Lassan két hete, hogy megtörtént a csoda! Az egész egy durva veszekedés utáni fejkiszellőztetős, vér és szívlenyugtató sétálnak indulta valahol a hegyekben, természetesen egyedül. Egyszerűen csak lenyúltam a kocsit, és elindultam. Ha nem hajtottam kétszázzal, akkor csak sétagaloppban haladtam előre... Nos, de lényeg a lényeg, végül ott kötöttem ki, ahol legutóbb is voltunk Clay-el, és ahol kitettük a sz*os öccsének a csapdákat, amik természetes, hogy sértetlenül maradtak, mert ugyan miért is ne lett volna akárcsak egy csepp kis szerencsénk is? Mielőtt elvetemült, értelmetlen lövöldözésbe kezdtem volna -amit mindig teszek, akárhányszor csak tovább romlik a házasságom-, szépen összeszedegettem a kirakott csapdáinkat, és akkor -mintha csak valami csoda történt volna-, valami mozogni kezdett a sűrűben. Hallottam, ahogy ropog minden lépése után a hó a talpa alatt. Nem ember volt! Ahhoz túl sokszor roppant meg a hó utána. Nem kétszer, hanem... négyszer... Persze, hogy mindent eldobtam, ami csak a kezemben volt, előhúztam a fegyveremet, és nesztelenül megindultam a hang irányába. Akkor láttam meg az egyik fa rejtekéből azt a hatalmas hófehér dögöt, akinek már több száz éve próbálunk a nyomára bukkanni. Éppen a zsákmányát marcangolta. A pofája véres volt, sárga szemében gyűlöletkeltően, undorítóan csillogott a vérszomj, és én nem haboztam. Kiléptem a fa mögül, mind a két ezüst golyóval töltött Glockomat kitartottam magam elé, és lőni kezdtem. Elfutott... -Rohadt életbe! - Csapok rá a szegényes, elég kicsi, két személy számára pont elegendő kis ebédlőasztalra egyik ökölbe feszített kezemmel, miközben a másikkal továbbra is a fán könyöklök, hajamba túrva, erősen markolva a barna tincseimet. Még a kávéból is kilötykölődött egy kicsi. Kezembe véve az előttem árválkodó tollat, húzom át az egész tervrajzot, amit készítettem magamnak, és amit eddig mindig a számítógépházban rejtegettem Clayton elől. Általában csak akkor veszem elő, amikor biztos, hogy egyedül vagyok, és tudom, hogy nincs rá esély, hogy bármelyik pillanatban beállíthat. Nem akarom, hogy tudja, hogy mire adtam a fejem EGYEDÜL, és hogy milyen nyomokra bukkantam. Abból csak újabb botrányok alakulnának, nekem meg nincs már hozzá se erőm, se pedig idegzetem.
A tegnap esti intenzív fejfájás, végül földre kényszerített. Egy ideig bírtam szusszal, helyt tudtam állni, s megvetve a lábaimat képes voltam arra, hogy állva maradjak, s legyőzve őt, diadalmaskodhassak. De ez nem tartott túl sokáig, s valamikor tíz óra magaslatában úgy dőltem bele az ágyba, mint egy krumplis zsák. Onnantól kezdve pedig ki se nyitottam a szemem, csak engedtem, hogy a gyógyszer hasson, s mély álomba ringassam magam anélkül, hogy csak egyetlen pillanatra is kinyitottam volna a szemem, hogy meggyőződjek róla, már múlik az erős fejgörcs. A kora reggeli napsugarak vadul tűznek be a sötétítő szélénél, s késztet arra, hogy minél hamarabb fedezékbe vonuljak. Fejemre húzva a takarót, fordulok át a hasamra, hogy újult erővel kezdhessek neki a napnak, ami... ami nem fog menni úgy, hogy a fejemen van a paplan. Szerencsére a fejem már nem kelti azt az érzést bennem, hogy szét akar robbanni, még akkor se, ahogy megrázom, hogy ebben biztos legyek. Csodálatos. Még mindig emészt a düh és a kétségbeesés, hogy múltkor futni hagytam Sebastiant. Valami volt Elionore tettében, ami természetes és szeretetteljes volt. Volt benne valami, ami bár dühített, mégis megérintett bennem valamit, és el is felejtettem, hogy már nem akarom kibelezni szerencsétlen jószágot... illetve srácot. Erről már beszéltem Tanjaval, tudja jól, hogy hibát vétettem, de nem volt elég erőm ahhoz, hogy meg is álljam a helyem, egy esetleges veszekedésnél, így amint megemlítettem már el is hagytam a házat csak, hogy ne legyen balhé. Megdörgölve a szememet, lököm le magamról a paplant, és mászok ki az ágyból hiteles zombi formámban. A fürdőszoba remek helyszín arra, hogy egy zuhannyal és mosakodással felfrissítsem magam, így immáron sokkal frissebben, egy farmerban és rövid ujjúban baktatok lefelé az emeletről. Hangos dörrenésre kapom fel a fejem, s megcélozva a konyhát, állok meg Tanja mögött, kihez lehajolva egy csókot nyomok a nyakára. - Jó reggelt... mi történt? Korai dühkitörés? Megint romlik a valuta, vagy mi a baj? - érdeklődök, ahogy szemügyre veszem a papírokat, ám még túl homályosan és szellemképesen látok ahhoz, hogy bármit eltudjak olvasni. Így csak megragadva egy szivacsot, törlöm fel az asztalra kilöttyent kávét, egy tiszta bögrét pedig teletöltök egy adaggal, amit nagy kortyolgatások közepette, hamar le is tudok.
Abban az egyben teljesen biztos vagyok, hogy sikerült legalább egyszer, egy helyen eltalálnom a nyomorultját, több sajnos azonban már nem rémlik. Az az, de, nagyon is rémlik, és jó lenne, ha minél hamarabb ki tudnám veri a fejemből! Futni hagytam, pedig, ha utána eredek, és látom visszaváltozni emberi alakjába, könnyen megtudhattam volna mindent, nyakon csíphettem volna, és végleg eltörölhettem volna a földszínéről, mégse tettem semmit. Hagytam, hogy egérutat nyerjen, mert akkora egy idióta pi*a voltam, és mert eszembe jutottak Clay szavai, az, amit mondott. Valami olyanról magyarázott legutóbb -amikor inkább nem is figyeltem már rá, mert az egésznek gigantikus méreteket öltő veszekedés szaga volt-, hogy már nem is akarja megölni Sebastiant, vagy mi van. Még szép, hogy felhúzom magam! Hova tűnt az az akarás, a bosszúvágy belőle? Régen még nálam is bosszúszomjasabb volt, mindenkit képes lett volna hidegvérrel meggyilkolni, aki szembe jött vele, most meg... most meg képes lenne cserben hagyni, hogy egyedül csináljam? Ennyire nem érdekli, hogy valaki szétmarcangolta a kislányunkat? A gondolatra muszáj vennem egy mély levegőt, amit csak reszketve sikerül kifújnom. Ha most elbőgöm magam, és erre kell kivánszorognia a szobából, biztos, hogy addig nem fog békén hagyni, ameddig ki nem erőszakolja belőlem a választ. A toll, amivel az iménti terveimet áthúztam, kis híján a konyha másik végébe repül, de szerencsére még időben sikerül megfékeznem az indulataimat, arra viszont már nincs időm, hogy eldugjam a papírokat a legújabb munkám tervei alá. Nagyot nyelve szorítom össze a szemeimet, amikor megérzem, hogy hátulról hozzám hajol, és belecsókol a nyakamba. Már csak ennyiből is érezheti, hogy valami nincs rendben, ugyanis a vér úgy lüktet a bőröm alatt, mintha át akarná szakítani. Mindenesetre, játszom a szerepem -hátha van még egy kis esélyem-, és amikor megérzem ajkait a bőrömön, egyik kezemmel oldalra nyúlok, hogy ujjaimat a hajába futtatva, behunyt szemekkel, hátra billentett fejjel élvezhessem ki az apró, de annál is felemelőbb reggeli gesztust. -Jó reggelt! Nem... ez csak... a... munkám... - Mentem, ami még menthető, és ezzel együtt rögtön be is csúsztatom a papírokat a legutóbbi munkám alá, amin még mindig dolgozom. -Hogy aludtál? Elmúlt már a fejfájásod? - Könyökölök rá a papírok halmazára, kezemmel megtartva az állam, így figyelve, ahogy egy húzásra legurítja a kávét. Soha nem szokott vele pö*ölni. Általában nekem is csak akkor szokásom, amikor egy kellemes, vérfrissítő kis este után ágyba kapom. De sajnos már az ilyen esték is egyre ritkábbak. Mostanság már csak akkor van szex, ha békülésről van szó. Kezdünk olyanná válni, mint amilyenek a kihűlt házasságban élő párok. Egymásnak hátat fordítanak este, vagy valamelyik kint alszik a kanapén. Ez a tény pedig megijeszt. Jobban, mint bármi!
Ha lenne elég időm arra, hogy egy ideig még kisgyerek módjára hencseregjek az ágyban, elbújva a paplanok sokaságába, akkor higgyétek el, minden szó nélkül megtenném. Nem ugranék ki az ágyból, hogy menjek a dolgommal foglalkozni, csak feküdnék egész nap, s bekönyörögném magam mellé Tanjat, hogy együtt üssük el az időt. A gond csak az, hogy egyre nehezebben tudunk egy ágyba kerülni úgy, hogy az mind a kettőnknek kellemes időtöltést jelentsen. Én persze odavagyok a gondolatért, hogy magam mellett láthassam, hogy érezhessem a bőrének puha érintését, domborulatait, de sajnos nem mindig engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Félek, hogy lassan a közénk egyre inkább beépülő feszültségoszlop kezd végeláthatatlan magasságokba törni, s lehetetlen lerombolni. Nem tudom, meddig bírja még a házasságunk. Félek, hogy hamar bemondja az unalmast. Ám amitől a leginkább rettegek az az, hogy Tanja a szemembe mondja, hogy vége. Ő nem kér többet belőle, én pedig mehetnék az erdőbe rőzsét gyűjteni, hogy az elszigetelt, remete lakomban befűthessek. Mert biztos vagyok benne, hogy nem tudnék úgy élni, hogy nap mint nap látom őt. Ahogy lebattyogok hozzá, és belecsókolok a nyakába, egy pillanatra elbizonytalanodok, s kinyitva a szemeimet, az asztalon fekvő papírokra pillantok, hátha kitudok venni valamit azokból, de reménytelen a helyzet. Örülök, ha a nagyobb tárgyakat tisztán látom, így a betűkkel nem is foglalkozok, csak összefolynak egy maszlaggá a szemem előtt. Lehetetlen akárcsak egy szót is kivenni belőle. Ez még a tegnap esti fejfájásnak köszönhető. Az, hogy reggel van, az rossz kifogás lenne. - És jól halad? Mrs. Stanton nem morog még, amiért nem készültél el a tervekkel? - intézem hozzá a kérdést, ahogy kitöltve magamnak a kávét, nagy kortyokkal le is tudom. - Nem tudom... nem emlékszek rá, de abban biztos vagyok, hogy már nem fáj a fejem - magyarázom, s ha jobban belegondolok, tényleg fogalmam sincs, hogy hogy aludtam. Jól, vagy rosszul? Biztos az utóbbi, elvégre nem sok embert ismerek, aki fejgörccsel pillanatok alatt elalszik, ráadásul jól. A szédülés, a fájdalom és az örökös hányinger aligha eredményez jó alvást. De minden esetre kihevertem, és most minden oké. - És te? Hol aludtál? Reggel is be volt vetve az oldalad - húzom el a szám, s a gondolat, hogy nem mellettem aludt, szívfacsaróan fájdalmas gondolatokat ébreszt bennem. Leengedve a bögrémet, kezdem el bámulni a márványmintás padlót, mintha az mondaná el nekem, mi is történt a múlt éjszaka. A gond csak az, hogy néma marad.
Nem mondom, hogy nem kapok egy enyhébb, kisebb kaliberű szívinfarktust, amikor váratlanul meghallom nyílni a szobaajtót, majd a mögülem érkező, egyre közelebb és közelebb hallatszódó fáradt, csoszogó lépteket, de mindenesetre -ha már mást nem tehetek, és nem volt időm elrakni a kézileg megtervezett kis térkép kezdeményemet-, magamra erőltetem a nyugodt, kissé fáradt, és csakis a munkája miatt ingerült feleség szerepét, és teljes átérzéssel -ami tényleg nem a színjáték része, hanem belülről fakad, és nagyon is őszinte-, fogadom azt a bizsergető érzést keltő csókot a nyakamon, ami még most is ugyanúgy fel tudja pezsdíteni a véremet, mint az, amikor életemben először találkoztam vele, és a szemembe nézett. Néha ilyenkor olyan érzésem támad, mintha újra beleszeretnék, pedig a házasságunk, a kapcsolatunk pont nem erről árulkodik, már egy jó ideje vakvágányon halad, és nem sok választja el a menthetetlen kisiklástól. Szinte már előre számítok valami durva, kora reggeli kiszaladására ezután a pár másodpercig tartó, harmonikus némaság után, amikor majd meglátja a papírokat, és azt, hogy mi is van rajtuk, mindez azonban nem történik meg. Azonnal ráncba fut a szemöldököm, ahogy gondolkodóba esek, hogy mégis mi ütött belé, hol marad az eszét vesztett ordítás, a tárgy dobálás, a rángatás és a fenyegető kézemelések, amiknek eddig még soha nem volt olyan csúnya végkifejlete, hogy rajtam csattant volna. Mindenesetre, megragadom ezt a kivételes alkalmat, és tüstént becsúsztatom az igazi munkáim alá ezeket a terveket, így fordulva Clay felé, aki ekkor már a kávéját pusztítja. -Nem morog, és ha morogna is, akkor gondoskodnék róla, hogy ne tehesse meg sokáig. - Mondom nemes egyszerűséggel, félvállról, és az sem érdekel, hogy per pillanat -burkoltan-, de éppen azt közöltem vele, hogy képes lennék eltenni láb alól a munkáltatómat, ha valami nem tetszene. Igaz, aligha hiszem, hogy ez meglepetésként éri Claytont. -Ha nem fáj, az jó! Így legalább nem kell majd eljátszanod a Hattyú halálát, ahogy múltkor is, nekem pedig nem kell majd napokon keresztül lesnem minden kívánságodat. Jó, hogy nem vártad el tőlem, hogy kirívó nővérke jelmezt húzzak, amiben pont olyan helyeken villantanék, amik a gyengéid. -Váltok pimasz hangnembe, sejtelmes, kaján vigyorral az arcomon, miközben lassan oda sétálok hozzá, és egyik kezemmel fenekébe markolok, miközben hozzásimulok. Sejtelmes arckifejezésem, és ez a laza, sokat ígérő testtartásom azonban csak addig tart, ameddig szóba nem hozza a tegnap estét, azt hogy már megint nem bent aludtam. Minderre először csak egy ideges sóhaj a válaszom, és érezheti, amint testem egy pillanat alatt megfeszül. -A nappaliban. Nem akartam zavarni... - Szánalmas egy magyarázat, de többre így reggel nem futotta. Tekintetemmel ekkor már rég a márványozott mintás csempét bámulom a lábunk alatt, és magamban kibúvót keresek arra, hogy hogyan is távolodhatnék el tőle, anélkül, hogy az bármilyen további feszültségeket szülne. -Vedd be a gyógyszered. Nem akarom, hogy elvérezz, ha esetleg felhorzsolnád magad... - Ezzel határozottan, de sikerül ellépnem tőle, elfordulva a konyhapult felé, hogy kutakodni kezdhessek a gyógyszere után, közben abban reménykedve, hogy nem fogja alaposabban is szemügyre venni a papírjaimat.
Kezdőlap
