Mindig olyan boldogsággal jövök ide. De tényleg. Roxi után, talán Tazanna a következő, akit kifejezetten élvezettel idegesítettem, azóta az eset óta. Mikor először jöttem hozzá ellenőrzésre. Most pedig? Na, most van az éves bosszantásom napja - amit néha két, vagy háromszorozok is egy évben -, szóval szó sem érheti a ház elejét, mert megjöttem Miss Hurrican! Halkan parkoltam le a ház oldalánál, nem kell, hogy egyből meglásson, és reményeim szerint nem készül éppen sehova. Ennek következtében pedig nem hajt belém úgy, ahogy jó pár évvel ezelőtt, ismételten azon az ominózus napon. Igazából az is meglehet, hogy én toltam belé a kocsi orrát, de sokkal jobb úgy hozzáállni ehhez a dologhoz, hogy ő idegeskedjen! Én amúgy is túl nyugodt vagyok az ilyesmihez. Na meg, többek között ezért is szereztem be inkább egy Honda DN-01 motort. Fáradtan löktem fel magam az ülésről, majd támasztottam ki a járgányt. A kulcsot egyszerűen csak a farmerom zsebébe csúsztattam, és a kezemet benne is felejtve indultam meg a bejárat felé. Végig a koszos, kissé saras füvön, hogy kellően összemocskoljam majd a lépcsőjét. Hát olyan jó fej vagyok! Az ajtó előtt még vártam néhány pillanatot, addig is megigazítottam a kabátomat, és annak gallérját, majd végül rátenyereltem a csengőre. Nos, ha nem siette el az ajtónyitást, akkor legalább egy percig abban az örömben részesítettem, hogy ezt a kellemetlen ricsajt hallja, de aztán levakartam onnan a kezemet. Nem tudom mennyit vártam, de rohadtul le is szarom. Én ráérek. Amint viszont az ajtó nyílni kezdett, úgy rohamosan felszaladt a képemre egy elégedett, pimasz vigyor. - Hát szia gyönyörűségem! Micsoda öröm téged újra látni! - pengeéles mosolyom levakarhatatlan volt, ahogy a kis színdarabomat előadtam. Na, igen. Ez már hiányzott az életemből. Taza bosszantása mindent megér! Főleg, mert képes néha elég hamar felmérgesedni. - Valaki elég csúnyán összekente a lépcsődet... - vontam oldalra ajkaimat, ahogy az említett koszfoltok felé pillantottam. - Jó nagy seggfej! - vontam vállat, majd lábaimat kissé hangosabban a padlóhoz verve érzékeltettem vele, hogy bizony én voltam, ha eddig nem lett volna egyértelmű. Ugyanis a földmaradványok úgy rohantak ki talpam alól, mintha a második világháborúból menekültek volna. - Na, engedj be. Le kell csekkoljalak. Tudod, a szokásos raport, amit úgy imádsz. - rántottam fel egyik szemöldökömet, majd ha beengedett, ha nem, én bizony átpréseltem magam azon az ajtón!
Vannak napok, amik jól indulnak, de aztán valami apróságnak nevezhető dolog, mint mondjuk egy régi ismerős felbukkanása, egy pillanat alatt elrontja az egészet. Amikor reggel felébredtem, még nem gondoltam volna, hogy a mai is pontosan ennek lesz az iskolapéldája. Ez azonban pontosan azt a remek mondást látszott beigazolni, hogy ember tervez, Isten végez. Mennyire gyűlöltem én, ha valami nem úgy van, ahogyan én akartam, ezt szavakba sem tudnám önteni. Amikor a csengő megszólalt, éppen lefelé tartottam a földszintre. Nagyjából a lépcső közepén járhattam, mikor az inas az ajtóhoz igyekezett. Egyik kezemben telefonnal tipegtem lefelé, még a másikkal, szépen manikűrözött körmeimmel a korláton kezdtem dobolni. Elég volt tíz másodpercnek, és szüntelenül szóló csengetésnek eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, nem olyan ember érkezik hozzám, akinek örülni fogok. Volt is sejtésem, hogy ki lesz az, csak éppen gondolni sem akartam arra, hogy ez esetleg bekövetkezhet. - Hagyd csak Simon, majd én kinyitom! – szóltam rá váratlanul, mire egyből megtorpant, és biccentéssel jelezte, hogy értette. Mire ő eltűnt a konyhához vezető ajtó mögött, én odaértem az impozáns bejárathoz, és csípőre tett kézzel, szélesre tártam az ajtót. Igen, úgy tűnt, hogy a megérzéseim nagyszerűen működnek még mindig. – Bár én is ezt mondhatnám! – sóhajtottam egyet, amit afféle beletörődésnek is fel lehetne fogni. Gas feltűnése nem tartozott azok közé a dolgok közé, aminek én örülni tudtam. Sőt, pont az ellenkezőjét érte el. – Mi a fenét keresel a házam előtt? – vontam egyből kérdőre, és továbbra sem szándékoztam elállni az útból. Ha már itt tartunk, azt sem akartam, hogy egyáltalán itt legyen a közelemben! - Nahát! Nem is mertem remélni, hogy ebben az életben lesz olyan dolog is, amiben mi egyet fogunk érteni. De tudod mit? Szerintem is egy hatalmas seggfej, az ilyen seggfejeket pedig elég nehezen viselem el a házam tíz kilométeres körzetében – szúrós szemekkel néztem rá, és érzékeltettem vele, hogy ő egy olyan dolog az életben, ami csak púp az ember hátán. Akit még az ellenségemnek sem kívánnék, pedig tudok elég kedveseket mondani, a választékossággal meg abszolút nincsen gondom, ha arról van szó. – Nem engedlek be! – azzal igyekeztem elállni az útját, hogy még véletlenül se jöhessen be az én személyes magánterületemre. Nem igazán értem el vele sikert. – Tudod nagyon jól a telefonszámomat, hívd fel a titkárnőmet és majd megad neked egy időpontot, amikor ellenőrizhetsz! – magassarkúba bújtatott lábammal toppantottam egyet erélyesen, hátha végre odafigyel rám. Nem úgy nézett ki, mint aki erre hajlandó lenne, és ez felettébb bosszantott. - Nem akarom, hogy itt legyél! Egyszerűen nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a házamban legyél. Hogy szó nélkül ide gyere, és zaklass! – olyan robajjal vágtam be az ajtót, hogy még a ház túlsó felén is visszhangot vert. – Legalább a mocskos cipőidet vedd le, ha már mindenképpen be akarsz jönni… - már nem is próbálkoztam. Ingerülten beletúrtam a hajamba, majd sarkon fordultam, és a nappalit céloztam meg, ahol amúgy is teázni akartam. Lehet, hogy mégiscsak valami erősebbre lenne szükségem, hogy ezt kibírjam! Az ezt, Gas Mc'Nealt takarja, hogy pontosak legyünk.
- Az arany várost. - sóhajtottam. - Hülye kérdés... Téged, ha nem lenne elég egyértelmű. - csillantak meg szemeim, ám nem abban a vágyó fényben, ahogy az ilyen esetben lenni szokott, sokkal inkább azért, mert már előre élveztem az egészet. És lám, a szavaimat dacos mondatok követték, ez pedig éppenséggel pont kedvemre való volt. - Milyen kár... Akkor magadat is nehéz lehet elviselni. - döntöttem oldalra fejemet, keserű formára húzva a szám, ahogy lepillantottam rá. Ám sokáig nem bírtam így tartani a vonásaimat, és felnevettem. Nem, nem halkan. Arra, hogy nem enged be egy sunyi vigyort engedem el felé. Mint mondtam, akkor is bemegyek. Ez nem kérdés volt. - Dehogynem. - trappoltam befelé, mintha ez annyira természetes lenne, sőt, nekem az is volt, úgy hogy innentől kezdve nem is érdekelt a véleménye. Persze a toporgását hallottam, és hagytam is őt kibontakozni néhány másodpercig, míg végül visszafordultam felé. Kezeimet még mindig a zsebemben tartottam, gerincemet pedig lezser tartással homorítottam meg, ahogy folytonosan figyeltem Tazát, és a bosszankodó szavait, arcjátékát. Istenem, annyira élvezem, ezt el se tudom mondani! - Hagyjad már. - léptem egyet felé, elég határozottan. - Még mindig nem érted? Szegény... Szegény kicsi lány... - ujjaimat tincseimen át tarkómra simítottam, majd engedtem is őket vissza, a zsebembe. - Akkor jövök ide, amikor akarok. Sőt, nehogy azt hidd, hogy befogok jelentkezni, mikor épp le kell csekkoljalak. Te még mindig farkas vagy, én pedig még mindig őrző. - nyugodtan beszéltem, sőt némileg már egészen lekezelőn, és közönyösen. Majd pont ő fogja megmondani, hogy mikor jövök! Ja, és óh! Még jelentkezzek is be! Kész röhej... Nem tudom mit gondol. Az, hogy élvezem ezt az egészet, nem jelenti azt, hogy direkt jövök ide. Na jó, ez is benne van, viszont kötelezettségem is, szóval a továbbiakban remélem megkímél a hülyeségeitől. - Mellesleg... Ha zaklatnálak, akkor nagyon szarban lennél, úgyhogy addig örülj, míg csak az éves "rapit-randira" érkezem. - vontam végig rajta pillantásomat szemtelenül, és elég szúrósan. Azon pedig, hogy úgy vágta be az ajtót, mint kondás a malac olt, csak nevetni tudtam. Hát nem édes? - Már benn vagyok, de ha ettől jobb lesz a közérzeted, ám legyen. - azzal könnyelműen egyik-másik lábammal rásegítettem a cipőmnek, majd egyszerűen csak Tazanna felé rúgtam. Nem mondom, hogy nem lett volna kedvem eltalálni vele, de hát istenem. Ennyire vadbarom azért nem vagyok. Elég az, hogy csak odarúgtam... Aztán követtem a nappaliba, ugyan invitálás nélkül, de valójában ez zavart a legkevésbé. Jó, igazából semmi se zavart, én kifejezetten jól szórakoztam. Pillantásom ide-oda cikázott a ház paraméterein át, a gyomorzati térképén -nem mintha nem jártam volna már itt... a változásokat kerestem... -, míg végül megérkeztünk az említett helyiségbe. Meg se vártam, hogy ülőhellyel szolgáljon, egyszerűen csak ledobtam magam az egyik kanapéra, kivételesen a lábaimat nem raktam fel az asztalra, lehet értékelni! - Egész édes vagy így mérgesen, meg kell hagyni. Ezért imádok ide jönni! - pengeéles mosoly rajzolódott arcomra, ahogy zöld íriszeim Taza vonásait fürkészték. - Ideje megkínálnod valamivel, addig ugyanis nem fogok tudni a tárgyra térni. Sajnos... - dőltem hátra, halál elégedetten. Igazából messziről nem érdekelt, hogy mit gondol, vagy érez. Már csak azért sem, mert kész öröm vele tölteni az időt. Totálisan kielégíti a mentális szükségleteimet a dühe.
Nem tudnám magam sem megmondani, hogy miért volt képes ilyen játszi könnyedséggel kiakasztani ez a férfi, de tény, hogy rohadtul nagy tehetsége volt hozzá. Elég volt csak meglátnom a képét ahhoz, hogy az indulataim máris a tetőfokára hágjanak. Oké, tény, hogy amúgy is heves természettel áldott meg a sors, de tény, hogy szoktam tudni uralkodni magamon. Kell is, mert egy-egy kampány során nem akadhatok ki, és küldhetek el mindenkit melegebb éghajlatra, ha valami nem tetszik. Ennél azért civilizáltabb vagyok, csak meg vagyok áldva a győzni akarással, és azt is minden áron! - Ha tovább sértegetsz, páros lábbal foglak innen kirúgni! – sziszegtem a fogaim között szűrve a szavakat, miközben szemeim indulatosan szűkültek össze. Kedvem lett volna kitekerni a nyakát, puszta szórakozásból. Azt hiszem, hogy mosolyogva tettem volna meg, pedig nem vagyok vérszomjas amazon, hogy ilyesmikre vetemedjek, de milyen férfi az, aki azt mondja egy nőre, hogy seggfej? Bár nem is tudom, hogy mit vártam tőle, eddig is tudtam róla, hogy távolról sem lehet ráaggatni az úriember jelzőt. Soha nem is lehet majd, mert belőle hiányzik mindennemű tulajdonság és figyelmesség hozzá. Egy faragatlan és tiszteletlen fráter. Barbár! Már szavakat sem tudnék rá találni, legalábbis ezekhez hasonlókat, úgyhogy azt hiszem, hogy tényleg a seggfej a leginkább ráillő kifejezés, vagy esetleg annak bármilyen szinonimái. - Nem jöhetsz a házamba akkor, amikor akarsz! – egyik kezem ökölbe szorult, a másikban pedig még mindig a telefonom volt, amit semmilyen körülmények között nem roppanthattam össze. Túl sok fontos telefonszám volt benne, amikre szükségem volt a munkám során. Éppen ezért higgadtságra törekedve, le is raktam az előszobában lévő komód tetejére. Csak semmi idegeskedés, különben a saját dolgaimban tennék kárt, és azt igazán sajnálnám, néhány dolog teljesen egyedi készítésű darab. Egy Gas-féle fickó nem ért annyit, hogy szétverjem a házam. - Nem hinném, hogy lenne erre felhatalmazásod. Érdekes, a falka többi tagját egyetlen őrző sem zaklatja, csak te tisztelsz meg ezzel mindig… - a levegőben tettem egy egyszerű kézmozdulatot, ezzel érzékeltetve, hogy egyáltalán nem érzem megtiszteltetésnek. Annyira, de annyira kedvem lett volna, hogy lekeverjek neki egy hatalmas pofont, de hát nem tehettem meg, nem bocsátkozhattam harcba vele, mert akkor rajtam csattanna végül az ostor, hiába éreztem mégis elég erőt hozzá. Úgy gondoltam, hogy mindenféle megerőltetés nélkül hozzávághatnám a falhoz, és akkor hátha egy hangyányit észhez térne. Már ha egyáltalán rendelkezik olyan dologgal, hogy ész. Efelől is elég erős kétségek éltek bennem! Igazából abban sem bíztam, hogy egyáltalán lesz benne annyi, hogy megszabaduljon a cipőitől. Meglepetést okozott számomra, hogy mégis megtette, de az elégedettségem hamar elillant, mikor felém rúgta azokat a mocskos lábbeliket. Reflexszerűen léptem még időben el a felém repülő tárgyak útjából, és csak egy haragos pillantást vetettem rá. Legalább nem fogja összejárkálni, és sárral beborítani a padlómat. Nem mintha én takarítanám, de azért mégis szeretem, ha igényes a hely, amit az otthonomnak nevezhetek. Tudtam azt is, hogy amint eltűnünk valamelyik helyiségben, majd jön Simon, és odébb teszi a cipőit, a mocskot pedig feltakarítja. - Egészen irritáló vagy, ilyen nagyképűen. Ezért utálom, ha idejössz! – feleltem a mondandójára, miközben lábaimat elegánsan kereszteztem, és az asztalra bekészített csészémért nyúltam. – Pedig jobb lenne, ha gyorsan a tárgyra térnél, mert nincs időm olyan zavaró tényezőkre, amilyen te is vagy – édesen rámosolyogtam, és oldalra billentettem a fejemet. – Mivel szolgálhatok őnagyságának? – kérdeztem maró gúnnyal a hangomban, ahogy tekintetem kutatóan rászegeztem, a csésze pereme felett.
Igazából csak annyit hallottam, hogy bla-bla-blaa-blaaa... Mondja csak a magáét, engem marhára hidegen hagy, a közönyöm pedig láthatóan elég erősen kisugárzik rajtam. Hát ez van, csillagom. Tetszik, nem tetszik, pont nem tudok vele foglalkozni, hogy éppenséggel megsértettelek, vagy hogy szerinted nem akkor jövök ide, amikor akarok. Kacc-kacc. Valahogy sosem értettem meg azt a félreérthetetlenül is egyértelmű gyűlöletet, amit irántam érzett, de hát nem mondanám, hogy különösebben érdekelt. - Nem jöhetsz a házamba akkor, amikor akarsz...! Nyünyünyü... - ismételtem a szavait halkan, dünnyögve, kifigurázva őt, majd kényelmesen fel is nevettem. Eszem megáll, ezt a nőstényt biztos, hogy már évtizedek óta nem rakta meg senki úgy istenesen. Totál fapapucs. Rémes. - Ééérdekes. Valóban az. Főleg azért, mert úgy fest vajmi keveset tudsz a társaidról. Jelenleg is fel van keresve nem is egy pajtid, sőt. Valamelyikkel nem éppen elbeszélgetnek... - és még csak nem is hazudtam, bár tény, hogy én főként kedvtelésből járok ide. Viszont most más okom is akad, még ha nem is célirányos. Ahogy helyet foglaltam, és pillantásom Tazára siklott elmosolyodtam. Imádom, hogy ennyire dühös, ezt elmondani nem tudom mennyire csípem! Még Roxit se tudom ennyire kihozni a sodrából, és ez nagy szó! - Látod, én meg ezért imádok idejönni! Félelmetes, nem igaz? - húztam vigyorra a számat, azon az említett nagyképű módon. Nem voltam az egyébként. Vagyis, inkább csak használtam a tulajdonságot, mint sem hogy annak valljam magam. De ameddig így gondolja, nekem addig teljesen jó. - Kár... - biggyesztettem le ajkaimat színpadiasan, majd újra felmászott arcomra a szokásos vigyor. - Pedig kénytelen leszel elviselni, angyalom. Én addig is élvezem a dacos, heves természeted adta örömöket. - még jobban hátradőltem a fotelban, egyik lábszáramat másik lábam térdére fektetve. - Szóval, türelem... egyébként meg bármilyen üdítő jöhet, amibe nem teszel ciánt. - felnevettem. Ha meg is próbálná, azt hiszem az őrzők kettéroppantaná, talán ezzel ő is tisztában van. Nem mintha félteném a bőrömet, főleg tőle nem. Amelyik farkas vonyít, az nem harap... Mhh. - Lehetnél egy kicsit kedvesebb. Még a végén elfeketítem az aktádat. - félmosolyra rántottam jobb szám sarkát, ahogy kicsit előrébb hajoltam felé. Amennyiben az italom is megérkezett úgy viszont már a tárgyra is tértem. - Figyelj, kincsem. - húztam végig ujjaimat hajamon egy halk sóhaj kíséretében. - Azért jöttem, és bár fájó azt mondanom, hogy nem feltétlen azért, hogy lássalak... - újabb játékos vonásokat varázsoltam arcomra, melyeket talán valami bánatos összképként tudnék jellemezni. Lehet nem is kaszkadőrnek kellett volna mennem, hanem egyenesen színésznek! - Van pár gond a falkád táján, és meg kellett győződnöm róla, hogy te nem vagy sáros, semmilyen szinten sem. Eltekintve a lépcsődtől. - jó, oké. Nagyképű vagyok! Lévén, hogy olyan szemtelen és pimasz képetek vágtam, hogy azt már kőbe sem lenne illő vésni. Mindettől függetlenül, még ha ennyire utál is, nem örülnék neki ha a kedvenc őslakosom - mert igen az... talán pont ezért is zargatom annyit - rosszalkodna, és a kezünkre kerülne. - Nem az érdekel, hogy tudsz-e róla, ahogy az sem, hogy részt vettél-e benne, mert tudom, hogy nem. Az érdekel, hogy jelenleg mit csinálsz, és mik a terveid. Azt majd meglátom, hogy el is hiszem-e. - nem tudhatja, hogy egyébként is figyelni szoktam a tevékenységét. Mint említettem, nem akarnám, hogy bajba kerüljön, még akkor sem, ha a gyűlöletünk, akár felszínesen, akár nem, de kölcsönös. - Szóval, hallgatlak. - döntöttem oldalra a fejemet, miközben belekortyoltam az italomba.
Ez a férfi egy kész isten csapása! Képes lettem volna puszta kézzel darabokra szedni, ha valamilyen szinten nem találtam volna benne mégis valami használhatót és szimpátiát. Furcsa ízlésem van, hogy tetszik, ha valaki piszkál, de mégsem tettem még benne kárt egyszer sem, pedig számtalanszor megkísértettek már az efféle gondolatok. Olyan könnyű lett volna, és annyira hihetetlenül jó érzés, de uralkodnom kellett magamon, végtére is nem holmi mezei falkatag vagyok, hanem Tark. Nekem pedig nem feladatom, hogy nyílt harcba bocsátkozzak az őrzőkkel, csak azért, mert az egyik egy kicsit jobban feldühített. Mérgemben csak egy párnát hajítottam felé mellőlem, hogy ezzel próbáljam meg elhallgattatni. Szerintem igazán nem volt agresszív megnyilvánulás, inkább játékosnak mondanám. Vagy játékosság mögé rejtett agresszió, oly mindegy. A lényeg az, hogy komolyabb sérülést nem szenvedhetett el miattam, és ez nekem így meg is felelt, egyszerű jelzésértékű tett volt, hogy jobban jár, ha nem idegesít fel jobban. - Pont az a problémám, hogy te nem egyszerűen felkeresel, hanem ZAKLATSZ! És még élvezed is… - szemrehányóan néztem rá, és inkább belekortyoltam a teámba. Finomnak találtam, de ez alkalommal nem adtam semmilyen hangot a tetszésemnek. Még csak az kellett volna, hogy ezen is köszörülje a nyelvét. Szerintem az égvilágon mindenbe képes lett volna belekötni, és ez elég aggasztó tud ám lenni. Főleg akkor, ha pont velem tölti a drága időmet. Az övét nem találtam annak, a sajátomat viszont annál inkább. Ezernyi dolgom lett volna mára, ehelyett mit csinálok? Itt ülök vele, és csevegek. - Nagyon örülök, hogy ez téged boldoggá tesz – egyik szemöldökömet felvontam, és továbbra is elegánsan üldögéltem. Mintha nem is vadon éltem volna még századokkal ezelőtt, hanem mindig is pompába és gazdagságba születettem volna bele. Valahogy jobban kedveltem a pénz adta értékeket, de mégsem felejtettem el teljesen, hogy egykor mit tiszteltem. Míg ezen merengtem, ő már kért is inni. – Ne nézz már ilyen aljasnak. Lehet, hogy az asszonyok gyilkos eszköze a méreg, de én nem süllyedek eddig – őszinte megbotránkozással néztem rá, már csak maga a feltételezés is ezt váltotta ki belőlem. Megráztam a fejemet rosszallóan, miközben felálltam, és az egyik kivezető ajtóig sétáltam. Ott kiszóltam Simonnak, aki hamarosan hozott is egy pohár kólát. - Ne fenyegess engem, Gas! – hangom halk volt, de figyelmeztető. Azért van egy határ, és ha nem is mondta teljesen komolyan, tartsuk be azokat a bizonyos határokat. Én szerettem, ha rend van körülöttem, és mindenki tudja, hogy hol a helye. Ő ugyan nem volt ezzel tisztában, de szerettem volna emlékeztetni rá, hogy attól még ő is egy nagyobb rendnek a része, és jobban jár, ha egy kis tiszteletet mutat irányomba. Becézgethet engem mindenféleképpen, ahogyan csak akar, de ettől még nem fog levenni a lábamról. Viccelődő megjegyzésére csak az ég felé emeltem a tekintetem, majd vissza rá. Érdeklődés csillant sötétbarna íriszeimben, miközben az arcát fürkésztem. Kíváncsi voltam, hogy mit akarhat rólam tudni, és az sem ártott volna, ha beavat, hogy miért érdekli ennyire a sorsom. Nyilván ezt is csak kötekedésből csinálta… - Nem szeretem, ha kérdőre vonnak, mégpedig a saját otthonomban – néztem rá szigorúan, miközben kimért mozdulattal letettem az apró, szépen díszített tányérkára a csészémet. Újra hátradőltem, ujjaimat összefűztem az ölemben, és csak ezután szólaltam meg. – Új reklámon dolgozom a Síparadicsomnak éppen – vontam meg a vállamat könnyedén. – Jelenleg ez tölti ki majdnem minden időmet… - nem vittem túlzásba a választ, és eszem ágában sem volt magyarázkodni, vagy beavatni bármilyen részletébe az életemnek. Már annál jobban, amennyire eddig is belefolyt már. – Miért kérdezed meg egyáltalán, ha fent áll a lehetősége annak, hogy nem hiszed el, amit mondok? – kérdeztem ezúttal én, mert nem láttam benne a logikát. Nem szerettem amúgy sem, ha hazugnak tartanak.
Nem tudom mit csíptem ebben a nőben igazából. Mind a stílusa, mind pedig a fölényeskedése irritáló volt. Még sem tudott felidegesíteni, egy kicsit sem. Jó, mondjuk engem elég nehéz feldühíteni. Bár tény, hogy nem is igazán próbálnám ezt elérni a helyében... Csak... Nem, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy nem tudja felfogni, hogy nem poénból járok ide. Vagyis... csak félig-meddig, de ez rohadtul nem számít. A falkája lassan felborítja a normális körforgást, és rohadtul örülhetne neki, hogy én jöttem el hozzá elbeszélgetésre, nem más. Például Prescott. Az az ember sík hülye néha. Na mindegy. Még sorolhatnám a jobbnál jobb őrző társaimat, de kár ezt felfújni. Én vagyok itt, tessék megemészteni! Még akkor is, ha éppenséggel a pofámba vág egy kispárnát. Kiröhögjem? Ááá, nincs hozzá kedvem. - Persze, hogy élvezem, de mint mondtam ez rohadtul nem zaklatás, még ha erőlteted is ezt a jelzőt, akkor sem. Szóval, nyeld le, aztán lépjünk ezen tovább. - egykedvűen beszéltem, a hangomban nem volt semmi érdes, vagy dacos lejtés. Szarok rá egyébként is, hogy mit gondol. Felfogja, vagy nem fogja fel, pont nem érdekel. - Ja, repesek. - válaszoltam egyszerűen, semmitmondón. Kedvem lett volna ráolvasni, hogy már vagy negyed órája ezen veri a kis nyálát, és kezd unalmas lenni, de végül ráhagytam. Ahogy jól esik. Én ráérek... Azonban mikor a méregre tett megjegyzésemnek ellenmondd, végre kiült egy halovány félmosoly az arcomra. - Mertem remélni... - azt már nem firtattam, hogy fenyegetésnek vette a szavaimat, meg sem lep egyébiránt. Igazából bármit mondhattam volna neki, ami hasonló kimenetelű, azt látszólag véresen komolyan vette volna, úgyhogy csak megvontam a vállam jelzésképpen, hogy: ahogy érzed kis cicám. - Pedig, itt vonlak kérdőre. És még tapintatos is vagyok. Sőt, egész jó modorú is magamhoz képest, nem tudom mit hisztizel. - mosolyodtam el szemtelenül, ahogy újabbat kortyoltam a kapott italba. Csendesen hallgattam a mostani megmozdulásairól előadott monológot, olykor el-elpillantva róla, ki az ablakon. Nem azért, mert nem érdekelt a kis meséje, elvégre én kérdeztem. Megszokás, hogy a figyelmemről többet nem árulok el, mint amit a jelenlétem. - A majdnemet is kifejthetnéd. Nem a síparadicsom érdekel. Hanem, hogy tudsz-e róla, mi folyik a falkád táján. Vagy kivetted a havi szabadságot tőlük? - vontam fel szemöldökömet, miközben ismét kortyoltam. Pillantásom csak ezután fúródott az övébe, teljesen rákoncentrálva. - Azért kérdezem mert... Nézd... - vettem egy mély lélegzetet, ahogy kissé előrébb hajoltam felé ültemben. - Elhinném, ha egy kicsit is le tudnál fejteni ebből a dacosságból meg a műhisztiből. Nem szórakozásból vagyok itt. Legalábbis nem teljesen. - vontam meg szám szélét. - Mostanság sok hülyeséget csináltatok. Csak azt akarom tudni, hogy te biztosan nem voltál-e benne. A miérttel ne foglalkozz, maradjunk annyiban, hogy én felügyelem az aktádat. - legalábbis egy részét. Vagy nagyobb részét. Nem feltétlen az én feladatom, és nem csak én pillantok bele, viszont nem akarnám, hogy ez a hibbant tyúk hülyeséget csináljon, bármennyire is tud irritálni az estek nagyobb százalékában. - Szóval, khmm... légyszíves avass be, hogy a Síparadicsomos szarságon kívül mit csináltál mostanában. Ami érintheti a falkád érdekeit. - nagyjából tudunk információkat, és Taza neve fel sem merült semelyik eset kapcsán. Én mégis magaménak éreztem a dolgot. Jobb megelőzni akár, nem?
Még mindig teljesen kiakasztott, hogy képes volt összetrappolni a saras lábával a lépcsőmet, meg a fél előszobát, aztán úgy leülni a nappalimban, mint aki jól végezte dolgát, de kezdtem elfogadni a helyzetet. Azt túlzás lenne ugyan állítani, hogy barátkoztam a dologgal, de beletörődtem, hiszen tenni ellene úgysem tudtam. Heves vagyok, ez tény, de ez nem jelenti azt, hogy feleslegesen fárasztom magam olyan baromságokkal, minthogy ezen az arcátlan őrzőn felhúzom magamat. Oké, egy darabig még az is elképzelhető, de hosszútávon én sem vagyok olyan ostoba, hogy erre fecséreljem ténylegesen is az időmet. Amúgy is kezdett érdekelni, hogy ma miért örvendeztetett meg a társaságával a szokásos zavargásán túl. - Először is, én nem hisztizek, másodszor pedig, te sohasem vagy jó modorú… - ingattam a fejemet rosszallóan. Tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla, noha akkor is tudtam volna, hogy mit csinál, ha nem nézek rá. Túl jól kifejlődtek már az érzékeim ahhoz, hogy látás nélkül is jó megfigyelő legyek. Itt azonban úgysem fenyegetett most semmiféle veszély. Attól még, hogy hatalmas nagy barom, nem olyan hülye, hogy bajt keverjen a saját háza táján azzal, hogy konfrontálódik velem. Egyébként sem lenne rá oka, mert én sem szoktam. Kivéve a politikában, de az teljesen más. - Tudok róla – válaszoltam lényegre törően, ujjaimat pedig összefontam az ölemben. Komolyan néztem rá, ezúttal nem volt helye a sértettségnek, vagy bármi másnak. Felbolydult az egész város az utóbbi időben, és ez az én szememet is szúrta, méghozzá nagyon. Az üzletnek sem tesz jót, ha így alakulnak a dolgok, és most, hogy átvettem a Síparadicsom vezetését, erre is oda kell figyelnem. Nem mintha ezt leszámítva nem viselném a szívemen a falkám sorsát, de tény, hogy nem minden vér szárad a mi kezünkön az áldozatok közül. – Nem foglak életem minden apró részletébe beavatni… - jelentettem ki határozottan, ahogy azt tőlem már megszokhatta. Tényleg a munkámnak éltem, és ha nem épp az kötötte le az időmet, akkor a kutyámmal voltam, vagy a többiekkel töltöttem el néhány kellemes órát a farkaslakon belül. Nem volt szokásom soha a rendbontás, már maga a gondolat is sértett. Míg ő előrehajolt, én továbbra is egyenes háttal ültem, és minden apró rezdülését figyelemmel kísértem. Nem azért, mert attól tartottam, hogy meg akar támadni, hanem kíváncsi voltam, hogy mi jön még ezután. Azt már megszoktam, hogy kérdőre von időnként, de ennyire komolyra sosem szokta venni a dolgot. Valami biztos, hogy volt a háttérben… - Ha te felügyelsz, akkor nagyon jól tudod, hogy nem voltam benne semmiben. Időm sem lenne rá, hogy őszinte legyek, és különben sem piszkítok a saját házam tájára… - márpedig az egész várost annak tekintettem, ha úgy nézzük. Ezt természetesen már nem tettem hozzá, nem kell neki ismernie minden egyes gondolatomat, és a hozzáállásomat a városban folyó ügyekhez. Nem néztem jó szemmel azt, ami itt történt, és kész. – Mint már mondtam, az időm nagy részét a Síparadicsom köti le. Lehet, hogy nehezedre esik elhinni, de elég sok dolog van most, hogy átvettem a vezetését, jóformán csak aludni járok haza. Bármit csinálok, az a falkám érdekeit szolgálja, de a szabályoknak megfelelően. Nem szoktam feszegetni a határaimat, szerintem erre már te is rájöttél az évek során – vontam meg a vállaimat. Nem muszáj bevallanom, hogy szinte életem sincs a munkámon kívül. Még magamnak sem muszáj ezt az apróságot beismernem!
Jól van, azt hiszem ez a nő hajthatatlan. Épp olyan makacs, mint ezelőtt akárhány évvel. Változatlan. Arrogáns, kihívó, dacos... és akár tetszik, akár nem... akkor is hisztis. Vállat vontam, és az sem tudott meghatni, hogy megvétózta a jó modorúságomat. Érdekel is engem mit gondol rólam. Sosem foglalkoztatott. Az viszont már igen, hogy tudjam, nem csinál hülyeséget. Akármennyire is irritál az egész nő, úgy ahogy van, ettől még sajátomnak érezném, ha bajba keveredne. Passzolom az okát, de ezt érzem, szóval ez van. - Szarok rá az apró részletekre. Az érdekel, hogy csináltál-e valami faszságot vagy nem? - lehettem volna indulatos, de ez a jellemvonás még mindig távol állt tőlem. Vele ellentétben... Pedig már kedvem lett volna rámordulni, hogy végre felfogja attól, hogy élvezem, hogy idegesítem, ez a látogatás egyben fontos is... - Tudom, hogy nem voltál benne eddig semmiben. És szeretném, ha ez ezután is így maradna... - nyeltem egyet, noha arcjátékom nem változott. Elhiszem neki, amit mondd, mért is kételkednék? Valóban nem egy balhés szuka, leszámítva, hogy a stílusa eléggé tűzről pattant. De ezen könnyen segíthetünk idővel, ha úgy hozza a sors... - Jól van, Tazanna. Kár tovább feszegetnem a témát, mert ahogy elnézem, valóban nincs semmi sarad. Leszámítva a lépcsődet. - rántottam meg egyik szemöldökömet párszor, szemétláda vigyorral körítve. Na igen, a taplóságról azért még nem fogok leszokni, pláne nem az ő kedvéért. Tetszik, avagy nem, hát nagy ívben... - Örülhetsz, most elmegyek. És remélem, nem kell hamarosan újra eljönnöm hozzád. - vagy inkább ő reméli, mert én marhára jól szórakozom. - Kár lenne, ha hülyeséget csinálnál, és cselekedni kéne... ellened... - emelkedtem fel a székemből, és talán ez az utolsó mondat volt eddig a legkomolyabb, ami elhagyta a számat. Nem érdekelt, hogy mit gondol rólam, ahogy az sem, hogy egy idétlen, ingerült nőstény. Én csak, nem szeretném, ha elszállna vele a ló, csak mert a falka társai nem érzik a határokat. Na mindegy. Lassú mozdulatokkal léptem ki a fotel öleléséből, megindulva a cipőm felé, a fél üdítőmet az asztalon hagyva. - Remélem, tudod mit csinálsz... - pillantottam rá vissza vállam fölött, miközben megérkezve a cipőmhöz, egyetlen lendülettel löktem bele lábaimat. - Nem kell kikísérned. - fordultam felé, ahogy a saras talpammal kilöktem a bejárati ajtót. - Csáó. - kacsintottam is egyet, és még mielőtt eltűntem volna a motor irányában, még egy pimasz vigyort elengedtem a nőstény felé, bekandikálva az ajtó és a félfa között. - Óóóó, bocs már. - pillantottam le látványosan a lábnyomomra, mely ott ékeskedett az ajtón, majd egyszerűen belökve azt, valóban meg sem álltam a motoromig, hogy végül elhagyjam a házat, és visszatérjek az egyetemhez...
- Nem csináltam, oké? – húztam fel dacosan az orromat. Nem viseltem túl jól a trágár beszédet, még akkor sem, ha én magam is szoktam káromkodni, méghozzá nem is ritkán. Igaz, hogy utána végiggondolom, hogy talán udvariasabb stílusban jobban kihozhattam volna az illetőt a sodrából, de az olyankor már lényegtelen, hiszen nem vagyok képes az idő kerekét úgy forgatni, ahogyan az nekem éppen tetszik. Minő szívfájdalom ez nekem, el sem tudnám mondani, és azt hiszem, hogy Gast abszolút, teljes mértékben hidegen hagyná. Mint körülbelül minden, ami körülötte történik, de erre már korábban is rájöttem. Volt alkalmam bőven, amióta van szerencsém ismerni. - Ha meg tudod, akkor minek kérdezed? – dőltem végül hátra. Kezdtem feladni ezt a beszélgetést, mert úgy tűnt, hogy csak ugyanazokat a köröket futjuk le, csak más szavakkal sértegetjük a másikat. Jobban mondva ő sértegetett engem, mert szerintem én egészen tűrhetően viselkedtem, már úgy magamhoz képest. Majd el ne felejtsem vállon veregetni magam a remek önuralomért! Már amennyire képes voltam megtartani, hiszen nem egyszer kis híján elszakadt az a bizonyos cérna nálam is. - És mint tudjuk, az sem éppen miattam került oda – vágtam olyan fejet a mondandóm mellé, ami egyértelműsítette, hogy mennyire haragszom amiatt, hogy összemocskolta a lépcsőmet. Tudom, hogy nem halok bele, de mindig szerettem, ha körülöttem a dolgok rendezettek és kifogástalanok. A sáros lépcső pedig minden volt, csak kifogástalan nem. Az addig oké, hogy nem én fogom feltakarítani, de jelenleg rontotta az összképet a házam táján. Jó, tudom, nem fog bármelyik pillanatban kopogtatni a Szép házak fotóscsapata, hogy az én házamat akarják a címlapra, de soha nem lehet tudni, igaz? Azt hiszem, hogy Gas ezzel erősen vitába szállt volna, nem véletlen hát, hogy nem osztottam meg vele ezt az apróságot. - Hidd el, ebben nálam senki nem reménykedhet jobban! – azzal varázsoltam egy elbűvölő mosolyt az arcomra. Azt a fajtát, amit a sajtótájékoztatókon is szoktam, amikor ott a tévé, vagy netán más nyilvános eseményen. Ez már teljesen belém volt rögzülve így az évek során. – Kár lenne, ha a falkának is meg kellene torolnia… rajtad… - mézes-mázos stílusom mit sem veszített fényéből a mondandóját követően, és még mindig olyan nyílt szemekkel néztem rá, ahogyan eddig. Ha ő figyelmeztet, hát én is megtehetem ugyanezt vele. Tudtam, hogy nem fogja fenyegetésnek, vagy személye elleni támadásnak tartani. Ahhoz ő túl nemtörődöm típus volt, és talán ez az én szerencsém is bizonyos fokig. - Én mindig! – közöltem egyszerűen. Tényleg igaz volt rám, hogy mindent okkal és tudatosan csináltam. Ha mégsem, hát akkor is meggyőztem magamat arról, hogy de bizony, pontosan tudtam, hogy mit és miért teszek. Míg kifelé tartott, végig ott voltam a sarkában, és egy pillanatra sem óhajtottam szem elől veszíteni. Szerettem volna, ha végre a házamon kívül láthatom, és magam akartam meggyőződni arról, hogy ez tényleg így is lesz. – A minél későbbi viszontlátásra! – intettem neki búcsút, és bíztam benne, hogy tényleg hosszú ideig nem fogom látni újra. Hiú ábrándokba nem ringattam magam azt illetően, hogy eltűnik az életemből, mert erre úgysem fog sor kerülni, úgyhogy csak abban bízhattam, hogy most nagyon sok más és fontosabb dolga lesz, minthogy engem ellenőrizgessen. Amikor megláttam a lábnyomokat, újra elkapott az ideg, de szerencséjére akkor már elindult. Idegesen ütöttem bele az ajtóba, mire a fa panaszosan meg is reccsent. – Mc’Neal!!!! – kiáltottam fel dühösen, de volt egy sanda gyanúm, hogy hozzá már nem jutottak el az ideges hangfoszlányok.
Kezdőlap
//
//
