Nem, valóban nem vészes a Garfield-os bögre, bár kissé nevetséges. De ez már más téma. Fura figura ez a kölyök, azt meg kell hagyni. Noha, ezen meg sem kell lepődnöm, ami az eddigi statisztikákat illeti őrzők és vérfarkasok szempontjából... - Nem aggódom a hallásod miatt, pusztán felhívtam rá a figyelmed. - löktem arrébb néhány kósza tincset a szememből. Nos, igen... a fésülködés sem erős oldalam, miután felpattanok a kanapéról, hogy csendért "esedezzek" a jópofa szomszédomnak. Fergeteges... Egyébiránt meglepett, mikor beinvitált. Ennyire nem voltam sem megnyerő, sem aranyos... Az pedig, hogy a pizsamapartiról toltam el az idétlen poénomat, végképp nem hordozza magában az ilyenféle "gesztust". Már, ha az... Legyen vele bármi is a szándéka, nekem csak kapóra jön. Jobban feltérképezhetem a táborhelyt. - Szükségtelen... - vetettem utána, mikor sarkon fordult, s bár még egy grimaszt is elejtettem, ezt ő már nem láthatta. Mindegy, az összkép így volt kerek. Lassú, tompa léptekkel indultam meg utána, aprókat mozdítva fejem állásán, amint feltérképeztem a lakás egy-egy pontját. A mozdulatom nem volt sem tolakodó, sem észrevehető, hogy valójában miért teszem. Szimplán az érdeklődés felszínes létét hagytam meg a másik előtt. - Tegnap esti vagyok. - vágtam rá a visszakérdezésre - ezt felesleges volna tagadni, hiszen magától is egyhamar rájött volna -, miközben az egyik dísztárgyat emeltem feljebb, mintha csak ez annyira természetes lenne. Bemegyek egy idegen lakásába, és jókedvűen mozgatom a cuccait. Totál reális. Hátamat némileg megdöntöttem, miként tartottam az említett érdekességet, majd miután tüzetesen átnéztem tetőtől-talpig, hanyag mozdulattal visszadobtam a helyére. - Mi ez a rusnya figura? - nem volt lényeges a válasz, csak úgy kérdeztem. Bár, ha jobban belegondolok, tényleg elég fura akármicsoda is volt, de hát pasi... mit is várjon tőle bárki is. Végül ismét utána léptem, végigvezetve pillantásomat a további bútorokon. - Megkínálhatsz egy kávéval. - érkeztem mellé, kéklő íriszeimet az övébe fúrva. Hetyke, szemtelen vigyort intéztem felé, kissé megvonva egyik szemöldökömet. Mélyebb sóhajt hallattam, amint elpillantottam a konyha felé. Legalábbis a tervezetileg oda illene leginkább... - Mi dolgod van a városban? - indultam meg vele együtt, amennyiben hajlandó volt kávéval szolgálni. A kérdésem egyszerű és nyers volt. Nem kell tinglitanglizni a baromságok között, mindketten pontosan tudjuk, hogy micsoda is a másik...
- Fontosnak érzed, hogy felhívd rá a figyelmem. Ezt hívják aggódásnak, de nekem végül is mindegy. *Vonok végül vállat mosolyogva. Annyira tényleg nem izgat, meg aztán annak nevezi aminek akarja. Valószínűleg nem ezen fogunk összekapni, plusz én nem is nagyon szeretnék vele vitatkozni. Azt hiszem én túl egyszerű legény vagyok ehhez a csajhoz... vagy csak ezt akarja éreztetni velem, nem tudom. Mindegy is. A papucs végül is nem erőszak, ha pedig szükségtelen, akkor nem is strapálom magam, hogy keressek neki egyet. A szoba közepén állok meg végül zsebre tett kezekkel. Igen, itt lakok.* - Akkor kettőnk közül te vagy a frissebb. Arra meg vigyázz, emlék. Bár itt nagyrészt minden emlék, szóval csak csínján a berendezéssel. *Csak vicceskedve jegyzem meg, hiszen csak nem tervez összetörni semmit. Amit egyébként a kezében tart az egy bólogató macska. És fekete és még a nagy szemei is mozognak, miközben bólogat a fejével. Lehet, hogy másnak egy giccses dísztárgy, de nekem sokat jelent. Egyébként az egész lakásban fel lehet fedezni azért a normálisnál egy kicsit több helyen a macskás vackokat. Nem vagyok macskabuzi, csak a név kötelez és mindig macskás cuccokat kapok. Azért arra, hogy rusnyának nevezi, szusszantok egyet.* - Ízlések és pofonok, szerintem jópofa. Amúgy pedig egy macska és bólogat. Ugyanis Salemnek hívnak, mint a macskát a... az egyik régebbi sorozatból. Ebből az apropóból kaptam azt. De most már akkor te is elmondhatnád, hogy hívnak. *Mert ez valahogy elmarad. Egyébként szándékosan nem akarom kimondani a sorozat címét, mert már egyébként is úgy lenéz, hogy csodálom, hogy nem lyukadtam még ki Kínában. Alapvetően pedig tudom kezelni, de egy ponton túl, azért zavarba jövök. Erre meg elém áll.* - Tudom, hogy megkínálhatlak. Egy csomó mindennel megkínálhatlak és ez egyszerűen abból adódik, hogy itt lakok. *Én is tudok szemtelen lenni ám, így az övéhes hasonló vigyort villantok. Csak mondjuk én nem lelem benne olyan sok örömömet, szóval végül csak a konyha felé veszem az irányt.* - Jó az, ami már le van főzve? *Kérdem félvállról, miközben azon tűnődöm, hogy vajon miért is hívtam be magamhoz egy farkast... az élet nagy kérdései. De jön egy másik nagy kérdés, így kissé csodálkozón tekintek a nőre.* - Nem tudod, mi vagyok? *Kérdem kicsit értetlenül, miközben kiérek a konyhába és kinyitom a szekrényt, ahol a poharak vannak. Ha tudja, hogy őrző vagyok, akkor elvileg a válasz sem lehet túl bonyolult. Őrzősködök... mit csinálnék...*
Ühüm... Nekem pedig olyannyira mindegy, hogy a továbbiakban le is zárható a téma. Több hozzáfűzni valóm nincs. Elmés gondolat valóban, hogy aggódom az idétlen, egyelőre ismeretlen szomszédom hallásáért, aki még őrző is. Elég kontrasztos, de ahogy érzi. - Ez nézőpont kérdése. Hogy melyikünk a frissebb... De tény, hogy lakás szempontjából én vagyok a betöretlen. Egyelőre. - kissé kétértelműen beszéltem, de ezt nyilván értette is. Nem néztem őt le, sem ettől sem mástól függetlenül. Egyszerűen csak szar pillanatban kapott el, ennyi az egész. Azzal már nem is foglalkoztam, hogy felhívta rá a figyelmem, vigyázzak a kis "szépségére", amit emlék alatt emlegetett. Nos, nem állt szándékomban összetörni, vigyáznom meg felesleges. Nem vagyok sem ügyetlen, sem idióta. De még csak faszparaszt sem, aki szimplán, egy ilyen mondat után a földhöz is csapná a kis okosságot. Ilyen helyzetben nem, természetesen. A kiselőadását követően elvigyorogtam magamat. Nem, ennyire nem akartam bele menni a részletekbe, de hát ahogy tetszik... Ha szómenése van, én nem csitítom el. Így legalább kérdés nélkül is eletette a nevét. - Nos, Salem. Most, hogy így mondod, valóban hasonlít rád. - révedtem el a himbálózó szemeken, és fejtartáson. Persze csak ugrattam, és emellé egy halkabb kacaj is járt. - Főleg a kis pislogói, azok teljesen olyanok, mint a tieid. - vontam fel szemöldökömet szórakozottan. A kérdésén még egy ideig töprengtem, mit is válaszoljak. Ezernyi és egy álnév felfutott a fejemben ösztönösen, de minek? Mivel őrző, két percébe kerülne utánam néznie, így pedig veszendő a poén is... Amint elindultam felé, csak úgy odavetőlegesen jegyeztem meg végül, hogyan szólíthat, ha már ennyire érdekli. - Jezebell. - halkultam el, míg végül elé értem. Újra körül pillantottam, egyrészt mert szakmai ártalom, másrészt pedig nő vagyok, s mint olyan kíváncsi. Bár, én még a szelídebbik fajtából való vagyok. - Komolyan? Nem is gondoltam, hogy itt laksz... - ejtettem el a szavakat közönyösen, és érdesen, de végül ismét elröhögtem magam. - Jól van Salem, ne spilázd túl. És igen jó lesz, ami már le van főzve. - haladtam utána, beérve végül a konyhába. Itt már annyira nem néztem szét, csak felszínesen, mire egy majdhogynem röhejes kérdéssel állított szembe. Tekintetem értetlenül szaladt fel rá, fejemet előrébb döntve, amolyan "most_hülyének_nézel?" arcot vágva. - Persze, hogy tudom mi vagy. Az hogy őrzősködsz még nem jelent semmit. Engem az érdekel, hogy van-e konkrét oka, hogy ide helyeztek át? Vagy jöttél önszántadból. Hulla mindegy... - löktem ki egyik lábammal az egyik közelebb eső széket, és komótosan ledobtam rá magamat, mintha csak otthon lennék. Íriszeim már-már egész hatásos érdeklődést mutattak, ahogy a férfire csillantak újra, és újra, miközben vártam mind a válaszát, mind pedig a beígért kávémat. - Egy cigit is dobhatnál. Ha már egyszer letarhállak kávéval, akkor csináljam jól. - lábaimat átkereszteztem egymáson, hetykén elkönyökölve az asztallapon. - Egyébként, lásd, hogy jó szomszédot kaptál... Legközelebb visszaadom. Csak nincs kedvem átmászni a dobozomért. - tettem hozzá egykedvűen. Az, hogy pofátlanul szemtelen vagyok, nem jelenti azt, hogy bunkó is. Legalábbis addig nem, ameddig nem érdemli ki...
*Valószínű a korommal akarok felvágni. Persze, hogy a házban való tartózkodásra értettem, de persze tisztában vagyok vele, hogy mire utal, így valami kétes őszinteségű félmosolyt produkálok is rá. Tényleg, mintha nem tudnám, hogy valószínűleg az ükanyámnál is öregebb, még az orrom alá is dörgöli. Szerintem akkor is sokat gondol magáról, de speciel az ilyesmit nagyon jól tudom ignorálni, szóval nem zavartatom magam miatta. A kijelentésére a macskát illetően kicsit felvonom a szemöldökeimet és végül még a szám szegletében is megjelenik valami mosoly.* - Nem erről a macskáról kaptam a nevem, de azért kösz. Akitől kaptam szintén úgy vélte, hogy megtévesztő a hasonlóság. *Azt persze nem kötöm az orrára, hogy kitől kaptam. Nem mintha hatalmas titok lenne, csak úgysem ismeri, meg szerintem nem is érdekli. Úgy méregeti a lakásom, mintha még sose látott volna ilyet. Pedig tényleg nincs semmi érdekes. Kicsit kupi van, de amúgy egy teljesen hétköznapi lakás. A nevére amúgy bólintok egyet, el van tárolva. Nem is nagyon kell megkérdeznem, hogy álnév-e, hiszen manapság kevesen szaladgálnak ilyen névvel. Amikor pedig nevetve közli, hogy ne spilázzam túl azért kicsit elkerekednek a szemeim.* - Én spilázom túl? Már bocs, de te viselkedsz úgy, mint valami nagyasszony, aki látogatóba jött a pórnéphez. *Teljesen nyugodtan közlöm, nincs bennem semmi ingerültség, de tényleg ezt csinálja és ez azért hosszútávon bosszantó. Mászkál itt-fel alá, lerusnyázza a dolgaimat, kiveszi kérés nélkül a kezemből a cigit... De hát nem kedvelhetek mindenkit, milyen furcsa is lenne úgy a világ. Mindenesetre én már a bögrét kotrom elő, amikor az őrzős kérdésemre válaszol.* - Most mindegy, vagy érdekel? Amúgy én kértem az áthelyezésemet. *És így el is kerültem a konkrét válaszadást és még hazudnom se kellett, amit megérezhetne. Király vagyok. Egyre jobban megy ez az őrzősködés. Kiöntöm neki a kávét és bedobom fél percre a mikróba. Addig előkotrom a cukrot és a hűtőből a tejet is kiveszem, erre meg még cigi is kell neki. Így benyúlok a zsebembe és előkotrom a kicsit összenyomott piros Marlboro-s dobozt, majd odadobom neki.* - Mondanám, hogy váljék egészségedre, de speciel te úgyse fogsz belehalni a bagózásba. Amúgy hagyd, nem ártana, kevesebbet szívnom. A kávét hogy iszod? *Csak mert szépen leállítom a mikrót, kiveszem a bögrét és készen állok, hogy beízesítsem. A cigit tényleg nem várom, hogy visszaadja, nem azért adom.*
Értettem én, hogy nem erről a kacatról kapta a nevét. Gondoltam, poénkodok vele egy kicsit, de úgy látszik kissé zabos a fiú. Hát ámen. Halkan visszakoppantottam a dísztárgyat a helyére, fejemet kissé megrázva reakcióként. Viszont amikor kissé torkomnak esik, szolidan, arra kénytelen vagyok felrántani a szemöldökömet. Lehet, hogy a hangja nyugodt, mégis érzem benne a bújtatott nem tetszést, amit önmagának kreált, ugyanis messze nem viselkedek úgy, mint ahogy ő azt levonta. - Nem, Salem... Félreértesz. - kóstoltam bele nevének kiejtésébe és zöngéibe. - ...De látom, nem lehet veled élesebb viccelődéseket megejteni. Ezt megjegyzem, ha a közeljövőben szükséges lenne. - én magam is nyugodtan szóltam, semmi értelme nem lett volna üvöltözni egymással. - És nem viselkedek úgy. Megnéztem a lakásod... Mert érdekel. És pofátlan vagyok, illetőleg voltam, mert ezt hoztad ki belőlem. Azzal, ahogy viselkedtél. - kissé elhalkultam, semmi támadó jellegű nem volt a hangomban. Itt éppenséggel a cigarettára gondoltam, ami által beállt nálam a közvetlenség fűszerezve a közönnyel, és csipkelődéssel. De hát ha nem bírja el, akkor lehet másként is. Majd vágok fapofát. - Alapvetően mindegy. Mert már úgyis itt vagy. Inkább az ok érdekelt volna. De semmi sem erőszak, ennyire nem fontos. - ültem le végül, nagyobbat sóhajtva. Fáradt voltam, és nem régiben még ideges is. A legkevésbé se volt kedvem a továbbiakban kérdezgetni. Ugyanolyan őrző, mint a többi. Addig nem veszélyesek, ameddig embert, vagy hozzájuk valót nem kap szét a farkas. - Milyen kár, hogy ennyitől nem nyuvadok ki mi? - vontam fel szemöldökömet játékosan, elkapva a cigis dobozt. Ajkaimon kedélyes mosoly lapult meg, amint követtem mozdulatait a mikró felé. - Nem kell az egész doboz, ennyire még nem vagyok pofátlan. Mellesleg, mint mondtam van nekem is. És, kösz. - rántottam ki egy szálat, s mivel az imént 'vágta' hozzám, nem is feltételeztem, hogy nem volna szabad rágyújtanom a konyhájában. - Amúgy két cukor, és egy kis tej. Gyújtóval is megkínálsz, ha már felszedtél a folyosón, nyuszi? - dőltem hátra a székben, ujjaim között forgatva azt az egy szál cigit, szélesebb vigyort engedve arcomra. - Egyébként klasszul be van rendezve a lakás. Egész, jópofa. - pillantottam el oldalra, még egyszer bevésve retinámba a helységet. Legalábbis amit jelenleg láttam belőle. Tényleg tetszett, és néha még őszinte is tudok lenni. - Állatod nincsen? - vezettem rá vissza íriszeimet. Nos, igen. Waco isten tudja merre repkedhet. Mindegy is, ha megunja úgy se marad el az üdvözlésem, még akkor sem ha éppen alszom.
*Még a végén bemeséli nekem, hogy én izgulom túl a dolgot, de kettőnk közül nem én viselkedek, úgy mint egy díva. Mindegy is, most ezen nem fogok leállni vele vitázni. Valószínűleg csak egész más környezetben és időben szocializálódtunk, ezért nincs meg az összhang. Mindegy is, emiatt biztosan nem lesznek álmatlan éjszakáim.* - Attól még bicskanyitogató a stílusod. *Vonok vállat, én ezt akkor is leszögezem, hiába is tudja megindokolni a viselkedését. Mindegy is, nem szándékozok tovább lovagolni ezen a témán, mert hülyeség és csak értelmetlen vitát szülne. Marhára érdekelheti, miért vagyok itt, hiszen nem is ismer, de engem arra neveltek, hogy ha kérdeznek, akkor válaszoljak. Csak ugyebár egy vérfarkas megérzi, ha hazudnak neki, szóval azért szükségem van némi hatásszünetre, amíg végiggondolhatom, mit mondjak.* - Az egyik falka vezetőjével volt egy elintézetlen ügyem. Azért kértem az áthelyezésemet. De ha többet kérdezel, nem fogok válaszolni, szóval be kell érned ennyivel. *Vonok kissé vállat, jelezvén, hogy ez van. Nem zavar igazából az érdeklődés, bármiről szívesen beszélek bárkivel, csak a támadási pontjaimat nem szívesen adom ki, így is sokkal többen tudnak Leonáról, mint amennyi embernek tudnia kéne. Azért a cigivel kapcsolatos kijelentésre elvigyorodok. Nagy a kísértés, hogy helyeseljek, de sajna nem erre gondoltam.* - Az a kár, hogy én igen. Amúgy nem fogok egy szállal dobálózni, csak azt akartam, hogy vegyél ki egyet. Így jobban repült. *Még mindig mosolygok és amint meghallom az instrukciókat, el is készítem a két kávét, ugyanis magamnak is csinálok egy újabbat. Nehogy már egyedül kávézzon a csaj. Mondjuk az enyém jó sok tejjel készül, így meg se melegítem, jó az úgy hidegen, cukorral az alján. Oda is viszem őket a konyhaasztalhoz, majd amikor letettem, előkotrom zsebemből a gyújtót is.* - Mázlid, hogy van nálam, mindig elhagyom őket. Alig lakok még itt, de szerintem már itt is elvesztettem vagy tízet. *Mármint öngyújtót ugyebár. Átadom neki, közben leülök az asztal másik felére, elveszem a cigis dobozomat és én is előkotrok egy szálat belőle, majd kettőnk közé tolom a fekete macskás hamutálat... menő. Persze ez is ajándék volt. Ha visszakaptam az öngyújtót, én is rágyújtok.* - Kösz, igyekeztem. Állatot meg nem tudnék tartani, az első héten megdöglene nálam bármelyik. Ezért nincsenek növények sem a lakásban. *Válaszolom, csak úgy körbemutatva, hogy tényleg nincs egy szál gaz sem. Abból meg már rég kinőttem, hogy füvet termesszek a szekrényem aljában, pedig volt olyan korszakom is. Valószínűleg életem azon részén voltam a legközelebb a természethez. Viszont most már én is szeretnék érdeklődni, hisz ha már bejött, akkor feltételezem fel volt rá készülve, hogy kérdezni fogok. Bár még nem ismer, de kíváncsi természet vagyok.* - És te mi járatban erre? *Belekortyolok a kávémba.*
Bicskanyitogató? Nos, lehet... De minden ok-okozati viszonyon épül fel, épp ahogy ez is. Szóval, ha ezen vitatkozni akarnék, akkor se jutnánk hamar egyről a kettőre. Ő fújná a saját hülyeségét, én meg az enyémet. És valljuk be, fáradtan ehhez van a legkevésbé kedvem. Így csupán egy idétlen félvigyort engedtem el. A válaszát tekintve elgondolkoztam, ez pedig némileg arcomra is kiült, amint homlokomon apró redők kezdtek el kirajzolódni, és még fejemet is kissé oldalra döntöttem. Elintézetlen ügye... Nos, ez sok mindent takarhat, de tovább egyébként sem kívántam kérdezősködni. Ez a része nem érdekelt, az már inkább, hogy milyen a jelenlegi helyzet. De voltaképpen édes mindegy, idővel úgyis megtudom. Ha nem tőle, majd mástól, máskor, máshogy... - Ennyi épp elég is lesz. - jegyeztem meg végül halkan, alig érzékelhetően sóhajtva egyet. Kicsit harapófogósnak tűik a helyzet, és elég kontrasztos azzal, hogy éppen nála ücsörgök. Na de épp ebből kiindulva, talán még rendezhetjük az előbbi helyzetet. Ne mintha szükségem lenne rá, de mégis csak a szomszédom. A nyugodt itthonlét lehetőségét pedig fenn szeretném tartani. A cigarettára való megjegyzésre csak mosolyogni tudtam. Nem erőszak elfogadnia a vissza-bagót, de valahogy úgyis visszafog hozzá kerülni. Már csak a saját önérzetem végett is. Egy 'jól van'-nal mindenesetre lerendeztem, aztán majd lesz, ahogy lesz. Egy ideig figyeltem, miként készíti el a kávét, na nem azért, mert attól tartanék esetlegesen megmérgezne - aminek sok értelme nem nagyon lenne -, vagy éppen mert cukor helyett sót akarna adni. Egyszerűen csak néztem, mert más nézni valóm nem akadt. - Ez ismerős... Nálam is kallódik jó pár gyújtó. Valamerre... - vettem át a tűzcsiholó masinát, hogy végre rágyújtsak. Nem tudom miért, de imádtam a cigit. Nem feltétlen azért mert a közhiedelem szerint megnyugtat, vagy mert szükségszerű, ha rászokik valaki. Csak szerettem. Furcsa, még az ízét is, nem csak a tevékenységet. A macskás hamutál látványára azért ismét el kell vigyorognom magam. - Ha már ennyi macskás cuccod van, igazán dukálna mellé egy élő is. - nevettem fel egyszerűen, fejemet kissé megrázva. Édesnek találtam azért ezt a sok cicás flancos cuccot. Szerettem, ha valakinek bármilyen okból kifolyólag vannak "hülyeségei". - Nos, ha ebből indulok ki, akkor talán még sem kell neked macska... - túrtam bele kósza tincseim hadába, melyeket nem mostanában fésültem ki. Talán reggel volt... Vagy tegnap... Nem emlékszem igazából, és jelenleg nem is tartottam fontosnak. - De átérzem. Ezért van madaram. Megoldja... - "...ő magától a táplálkozást"... Itt azonban elhalkultam, majd pillantásom fürkészőn tapadt arca vonalára. Nem, Wacoról nem szeretnék beszélni, nem is értem miért kezdtem bele... Túl fáradt lehetek... Végül elpillantottam a "bögrém" irányába inkább, na nem zavartságomba. - Azt hiszem, kissé elengedtem magam a társaságodba. Ez nem rád tartozik. - mosolyodtam el egész kedvesen, amint belekortyoltam a kávéba. Egész jó. Meglepő. Sokan fele ennyire nem rakják össze ezt az édes-feketét. A kérdésére viszont ismételten rá kellett villantanom kéklő íriszeimet, és néhány másodpercnyi szünetet tartva végül válaszra nyitottam ajkaimat. Elvégre, evidens volt, hogy ő is kérdezni fog... Noha, ezt a részt már kevésbé szívlelem... - Hááát, az előbb invitáltál be. Vagy én invitáltattam be magamat? Részlet kérdés... - kacagtam halkan, beszívva a tömény füstöt a tüdőmbe. - Egyébként dolgom van a városba. Keresek valakit... Remélem ennyi információ elég lesz. Többet úgyse fogok kiadni. - dőltem hátra a székben, egyik lábamat átkeresztezve a másikon. A padló nem volt hideg, bár némileg hűvös a maga konyhakő formájában, de kellemesen érintette meg talpam minden szegletét, amivel rásimultam. - Most mondanám, hogy segíthetnél... De egyrészt, nem kérnék ilyesmit, másrészt félő, hogy még átvernél. Azt pedig nem csípem... - kacér pillantást vetettem rá, egy szélhámos vigyor kíséretében. Hülyéskedtem ugyan, bár valahol komolyan is gondoltam. - Na de... reményeim szerint most már hamar meglelem a kis 'barátomat'. - egész kényelmesre helyezkedtem, ahogy tekintetem fel-alá rohangált a férfin, olykor bele-belekortyolva az italomba. - Hány éves vagy, Salem? Harminc felé, jól sejtem? - érdeklődtem könnyeden, mintha ez annyira rám tartozna. Noha érdekelt. Első ránézésre pedig ezt tudtam rá saccolni. Azért nem árt tudni, hogy körülbelül milyen szinten állhat, ennyire sajnos az őrzőkben sem lehet olvasni... Kár...
*Bár én hoztam fel, azért örülök neki, hogy túllendültünk a ki hogy viselkedik témán. Le tudom én nyelni, meg meg tudom szokni, csak egyszerűen megjegyeztem és kész. Arra pedig, hogy az, amennyit mondtam, elegendő neki, bólintok egyet. Nagyon helyes, úgyse mondanék többet, szóval ezt már túl is tárgyaltuk. Nem gondoltam volna, hogy az a típus, aki tiszteletben tartja a titkokat, de ez máris egy szimpatikus jellemvonás. Az öngyújtókat illetően kiszélesedik a mosolyom, miközben ugyebár a kávét viszem oda neki és rakom le elé.* - Kéne rájuk valami csipogó, ami pittyeg, ha elvesztek, mert sosem találom meg őket. Az a legrosszabb, hogy általában a lefekvés előtti utolsó ciginél veszik nyomuk, hogy még véletlenül se tudjak rágyújtani. *Az átlagemberek problémáival küzdök én is, hiszen még csak két éve nem vagyok átlagember. Talán egyszer majd nekem is lesz valami szpesöl szkillem őrzőként, hogy mondjuk meg tudom mondani, hol hagytam el az öngyújtóimat. Amúgy ugyebár helyet foglalok a kis konyhaasztal másik felén, térdeimet fel is húzom magam elé, így mezítlábas talpaimat a szék szélén támasztom meg. Így kényelmes, plusz úgy ülök, ahogy akarok, én vagyok itthon. Amúgy rá is gyújtok, a füstöt pedig elégedetten fújom a konyha üres légterébe. A macskás megjegyzésen elnevetem magam. Amikor az igazival jön, még válaszolnék, hogy épp az imént mondtam, milyen következményei lennének, de aztán kiegészíti. Bizony, nem kéne, ebben egyetértünk.* - Ha az állatvédők tudomást szereznének róla, hogy állatot tartok, azonnal körbevennék a házat és addig nem nyugodnának, amíg át nem adom nekik. Bár tény, hogy érthető, én még a kaktuszomat is megöltem gyerekkoromban, pedig arról mindenki azt mondja, hogy nem igényel gondozást. *Na igen, a bűnlajstromom nagy részt annak tudható be, hogy hanyag vagyok és felelőtlen. Ezért nem is hoztam magammal a lányomat ide, hanem inkább ráhagytam az ősökre. Ott minden nap étkezik háromszor és reggel-este fogat mos, van aki figyeljen ezekre. Én nem vagyok ilyen. Ettől még jót akarok neki, csak még én sem nőttem fel minden téren. Hopp, neki meg madara van, tekintetemben meg is jelenik ennek megfelelően az érdeklődés... de erre meg kiderül, hogy ez meg nem tartozik rám.* - És az baj, ha elengeded magad? Mert amúgy ülhetünk egyenesen, eltarthatjuk a kisujjunkat a bögrénktől és beszélgethetünk kínosan udvarias dolgokról. Szóval van egy titkos madarad. *Vigyorodok el végül, egyáltalán nem vagyok az a típus, aki bárkivel is kínosan tudja magát érezni. Az én kíváncsiságomat meg nem lehet olyan egyszerűen leszerelni, mint Jezebell-ét, erről nem tehetek. Valószínűleg én idegesítőbb ember is vagyok, mint ő.* - Nagyon viccesek vagyunk. *Jegyzem meg halvány mosollyal arra a válaszra, amiben szándékosan kiforgatja a kérdésem. Persze utána normális választ is kapok, amire értőn bólintok. Na, speciel annyira vissza tudom gyűrkészni a kíváncsiságom, hogy ne kapjak a témán. Mármint azt illetően, hogy ki az illető, hiszen valószínűleg úgysem ismerem.* - Ha többet nem mondasz el, akkor úgyse tudok segíteni. Amúgy ha bele is akarnám ártani magam a dolgodba, amiért itt vagy, akkor is nagyjából én lennék az utolsó személy, aki bárkinek is elköpné a dolgaidat. *Mondom ezt immár teljesen komolyan, hiszen ismerem magam. Ha valami megy az a titoktartás. De mindegy is, nem csinálom inkább az önreklámot, mert a végén tényleg segítenem kell, aztán egyelőre annak is örülök, hogy magamnak tudok segíteni. Meg aztán ott van Duncan ügye is, aminek utána kell néznem. Még a végén túl sokat vállalok magamra és aztán csak megszívom. A koromat illető kérdésre elmosolyodok, majd szorgos bólogatásokkal jelzem, hogy stimmel, miközben épp beleszívok a cigarettába. Orromon és számon is árad ki a füst, miközben válaszolok.* - Harminckettő, de már be vagyok lassítva. Te gondolom túl lehetsz a százon... vagy a kétszázon is... *Firtatom a dolgot, bár inkább csak azt mondom, amit a mágiaérzékenységem sugall. Legfeljebb megcáfol, ha nagyon messze vagyok az igazságtól.*
- Kéne, valóban. - jegyeztem meg halkan, elgondolkodón, noha annyira azért nem gondoltam komolyan. A csipogó visszafelé is elsülhet, az pedig az én szakmámban nem volna jó. De persze, ez csak elvonatkoztatás. - Igen, a lefekvés előtti cigit ismerem. Már azt a részét, amikor a gyújtó valahogy istennek sem akar előkerülni. - mosolyodtam el egész kedvesen, ahogy belekortyoltam a kávéba. Elnéztem a frappáns kis műveletet, ahogy Salem a lábait felhúzta. Kicsit emlékezetet arra az egyszerűségre, amivel a halandók élnek. Noha, szimpla lazaságnak is nevezhetjük. Én azért maradnék úgy, ahogy vagyok. Tapicskolva tovább a hideg konyhakövet. Amint felnevetett, és a kis monológjába kezdett, én magam is egy halkabb kacajt engedtem el. Nem azért, mert ő is röhög, nem. Inkább azon, amit éppenséggel ecsetelt. - Ez esetben, kár a szóért, meg a képzeletbeli állatságokért is. - fejemet kissé oldalra billentettem, ahogy a szemembe szökő, kócos tincseket egyszerűen arrébb fújtam. Tényleg ideje lenne megfésülködnöm... Illetve, majd reggel... Most már úgy is mindegy. Az újabb szavakra csupán egy halovány mosolyszerű képződmény vonaglott meg vonásaimon. - Nos... Nem áll tőlem távol az ilyesféle etikett... De, ha nem bánod, maradnék annál a pozitúránál, amiben vagyok. - könyökömet finoman engedtem rá az asztal lapjára, arcom alsó élét tenyerem szélén támasztva meg. Ismét kortyoltam, miközben egy nagyobb adag füstöt is leküldtem a tüdőmnek. - Egyébként, nem. Nem baj, ha elengedem magam. Szokásom, csak nem reklámozom. - íriszeim játékos fényben csillantak fel, miként egy enyhe vigyor is megült ajkaim szegleteibe. A madaras dologra direkt nem reagáltam, elvégre, ha annyira érdekli, úgyis tovább fog kérdezősködni. Ha meg nem, akkor meghagyjuk Wacot a ködös tudatlanság függönye mögött. Ott egyébként is jó helyen van. Túl okos, és különleges ahhoz, hogy bárki is tudjon róla. Sok esetben segítségemre van, és hát féltem. Elvégre, akárhogy is került hozzám, de felelősséggel tartozom irányába. - Elhiszem, Salem. És örülök neki, ha valóban tudsz titkot tartani. Erről viszont tényleg nem mesélnék. - elhalkultam, és a bögrét ismételten ajkaimhoz emeltem. Néhány pillanat erejéig elmerengtem Hardyn, és a hogyan továbbon, de végül sikerült elhessegetnem a puszta gondolatát is ennek a féregnek. Időm, mint a tenger... Egyszer úgyis elkapom. Ehhez pedig nem kell segítség... - Sejtettem, hogy már blokkolva vagy. - utaltam itt az öregedésre, miként ő a lassítást emlegette. - Akkor, közel jártam. - bólintottam jókedvűen, a korát raktározva el elmémbe. Tapasztalt őrző ez által nem lehet, azonban első ránézésre akkor sem tartanám esetleg "kölyöknek". De hát, idővel kiderül milyen is, ha ez valóban fontos. Az ő tippjeire szórakozottan elvigyorogtam magam, még a fejemet is kissé lejjebb hajtottam, mielőtt elnevetem magam. Hogy pontosan mit találtam benne annyira viccesnek, azt még magam sem tudom igazán eldönteni. Talán, hogy így más szájából hallva, tényleg soknak tűnik... Pláne, hogy már a kétszáz is túl régen volt... - Ilyet nem illik nőtől kérdezni Mr Miller. - nem, nem voltam zavarban, és még csak meg sem játszottam. Inkább csak játékosabbra vettem a figurát, ha már elengedtem magam, akkor miért is ne? Hangom dallamosan csendült és kissé csipkelődőn. - Egyébként, kevés még így is... - pillantottam fel rá lágyan, ahogy az utolsó slukkot is beszívtam, majd a mozdulattal együtt nyomtam el a cigit a 'szupermacskás' hamutálban. - Közel járok már a háromszázhoz. - válaszoltam végül némileg rekedtes hangon, ahogy újabb adag kávét tüntettem el a bögréből. Nem kezdtem el amolyan csajosan tagadgatni a koromat. Ez van, és nyilván valamennyire érzi is, hogy nem vagyok friss és ropogós liba. Nem tartom hátránynak, noha előnynek sem. Túl sok mindent láttam... És túl sok mindent éltem már meg... - Kéne rendelni egy pizzát... Mit gondolsz? Részemről... - íriszeim felkanyarodtak arcán, hogy szemeibe kapaszkodhasson, majd ezt követően sunyi kis mosoly szaladt fel számra. - ...farkas éhes vagyok. - tényleg éhes voltam, de az utolsó szavaim már csak "költői túlzásként" peregtek át a levegőn. Szórakozott kedvemben voltam, és ha már alvást feladtam, igazán dobnék valami gyomorerősítőt. Jelenleg még vadászni se lenne kedvem, a pizza pedig könnyen kiér...
*Helyeslőn bólintok, hogy akkor tudja milyen kellemetlen. Majdnem annyira, mint amikor a cigi fogy el, de akkor legalább tudja az ember, hogy nincs is mire rágyújtani. Na, akkor ezt a témát tisztáztuk és én már nem is szándékozok tovább firtatni. Az állatságokat illető megjegyzésére is csak elmosolyodva vállat vonok, amolyan "ez van" jelleggel. Ezen meg nem nagyon tudok és nem is nagyon akarok változtatni, szóval ismét egy olyan téma, amibe kár a szó. Inkább most már belekortyolok a kávémba amolyan macskás elégedettséggel kuporogva a széken. Eddig elég kevesen néztek felnőtt, komoly embernek és most sem erősítek rá erre. Viszont bennem van, hogy ez engem a legkevésbé nem is érdekel.* - Dehogy bánom, úgy ülsz, ahogy akarsz, ugyanis tőlem meg a lehető legtávolabb áll az etikett. Tanultam, amikor még kis seggdugasz voltam, de csak addig érdekelt, amíg rájöttem, hogy mit kell tennem, hogy a legkevésbé követhessem. *Vállat vonok, ennyi közöm van az etiketthez és bármilyen konvencióhoz. Vagyis ennyi közöm volt, amikor még suhanc voltam, bár a legtöbb ember szerint semmit sem változtam. Az pedig fel sem tűnik, hogy a madár kimarad a válaszból, simán tova is siklok fölötte, hiszen annyira nem érdekel a dolog. Eltárolom, hogy van egy madara, de max valami papagájra gondolok, vagy ilyesmire, azok pedig nem túl izgalmas állatok. A válaszát pedig megértem, fel is emelem kezeimet, jelezvén, hogy leszálltam a témáról.* - Oké, nem erőszak. *Mondom készségesen, majd újfent beleszívok a cigarettámba, miközben a koromat illetően érkezik a megjegyzése. Félig meddig az orromon fújom ki a füstöt, amikor reagálok erre, félig pedig a szavaimat övezi a füst.* - Ez a blokkolás furán hangzik. Mintha valami bajom lenne, vagy nem tudom. *Vonom fel kissé a szemöldökeimet, de arra, hogy közel járt, csak bólintok. Abba még nekem is nehéz belegondolnom, hogy nyolcvan évesen is majdnem pont ugyanígy fogok kinézni, bár mondták páran, hogy úgysem érem meg az öregkort. Bizonyos szempontból ez igaz is. Amikor a vezetéknevemen szólít, kissé megrázkódok, végigfut rajtam a hideg. Baromira nem szeretem ezt a hivatalos megszólítást, nem véletlenül Salemként mutatkozok be mindenkinek.* - Nem kérdezem, ha nem hívsz Mr. Millernek. *Mondom halvány mosollyal, dorgáló hangnemben, ami annyira azért tőlem nem hangzik olyan komolyan. Nem is érzem a dolgot véresen komoly sértésnek, csak ne csináljon belőle a csaj rendszert. Arra, hogy keveset saccoltam, azért felszaladnak a szemöldökeim. Meg kéne már szoknom, hogy a farkasok sokkal kisebb léptékben öregednek, mint mi, de ez akkor is meglepő.* - Hát... jól tartod magad. *Mondom végül, hiszen nem akarom megsérteni mondjuk egy "hűha"-val vagy ilyesmivel. Azért meglep és ez látszik is rajtam. Döbbenet, hogy simán csapnám neki a szelet, ha nem tudnám, hogy farkas és úgy nagyjából az ükükükükükükükükükükükanyám lehetne. Durva. Mindenesetre végül elnyomtam a cigit, amikor a pizzás kérdés érkezett. Elsőre csak elvigyorodtam a kérdésen, akárcsak az azt követő megjegyzésen. Még halkan tán el is nevetem magam és továbbra is mosolyogva tekintek rá.* - Ezt a poént gyakran ellövöd, igaz? Kábé annyira kézenfekvő, mint az, ha nem engedelmeskedek, akkor elfújod a házamat. *Ismét csak elvigyorodok. Van ám egy csomó farkasos poén, amit így fejből is tudok mondani. Chicago-ban azért nem csak a koszt szedi fel az embert az őrzők között, hanem a kultúrát is.* - Amúgy oké, úgyis kedvezményem van oda, amit magamtól soha az életben nem kajálnék le. Valami különleges igény, óhaj, sóhaj? *Tekintek rá kérdőn, miközben a konyhaasztalon heverő mobilomért nyúlok és kézbe is veszem. Én speciel mindenevő vagyok, tehát így csak a vendégemtől függ, milyet akar enni.* - Amúgy hosszabb ideig maradsz a városban? Esetleg csatlakozol valamelyik falkához? Csak, hogy tudjam, mennyire érdemes jószomszédi viszonyt kialakítani. *Kérdem halvány mosollyal. Nem árt az ilyesmit tisztázni, mert én abszolút az az összejárós, haverkodós fazon vagyok, de nem töröm magam, ha nem marad.*
Arra, hogy elismétli az általam kreált szót, csak helyeslően bólintok. Igen, furanyos, nem ezt mondtam? Nem is szándékozok válaszolni rá, hiszen elég egyértelmű voltam úgy érzem. Szerintem ez a szó illett múltkor a legjobban a nőre, meg egyébként most is van benne valami ilyesmi. Ez a savanyú ábrázat, de mégis mosolyog... A fele mimikáját nem értem, de tisztában vagyok vele, hogy könyvtárakat lehetne megtölteni azzal, amit én nem tudok, szóval nem is firtatom. Ha el akarja mondani mi a baja, akkor el fogja, ha meg nem, akkor így jártam. Kulcs a zárba, de még mielőtt elfordítanám, jön is a megjegyzés, amire csak elvigyorodva legyintek egyet. - Fiatal lehetsz még, amíg átváltozol én ötször felhúzom a pajzsom és talán még meg is kávézok, szóval nem fenyegetsz különösebben. De mondjuk nem szeretném, ha mindent összetörnél, szóval csak módjával vadulj. - Továbbra is vigyorgok, gyakran megvádolnak azzal, hogy túlságosan félvállról veszem ezt az egészet. Valójában nem, de valahogy meg kell emészteni, el kell fogadni. Nekem lényegében ez a módszerem. Persze ez nyilván annak is köszönhető, hogy még nem történt velem olyan súlyos esemény, ami miatt kicsit óvatosabban kelljen állnom akár a vérfarkasokhoz, akár ehhez az őrült világhoz, amibe belecsöppentem. Végül benyitok és mint házigazda előre is megyek. A táskát ledobom az első adandó helyen, ahova sikerül, majd nekiállok a kabáttól és a cipőtől is megszabadulni. Persze nyitva áll a lehetőség, hogy Dana is bejöjjön. - Hogy érted? - Kérdezek vissza a szöktetést illetően. Elég hülye, értetlen fejet tudok vágni ahhoz, hogy alátámasszam, valóban magyarázatot igénylek. Mivel nem látom át a helyzetét, így nem véletlen, hogy nem tudom hova tenni a megjegyzést. Csak most, hogy megszabadulok a kabáttól, realizálom, hogy mekkora kupi van megint. Mintha bombát robbantottak volna, de végül is ez csak a szokásos. A kérdés hallatán tekintek újra a nőre, meg közben el is sétálok mellette, hogy becsukjam utána az ajtót. - Hát... elsősorban azt jelenti, hogy nem nézel körbe, mert nem vártam vendéget és _itt_ nem tartok rendet. Amúgy meg azt jelenti, hogy mi vigyázunk arra, hogy ne egyetek civileket, meg ilyesmi. Westmoreland-ra meg nem csoda, hogy nincs, ő is őrző. Te tényleg az ég világon semmit nem tudsz úgy általában a nagy helyzetről? - Most már azért csak kiszakad belőlem a nagy kérdés jó adag értetlenséggel vegyülve. Ennyire friss, vagy ennyire tudatlan? Mindenesetre én megindulok a helyiségben lévő tiszta-ösvényen a konyha felé, remélhetőleg Dana is követ.
- Ha kívánságműsor lenne, hidd el, nem vadulnék. Ilyen értelemben legalábbis nem. - somolygós, bájos mosollyal lejtek beljebb a lakásba Salem után. Bár csak a tarkójának címzem a szavakat, meg a széles vállainak, hátának, azárt hangomból tisztán kivehető az üde, negédes játékosság. Illedelmesen kivárom, míg megszabadul kabátjától és cipőitől, nekem ugyanis a jelenlegitől aligha lehetne lejjebb vetkőzni. Mármint lehetne, egy másik szituációban. Visszakérdezésén felnevetek. Csengőn, őszintén. - Úgy, hogy kiengedsz az ablakodon! Vagy tudom is én... legyél kreatív! Már azt csodálom, hogy eddig nem rongyolt át a sárkány, hogy a hajamnál fogva cipeljen vissza... - jegyzem meg, szórakozottan nézve körbe a lakásban, már azon részeiben, amit innét belátok. Jezzel kapcsolatban pedig talán kissé túlzok, de mivel most épp fasírtban vagyunk, úgy vélem, megérdemli. - Úgy kezel, mint valami öt évest és ez annyira... lekezelő! - Szusszanok hajamba túrva, majd szemöldököm ráncolva, szemeimet kissé összehúzva, rosszallón tekintek a másikra. - De hogy én ezt miért mondom el neked... - A világ sokadik rejtélye. Talán mert az első értelmesnek látszó, ismeretlen ismerős errefelé. - Oké, nem nézek. - lököm el magam a félfától, amit eddig támasztottam, míg vetkezett a másik. Ráhagyom a dolgot, mert bár tisztasághoz és rendhez vagyok szokva, ha nem lenne bejárónőnk otthon, nálunk se biztos, hogy különbül nézne ki a lakás. Az ajtót becsuknám magam is, így viszont helyet cserélek kvázi a pasassal, miközben hallgatom, amit mondd. - Hogy mi? Nemár! - Kerekedik el pillantásom. Vajon valami kitétel lehet, hogy jópasik lehetnek csak őrzők? Tiszta Baywatch, csak jeges-havas Fairbanks-i verzióban. Kérdésére kissé dacosan biggyesztem ajkaim, s állam is megemelem egészen kicsit. - De tudok! - oké, ez elég ötévesen hangzott tényleg. - Tudom, hogy mi a helyzet a két falkát illetően, bár főleg inkább a farkas-lét dolgait igyekezett Jezebell belém sulykolni. Nyilván az őrzőket nem tartotta fontosnak vagy egyszerűen elfelejtette. - Mit szépítsek ezen? Talán nem fogja sértésnek venni Salem, nem olyan pasasnak tűnik. - Így is elég sok ez az egész.
Én pedig a kijelentés hallatán kissé elkerekedett szemekkel tekintek hátra a nőre, némi meglepettséggel az ábrázatomon. Most erre komolyan reagáljak? Tényleg megfordul a fejemben, hogy most vagy őt kéne lehűteni, vagy engem, de egy ilyen szexuális töltetű kijelentésre marhára nem voltam felkészülve. Jó, persze, rossz az aki rosszra gondol és én nyilvánvalóan rosszra gondolok és meg is vagyok illetődve. Na de kérem, én szoktam nyomulni és nem fordítva. Inkább nagyot nyelek és tovább megyek, mintha mit sem hallottam volna. Maradjunk csak annál, hogy én próbálok csajozni és nem ő pasizik. Azért a kijelentésre elmosolyodok. Persze hamar sikerül realizálnom, hogy Jezebell-ről van szó sárkány címszó alatt, először még talán én is használtam volna rá ezt a szót, de aztán rá kellett jönnöm, hogy igazából bírom. Marhára nem vagyunk egy kategória, de attól még vagány csaj... de még milyen vagány. - Kifingatna ha hagynálak megszökni. Képes lenne elérni, hogy elfogyjon mind a kilenc életem, szóval maradhatsz, vagy visszamehetsz vagy ennyi. - Mondom egyébként mosolyogva, szóval én messze nem vagyok egy idegesítő börtönőr. Még akár várok is az ajtó becsukásával, hogy eldöntse, mi legyen, aztán ha marad, akkor be is csukom és elindulok előtte a konyhába, ahova remélhetőleg követ a padlón lévő tisztaság-ösvényen. Igen, a zoknimmal minden dzsuvát felsöpörtem ott, azért tiszta. Azért még a konyhaajtóban megtorpanok, ahogy hallom, hogy szegény ötévesként van kezelve. Szépen végig is nézek rajta... továbbra is jó bőr. Lehet, külön helységben kéne maradnunk. - Hát figyelj... gondolom nem a sarki boltba küldött le így, vagy mondta, hogy ülj a hideg kövön. Lehet vele azért beszélni... - Vonok vállat, látszik, hogy csak borzasztó óvatosan teszem ezt a megjegyzést. Persze az lenne a legjobb, ha leesne neki, hogy azt sugallom, hogy amíg ötévesként viselkedik, addig ne csodálkozzon, ha úgy van kezelve... akkor legalább nem kéne kifejtenem. Inkább el is tűnök a konyhába, mielőtt még itt megkapom a magamét, amiért ilyen borzasztó bölcs vagyok. Egyébként ez valahol engem is meglep. Mióta apa lettem, mintha lenne ilyen szpesöl szkillem, hogy józan paraszti ész. Kifejleszthetnék egy lakatot is a számra, de az már túl nagy erőfeszítésekbe tellene. - De-de. És ha még tudnád ki mindenki... Viszont kávét kérsz? Vagy teát? Vagy vizet, kólát, energiaitalt, két hetes narancslevet, tejet, kakaót, vodkát, ami múltkor nagyon csúnyán elbánt velem... - És most hangosan levegőt veszek, mert eddig bírta a tüdőm. Ez a sok bagó. Remélhetőleg nem kell még kiabálnom is és utánam jön a konyhába, ami egyébként nagyon takaros, itt egy fokkal nagyobb a rend de speciel a hamutál tele van, a mosogató szintén. Előbbit gyorsan orvosolom is azzal, hogy kiöntöm a kukába. Egyébként van egy asztal a fal mellett és két oldalt két szék, meg persze a konyhai faliszekrény cucc, amibe be vannak építve azok a kerek izék, amik borzasztó melegek, ha eltekerem a bigyókat. Amúgy az egész ház tele van macskákkal. Mármint nem igaziakkal, hanem mindenféle kis vackok formájában, mint óra, dísztárgy, üres váza, takaróhuzat... a legtöbb fekete, de speciel a bögre, amit magamnak mosogatok épp, az Garfield-os. - Végül is velünk nincs is túl sok dolgod egyelőre. Arra figyelj, hogy ne egyél meg senkit. Mi a takarítóbrigád vagyunk amúgy, meg a diplomácia, meg az okosok, akik megmondják hogy jó, hol jó, miért jó, ha úgy farkaskodtok, ahogy mi mondjuk. - Határozottan nem veszem sértésnek, sőt akkor én világosítom fel Danát, ha már itt van. Ártani biztos nem ártok vele, ha meg Jez morcos lett, mert haverkodok a kis pajtásával, akkor megmondom neki, hogy legközelebb kössön rá pórázt... és semmi mást. *.*
- Vagy ennyi. - szusszanok lemondóan, miközben továbbra sem nézek körül a lakásban. Mindezt a tevékenységet olyan intenzív kíváncsisággal művelem, hogy jóval lemaradozok Salem mögött a konyha felé vezető úton. Ami talán nem is baj, mert így ő is bele-belekeveredik a látóterembe teljes egészében! Lássuk be, hülye lennék, ha nem szemrevételezném újra és újra lopva a pasast, hisz ami jó a szemnek, az jót tesz a léleknek is, abba pedig már bele se gondolok, hogy egy Salem-féle jóság a lelken túl a testre milyen hatással lehet. Na jó, talán mégis sikerül kicsit elmerülnöm a gondolatban... - Hmmm, mi? Ja... ja! Persze! - ül ki némi bájos, őszintán zavart mosoly az arcomra. - Tudom, hogy lehet vele beszélni, de elég sűrűn lesz ez a vége; hogy valamelyikőnk sértetten elvonul. - Húzom el a számat apró, sajnáló grimaszra. Többnyire én vagyok ez a valaki, de ezt sosem vallanám be. Épp elég cink így belegondolva, hogy nyilván a pasas is öt évesnek néz, tekintettel arra, hogy pátyolgat. Világéletemben magam boldogultam, anyám nem az, akiről szobrot fognak állítani törődés, szeretet és gondviselés feliratokkal tűzdelve, apám pedig... nos, van mit rejtegetnie a polgármesteri hivatala mögött. Csodálkozunk ezek után, hogy ennyire elcseszett lettem?! - Energiaitalt, köszi! - Ha már választani lehet, miért ne élnék a lehetőséggel? Nem kínálta volna, ha nem adja szívesen és különben meg majd visszahívom valamire Jez készletéből, ha már ilyen jófej velem. Hangom a lehető leglazábban csendül, mintha csak egy pincérnek intenék az étteremben. Lássuk be, a pasas szerkója remekül passzol is a hangszínhez. Egyébként közben sikerül a konyhát nekem is elérnem - könnyed mozdulattal dőlök az ajtófélfának és onnét tekintek a pasasra érdeklődőn, miközben karjaimat mellkasom előtt fonom lazán össze. - Aha... és hol jó? - szélesedik ki mosolyom kacéran, de el is nevetem a végét. Magas labda.
Kezdem unni. Persze, nem abban az elviselhetetlenül kifacsaró formában, de már az agyamra megy ez a kölyök. Mindamellett, hogy természetes megértem őt. A legbosszantóbb talán az, hogy azt hiszi, ez csak neki új. Pedig mondanom sem kell, hogy nekem sem gyaloggalopp, sőt, ha mélyebben belegondolok, iszonyatosan idegen tőlem... Miután egy újabb vitát követően ismét kiviharzott a lakásból, kedvem lett volna visszarángatni, a hajánál fogva, és úgy megrángatni, hogy három napig az intenzíven kötött volna ki... De ezúttal rá hagytam. Gondolkodjon csak. A percek emésztően teltek, míg én elhaló sóhajjal a kanapéra dőltem, tekintetemmel a fáradtan ringó plafont fürkészve. - Ahh, cseszd meg Dana... - löktem fel magam végül, jó fél óra eltetével, ami már így is soknak volt mondható. Legalábbis még most, amikor még nagyon nem tudja kezelni sem önmagát, sem a környezetét. Ami a farkas dolgot illeti... Ennek a hirtelen elszántságnak a másik eltekinthetetlen oka az volt, hogy Dana jelenlétét távolodni éreztem, ez viszont már rohadtul nem volt kedvemre való. Nem azért, mert nem akartam elengedni... na jó azért is. Hanem azért, mert akárhogy is van, akárhogy is alakul, vagy alakul majd... A kölyköm. Felelősséggel tartozom érte. Sietős léptekkel indultam meg az ajtó felé, amit igazából stílusosan sikerült feltépnem egyetlen mozzanattal. A folyosó sűrűn tolongó, pállott levegővel volt tele, amiből akarva, akaratlanul is benyeltem egy jó adagot, míg próbáltam kiszimatolni merre kóvályog ez a hisztis lány. Ám, ahogy megéreztem merre is lézeng, ajkaimra fanyar, groteszk fintor rajzolódott fel. - Ezt nem hiszem el... Nem tudott volna a mellettünk lévő öreg nyannyerhez besétálni, véletlenül sem. Neem.. Salemet kellett belőni! Hajam ledobom... - mormoltam magam elé, ahogy az említett őrző lakása felé lépdeltem, elég arisztokratikus dinamikával ötvözve. Nem csöngettem, még csak egy leheletnyi kopogást sem ejtettem. Remélhetőleg sem kulcsra, sem reteszre nem zárta magukat, mert akkor volt egy ajtaja. Eléggé pipa voltam, csoda, hogy az arcomon nem jelentkeztek vörösben izzó, felismerhetetlen foltok. A bejárat végül iramban feltárult előttem, és meg sem álltam, míg el nem értem a két jelenlévő erős energiáit. Tekintetem egyszersmind megállapodott a konyhában hesszelő társaságon, ahogy annak ajtajába berobbantam. Csak két lélegzet vétel, csak két szemrebbenés. Nem, nem tudom magam lehűteni. Minden idegszálam pulzálni kezdett az adrenalintól, miként a nyaki ereim is kidomborodtak. - Pofa be Salem! - morrantam fel csattanón, és ingerülten. - Rohadtul nincs jogod ehhez! - indultam meg az őrző felé lendületesen. - Dana az én kölyköm, ha valamiről informálni akarom, majd megteszem. Ehhez nem kellesz! - mérges voltam, de egész közel hajolva hozzá, csupáncsak suttogtam. Nos, igen. Öröm-hála a farkaslétnek, hogy már messziről hallottam a beszélgetés fonalát, amitől csak még inkább dühösebb lettem. - Állj fel. - pillantottam Danára, ám ahogy tekintetem az övébe fúródott, úgy vonásaimon a méregmorzsák halványodni kezdtek. Akármennyire is akartam, nem tudtam rá haragudni... - És Salem... - fordultam újra a férfi felé. - Máskor gondold végig mit teszel. Pontosan tudod, hogy nem lehetnénk jóban. És most kedvem volna egy pillanat alatt darabokra tépni, gondolom érzed. - nyugodt hangszínnel beszéltem, hiszen kedvelem Salemet. Neki pedig meg kell értenie, hogy sajnos az anyatigris erősen tombol bennem. Még túl friss ez... - Gyere, hazamegyünk. - emeltem íriszeimet újra a kölykömre, kezemet felé nyújtva. Amennyiben nem ágált, és az övét is nyújtotta, úgy félig meddig magam felé húztam, óvón. Ám, ha ellenkezett, úgy rámarkoltam, és egyszerűen magamhoz rántottam, mintha csak egy darab próbababa lenne. - Mi ütött beléd? - fürkésztem arcának (számomra) gyermeki vonalait, ahogy olykor-olykor Salem felé is elpillantottam.
Miközben elkezdek szépen a konyhában ténykedni, persze hallom őt, meg néha oda is sandítok, hogy lássa, tényleg figyelek meg minden. Csak ugye bögrét mosogatok magamnak, amibe kissé már bele van száradva a kávé és a cukor, köszönhetően annak, hogy b*szok vizet engedni rá, akkor amikor beteszem. Puff neki. Arra, hogy folyton összevesznek, ahányszor megpróbálnak beszélni, csak kissé elhúzott szájjal vonom meg a vállaimat. - Azt nem mondtam, hogy könnyű eset is. Gondolom te se vagy az… mármint nem tűnsz könnyű esetnek. Bár persze nem úgy nem tűnsz könnyű esetnek, hogy esetleg ne lehetne veled meglenni egy légtérben… mert meg lehet, sőt… Neked nincs nadrágod? – Fordítom el róla kétségbeesett ábrázattal a tekintetemet. Most komolyan ezt kell néznem? A hosszú lábait? Így még mosogatni se lehet, nem hogy gondolkodni és összefüggő bölcsességeket mondani. Pedig ha már felcsaptam a kis zöld manusznak a Csillagok háborújából, akkor ez a minimum. Amikor persze tiszta a bögrém, töltök magamnak a már lefőtt kávéból és be is vágom a mikróba, hogy melegedjen, amíg előkotrok Danának a hűtőből egy energiaitalt. Egyébként más sincs a hűtőben, csak mindenféle folyadékok. Azt hallottam, hogy az ember akár egy hétig is megvan, hogy ne egyen, de folyadék nélkül három nap alatt is kiszárad. Nos, én erre alapozok. És tényleg van itt minden felsoroltból egy-egy nagyobb tétel. Rövidesen hát elő is kerülök a hűtőből egy doboz energiaitallal a kezemben. Rutinosan felpattintom a micsodáját és ezzel ezt ugyebár egy szisszenés követi, jelezvén, hogy kinyílt. Át is nyújtom hát így a nőnek. Pohárba azért nem fogom kiönteni neki, annyira azért nem élek a szakmámban. Akkor piszkolhat poharat, ha utána elmosogat, mert hogy én nem fogom, az is biztos. Úgy nagyjából ekkor ront be Jez és egy pillanatra a vér is megfagy az ereimben, ahogy egyszer csak eggyel többen leszünk a helyiségben. Igazából a meglepettségemnek elég egyszerű a magyarázata, tekintve, hogy nem tudom hová tenni ezt a nagy kirohanást… ezesetben berohanást. - Azt már csak tudja, hogy az energiaital egészségtelen… - Mielőtt a mondat végére érnék, rájövök, hogy most nem feltétlen kellene hülyeségeket mondanom, mert nagyon hamar fej nélkül fogom találni magam a saját konyhám csempéjén. De hát nem tehetek róla, stresszhelyzetben hülyeségeket beszélek. Márpedig elég stresszes egy dühös, idős farkas a lakásomban és hiába tudom, hogy nem az energiaital ártalmairól nem szabad tájékoztatnom Danát, mégis ez gördül ki elsőként a fogaim kerítésén. Ki vagyok oktatva? Most komolyan? Legalább úgy beszél velem, mint egy taknyos kölyökkel pedig… pedig a szemszögéből nagyjából az is lehetek, de speciel ez mindegy. Az a lényeg, hogy fejlett az igazságérzetem és meg vagyok róla győződve, hogy nincs igaza. Háttal neki is dőlök a mosogató szélének, karjaimat pedig összefonom a mellkasom előtt. - Szerintem meg túlreagálod. Nem mondtam neki semmi olyat, amit ne szabadna tudnia. És egyébként is marha keveset meséltem az őrzőkről. Plusz nem volt ráírva, hogy a te kölyköd, amikor a folyosón összeszedtem. Legközelebb tegyél rá pórázt. – És semmi mást. Affene, csak nem mondom hozzá a lényeget, pedig olyan jól kitaláltam. Mindegy, most nem kéne tovább húznom Jezebell idegeit, mert a végén még tényleg nekem ugrik, aztán majd nézhetek ki a lyukon, ami a fejem helyén marad. Azzal pedig igazán nem tudok mit kezdeni, hogy Jez néha felém tekint. Csak aprón megcsóválva a fejem nézek vissza rá nagyjából azzal a gesztussal, hogy „Rám ne nézz, nem tudok semmit.”
A férfi zavarát érzékelve csalfa, szinte már ártatlanul (haha) kislányos mosolyra szaladt ajkaim íve, s kérdésén felkuncogva, szemtelenül húztam feljebb a pólót. - De van! - villantok shortot és hasat vele együtt játékos, dög kis tündér módjára. Kár, hogy inkább érzem magam dögnek a farkasom végett, mintsem tündérnek, de összességében megkapóan bájos jelenség a már felvázolt. Amikor kezembe nyomja az energiaitalt, megköszönöm azt és helyet foglalnék az egyik széken... valahol a mozdulat felénél toppan be Jez, én meg mint valami jól nevelt katona, húzom ki egyazon pillanatban magamat ahelyett, hogy folytatnám a megkezdett mozdulatsort. Mással szemben menne a szemtelenkedés, de Jez hangjában van valami, amitől a farkasom fülét-farkát behúzva menekülne Salem hűtője alá. Ahogy a beharapóm rám tekint, dacosan pillantok el oldalra inkább. Hát ez... qrvaégő, már bocsánat a kifejezésért! Mégsem szólok bele a kettejük "szópárbajába", legalábbis addig nem, míg Salem nem hozakodik elő a pórázzal. - Héé! Én is itt vagyok ám. - morranok és tekintetem hol egyikre, hol másikra vándorol. Jez felém nyújtott kezére azért kiszalad egy lesajnáló pillantás... most komolyan? Huszonhárom évig nem anyáskodott senki felettem, eztán ne akarja megmondani pont ő, hogy hova menjek és mit csináljak. - Én jól érzem magam itt. - Jegyzem meg flegma nyugodtsággal, mire úgy kap karomba, hogy attól fájdalmasan felszisszenek. Dacosan pillantok fel rá és állom (próbálom állni) tekintetét, miközben kedvem lenne a kézfejébe harapni. - Belém mi ütött? Most komolyan? - ha elenged, hátrálok egy lépés, ha nem, akkor nyilván úgy festhetek, mint valami beszorult, szánalmas pincsi, ahogy próbálom kirántani a karom a szorításából. - Nem én rontottam be egy másik ember lakásába mindenféle kopogtatás nélkül! - fortyanok fel, majd Salem felé pillantok, amolyan "Most már érted, miről beszéltem?" pillantással. - Megható az aggódásod, igazán... - mégsem tűnök meghatottnak, ami azt illeti, inkább kissé idegesnek. - De Salemet már jóval az előttről ismerem, minthogy veled találkoztam volna és bármennyire is elképzelhetetlennek tűnik neked, nem ő az egyetlen ilyen ebben a városban. Ha mindenkit távol akarsz tartani tőlem, aki egy kicsit is rendes velem, akkor azt ajánlom, kezdj neki még most, mert vannak egy páran! - Szusszanok és bocsánatkérőn sandítok ezúttal Salemre, kissé talán sajnálóan is, hogy így alakult. - Kösz az energiaitalt és a beszélgetést. - Jegyzem meg csendesen, szelíd mosolyt villantva a pasas felé. Ha pedig Jez elenged és Salem se marasztal, akkor bizony kifelé veszem az irányt.
Az energiaitalos beszólásra csak a szemeimet forgattam meg, unottan, és némileg már-már lesajnálón. Az arcomat még nem tépem le az idétlen szavak hallatán, de most rossz az időzítés. Eléggé feldúlt vagyok, ami egyrészt köszönhető annak, hogy majdnem egy órával ezelőtt még Danával veszekedtem, majd ezt követte ez a gyönyörűségesen elbaszott idill, amit jelenleg bámulhatok. Nem tetszett, és ha ezzel Salemnek problémája volt, jelenleg nem tudott meghatni. Vagy megérti, vagy sem. - Nem hiszem, hogy túlreagálnám. Nem mondtál semmit, amit ne tudhatna. Persze, hogy nem. De nem tőled kell megtudnia! És bármennyire is leszarom jelenleg minden szavadat... - amiket egyébként nem szokásom, mert eléggé kedvelem Salemet. - ...ez most rossz húzás volt. Egyébként meg... Már egy hónapja hozzám tartozik, ennyi idő alatt rég értesülhettél volna róla, a szaros kis aktákból. Nyilván újdonságként fel is van nálatok jegyezve. De most ez sem érdekel. - nem ordítottam, pedig kedvem lett volna. Még csak okító sem voltam. Egyszerűen valami bújtatott, leplezett kétségbeesés uralkodott bennem, ez van. - És ha nem haragszol, nem szorul pórázra. Egyelőre... - megszakadtak a szavaim, mert közben Dana is felmorrant. Tekintetem rásiklott, némileg szigorún, de nem csendesítőn. Joga van felszólalni, én ezt is értem. - Szóval, egyelőre még most szokja ezt az egészet. Mesélhetsz neki, de kérlek, Salem. Ne most... Még ne. - arcomon halovány szomorkás fény játszott a szavaim végére, miközben elengedtem egy mély lélegzetet tüdőmből. Ám ez hamar tovatűnt, ahogy ismét a kölyköm szavai törték meg a beálló, néhány pillanatig tartó csendet. - Feltételezem... - morogtam orrom alól, ahogy hallgattam őt, fejemet kissé felemelve, komor íriszekkel fürkészve a "lányom" arcát. És mivel a kezét sem volt hajlandó önkéntesen nyújtani, hát magamhoz rántottam őt. Tudjuk hol a helyünk, az istenit! Nem szórakozásból foglalkozom vele! Aztán el is engedtem. Nem volt opció, hogy bántsam, vagy, hogy a szorításom által bilincset fonjak rá. Aztán csak hallgattam tovább a kifakadását, a némileg már arrogánsnak tűnő, fellengzős szövegelést. Egyik lábamról átemeltem a súlyt a másikra, ahogy karjaimat összefontam mellkasom előtt. Már nem figyeltem Salemet, és ha időm engedi, majd megbeszélem vele ezt az egészet, tartom annyira értékes embernek... őrzőnek, hogy erre legyen lehetőség. - Na idefigyelj, Dana. - léptem egyet felé határozottan, és kimérten, egyenes tartással. - Először is, ideje lenne felfognod, hogy ez kurvára nem játék! Ha én nem vagyok, csillagom, akkor te már nem élnél. De ha ennyire ellenedre való ez a helyzet, megoldhatjuk. Egy szavadba kerül, és átharapom azt a gyenge kis torkodat, és minden gondtól megszabadulsz. Nem kötelező ilyen életet élni. Lehet ez, vagy lehet a másvilág. Nekem rohadtul mindegy! De ameddig vagy, addig az én felelősségem vigyázni rád, ameddig bele nem szoksz, míg meg nem tanulod ezt az egészet irányítani. Azt hiszed, jó kedvemből vagyok melletted? - a hangom egyre dühösebb volt, mégis lágy, és inkább aggódó, mintsem veszedelmes. Egy mély sóhajra volt szükségem, aztán folytattam... - És hidd el, marhára nem érdekel, hogy mióta ismered éppenséggel Salemet, vagy akárki mást. Ez egy más élet! Egy más világ! És ameddig nem látom azt, hogy ennek a "terhével", vagy erejével bírni tudsz, addig igenis én szabom meg mit tehetsz, és hova mehetsz. Nem azért, mert élvezem, jobb lesz, ha ezt hamar kivered a fejedből. Azért, mert féltelek... Ez ilyen rohadt egyszerű. Vagy elfogadod, vagy nem. - elcsendesültem, egyre inkább tépett ez az egész legbelül. Főleg, hogy így is annyi gondom van, nem csak Dana miatt, hanem amiért valójában Fairbanks-be jöttem. Elléptem tőle, majd Salmre emeltem pillantásomat. - Héj, Sal. Tőled meg bocs, hogy rád törtem az ajtót. Majd... megbeszéljük. Csak... érts meg. - szusszantam, majd a kölyköm felé fordulva indítottam útjára, hogy most pedig szépen haza megyünk... Nincs ellenvetés...
Na jó, arra nem gondoltam, hogy még meg is fogja nekem mutatni a nadrágot, ami egyébként még csak nem is látszik, szóval én még csak nadrágnak sem nevezném. Ennyi erővel akár bugyit is villanthatna. De persze, hogy nézem, szinte már kétségbeesett pofával dörzsölöm meg a homlokom és sóhajtok fel. Zavarban lennék? Ez valószínűleg pont azt jelenti, hogy már túl rég óta nem voltam nővel, lelombozó erre rájönni. Inkább csak hasonló ábrázattal fordulok vissza a hűtőhöz, meg a tevékenységemhez, inkább nem is mondok semmit. Jez berobbanása amúgy is megtöri a beszélgetés fonalát. Még jó, hogy nem vagyok az a típus, aki marhára féltené a személyes terét, tekintve, hogy az ajtót ugyebár be sem zártam. Simán ki is rabolhatnának, amikor alszom, még csak észre sem venném. Ez azért elég gondolatébresztő. Mindenesetre most inkább a beszélgetésre kéne figyelnem, mert azért a feltételezés, hogy elrontom itt a lányt, elég sértő. Még ha csak az őrzős sztorikról is van szó. Épp folytatnám, amikor Dana közbeszól, akkor realizálom, hogy basszus, a csaj is itt van, mekkora tahó vagyok. - Bocsi, nem úgy értettem. Jól állna a póráz, vedd inkább bóknak. – Hadarom el halvány mosollyal Danára tekintve. Nem vagyok jó abban, hogy kivágjam magam a kínos szituációkból, inkább csak még mélyebbre szoktam bennük ásni magam. És már Jez is válaszol, ami kicsit kiránt abból, hogy hogyan ne tűnjek seggfejnek és igen, némileg fel is háborodok. Szoktunk piszkálódni a nővel, nincs azzal semmi gond, de most úgy érzem, hogy túllépett egy bizonyos határt. Egyébként sem értem miért ennyire ideges, hiába próbál neki értelmet adni. - Ja, nem csináltam meg a házit. Bocs, tanárnő. Inkább örülnél cseszd meg, hogy olyan helyen van, ahol nem gáz, ha átváltozik. De tudod, mit? Nem érdekel. – Tárom szét karjaimat ingerülten. Nehogy már én legyek a rosszfiú, amikor épp az ellenkezőjének kéne lennem. Tök tiszta indíttatásból segítettem a csajnak, hogy majd itt jól lenyugszik, aztán hazamegy. De neeeem, én vagyok a szar alak, hogy egyáltalán észrevettem és nem láttam a homlokán villogó „Jezebell tulajdona” billogot. - Nem mesélek én semmit. – Sértetten dőlök vissza a konyhapultnak és fonom össze mellkasom előtt a karjaimat. Tüntetőleg nem is nézek az anya-lánya konfliktusra, de ki azért nem zavarom őket. Nem vagyok jó sem a haragtartásban, sem annak a kifejezésében. Mindenesetre fülem még van, szóval mindenképp fültanúja vagyok a párbeszédnek. - Kösz. – Szúrom közbe Danára sandítva egykedvűen, amikor közli, hogy jól érzi itt magát. Lehet, hogy nem nekem szólt, de attól még valahol jól esik, még ha ennek kifejezésére most ennél több energiát nem szeretnék áldozni. Innentől pedig csendben maradok, amíg el nem jutnak a búcsúig. Igazából azon se lepődtem volna meg, ha szó nélkül távoznak. Sőt, jobb is lett volna, mert akkor nem érezném azt, hogy már el is kezdtek kiengesztelni. Pofátlanság! Én még sértve akarom érezni magam. Danának biccentek hát, majd Jezre tekintek. Bocsánatkérés ellen nem lehet védekezni, ez szörnyű. Csak sóhajtok egyet, kicsit meg is ingatom a fejem. - Majd megbeszéljük. – Mondom végül halkan, aztán hagyom is, hogy menjenek. Túl jófej vagyok, az az én bajom. El kellett volna küldenem őket melegebb éghajlatra és napokig hozzájuk sem szólnom… vagy valami ilyesmi. Most már rágyújtok, épp itt az ideje.
Szokásos reggeli rutin kora hajnalban... azaz hat órakor, ugyanis hétre kéne beérni a hotelbe. Tegnap még hétvége volt, szóval ez a hét első olyan napja, amikor realizálnom kell, hogy valami megváltozott. Valaki más is szuszog a lakásban... pontosabban az ágyamban. Megjegyzem a kanapé állati kényelmetlen, de rajta vagyok az ügyön, hogy pótoljam a hiányosságokat, szóval már úton van elvileg az ágykeret meg a matrac, meg minden... addig meg csak kibírom. A szuszogásnál mondjuk előbb emlékeztet a társaságomra a fájó nyakam, amit megint sikerült elaludnom, de majd ugyebár ez is meg fog oldódni. Egyelőre az zavar a legjobban, hogy halknak kell lennem. Ez új. Mindenesetre az ébresztőt hamar elnyomom és kómásan, alsógatyában indulok meg a konyha irányába. Bezzeg most minden egyes parkettalap úgy recseg, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Eddig nem volt ennyire hangos. Plusz sötét is van, mivel lámpát sem akarok kapcsolni. Ez viszont azzal jár, hogy tompa puffanással sikerül nekisétálnom a fotelnak. - Baszki... - Suttogom halkan, miközben kitapogatom a bútordarabot, hogy megkerüljem. Ez ezer százalék, hogy nem volt itt. Bár a lakásomban speciel semminek sincs állandó helye, én a békés káoszt pártolom és ha felkapcsolhattam volna a villanyt, akkor most a fotelnek sem sétáltam volna neki. Micsoda problémák. A konyhában már felnyomom a villanyt és... hát na, megvakaródzok férfiasan odalent is, majd elkezdem betölteni a kávét a kávéfőzőbe, meg aztán a vizet is. Ez már rutinszerűen megy két ásítás között. Hogy én mennyire utálok korán kelni, főleg, ha előző este hajnali háromig játszok, de hát én vagyok a hülye. Lenyomom a kávéfőző gombját, már előre tudom, hogy ez viszont marhára hangos lesz, de egy sóhajjal törődök bele a dologba, majd leteszem magam az asztal mellett lévő székre. Cigiért matatok a mellettem lévő dobozban, majd sikeresen egy öngyújtót is sikerül találni a tegnapi melegszendvics-vacsi tányérjának széle alatt. Rágyújtok. Reggel általában meghatványozódik a cigaretta-mennyiség amennyit elszívok, úgy nagyjából egyikről gyújtok a másikra. Most is így lesz, miközben várom, hogy egy atombomba hangerejével lefőjön a kávé. Muszáj lesz valamit kitalálnom, hogy ne ébresszem fel folyton szegény lányt. Komolyan, egy barátnő nem okoz ennyi fejtörést.
Amennyiben Salem célja az volt, hogy csendben osonjon, akár egy szellem, akkor az a küldetés csúfos kudarcot vallott. Végülis a tompa puffanásnak (avagy a fotelnek) vagy a röpke szentségelésnek ehhez semmi köze nincsen, mert amilyen éberen alszom... Hát már az ébresztő hangjára felpattannak a szemeim. Arra számítok, hogy Salem majd villanyt kapcsol, szóval máris nyomom a párna alá a fejemet, mert a fény ilyenkor még naggggyon fáj. Kell még néhány perc kinyöszörögnöm magamat, meg úgy általában felmérni, hogy melyik bolygón vagyok, aztán kezdek csak életet lehelni magamba. Kezdve azzal, hogy felülök az ágyban, és a napszemüvegért nyúlok. Nagyon meg kell szokni még ezt a helyet... Már megtölti a konyhát a cigifüst, mire én is kiérek. Dünnyögök valami 'reggelt félét Salemnek, de a gyilkos pillantásom a napszemüvegem mögül nem neki szól, inkább ennek a rohadt éles fénynek. Salem kávét főz, hogy felébredjen, én meg a gyógyszereimet pakolom ki katonás sorrendben az asztalra egy cuki rózsaszín környezetbarát műanyag adagolódobozkából, amit természetesen a nagyitól kaptam, és amit szívből gyűlölök. Pláne így reggel, amikor még azt sem tudom hol vagyok. Amiért soha senki nem engedte meg, hogy reggel megigyak egy korty kávét is, én már zsigerből alkalmazom itt is a bevett szokást. Én töltöm ki a reggeli kávét, miközben magamnak a teát gyártom le, és véletlen töltök egy kevés kávét az én bögrémbe is. Fura az íze teával, de meg lehet szokni. Az asztalhoz úgy ülök le, hogy egy rutinos mozdulattal rakom le Salem elé is a Garfield-os bögréjét, én meg félkómásan fogom marékra a gyógyszereimet, majd gurítom le a torkomon a kávés -teával. - Úgy egyébként... ki az a Lisa? - mutatok rá a bögrémre, amiből már két napja iszok, de még csak most tudatosult bennem, hogy az van ráírva: "Szeretlek Lisa!". Nyilván valami félreértés lesz ez, mert Salem nem mondta, hogy nőzni kezdett. Bár való igaz, hogy Salem nagyon sok másról se beszélt még... Mondjuk arról, hogy ne játszunk hajnal 3-ig, csak 1-ig, mert neki reggel meló van. Most meg megnézhetjük magunkat. - Adsz pénzt? Veszek néhány... cuccot itthonra. És igen, szándékosan mondom most, amíg nem vagy ébren. Mert ilyenkor bármit megtesztek csak azért, hogy elhallgasson a gyerek.- én már kezdem érezni a Vikodin hatását így éhgyomorra, szóval már könnyen beszélek. Elemben Salem még (a legnagyobb jóindulatommal is) mosott sz*r képében tetszeleg. Én se festhetek jobban.
Ezek szerint csak sikerült felébresztenem Leonát, bármennyire is párducléptű voltam, még ha tisztában is vagyok vele, hogy nem voltam az. Mindenesetre annyira azért nem lep meg a dolog, meg álmosabb is vagyok, hogy különösebben rácsodálkozzak, amikor kisasszézik a konyhába. Mondjuk a szemüvegen némileg meglepődök, de speciel annyi agyam sincs egyelőre így kávé előtt, hogy erre rákérdezzek. Annyira azért nem erős a fény, én is tök simán kibírom. Ezt a szembajt biztos nem tőlem örök, nekem semmi bajom a fénytől. Sikerül valami köszönést össze is hoznom csak úgy odavetve, alig kivehető artikulációval. Tessék beosztani, ugyanis a kávé előtt nem igazán nevezném magam embernek. Épp csak úgy fél szemmel figyelem, ahogy rutinosan kipakolja a gyógyszereit. Amikor utoljára ezt az adagolót láttam, akkor még nem szedett ennyi gyógyszert... ez aggasztó azért. Megint csak felébred bennem a szándék, hogy minél hamarabb elvigyem őt Castorhoz és túlessünk ezen az egészen, de szokás szerint nem igazán gondolok bele a továbbiakba. Mindenesetre békésen cigizgetek, majd mikor feltápászkodnék, hogy lefőtt a kávé, Leona beelőz, szóval maradok. Nem is gondoltam, hogy ilyen előnyei lesznek annak, ha itt lakik... például, hogy nem nekem kell kiöntenem magamnak a kávét. Micsoda királyi bánásmód. Így hát szépen el is motyogok egy "köszönöm"-öt, amikor leteszi elém és már gyújtok is rá a következő szálra. Természetesen nem észlelem, hogy mit ügyködött a teája fölött. A kérdésre lassan fordítom oda a fejem, szemmel láthatólag komoly küzdelmet folytatok a szemhéjaimmal, hogy nyitva tudjam tartani őket. - Hmm?... Ezt akár én is kérdezhetném. - Állapítom meg végül kellőképp kómásan, hogy semmiféle átélés ne szoruljon a hangsúlyomba. Egyébként fogalmam sincs, azt se tudtam igazából, hogy van ilyen feliratú bögrém, szóval nagyjából ugyanannyira vagyok kompetens a témában, mint ő. A macskás bögréimről mind tudom, hogy jutott hozzám, de speciel a "maradék"-ról fogalmam sincs. - Zavar? Asszem valahol a szekrény sarkában van egy olyan, amin tehenek pajzánkodnak. - Mutatok hanyagul a cigit tartó kezemmel a poharas szekrény felé. Meg még van egy rakat bögre, de legalább szemléltetem, hogy igazából sokkal rosszabbat is kaphatott volna. Igazi kincseket rejtegetek egyébként. Jó nagyokat kortyolok a kávéból, amit egyébként jó sok tejjel iszok, szóval meg is tehetem, hogy nagyokat kortyoljak. A kérdésétől viszont kissé megrázom a fejem értetlen ábrázattal, amikor leteszem épp a bögrét, vissza az asztalra. - Ez aranyos, de gondolod, hogy a boxeremben tartom a pénzem? Amúgy nem sokat látok a Rothschildok pénzéből, szóval maradjunk csak a realitás talaján... szóval mi kéne? - Vonom fel álmosan a szemöldökeimet. Szerencsére nem vagyok egy idegbeteg állat, hogy minden áron el akarjam hallgattatni a gyerekem. Leona mellett nyilván elég hamar elszegényednék. AMúgy kicsit mocorgok is... annyira, hogy fel is húzom a térdeimet és a talpamat a szék szélén támasztom meg... megvan a reggeli felvackolódó pozíció, most már mondhatja.
Kezdőlap
