagy azokkal, akik nem isznak, nem dohányoznak. Én úgyis csupa gyorskaját, vagy étteremből rendelt dolgot eszem, úgyhogy egy szavam sem lehet mások szokásaival kapcsolatban. Mondjuk dohányozni éppen én sem dohányzom. A whisky meg a munka miatt nagyon ritka vendég nálam. Én nyugodtan ülök, a valami birizgálásáról a szüleim hamar leszoktattak, mert állítólag nem tesz jó benyomást, úgyhogy megtanultam szinte teljesen mozdulatlanul ülni, vagy állni, ez később jól is jött az iskolában, a kiképzésen, és a rendőrségen is. A kifejtésre válaszul megjelenő mosolyom már őszintén jókedvű. - Azt hiszem ez a tökéletes megfogalmazás… Már ami a lakást és a megázást illeti. A kérdésre már komolyabban válaszolok. - Néha hiányzik hogy otthon érezzem magam. Főleg amikor muszáj lassítanom valami miatt. Egy sérülés, vagy kötelező szabadság… Olyankor kiesem a napi rutinból, és nem is tudom mihez kezdjek a hirtelen rengeteg szabadidőmmel. Akkor néha jól esne igazán _haza_menni. Máskor nem. Nem erre vágyom én sem, legalábbis arra a részre nem, ami az állandó megfeszített munka természetes velejárója. Például a magánélet teljes hiánya. - Nekem nincs időm megfulladni benne… Legyintek egyet, mintha ezzel el tudnám tüntetni valamennyi kellemetlenséget is, ami eszembe jutott. - De most, hogy láttam, hol laksz, elhiszem, hogy szenvednél egy kis, személytelen, üres lakásban. Hát nálam a növények azt hiszem egy hónap alatt kiszenvednének. Akkor is, ha történetesen a locsolásról nem feledkeznék meg.
*Érdeklődőn hallgatja a férfit, kicsit még oldalra is billenti a fejét, miközben figyel. Amikor pedig a másik befejezi a mondandóját elmosolyodik és kissé, tán némileg hitetlenkedve, de megcsóválja a fejét.* - Lényegében a használhatatlan ingek számával arányosan izgalmas az életed. Ez végül is nem feltétlen rossz, amíg nem esik bajod. De amúgy vicces... ha ennél is több inget fogyasztanál már szuperhős lennél. Biztos van erre valami bizottság, ami eldönti, mikortól számítasz annak, manapság mindenre van. *Mondja végül kiszélesedő mosollyal, érezhetően nem túl komolyan, hiszen Jake is elmosolyodott, meg aztán ez legyen bármelyik őrzőnek a legnagyobb problémája. Mindenesetre valóban szórakoztatónak találja a szuperhősös gondolatmenetét. Igazából, ha valóban léteznének, akkor úgy nagyjából pont Jake lenne az, akiből simán kinézné. De természetesen tisztában van vele, hogy szuperhősök nincsenek. A gyorskaják hallatán elnéző mosoly jelenik meg a szája szegletében. Nem az a típus, aki elborzadna húsevés, vagy a gyorséttermi kaják gondolatától is.* - Ha lenne sem befolyásolna semmit. Vagyis... ez így kegyetlenül hangzik, mert adok a véleményedre, de ha nem tetszene az életmódom sem voltáztatnék rajta. Az meg teljesen normális, hogy nem vagyunk egyformák. Más életmódot folytatunk, mások a prioritásaink, ennyi. Némelyik gyorsétteremben pedig van vegetáriánus menü... néha én is rendelek. *A végét már csak suttogva mondja, mintha olyan nagy titok lenne, de végig ott a mosoly az arcán, amiből rögtön le lehet szűrni, hogy a hangsúly nem komoly. Amúgy igen, az ételrendelés bár alapvetően távol áll tőle, bizony vele is előfordult már, hogy nem volt ideje nekiállni főzni, lévén nem csak testnevelést tanít, de ugyanúgy őrző is mint Jake. Értelemszerűen ez neki is ugyanannyi időt emészt fel, ha nem többet. Neki nem tűnik fel, hogy illetlen lenne a dolgok birizgálásától, főleg, hogy tekintete közben végig a másikon leledzik, pusztán a keze jár. Ezzel is leáll egyébként, amikor válaszol, miután végighallgatta értőn a másikat.* - Olyankor nem tudsz hazamenni a szüleidhez? Mert ha tényleg csak azon a pár napon igényled ezt és ott érezted utoljára... *Szerinte logikus. Egyébként felfedezhető a tekintetében, hogy azért kicsit sajnálja a másikat. Bár azt még maga sem tudja miért, hiszen tökéletesen el tudja fogadni a másik életvitelét... Talán azért sajnálja, mert meg sem fogalmazódott benne igazán az a gondolat, hogy otthont teremtsen.* - Igen, bár valószínűleg nekem több szabadidőm is van, hogy rendben tartsam, mint neked. Az hogy tesitanár vagyok nem éli fel az összes időmet. Egy személytelen, üres lakást értelemszerűen könnyebb rendben tartani, így érthető a választás. Itt meg azért kell füvet nyírni, a kertet gondozni, mindig el is romlik valami természetesen, meg aztán takarítani... *A végén csak legyint elmosolyodva. Hosszú lenne a lista, de láthatóan minden el van végezve róla. Legalább is folyamatosan igyekszik maga körül rendet tartani. Megissza a poharában lévő maradék narancslevet, majd szépen felkel és beteszi a mosogatóba.* - Holnap dolgozol? Vagyis... már inkább ma. *Mosolyodik el, miközben hátat fordít a mosogatónak és így a férfire tekint. Nekidől az említett konyhabútor oldalának úgy áll meg.*
Azért a válaszára nem tudok nem mosolyogni. Méghogy én szuperhős! Igencsak távol állok az ilyesmitől... - Nem hiszem, hogy ezt a tönkretett ingek száma határozza meg. Különben sem vagyok szuperhős típus. Most rajtam a fejcsóválás sora. Nem, sosem gondoltam magam hősnek. Nagyon ritkán egy kicsit jólesett amolyan hétköznapi hősnek érezni magam, de csak pár pillanatra, és sosem igazán komolyan. A következő magyarázathoz csatolt szabadkozásra csak legyintek, elvégre értem a lényeget, kár bocsánatot kérni. - Így a helyes. Soha nem is várnám el az ilyen változásokat. Én sem változtatok az enyémen, hiába rágják vele annyian a fülemet. Kezdem érezni, hogy mennyire keveset aludtam, és hogy ezt elfelejtsem, megnyújtóztatom a vállam, és amennyire ülve képes vagyok rá, a hátamat is. A kérdés kicsit meglep, ezt az arcomról is le lehet olvasni. - Ők bármikor szívesen látnak, a hiba bennem van. Ahhoz, hogy meglátogassam őket, szabadságot kellene kivennem, és elutaznom. Ilyesmi csak ritkán fordul elő. Évente egyszer, vagy kétszer... Ennél azért gyakrabban eszembe jut, és hiányzik. A lakás rendben tartásába inkább bele sem gondolok. Míg Chantal nem költözött be, gyakorlatilag állandó volt az agglegényes káosz, azóta a kicsikét szeleburdi, olykor ügyetlen nőével bővül, mikor épp neki sincs ideje, vagy energiája rendet varázsolni, de alapvetően sokkal jobb a helyzet, úgyhogy hálás vagyok neki. - Igen, dolgozom. - Egy gyors pillantással ellenőrzöm a karórámat, és azzal a lendülettel fel is pattanok a székről – Ne haragudj, feltartottalak... És nekem még át kell öltöznöm munkakezdés előtt. ~ Ó, hogy a rosseb tekeredjen rá ezekre a rövid napokra! Mindig csúszásban vagyok...~ Még egyszer megigazítom a ruhámat – nem mintha a félregombolásom segítene a futó igazgató mozdulatom -, aztán távozóra fogom. - Köszönöm a beszélgetést, és ha bármi történik, hívj máskor is. Remélem te még fogsz tudni pihenni... Szusszanok egyet, és ha az elköszönés megvolt, akkor indulok a kocsimhoz, mert sajnos lassan el kell indítanom ezt a napot hivatalosan is. Jó hosszú lesz ez a nap, már előre látom.
*Valahogy sejtette, hogy valami ilyen kaliberű választ kap Jake-től a szuperhős téma tekintetében. Igazából azon lepődött volna meg, ha valami egyéb, akár helyeslő választ kap. De nem így van, így egy elnéző mosollyal jutalmazza a másikat. Persze a férfinak nem kell tudnia, hogy ez mit takar, elég ha őt szórakoztatja Jake szerénysége.* - Hát jó, akkor nem vagy az. *Most minek próbálja meggyőzni? Jó ez így, inkább maradjon szerény, mint sem valótlanságának tudatában lévő felvúvalkodott hólyag. Mert egy ilyen ember nem lehet igazi, létező személy, az is biztos. A változásokat illetően szorgosan bólogat, ez ugyanis így van rendjén és akkor legyen is ez a lezárása a témának, ugyanis nem tervez hozzáfűzni más egyebet. A családot illetően picit oldalra billenti a fejét, úgy nézi a másikat. Szemlátomást tökéletesen megérti, végül pedig aprón sóhajt egyet.* - Erre nem tudok mit mondani, azon kívül, hogy szerintem a legnehezebb dolog önmagunkkal kompromisszumot kötni. Ettől most tudom, hogy nem lesz jobb, de ha nekem is sikerül, akkor esetleg elmesélem hogy csináltam. *Egy kis mosoly is jár mellé, hiszen érezhető a végén a leheletnyi komolytalan él. De hát őt is hasonló problémák gyötörték és most inkább már le is mondott ezeknek az orvosolásáról. Ezügyben nem ő a legmegfelelőbb személy itt mindenféle tanácsok adogatásában. A hirtelen felpattanás azért láthatólag meglepi, már egész jól beleringatta magát a kellemes diskurzus hangulatába, így váratlanul éri a váltás. Csak amikor a konyha falán leledző órára tekint, realizálja, mennyire elszaladt az idő, így jómaga is feláll gyorsan.* - Persze, menj csak. Nem szeretném, ha miattam késnél. Az inget pedig várom... *Miközben beszél, immár kíséri ki a másik, csak ő ugyebár az ajtóban megtorpan.* - Nem hiszem, hogy most már visszafekszem, de te vigyázz magadra és jó munkát. Szia. *Köszön el a férfitól mosolyogva, de nem fordul sarkon. Megvárja szépen, amíg a másik elhajt a kocsival, még int egyet utána, majd csak aztán megy vissza és csukja be maga után az ajtót. Most ő is kicsit korábban kezdi a napot, de mint mondta, itt mindig van mit csinálni.*
Kellemes, hűvös, párás az őszi reggel, színes faleveleket sodor a szél, de még vékonyabb kabátban sem fázom. Farmerban, csizmában, póló-pulcsi-nem túl vastag kabát kombinációban indultam el otthonról, a széles karimás kalapot már a lovak tulajdonosától kaptam, aki az egyik kollégám országos cimborája, és mellesleg imádja a lovakat, annak ellenére, hogy éppen Fairbanksben talán kevéssé praktikus ménest tartani. A lényeg, hogy egyből igent mondott a kérésre, miszerint kölcsönözzön nekem két szelídebb, türelmesebb, jólnevelt hátast egy napra, és mikor leparkoltam a garázsában, már akkor majdnem kiugrott a bőréből, hogy végre valakinek végigmutogathatja a kedvenceit. Be kell vallanom, két perc alatt veszítettem el a fonalat a lótenyésztési, színmeghatározási fogalmak, szakkifejezések, különböző versenyek nevei és díjai között, vagy hogy éppen melyik állatot hogy hívják, mert mindnek legalább három különböző neve volt, abból egy háromszor olyan hosszú, mint egy normális emberé. A lényeg, hogy mire a nekem szánt, felnyergelt-kantározott lovakhoz értünk, már az is megerőltető volt, hogy az ő hétköznapi neveiket keverés nélkül jegyezzem. Egyébként ekkor történt az is, hogy a házigazda a saját kalapját a fejembe nyomta, mondván így sokkal jobban nézek ki, és egyébként ha szemerkélni kezdene az eső, nagyon hálás leszek neki a figyelmességért. A fickó lehengerlő, az biztos, még most, útban Anya háza felé, a nekem ajánlott fehér alapon barna foltos, megtermett mén nyergében ringatózva, szóval még most is rajta töprengek, egyszerűen mert annyi információt kaptam rövid idő alatt, hogy még fel kell dolgoznom. Azért mire a ház előtti kanyarhoz érünk, sikerül rendbe szednem a gondolataim, és újra működésbe hozni az agyam. A nyolc patkó ritmusos csattogását Anya valószínűleg már jóval azelőtt meghallja, hogy az útról a ház bejárata felé fordítanám a lovakat. A csődöröm mellett vezetőszáron békésen ballagó kanca lenyűgöző szépség, valódi különlegesség. Termetre könnyű, nyúlánk formáival is tökéletesen arányos, nem sokkal kisebb a foltos ménnél, a lábai, a dereka, a nyaka mégis sokkal vékonyabb, a járása kecsesebb. A szőre forró keserűcsokoládé-színben ragyog, míg szőke sörényén és farokszőrén hidegen csillan az őszi napfény. A ház előtt megállítom a lovakat, leszállok a nyeregből, és ha Anya még nincs kint, akkor az egyik hátast a lépcső bal oldali korlátjához kötöm ki, a másikat a másikhoz, aztán kopogok.
*Elég sok mindent el lehet rólam mondani, jót is, rosszat is, de hogy lusta lennék, sosem szerepelt a jelzőim között. Főleg ha ilyen kellemes őszi napról van szó. Végre jut egy kis időm arra, hogy rendbe tegyem a ház környékét még a tél beállta előtt. Mondjuk egyébként is a hajnali kelés híve vagyok, így ez az elhatározás ilyen téren nem oszt, nem szoroz. Öltözködés terén kimondottan a kényelemre törekedtem ma, meg aztán vendéget se várok, így farmert húztam, hozzá halványkék blúzt és bakancsot, ha már kint is tervezek ténykedni. Természetesen azért a szürke kardigán is kéznél van, hiszen ősz van, ebben az időben lehet a legjobban megfázni. Hajamat pedig összefogtam egy lófarokba, lévén csak útban lenne munka közben. Eleinte ügyet sem vetek a zajra, annyira elmerülök a hátsó kert rendberakásában, hogy meg se fordul a fejemben beazonosítani. Lódobogás? Ugyan, ki jár manapság lóháton, vagy szekérrel? Ha rögtön felfigyelek rá se hiszem, hogy ez lenne az első, ami eszembe jut. Egyébiránt az útra még csak rá sem látok, hiszen a házam mögött vagyok ásóval a kezemben. Ahogy persze közeledik a paták zaja azért már én is feleszmélek a gondolataimból, tényleg egyébként rövid gondolkozás után meg is állapítom, hogy talán valami patás jószág lehet. Csak akkor jutok el a gyanakvásommal odáig, hogy előre is jöjjek, amikor határozottan a közelből hallom már a lépteket... és igen, ez egy őrző, még a mágiaérzékenységem is jelez. Az ásót leszúrom a földbe és miközben megkerülöm a házam, szépen le is húzom kezeimről a kerti kesztyűket. Pont akkor hallom a kopogást az ajtómon, amikor előbukkanok a ház sarkánál. Persze azt gyorsan realizálom, hogy Jake kopog az ajtómon, de speciel őt már láttam elég sokszor... viszont ezek a lovak újak. Meglepetten nézek az állatokra, egy pillanatra a szavam is eláll. Nem csak, hogy gyönyörűek, de még az én portámon is vannak. Meg vagyok győződve róla, hogy még a szemem is felcsillan a lovak láttán.* - Te jó ég... te hoztad őket? Mármint... gondolom, hogy nem maguktól jöttek. *Igyekszem keresgélni a szavakat, ily módon köszönni is elfelejtek. Viszont abban nincs hiba, hogy már meg is indulok a bal oldali korláthoz kikötött jószág felé és ha az hagyja, akkor bizony így első körben némi bizonytalansággal és óvatosan megkísérlem megsimogatni.* - Jaj, nagyon szép vagy... nem bántalak... *Mivel a lóra nézek és őt igyekszem simogatni, így elég egyértelmű kinek szól.*
A lovak békésen megállnak a korlát két oldalán, a kanca lehajtja a fejét, hogy harapjon a fűből, de mikor rájön, hogy nem éri el a fűszálakat, megpróbálkozik a virágokkal a ház mellett. Egyébként lustán legyez néha egyet-egyet a farkával, és a füleit forgatva ellenőrzi a környéket. A csődör egy rövid ideig engem figyel, aztán a ház sarka felé fordítja a füleit, majd a fejét is. Én a foltos csődörnél néhány szívdobbanásnyi idővel később veszem észre Anyát, viszont sokkal jobban örülök neki, ez vitathatatlan. Jókedvű a mosolyom, és mivel okafogyottá vált az ajtóban álldogálnom, lesétálok a lépcsőkön, és elégedetten veszem tudomásul, hogy elakadt a szava az állatok láttán. Úgy tűnik sikerült meglepni. Úgy cowboyosan – ahogyan a filmekben is látni – megbököm a kalapom karimáját üdvözlésképpen. - Szia! Technikailag inkább ők hoztak engem, de nem értem félre direkt a kérdést, úgyhogy igen, én hoztam őket. Reméltem, hogy van időd egy kis kikapcsolódásra. Megpaskolom a kanca dúsan izmolt hátsó combját, ő pedig a felé nyúló nő tenyerébe simítja selymesen puha orrát, és Anya bőrére szuszog. - Tudod, mindenki azt mondta, hogy lazítsak egy kicsit, de bevallom, nem nagyon van kivel. Van kedved lovagolni? Figyelem, ahogy ismerkedik a lóval, egyelőre nem zavarom meg a barátkozást, csak háttérinformációval szolgálok. - Az ő neve Dévaj, legalábbis a hétköznapi. A másikat nem tudtam megjegyezni. A foltos pedig Revans. Mindkettő teljesen szelíd, legalábbis a tulaj azt mondta. Ez nekem nem is árt, mert nem tudom Anya hogy van vele, de az én lovastudásom eléggé berozsdásodott már.
Azért a megjegyzésre produkálok egy apró, játékosan cinikus mosolyt. Ha nem akarja kiforgatni a kérdésemet, akkor miért teszi? Mondjuk nem mintha zavarna, hiszen értem és szeretem is a viccet. Persze a kalapos kis ügyeskedésre azonnal kiszélesedik a mosolyom. Na jó, meg kell hagyni jól áll neki a kalap, biztos nem egy nő álmodozik arról, hogy így belovagoljon a kertjébe egy Jake. Hát de ezek a lovak zabálnivalók, le se tagadhatnám, hogy perpillanat jobban lenyűgöznek, hiszen ilyet azért nem látok minden nap. - Azt hiszem a kertészkedés megvár... de én még sosem ültem lovon, az nem baj? - Nézek most újfent Jake-re, még talán kicsit rémült is lehetek, ahogy realizálódik benne, hogy nem tudok lovagolni. Igazából ez nem okozna nekem nagyobb problémát vagy nem vetne gátat annak, hogy lovagoljak, ha előtte szépen megtanít valaki hogyan is kell. Nehogy ráüljek szegény állatnak valamijére aztán megvaduljon nekem. - Kedvem van, csak a tudással vannak gondok. Egyszer ültem szamárháton, de az is vállalhatatlanul régen volt. - Mondom halvány mosollyal és akkor most már tényleg eljutok addig, hogy megsimogassam a mellettem lévő állatot. Azért egy kicsit tartok tőle, hiszen egy hatalmas állatról van szó, amivel ez előtt nem volt dolgom, szóval csak óvatosan próbálkozok.... és úgy fest sikerrel. A lóban gyönyörködve simítom végig kezemet az orrán, párszor így megsimogatom, majd már némileg felbátorodva már a sörényébe is beletúrok. Mindig kíváncsi voltam, hogy milyen lehet a tapintása a lósörénynek. - Szervusz Dévaj. Remélem tudod, hogy most egy álmot váltasz valóra. Csak úgy simán elhozhattad őket? - Csak a köszönés szól a lónak, a továbbiaknál Jake-re nézek. Tényleg szeretném, ha a férfi tudná, hogy mennyire örülök ennek a kis meglepetésnek és hogy pont engem választott erre. Az pedig, hogy ez egy álom valóra váltása, a legkevésbé sem túlzás.
Örülök a mosolyának, egyik nem titkolt célom volt, hogy jókedvre derítsem, elvégre úgy van értelme kikapcsolódni. Nem bántódom meg, amiért a lovak érdekesebbnek bizonyulnak nálam, hosszútávon úgyis velem kell beérnie, mint beszélgetőpartner, mert a hátasoktól értékelhető választ aligha várhat. A kérdésre megrázom a fejem. - Nem baj. Direkt olyan lovakat kértem, akik türelmesek és segítőkészek az ügyetlenkedő lovasokkal. Én is régen ültem már nyeregben. Elmondom a legfontosabb dolgokat, és gyakorolhatsz egy kicsit, mielőtt elindulunk. Könnyen rá fogsz érezni,ebben biztos vagyok. Még hagyom, hogy Anya felbátorodjon az ismerkedésben, a kancának nincs szüksége időre, hogy oldódjon. Élvezi az orrát érő simogatást, és mikor a nő a sörényébe temeti a tenyerét, akkor a ló a zsebéhez hajol, gyakorlatilag megmotozza, gondolom valami finom falat után kutatva. Ahogy a vizsgálattal végez, felemeli a fejét, az orrát Anya arcához simítja, kedveskedve az ajkai – és szigorúan nem a fogai – közé fogja egy pillanatra a nő fülét, aztán tovább hajol, és játékosan meghúzza a copfját is. - Úgy tűnik, kedvel téged. Ha jól látom befogadott a ménesbe. Megmosolygom a kanca törleszkedős, barátkozós gesztusait. - Az egyik kollégám ismeri a gazdájukat, nagyon szívesen adta kölcsön őket. Roppant büszke a lovaira, egyébként joggal. Felülsz? Amennyiben nem rémíti meg a gondolat, úgy eloldozom a kancát a korláttól, és pár lépéssel odébb vezetem. - Lóhátra a ló bal oldaláról ülünk fel. Általában szembe állsz az oldalával, a bal kezedbe fogod a szárat, és megkapaszkodsz a nyeregkápában. - Mutatom, hogyan fogja a szárat, és hová tegye a tenyerét. - A bal lábaddal lépsz a kengyelbe, de ez most túl magasan van neked, úgyhogy bakot fogok tartani. Innen már csak lendületet kell venni, és a jobb lábadat átemelni a ló fara fölött. Praktikus lenne nem fenékbe rúgni, mert akkor elindul, ami elég kényelmetlen helyzetet eredményez. - ehhez egy cseppet mosolyognom is kell, mert például velem előfordult már, és jókorát nyekkentem. - Ha már nyeregben vagy, akkor a jobb lábadat is a kengyelbe csúsztatod, megfogod a szárakat, és indulásra kész vagy. Egyenes háttal, finoman lefelé feszített sarokkal, nem megfeszített szárral ülsz helyesen, és semmiképpen nem a ló szájába kapaszkodsz, ha valami történik. Akkor jó, ha a combizmoddal, és a kengyelbe támaszkodva meg tudod tartani magad a nyeregben, és nem ülsz egészen a farzsebedre... Elsőre nagyon karót nyelten hangzik, de nem az, hamar menni fog koncentrálás nélkül is. Ha az elméleti részen túl vagyunk, akkor felveszem a kesztyűmet, összekulcsolom az ujjaim, lehajolok, hogy Anya a kezembe léphessen. Nem fog gondot okozni, hogy nyeregbe segítsem, kifejezetten könnyűnek találtam – már ami a súlyát illeti – korábban is. Ha fent van, és szükség van rá, segítek helyesen elrendezni az ujjait a szárakon, beállítom neki a kengyel hosszát, és ezután jöhetnek az irányítással kapcsolatos tanácsok, de előtte hagyok neki egy kis időt, hogy kényelmesen el tudjon helyezkedni. Közben megpaskolom a kanca nyakát, és megfogom a szárat az álla alatt, hogy semmiképpen ne mozduljon el.
- Én annyira nem érzem magam biztosnak, szóval örülök, hogy legalább te az vagy. Most kiderül, hogy én milyen diák vagyok. - Jegyzem meg széles mosollyal, hiszen akárhogy is nézzük, eddig épp ellentétes volt a felállás. Hiszen én tanítottam a férfit az örzőség rejtelmeire meg a közelharcra. Most pedig ő fog engem lovagolni tanítani. Mondjuk nem tartom magam lassú felfogásúnak, szóval azt hiszem az instrukciók követésével nem lesz baj. Tehát csak az a kérdés, hogy Dévaj mennyire preferálja, hogy én lovagoljam meg. Amikor a ló a zsebemhez hajol először egy kicsit azért megijedek. Látszik rajtam, hogy hátrálnék, mivel fogalmam sincs mit akar, de aztán észlelem, hogy csak matat, így végül nevetős mosoly jelenik meg az arcomon. - Mit szeretnél? Nem tudtam, hogy jössz, nincs nálam semmi. - Mondom neki szinte már bocsánatkérő tekintettel, erre meg felemeli a fejét. Na, ezen a ponton viszont egyszerűen elnevetem magam, hiszen nyilvánvalóan szekál. Én persze csak óvatosan igyekszem kicsit eltolni a fejét a fülemtől, aztán meg a hajamtól, valamennyire ficánkolok is egy kicsit, hogy ezt ugyan ne csinálja, de persze végig kacarászok. Nem gondoltam, hogy ezek a lovak ennyire jó fejek. - Gondoltam, hogy valami ilyesmit akar a tudtomra adni. Elég lesz már. - Továbbra is nevetek beszéd közben is. Utóbbi persze Dévajnak szól cseppet sem szigorúan, de okos jószág ez, kedvesen is sikerül leszerelnem, amiért pedig jár még néhány extra simogatás természetesen. Úgy érzem fel is oldódtak a kezdeti gátlások köztünk, főleg így, hogy már egy ménből való kancák vagyunk. A választ persze hallom és értőn bólintok is rá, amíg el nem hangzik a nagy kérdés. Egy pár pillanatig elgondolkozok rajta, majd végül kiszélesedik ismét a mosolyom. - Ez nem is kérdés. Most, hogy így sikerült belezúgnom ebbe a gyönyörűségbe, esélytelen, hogy megúszd a lovasoktatást. - Bizony így van, szóval hagyom is Jake-nek, hogy előkészítse nekem a terepet. Persze követem őket és szépen odaállok, ahol ő is van. Mármint mellé persze. És akkor figyelek jó diákhoz illően. Bólogatok serényen, meg figyelem, hogy ő mit hogyan fog, hogy amikor majd én jövök, akkor minél kevesebbet bénázzak. Azért a ló farbarúgását illetően én is elmosolyodok, de nem fűzök hozzá egyebet. Persze eltároltam az infót, hogy akkor óvatosan kell felülnöm. Mindig az említett dolgokra nézek, amikor mutogatja őket a férfi, tényleg érdeklődő vagyok. Az egyenes hátnál egyébként ösztönösen kihúzom magam jobban, bár szerencsére a tartásommal nincsenek bajok, tehát ez a kis gesztus, ami minden bizonnyal az igyekezetem jele, alig észrevehető. - Nem is tudtam, hogy ennyi mindenre kell figyelni, de akkor igyekszem. Azt hiszem mindent megjegyeztem. Lábak a kengyelbe, egyenes hát, megfeszített szár, lefeszített sarok, nem teljes fenékkel ülés... huh... mehet. - Leginkább csak magamnak sorolom fel, hiszen a férfi nem feleltet. Egyszerűen kell a plusz önbizalom, hogy tudom is mit csinálok, erre pedig az anyag felmondása tökéletes. Ahogy Jake bakot tart én óvatosan belelépek, megkapaszkodok a kellő helyeken és akkor lendületesen és egyébként elegáns macskaügyességgel emelem át a másik lábam a ló farán. Hiába a bizonytalanság, azért a hosszú évtizedek tökélyre csiszolt ügyességén még ez sem változtat. Tehát egy kezdő lovashoz mérten, ez egy profi nyeregbeülés. persze be is csúsztatom a lábaimat a kengyelbe, lefeszítem a sarkam, egyenesen ülök és igyekszem az instrukcióknak megfelelően fogni a szárat is. Csak nagyon óvatosan helyezkedek, hogy némileg kényelmesebben legyek és rá kell jönnöm, hogy azért a nyereg valamennyire adja magát ezzel az ülés-dologgal kapcsolatban. Nem is lenne annyira kényelmes, ha rendesen leülnék. - Így jó? Jó helyen fogom? - A szárnál és a lefeszített saroknál még azért nem tűnök annyira professzionálisnak, szóval ezeknél Jake-nek mindenképp be kéne állítania. A tartásom és ahogy ülök, viszont egész jó. Nem csak felsőbbrendűbbnek tűnök így lóháton, de egy kicsit még annak is érzem magam.
- Legalább én is mutathatok valami újat. Nem mintha enélkül kevesebbnek érezném magam, de jó érzés látni, mennyire örül a lehetőségnek. A kanca nem tűnik csalódottnak, amiért nem talált semmi ehetőt Anyánál, úgy tűnik bőven megelégszik a barátkozással is. Anya egyébként is csinos nő, de ez a jókedv, a felszabadult mosoly, és a nevetés éveket fiatalít rajta. A vallomást is megmosolygom. - Ha menthetetlenül szerelmes lettél, a gazdája biztos örül neki, ha időnként meglátogatod. Csak készülj fel egy jó hosszú beszélgetésre. Szerencsére teljesen problémamentesen sikerül a nyeregbe ülés, úgyhogy lehúzom a kesztyűimet, és félig a zsebembe gyűröm őket. - Soknak tűnik elmondva, de egyszerűbb, mint amilyennek hangzik. Dévaj nyugodtan tűri a mocorgást a hátán, míg Anya megtalálja a kényelmes ülést. Én elengedem a szárat, és eligazítom az ujjait a bőrszíjakon, aztán megigazítom a lábát, hogy tökéletesen álljon a kengyelben - Most tökéletes. A legfontosabb, hogyha történne valami, és nem tudod megállítani, akkor ne rángasd a szárat, ha végképp veszve minden, akkor szorítsd a comboddal, és a nyeregkápába, vagy a sörényébe kapaszkodj. Semmiképpen ne rugdosd, mert csak még jobban felgyorsul tőle, inkább szorítsd a comboddal, ahogy tudod... Még csak az hiányozna, hogyha valamiért megugrik alatta a ló, akkor egy rántással elfektesse vágta közben a kancát, mert akkor mindketten összetörik magukat. A vészhelyzettel kapcsolatos tájékoztató után jöhet az érdemi része a dolognak. - Az irányítás lényege lovaglás közben nem a szár, az csupán segítség. Ha el akarod indítani, akkor billentsd előre a csípődet, és finoman bökd meg a sarkaddal, - itt megfogom Anya bokáját, úgy mutatom, hová érintse a sarkát, utána folytatom - miközben lazítasz a száron. Ugyanígy tudod gyorsabb tempóra fogni is. Ha meg akarod állítani, vagy lassabbra fogni, akkor hátrabillented a csípőd, hátrébb helyezed a testsúlyod, megszorítod a comboddal, és finoman hátrahúzod a szárat. Egyszerre és egyenletesen mindkettőt. Ha húzod a szárat, és megbököd a sarkaddal, akkor ugrik, úgyhogy ezt inkább ne. Ma legalábbis semmiképpen. Fordítani úgy tudod, hogy a kívánt irányba eső szárat rövidebbre fogod, a másikat meglazítod, ezzel elfordítod a fejét. Ha jobbra akarod fordítani, akkor a jobb lábszáradat kicsit hátrébb csúsztatod a testén, és finoman nekinyomod, a balt pedig kicsit előrébb, a testsúlyodat jobbra helyezed, és te is fordulsz vállból, derékból. A lényeg, hogy mindig együtt mozogjatok. Rá kell érezni a mozgása ritmusára, átvenni, hogy kényelmes, laza legyen, és neked is természetesnek érződjön. Onnan segítséget adni is könnyebb, természetesebb lesz neki. Még egyszer körbejárom a kancát, ellenőrzöm, hogy minden a helyén van-e, a heveder szorosságát is megnézem, utána finoman megpaskolom a ló nyakát. - Három jármódja van, a lépést elég simán kiülnöd, ügetésnél viszont praktikus segítened a lónak azzal, hogy ritmusra kikönnyítesz, vagyis kiemelkedsz a nyeregből. Amíg nem érzed a ritmusát, addig válaszd ki magadnak az egyik első lábát, mikor azzal előrelép, akkor emelkedsz, mikor a másikkal, akkor ülsz vissza. Az elején, amíg nem vagy magabiztos, addig az is elég, ha ülve maradsz a nyeregben, és a csípődet billented a ritmusra. Vágtában se dőlj előre, és ne kapaszkodj a szájába. Itt is az együtt mozgás a lényeg, de nem kell kiemelkedned a nyeregből, csak törekedj rá, hogy ne zötykölődj. Ennyi a lényeg, ha akarod elmondom újra, ha nem, akkor szerintem szép nyugodtan indítsd el. Sétálj vele pár kört, és meglátjuk. Adj neki laza szárat, hogy tudja mozgatni a fejét, de ne lógasd, mert akkor nem tudod időben adni neki a segítségeket. A lábszáradat végig simítsd hozzá anyira az oldalához, hogy érezd a testmelegét. Most még megfogom a felém eső szárat kicsivel a kanca álla alatt, nehogy véletlenül megugorjon, ha túl erősre sikerülne az indítás, és egy darabig így is sétálok mellettük, közben egyszerre figyelek mindkettőjükre, és csak akkor engedem el a szárat, ha Anya elég magabiztosnak látszik.
- Ezt úgyis egyre ritkábban tudják elérni. - Csak úgy mellékesen teszem hozzá ahhoz, hogy mutat valami újat. A hétköznapi monotonitásban néha már el is feledkezek róla, hogy még egy rakás dolgot nem próbáltam és nem tapasztaltam meg. Szóval örülök neki, hogy Jake ma kiráncigál a kis kertecskémből és felpakol engem egy ló hátára. Általában rám jellemző, hogy foglalkozok az emberekkel és próbálok a kedvükre tenni, de jól esik, hogy a férfi rám gondolt. - Miért, beszédes? Egyébként biztos meg fogom látogatni, ha már így egy ménesbe tartozunk. Ilyen csődörök mellett kell is a csajos beszélgetés... - Nevetek fel halkan, majd azért realizálódik is bennem, hogy mit mondtam és hogy mindezt hangosan. Halk nevetésem gyorsan zavart mosolyban fut ki és inkább Dévajt nézem végül, ez a biztos. Egyáltalán nem bátorításnak szántam, de még csak meg sem fordult a fejemben a kimondásakor, hogy ennek bármilyen plusz értelme lehet. Annyira adta magát a párhuzam és Jake végül is tényleg nagyon jó parti... valaki másnak... Nagy levegő, kihúzom magam, ragyogó mosolyom felöltöm és mintha nem is mondtam volna semmit szállok fel a segítségével a ló hátára. Abban bízok, hogy ha úgy teszek, mintha nem mondtam volna semmit, majd ő se lát a csődörsége mögé semmi extrát. Amúgy az a legkevésbé sem zavar, hogy utólag kell kicsit javítani azon, hogy mit hogy fogjak, meg a lábamat hogyan tartsam. Engedelmesen tűröm a beállítást, bólintok is meg minden, jelezvén, hogy megjegyezve, így fogom csinálni legközelebb. Mert az már most biztos, hogy lesz legközelebb. A továbbiakban pedig figyelmesen hallgatom a férfit, szemlátomást is már fejben próbálom lejátszani a hallottakat, csak hogy fixáljam az információkat és a mozdulatokat. Amikor Jake levegőt vesz a magyarázat közben, akkor néha közbe szúrok egy "Rendben"-t, vagy egy "Jó."-t, csak hogy lássa, képben vagyok. És akkor eljutunk oda, hogy el kéne indítanom Dévajt. Most azért némileg ismét eluralkodik rajtam a bizonytalanság. - Ha elvágtatnánk a nagyvilágba, akkor azért ne add majd fel a keresésünket. - Mondom mosolyogva, ki tudja végül is mi sül ki ebből. Szóval úgy teszek, ahogy Jake mondta és finoman megbököm Dévajt a sarkammal, na meg a csípőmet is előre billentem úgy mintha marha határozott lennék a dolgomban, hátha érzi és jól fog viselkedni. A ló pedig minden bizonnyal megindul, hiszen igyekszem úgy tenni, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Mármint, ahogy Jake mondta. Ha pedig a férfi majd elengedi a szárat, akkor megkísérlem talán kissé túlzó óvatossággal a saját kezembe venni az irányítást. Így amikor már önállóan kanyarodnánk, az egy elég széles ívre sikeredik. Csak a végefelé húzom kicsit bátrabban a szárat, így ha nem is szép kört írunk le, de legalább már haladunk vissza Jake felé. Egyébként az arcom nagyon koncentrált és végig azt figyelem, hogy mindent jól húzok-e, meg hogy ugye nem rugdalom szegény oldalát, próbálok az ütembe is kényelmesen beleülni. Kicsit olyan lehet, mintha megszűnne körülöttem a világ, baromira igyekszem jól csinálni. - Na, mehetek díjugratónak? - Kérdem a hangomba vegyülő némi izgalommal és persze mosollyal. Még megszokást igényel a lóhát. Amíg nem válik kicsit jobban rutinná, addig biztos, hogy marad az izgalom és a nagy odafigyelés. Amikor aztán egész közel érünk Jake-hez, akkor igyekszem lassítani Dévajon úgy ahogy mondta. Combjaimat összeszorítva, kicsit hátrébb tolva a testsúlyom, bár a szárat most is borzasztó bátortalanul húzom.
- Akkor azt hiszem komolyabb eredménynek könyvelem el, mint először akartam. Mindig későn tudatosul bennem, hogy Anya mennyivel idősebb nálam, és mennyi mindent láthatott, átélhetett már az évek alatt. Örülök neki, hogy ilyen jól sikerült eddig a meglepetés. A visszakérdezésre bólintok, de a megjegyzésre végignézek a foltos csődörön., aztán egy pillantással magamon is (már amennyire ez tükör nélkül lehetséges). Végül megpaskolom a dicséretre, udvarlásra érzéketlennek tetsző hátas nyakát. - Ezt mindkettőnk nevében bóknak veszem. Eszemben sincs tovább fokozni a zavarát – amit én észre sem vettem. Számomra ez tényleg csupán egy kedves megjegyzés. Majdnem olyan rosszul flörtölök, vagy veszem a nők jelzéseit, mint amilyen csapnivaló a humorom általánosságban. Legalábbis Lizzy mindig ezzel piszkál, és kerget az őrületbe, mikor meglátogatom őket, vagy ők csöppennek be hozzám, mert én megint elfelejtkeztem a látogatásról. A kérésre végtelenül komolyan bólintok. - Nem fogom feladni. Azért elmosolyodom, mikor már a lóra koncentrál. A kanca engedelmesen, kényelmes sétatempóban indul el, ahogy Anya megböki a sarkával. Mikor úgy érzem egy kicsit enyhül a feszültség Anyában, és emiatt Dévaj füle sem forog rángatózik már annyira, akkor engedem csak el a szárat, egymásra bízva őket. Inkább megteszem a pár métert vissza a házhoz, és én is lóhátra ülök, hogy már a foltos csődörrel várjam be őket, mikor visszaérnek. Mindkét ló puha szájú, könnyen irányítható, és végtelenül készséges állat, bár a túlzott bizonytalanság és feszültség kissé bizonytalanná teheti őket. Mindenesetre Dévaj engedelmesen veszi a széles ívű fordulót, és berzenkedés nélkül lassít, majd áll meg Revans orra előtt. Kettőt dobbant a mellső lábával, majd ahogy Anya lazít a száron, amivel a lassítást vezénylete, a kanca a fejét előrenyújtva megrázza a sörényét, ekkor ha a hátán ülő nő nem figyel oda, könnyen kiránthatja a szárakat a kezéből. A kérdésre egy félmosollyal megcsóválom a fejem. - Egy keveset azért még gyakorolni kell addig, de nagyon jól csinálod. Tegyünk egy próbakört... Ez csak javaslat, de úgy sejtem, hogy nem fogok ellenkezésbe ütközni. Ha minden rendben, akkor elindítom a csődört, közben pedig a másik párost is figyelem. A kanca kezdi érezni a lovasa mozdulatait, már kicsit könnyebben fordítja a saját nyelvére a bizonytalan segítségeket is, nem tétovázik annyit a kérés teljesítése előtt.
Csak kiszélesedik mosolyom, amikor megpaskolja a hátast, de inkább nem kísérlek meg hozzászólni a témához továbbiakban. Mondjuk gyanítom, hogy jól értette a mondandómat, mármint úgy ahogy én is szerettem volna, hogy értse. Ez azért valahol megnyugtató, más már nyilván látott volna mögé valami plusz jelentést is, mint ahogy ez már előfordult egyéb szituációkban más férfiakkal. Tényleg jobban kéne figyelnem rá, hogy mit is mondok. És a keresést se fogja feladni, ami még egy pluszpont, nagyszerű. Persze ezen is jót mosolygok, de aztán már jócskán lefoglal, hogy a lóra koncentráljak és az elhangzott instrukciók szerint járjak el. Többé-kevésbé sikerül is mindent jól csinálnom, amivel azért magamat is meglepem valamelyest, de nyilván a nagy koncentrációnak köszönhető a siker és nem annak, hogy nyeregbe születtem. A szár kirántása egyébként akkor se sikerülne Dévajnak, ha nagyon akarná, lévén úgy fogom, mintha az életem múlna rajta. Persze ez nem jelenti azt, hogy húzom is, hiszen az ellenkezne az instrukciókkal, de marhára szorítom. Bármennyire is igyekszem bátor, belevaló csaj lenni, azért a ló háta az a magasság, amiből nem szívesen akarnék leesni. Csak akkor tekintek fel, amikor megállunk, így némi meglepettséggel észlelem, hogy Jake is már nyeregben van. Gondolom neki senki nem tartott bakot. - Kicsit? Szerintem le se szállok a hátáról, amíg le nem dob. Remélem szóltál a tulajnak, hogy nem viszed vissza. - Jelentem ki szélesre húzódó mosollyal. Természetesen nem kell komolyan venni, de az tény, hogy a lelkesedésem töretlen. Remélhetőleg nem csak addig, amíg a végtagjaim is azok. Nem, egyébként nem vagyok az a típus, aki hamar feladna bármit is, kitartásban szerencsére nincs hiány, az aktuális tanulni vágyott újdonságba pedig nagyon bele tudom ásni magam. Egyébként, ahogy Jake irányba fordul a lován, szépen, továbbra is óvatosan én is megindítom a paripámat és igyekszem magunkat mellé navigálni. Nagy óvatosságomban sikerül vagy öt méterrel mellé sétálni, de szerintem ez még elnézhető baki, még én sem érzem teljesen, hogy ő milyen jeleket milyen parancsokra fordít. - Lassan, de azt hiszem kezdek ráérezni. Szerinted őket nem zavarja, hogy bökdössük őket, meg ülünk a hátukon? Lehet, most is épp kibeszélnek minket... - Bár azért a kijelentés alatt ott van a bujkáló mosoly a szám szegletében, azért tényleg érdekelne, hogy vajon mi lehet a véleményük a lovaknak a lovasaikról. Persze erre legfeljebb csak feltételezés szintjén van lehetőség, de nem baj. Majd ha megtanulok lóul, őket is megkérdezem. - Egyébként nem gondoltam volna, hogy tudsz lovagolni. Mármint nem tűntél olyan cowboy típusnak, bár tény, hogy ez a kalap most sokat változtat az egész elképzelésemen. Mióta tudsz? - Időnként pillantok fel rá, mert egyébként igyekszem az előzőhöz hasonlóan abszolválni a sétálást. Mivel pedig a beszéd ellenére se lankad a figyelmem, elvileg sikerül is.
Anya lelkesedése magával ragadó, egyre jobban örülök neki, hogy őt hívtam magammal lovagolni. Először úgy gondoltam, szívességet tesz nekem azzal, ha rám áldozza a szabadidejét, de úgy látom, hogy emiatt nem kell aggódnom. - A tulajdonos türelmes ember, Dévaj pedig ha megéhezik és elfárad, úgyis hazaindul. Ledobni nem fog, ő állva is tud aludni. Valószínűsítem, hogy kettőjük közül Anya bírja majd kevésbé a lovaglást, bár némi gyakorlással még elérheti, hogy a ló fáradjon ki alóla. Megmosolygom a kissé elmért mellém léptetést, de nincs bennem semmi rosszindulat. Anya nagyon jól csinálja, főleg, hogy életében először ül lóháton. A kérdésre megcsóválom a fejem. - Ha ki akar beszélni, teli pofával fog röhögni rajtad, abban biztos lehetsz. Egyébként szeretik az embereket, szívesen működnek együtt velük, úgyhogy a finom irányítás nem zavarja őket. Társaslények, élvezik a munkát, amíg szeretettel és tisztelettel fordulunk feléjük. Ha nem így lenne, akkor nem is tudnánk megfékezni őket, zabla ide, vagy oda. Elvégre mégis féltonnástól tonnásig terjedő súlyú állatokról beszélünk. Mégis milyen gyakran elfeljtjük, hogy a jóindulatukra vagyunk utalva... A lovak kényelmes lépésben baktatnak egymás mellett, az általunk kívánt távolságban, bár én érzem a finom remegést az alattam lépkedő csődör izmaiban, a fejtartásán látom, hogy mehetnékje van. A megjegyzésre kiül a szám sarkába a félmosolyom. - Addig jó, amíg tudok meglepetéseket okozni. Én figyelhetem Anyát, nekem elég, ha csak néha pillantok vissza Revansra, hogy ellenőrizzem amit a mozgása ritmusából egyébként érzek is. (Remélem hirtelen esemény azért nem jön közbe, elvégre cowboy tényleg nem vagyok, és ha megugrik, jókorát nyekkenhetek.) - A kalapot kölcsön kaptam, de ha ilyen jól áll, akkor lehet, hogy megtartom. A főiskolán tanultam meg lovagolni. Kötelező volt, mikor még nem voltam benne biztos, hogy milyen irányba szeretnék szakosodni. Kamaszkoromban egyszerre akartam lovas és kutyás zsaru lenni, mellé még nyomozó is. Aztán persze kiderült, hogy mindent nem lehet, így végül ezt választottam. Most széles ívre fordítom a csődört, igyekszem egy jókora körpályát beállítani magunknak. - Mit gondolsz, gyorsíthatunk kicsit?
Halkan azért elnevetem magam a kijelentés hallatán, hiszen elég vizuális vagyok ahhoz, hogy elképzeljem, ahogy Dévaj megéhezik és szépen fogja magát és elindul velem haza... ha már úgysem fog ledobni. Nagyon értékelném, ha elvinne túrázni, de bízok benne, hogy azért nem most azonnal fog gondolni egyet és elvinni az erdőbe. Persze szavakkal is kifejezem a rövid kis vidulásom tárgyát. - Remélem evett, mielőtt elhoztad. Aranyos lenne ha gondolna egyet és elindulna szépen velem valami táplálékot keresni. - Persze nem mondom teljesen komolyan, csak egy egyszerű kis eszmefuttatás, szórakoztató elképzelni és kész. Én legalább is jót mosolygok rajta továbbra is, de persze gondolom, hogy ők azért elég szívósak és meg se kottyan nekik pár óra séta. Nyilván az én súlyom sem okoz különösebb megterhelést Dévaj számára. Jake válaszát, hogy a lovak hogyan is viszonyulnak az emberek cipeléséhez, érdeklődőn hallgatom. Persze nem tudom a férfinak szentelni a teljes figyelmem, hiszen folyamatosan nézem, hogy jól csinálok-e mindent, de oda-odalesek felé és értőn bólintok. Pár másodpercig még el is merülök a gondolataimban, ahogy a hallottakat mérlegelem. - Akkor nem is különböznek olyan sokban tőlünk... - Állapítom meg végül kissé elgondolkozva. Legalább is ha a saját magamat nézem - mint azon személyt, akit legjobban ismerek -, mindenképp le kell ezt szűrnöm. Mindenképp érdekes kicsit elmerülni a párhuzamokban, bár arra is rá kell jönnöm, hogy ezt a szolgálatkészséget, azért nem biztos, hogy olyan könnyen lehetne általánosítani, lévén minden ember más. Ahogy kicsit elkalandozok, a megjegyzése és a félmosoly amely kiül a képére azonnal ki is rángat. Azonnal széles mosoly szalad végig az arcomon, még kicsit meg is csóválom a fejem, de nem rosszallóan. - Ha unalmas lennél, akkor is kedvelnélek. Jó ember vagy Jake Westmoreland, sokkal jobb, mint a többség, akiket ismerek. Ez már önmagában elég lenne, akkor is ha nem lovagolnál, vagy lennél a rend őre. - Végig mosolyogva beszélek, kicsit meg is sikerül feledkeznem arról, hogy lóháton ülök és ezúttal nem pislogok folyton le rá. A mosoly ellenére is őszinte és teljesen komoly, amit mondok, tényleg nagyra értékelem Jake barátságát. Eközben pedig még Dévaj hátáról sem esek le, azt hiszem lassan sikerül felvennem az általa diktált ütemet, persze mondandómat követően, azonnal némi kapkodással ellenőrzöm, hogy továbbra is helyen tartom-e szárat, meg a lábaim úgy állnak-e, ahogy kellenek. Nyilván nem leszek egycsapásra zseniális lovas. Persze hallgatom a lovaglás történetét, ott is bujkál a válasz hallatán az apró mosoly a szám szegletében. Komolyan néha úgy érzem, hogy Jake-nek nem is lenne elég egy élet, ő akár kettőt-hármat is ki tudna úgy tölteni, hogy közben minden percét kihasználja... de végül is rendelkezésére áll elég sok idő. - És a későbbiekben nincs lehetőség többfelé szakosodni? Végül is tengernyi időd van, nem kell egy életre választani szakmát. Főleg egy ilyen hosszú életre, mint a mienk. - Tekintek rá érdeklődőn. Sajnos tényleg számolni kell azzal, hogy az ember nem öregszik meg egyhamar, ha őrző, így bizony kell A, B, de még C terv is, hogy mit is kezdjünk az életünkkel. Mondjuk én kisebb dolgokban gondolkozok, van egy listám, hogy mi mindent is szeretnék még megtenni, de általában sokkal gyakrabban kerülnek fel rá az újabb tennivalók, mint ahogy ki tudnám húzni őket. A kérdés hallatán kiszélesedik a mosolyom, talán még a szemem is felcsillan egy pillanat erejéig. Úgy irigyeltem mindig a filmekben vágtázó hősöket, szóval nem is kérdés, hogy mit válaszolok. - Persze. - Válaszolom leplezetlen lelkesedéssel. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy még nem vágtázni fogunk. Egyébként megvárom, hogy Jake gyorsítson kicsit a saját lován, utána a tőle ellesett mozdulatokat igyekszem lemásolni. Az a biztos, ha nem hagyatkozok teljesen a saját ügyeskedésemre.
Anya játékos aggodalmára bólintok egyet, közben megmosolyogtat a kép, amit lefestett. - Ettek, ittak, kipihenték magukat, úgyhogy jól fogják bírni a gyűrődést. Nem kerüli el a figyelmem, hogy hogyan próbálja minél hatékonyabban megosztani a figyelmét köztem és a ló között. Nekem jóval könnyebb dolgom van, tudok Anyára figyelni, és csak néha kell kicsit korrigálnom az alattam baktató csődör irányán. - Nem annyira, mint azt sokan szeretik hinni. Az alapvető tulajdonságainkat és viselkedési formáinkat nézve az emberek is állatok. A jobbik értelemben. A következő őszinte bókra már láthatóan zavarba jövök, bár tudom, hogy nem ez volt a célja vele. Az ilyen nyílt kedvességeket elég nehezen kezelem. Az elmúlt években túlságosan elszoktam tőlük, és sosem tudtam, mi lenne a megfelelő válasz. Valahogy minden ami eszembe jut borzasztó sután hangzana, ha kimondanám. Mindezt figyelembe véve, nem meglepő, hogy csak késve szólalok meg. - Köszönöm. Ez a dicséret sokat jelent nekem. És őszintén hálás vagyok, amiért segítettél megoldani a problémáim. Nem vagyok túl jó a komoly beszélgetésekben, ha civilben kell megejtenem őket. Tulajdonképpen gyakran érzem úgy én is, hogy nekem nem elég egy élet, csak általában jóval kétségbeesettebb felhanggal dobol bennem a gondolat, mikor összecsapnak a fejem felett az aktakupacok, a tanulnivaló, vagy egyéb munka. A kérdésre bólintok. - De, lehetne másfelé szakosodni, bár azt hiszem nem örülnének neki. Túl magas rangban vagyok ahhoz, hogy kifejezetten nyomós ok nélkül áthelyezzenek egy lovas, vagy kutyás egységhez, ahol újra alacsonyabb beosztásba kerülnék. Alkalmas tiszt vagyok, ezért jobban teszem, ha hozom az elvárásokat. - itt elmosolyodom, és a szememben is őszinte vidám fény villan – És nagyon szeretem a munkámat. Jól érzem magam a helyemen. Majd ha gyanúsan kiöregszem, illetve nem öregszem, csak megközelítem a nyugdíjkorhatárt, akkor lehet, hogy kipróbálok valami mást is. De ahhoz addig életben is kell maradni, ugyebár. A lelkes válaszra elvigyorodom. - Akkor finoman megbököd a sarkaddal, lazítasz a száron, és előrebillented a csípőd, mintha az egész testsúlyoddal meg akarnád tolni előre a lovat. Miután elmondtam, mutatom is hogy gondoltam, és a csődör simán, gördülékenyen lép át ügetésbe. Kell néhány lépéssor, mire elkapom a mozgás ritmusát, elvégre régen ültem utoljára lovon, de utána nem esik nehezemre igazodni hozzá. Tényleg olyan, mint a bringázás. Igazán sosem lehet elfelejteni. Mikor már együtt mozdulok a hátassal, akkor nézem csak meg, hogy Anya hogy boldogul az újabb jármóddal. Nem hiszem, hogy bármi baleset történhetne, mivel a kanca végig készségesen igyekszik együttműködni, zavaró tényezők eddig nem mutatkoztak, Anya ügyessége pedig utolérhetetlen. Legalábbis én még soha életemben nem láttam úgy mozogni senkit, ahogy ő képes. Az őrzők tényleg elképesztőek tudnak lenni. Ki ezért, ki azért.
- Hallod Dévaj? Ha nem dobsz le, akkor azért tőlem is kapsz mondjuk egy almát. Ugye szeretik az almát? Vagy mit esznek meg? - Bár szavaimat először a lóhoz intézem, végül mégis csak Jake-re tekintek, mert némileg elbizonytalanodok, hogy mit is lehet adni neki. Értem én, hogy ettek-ittak, de valami jutalmat majd akkor is kell adnom nekik. Talán egy filmben láttam, hogy megették az almát is, de ki tudja, mennyi igaz ezekből. Kockacukrot csak azért nem mondok, mert az nincs. Sose tudtam mitől áll össze olyan kockává, szóval inkább idegenkedek tőle. Érdeklődőn figyelem, hogy Jake-nek mi a véleménye az általam húzott párhuzamról és halvány mosollyal nyugtázom, hogy nagyrészt egyetértünk. - Ha pedig tényleg a fáról másztunk le, akkor még több közünk van hozzájuk. De némelyik állatról azt is elhinném, hogy ha tudna beszélni, akkor okosabb lenne, mint egy-egy ember. - Csak halkan jegyzem meg a második gondolatot és bár mosolygok, azért elég rossz belegondolni, hogy vannak olyan emberek, akiknél még egy állatot is szívesen többre tartanék. Mindenesetre nem most fogok belemenni ezekbe a társadalmi és emberismereti problémákba, ahhoz túlságosan lefoglal hogy életemben először lovagolok. Nem szívesen rontanám el ezzel egyébként sem Jake kedvét, vagy akár az enyémet. Csak oda-oda pillantok kissé zavartan, amikor látom, hogy nem nagyon tud mit mondani az iménti kijelenésemre. Tényleg nem terveztem, hogy zavarba hozzam és már épp nyitnám is ki a szám, hogy szóljak, nem kell mondania semmit, én így gondolom és kész, de csak megszólal. - Nem hiszem, hogy bármilyen problémát megoldottam volna... - Jegyzem meg kissé megilletődve, hiszen nem tudom mire gondol. Semmilyen problémára nem emlékszem, amit én oldottam volna meg, sőt, nagyon is tisztelem Jake-ben az önállóságát és inkább én érzem magam kisegítve vele, elég ha a múltkori borzas esetet nézem. - Ha az ingre gondolsz, az tényleg nem volt fáradtság. - Teszem hozzá gyorsan, ahogy eszembe jut az eset. Tényleg nem jut eszembe más és őszintén érdekelne egyébkén, hogy a férfi mire gondol. Nem hiszem, hogy észrevétlenül minden problémák megoldójává váltam volna. Inkább figyelek, ahogy beszél, persze továbbra is meg kell osztanom a figyelmem Jake és Dévaj között, szóval jócskán nézegetek le a hátasra, mindig ellenőrzöm, hogy nem rugdosom-e indokolatlanul, meg elég laza vagy éppen feszes-e a szár, úgy ahogy az az elején be lett állítva. Bár nem kérkedek vele, hogy nő vagyok, ezért többfelé is tudok figyelni, de akárhogy is nézem, ez így van, bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy pont azért mert nő lennék. Persze a hallottakra kiszélesedik a mosolyom. - Bőven lesz rá időd. Száz év múlva már azt sem fogod tudni, mihez kezdj. Bár... te szerintem pont fogod tudni, de sokaknál észre lehet venni az idősebbek közül, hogy mintha célt vesztenének. Legalább is én rettentően félek tőle, hogy egyszer csak nem lesz mit csinálnom, vagy semmiben sem lelem örömöm. - Viszonylag könnyeden beszélek még, hiszen ez azért közel sem egy aktuális félelem. Egyelőre bőven vannak ötleteim, meg azt is rettentően szeretem, amit csinálok, szóval továbbra sem eveztem el a kimondottan mély témák felé. Szándékosan egyébként, tekintve, hogy lóháton nem feltétlenül tudnék követni egy esetlegesen mélyebb eszmefuttatást. Ezek szerint látszik rajtam, hogy kivárásra játszok, így amikor megkapom az instrukciót széles mosollyal tekintek a másikra. Persze rögtön meg is kísérlek aszerint eljárni, bökök, lazítok és billenek és mivel elsőre sikerül elfinomkodnom, másodjára már kicsit határozottabban hajtom végre így Dévaj is kényelmes ügetésbe kezd alattam én meg meglepően hamar rátalálok a megfelelő ütemre. Igazából mikor Jake mondta még bonyolultnak tűnt, de így a nyeregben azért adja magát. Vagy egyszerűen csak az ügyességemnek köszönhető, hogy ilyen hamar ráérzek. Mindenesetre mosolytól sugárzó arccal ügetünk Jake és az ő lova után.
Anya kérdésére ránézek, egy pillantással végigmérem a tartását, az ujjait, ahogy a szárat fogja, de közben válaszolok is. - Nagyon szeretik. De megeszik a legtöbb zöldséget is. Répát, salátát, karalábét, káposztát. És imádják a kockacukrot. A következő megjegyzésre elgondolkodva billentem oldalra egy kicsit a fejem. - A delfinekről azt mondják intelligensebbek nálunk. Egyébként egyes embereknél még egy csirke is okosabb. Elhúzom a számat, egy rám nagyon is jellemző, rosszalló kis fintorra. És ha még csak buták lennének. De mennyi undorító, kegyetlen féreg is meri magát embernek nevezni! A zavarom nem múlik olyan gyorsan, mint ahogy megtaláltam a hangomat, de igyekszem, ezt mindenképpen a javamra lehet írni. Mikor szóba hozza az ingemet, elnevetem magam. - Ennek semmi köze az ingemhez! Nem hiszem el, hogy ennyire nem érzi, hogy tényleg segített. Akkor adott tanácsot, akkor hallgatott meg, mikor már kezdtek összecsapni a fejem felett a hullámok, és a túlhajszoltságom következményei is kezdtek begyűrűzni. Ahhoz képest sokkal jobban vagyok, és jelentősen kiegyensúlyozottabb is lettem, azt hiszem. Még a – kötelező - pszichológusom is megveregette a vállam, igaz csak telefonon keresztül. - Megkérdezted, mi nincs rendben, és amellett, hogy érdekelt is válasz, olyasmit javasoltál, ami tényleg segített. Hálás vagyok érte. Néha ennyi is elég. Olykor elég, ha valaki kívülállóként objektívebben látja a problémáinkat. A kanca úgy tűnik teljesen elégedett Anya teljesítményével, mert készségesen simul az irányítsa alá, és berzenkedés nélkül teljesíti a lovasa kívánságait. Legfeljebb olykor egy kis bizonytalanság érezhető felőle, hogyha nem érti egészen pontosan az utasítást. A foltos csődör nyergében még az is eszembe jut, hogyha a rendőrségnek is ilyen kiegyensúlyozott és jól idomított, pompásan karbantartott, őszinte rajongással gondozott lovakból állna az állománya, mennyivel könnyebb dolgunk lett volna annak idején... - Azt a száz évet először meg kell érni. De én sem hiszem, hogy ne tudnék magammal mit kezdeni, amíg nem okoz nehézséget a mozgás. Igazából van egy olyan kellemetlen érzésem – egyébként lassan öt éve -, hogy a negyvenet sem fogom megérni. Furcsa, de emiatt nem félek, talán még rossz érzések sincsenek bennem, csak megtanultam, hogy jobb, ha ezt a megérzésemet megtartom magamnak, mert másokat feszélyez, és ok nélkül hazavágom vele a hangulatot, ha szóba hozom. - Miattad sem aggódom. Annyi minden van, amit érdemes kipróbálni. Biztos vagyok benne, nem fogsz unatkozni. Elég, ha csak a mai napot veszem alapul. Mennyire örült a lovaknak, a lovaglásnak is. Az embernek csak akarnia kell, mindig találhat valami érdekes kihívást. Mivel Anya kicsit lemaradt mögöttem, félig hátrafordulva figyelem – na jó, talán egy egészen kicsit el is bámészkodok -, hogyan találja meg a megfelelő ritmust, ennek köszönhetően csak a foltos csődörnek köszönhetem, hogy nem lovagolok be egyenesen a fák közé, és nem nem karistolnak össze az alacsonyabb ágak. Ahogy ugyanis közeledik a sekély kis árok, és a sűrű fák, Revans egy horkantással, és egy fejrázással egyszerűen visszafordul a korábbi körívre csak a kényelem jegyében, én pedig észbe kapok, ahogy megrántja a kezemben a kantárt, és inkább előre fordulok, egyrészt hogy most már figyeljek, másrészt, hogy köszönetképp meglapogassam a hátas nyakát. Most már odafigyelek inkább, és többnyire előre figyelek, nem hátra. Inkább kicsit visszafogom a hátasomat, hogy Anya és a kanca beérjenek minket. A két ló ezután egymás mellett fordul rá az egyenes szakaszra, én még egyszer végigfuttatom a pillantásom Anyán, mielőtt a következő lépést javasolnám. - Mozgassuk meg a lovakat, úgyis nagyon mennének már... A vágta egyébként sem bonyolultabb, mint az ügetés, sőt, szerintem valamivel egyszerűbb is rátalálni a ritmusára. Ha nincs ellenvetés, akkor egy félmosolyt villantok rá. - A ritmusra figyelj csak, hagyj a lónak egy kis mozgásteret oldalra is, hogy ki tudja kerülni a gödröket. Ugyanúgy gyorsítod, mint az előbb. Megvárom, míg bólint, vagy másképp nyugtázza, utána lazítok a száron, és vágtába ugratom a foltos csődört. Na jó, igazából, nem is annyira utasítom, sokkal inkább szabadjára engedem, mert magától is megy... Biztos vagyok benne, hogy amint Anya megtalálja a közös ritmust a kancával, rá fog érezni a vágta ízére is. Már majdnem olyan, mitha az ember megtanulna repülni, az egyenes szakasz pedig elég hosszú, hogy a lovak is kinyújtóztathassák az izmaikat.
- Ó, akkor a kockacukor se csak mese. Viszont be kell érniük a zöldségekkel, vagy az almával, mert az van is otthon. - Mondom mosolyogva, továbbra is megosztva a figyelmem Jake és Dévaj között. Valóban minden nap tanul az ember valamit még ennyi év után is. Az emberek és az állatok közti párhuzamhoz pedig inkább nem szólnék hozzá és kissé lelombozottan ingatom meg a fejem. Sajna összességében véve igaza van, ezt - bármennyi jóindulat is szorult belém -, nem tagadhatom. Mindenesetre én a leglehetetlenebb esetekről sem szoktam lemondani, vagyok annyira naiv, hogy mindenkiben megpróbáljam meglátni az értéket. Persze olyan is van, akiről már én is levettem a kezem, Rowennel ehhez egy találkozás is bőven elég volt. Amikor elneveti magát és közli, hogy nem az ingről van szó, némi értetlenséggel tekintek rá, de már én magam kezdem bosszantónak érezni, hogy nem értem mire gondol, így csak némi zavartsággal elmosolyodok és visszatekintek inkább előre. Egyszerűen nem kérdezek vissza újra, de úgy fest észrevehette az értetlenségemet, hiszen enélkül is válaszol. - Örülök, ha így érzel. Néha már azt hiszem, hogy zavaróan sokat okoskodok és érdeklődök, de az jó, ha nincs így. - Apró mosoly és némi zavartság továbbra is, de csak mert ez most legalább olyan váratlanul ért, mint Jake-et előbb, amit én mondtam. Hát jó, azt hiszem máris kvittek vagyunk. Mindenesetre nem gondoltam volna, hogy az érdeklődésemmel és a véleményemmel segíteni tudok, a férfi sosem tűnt olyannak, mint aki különösebben rászorult volna. Úgy gondoltam, hogy pusztán azért áll le velem beszélni, mert... nem is tudom, talán mert a mentora vagyok és kötelességének érzi. Bár akkor nyilván nem hozta volna a lovakat sem... mindegy, inkább nem is gondolkozok ezen, mert úgyse tudom kibogozni. Hiába tartanak jó emberismerőnek, ha Jake-ről van szó, az egész olyan, mint a gordiuszi csomó. Az elmélkedésből a kijelentése ránt ki és szélesen el is mosolyodok. Persze, felfogtam, arról van szó, hogy lehet meg sem érjük a százat, ebben nincs semmi újdonság, őrzőnek lenni nem egy életbiztosítás, főleg ha mellé az ember még rendőr is, tiszta sor. Nem azért választottuk ezt a hivatást, hogy majd száz évvel később vonulhassunk be a nyugdíjas otthonba. - Persze, nem azt mondtam, hogy bármelyikünk meg fogja érni, de álmodozni még szabad. Meg attól még tervezni sem árt, hiszen úgy se lehet élni, hogy az ember folyton azon agyaljon, mi lesz ha holnap mondjuk meghal. Bár lehet, hogy csak nekem van túl sok időm ilyesmikre. - Nevetem el magam halkan a végén, bár tény, hogy komolyan gondolom, amit mondok. Régóta készen állok rá, hogy majd egyszer az én ajtómon is kopogtat a kaszás, talán előbb is, mint gondolom, de ha nem terveznék és álmodoznék, akkor nem lenne már most sem miért élnem. Márpedig tudom milyen érzés, amikor az ember vágyik arra, hogy meghaljon. Inkább gondolkodok előre. - Igazából egy távlati tervem már van is... - Jegyzem meg kicsit bizonytalanul, ha jól belegondolok, eddig leginkább csak egyoldalúak voltak a beszélgetéseink Jake-kel és alapvetően nem szoktam nagyon megosztani magamról semmit. Talán épp most jött el az ideje... azért inkább megvárnám, míg mutat valami érdeklődést, lehet tényleg nem is érdekli, fárasztani meg nem akarom. Persze az ügetésbe én is bekapcsolódok kissé lemaradva és mivel nem vagyok túl profi, így inkább Jake-re hagynám, hogy újfent besoroljon mellém. - Jake, előre nézz! - Szólok oda, mintha csak valamelyik edzésen lennénk, legalább is ugyanazzal a határozott rutinnal figyelmeztetem. Ha baja lesz, nagy kaland, nem esek le ijedtemben a lóról, de azért mégse sérüljön senki feleslegesen. De megússza és én is csak rosszallóan csóválom meg a fejem, persze mosolyogva, amikor is újra mellettem van. Viszont ha mondanék is erről valamit, rögtön sikerül levennie a lábamról a gyorsítás ötletével. Mosolyom azonnal kiszélesedik. - Remélem nem fog zavarni titeket, hogy végig Dévaj fenekével kell szemeznetek. - És ezzel én is a nem rég tanult módon, határozottan indítom meg az említett jószágot. Azt hiszem ráéreztem már annyira, hogy engedjek ennek a kis felszabadult versenyszellemnek. Végül is azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk. Valóban egy fél másodperccel előbb cselekszek, mint a férfi, így talán jutunk is némi előnyhöz és meg kell hagyni, a vágta tényleg, mintha egyszerűbb lenne. Legalább is hamar felveszem az ütemet. Persze továbbra sem vagyok profi lovas, így ha Jake nagyon akarna, le tudna hagyni minket, de most szemmel láthatólag nagyon örülök magamnak. És szépen el kezd szemerkélni az eső is.
- Szerintem jobb is nekik, mint a tömény cukor. Én aztán sosem voltam kockacukor párti, még a kávémat is feketén iszom, vagy ha annyira pocsék, hogy ez lehetetlen, akkor legfeljebb sima cukorral. Főleg mert nem vagyok nagy konyhatündér, annak is örülök, ha sima cukor van a konyhaszekrényben. A magyarázatára megrázom a fejem. - Nekem jól esett, és jót is tett a beszélgetés. Nem akarom többször megköszönni, ezt hiszem így is nyilvánvaló, hogy hálás vagyok érte. Nem szoktam kérni a segítséget, de olykor szükségem van rá nekem is, bármennyire is próbálom ezt elkerülni. Azt hiszem mindenki életében vannak pillanatok, mikor szüksége van valakire. - Én nem nagyon szoktam tervezni. Mielőtt az őrzőkkel találkoztam volna meg voltam róla győződve, hogy a negyvenet sem érem meg. Azóta néha eszembe jut, hogy mi lesz később, ha már nem leszek zsaru... Nem akarok meghalni, de nincs bennem sem félelem, sem elkeseredettség a halál gondolatától. Pontosan tudom, hogy van olyan helyzet, ahol gondolkodás nélkül vállalnám a halált, bár igyekszem elkerülni. De általában inkább én, mint a családom, a kollégáim, vagy ártatlanok. Mikor megjegyzi, hogy már van távlati terve, felé fordulok, így halmozottan nem figyelek a menetirányra. - Megkérdezhetem mi az? A figyelmeztetése is időben jön, de tulajdonképpen a csődör az, aki megment attól, hogy a bozótosban kössek ki. A játékos kihívásra elmosolyodom. - Meglátjuk... A két ló között nagyok a különbségek. A kanca kisebb, könnyebb, fürgébb, a teher is kisebb rajta, bár a lábai rövidebbek. A csődör masszívabb, nehezebb, de hosszabbak a lábai és hosszabb távon jobban bírja tartani a sebességét. Azt hiszem minden a lovak és a lovasok versenyszellemén múlik. A foltos csődör szinte kérés nélkül lendül vágtába, mikor Dévaj elugrik mellőle. Megtámaszkodom a kengyelben és a nyereg oldalán a térdemmel, így könnyítem ki a lónak a száguldást. A hátasok vágtaugrásról vágtaugrásra jobban bemelegszenek, hamarosan hosszan elnyúlt testtel vágtáznak, a lábaik szinte alig érintik a földet, a patáik nyomán fűcsomók repülnek a levegőbe. Laza szárat adok Revansnak, de nem hajtom nagyon. Ég benne magától is a versenyszellem, és ha képes utolérni a kancát, akkor megteszi. Mindenesetre a mező vége felé a lovak maguktól is lassítanak, én hagyom a csődörnek, hogy ügetésbe, majd lépésbe váltson, és ha Anya másképp nem utasítja Dévajt, akkor a kanca is így tesz, bár kapható a további vágtára is, ha a lovasa úgy kívánja. Ha nem, a lovak kellemesen kimelegedve fújtatnak, rázzák a sörényüket. Őket nem zavarja az eső. Mikor Anya mellé érek csak akkor szólalok meg. - Nagyon tehetséges vagy. Még néhány alkalom, és a nyomodba sem érhetek. Szeretnél visszalovagolni velem lovasfarmra? Utána visszahozlak kocsival. Közben rövidebbre fogom a szárat. - Felveszed a kalapot? Úgy nem folyik a szemedbe az eső... Szívesen odaadom, ha rábólint, bár sejtem, hogy nem igazán zavarja, ha vizes lesz. Ami azt illeti a kalap ettől nem is tudná megvédeni, csak a látási viszonyokat javítja.
Kezdőlap
//
