Az intézmény tanulói ebédjeggyel háromféle (A, B, C) menü közül választhatnak, a tanároknak rendelkezésükre áll még két választási lehetőség (D, E). Ez mindenki számára biztosítva van, persze ezeken felül helybeli fizetés ellenében mindenki azt rendel, amit szeretne. Amíg "a készlet tart", addig bárki betérhet, és fogyaszthat a napi ételekből-italokból, ebédjegy nélkül is. Belső térrel és terasszal is rendelkezik a tavaszi-nyári időszakra.
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 03, 2017 12:14 pm-kor.
Én aztán semmit nem tudok a szörnyekké változó emberekről, hacsak a filmes élményeim nem tanítottak nekem egyet s mást, szóval így semmi rossz érzésem nincs azzal kapcsolatosan, amit mondtam. - Hű, kő kövön nem maradna, azt hiszem! – nevetem el magam ismét, ezúttal a részeg filmnézés ötletére. Komolyan nem tudom, hogy mikor nevettem utoljára ennyit egy frissen megismert ismeretlennel. Azt hiszem, hogy erre a fel nem tett kérdésre a helyes válasz a soha. Persze nem vagyok én savanyú, mindenkivel jól ki tudok jönni, ha akarok, de azért az elég ritka, hogy ilyen szinten felszabadultnak is érezzem magam és ne csak mutassam. A nevemet illetően csak mosolygok, nincs abban semmi, ha a szelencés nővel hasonlítanak össze akaratlanul a nevem hallatán. Ám az mosolygásra késztet – megint. Apám, de unalmas vagyok, csak nevetek és mosolygok, mint valami békehirdető szeress-ne-háborúzz-hippi – hogy mentegeti magát. Álnévre nincs szükségem, de azért a gesztust egy biztató mosolyfoszlánnyal megköszönöm. Sose lehet tudni, hogy mikor mire lesz szüksége az emberlányának, ugyebár. - Nos, éljenek a pozitív és mézes-mázos önképek házasság tekintetében! – jegyzem meg, s ez beillene egy koccintás szövegének is. Ha lenne nálunk valami pia, még jól is hangzana, így viszont csak idétlenül lóg a levegőben a dolog egészen addig, amíg a forró csokis pohár ittléte eszembe nem jut. Hozzá is csendítem az enyémet Dimitriséhez, ám azért csak óvatosan, nem most jött el az ideje a duhajkodásnak. Bah! Honnan jutott eszembe ebben a szituációban a duhajkodás egyáltalán? Esélyesen félreértettem a férfi mozdulatait, de jaj, hát előfordul az ilyesmi. Mindenesetre mivel fogalmam sincs arról, hogy ő miként gondolta a cselekedetét, nem húzom a saját agyam túl sokáig a dolgon. Az élet megy tovább, ahogy mondan i szokták, s hát a következőkben semmi olyasmit nem vélek felfedezni, ami miatt vissza kéne bújnom a nem létező csigaházamba, szóval tényleg nem zavartatom magam soká. A rossz érzés is elmúlik hamar. - Van az a jellemhiba, amihez szívesen hozzászokom. – jegyzem meg vidoran, a jellemhiba szónál ujjaimmal idézőjelet rajzolok a levegőbe. Hadd érezze csak, hogy egyáltalán nem tartom hibának esélyes elmeroggyanását. Sőt, kifejezetten tetszik nekem a dolog, bármilyen zavarba ejtő is ebben a szituációban arra gondolnom, hogy tetszik nekem bármi ebben a férfiben. Pedig nem tudom mi bajom van, ez csak egy tulajdonság, ami szimpatikus számomra, s egyáltalán nem jelenti azt, amit a tetszik szó férfivel való összefüggésben jelenthet még. Azért mindezek ellenére áldom az eget, hogy nem hiszek a gondolatolvasókban, így nem félek attól, hogy dimitris bármit is kihallana kusza gondolataim közül. - A könyvtárban nem igazán osztogatnak szórólapokat! – öltök nyelvet pimaszul, célozva a mondandómmal, hogy elég sok időt tölthet ott, hogyha olyan személyes a viszonya a vezetővel, ahogyan említette. Persze ez mind csak üres találgatás, melynek nem is igazán akarok töltetet keresni, hiszen csak az incselkedés a lényege, semmi de semmi más. - De ami késik, az nem múlik, szokták volt mondani. – veszem könnyedén készpénznek a szavait azt illetőn, hogy eljön majd velem. Amint megtudom, hogy mikor lesz a következő est, nem leszek rest, s értesítem. A számcserénk úgyis gond nélkül lezajlik, minek után elsüllyesztem a táskában a post it tömböt, s a tollamat is, hogy aztán majd ha hazaértem, akkor bepötyögjem a számát a telefonomba. Elvégre nem vagyok egy kifejezetten rendszerető fajta, s a végén még elhagynám a számot, az meg nem lenne jó. A telefonomat viszont még sosem veszítettem el. - Kerítő? – akadok meg kissé, s fel sem tűnik, hogy megint elkezd vörösödni arcom. Ha ez Naomi miatt van, amiatt, hogy eltanultam tőle a zavarbajövést, ami rám annyira nem volt jellemző, akkor biztos keresztben lenyelem a csajt. Persze közvetlenül azután meg halomra ölelgetném. Komolyan nem volt még ilyen fantasztikus barátnőm, mint Naomi. Csak az a fránya vörösödése ne lenne ragályos. Igyekszem elég hamar úrrá lenni arcvonásaimon, visszavéve a gyeplőt, s nem hagyni a pigmentjeimnek, hogy csak úgy színüket változtassák. - Biztos nagyon népszerű tulajdonsága lehet. – köszörülöm meg a torkomat, majd csak kierőszakolok magamból egy meglepően habkönnyű mosolyt. Igyekszem a kabát-témára fókuszálni, elvégre abban nincs szó semmiféle kerítésről, sokkal egyszerűbb tehát. - Tyű, milyen rendes tőled! – vigyorodom el, majd felébredni érzem magamban a csintalan, pimasz énemet. - S mondd, szerezzünk egy jó napot ennek a te kerítő nénidnek? – a kérdésem költői, hihet vele kapcsolatban, amit akar, de a valóságot csak akkor tudja meg, amikor már a kabátommal a kezemben állok előtte a könyvtárban. Köszönetemet kifejezendő a kellemes időtöltésért búcsúzóul egy puszit nyomok az arcára, majd bár kacsintani nem tudok, ciccentek egyet nyelvemmel olyasmi szándékkal, cinkosul. Végül pedig egy intéssel távozom a könyvtárból, illedelmesen köszönve az Evanak nevezett nőnek is. Ez egy szép nap volt, érdemes volt eljönnöm ide!
Szeretek próba után lenni, mindig a fejemben van az aznap gyakorolt dal, nincs ez most sem másként. Ma a Boogie shoes került sorra, szóval elég rendesen benne van a lábamban a tánc, megpörgettem a folyosón velem szembejövő körülbelül összes diákot. Szerintem kiakadtak tőlem, de nagyon nem érdekel, öregdiákként bejárásom van az iskolába és amíg odajártam, addig is hibbant voltam, szóval semmi nem változott. Na jó, de változott. Mégpedig az, hogy nem szeretek emlékezni arra, hogy mi történt ott velem. A próbák miatt járok be és általában a színházterem hátsó kijáratát és bejáratát használom, de ma be kellett menjek a tanáriba is, szóval a főbejáraton léptem ki a gimnáziumból. Az utcán nagyjából normálisan igyekszem közlekedni, de csak nem bírok leállni, zenére jár a lábam, a fülemben iTuberól szól a zene, arra mozgok, sőt, amikor nem veszem észre magam és nem fegyelmezem eléggé, akkor még énekelek is. Az egyetemen sem sikerül moderáljam magam, csak a dékáni irodában veszem ki a dugaszt a fülemből, hogy ott udvariasan elmondjam jövetelem okát, s átvegyem a papírjaimat. Apa smsére kezdek válaszolni, miután elsüllyesztettem a táskámban a papíros mappát, s közben visszateszem a fülembe a fülhallgatót. Gyomorkorgásom a menzára vezet, táncos lépteimmel penderülök a pult elé a sorba. Nem is figyelem, hogy ehetne-e itt küldősök, készítem elő a pénztárcámat, amit szintén a tálcára helyezek a telefonommal együtt, melyből a köldökzsinór – helyett a fülhallgató – a fülemig felér. - Hands up and touch the sky! Éneklem, hogy aztán lenyeljem a folytatást, mert ennek a Minaj-számnak igen trágár a szövege. Nem szeretek így beszélni, nem is énekelném el ezt a dalt soha. De a dallama nagyon jó, fülbemászó, szeretem. Viszont a menzán talán nem kellene mindez, szóval léptetek és maradok a kedvenc James Bluntomnál. A Heart to heart ritmusára riszálok tova a sorban, rázva a virágos farmerba bújtatott virgácsaimat, fél fülemből kivéve a füldugót. Halljam is, ha a konyhás néni hozzám szól. - Képzeld, az a mocskos ribanc kettest adott a beadandómra! - üti meg fülemet a sorban előttem haladó srác hangja. Már lendül is a kezem, s vágom szájon, ahogy szoktam ilyenkor. Dühödt pillantását látva vállaimat felhúzom, nyakamat behúzom. - Bocsi, én csak.. Kezdek magyarázkodni. Nem tehetek róla! Idegenektől sem bírom elviselni a káromkodást. Asszem ma ebből nem lesz evés..
Nagyon szerettem, ha az egyetemen vigyáztak rám amikor Mandy dolgozott. Nem mintha nem lett volna kedvemre a kutyázás és a macskák dögönyözése, akik a kezdeti bizalmatlanságukat maguk mögött hagyva úgy hiszem megszerettek. Volt ennek a helynek egy varázsa és most nem arra gondolok, hogy egy olyan intézményben lehettem, ahová koromnál fogva jó tizenöt év múlva lenne csak bebocsájtásom. A varázst a szó szószoros értelmében értem, hiszen nem mindennapi élménnyel gazdagodtam, amikor először hoztak el ide. Olyan dolog történt, amit egy felnőtt talán fel sem foghat, nem érthet és nem hihetne el nekem, ha lenne módom azt elmondani. Megszólalt az én kis Bettym. A kedves rongybabám beszélt itt velem és azóta is minden alkalommal, ahányszor csak itt vagyok. Mondjuk kicsit furcsa, mert mintha nem is emlékezne azokra a dolgokra, ami nem itt történik velünk és a kis cseles próbálja ezt elfedni, de engem sem ejtettek a fejemre, naná hogy észrevettem. Bettynek persze nem szóltam róla, nem akartam semmivel kedvét szegni. Most is ez a helyzet. Túl vagyok egy hosszas diskurzuson a szeretett babámmal arról, hogy mit fogunk csinálni ebéd után. Arra jutottunk, hogy Dimi-bácsit valahogyan rávesszük egy kis festésre, na persze nem a szobájának falára gondolok. Egy szép képre annál inkább, mégpedig Mandyről. Ugyan nem tudom mikor van a szülinapja, de szeretem őt annyira, hogy egy ajándékhoz ne kelljen indok vagy éppen egy jeles nap. De már nagyon korgott a gyomrom és Betty szokásához híven nem akart velem jönni. Ő amúgy sem eszik, ezt nem is értettem igazán, de ha úgy akarja csak koplaljon. A játszó szobában ültettem le egy plüss kutyus társaságában és elindultam a menza felé. Szerettem itt enni, na persze nem feltétlen az íze miatt. Mandy sokkal jobbakat készít, mint amit itt kapni de mégis. Jóleső érzés volt, ahogy tálcával a kezemben sorban állok olyanok között, akiknek a derekukig sem érek. Most sem történt ez másként és hasonlóan is indult a procedúra, mint mindig. De akkor történt valami a nagy sorban állásom közepette. Egy csattanás, minden bizonnyal valaki kapott egy fülest. Jól ismert hang volt ez, még a lelencben töltött éveimből. Akkor én kaptam a pofonok nagy részét, ezt most valaki más szenvedte el. Érdeklődőn pillantok hátra és meg is látom a két felet. Egy szőke lány és egy nála jó egy fejjel magasabb fiú néz farkasszemet. Mást is látok, ami némileg megrettent. A srác lelkének kivetülése oly mértékben lüktet és izzik vér vörösen, ami semmi jót nem jelent. A düh, a fékezhetetlen harag színe ez biztosra veszem, hogy ha nem lép valaki közbe mégpedig azonnal egy újabb pofon talál gazdára. ~Valaki segítsen már neki!~ pillantok körbe a bámészkodókon, de egyikük sem akar megmentő lenni. Oly nagy mértékű közönnyel nézik, bámulják az esetet, hogy az már szánalmas. Ha senki, majd én! Tálcámat leeresztve lépek tehát a fiú és a lány közé. Kanalam lepottyan és csilingelő hang kíséretében nyom egy csókot a menza padlójára. Magam elé tartom a kopottas műanyagot, mintha csak pajzs lenne, persze biztosan nem érnék el vele semmit sem. A tőlem kitelő legmérgesebb pillantásaimat fúrom a fiú tekintetébe, talán sikerül annyi időre elbizonytalanítanom, amíg a szőke lány kereket old. Minden bizonnyal a teremben lévőek közül én vagyok a leges legalkalmatlanabb, hogy a lány védelmére keljek, de ha nincs ló jó a szamár is. Amennyi fülest kaptam én életemben egyel több vagy kevesebb már keveset számít. De persze félek, szörnyen félek.
Jó, oké, van abban valami, hogy nem kéne boldog-boldogtalant szájon törölnöm, de egyszerűen nem bírom ki. Hogyha hallok egy csúnya szót, akkor még az utcán is képes vagyok visszafordulni és az illető ajkait illetni odacsapással. Többek között ezért is hallgatok folyton zenét, mert így legalább kizárom a külvilágot, s nem támad kényszeres ingerem a csapkodásra. Ebben a trágár világban elég hamar elfáradna a kezem ám. - Ne nézz így rám! Kezdek bele, hogy a dumával megpróbáljam a srác haragját eltüntetni. - Igazán nem ütöttem nagyot és különben sem értem, hogy miért neked áll feljebb, amikor te mondtál olyan csúnyát, hogy attól az összes nem létező aprószentek hálóingre vetkőztek az égben! Megforgatom a szememet. Mondanám tovább is, de ekkor olyasmi történik, ami igencsak meglep. Egy kislány pattan elém, tálcáját pajzsként használva védelmez engem a csúnya sárkánytól, mire engem elönt a harci szellem és a hála áldásos elegye. - Iszkiri! Hajolok le, s kapom fel a kislányt a derekánál fogva, ölembe emelve őt. Nem gondoltam át előre, de szerencsére elbírom, így a tálcás lovaghölggyel már spuriznék is, amikor sikeresen elütünk valakit a menza közepén a kijárat felé haladva. Én jobbra zuhanok – én kell alulra kerüljek, mert nem engedem, hogy a lányka megüsse magát, eséstompító leszek – az elütött illető pedig balra. Hallom, hogy már törne fel belőle egy „basz”-szal kezdődő szóvirág, amikor hirtelen módosít, s nekem leesik a tantusz. Vigyorogva pillázok ki Cathy alól. - Ejnye Shiny, miért kell engem itt is halálra égetni? - hallom meg öcsém hangját, mire megkísérlem a feltápászkodást, de csak azután, hogy a kislányt biztonságban a földre helyeztem magam mellé. Hacsak eddig nem szaladt még el sikítva. - Logaaaaan! Fejezem ki egy örömködő sikkantással, hogy nagyon feldob az öcsém látványa. Főleg, mivel a feje olyan vörös, mint a paprika. Hallom, hogy nevetnek rajtunk, de engem már nem tud érdekelni az ilyesmi. Azon sem sértődöm meg, hogy szőke hercegtestvérem otthagy minket, mint Szent Pál az oláhokat. A kislány társasága jobban leköt. Mit sem törődve azzal, hogy egy egyetemi étkező padlóján vagyunk, törökülésbe helyezkedem. - Szia! Intek oda a gyermeknek. - Cuki volt tőled, amit csináltál. Hogy hívnak? Én Shiny vagyok. Sunshine, de mindenki csak Shinynak hív. Magyarázom, majd a pultnál álló sor felé tekintek, aztán vissza a kislányra. - Megpróbáljuk újra? Ahogy láttam, van egy kis puding. Szereted?
A következő pillanat eseményei oly gyors egymásutánban történnek, hogy nehezemre esik felfogni is. Az egyik pillanatban ott állok a műanyag tálcát magam előtt tartva, felkészülve a legrosszabbra is. A következőben pedig a lány felkap és porolunk kifelé az étkezőből, hogy egy szempillantás múlva már a hideg kő felé zuhanjak magatehetetlenül. A következő momentum még az iméntinél is gyorsabb. Valahogy, nem tudom hogyan a lány alám kerül és tompa puffanással fog talajt. Én meg rá. Szegényke alaposan megüthette magát, főleg, hogy a medencéje kellős közepére érkeztem. Nem vagyok valami nehéz, de a drága anyaföld engem is szeret annyira, hogy maga felé húzzon, szóval nagyon aggódom, hogy nem lett-e komolyabb baja miattam. Úgy látszik nem, hiszen leemel magáról és lepakol a lépcső mellé. Még szerencse, hogy nem ott estünk el. És szegény fiú, akit elgázoltunk, ő is ott fekszik, de láthatólag ismerik egymást. Nagy kő esett le a szívemről. Még egy emberrel szemben csak csak felvettem a kesztyűt de már kettő ellen..... nem lett volna merszem. Istenkém, de jó hogy pont a tesóját vasaltuk ki. Mindenki röhög rajtunk és hát, ez valóban ragadós. Magam is jóízű kacajban török ki, nem mintha lenne rá okom és pont én vagyok a kinevetett trió egyik tagja, de ez ott és akkor nem számít, szinte a könnyem is kicsordul nevetés közben. A szőke fiú elillan, oly vörös ábrázattal, mint akit kint felejtettek a napon és a lány felém int. A tálcával kezemben tudtam jól mit kell tennem és mi a helyes, ezt most is tudom. Viszonoznom kell a köszöntést és bemutatkozást, de korlátaim nem eresztenek. Miért van ez? Miért van, hogy tudom mit kellene mondanom, torkom gégém szám azonban mint máskor sem, most sem engedelmeskedik. Nem marad egyebem, minthogy visszaintsek neki és egy pukkedli szerű mozdulatsorral viszonozzam bemutatkozását. Csak így adhatom értésére, hogy felfogtam mit mondott, de sajna fejbólintással, vagy rázással nem mondhatom el neki a nevem. Ha ugyan valóban ez a nevem, Cathy. Már készülök elsírni magam saját tehetetlenségem okán, mikor is a puding említése a lefelé görbülő számra széles mosolyt varázsol. Hamar a zsebembe nyúlok, hogy előhalásszam onnan a tickettet, amelyet nemrégiben kaptam és az írás tanulsága szerint ehhez desszert is jár, bizony...... csapok tenyeremmel homlokomra. Írás! Miért felejtem el ezt mindig? Cathy te kis buta! Hiszen tudok én írni is, mondjuk annyira nem jól, mint a korom béliek, de mégiscsak tudok. Ceruza meg mindig van nálam. Hamar odébb libbenek, egészen a bejáratig ahol is láttam szórólapokat az Egyetem különböző szakirányairól. Nem is ez a fontos, hanem a papír maga. Remélem Shiny megvár, nem is időzöm sokat. Visszarohanok hozzá, és magam is törökülésbe vágom magam. A kőre rakom a szórólapot és picike ceruzámmal betűket formálok rá. „Cathy vgyok Nem beszelelk” írom fel a szavakat meglehetősen helytelenül, de majdcsak kihámozza a lényeget.
Különösebben nem zavartatom magam amiatt, hogy letaroltuk az öcsémet. Kifejezetten örülök a jelenlétének és még az sem tud felhúzni, hogy véleménye és megjegyzése szerint égő vagyok, illetve égetem itt a nagymenő egyetemisták között. Persze, mert én nem járok egyetemre – vághatnék vissza, hogyha nem lenne éppen jobb társaságom Logannél. Van, szóval nem szólok hozzá, egyszerűen csak nyelvet öltök rá, s ha felpattantában elhalad mellettem, akkor megborzolom a haját, mert tudom, hogy azt nagyon utálja. Utána minden figyelmem a kislányé, családi életet élni tudok otthon is. Cathy nagyjából annyi idősnek tűnik, mint az öcsém, de mégis kicsit más, mert a lányok ebben a korban sokkal törékenyebbek. A sírásra görbülő száj láttán ijedten kapom a kezemet szám elé, majd ölelem meg a kislányt. - Nem akartalak megbántani! Mentegetőzöm rögvest, sebesen, majd bedobom a pudingos ötletet is, melyre meg kell valljam őszintén, ilyen fura reakciót nem gondoltam volna, hogy kapok. Bólogatok, mint akinek muszáj, majd lecövekelek azon a helyen, ahol Cathy magamra hagy. Kíváncsi vagyok, hogy vajon mi is lesz az, ami miatt elszaladt. Ameddig látom, követem a tekintetemmel, majd amint befordul egy folyosószegletben, pillantásomat ott felejtem, ahol eltűnt a szemeim elől. Felderülő képpel nyugtázom, hogy hamar előkerül. - Nem vgyok, hanem vagyok. Mutatok rá egy szóra. Nem rossz szándékból javítgatom, hanem kedvességből, hangomon is ezt érezheti. Ha odaadja az íróeszközt, akkor kijavítom a helytelenül írt szavait. - Örülök a találkozásnak, Cathy. Nagyon szép neved van! Dicsérem meg. Egyáltalán nem zavartatom magam annak okán, hogy a helyzet egy kissé bizarr, hiszen a kislány néma, ami azért nem megszokott. - Majd eldöntendő kérdéseket teszek fel, jó? Javaslom, mert úgy gondolom, hogy beszélgetni így is fogunk tudni. Aki ilyen kedvesen és önzetlenül megmentett, azt nem akarom csak úgy hirtelenjében, hamari módon magára hagyni. Megfogom Cathy kezét és a pult felé indulunk megint. Tálcánk van, azt az előbbi sprint közben sem hagytuk el, szóval azzal állok be a sorba. Kérdőn nézek Cathyre. - Csokis? Az igen vagy a nem fejjelzése fényében kérdezgetem tovább az ízeket, még van vaníliás vagy epres, ennyi a kínálat. Amit választ, azt veszek neki. Én a magam részéről a csokira szavazok. Ha minden szerencsésen megy, akkor hamarosan letelepszünk az egyik üres asztalhoz, ablak mellett. Szeretem a világos helyeket. Cathy elé teszem a neki vett pudingot és egy kiskanalat. - Itt laksz az egyetemen? Teszek fel egy teljesen logikusnak tűnő kérdést. Számomra nem lenne furcsa, s abból gondolom, hogy így lehet, mert Cathynél nincs kabát és így kintről nem jöhetett, tancuccai sincsenek, tehát nem lehet zseni, aki ilyen kicsi létére egyetemista, szóval abban a biztos tudatban kérdezek, hogy nem fogok ostobának tűnni. Aztán ha mégis.. hát.. megesik velem, nem is kevés alkalommal, így nem fog földhöz vágni a dolog.
Mókás. Játszi könnyedséggel rajzolok le szinte minden állatkát. Minden házat, hegyet és völgyet. Folyóparton tollaikat igazgató kacsa-családot úgy, hogy szinte életre kelnek. A betűk formálása azonban valamiért nem megy és soha nem ment, bármennyire régi lapját lapozom fel a fejemben nyugvó „nagy emlékkönyvnek”. Nem is tanultam soha, legalábbis nem emlékszem rá. Talán ez mindenkivel vele születik? Vagy hosszú évek munkája? Bár csak emlékeznék rá. Még a nyelvecském hegye is megízleli a kinti levegőt, úgy kell koncentrálnom ehhez a pár betűhöz, de végre készen van. Büszkén, de némi félszszel adom át a lapot, és a javítás nem is marad el. Átadom a ceruzát és hagyom a lánynak, hogy beleírjon produktumomba, s mikor visszakapom a lapot jó alaposan nézem meg a helyre igazgatott szót. „Vagyok, vagyok, vagyok” Ezt többé már nem rontom el, égetem bele elmémbe! Nevem szépségének dicsérete pírt varázsol szemem alá. Csak remélhetem, hogy emlékeim előtti időkben is így hívtak. Megbarátkoztam már a Cathy-vel, és tetszik is. Nagyon szívesen válaszolnék neki, hogy „Köszönöm, a tiéd még szebb”, hiszen a Sunshine mint név is nagyon tetszik, de a már számára is ismeretes korlátaim nem teszik lehetővé. Nem marad más, mint egy újabb kedves mosoly, ami szól annak is, hogy ő ver hidat a nem létező beszédem kivájta folyómedren és olyanokat kérdez majd, melyekre elég lesz fejet ráznom, vagy bólogatnom. Nem lesz ez oly könnyű feladat, de nagyon örülök neki, hogy nem pattint le azonnal, mint ezt már oly sokan tették előtte. „Hagyjuk, csak egy néma dilis kis hülye” Sokszor hallottam ezt már az utóbbi két esztendőben és nézhettem a távozók hátát. Kézen fogva sétálunk vissza a pulthoz és a csokis puding említésére hamar pontot teszek a felsorolásra. Úgy elkezdek bólogatni, hogy hajamban lévők két csat egyike le is szédül onnan és halk csilingeléssel fog földet. Zsebikémből hamar előkerül a desszertre is jó tickett, amit vadul tunkolok a konyhás néni kezeibe. Leülünk az ablak mellé, ahonnan remek kilátás nyílik az intézmény parkjára. Azt kérdi itt lakom-e? A választ valóban ki lehet fejezni egy apró fejrázással, amit persze azonnal meg is teszek, de persze több mondanivalóm is lenne. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy csak az ingyen ebéd reményében szöktem be ide, hiszen a korom elárulja a nyilvánvalót. Bizony hogy én itt tanuljak el kell telnie még erős tíz évnek a legjobbik esetben is, szóval valahogyan el kellene mondanom hogy mit keresek én itt. Zsebeimben kezdek kotorászni, de most érzem csak igazán, hogy úgy mondjam fegyvertelennek magam. Az összes rajzoló cuccom ezt az egyetlen ceruzát kivéve a táskámban van, a táskám meg Dimi bácsi asztala alatt. Csak úgy, mint Mandy névjegye, amiért most a zsebeimet kotortam át. Sokkal egyszerűbb lenne, ha legalább azt meg tudtam volna mutatni. Vagy lerajzolni őt és a házát. Bár azok az idők szerencsére elmúltak, mikor egy penész-szagú mosdatlan kislány voltam, aki az éjszakát egy szemetes mélyén kellett átvészelnie, a ruhácskám most frissen mosott és illatozik, de ez a kép még túlságosan közeli ahhoz, hogy ne kísértsen nap mint nap. De hogyan mondjam el neki? Hogyan adjam tudtára, hogy nem, nem az étel szaga hozott ide és csak azért vagyok az egyetemen, hogy vigyázzanak rám Mandy barátai? Valamit ki kell találjak erre!
Aranyos, ahogy pirul, szeretem nézni, ahogy az emberek ilyesmit produkálnak. Gyerekben is cuki és felnőttben is, engem férfiban sem zavar. Bill bácsi például a pirulások nagymestere és már apát is láttam elvörösödni egy alkalommal, s azt sem tartottam gáznak. Aranyos volt inkább, bár Logan tuti hányingert kapott volna tőle. Nem véletlenül nem meséltem neki el az ominózus jelenetet. Nem vagyok az a típus, aki bárkit kis hülyének titulálna, még csak gondolatban sem szoktam káromkodni. A legcsúnyább szó mostanában a kígyó volt, ami kijött a számon valakivel kapcsolatosan és amiatt is elszégyelltem magam. Ilyen szempontból nem vagyok erre a világra való. Mosollyal fogadom a bólogatását, s már fizetném ki a pudingot, amikor Cathy valami ticketet mutogat. Elkerekedett szemekkel nézek rá, majd a konyhás nénire, végül pedig megkeresem öcsémet is a tekintetemmel. Átkiabálom a fél étkezőt. - Van neked ilyen izéd, Loganbogár? Égetem kicsit szegényt, de észre sem veszem. Otthon is így szoktam szólítani, vagy öcsipóknak, vagy egyéb ízeltlábú beceneveken. Nem tudom honnan jöttek, de Loganen maradt az összes. Jasont cicázni szoktam vagy babózni. Logan abból már kinőtt. Hogyha nem szólítanak fel arra, hogy csak ilyen tickettel lehet fizetni, akkor a harmadik szólás után feladom és inkább pénzben fizetek a pudingokért, kedvesen elhárítva Cathy próbálkozását. Nem szeretném, hogy úgy érezze, ő fizetett valamiért, amire én szerettem volna meghívni. Nem azért, mert gyerek. Hanem azért, mert nagylelkű kívánok lenni. Megrázza a fejét, én pedig próbálom értelmezni a dolgokat. - Oké, szóval nem itt. Hm, lássuk csak! Anyukád itt tanít? Vetek be egy kérdést. Valahogy a lányok olyan anyadolgozójába járósok, nem apadolgozójába valók, legalábbis az én világnézetem szerint. Ezért is az anyukára kérdezek előbb. Persze egy pszichológus bizonyosan azt mondaná, hogy azért van ez, mert az anyám egyedül nevel engem és alap dolog, hogy mindenről az anyák jutnak eszembe először. A kotorászás nem kerüli el a figyelmemet. Újabb kérdésre sarkall. - Adjak lapot? Ha bólint, ha nem, kiteszem kettőnk közé az asztalra a táskámból a füzetemet. Mindenféle jegyzet van benne, amolyan határidőnapló naptárfunkció nélkül. Kinyitom a leghátsó oldalon. Oda nyugodtan írhat, engem nem fog zavarni. - Hány éves vagy? Tudom, ez nem eldöntendő, de azért csak meg tudja mutatni a számokat. S hogy én is mondjak valamit, ne csak kérdezzek, előveszem a hadarós énemet. - Az én anyukám nem itt dolgozik és még csak nem is azért jöttem, mert az öcsém itt tanul. Én sem tanulok itt, bár apa szeretné és el is intézte nekem, hogy találkozhassam a dékánnal. Apa építész, nagyon tehetséges, elismert. Amikor olyan kicsi voltam, mint te, ő volt a példaképem. Most is az. Neked van példaképed? Erre megint lehet fejet rázni, vagy bólintani. Elhallgatok, hogy fogyjon a pudingom is közben.
Láthatólag nem akarja hagyni, hogy átadjam a jegyem a jókora pocakkal bíró konyhás néninek. Aztán meg átkiált a fél helységen. Először mosolyogva fogadom az eseményt, hiszen nem kicsit tartom viccesnek, a Loganbogár szót, de ami ez után történik az komolyan megijeszt. Sokan tudomást sem vesznek a kiáltásról, egyszerűen mintha el sem hangzott volna de persze vannak akik igen. Számos tekintet szegeződik Shiny felé és közülük is kiemelnék egyet, mégpedig akinek a kérdés szólt. Logan lelke oly hirtelen vált eddigi nyugalmat árasztó színéről lángvörössé, mintha valóban lángok csaptak volna fel testéről és aki maga is fel kívánja égetni a világot. A harag, indulat, a fékezhetetlen düh színe ez, volt alkalmam megtanulni és sajnos megtapasztalni ezt a lelencben, szóval félelmem megalapozottnak vélem. Pont mint az előbbi felképelt fiú. Megismétlődik az iménti eset? Minden esetre készenlétben vagyok, hogy megmentsem másodízben is Shiny-t. Tekintetem kérdőn vándorol rá, hogy vajon mi lesz. Na és persze másra is kíváncsi vagyok. Az árvaházban sok ilyen esetnek voltam tanúja és persze a szenvedő alanya is egyben. A varjak mindig a leggyengébb társukat verik és a „néma félkegyelmű” bizony kiérdemelte a lelenc leggyengébbike háládatlan címet. Szóval az ilyen támadások célja többnyire én voltam, persze nem mindig. Elenyésző esetben csak szemlélője lehettem és oly sokszor láttam már, hogy pontosan tudtam mi fog történni. A támadó lelke pontosan így vált vörössé a haragtól a szerencsétlenül járóé pedig szinte ugyan akkor festődött tengerkékké, ami a félelem színe volt. Sunshine lelke azonban továbbra is fehér, mint a hó. Kissé furcsállom ezt, persze nem vagyok, nem lehetek tisztában kettejük kapcsolatával. Vagy csak egyszerűen nem fél, nem aggódik. Minden esetre, mikor értetlenül visszanézek már Logan lelkének párája sem izzik vörösen. A veszély elhárult. Kissé még az iménti eset hatása alatt ülünk le, már a finom csokis pudingok társaságában. Egy újabb kérdés is elhangzik, melyre fejemet rázom. Persze lenne mondani valóm, de mit tegyek? Hogyan mondjam el, adjam tudtára, hogy Mandy nem tanít itt. Kotorászok hát tovább és egy hatalmas mosoly és bólogatás jár a jegyzetfüzetnek. Végre! A legjobbik módja, hogy átadjam gondolataim, ha lerajzolom őket. Ugyan egyetlen ceruza van csak nálam és a színeknek is nagy hasznát tudnám venni, de mint példa is volt rá egy széndarabbal is tettem már csodát. Magam elé húzom a füzetet és rajzolok egy rendőrautót. Csak nehogy mentőnek nézze, ezért egy Police felirat is rákerül a villogók társaságában. Ezzel megválaszoltnak veszem a kérdést „anyukám” foglalkozását illetőleg. Bár Mandy valóban az édesanyám lenne. Ha eddig nem voltam pácban, most belekerültem. Egy igen egyszerű kérdés, amire már a két-három éves kisdedek is tudják a választ. Hány éves vagyok? Ez is egy titok, amit még homály fed. Ha mutatok valamit, csak pár ujjacskát kell magasba emelnem, de hazugság lenne. Ha meg semmit nem teszek.... akkor komplett gyengeelméjűnek néz majd, hogy még ezt se tudom. Nem marad más, hiszen az őszinteség fontosabb mindennél, hogy tanácstalanul tárjam szét kezeim és az iméntinél is vörösebb arccal essek neki a pudingnak. Meghallgathatom kanalazás közben, hogy Shiny miért van itt és a példaképe is ismeretes már előttem. Azt kérdi nekem van-e ilyesmim. A válasz egyértelmű. Vadul bólogatok ismét, majd ujjacskám a rajzomra nyomom, a rendőrautóra. Ki más, mint Mandy. Persze, hogy ő a példakép. Ugyan nem a rendőri hivatásra vágyom, egész egyszerűen magam is oly tiszta lélek szeretnék lenni. Ennyi az egész.
Az öcsém és én külön kategória vagyunk, megannyiszor veszünk össze azon, hogy én szeretem becézgetni nyilvános helyen is – ahogy a nevezett példa mutatja – ő meg lila ideggörcsöt kap tőle. Vagy más színűt. Nem tudom, én a magam részéről nem látom senkinek az auráját vagy hangulatának színbeli kivetüléseit, szóval nem tudom levenni mindazt, amit Cathy. De talán jobb is, azt hiszem. Eléggé kiverne a frász, hogyha mindig, minden vörösben villódzna előttem, ugyanis az biztos, hogy sokak idegeire megyek így más színt nem is hozhatok ki emberekből, ez nem vitás. Vállat vonok. Nem lesz itt semmi, de hogy megnyugtassam Cathyt, magyarázkodni is kezdek, teli szájjal vigyorogva bele a világba. - Tudod, ő az öcsém. Nem nagyon szereti, hogyha becézgetem, de én meg nem tudom nem becézni és különben sem tudom, hogy mi baja van ezzel, így nem foglalkozom vele, hogyha olyan a feje, mint egy dühös hörcsögnek. Elnevetem magam. - Amúgy látnád társasjátékozás közben, ha véletlenül nem ő nyer. Azt a hisztit! Komolyan olyan, mint egy lány. Forgatom meg a szememet, majd rittyentek egy vigyort az öcsém felé, aki lelkesen tátogja a képembe, hogy mindent hallott. Naná, tudom. Azért is mondtam, hogy hallja. Mert így szép az élet, ha borsot lehet törni a testvérünk orra alá. Senki nem mondhatja, hogy nem fejlett a humorérzékem. A puding így vagy úgy kifizetésre kerül, s letelepszem Cathyvel szemben, direkt úgy, hogy rálássak öcsémre is, hadd integessek oda neki néha, ezzel csalva dühös fintort orrára, s elérve azt, hogy hátat fordítson nekem. Tuti megint azt mondta, hogy a húga vagyok, csak hazudozom. Ezzel csak az a gáz, hogy sokakat ismer régebbről, s ők tudják mi a helyzet. - Wow, rendőr? Kerekednek el a szemeim. Nagyon menő, de egyben veszélyes foglalkozásnak is tartom, aggodalmaskodva nézek Cathyre. - De nem félsz, hogy valami baja lesz? Talán nem a legjobb ötlet ezt megkérdezni egy kilencéves-forma gyerektől, de ha már eszembe ötlött, akkor feltettem. Erre is lehet igennel meg nemmel felelni, szóval nem fogom megterhelni az agyacskáját remélhetőleg és ő se az enyémet azzal, hogy kódfejtő kell a beszélgetésünkhöz. Meghökkenek. - Hogyhogy nem tudod? Öh, mármint.. úgy értem, hogy meg lehet azt állapítani. Nem vettek még tőled vért? Kérdezem. Nem, mintha én szeretném a vérvételeket, de ettől még.. asszem abból kiderül az ember kora, bár ebben nem vagyok olyan biztos, mint a fák korát illetőn. - Azért, mert rendőr? Kérdezem meg közben ezt is, egyszerűen csak azért, mert érdekel.
Kész szerencse, hogy háttal ülök Logannek, így nem láthatom a kettejük közötti mini összecsapásokat csak annyit, hogy Shiny néha a buksim felett elnézve belevigyorog a távolba. Nem láthatom az apró villámokat melyek tekintetük találkozásakor születnek és Logan felpaprikázott ábrázatát sem, ami talán picit meg is ijesztene. Persze a társasozást és az ottani reakcióit alaposan meg kell mosolyognom. Komolyan, soha el nem tudnám képzelni, hogy megsértődjek azért ha valaki legyőz egy társasjátékban. Valahogy nem én vagyok aki felfújt pofival bevonul a sarokba duzzogni akár egyetlen leütött sakkfigura miatt. Inkább az hajtana, hogy következő alkalommal ne történjen meg és ez ellen nem a hisztivel lehet tenni. Esésekből tanul a gyerek. Kicsit lassabban rajzolok mint általában, köszönhetően a puding-evészetnek, de így se sikerül rosszul. Erre legjobb példa, hogy a félelmeim alaptalannak bizonyulnak és Shiny nem nézi mentőnek vagy esetleg taxinak a rendőrkocsit. Bólogatni is kezdek, mikor rákérdez szájikómban a pudingos kanállal. Vicces jelenség lehetek most. Persze mikor megkérdi, hogy nem féltem-e Mandy-t.... lefagy arcomról a mosoly. Ebbe még bele sem gondoltam, hogy veszélyes is lehet az, amit csinál. Még szerencse, hogy a teljes igazsággal nem vagyok tisztában. Még az evést is abbahagyom, te szent ég. Mi van ha baja lesz? Hogyan védjem meg ha magamat sem vagyok, vagyis voltam képes megvédeni a lelencben? Szerencsére rátérünk a koromra, amely kissé feledteti iménti aggodalmam. Vérvétel? Bólogatok. Abie-néni vizsgálódott egy csomót, szóval minden bizonnyal átestem már rajta, de hogy pár piros cseppből meg lehessen állapítani egy kicsi lányzó korát? Tuti lehet, miért ne lehetne. Hogy miért Mandy a példaképem? Na ezt sem tudom lerajzolni. Szóval inkább bólogatni kezdek újra. Nem is hazugság, hiszen a rendőrök segítenek olyanokon, mint én is. Szóval a tiszta lelkek segítenek, lehet ezért is lett rendőr? Ki tudja, de ha igen akkor én is az szeretnék lenni. Vagy mondjuk festő, de ezen ráérek agyalni még pár évet. Vajon Shiny mit csinálhat? Jó tudom, most velem pudingozik, de mit csinál máskor? Hogyan kérdezzem meg? A legjobb lesz ha ő is lerajzolja? Jobb nem jut eszembe, szóval elé tolom a füzetet és a ceruzát. Az sem baj, ha egy kutyust rajzol, vagy egy cicát. Szeretem őket.
Nem akarnék én igazán senkinek se rosszat, szóval hogyha tudnám, hogy Cathy zavartg érez az éterben és bántja az, ahogy Logannel viseltetünkm egymás iránt, akkor biz' isten idehívnám az öcsémet, hogy megnyugtassam a kislányt valamivel, bebizonyítva, hogy ez a drága nem haragszik rám, csak kicsit puffog, de amelyik kutya ugat az nem harap. A tudatlanság nyugalmában viszont erre nincs lehetőségem, így koncentrálok a pudingomra meg arra, hogy miről is cserélünk eszmét épp Cathyvel. - Juj, ne haragudj, én nem akartam olyat mondani, amit esetleg ne tudnál! Visszakozom azonna, látva hogy elszontyolodott, mert akárhogy is, a mosoly lefagyását még az én naiv fejem is észreveszi, s nagyon nem nehéz kisakkozzam, hogy miattam van a dolog, lévén a kislány velem beszélget, nem mással. - Izé, nem is biztos, hogy baja eshet, meg minden, ne is figyelj rám, csak fecsegek itt össze is megb vissza is. Menteném én a menthetőt, de nem tudom, hogy mi lesz így ebből. Mindenesetre inkább nem emlegetem Mandyt, hanem azzal foglalkozom, amit magam elé kapok, mégpedig a rajzfüzettel. Nem vagyok egy tehetséges rajzos, de azért nagyjából felismerhető pillangót hozok össze. - Szeretem, mert nagyon szép, színes és Kínában a boldogság szimbóluma. Neked mi a kedvenc állatod? Kérdezek vissza némi rajzmagyarázatg közepette, s visszatolom Cathynek a füzetet. - Amúgy én modellkedem. Nem olyan igazán menő foglalkozás, amihez egyetemet kellett végezni, de én szeretem. Te szeretnéd, hogyha lefotóznának egyszer? Eljöhetnél velem, hogyha anyukád elenged. Ajánlom neki igen lelkesen.
A sok munka mellett egy percre sem tudtam felállni az asztalomtól. Reggel megérkeztem, leültem és már neki is fogtam a papírmunkákhoz. Azóta eltelt már vagy négy óra és még a mosdót sem látogattam meg. No nem mintha nem örülnék annak, hogy van mit csinálni. Ez teljesen leköti az agyamat és ennek nagyon is örülök. A kolléganőm már meg sem próbál leállítani. Az elején mindig aggodalmaskodva jött oda hozzám, de nem igen érte el a célját. Talán egyszer sikerült elrángatnia az asztaltól, hogy szívjak egy kis friss levegőt, de azt is csak egy negyed órás "zaklatás" után sikerült elérnie. Most viszont a telefonom rezgése zökkent ki a munkámból. Összeráncolt homlokkal veszem a kezembe és nézem meg, hogy ki is keres. Mosolyogva veszem fel a telefont. Még hangom is teljesen vidám. Már ebből rá lehet jönni, hogy ki is csücsül a vonal másik végében. Csak pár percig beszélgetünk, majd búcsúzás és már ki is nyomom. Ugyan ebben a pillanatban gyomrom igen hangosan morran fel. Pirulva pillantok a kolléganőmre, aki csak mosolyog rám és már ki is küld engem, hogy menjek enni. Igaz nehezen, de végül csak felállok a székemről, hogy meglátogassam az egyetemi menzát. A folyóson sétálva pár diák kedvesen odaköszön nekem, amit örömmel viszonozok is feléjük. Szerencsémre már nincsenek túl sokan a kantinban. A legtöbben már rég túl vannak az ebéden, így a sorban állást is megúsztam. Tudtam én, hogy nem kell elkapkodni a lejövetelt. A kínálatot nézve kissé elszomorodom. Alig van olyan étel amiben ne lenne hús, de végül egy kis dilemma után valami gombás tésztát választok salátával.
Anguta egy térképpel a kezében ballagott az egyetem felé, közben memorizálta a város utcáinak nevét. Nyilván majd visszateszi a kölcsönvett térképet az utcai árus standjára, úgyis úgy tervezte, hogy ugyanazon az úton fog vissza térni Nagojut házához, mint amin épp most haladt. Ha nem, hát akkor felír egy újabb tételt a fekete noteszbe. Messziről kiszúrta az egyetemi épületeket, amikor a Cameron utcáról, az Egyetem sugárútra lépett. Elégedett vigyor terült szét arcán, miközben az épületek felé vette az irányt. Fairbanks roppant kis város ahhoz, hogy eltévedjen benne valaki, így az egyetemet térkép nélkül is megtalálta volna, de ettől eltekintve, ahogy tovább folytatta útját folyamat az utcaneveket tanulgatta, majd néhányszor felpillantott, hogy be is azonosítsa azokat, ha esetleg később szükség lesz valahová gyorsan megérkeznie. Bár remélte ilyen nem sűrűn fog előfordulni, de akármi megeshet és jobb felkészülni a váratlan helyzetekre. Dél elmúlt már, és a nap kedvesen melengette, amiért igen hálás volt, mivel csak egy kapucnis, szürke pulcsit húzott, valamint fekete farmert. Egyetlen kabátját túl melegnek gondolta, ezért inkább lazábban öltözött. Előfordulhat, hogy estére kellene, persze nem gondolta, hogy túlságosan sokat fog időzni az egyetemen. Ez persze attól függ, hogy megtalálja-e ezt a Will nevezetű protektort vagy sem. Nyilvánvalóan nem mehet be a rádiós szobába és kürtölheti világgá, hogy Will Douglast kéretik az egyetemi parkolóba, de ha más megoldás nem kínálkozik, akkor kénytelen lesz ezzel élni. Bár nyilván egyszerűbb lenne a recepción megkérdezni, hogy van-e ilyen nevezetű alkalmazottjuk. Kis szerencsével még akár útbaigazítást is kaphat. Lassan egy hónapja a városban volt, és bár már lehet a helyi őrző fejesek tudnak az ittlétéről, ami nem lenne meglepő, viszont jobb szeretett személyesen is megjelenni, mert akkor némi információhoz is juthat a leszármazottairól, ami előnyös, főleg akkor, ha azok esetleg problémásak. Az épületek lenyűgözően szépek voltak, és emiatt egy teljes órát töltött el azzal, hogy nézelődött, és szinte fel sem fogta az idő múlását. Amikor eszébe jutott, hogy nem turistáskodni jött, kelletlenül sóhajtva a főépület felé vette az irányt, mivel úgy gondolta, ott biztosan megtudhat valamit Willről. Kellett volna reggelizni valamit, de azt kihagyta, ezért gyomra hatalmasat kordult mihelyst megérezte a finom illatokat terjengeni a levegőben. Összeszorított ajkakkal a szagok irányába tekintett és úgy döntött Will várhat, amúgy sem jelentkezett be hozzá, így később is meglátogathatja. Már persze, ha megtalálja. Hoznia kellett volna némi pénzt magával, de nem számított rá, hogy meg fog ennyire éhezni. Nem sokan voltak az ebédlőben, és a kiírás szerint valami kajajegy kellene, ha az embernek nincs pénze, amit nyilván csak egyetemisták kapnak, meg esetleg tanárok. Az ingyen kajálás lehetősége adott volt, de ahhoz előbb valakitől el kellene csórnia az ebédjegyét, és Angutának elég volt egyetlen pillantást vetnie az étkezőkre, hogy belássa, ez most túlságosan könnyen nem fog menni. Nem sokan hagyták maguk előtt az értékeiket, és akik igen, azok közvetlen szem előtt tartották azokat. Körbepillantott vannak-e megfigyelő kamerák, igaz nem vett észre semmit, de attól persze még lehetnek szépen elrejtve, így nem igazán akarta megkockáztatni a zsebmetszést. Pajzsa szokásosan résnyire volt nyitva, és korát hatvan körülire állította be. Amikor beljebb lépett a menzára, megérezte szellemek áldásával átitatott aurát. Őrzőhöz tartozott nem farkashoz, ami elég jó hír volt számára, mivel akár útbaigazítást is kérhet tőle. Egy szempillantás alatt feledkezett meg éhségéről, majd vidámságát közömbös zavarodottsággá változtatva a szőke őrző lány irányába sétált. Idegesen nézett körbe-körbe, miközben szemét le-lesütögette. Ajkait összepréselte, és igazán tanácstalannak tűnhetett, ha a lány néhány pillantást vetett rá, miközben megállt az asztala mellett. Jobbjával a tarkóját vakarászta, míg a balt a zsebébe dugta, mint aki zavarában nem tud vele mit kezdeni. - Ehm…elnézést – kezdett bele a színjáték szöveges részébe. – Maga olyan…tudja – halkította le hangját majd jelentőségteljesen rápillantott, hogy aztán összepréselt ajkakkal nézzen tanácstalanul rá. Aztán, mint, aki csak most eszmélt rá, hogy van zártabb kommunikációs vonala is a farkasoknak, a lány fejébe küldte – Tudja, olyan őrző igaz? – kérdésének csengése hatalmas magabizonytalanságról árulkodott, valamint igyekezett ezt arcára is kiültetni. - Leülhetnék esetleg? – szedte ráncba homlokát, majd felhagyott a tarkó vakarással, és másik kezét is zsebre vágta. A szőke nő felől festék illata terjengett, amit nyilván a haján használt, legalábbis Anguta erre tudott következtetni. A kaja, amit evett nem tűnt túl laktatónak, de illatra elég pazarnak tűnt. Szerette a gombát, mert azt nem kellett levadászni, igaz az is élőlény volt, de legalább nem adott ki panaszos sikolyt, amikor átharapta a torkát.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Miután kiválasztottam az ebédem és ki is fizettem a pénztárnál tálcámmal a kezemben indulok meg egy szabad helyet keresni magamnak. Szerencsére mivel a legtöbb diák már túl van az ebéden, így bőven van választék. Egy kis elmélkedés után végül egy ablak melletti helyet választok ki magamnak. Olyan szépen sut a nap és ha már kint nem lehetek legalább így ablakon keresztül hadd élvezzem a Nap melegét. Egy-egy falat között hosszabb szüneteket tartok, miközben az ablakon bambulok kifelé. Olyan nagy örömmel ülnék ki én is egy fa tövében, vagy akár csak a fűben és élvezném a friss levegőt, a nyugalmat... De ezt most nem tehetem, hiszen munka van bőven. Pihenni majd hétvégén lehet. Én döntöttem úgy, hogy bevállalok ennyi munkát, így nem is panaszkodom a miatt, hogy kaptam is elég sokat.
A kis békémet egy idegen...farkas töri meg. Mostanában elég gyakran találkozom veluk, ami igen fura. Nyár óta, mintha megtöbbszörösödött volna a számuk. Az előtt alig volt alkalmam összefutni egy-egy "példánnyal". Most meg már majdnem heti szinten találkozom eggyel. Ezt talán vegyem valami jelnek? Értetlenül pislogok az előttem álló fiúra. Olyan fiatalnak tűnik, de mégsem érzem annak. Fura számomra, hogy ilyen kis határozatlan. Eddig ha farkassal találkoztam mind magabiztos, vagy kemény volt, aminek meg is van az oka. Hosszas várakozás után végül csak megszólal, de nem fejezi be a mondatát... vagy legalább is nem hangosan. Még nem igen sikerült megszoknom ezt a gondolat átviteles dolgot. Annyira idegen, ijesztő és fura, de mind e mellett nagyon is hasznos. Egy mosoly kúszik arcomra, majd csak bólintok egyet felé. -Nyugodtan!-Közben kezemmel az előttem lévő székre mutatok. Úgy érzem, hogy szeretne tőlem valamit. Már csak az a kérdés, hogy mit. -Esetleg segíthetek valamiben?-Teszem hát fel végül a kérdést.
- Köszönöm – mondta sebtében, és már le is vágódott a székre, mint akinek az élete múlik rajta, hogy feje minél inkább földközelbe legyen, talán egy hirtelen kivágódó acélpengétől tartva, ami lemetszheti kobakját, egy pillanat alatt. Tekintete a környezetét pásztázta, apró mozdulatokkal, mint, aki próbál feltűnésmentesen egérutat találni, ha esetleg eldurvulna a helyzet. Idegességet színlelt, és remélte elég hihetően, ajkai hol összepréselődtek, hol szólásra nyíltak. Miután a lány felajánlotta a segítségét, egy ideig még nem szólalt meg, hanem csak mélyen beszívta a levegőt, próbálta megnyugtatni magát. Majd nyelt egyet, lehajtotta a fejét, és elhatározásra jutott. Anguta a hangját suttogósra fogta. – Igen, tudna. Az van, hogy… – kezdett bele, de nem folytatta egy ideig, hanem az asztalt bámulta, majd felnézett összepréselt ajkakkal. – ...embert öltem – hangja a kétségbeesés és a teljes összeomlás szélén táncolt a lány elméjében. – De, nem akartam, csak a bestiám… feldühödött, ami miatt nem tudtam irányítani a testem, és átváltoztam – egy pillanatra elhallgattatta gondolatait, és esdeklőn nézett a lányra, közben a reakcióit figyelte. Remélhetőleg nem akarja egyből megbénítani, vagy valami átkos varázslattal harcképtelenné tenni, mert akkor oda a móka, és Anguta jelen pillanatban marha jól szórakozott. Nem is találhatott volna ki jobb dolgot, hogy a protektor elé ráncigálják kihallgatás céljából. Bár ki tudja, lehet nem volt eddigi életének a legjobb húzása, de mindenesetre nagyon jól érezte magát. Arcvonásaiból, testtartásából viszont ebből semmi sem látszott. Nyomorultul nézett ki, mint aki mindjárt elbőgi magát. – Szóval azt… azt hallottam, hogy el tudják venni tőlem. A farkast. És újra ember lehetnék, mert szörnyű dolgokat súg nekem, és nem bírom irányítani. Mindig csak mérges és morog és ölne… és én nem bírom féken tartani – ujjait összekulcsolta, próbálva egyre erősödő remegését kezében elfojtani. Nem érdekelte, hogy hang nélkül bámulja a lányt és ez fura lehet környezete számára, egyrészt mert a kajálda egyébként sem volt zsúfolt, másrészt egy meggondolatlan farkas volt csupán, aki ráadásul halálra volt rémülve. Majd a szőke őrző lerendezi ezt valahogy, elvégre a farkasok létének titokban tartása az egyik feladata. – Pedig szeretném, igazán szeretném – váltott át most igazi beszédre -, de nem megy. – Megrázta a fejét, és hátradőlt a támfán, majd esdeklőn az őrzőre nézett. – Tud segíteni? – kérdezte végül, miközben válla megereszkedett és arcán sápadtság futott végig.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ahogy leül velem szemben leteszem a villám és úgy figyelem őt, miközben várom a válaszát. Nem gondolok semmi rosszra, így teljesen nyugodt maradok, míg nem meg nem szólal, vagy legalább is a fejemben. Látom rajtam a félelmet, az aggodalmat, de amint meghallom, hogy embert öl a szemeim kikerekednek, a szívem hevesen kezd el kalapálni és az idegesség lesz úrrá rajtam. Próbálom mind ezt az érzést magamba fojtani, mert nem hiába jött ide ez a farkas és nekem tudnom kell neki segíteni különben semmi keresnivalóm nincs itt. A hosszú csend közben mindvégig csak az arcát fürkészem. Látom rajta, hogy kétségbe van esve, hogy erőt kell vennie magát, hogy ne engedje ismét szabadjára a bestiát. Bátorság Alice... Ő nem fog megtámadni téged, de innen el kell tűnnötök. Ha átváltozik nem maradhat itt a civilek között. Le kell vinnem a pincébe... De előtte fel kellene hívnom legalább Willt. Nem tudom mennyire örülne neki, ha beállítanék egy labilis farkassal, de az biztos, hogy itt nem maradhat. -Nem...nem ígérek semmit, de megpróbálok segíteni!-A hangomból talán érezhető, hogy nem vagyok valami határozott, hogy ott lapul a félelmem. Mert félek attól, hogy miközben beszélgetünk ismét átveszi a hatalmat a bestiája és én nem biztos, hogy meg tudnám állítani. A telefonomért nyúlok és máris kikeresem William számát, hogy felhívjam őt. -Egy pillanat!-Azzal fel is állok és pár lépéssel távolabb sétálok az asztaltól. Mély levegőket veszek, ezzel is próbálva megnyugtatni magam. Nem lesz semmi gond Alice. -Szia Will! Ne haragudj a zavarásért, de egy kis probléma van!-Azzal halkabbra veszem a hangom és szinte suttogok a telefonba, hogy legalább a civilek ne hallják meg. -Itt egy farkas az egyetem étkezdéjében. A segítségünket kéri. Azt állítja, hogy képtelen féken tartani a bestiát... Eléggé riadtnak tűnik. Itt nem maradhat. Levihetem?-Természetesen az engedélye nélkül nem kísérném le a bázisunkra, hiszen ki tudja... Lehet, hogy csak túl jó színész és az egész kamu, hogy felmérhesse a helyzetünket. Csak miután megkapom a választ teszem le a telefont és sétálok vissza a sráchoz. -Gyere velem!-Nézek le rá, majd kezembe veszem a tálcát, vállamra dobom a táskám és elindulok a kijárat felé. Út közben leteszem a megfelelő helyre az ebédem maradékát, majd lassítva lépéseimen a srác mellett haladva sétálok ki a kantinból.
//Egyelőre ide írj. Írok az őrző belsőbe, hogy merre is mehetünk tovább //
A története úgy látszik megtette a hatását, hiszen a lány szívverése felgyorsult és idegesség is áramlott felőle, ami elég természetes egy ilyen bejelentés után. Főleg, hogy egy saját magát kontrolálni nem képes vérfarkas tesz ilyen vallomást. Nyilván a lány reakciója miatt nem érezte rosszul magát, amiért hazudott neki, hiszen valami ilyesmire számított tőle. Legalábbis fiatal kora - ami persze csalóka lehet - alapján. Egy negyven-ötvennek kinéző őrzőn már nem valószínű, hogy ilyen egyértelmű jelek mutatkoztak volna az emberevős mese hallatán, persze mindenkinek tapasztalnia kell ahhoz igen sokat, hogy a farkasok néha abszurd világa ne zökkentse ki az őrzőt higgadtságából. - Köszönöm – hajtott fejet, mialatt kezeit összekulcsolta az asztalon. A lány felől terjengő aggodalommal egybekötött félelem sem igazán lepte meg. Jobb félni, mint megijedni, bár a lány mintha kicsit mindkettőből merített volna egy kanálnyit. Sebaj, majdcsak lesz valahogy. Nem gondolta, hogy képtelen lenne megbirkózni a hirtelen jött feladattal, hiszen akkor nem lehetne az őrzők soraiban. - Jó – bólintott párat, majd fülelt a telefonbeszélgetésre. Fejét lehajtotta, majd apró mosoly jelent meg ajkain, amikor meghallotta a Will nevet. Hacsak nem alaszkai tömegnév, akkor nyilván a protektorát hívta, aki bele is egyezett, hogy levihesse valahová. Remélte nem a csatornába, mert kivételesen rendes ruhában kapta nyakába a várost. Mosolyából már semmi sem volt, amikor a lány visszatért hozzá. A felszólításra egyből felállt, és a lány után ment, aki elhelyezte a kaja maradékot a kijelölt tárolóban, amire Anguta gyomra halkan megkordult. Talán ehetett volna előtte valamit, de most már kár ezen aggódni. Nyilván éhesen kell a csatornában lubickolnia, bár azért tényleg remélte, hogy nem ott fognak kikötni. A lány járásában volt valami zavaró, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, bár lehet rákérdezett volna, ha nem egy instabil farkast játszana épp, de valahogy teljesen idegenül hatott volna az ideges és aggodalmas, fiatal farkashoz, ha az őrző lába felől kezdene el érdeklődni. - Hova megyünk? – kérdezte óvatosan, amikor elhagyták az étkezdét, és már nem sokan hallhatták beszélgetésüket. Nem akarta a fejébe küldeni a szavakat, hiszen a lánynak amúgy is beszélnie kell, és ha elárul valamit, akkor azt tudja suttogva is, hiszen jó hallással vannak még az igen fiatal farkasok is megáldva. Szívesen elcsevegett volna az építészetről is, és talán megkérdezte volna, hogy mikor épült az egyetem ezen része, de ez megint csak olyasmi lett volna, ami egy kétségbeesett farkasnál nyilvánvalóan harmadlagos szempont lenne. Bár még mindig remekül szórakozott úgy érezte rengeteg információtól – igaz lényegében nem túl hasznostól – fosztotta meg saját magát, amikor mesével állított az őrző elé. - Egyébként Frederick Montgomery a nevem – hazudta, bár nem túl meggyőzően, hiszen most amúgy is teljesen zavart lelkiállapotot játszik, így bizonytalanságát nem igazán lehet füllentésként értelmezni.
Még szerencsém, hogy nézegettem hirdetéseket még Kanadában, hogy milyen eladó házak vannak itt. Vagy két-hármat kiválasztottam, az illetőt felhívtam, hogy a napokban, mikor a városba érkezem megnézem a házakat. Ebből egy már elkelt időközben, így már csak kettő maradt, amit hamar letudtam, néhány óra alatt csupán. A kellemesebbnek tűnő környéken levőt választottam, viszont az egy kicsivel többe került, mint amennyi az előző házam értéke volt. De vannak legalább megtakarításaim, szóval nem hiszem, hogy annyira nagy gondban lennék. A papírmunka is folyamatban van már, így csak napok kérdése, és be is költözhetek. Addig pedig valószínűleg meghúzom a nővéremnél magam, az Egyetem pincéjében. Biztos vagyok benne, hogy nincs ellenére. Ahogy valószínűleg az sem, ha oda kellene költöznie. Bár azt a macskát nem bírnám elviselni, az biztos… Oké, hogy egy farmon nőttünk fel, ahol birkától kezdve kutyán át velociraptorig a kisebb-nagyobb madarakig minden volt, de azokkal az alattomos teremtményekkel sosem jöttem ki. Én nem szeretem őket, és vice versa. Na de mindegy. Meglátjuk, még mi, hogy lesz. Utam az Egyetemre vezetett, hogy kicsit jobban felmérjem a helyet. Azt megtanultam már, hogy a cigizésemet inkább az udvaron, vagy a parkolóban végezzem, mintsem a pincében. Vagy szimplán úgy a dohányzásra kijelölt helyeket keressem meg. De most amúgy sem ezért jöttem ide. Nézegetem az egyetemet, járom a folyosókat, mikor is a menza felé kezd el húzni a hasam engem. Persze, hogy az ebédidő közepén sikerül idekerülnöm… Na mindegy is, beállok a sorba, aztán vagy tíz perc múlva végül már tálcát tarthatok a kezembe. Még 5 percembe kerül, mire végre egy asztalhoz is leülhetek. Persze, sunyiban loptam még egy kis kaját magamnak pluszba. El is kezdem hát falni a kaját.
Nem voltam abban biztos, amire vállalkoztam. Ennyire messze még soha nem voltam a családi fészektől. Előbb vagy utóbb mindenki maga mögött hagyja a családi házat, de ez másabb volt. Ben miatt keltem most útra, vagyis megint olyat tettem, amit soha se gondoltam volna. Egy fiú miatt vállalkoztam arra, hogy felfedezzem a világvégét. Ha annyira szerette volna azt, hogy itt legyek vele, akkor biztosan elhívott volna, de még se tette. De ugyanakkor annyira nehezen képes kifejezni az érzéseit. Néha még engem is képes elbizonytalanítani vagy az őrületbe kergetni a zárkózottságával, de máskor meg szinte lakatot nem lehet tenni a szájára. Másabbak vagyunk, de mégis valami miatt keresztezte az utunk egymást 6 hónappal korábban, de idővel sikerült kiderítenem, hogy már a menedékházban is láttam őt. Próbálok aludni a repülőn, de nem megy. Órák óta úton vagyok, de még mindig félóra hátravan. Örömet kellene éreznem, de valahogy még se megy. Izgulok, félek és őszintén bevallva még egy kicsit talán szomorú is vagyok, hiszen a testvéremet és édesapámat is hátrahagytam. Bár csak a vénróka is itt lehetne, meg a minden lében két kanál cserfes Ev. Már most hiányoznak. Az emberek ébredezni kezdenek, hiszen már a leszállás következik. Sietve kapcsolom be az övemet és alig, hogy landol a gép ki is kapcsolom. Köszönöm kíséretében elveszem a táskámat, majd a kifutó szalag mellett a bőröndömet is elveszem és elindulok. Nem tudom, hogy hol fogok még megszállni, mert arra még nem gondoltam, de lesz időm eldönteni. Hamarosan pedig már egy kocsit bérelek és már útban is vagyok a belváros felé. Figyelem az épületeket, az embereket és a többi hasonló lényt, mint én. Egy apró mosoly kúszik az arcomra, miközben arról győzködöm magamat, hogy nem lesz semmi baj. Pár perccel a landolás után fel is hívtam apumat, hogy tájékoztassam minden rendben van, de nem sikerült egészen addig leraknom a telefont, míg meg nem érkeztem az egyetemre. Barátságosan fogadott az igazgató, én pedig mosolyogva adtam át neki a szükséges dokumentumokat, majd amikor megkérdezte, hogy miért ennyire a vége felé akarok váltani, akkor a jól begyakorolt szöveget adtam elő, mert utálok hazudni, de nem mondhatom el a teljes igazságot. Jelezte, hogy pár órát igénybe fog venni, míg elintézik a szükséges lépéseket, de addig nyugodtan nézzek körbe az épületben és így is tettem egészen addig, amíg el nem haladtam az ebédlő előtt, mert abban a pillanatban a gyomrom a tudtomra adta, hogy ideje lenne ennem. Azóta, hogy útra keltem nem is ettem semmit, csak vizet ittam és ennyi. Lassú léptekkel haladok végig az asztalok mellett, amikor megpillantok egy ismerős arcot, de szerencsére ő nem vesz észre. Hamarosan pedig a tálcámmal igyekszem felé. Megállok mellette és mosolyogva szólalok meg. Csak nem a beiratkozást tervezi? Nem gondolja, hogy ahhoz kicsit idős? – kérdezem tőle játékosan és kissé idegesen várom azt, hogy felpillantson, és végre lássam a reakcióját, hogy vajon mit szól ahhoz, hogy itt vagyok…. itt a világvégén… miatta!
Mit ne mondjak, ha éhes vagyok, akkor eléggé el tudom kapkodni magamat a kajálással kapcsolatban. Sőt, nagyon is elkapkodom magam vele. Gyorsan kezdem tömni a kajákat, aztán mire a végére érek, hogy már nem bírok többet enni döbbenek csak rá, hogy mennyit is ettem. Mondjuk én is csodás vagyok, hogy kiéheztetem magam, aztán magamba tömök minél több szennyet. Csoda, hogy nem látszódik meg rajtam. Mondjuk teszek is érte, az ébredés utáni közvetlen fekvőzésekkel, felülésekkel, kézenállásokkal, ilyesmikkel. Cali pedig aztán élvezi, mikor ezeket csinálom szinte egyből ébredés után. Már mindenhonnan folyik rólam a víz a legvégére, de már teljesen felébredek. Ha mégsem, akkor az utána következő zuhany mindenképpen megébreszt. Őt is fel kéne már hívjam. Még érkezésem napján dobtam neki egy üzenetet, amit másnap délután egy rendes telefonhívás is követett. De azóta nem sok, semmi. Na majd kajálás után. Nem nézek fel a tálról, csak eszem a kajámat, aztán ismerős hang hallatszik mellőlem. A falat is a torkomon akad, és heves köhögésbe kezdek. Ennyi volt, itt a vég. Két nap Fairbanksben, és máris meghalok. Egy félrenyelt falat miatt, amit a barátnőm valószínűleg csak magamtól beképzelt hangja okozott. Ironikus lenne, biztos kellemeset röhögnének az itteni protektorátusban az ilyenen. Faszom, még én is röhögnék, ha képes lennék rá jelen pillanatban. Végül megoldódik a problémám, nem egészen világos, hogyan, de túlélem a szituációt. Kifújom a levegőt, kicsit megrázom a fejem, majd egyszer jobbra, majd balra pillantok, próbálván kifigyelni, hogy valaki látta-e a jelenetet. De ehelyett csak egy alakot látok, egy túlzottan ismerős alakot. Felnézek, az arc tulajdonosán pedig egyben ledöbbenek, egyben pedig irtózatosan megörülök. Fel is állok a székemről, a tálcát kiveszem Cali kezéből, leteszem az asztalra, aztán magamhoz is ölelem a leányzót. Nem értem, mit keres itt, de hiányzott az elmúlt egy hétben, hogy még a közelemben sem tudhattam.
Egy hét telt el azóta, hogy elutazott, s már az első nap után hiányzott. Nem voltunk Ben-nel soha se összenőve, nem mindent közösen csináltunk. Ev-vel továbbra is eljártam bulizni, ha arról volt szó. Ben bízott bennem és pontosan ismert annyira, hogy tudja, soha nem bírok megülni a fenekemen. Számomra ez az egész kapcsolat dolog új volt, de ha bármi kérdésem volt, vagy esetleg elbizonytalanodtam, akkor nem csak Evelyn-ra, hanem édesapámra is számíthattam. Ő mindig támogatott, még abban is, hogy fiatal lányokat tanítsak önvédelemre. Egyedül egy dolognak nem örült, még pedig annak, hogy besegítek a rendőrségnek. Olyankor mindig álnéven hívtak, hogy ne tudjanak megtalálni a rosszfiúk, de hamar rájött arra, hogy esélye sincs lebeszélni róla. Főleg édesanyám halála után. Részben neki köszönhetően jöttem ide, mert ő bátorított arra, hogy hallgassak a szívemre és kockáztassam meg azt, hogy Ben után jövök. Fogalmam nem volt arról, hogy merre keressem a városon belül, mert megérkezésekkor dobott egy üzenetet, majd másnap beszéltünk kicsit, de azóta nem is hallottam felőle és emiatt aggódtam. A testvére lakását meg nem akartam felkeresni, hiszen tolakodó se akarok lenni és az se kizárt, hogy a testvére nem is hallott még rólam. De aztán egyszerűen csak belebotlok, s lehet más esetben egy barátnő egyből az illető karjai közé vetné magát, de mi kicsit másabbak vagyunk. Nehezebben mutatjuk ki egymás felé az érzéseinket. Az apró tettekből ki lehet olvasni viszont pontosan, hogy mennyire fontosak vagyunk egymás számára. Szerettem volna érezni gyengéd érintéseit, a karjai között álomba szenderülni, de arra még várnom kell, azt hiszem. Amikor látom, hogy elkezd fulladozni, akkor ijedten nézek rá és már éppen leraknám a tárcát, hogy segítsek, mire megoldja maga is a helyzetet. Idegesen az ajkamba harapok és apró mosollyal nézek rá, amikor körbepillant. De mire észbe kaphatnék, addigra a tálca eltűnik a kezemből és már a karjai között vagyok. Viszonozom az ölelését és az arcomat a mellkasához fúrom. Majd mikor kicsit enged az ölelésen, akkor mosolyogva pillantok fel rá és egy apró csókot adok ajkaira. Hiányoztál! – mondom neki őszintén, majd jól szemügyre veszem, hogy láthassam azt, hogy nincs-e valami baja. Ő mindig is kevesebb sérüléssel büszkélkedhetett, hiszen egyedül én voltam olyan őrült, hogy a harcot választottam, de a mai napig nem bántam meg ezt a döntésemet, ahogyan azt se, aminek köszönhetően itt lehetek Ben karjai között. Találkoztál a testvéreddel? – kérdezem tőle kíváncsian, mielőtt még én kerülnék terítékre, hogy mit is keresek itt és mennyi ideig fogok maradni. Bár így utólag végig gondolva eléggé ostoba kérdés volt, hiszen egy hét alatt csak találkozott már vele.