Az egyetem területén található gyakorló lőtér az egyetem tanulói számára ingyenesen igénybe vehető, külsősök térítés ellenében vehetnek órákat, vagy kilövöldözhetik magukból a feszültséget. Figyelem!!! A pálya 21 éves kor felett vehető igénybe, belépésnél személyi igazolványt kérünk felmutatni!
Lőtérszabályzat
1. A lőtéren kizárólag golyós, sörétes, marok lőfegyver jellegű, kis és nagy kaliberjelű és B, C, D kategóriájú lőfegyverrel valamint hideglőfegyverrel(légpisztoly, légpuska), lőszerrel, illetve múzeális fegyverrel folytatható lövészet. 2. A lőtéren 13 lőállás használható. Nagy kaliberjelű golyós lőfegyverrel kizárólag az 1., 2., 3., 4., 5. számú lőállásban lehet lövészetet végrehajtani. 3. A „pincében” kizárólag maroklőfegyverrel, illetve hideglőfegyverrel szabad tüzelni. 4. Lövészetet csak lövészetvezető jelenlétében szabad végrehajtani. 5. A lőtéren tartózkodók a lövészetvezető (lőtérvezető) utasításait kötelesek maradéktalanul betartani. 6. A lőtéren fülvédő használata kötelező. 7. Lőtérre lőfegyvert csak nyitott zárdugattyúval (billenőcsövű lőfegyver megtörve), ürített állapotban szabad bevinni. 8. Lőfegyvert csak a kijelölt helyen (puskaállványon, asztalon) szabad tartani. Lőfegyvert, lőszert másnak átadni vagy lőállásban őrizetlenül hagyni tilos! 9. A lőállásban csak a lövők és a lövészetvezető (versenybírók) tartózkodhatnak. 10. A lőtéren kizárólag a kihelyezett célra vagy céltáblára, illetve fegyverpróba esetén a mögötte lévő golyófogóba szabad lőni. 11. Meghibásodott vagy eldugult lőfegyverből lövést leadni tilos! Töltési, ürítési vagy egyéb akadályt azonnal jelenteni kell a lövészetvezetőnek. Meghibásodott lőfegyvert csak a lövészetvezetőnek (versenybírónak) szabad átadni. Az átadásnál közölni kell a lőfegyver töltött vagy töltetlen állapotát. 12. A lőállások elé menni csak a lövészetvezető előzetes engedélyével szabad! 13. NAGYAPÁM TANÍTOTTA: FIACSKÁM A FEGYVERCSÖVET ARRA NE TARTSD, AMIT NEM AKARSZ ELTALÁLNI. Ha ezt az egyet betartod már nagy baj nem lehet!!!!!!
Most éppen semmi tenni valója nem volt a bázison, sőt a következő szolgálat is még jó messze van. Így úgy döntött, hogy ideje megint kilátogatni a lőtérre. Örül nagyon ennek a megbízatásnak, hiszen így azt csinálja, amit szeret legalább. Ráadásképpen még meg is fizetik. Mielőtt elindul, még végig gondolja, mit is hozott magával. A lábánál lévő hosszú táskában egy puska van. Nem is akármilyen. Egy a hadsereg által rendszeresített M40A3-as puska lapul. Minden felszerelés meg van hozzá. Bipod, meg egy eléggé komoly távcső rá. Plusz még hozott magával lézeres távmérőt is. Meg persze úgy 30 töltényt is hozott hozzá. Maga csinálta őket. Azt tervezi, ha nincs senki a lőtéren, akkor belövi a kicsikét. Úgy fest, hogy szerencséje van, vagy pedig mindenki órán van. Általában a diákok közül mindig szoktak néhány lenni itt lenn. Mivel eléggé nagy hatótávú fegyvert készül belőni, így a légfegyverek és pisztolyok lőterét kulcsra zárja. Persze előtte még megnézte, hogy üres-e. Utána kimegy a nyílt terepre. Mivel már itt a tavasz, így ezt is megnyitották. Szépen lassan neki is áll a felkészülésnek. Kicsomagolja a fegyvert. Csillogó szemmel néz erre a csodára. - Milyen szép. Öröm lesz kipróbálni. – gondolja. – Akár 1124 m távolságra is ellő. Majd végigpörgeti magában az adatokat a fegyverről. Közben felszereli a távcsövet a fegyverre, majd a cső alá helyezi a támaszát. Elő is készíti magának a terepet. Leteszi a fegyvert a lőállásba, majd mellé a lézeres távmérőt. Megnézi, hogy fenn van-e lőlap. Szerencsére vele szemben éppen tiszta van fenn. Még szerencse, hogy tegnap cserélték őket a zárás előtt. A tanulóknak sem volt egy rossz testmozgás kivinni őket több száz méterre. Vet egy pillantást a távmérőre. 400 m-t jelez. Még jóval a hatótávon belül van. Szemügyre veszi a zászlókat is. Nincs erős szél és ami fúj az is mögüle jön. Ritka jó körülmények egy lövéshez. Ekkor veszi fel az általa csak hangfogónak titulált eszközt, ami leginkább egy fülhallgatóhoz hasonlítható. Majd szabályosan, azaz 10 cm-es távolságból belenéz a céltávcsőbe. Kicsit állít a fókuszon, meg a célkereszt élességén. Kicsit állít a nagyításon is, meg a magasság irányú korrekción is állít. Mikor mindennel végzet ismét ellenőrzi a körülményeket, de mivel semmi sem változott, így elkezd a légzésére koncentrálni. - 1…2…3… - számol magában, hogy tartsa a ritmust. Eközben finoman behelyez egy lőszert a töltényűrbe, majd élesíti a fegyvert. Ismét kilégzés, majd beszívás. Ekkor meghúzza az elsütőbillentyűt. A természet lágy hangjait, egy erőteljes és éles durranás hasítja át, amikor a lőszer távozik a cső torkolatán keresztül. Megállíthatatlanul tart célja felé. Maga elé képzeli, ahogy kirepül a töltény a fegyver csövéből és elindul a céltábla felé. Még az ívet is maga elé képzeli. A cél közepétől 3 cm-re balra csapódott be. Igencsak nagy eltérés ez. Elhúzza a száját.
Magamtól soha nem adta volna ki az eszem, hogy én lőni akarjak tanulni. Soha de soha. Aki egy kicsit is ismer, az tudja. És most nagyokat pislogva meredne rám, hogy mégis mi a jó istent keresek én itt a lőpályák közelében. Oh, és akadnak is páran az ismerőseim közül. Vigyorogva intek nekik, és már tovább is megyek. Semmi kedvem magyarázkodni. Természetes, hogy apám ötlete volt. Csak neki vannak ilyen igazán ragyogó ötletei. Tanuljak meg lőni, tanuljam meg megvédeni magam. Minek? Még ha most hajlandó is leszek kézbe venni egy fegyvert, úgysem tudnék célozni vele senkire. "Veszélyes környék ez, sosem tudhatod, mikor lesz szükség rá... Meg kell tanulnod megvédeni magad. Bla bla bla." Imádom, amikor kis előadásokat tart nekem. Remélem, érezted ebben az iróniát. Azoknak általában se vége, se hossza, ha papolni kezd. Ilyenkor már tudom, hogy nincs menekvésem, úgyis az lesz, amit ő akar. Gondolom ezért is olyan menő üzletember, mert egyszerűen levakarhatatlan. De igazából nem az édes jó apám atyai féltése vett rá arra, hogy eljöjjek ide, hanem Drake. Helyesli apám ötletét, és ő az egyetlen, aki kedvéért még egy kiadós vitáról is hajlandó vagyok lemondani apámmal. Hát most itt vagyok, és igyekszem mielőbb megkeresni a fickót, akihez küldtek. Aztán remélem, hogy mielőbb túl esek az egészen. Mármint gondolom ezt nem lehet egy óra alatt megtanulni, de ha veszek egy két ilyen leckét, apám talán keres más elfoglaltságot, minthogy engem szekáljon ezzel. Már messziről kiszúrom a pasast, ahogy a lövéshez készülődik. Mivel nincs itt senki más, és megfelel a leírásnak is, nem húzom sokáig az időt, megindulok felé. Épp az utolsó pillanatban sikerül a füleimre tapasztanom a kezeimet, hogy a lövése nyomán keletkezett robajt tompítsam némileg a fejemben. - Mr Moore?! - szólítom meg az alakot mellé lépve, de kicsit kiabálva, mert még mindig cseng a fülem. - Válthatnánk pár szót? - kérdem meg óvatosan. Valahogy akaratlanul is óvatosságra int a kezében tartott fegyver.
A lövés utána, meghall valami hangot a háta mögött. Mintha valami beszéd lenne, de a hangfogó eléggé letompítja a hangját. Így csupán felemeli az egyik kezét ezzel igyekszik jelezni, hogy egy pillanat türelmet. Vet még egy pillantást a céltáblára, majd megcsóválja a fejét. - Jó sok munka lesz még vele. – gondolja magában. Ekkor hátrahúzza a zárdugattyút. Ezzel szinte egyszerre repül ki a hüvely a fegyverből a földre. Belenéz még a töltényűrbe is, hogy tényleg üres-e. Majd amikor meggyőződött erről letolja a nyakára a fülesét, és feláll. Meg is pillantja a lányt, aki megszólította. Végig is méri annak rendje és módja szerint. Eléggé szemrevaló teremtés, az biztos. De egyenlőre nem foglalkozik ezzel többet. - Üdvözlöm. Mit tehetek önért? – kérdezi meg. Majd még valami az eszébe jut, amit köteles megkérdezni minden belépőtől. - Még egy kérdésem lenne, mielőtt bárminek nekikezdenénk. – kezdi el. – Kérhetnék valami igazolványt, hogy elmúlt, már 21 éves? Ezt követően várja az esetleges kérdéseket és válaszokat. Kíváncsi, hogy mit szeretne itt. Talán lőni jött, avagy valami ellenőrzés lenne ez? Hiszen a lőtereket gyakran szokták ellenőrizni. Ezt meg is érti, hiszen egyre több gyerek örül meg és ragad fegyvert az államokban, hogy kicsit lövöldözzön az iskolájában. Ez sajnálatos, de talán az ott élők hibája is.
Valamit, mintha mondana. Nem igazán értem. Mikor marad már abba ez a csöngés? Idegesítő. Na jó, mintha halkulna lassan. - Először is bemutatkoznék: Brigitte Monroe vagyok, és azért kerestem fel, mert... - belém fojtja a szót, amiért egy bosszús pillantást kap cserébe. Azért megvárhatta volna, hogy elmondjam, amit akarok. De jól van. Hol is van az a személyi? Kutakodni kezdek a táskámban a tárcám után. Az rejti az igazolványomat. - Mindjárt meglesz. Egyébként decemberben leszek huszonkettő. - Egészen pontosan szenteste. De ezt csak magamban teszem hozzá. Bár hamarosan úgyis maga is látni fogja. Na hol van már? - Máris.. máris... Nincs meg a tárcám! - pillantok fel a férfire rémülten. - Pedig irodalom óra előtt még tuti a táskámban volt. - Mondom félhangosan. Közben a kezembe akad a diákigazolványom, az talán kielégíti a pasas ellenőrzési vágyát. - A diákom megfelel? - kérdezem is meg, de közben zsibogni kezd a fejem az idegességtől. - Az igazolványom a tárcámban van. - Elhagytam valahol, vagy kiraboltak? Hogy lehetek ennyire szerencsétlen már megint?!
A bemutatkozásra csupán bólint egyet. Nem ismerős számára a név, így valószínűleg még új errefelé. No meg valószínűleg nem is ugyanazon körökben mozognak. De hát van ez így. Talán majd lesz rá esélye, hogy jobban is megismerkedjenek. Ez még igencsak a jövő zenéje azonban. Már persze, ha végre előkerül valamilyen irat, amivel igazolni tudja a korát. Szeretne segíteni, de hát ez a szokás. 21 éves kor alatt nem lehet itt tartózkodni. Majd a lány is feltesz neki egy kérdést. - Jó lesz, persze. – mondja. Úgy emlékszik, hogy azon is rajta van a születési dátuma, habár ebben nem teljesen biztos. Elég sok diák jár ide, de ők sem mind hozzák el a diákjukat. Általában igazolást, vagy valami egyéb papírral állítanak be, hogy letudjanak vele valamilyen tárgyat. Az ilyenekkel amúgy sem nagyon törődik. Inkább azokra áldozza a figyelmét, akik tényleg akarnak is itt valamit csinálni. - Akkor láthatnám a Diákigazolványodat? – kérdi tőle. – Kérlek. Ezt követően, amint szemre vételezte, biccent egyet. Látja, hogy már elmúlt 21 éves, így semmi akadálya a további munkának. - Nos, akkor kérdezz bátran. – mondja neki. Ekkor visszaül a fegyver mellé, és elkezdi szétszerelni a fegyvert. Valószínűleg nem ezzel fog kezdeni tanulni, hanem valamelyik maroklőfegyverrel.
Szerencsére a diákigazolványom elégnek bizonyul ahhoz, hogy igazoljam magam, és ne legyek máris kitessékelve innen. Át is adom Moorenak, hogy lecsekkolhasson, de ez még nem mondanám, hogy megnyugtat. A tárcámban van minden papírom, kártyám, pénzem, és ha nem lesz az irodalom teremben, esetleg a kocsimban, akkor fogalmam sincs, hogy hol lehet. - Szeretnék megtanulni lőni - térek rögtön a lényegre, amint engedélyt kapok rá, hogy kifejtsem, miért is vagyok itt. - Úgy hallottam, hogy ön, Mr. Moore, szokott órákat adni ebből. Apám ragaszkodik hozzá, hogy megtanuljam, amit a fegyverekről tudni kell - vallom be, hogy nem is annyira az én ötletem volt a dolog. Így talán alkalma nyílik felkészülni rá, hogy béna leszek. Mert tuti az leszek. Nem nekem valók a pisztolyok, meg az erőszak, de az atyai szigor elől nincs menekvésem, úgyhogy nincs mit tenni. Majdcsak ragad rám itt valami. Főleg ha jó tanár ez a pasas. - De megbocsátana egy pillanatra? Muszáj telefonálnom egyet, hogy előkerítsem a tárcámat - mondom, miközben letelepszik a fegyvere mellé. Gondolom, amíg azt szétszereli, úgysem ér rá, addig én elfordulok, és azonnal tárcsázom is a barátnőm, Sarah számát. A harmadik csengésre veszi fel, mire idegesen elhadarom neki, hogy mi a gond, és hogy jó lenne, ha szét tudna nézni az irodalom teremben. Aztán készen állok, hogy tanuljak is valamit.
Szerencsére elég hamar a lényegre tér, így hamar meg is tudja a lényeget, hogy mit is akar a lány. Úgy fest, hogy egy újabb tanulóval lesz gazdagabb kicsiny kis társaságuk itt a lövészklubban. Bár az, hogy nem önszántából jött ide, egy kicsit levon az örömből. Nem jó az, ha valaki kényszerből állnak neki ennek a dolognak. - Nos, örömmel veszem, hogy meg akarsz tanulni lőni. – kezdi el, miközben a fegyverével bíbelődik. – De annak mér kevésbé, hogy nem önszántadból jöttél. Meg kell értened, hogy sok más tanítványom is akad, és ha ők itt vannak, akkor inkább velük fogok foglalkozni, és nem veled, aki csupán kényszerből jár el. Remélem, hogy nem veszed ezt sértésnek. Fejti ki a véleményét Brigitte-nek a véleményét erről a dologról. - Ámbár remélem, hogy idővel megszereted ezt a sportot. – teszi még hozzá kis mosollyal a szája sarkában. – Csak nyugodtan. Végre szétszerelte a puskát is. Így elindul a táska felé és belepakolja a puskát és a távcsövet is. Ezek után a támasztóját is a táskába teszi. Ezt követően a fegyver szekrényhez sétál, amit ki is nyit az egyik kulccsal, ami a kulcstartón himbálódzik. Berakja a nagy a táskát az egyik üres helyre, majd visszazárja azt. Amint végzett a dolgok elpakolásával és a lőlapot is sikerült kicserélnie egy üresre. Éppen akkor végez, amikor Brigitte is a telefonálással. - Nos, először is a szabályok. Ezeket jobb, ha a fejedbe vésed. – mondja neki komoly hangon. Odasétál egy fiókos asztalhoz, majd kihúzza a fiókot és kivesz belőle egy papírlapot. A lány felé nyújtja. Ha átveszi, akkor az alábbi sorokat olvashatja rajta.
Lőtérszabályzat
1. A lőtéren kizárólag golyós, sörétes, marok lőfegyver jellegű, kis és nagy kaliberjelű és B, C, D kategóriájú lőfegyverrel valamint hideglőfegyverrel(légpisztoly, légpuska), lőszerrel, illetve múzeális fegyverrel folytatható lövészet.
2. A lőtéren 13 lőállás használható. Nagy kaliberjelű golyós lőfegyverrel kizárólag az 1., 2., 3., 4., 5. számú lőállásban lehet lövészetet végrehajtani.
3. A „pincében” kizárólag maroklőfegyverrel, illetve hideglőfegyverrel szabad tüzelni.
4. Lövészetet csak lövészetvezető jelenlétében szabad végrehajtani.
5. A lőtéren tartózkodók a lövészetvezető (lőtérvezető) utasításait kötelesek maradéktalanul betartani.
6. A lőtéren fülvédő használata kötelező.
7. Lőtérre lőfegyvert csak nyitott zárdugattyúval (billenőcsövű lőfegyver megtörve), ürített állapotban szabad bevinni.
8. Lőfegyvert csak a kijelölt helyen (puskaállványon, asztalon) szabad tartani. Lőfegyvert, lőszert másnak átadni vagy lőállásban őrizetlenül hagyni tilos!
9. A lőállásban csak a lövők és a lövészetvezető (versenybírók) tartózkodhatnak.
10. A lőtéren kizárólag a kihelyezett célra vagy céltáblára, illetve fegyverpróba esetén a mögötte lévő golyófogóba szabad lőni.
11. Meghibásodott vagy eldugult lőfegyverből lövést leadni tilos! Töltési, ürítési vagy egyéb akadályt azonnal jelenteni kell a lövészetvezetőnek. Meghibásodott lőfegyvert csak a lövészetvezetőnek (versenybírónak) szabad átadni. Az átadásnál közölni kell a lőfegyver töltött vagy töltetlen állapotát.
12. A lőállások elé menni csak a lövészetvezető előzetes engedélyével szabad!
13. NAGYAPÁM TANÍTOTTA: FIACSKÁM A FEGYVERCSÖVET ARRA NE TARTSD, AMIT NEM AKARSZ ELTALÁLNI. Ha ezt az egyet betartod már nagy baj nem lehet!!!!!!
Türelmesen várakozik, amíg a lány végigfutja a lőtér szabályzatát. Eközben elővesz egy fülvédőt, majd egy újabb papírt. Ez egy afféle szerződés, amit minden belépővel aláiratnak. Röviden annyit tartalmaz, hogy mindenki, aki a lőtéren tartózkodik, az a saját felelőségére teszi és az esetleges balesetekért sem a lőtért felügyelő személyzet, sem az Egyetem nem vonható felelőségre. Végül még egy számlatömb is kikerül az asztalra. - Ha van bármi kérdésed, akkor most tedd fel. – mondja neki. – Nem szeretném, ha később baj lenne belőle, hogy nem értettél meg valamit.
Egyre magasabbra és magasabbra szöknek szemöldökeim minden szava nyomán. Hogy sértésnek venném, az azért túlzás, inkább csak meglep, ahogy nyíltan az arcomba mondja: mivel nem önszántamból jelentkeztem, így csak utolsó vagyok a sorban, és mindenki más előbbre való nálam. Valamiért úgy érzem, hogy magyarázkodnom kellene az indításom miatt, de nem tudom, mit szépíthetnék ezen. Végül is csak az igazat mondtam, mire megkaptam az ő álláspontját is. Ez van. - Oké - vonok vállat előbb bizonytalanul. - Bár azért az túlzás, hogy csak kényszerből vagyok itt. - Teszem hozzá. Mert még apám sem kényszeríthet semmire, amit nem akarok. Félthet, tanácsot adhat, kérhet tőlem dolgokat, és nagyon jó a meggyőző készsége, de már nagykorú vagyok, nincs felettem mindent elsöprő hatalma. - Apám ötlete volt, hogy tanuljam meg megvédeni magam, és igaz, hogy nincs ínyemre az erőszak semmilyen formája, megnyilvánulása, de attól még egyetértek apámmal. Nem árt, ha meg tudom védeni magam. - Múltkor is jó jött volna, amikor majdnem kiraboltak az utcán, fényes nappal. Egy fiatal nő valahogy mindig csábítóbb célpont, azt hiszem. A telefonálást gyorsan lezavarom, és közben remélem, hogy nincs olyan nagy gond, mint gondoltam. Azért kézbe kapok egy papírt szép listával, és ismét nagyra nyílnak a szemeim. Na jó, lássuk csak, mi van itt? - Öhm... igazából fogalmam sincs, milyen az a B, C, D kategóriájú, meg múzeális fegyver, de remélem ez még nem zárja ki, hogy itt legyek - húzom el a szám. - Gyorsan tanulok... - teszem hozzá gyorsan egy halvány mosoly kíséretében. Közbe kapom is a fülvédőt, és a többit, amit átveszek, meg aláírok, ahogy azt kell.
Egyszerűen muszáj volt végre időt szakítanom arra is, hogy a civil lőtérre is kilátogassak. Részben a gyilkosság miatt, részben pedig azért, mert néha lőnöm kell a sajátjaimon kívül teljesen más típusú fegyverekkel is, itt pedig akad bőven civil körökben használt maroklőfegyver. Én megúszom a lőtérfelügyelő állandóan vizslató tekintetét, egyrészt mert van fegyvertartásim, rendőrjelvényem, nem először vagyok itt, ismerem a járást és a szabályokat, sem magamat, sem másokat nem fogok lábon lőni, és mert nagyon hamar elunja a kihallgatás jellegű beszélgetést. Elsőre egy Berettát választok, még ott helyben, az asztalnál átnézem a fegyvert, mielőtt egyáltalán elindulnék vele az álláshoz. Szerencsére értek hozzá, elvégre ez az egyik hobbim. Nem sok van, azok is a munkámhoz kapcsolódnak.. A nyakamba akasztom a fülvédőt, és kiürítem a tárat. Átnézem az összes alkatrészt, aztán a tárat zsebre teszem, és a még ártalmatlan fegyverrel sétálok oda az egyes álláshoz. Ott kattintom a helyére a tárat, és mert kötelező, felveszem a fülvédőt, mielőtt elsütném a pisztolyt. Az első sorozat gyors egymásutánban leadott hat lövésből áll, utána leteszem magam elé a fegyvert, és benyomom a gombot, ami behozza elém a lőlapot, hogy közelről is megnézhessem.
Egy újabb olyan nap kezdődött, amikor egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Már gyakorlatilag nem volt mit kicsomagolnom a lakásomban és a várost is úgy-ahogy sikerült megismernem, így néhány órán keresztül csak ültem a házban a fehér falat bámulva. Végül mikor már meguntam az ücsörgést, és ezzel együtt gyakorlatilag az életemet is, beültem a kocsimba és az egyetemhez hajtottam. Emlékeztem rá, hogy mikor két nappal korábban itt jártam felfedeztem egy lőteret, csak akkor még nem volt kedvem kipróbálni. De most már más volt a helyzet. Miután bemutattam az igazolványomat a lőtérfelügyelet asztala előtt ücsörgő nőnek, az cserébe felolvasta nekem az ottani szabályokat. Én pedig éreztem, ahogy minden egyes pontnál egyre feljebb szalad a szemöldököm. - 12. pont: A lőállások elé menni csak a lövészetvezető előzetes engedélyével szabad! – olvasta unott hangon a nő. Na ez volt az a pillanat, amikor legszívesebben a hölgyemény arcába röhögtem volna. De mivel én egy kedves, udvarias és jól nevelt „fiatalember” vagyok, aki nem röhögi csak úgy ki a másikat, ezért mindössze magamban nevettem egy jót. ~ Hát persze! Mostanában egyébként is súlyos agyaggalamb kényszerképzetben szenvedek, szóval, amint esélyem lesz rá, akkor egészen biztos, hogy az első dolgom az lesz, hogy félmeztelenül, egy „Idelőjetek!” feliratú pólóban rohangáljak a lőállások előtt.~ Lemondóan sóhajtottam. Néha tényleg nem értettem az embereket, főként azokat, akik képesek voltak ilyen hülye szabályokat kitalálni. Végül kifizettem a lőtér használatához szükséges összeget és miután magamhoz vettem az egyik fegyverállványról egy Glock 17-es pisztolyt, amit azért még a lövöldözés elkezdése előtt ellenőrzés céljából szétszedtem, a számomra kijelölt lövészoktatóval a nyomomban belépte a térre. Ahol több üres állás is volt. Végül szimpátia alapon kiválasztottam az egyiket és miután felvettem a szabályzatban leírt kötelező fülvédőt, megkezdtem az önfeledt lövöldözést. Nagyjából a második órámat kezdhettem, amikor furcsa érzés kerített hatalmába. Egyetlen röpke pillanatra még a pisztolyt tartó kezem is megremegett, amikor a mágiaérzékenységem bejelzett. Kissé oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam ennek a furcsa érzésemnek az okát. Egy fiatal férfit pillantottam meg, egy Berettával a kezében. A férfiből áradó mágia meglehetősen erősnek, mégis kiforratlannak tűnt, tisztán éreztem, ahogy egy röpke pillanatra felizzik, majd elhal. Megvontam a vállam és visszafordultam a lapomhoz. Azt azért még érzékeltem, hogy a fickó, pont a mellettem lévő lőállásba állt be, de már az se nagyon érdekelt. - Pont…pont…vesszőcske – mondtam csak úgy magamnak, miközben végre az utolsó lövést is leadtam a tökéletes „alkotásomhoz”. Ami a lövészoktatónak nagy valószínűséggel nem tetszhetett, ugyanis a tarkómon éreztem a rosszalló pillantását. Hát igen, megint sikerült nagyot alkotnom. Benyomtam a lőlap visszahívó gombot és kezembe vettem a műremeket. Sikeresen egy szmájlit lőttem a lapra, de úgy, hogy az összes találatom messze elkerülte a célkereszt közepét. Az asztalról felvettem egy újabb papírt és ismét elkezdtem lövöldözni, csakhogy ezúttal az összes találatom a kör közepét érte. Visszahívtam a lapot, majd miután kivettem a fegyverből a tárat és a nyakamba akasztottam a fülvédőt, lassú, kényelmes léptekkel az oktatóhoz sétáltam. - Ez a Glock egy kissé balra húz, ráadásul rosszul van beállítva az irányzék, ezért nehéz vele lőni – céloztam mosolyogva a pisztoly hibáira, amit a lövöldözés közben vettem észre. – Emellett úgy vélem nem ártana már kicserélni az ütőszegrugót sem. – ezzel a megjegyzéssel a partra vetett halként tátogó férfi kezébe nyomtam a pisztolyt és a lőlapot, majd ahelyett, hogy visszasétáltam volna a lőállásomhoz, inkább a frissen érkezett fickó tevékenységét kezdtem el tanulmányozni.
Én is láttam a megérkezésemkor a fickót a Glock-kal, de nálam nem jelez be a radar – nagyon helyes, végre béke van -, úgyhogy nem foglalkozom vele. Nekem bőven elég, hogy nem farkas. Hamar illanóan átfut rajtam egy puha, alig érezhető borzongáshullám, mikor a mágia felizzik Lysre reagálva, de bennem egyáltalán nem tudatosul, hogy mi történt. A mágia önműködően dolgozik. Attól a pillanattól, hogy kibiztosítottam a fegyvert, nem foglalkozom senki mással magam körül, csak a pisztollyal és a céllal, a körülöttem történő dolgok érzékelését a perifériás érzékeimre bízva, ami mindig tökéletesen működik. Már a főiskolán is jó lövő voltam, ez a készségem azóta pedig csak fejlődött, hiszen eleget foglalkoztam vele. Ismeretlen fegyvert is meglehetős biztonsággal kezelek, hamar észreveszem a hibáit, és képes vagyok a lehetséges mértékben korrigálni félrehordást és egyéb apróságokat, amit műszeres beavatkozás nélkül is lehet. Az első sorozatban vannak pontatlanságok, már az első lövés dörrenésekor tudtam, hogy lesznek, a következő viszont már megfelel az elvárásaimnak. Nem is nyúzom sokáig a Berettát. Az ötödik sorozat után lehúzom a fülemről a védőt, és visszasétálok a pulthoz, hogy kicseréljem a fegyvert. Kifejezetten kedvelem a Desert Eagle-t, nekem is van egy, és ha lőtéren vagyok, mindig kipróbálom a fegyverkészletben lévő modellt, úgyhogy következőnek most is azt választom. A pultnál összefutok a korábban is látott fickóval, de egy köszönésnél nem foglalkozom vele többet. - Jó napot! Mire ő végez a fegyver földbe döngölésével, addigra én már újra a fülvédővel a fülemen állok a helyemen, és ezúttal a másik fegyverrel próbálom ki magam. Ez azért ismerősebb pisztoly, sokkal hamarabb tűnnek el a hibák, bizonytalanságok. Persze azt is felfedezem, hogy a korábbi fickó most engem figyel, úgyhogy a harmadik sorozat után lehúzom a fülvédőm, a föld felé fordítom a fegyver csövét, és hátrafordulok. - Esetleg segíthetek valamiben, Uram?
Emlékszem, mikor elhagytam Chicagot, Tabitától kaptam egy csomó akták, hogy nézzem át és legalább nagyjából ismerjem meg a helyi viszonyokat. Vérfarkasok és őrzők aktái voltak, vegyesen. Túl sok információ, ahhoz, hogy bárki is egy hét alatt be tudja tanulni őket. De azért annyi még rémlett, hogy mintha ennek a kölyöknek is a kezembe akadt volna az aktája, de az, hogy egészen pontosan mi is szerepelt abban az iratban, azt még ha az életem is múlott volna rajta, akkor sem tudtam volna felidézni. A pultnál ácsorogva aztán a kölyök megszólított, pontosabban rám köszönt, amit én egy biccentéssel viszonoztam. Mégis, amikor már háttal állt nekem, éreztem, ahogy felszalad a szemöldököm, nem szokásom másokkal szemben előítélettel élni, de nekem ő mégis túl merevnek, amolyan karót nyelt típusnak tűnt. Egy karót nyelt kölyök, érdekes, bostoni akcentussal. ~ Nem is olyan rossz.~ futott végig az agyamon, ahogy figyeltem a kölyök ténykedését. Annak ellenére, hogy a vállát egy kissé lentebb tartotta, mint amennyire eredetileg kellett volna, és a testtartásából szinte áradt az elfojtott feszültség, ez mégsem rontott olyan sokat a találatai értékén. Végül nem túl meglepő módon észrevette, hogy figyelem őt és persze jött az udvariaskodó szöveggel. Ebből én persze egyből rájöttem, hogy a kölyök nagy valószínűséggel egy rendőr, hiszen én pontosan ugyanígy beszéltem másokkal, udvarias, mégis tartózkodó hangnemben. - Ha egy kissé feljebb emelné a vállát, és megpróbálná kontroll alatt tartani az érzelmeit, akkor talán még pontosabbak lennének a találatai – jegyeztem meg, ignorálva a nekem feltett kérdést. – Bocsásson meg, de meg kell mondanom, hogy még ha nem is rendelkeznék beleérző képességgel, amivel sajnálatos módon rendelkezem, talán még akkor is érezném a magából áradó feszültséget. Általában egy ilyen udvarias kioktatást követően szokott jönni az a rész, amikor a legtöbben elküldenek engem melegebb éghajlatra, vagy szimplán megmondják, hogy törődjek a magam dolgával. Így nem lepett volna meg, ha a kedves „kolléga” is ezt teszné. - Őszintén szólva, sohasem gondoltam volna, hogy ennyire stresszes lehet a rendőri munka egy ilyen, Isten háta mögötti városban. De hát,néha én is tévedhetek.
Rólam nem sok szerepelhetett semmiféle aktában, elvégre még csak huszonöt vagyok, és alig fél éve vagyok őrző. Jó, azért néhány balhám volt a rendőrség kötelékében is, de szerintem a komplett élettörténetem nem tölt meg tíz oldalt. Most nem vagyok feszült, a fejemben is csend és béke van végre, persze most is foglalkoztat egy csomó minden, de a mágiaérzékenységem elnyugodott, ahogy néha magától is szokott, vagy őrzők közelében teszi. Most nem keresem az okát, csak élvezem a nyugalmat. Már nagyon rám fért. Egyáltalán nem nehéz észrevenni a rám irányuló figyelmet, de nem is feszélyez túlzottan. Csak kíváncsi vagyok, van-e különlegesebb oka is a puszta érdeklődésnél. - Értem. Maga talán oktató? Hozzá sem teszem, hogy az érzelmeim tökéletesen kordában vannak tartva. Arra, hogy feszült lennék, finoman megvonom a vállam. - A munkával jár… Egyáltalán nem förmedek rá, és nem küldöm el a fenébe. Vagy direkt agresszorkodik, és ezt várná, vagy egyszerűen csak szeret okoskodni, akkor meg miért ne hagynám neki? Az utolsó megjegyzésére elhúzom a szám. - Én sem gondoltam volna. De tévedni emberi dolog. Fairbanks egy nagyvárost is megszégyenítene…
Aki ismer engem, az pontosan tudja, ritkán tévedek, és ez a tény különösképpen igaz azokra az esetekre, amikor egy másik ember kielemzéséről van szó. De ez a kölyök mégis a ritka esetek egyikét képezte, őt valamiért nem sikerült kielemeznem. Hogy ez zavart volna? Meglepő módon nem, egyáltalán nem, épp ellenkezőleg, ez valamiért még érdekesebbé tette számomra a kölyköt. A kölyök azon kérdésére, hogy oktató vagyok e, egyetlen röpke pillanatra felszalad a szemöldököm. Az évek során már elég sok mindennek néztek, de oktatónak, na ez új volt. - Nem, nem vagyok én oktató – feleltem egy félmosoly kíséretében. Kényelmesen a zsebembe csúsztattam a kezem, mialatt végigmértem a kölyköt csak azért, hogy a végén egyenesen a szemébe tudjak nézni. Mikor ismét megszólaltam igyekeztem, hogy hangom nyugodtan, mégis némiképp határozottan csengjen. Nem tudtam, hogy újdonban sült beszélgetőtársam mire gondolhat, hiszen a számos képességem mellett gondolatolvasó azért még nem vagyok, ezért is éreztem úgy, hogy mielőtt tovább fojtatnám a vele való beszélgetést, a saját és persze az ő fizikai épségének megőrzése érdekében, inkább biztosítom arról, hogy nem akarok balhét. - Nézze, akármit is gondol rólam, azt meg kell jegyeznem, hogy semmi bajom nincs magával. Tulajdonképpen mindazt amit mondtam, azt csak tizenkilenc évnyi fegyverhasználati tapasztalatom és a néhány évnyi katonai kiképzésem mondatta velem. És mindezt komolyan is gondoltam, hiszen én soha nem voltam az a típus, aki önként, a saját akaratából kiprovokálna egy veszekedést. A legtöbb velem kapcsolatos konfliktushelyzetnek az volt a oka, hogy mások értették félre a mondanivalómat és a személyük elleni támadásnak vélték. - Egyébként rendőr vagyok, a pontosság kedvéért nyomozó. Úgy nagyjából… hm… három napja helyeztek át Fairbanksbe. Bár, abban nem vagyok egészen biztos, hogy velem együtt az aktám is megérkezett. Figyeltem a kölyök arckifejezését. A megérzésem azt súgta, hogy nem lesz túlságoson elragadtatva az ötlettől, hogy egy infantilis idiótával kell majd együtt dolgoznia. ~ Ez van, kölyök.~ - Én nem lennék ebben annyira biztos. – éreztem, ahogy kiszélesedik az arcomon lévő mosoly. – Fairbanks lehet, hogy egy igen lenyűgöző alaszkai város, de azért mégsem lehet olyan, mint Chicago, ahol a bűnözők mellett néhanapján vadkutyákat is kellett hajkurásznom.. – Oh, igen, azok a régi szép idők. Mennyire hiányoztak már! Nagyjából annyira, mint egy foghúzás, minden érzéstelenítés nélkül. - A nevem különben, Ryan. Ryan Donovan – húztam ki a kezemet zsebemből, hogy a beszélgetőtársán felé nyújthassam.
//Bocs, nem lett valami jó, de csak erre futotta//
A hozzászólást Lysander Sharmander összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 16, 2012 9:17 am-kor.
Ha attól tart, hogy balhé lesz abból, amit eddig mondott, vagy tett, akkor nagyon rosszul gondolja. Még távolról sem járok a türelmem határán. Sőt, egyáltalán nem bosszant. A válaszra egy félmosollyal biccentek. - Sejtettem. Nem fordítom el a tekintetem akkor sem, mikor végül a szemembe néz. Nincs miért tartanom tőle, vagy zavarban lennem. Az alighanem megnyugtatónak szánt megjegyzésre mostmár rendesen elmosolyodom. - Ezt őszintén reméltem már az első pillanattól. Én mindig szívesen tanulok azoktól, akik jobbak nálam, csak ezt nem árt bebizonyítani. Tudom, hogy a legtöbben még gyereknek néznek, és nem szeretnek azért, mert már ennyi idősen sokra vittem, de ezt már megtanultam kezelni. A következő közlésre azonban már enyhén megemelkedik a szemöldököm. Remek, a fickó aktáját lenyelték valahol menet közben, és engem elfelejtettek értesíteni. - Ezesetben üdvözlöm a Farbanks-i rendőrség kötelékében. Jake Westmoreland rendőrfőnök-helyettes vagyok, és valóban nem kaptam semmiféle tájékoztatást az érkezéséről. A pisztolyt a bal kezembe fogom, és kezet nyújtok neki. Mivel egyáltalán nincs kedvem összemérni kinek is van nagyobb, elengedem a fülem mellett a következő megjegyzést, miszerint ne legyek biztos benne. Én meg Boston sötétebbik részéből jövök. Na bumm… vadkutyákat meg itt is lehet hajkurászni. Még őrző is? Tényleg valami nagy dolog készülhet itt, ha mindenkit így vonz a város. - Szóval Ryan… Örömömre szolgál, hogy megismerhetem. Akkor is, ha fogadni mernék rá, hogy az aktájában, amit ha kell személyesen rángatok keresztül a faxon, nem ez a név fog szerepelni.
Továbbra sem mondhatom, hogy tétlenkednék. Tisztában vagyok vele, hogy én vagyok itt az új ember az őrzők között, tehát ennek megfelelően is igyekszem beilleszkedni, nem árt ha a kollégáimmal jó kapcsolatot ápolok, tekintve, hogy kerülhetek még olyan szituációba, amikor rajtuk múlik az életem. Így most éppen Jake az, akit a minap behálóztam. Az egész beszélgetés nem tartott tovább fél percnél. Csak megszólítottam az egyetemen, bemutatkoztam és megérdeklődtem, lenne-e kedve ma reggel eljönni a lőtérre. Tekintve, hogy ő a legfrissebb őrző harcos és én vagyok az új harcos mentor, ez szerintem nem is volt részemről olyan meglepő kérdés. Ennyi volt, amikor rábólintott, már tovább is álltam, hiszen számtalan dolog van itt, amiket be kell hoznom, vagy épp rendszereznem kell, hogy átláthatóbb legyen. A reggel relatív, természetesen úgy értettem, hogy munka előtt, ám pontos időt nem határoztam meg. Rendesen felkészültem, mint ahogy mindenkiből, akivel érintkezésbe kerülök valamilyen formában. Jake Westmoreland, rendőrfőnök-helyettes a fairbanks-i rendőrségen, az általam hozzáférhető akták alapján teljesen tiszta, megbízható és elhivatott. Szimpatikus vonás, nem véletlenül esett éppen rá a választásom, amikor megláttam az egyetemen. Kimondottan korán érkezek, szinte még hajnalban, de természetesen csak akkor, amikor már egyáltalán be lehet jönni a lőtérre. Nincs itt még senki rajtam kívül, így kényelmesen sétálok be a hátsó helyiségbe, hogy lepakoljak. Eleve kényelmesen öltöztem, így nem lesz szükségem átöltözésre. A sötétkék melegítőnadrág és a fekete póló pont az a viselet, amiről bár tudom, hogy a legkevésbé sem előnyös, de iszonyat praktikus minden tekintetben. Most végre nem az a legfontosabb, hogy jó benyomást tegyek a megjelenésemmel. Hajamat még csak most fogom össze hátul lófarokba. Tehát az öltözőszerű helyiségben csak a kabátomat, pulóveremet és a fekete hátizsákomat rakom le. Utóbbiból persze kiveszem először a hónaljtokot és a H&K USP 45 típusú fegyverem, na meg a tárakat. A kis kézifegyver már számtalanszor vált hasznomra, talán ez a legrégebbi, ami megvan. Tudtommal a német rendőrség használ ilyeneket. Szeretem, mert megbízható, viszonylag könnyű és az egyéb paraméterei is kielégítőek. Személyes használatra tökéletesen megfelelnek. Felveszem hát a hónaljtokot, elteszem a tárakat és így indulok már a lőtérre. Közben végig kezemben van a pisztoly, elmélázva a súlyát latolgatom. Annak idején pedig tudtam, ugyanúgy meg kellett tanulni ezt is, mint az összes többi paramétert, de attól tartok ez a tudás is olyan, hogy ha az ember nem eleveníti fel rendszeresen, akkor kikopik. Miközben az egyik tárat behelyezem a fegyverbe megállapodok az itt kifüggesztett szabályzat előtt. Mivel nem rendelkezek egy túlságosan kiemelkedő magassággal, így némileg fel kell néznem a táblára, de persze végigolvasom. Mint tudjuk, a szabályok nem megfelelő ismerete csak a legritkább esetben mentesít a betartásuk alól. Aki látott már ilyesmi miatt súlyos sérülést, az pontosan tisztában van ezeknek a szabályoknak a fontosságával.
Ritkán érzem magam úgy, mint aki az oroszlán barlangjába sétál, már csak azért is, mert nem volt ilyen irányú hobbim, az állatkertben pedig nem másztam be Simba mellé még soha. Nem is terveztem, még vacsi lenne belőle... Egyébként nem szoktam magam kutyaszorítóban érezni, pláne, ha önként megyek valahova, ide pedig önként jöttem, már csak az a kérdés, hogy önként is távozom-e, vagy kihajítanak. Mindkettőre ugyanakkora esélyt láttam. Fekete bakancs és dzseki volt rajtam, meg szürke póló és sötétkék farmer, plusz ugye az elmaradhatatlan ezüstjeim. Míg az egyetem civil részlegén haladtam jót vigyorogtam azon, hogy úgy méregettek, mintha valami elvetemült vadállat lennék a kinézetem alapján, aztán már csak mosolyogtam, mikor az első utamba akadó őrzőnek megmondtam, hogy kit keresek. Várnom kellett pár percet, mire tovább mehettem és kísértetet is kaptam, ami ellen semminemű kifogásom nem volt.
Steven a lőtéren volt, mertem remélni, hogy neméles lőszerrel gyakorolt, mert oké, hogy gyorsan regenerálódok és az ezüst se hat meg túlzottan, de nem azért jöttem, hogy bundát lyuggattassak. - Szevasz, Steven! - köszöntem a legtermészetesebb módon, mert bár tudtam, hogy nem fog tetszeni, ami mondok majd, de ettől még nem fogom összecsinálni magam csak attól, hogy a közelébe értem. - Szánnál rám pár percet? Ígérem, rövid leszek. A tegnapi hegymászás, majd a vízesésnél töltött idő, aztán az együtt alvás Ash-sel valamit visszaállított bennem. Energiáim nyugodtan, csendesen kavarogtak körülöttem, farkasom a háttérben lustálkodott, testtartásom kényelmes volt, de nem hanyag.
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 19, 2013 10:41 pm-kor.
Mióta Abbie két napja elment, nem bírtam tovább otthon maradni. Mivel a legjobb gyógyír a munka, ezért az időm javát az egyetemen töltöttem, próbáltam behozni azt a hosszú kihagyást Velkannal, amit sikerült összehozni ez alatt a magányos időszak alatt. Viszont valahol a feszültséget is ki kellett adnom magamból, ezért úgy döntöttem, a reggeljeimet lövészettel kezdem, és déltájban, ebéd után is felnézek ide. A fegyvereim többsége eltűnt, mint a kámfor – nem volt kétségem afelől, ki vitte el, majd beszélek erről a szőke gyógyítóval –, de az öreg Sig Sauer megmaradt a biztonságos rejtekhelyén. Szóval, miután ettem lejöttem ide, elhelyezkedtem, és még csak háromszor húzhattam meg a ravaszt, amikor ismerős hangot hallottam. Megálltam egy halk sóhajt, levettem a fülvédőt, és a férfi felé fordultam. Valamiért azt vártam, hogy Ashleyt is ott fogom látni az oldalán, de az… Az talán túl sok lett volna. Ezért örülök, hogy csak egyedül jött. – Üdv, Darren – mondom, és közben leteszem a fegyvert, mert nem akarok fenyegetőnek látszani, még véletlenül sem. Én nem vagyok nyugodt, de igazán dühös sem. Nem tudom pontosan, mit érzek. Abigail látogatása, és az idő, amit eltöltött a házban, úgy, ahogy rendbe rázott, és ez elégnek tűnik jelen pillanatban. Viszont van valami, amit meg kell kérdeznem a férfitól, mert ahogy megláttam, feltámadt bennem az aggodalom. Ennyit arról, hogy dühös, vagy csalódott vagyok… – Persze, hogy van időm. Ash miatt jöttél? Mégis mi másért jönne el hozzám? Elképzelni nem tudom. Egyenesen állok előtte, és nagy a kísértés ugyan, hogy összefonjam a karjaimat, de nem teszem. Szemem a férfi arcát fürkészi.
Örülök, hogy az elmúlt idő és a bánat meg gondolom némi alkohol nem strapálta le a férfi agyát, legalábbis annyira semmiképp, hogy ne találja ki elsőre, ki miatt jöttem. Erre finoman megrándult a szám sarka, de se mosoly, se vigyor nem lett belőle. - Igen, miatta - bólintottam végül, s előre láttam, hogy nem fog örülni, én se repestem a boldogságtól, bár már jobb bőrben voltam, mint az elmúlt hetek bármelyikében. - Tudsz róla, hogy szeptember tizenkettedike van? - Akár bólintott, vagy válaszolt, akár nem, folytattam. - Ash-nek tíz napja suli van, se tankönyvei, se semmije nincs, az igazgatónál se jelentkezett le, mert ahhoz, hogy magántanulóként évet kezdhessen, kellene a gyámja. Vagyis te. - Ha azt hitte, ez a lecseszésnek tűnő tényközlés a feketeleves, akkor téved... - Rád hagytam az emberi dolgait, mert nem akartam, hogy a beharapásával úgy érezd, végleg elszakítottam tőled, a farkasdolgokra korlátozódtam, és ez eddig működött is, úgy ahogy. De az nem működik, hogy ha megzuhansz, akkor az ügyei is állnak, főleg úgy, hogy még tanköteles és a gyámügyisek is rátok szállhatnak. Nyilván az ő oldala érdekel elsősorban. - Szerintem már sejtette, hogy hova szeretnék kilyukadni. - Én akarok a gyámja lenni.
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 13, 2013 12:19 pm-kor.
Biccentek, amikor megerősít. A dátumra egy pillanatra elgondolkodok, aztán felszisszenek. Hát, ez elég rosszul jött ki, mit ne mondjak… De ahogy folytatja a gondolataim elkalandoznak a dátumról, mert lassacskán sajnálom, hogy leraktam a fegyvert. Igaz, csak vaktöltény van benne, mivel nem szeretek élessel lőtéren lőni, de olyan jól esne elsütni, és a lábába küldeni a tárat. Tudom, nem sérülne meg, még emberi mércével mérve sem, de talán fájna neki eléggé ahhoz, hogy ez némi elégtételt jelentsen. – Azért van bőr a képeden, Darren – erőltetek vicsor helyett vigyort a képemre, bár szerintem az elsőre is éppen eléggé hasonlít. Azt, mielőtt szólnék valamit, félig elfordulok, és a pultra könyökölve dőlök előre. A három, golyó ütötte lyukat bámulom a távoli céltáblán. – A magántanulmányok folytatásáról még a nyáron intézkedtem. A tanára ki van fizetve a következő évre, a könyvei pedig… Igen, ezt eltoltam. Méghozzá csúnyán. Tudom. – Ráadásul örülnék, ha nem felejtenéd el, hogy az utóbbi eseményekben, amik ide vezettek, neked is volt némi szereped – közlöm csöndesen. Nem, nem vádaskodom, semmi ilyesmi nincs a hangomban, hidegen közlöm a tényt. Nem tudom, mivel beszélte tele ő, vagy valamelyik szaros falkatársa a lány fejét, de ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy eljussunk idáig. Nem hibáztatom a férfit, de azt is tudom, hogy volt benne szerepe. Ahogy nekem is. – Bármennyire szeretnék, nem látok logikai buktatót a kérésedben. Viszont ettől még baromira nem tetszik. Szóval megkérdezem: Tényleg ezt akarod? Mert baromi jól hangzik, hogy az embernek legyen egy tinédzser lánya, én is örültem neki. De a dolognak vannak árnyoldalai a tagadhatatlan, szép pillanatok mellett. Talán túl szigorú voltam, talán csak nem működött a dolog normálisan, mint a régi időkben. Nem tudom.
Én örültem neki, hogy semminemű fegyver nem volt a keze ügyében, bár mágusként nem is igazán volt rászorulva ahhoz, hogy kárt tegyen bennem. Igaz, erőben még nincs ott, hogy legyűrjön, vagy indulattól vezérelve túllépjen egy olyan határt, ami után már életveszélyben vagyok - ha használom a fejem -, de nem szívesen teszteltem volna, hogy mennyire van igazam. Már csak azért sem, mert nem ezért jöttem. A pofabőrömre tette megjegyzésére vele ellentétben nekem őszinte vigyorra szaladt a szám. Ez a bőrvastagság nem épp a legszebb tulajdonságom, de köszönhetek neki pár dolgot kétségtelenül. Biccentettem, hogy a tanár ki van fizetve, ezzel legalább nem kell foglalkozni, az igazgatói engedély erre a tanévre viszont mindenhogyan hátra van, szóval ezt még el kell intézni. Vagy neki, vagy nekem, ez már csak a beszélgetés végkimenetelétől függ. Halvány, sejtésnyi árnyék kúszik át az arcomon a "vádra". De ami igaz, az igaz. - Tény. De így is jóval engedékenyebb voltam, mint sokan tették volna, te is tudod. - Ha minden a normális mederben zajlott volna, Ashleynek már a kezdet kezdetén a lakba kellett volna költöznie százszázalékosan. Kaptak rá esélyt, hogy a költözés ne menjen végbe, ez lett mégis, méghozzá anélkül, hogy én rábeszéltem volna. - Igen - bólintottam határozottan. - Ehhez viszont neked le kell mondanod a gyámságról, meg tudod tenni? Persze lenne rá mód, hogy mindketten a gyámjai legyünk, de nincs az a pénz, hatalom vagy kényszer, ami rávehetne, hogy összeházasodjak egy férfivel. És szerintem ezzel ő is így van.
Kezdőlap
