Megmosolygom a hajrendezgetését, az enyém ellen még ennyi esélye sem lenne az ötujjas fésűnek. Kicsit lejjebb csúszok az ülésen, amikor indít, bevackolom magam és már sokkal nyugodtabbnak érzem magam - itt van, segít, nem küld el a fenébe... Bár lehet, hogy ha még egyszer-kétszer eljátszok ilyesmit, akkor már szóvá fogja tenni, de nem akarok visszaélni a jóindulatával. Ahogy sorolja, hogy mi mennyi időbe telhet, kezdem biztosra venni, hogy ma este már egyikünk se fog aludni, pedig én kis naiv még hittem ebben, de kipukkasztotta a remény-buborékomat. - Dehogy veszem! Minden jogod megvan hozzá. - Ha már ő az apajelölt. Te jó ég, ha valami csoda folytán pozitív lenne az a teszt, szeretném, ha megnyílna alattam a föld. - Mi? Hogy éjnek évadján lesben ülj, mikor hív fel valaki buta pánikolás közepette, hogy aztán elrobogj vele terhességi tesztet venni? Ráadásul még csak nem is vagyok vérfarkas, vagy a falka tagja, szóval nem lenne dolgod az én olvasatomban, úgyhogy kérlek... csak engedd, hogy valahogy majd megháláljam. - Lehet, hogy ő természetesnek veszi és a kötelességének, én viszont nem szeretnék ebben elkényelmesedni, viszonzatlanul hagyni még kevésbé. A kórházban ő beszél, de én is bemegyek vele, ha már nekem kell a teszt. Csendben vagyok, csak figyelek és olyan szorosan állok mellette, mintha attól félnék, hogy a következő pillanatban fognak-visznek kivizsgálásra. Isten ments ettől! Nincsen bennem ekkora aggodalom, de nyilvánvalóvá teszem, hogy eszem ágában sincs a szükségesnél tovább itt időznöm. Gondolom neki sem. Az "egy teszt, nem teszt"-re udvariasan elmosolyodok - basszus, idegesítsenek még egy kicsit, erre az estére úgyis kevés volt a vérnyomásfokozó!
A lakására érve egyből bevettem magam a fürdőbe, amint megkaptam az irányt. Ha a macskája itt volt vagy az utamba került egyelőre egy röpke simogatást se szántam rá, csak megmosolyogtam. Óráknak tűnő perceket töltöttem a kis helyiségben, vártam az eredményt, idegesen doboltam a lábammal... hogy aztán lesápadjak, mint akit nyakon öntöttek egy vödör fehér festékkel. - Lynx... - cincogok ki az újabb pánik határán, és nem, véletlenül se nyitnám ki az ajtót, helyette a pozitív tesztet bámulom - vissza kéne menned. Vagy mennünk, nem tudom, de bassza meg... - Nem akarom elhinni az eredményt a saját korom és Lynx farkasléte miatt sem, az egyetlen, amibe kapaszkodni tudok, az a kórházban hallottak, meg amit egyébként is mondani szoktak: egy teszt, nem teszt. Szeretnék legyinteni és betudni annak, hogy valóban a teszt a hibás, de nem merem félvállról venni a dolgot, hogy akkor kapjak észbe, amikor már késő lesz. Az ajtónak dőlök, lassan lecsillapítom a légzésem és rendezem a gondolataimat, majd kinyitom az ajtót. - Kizárt, hogy ez igaz legyen - mutatom fel neki az eredményt. - Pozitív - teszem hozzá a szemébe nézve. - Nyolcvanegy éves vagyok, te vérfarkas és vettem be esemény utánit... ez itt egy hazugság. - Hideg racionalitás, amit az ijedségem elé lökök, mégis magamat kell győzködnöm igazán, hogy semmi okom erre a félelemre. - És mégis félek tőle - ismerem be megsemmisülten. - Holnap... vagyis inkább majd ha kinyit minden, elintézem, de neked pihenned kéne... Mindent el fogok mondani, ígérem, erről is, meg egyébként is, a ma este után, azt hiszem, ez lesz a legkevesebb.
Macska az nincs. De macskabútor és üres alomtálca, üres etetőtálkák azért láb alatt vannak a bejárati ajtó mellett, szóval diszkréten és csendesen próbálom meg félrerugdosni őket az útból, mielőtt a sötétben hasraesnénk Rufus tulajdonaiban. Persze a gumiegérre még így is sikeresen rátaposok, ahogy bentebb sietve megmutatom a szűkös kis fürdőhelyiséget, ahol a mosdót is megtalálja. Inkább nem mentem bele abba a véget nem erő vitába, miszerint ki tartozik kinek, mivel és miért. Be kell lássam, el kell, hogy fogadjam: ő is más. A világ más és én is csak úgy lehetek benne önmagam, ha alkalmazkodom. Az ajtó becsapódik az orrom előtt, persze, megértem, nyilván nem lehetek ennél jobban jelen, holott ez sem zavarna különösebben. Az első néhány, öröknek tűnő és szerencsétlen pillanatban csak téblábolok odakint, keresztbe vetett lábakkal ropogtatom az öklömet. Nem jó, a tarkómra fogok, mintha csak a tavaszi nap fényében sütkéreznék, pedig sötét van. De ez nem jó így. Olyan nevetségesen egyszerű és hétköznapi dolgok fordulnak meg a fejemben, minthogy nem kellett volna-e valami kispohár vagy hogy biztos zavarja, hogy hallom, ha elkezd pisilni és hogy ez talán feszélyezi, úgyhogy gyorsan el is pucolok a gépem felé. Túl sokáig tart, amíg bekapcsol, egy évezrednek fest ebben a sötétben. Kapcsolok villanyt a szobában, de visszafele már el sem jutok az iMacig. Egész egyszerűen megadom magam a gravitációnak, és az ágy szélére vetődöm. Suttog a csend és beszédesek a fürdő hangjai. Nem akarok kémkedni, és mégis. Rést nyitok a pajzsomon, mint egy kíváncsi kisfiú, kilesem, kilopom Savannah aggodalmas, elemi ösztönök szülte idegességét. Szeretném magam elnevetni és bekiabálni neki, hogy ne aggódjon, kettőnk alapanyagaiból biztosan szép kisbaba lesz. De nem lesz. A felismerés úgy vág a mellkasomba, mint a hiúz karma, mint Sesh agyarai: pontosan olyan valóságos ez is. Éppen csak nem fakad belőle egy csepp vér sem. Legalább is nem az enyém, talán majd azé az apróságé fog, aki nem talál, nem találhat helyet Éganya végtelen mosolya alatt. Te nem akarsz kisbabát Savannah. Már nem. Tőlem nem. Így nem. Halált halállal fizetsz meg, de én... Én most ki helyett törlesztek? A nevem hallatára ágyúgolyóként pattanok fel, a fekete farkas ott vibrál a húsom alatt, szemem sárgája kikerekedve issza be a Napgyermek meggyötört arcát, finoman kitágult orrcimpáim alattomosan szívják magukba a tagadás és a pánik aromáját. Szavak, szavak, fecsegés. Hazugság? A kezem önálló életet élve lendül, kikapva a tesztet a vékony ujjak közül, a műanyagot atomjaira roppantva szorítok rajta. Ha hazugság, akkor úgysem kell, nincs szükséged rá. - Igazad van, tényleg lehetetlen. Sosem ütöttem meg még vele szemben ennyire közömbös hangot azt hiszem. Ebben a pillanatban azt hiszem, hogy gyűlölöm. Azért gyűlölöm, mert újabb reményemet tiporta apró darabokra. Képtelen vagyok tovább nézni, szeretném megütni, elküldeni a francba azért, mert semmi sem maradt belőle, csak egy rettegő hústömeg, aki minden sejtjével dacol az ellen, ami ugyanúgy az enyém, mint az övé. Ha biztos lenne, akkor sem kívánna belőlem egy darabot az életébe. - Ne haragudj... - szabadkozom nehézkésen, miután ki tudja pontosan mennyi ideje állok neki háttal - Kérlek, érezd magad otthon reggelig. Nyelek egy nagyot, leküldve a gyomromba a be nem teljesedhető jövő darabkáit, mintha üvegszilánk volna, úgy karistol minden pillanatban. Nem szabadna bántanom, sem őt hibáztatnom a saját kudarcaim miatt. Ezt viszont kötel sem vagyok képes a hanghordozásommal éreztetni vele. - Légyszíves. Fordulok vissza felé, hátha meggyőzőbb leszek majd, de talán még így is sokkal irigyebb a szemem sárgája, mint helyes volna, mint amennyi szomorúságot valaha is láttatni kívántam volna magamból bárki előtt. - Majd én elhozom neked az Igazságot. - a teszt darabkáit teljesen önkéntelen mozdulattal dugom zsebre, mielőtt elhaladnék mellette - Két sarokra van egy éjjel-nappali. Hozzak valamit? - jobb lesz, ha kiszellőztetem a fejem. Mindkettőnknek. - Nem akarom, hogy megint gyilkos legyél. - újabb megszólalás, amit talán jobb lett volna magamban tartani - Úgyhogy bármire is lesz szükséged, én majd gondoskodom róla. Tark vagyok. Harcos vagyok. Aki gyenge, az elbukik. És a valójában meg sem fogant gyermekemnek már a gondolata is elbukott a szemem előtt, a mosdómban, sőt, már akkor, amikor Savannah bevette az esemény utáni tablettát. Én hagytam volna megtörténni. Én rábíztam a Sorsra, a Sors pedig... A Napgyermekre hagyta a döntés kérdését. Őt hiba lenne gyűlölnöm. A saját szélmalomharcomat utálom.
Dühös. Ez az első, ami eljut hozzám, ami süt abból az ingerült, sebes mozdulatból, amivel kikapja a kezemből a tesztet és összeroppantja. Belém forr minden további szó,a mi esetleg elhagyná még a számat. Aprót nyelek, pislogok párat és igyekszem felvenni ugyanazt a közömbösséget, ami belőle árad, amivel szinte arcul csapott. Nem számítottam rá, nem számoltam, mert a saját riadalmammal voltam elfoglalva, így mélyen bennem az a reszketeg, stabilitásra és megnyugvásra vágyó megtépázott zug, ami ne is olyan régen képesnek érezte magát megnyílni, elárulva érzi magát. Hátat fordít nekem én pedig elnézek a bejárati ajtó felé. Őszintétlennek hat a szabadkozás, a határidő kitűzésére pedig fanyarul elhúzom a számat. Azon is csodálkozom, hogy egyáltalán addig engedné, hogy itt legyek, bár eddig tapasztalt udvariasságát figyelembe véve... Jobb lenne, ha elküldene. Ha kiabálna és akár alaptalanul is számon kérne, minden jobb lenne, mint ez a hideg elzárkózás, amire úgy reagálok, mintha csupán a tükörképe volnék. Fogalma sincs... sejtései vannak, megérzései, amik félelmetesen pontosak tudnak lenni, mégis most úgy érzem, semmit sem ért belőlem. Szeretnék tőle elköszönni és egyszerűen kisétálni, mintha semmi se történt volna, mintha sose találkoztunk volna és nem tudom, hogy azért nem mozdultam és szóltam végül, mert nem is akartam, vagy mert éppen megfordult. Ösztönösen nézek a szemébe de nem tetszik, amit látok, hogyan is lehetne kedvemre való az a pillantás, amit felém vet? Ő amiatt bánkódna, ami nekem öröm volna - keserű, kegyetlen öröm, ám tudom, hogy így lenne a jobb. Egyébként sem gondolhatja komolyan, hogy az jó lenne nekünk, ha az a teszt igazat mondana, mindketten megsínylenénk. A szavai ezúttal semmiféle megnyugvást nem rejteni, nem csak jelentésük, hanem a hanghordozása miatt sem. Nem nézek utána, nem fordulok felé, csak kicsit lejjebb hajtom a fejem, elszakítva tekintetem attól a ponttól, ahonnan sárga szempár az előbb még rám meredt. - Semmi sem kell - felelem csendes, üres hangon. Ha szükségem is volna valamire se merném mindezek után mondani. Karjaimat összefűzöm a mellem alatt, némán biztatva magam, hogy még egy kicsit tartsam magam, még egy kicsit bírjam, hiszen voltak ennél rosszabb pillanataim is. Lehunyom a szemem, lehajtom és megrázom a fejem, szám sarkában kényszeredett mosoly árnyéka bújik meg, amiben szikrányi öröm se rejlik. Nem tudok mit mondani, úgyis elcsépelt mondatok garmadája rémlik csak fel bennem. Seregnyi ígéret, amiket vagy nekem tettek, vagy én tettem, és amiket egyik fél se tudta betartani. Kívánságok, remények sora, mindezek cáfolata, mindezekben való csalódás. Bizonygatnám a hímnek, hogy megleszek én magamban, ahogy eddig is, hogy hiába akar vagy nem akar ő valamit velem kapcsolatban, nem az övé lesz a végső döntés ebben az ügyben. Parttalan vita volna, mert alapjaiban látjuk másképp a világot, az életet, így nem is bocsátkozok bele. Semmi sem kell. Nem csak a boltból, hanem egyébként sem, jobb így. Megvárom, amíg elmegy, majd az ablakhoz sétálok, a falnak dőlve figyelem, ahogy alakja egyre inkább távolodik, s miután eltűnik, várok még pár másodpercek, csak aztán mozdulok. Tollat és papírt keresek sebesen, ám hiába találom meg őket, ötletem sincs, milyen üzenetet hagyhatnék hátra. Sajnálkozva kérjek bocsánatot, amiért minden tekintetben tönkretettem az estéjét? Magyarázzam el neki, hogy miért vetetném el inkább a gyereket, ha terhes lennék? A hajamba túrok, tanácstalanul nézek szét, hátha valami segít, de nincs válasz, nincs útmutatás. El fogom magyarázni, ígérem. - Amint leírom, át is húzom. Újabb ígéret, ami talán be sem teljesül, de álnok reményt azért ébreszthetne. Satírozva tüntetek el minden betűt, miközben tudom, hogy fogy az időm - fogalmam sincs, meddig lesz el, s mire visszaér, jobb, ha csak hűlt helyemet találja itt. Kínosan telnek a másodpercek, a szavak nem jönnek, így inkább otthagyom az asztalt, rajta a géppel, magára marad a szék testem melegének emlékével. Nesztelenül kapcsolom le a villanyt és csukom be magam után az ajtót, a lépcsőház kellemetlenül visszhangozza szökő lépteimet, kiérve pedig egyből csípni kezdi a fagyos levegő az arcomat. Az ellenkező irányba indulok egyből, mint amerre Lynx tartott nem sokkal korábban. Elhaladtam a kocsija mellett, sietősebben mozogtam, nem voltam biztos az útvonalban, amelyen ide hozott, de nem aggodalmaskodtam emiatt. Valahol majdcsak kikötök, eddig se volt másképp.
Tudomást sem veszek arról, hogy nem tart igényt semmire. Csak erőteljesen bólintok, mintha teljességgel mindegy volna, aztán kabát vagy pulóver nélkül suhanok ki a lépcsőházba, majd a fagyos, hajnali derengés sötétjébe. Talán a sarokig sikerül kistank módjára eljutnom, hangosan trappolva a havas járda betonfedelén. Ekkor érzem először, hogy reszketek a hidegtől. Ettől a ponttól kezdve már igazán könnyű átadni magam a testem akaratának: nem állok ellen, hagyom megtörténni, mint a cukor a kávéban, úgy oldódom fel az idegek szapora rángásában. De már nem a hideg mozgat, már nem a fagy ráz: a csalódott harag ránt görcsbe, hiszen mégis mi a fenét gondoltam erről a egészről? Mit vártam ettől az egésztől? Én csak azt akarom, hogy vége legyen. Alkalomról alkalomra közelebb jutok a feladáshoz, hallom a hiúz kacagását az árnyékok leple alól felmordulni. De ez nem egy randi, ez nem egy éjszaka, ez... Egy gyermek hazug csábítása. Talán azt üzente Éganya, hogy éveim száma nem alapozza meg a tényt, hogy valójában sikerült felnőnie Abooksigunnak, a Hiúzvadász fiúnak. Dacosan söpröm ki a felgyűlt könnyfátylat ujjhegyeimmel, mielőtt bemennék az üzletbe. Csokoládét veszek, kávét és tejet, mert ezek kellenek, cukor még van odahaza. És teafilter is. Absolute vodka, egy doboz Marlboro, arany, hiszen ez úgysem árt senkinek, és egy kunkori végű szívószál, ami a pénztárnál kanyargott és megtetszett. Akkor már egy marék olcsó, matricás, illanó-ízű rágógumi is legyen. Barna papírzacskó nyel el mindent, én pedig igyekszem nem tudomást venni a hitetlenkedő tekintetről. Nem értem, az egyetemisták minden évben meztelenül pózolnak a kapmusz előtti hőmérőnél. Rajtam van ruha. A kapuhoz közeledve frissen taposott lábnyomok, házfalra tapadt illatok árulkodnak Savannah távozásáról. A villanyt legalább lekapcsolta, nem verődik vissza sárgásfehér fény vicsorba szorított fogaimról, ahogy felemelt fejjel az ablakomat kémlelem. Balga Préda, azt hiszi, hogy elmenekülhet a Vadász elől... A sietségből futólépés, futólépésből akaratos hajsza lesz, ahogy az éjszakában űzöm, és amint meglátom az alakját, a zakatoló légzése szülte párát, leteszem a zacskót egy parkoló autó kereke mellé - feldől, de ez most nem számít. Lekerül rólam, hamar vízfoltosra issza magát a felsőm, csatolom az övem, körbenézek: mindent érzek, mindent látok, pillanatok úsznak sárgában, aztán feketében, négy lábbal rúgom le magamról a maradék ruhát, és úgy vetődöm felé, mintha szándékomban állna felmetszeni a torkát. Porhó száll, ahogy lefékezek mellette, agyaraim a pulóvere szárát szaggatják. Állj meg! És ha megteszi, hát elhátrálok tőle néhány lépést, hogy ebből a magasságból is kényelmes legyen egyenesen a szemeibe nézni. Azt hiszed, hogy csak úgy eltűnhetsz? Hogy kisétálhatsz az otthonomból, amit hajlandó lettem volna megosztani veled, Savannah? Miért? Miért teszed ezt velem, miért csinálod ezt magaddal? Mégis mi vihetne hozzád közelebb, mint a gondolat, hogy a gyermekemet hordhatod a szíved alatt? Ott akarok lenni, tudnom kell, hogy létezett-e, és meg akarom gyászolni őt és a jövőmet! Megint önző vagy! Nem fogom hagyni, hogy kényelmesen intézd, jogom van hozzá, hogy a szemem előtt derüljön ki az igazság, hogy láss engem akkor, amikor meghozod az ítéletet! Meg sem kérdezed, miért fáj? Én sem fogom többet, ha nem kell, hát elveszem, nem Te vagy az, nem is érdemled meg, hogy veled foglalkozzak, és mégis itt vagyok. Nézz meg! Nézz rám! Megveszekedett, habzó szájú gyilkosként acsargok bele a hajnalba, alvók álmát felverve, az első reggeli cigarettájukat szívók szájából szálló füstöt felkavarva. Farkasmód ugatva, követelve a figyelmet, gyomorba oltva a rettegést: talán képes lennék megölni. Ismerem a varázskezét, a hatalma nem örök, nekem elég volna egy pillanat, és torkát szeghetném. Szűkölve borzolom a bundám, ellenségesen, fel-felemelkedve a földről, testem súlyával felé mozdulva egy-egy hevesebb vircsaft után. Itt a Fekete. Itt a Fakír. Itt a Vadász. Ha megdermed annyira az ösztönlény energiáitól, a fekete veszett vadtól, hogy ne avatkozzon közbe, lassan válik többé a szűkölés, az agyaraim sem csapódnak halálos indulattal egymásnak, míg végül nem marad más, csak a halk vinnyogás, néhány bosszankodó morgással megszakítva. Megmondtam a magamét. És ahogy az lenni szokott: a világ megint nem ért belőlem semmit. ~ Legalább azt a kurva csokit vidd el, az Ég áldjon meg... És majd dobj egy sms-t, hogy mi volt. ~ Lenyalom a saját, kifröcsögött nyálamat a pofámról, aztán tüntető jelleggel elindulok vissza a papírzacskó felé, és akár követ, akár nem: leülök a kocsi kereke és a kiborult zacskó mellé.
Otthagyni, elmenni, eltűnni, köddé válni a pirkadat első halvány fényeivel, beleolvadni a halk neszekbe. Megtenném, ha hagyná, ha megtehetném. Vibrál, tűk százaként szurkál az energiája, amit megérezve legszívesebben futásnak erednék, ám ellen állok a kísértésnek. Hallom a lábak trappolását... nem is lábak azok már, hanem mancsok, a felismeréssel együtt belém hasít annak az egyetlen kis szónak a villódzása a monitoromon: fekete. Megtorpanok, ekkor ér mellém és kapja el a pulóveremet - fájdalmasan reccsen az anyag, hirtelenségtől meglepett levegő után kapok, ő pedig hátrál pár lépést. Nem gondoltam, hogy utánam ered, úgy képzeltem, így lesz a legjobb mindkettőnknek, ám a jelek szerint hatalmasat tévedtem. Vádol, dühös és csalódott a sárga szempár, szinte tapinthatóan, miközben felém kap olykor, acsarog, ami elől hátrálok egy-egy lépést, amíg hátam villanyoszlophoz nem ér. Lassan elkerekedik a szemem a felismeréstől, a helyzet ijesztő ismerősségétől, légzésem pedig ezzel együtt válik némileg felszínesebbé, kapkodóbbá. A korábbi álom épp megelevenedett, a fekete farkas haragja pedig értelmet nyert. Próbálnám csitítani, ám azzal valószínűleg még inkább felbőszíteném. Nézem, látom, ahogy rettegett hasonlóság porladó hóként omlik le róla, mintha a felborzolt bunda tehetne róla, a keserűsége szinte fojtón szorongat. Vicsorgástól feltűnő agyarak, szűkölésbe olvadó morgás, ami mintha testet adna belülről fakadó, kínzó dühének. Félek, mert nem értem, csak a felszínt láthatom, csak annyit érzek, hogy energiája mar, mindez együtt távolságtartásra, annak növelésére késztetne, elfutni viszont ugyanúgy nem tudok, mint az álomban. Ám míg ott felébredésem vetett gátat a harag és csalódottság hullámainak, itt az apadásuk. Gyűlölöm hallani szűkölését... Figyelem, ahogy elindul vissza. Habozok, a köddé válás már távolról sem tűnik olyan jó és ésszerű megoldásnak, mint amikor kisurrantam a lakásból, inkább tőrdöfésként sejlik fel, amivel akaratomon kívül újabb sebet ejtek rajta. Ellököm magam a fagyos fémtől, némileg még mindig bizonytalan léptekkel megyek utána, már rég ül, mire beérem. Leguggolok, ha kinyújtanám felé a kezem, épp csak súrolnám ebből a távolságból ujjam hegyével a bundáját, de meg se próbálok hozzá érni, vagy közelebb merészkedni, talán így is kevesebb volt ez a távolság, mint kellett volna. Mozdulataim óvatosak, lassúak, érzékeimmel a hímre koncentrálok, mert most... most tartok tőle. Visszateszem a papírzacskóba a kiborult teafilter, mellé a cigarettát, az érthetetlen szívószálat, a vásárlása eredményét a lábamnak támasztom, hogy ne dőljön fel még egyszer, majd a sebtében lekapkodott ruhaneműk után nyúlok. Egy nagy gombócba gyűröm őket, koszos a hó a járdaszegély és az út találkozásánál, úgyis mosni kell ezeket, így nem törődök hajtogatással, elrendezgetéssel. A papírzacskó is átázott egy nagyobb folton. - Te voltál az álomban - szólalok meg nem hangosabban, mint ahogy korábban közöltem, hogy nem kell semmi az éjjel-nappaliból. - Te voltál rám dühös, te vicsorogtál és léptél fel fenyegetően. - A ruhabombócot szorongatom, forgatom a kezem között. Hideg, ha magamhoz fogom, a pulcsimon keresztül is érezni fogom. - Pontosan úgy viselkedtél az előbb, mint az álombéli farkas. - Az övcsatot piszkálom. - Azt hiszem, tudom, miért haragszol... legalábbis részben. - Sóhajom nehéz párapamaccsá válik a hideg levegőn. - De nem én vagyok Ő. Hogy nézne ki, ha a felelőtlenségünk miatt soha nem lehetnél teljesen az Övé, mert valami mindig hozzám kötne? Egy idő után biztosan gyűlölnél, amiért elvonlak Tőle és azt nem akarom. Én... én egyedül intéztem korábban is és hiába tudsz a Hiúz miatt annyi mindent rólam... vagyis mindent, ez engem most nem nyugtat meg. Ha ismer, akkor azt is tudja, hogy mi lenne a vége, ha én szülnék neked és közben Rá találnál, azt pedig képtelen vagyok még egyszer végigcsinálni. - Belehalnék. Minden korábbi félbemaradt mozdulat az én életemmel egybecsengően fejeződne be: az ugrás a hídról, a felakasztás a fára, az alkohollal bevett gyógyszer, az ütőeret metsző penge. Értelmetlen áldozat és halál, csupán pár évvel elodázva. Nem. Inkább egy ellenérv magamnak, egy neki, még úgy is, hogy messze nem olyan könnyű mindezt kimondani, mint szeretném. Ránézek, szeretném megsimogatni, helyette viszont felmerem a papírzacskót a tartalmával együtt, a ruháit is magamhoz fogom és felállok, hogy aztán egy szó nélkül induljak meg a saját lábnyomaimat követve. Nem hívom, nem küldöm, úgyis tudja, hova visz a lábam, ahogy azt is, hogy neki most mire van szüksége. Ha jön velem, úgy a háznál beengedem előre, miután megmondja a kapukódot, előrerohanása a néptelen lépcsőházban nem lepne meg.
Úgy ég a haragom, ahogy Akuti iránt lobbant fel hajdanán. Elment, elhagyott: szó nélkül sétált ki az életemből, amikor azt hittem, már összeköt bennünket valami. Nem az fájt, hogy nem voltam elég fontos számára, hanem az, hogy még egy köszönést, egy magyarázatot sem kaptam. Hátrahagyott: válaszok nélkül veszett bele a világba. Mindenemet odaadtam volna a semmiért. Akkor nem tehettem meg, hogy utána eredek. Powaqa utamat állta, hogy a világ másik felére taszíthasson. De a Teremtőanyám most nincs itt, nem parancsol, nem térít jobb belátásra, és én úgy zúdítom Savanna lelkére a sérelmeimet, mintha jelen és múlt ezekben a percekben vált volna elválaszthatatlanná. Nem ért meg, nem is érthet, talán nem is akarom, hogy így legyen. Rettenete, hátrálása kényezteti a farkas éhes lényét, így és ezzel fizet meg a meggondolatlanságáért. És ez most talán sokkal nagyobb elégtétel, mintha a mentegetőzését kellene hallgatnom. Az erő fokozatosan veszik ki a hangomból, nem marad más, mint a beletörődés. A dolgok újbóli, rendeltetésszerű elfogadása, feladott harc a Sors akaratával, mint már annyiszor. Ezzel a keserű beletörődéssel hagyom magára, ülök le és várom be büszke tartással, amikor végre mozdulni látom. Le sem veszem róla a tekintetem, ahogy leguggol, halk morgással figyelmeztetem, hogy éber vagyok, figyelem, mit csinál. A fejem felszegve marad, csupán a szemem mozog, ahogy a pakoló mozdulatokat követem, közben pedig elérnek a szavai is. Naiv gondolat volna azt feltételezni, hogy csak rólam szólt az álma. Egy órával ezelőtt talán madarat lehetett volna fogatni velem a gondolattól, hogy engem tisztelt meg azzal, hogy beemelt ebbe a bizarr, mégis csodálatos valóságba. De most csak felmordulok, hiszen ha jól vettem ki a történetből, úgy csupán egy másolata vagyok valami sokkal hatalmasabbnak, erősebbnek és fájdalmasabbnak. Azt hiszem, hogy rám fog férni egy kiadós szellemi elmélkedés, ha végleg sikerül tiszta fejjel gondolkodnom. A folytatás közben legszívesebben elhallgattatnám, mint a fiú, aki tudja, miért nem mehet ki a vadonba játszani, tudja, miért veszélyes odakint, de mégis menne, apja dorgálása pedig csak tovább dühíti. Azt hiszed, hogy nem tudom? Azt hiszed, hogy nem értem? Mindent tudok, mindent értek, csak nem akarom elfogadni, hogy ez a valóság. Ne haragudj érte... ~ Tudom, hogy nem szülhetsz nekem gyereket, Savannah. De nem te vagy az első, akit menekülésre késztet már a puszta gondolat is, hogy egy éjszakánál többet töltsön velem. ~ Szó szerint, képletesen... És ha én nem vagyok elég, akkor mégis hogy várhatnám, hogy akár csak egy pillanatot is habozzon, amikor halálra ítél egy magzatot? Póráz nélkül kódorgó ebként kullogok vele, mellette. Tudom, hogy hova megyünk, mégis, annyira mindegy volna, ha akár csak úgy átszelnénk a várost, egyetlen szót sem szólva egymáshoz. A kapuhoz érve elmondom neki a kódot, addig azonban nem vagyok hajlandó a lépcsőház fülledt melegébe vetni magam, amíg ő maga át nem lépi a küszöböt. Amint megteszi, úgy egyenesen felcsörtetek a második emeletre, az ajtóm úgy is nyitva van, elég csak a két hátsó lábamra emelkednem és a mellsővel a kilincsre nehezednem, hogy a súlyom belökje az ajtót. És miután lerázom magamról az utca mocskát és a hó levét, egész egyszerűen felugrom a kanapémra, lelóg az egyik lábam, az állam pedig a karfán pihentetem. Nagyokat szuszogok, és csak a bekapcsolt gép vibráló monitorát bámulom. Nincs kedvem bemenni dolgozni. Egy duzzogó picsa vagyok. ~ Nem akartalak megijeszteni, ugye tudod? Epres csokit hoztam, remélem szereted. ~ Kávét is kellene csinálnom, de most ha fizetnének, akkor se kelnék fel a kanapéról. ~ Az hülyeség, hogy szeretlek, ugye? Hülyeség, hogy azt hittem, hogy én majd megváltom a világodat, hogy én majd segíthetek neked olyan életet élni, amire nem érzed méltónak magad, igaz? Nem tudom, nem értem mindig a Macskát, hiába tudja a titkokat, én nem ő vagyok. De... Úgy érzem, hogy melletted akarok lenni, megtudni mindent, amibe nem avat be, megint az éjszakában autózni, táncolni veled, megnevettetni ahelyett, hogy minden találkozásunk alkalmával kicsinállak lelkileg. ~ Én sem vagyok kevésbé önző, mint ő. Elemi erővel húznám rá a feledés zsákját, kitépném a fájdalmas múltat a kezei közül, hogy csak rám figyeljen, csak arra, hogy milyen különlegessé tudom tenni a hétköznapjait. Ráadásul még a lovat is adja alám, nevetséges. Engem hív fel az éjszaka közepén, én ugrom. Azt mondja, hogy meg akar ismerni engem, a népem történetét, csupa olyasmit, amit a legnagyobb becsben és titokban őriz a szívem, én meg persze elütöm azzal, hogy unalmas vagyok, de csak hogy halljam, ahogy megcáfol. Pontosan azt csinálom vele, mint Otthon tettem a többi Napgyermekkel, nevetségesen teperek azért, hogy mindig a figyelmük középpontjában lehessek. Hogy aztán egy nap valamelyikük rádöbbenjen az Igazságra és ne tudjon, ne akarjon nélkülem létezni. ~ Ha nem te vagy Ő, akkor nem tudom, ki vagy. ~ Ez talán tényleg nem rólam szól. Talán tényleg nem vagyok több egy eszköznél ahhoz, hogy ő lásson másképp, ez nem az én leckém, hanem egyedül az övé. Minden esetre ez az a pont, ahol felkelek és a szekrényhez baktatva visszanyerem az emberi alakom, hogy másodpercekkel később már sárfoltos testtel, vizes és kócos hajjal pakoljak elő tiszta ruhát, és induljak el a fürdő felé. Oda, ahol ez az egész őrület elkezdődött. Bal kezemben az összefogott ruhaköteg, a jobbal a félfát támasztom, ahogy megtorpanok. - Nem akarsz bejönni...? - teszem fel a kérdést, ami talán megint túl sok, de felsejlik a múltkori eset, és bár esélyesen nem lenne olyan felszabadult móka a közös zuhanyból, mint akkor, mégis. Szomjazik a lelkem a forró gőzre és egy pillanatnyi megnyugvásra, amit csak egy másik ember érintése képes kioltani.
Felmordul, de csupán úgy, mint aki jelzi, hogy figyel, meghallgat, hanem mint akinek nem tetszik, amit kap. Nem tehetek ellene, így hagyom, hogy közénk ékelődjön. - Nem attól menekülök, nem tőled - mondom szinte meg se várva, hogy saját mondandója végére érjen és a szemébe nézek. A tragikus tapasztalata fájdalmas bizonyossága, valósága fest halvány árnyékot tekintetemre, amitől egész lényem régi fénye megkopott évekkel ezelőtt. - Félek a helyzettől, attól, amit kaphatok és amit majd elveszíthetek. Félek attól, amit adhatsz, mert túl gyenge lennék elutasítani - fejezem be halkan, majd a holmikkal együtt felállok és elindulunk. Az új reggel új lehetőségek és remények ígéretével kéne, hogy eltöltsön, bennem mégis kérdések sora tobzódik, mindegyik velejéül az szolgálva, hogy most mi lesz? Mi lesz ezután? Nem csak vele és velem, hanem ezzel a rövidsége ellenére is kusza, ijesztő könnyedséggel szorosabbá válható ismeretséggel is. Ő talán tudja, neki talán súg a Hiúz, de én vakon tapogatózok és csak naiv ábrándként él előtt a kép, hogy nem botlok meg, esek el vagy zuhanok le a semmibe. Felérve a lakás már nyitott ajtóval fogad, tekintetem egyből rátalál a kanapén pihenő hímre, ám mindössze egy gyors pillantást merek rá vetni. Az asztalra pakolom a papírzacskót, a ruhagombóc ügyetlenül a kanapé mellé kerül a földre. Leülök a forgószékre, kezemet az ölembe ejtve nézem őt, kérdésére és az epres csokira bólintva felelek. Többre egyébként sem lenne sok lehetőségem, fejemben felcsendülő hangját hallva. Kissé meglepődök első kérdésére. Nem tudom, mikor mozdul a kezem, talál rá fejére simító mozdulattal és kezdi valamiféle csendes megértéssel cirógatni a tömött, éjfekete bundát. - Miért volna hülyeség? - Halványan, alig észrevehetően mosolyodok el. - Akármennyire is csinálsz ki lelkileg, addig még egyszer sem jutottam el, hogy megbánjam azt a pillanatot, amikor rád írtam azon az oldalon. És hiába lenne okosabb egy-egy ilyen után eldönteni, hogy többé tényleg nem állok veled szóba, elkerüllek, nem megy. Össze vagyok zavarodva, és amennyire vonzó, hogy te ennyivel stabil vagy, annyira tartok miatta tőled és az egész helyzettől. Nem tudom jobban elmagyarázni... - sütöm le pár másodpercre a szeme, ujjaim mélyen a bundába túrnak, mintegy reflexszerűen keresve annak melegét, s az sem érdekel, hogy sáros. Valahol, mélyen tudom, hogy mit akarok, hogy mire vágyok, mégis buta álomnak tűnik, amiből évekkel ezelőtt ki kellett volna nőnöm. Eljátszhatom, hogy így történt, csakhogy aki ismer, látja, hogy ez mennyire hamis, a szánakozó pillantásokból pedig nem kérek. De ő nem néz rám szánalommal, mert benne is erősen él a saját álmának megvalósítása, a jövőjéről alkotott képek, a szüntelen keresés... ha a menekülésemet és az ellenkezésemet nem is, de ezt megérti. Úgy próbálok szökni előle, tőle, hogy közben szeretek a társaságában lenni. - Bárcsak tudnám - suttogom a pillantását fürkészve. - Talán egy állomás. Vagy előfutár... a vihar előszele - húzom el kissé a szám, elememre utalva, s vele talán mindenre, amit magában foglal számomra. - Talán kiderül, ha már nem félek. Nem tudom, hogy az mikor jön el, eljön-e egyáltalán, s ha igen, akkor ő még az életem része lesz-e. Túl sok bizonytalan pont, amik között kapaszkodó nélkül sodródok - felkapott a szél és fogalmam sincs, merre fúj, hol tesz majd le. Feláll, ugrik a kanapéról, mire hátradőlök a székben, kissé lejjebb csúszok, majd utána fordulva szemlélem útját, zavartalanul figyelem visszaváltozását és utána se veszem le róla a szemem. Tiszta ruhák, a megtisztulás ígérete, némi felfrissülés és béke, amit magára zárhat, csak az övé lehet teljes nyugalomban, mert a történtek után sehová sem terveztem menni addig, amíg nem indul munkába. Kérdése megadást szül bennem: eddig próbáltam ésszerű lenni, elutasítani, távolságot lopni, de az ilyen próbálkozások eddig semmilyen eredményhez sem vezettek. Szótlan válaszként kelek fel és megyek oda hozzá, út közben véve le minden ruhaneműt. Nincs bennem szégyenkezés, csupán a fáradtság érzete, ami finom erőszakkal terel hozzá. Tiltakozni sincs erőm, csak hagyom, hogy jól essen a közelsége. Segítek lemosni a sarat a kellemesen meleg vízsugarak alatt - nincs kihasználási szándék, durva, kéretlen, ösztön hajtotta mozdulat oda nem illő módon, csak törődés a füllesztő pára közepette. Hátratűröm homlokába omló vizes haját, a mozdulat tovább megy a tarkójáig, majd előre a nyaka oldalához, hogy kezem ott állapodjon meg bizonytalanul. - Szeretnél velem jönni majd a kórházba? - kérdezem, mert... tényleg így lenne a legjobb. A mai utána aligha tudnám neki olyan könnyen és egyszerűen elmondani az eredményt és talán jót tenne mindkettőnknek. - Nem foglak kizárni - mert nem is tudnálak. - És elmenekülni sem. Nem ilyen gyáván, mint az előbb - mert nem ezt érdemelted.
~ Aki gyenge, az elbukik. ~ Jelentem ki határozottan, bármennyire is legyen sértő vagy durva a mondanivaló csengése, de ez vagyok én. Ebben nőttem fel, ebben lettem férfi és farkas. Szomorú, ha a szeretteink bukását vagyunk kénytelenek végignézni, de épp elég bukást láttam már ahhoz, hogy adott esetben Savannah se érintsen mélyebben, mint Osha és a többiek. És még csak indiánnak sem kell lenni ahhoz a pszichológiailag is elismert megállapításhoz, hogy a félelmeink abban a pillanatban válnak kámforrá, amint van merszünk velük szembenézni. Ezért is fáj, hogy menekült volna. Ki tudja már, hányadjára. Mit adhatok? Mit veszítenél el, ha nem kérnél belőle? Az esélyt arra, hogy búcsút mondj a fájdalomnak. Mert egy napon arra ébredne, hogy már nem gondol az igazi feketéjére, ha mégis, akkor csupán szeretetteljes emlékként. Ha nem akar eljutni erre a pontra, erőszakkal sosem tudnám őt odalökni, és nem is tennék vele ilyet soha.
Amikor felém nyúl, hogy a bundámhoz érjen, egy pillanatra megrándulnak az izmaim. Nem szoktam hozzá az ilyen cirógatáshoz, de a gondolataim épp elég sebezhetővé tesznek ahhoz, hogy ne akarjak ellenállni a gesztusnak. Vajon az emberi testemhez is ilyen könnyed volna hozzáérnie a történtek után? Nem mintha számítana, csupán megfordul a fejemben. ~ Mert ennek nem így kellene lennie. ~ Sütöm le a szemeimet és a farkas orrán át szusszanok egy hatalmasat. Ráadásul még azért is reménytelenül ostobának érzem magam, mert teljességgel rosszul ítéltem meg a helyzetet. Őt. A döntéseit, a motivációit. Persze ettől sem jobb, így sem másabb, hiszen nem nem akar belőlem semmit, csupán... Az a "baja", hogy talán akarna. De ennek nem így kell lennie. Nem ez a történet menete. Az én történetembe nem férnek bele talánok és feltételes módok. És talán ezért sem Ő az, hiszen akármit is érzünk, akármire is vágyunk, egyikünk hite vagy elhatározása sem sziklaszilárd. Az enyém annyiból igen, hogyha megengedné nekem, akkor valóban feltétel nélkül fognám a kezét, hogy a felszabault életöröm világába kalauzoljam akár így, akár úgy. Vihar. Éganya gyermekei, a Viharszellemek. Ó, ha tudná, ha csak a töredékét is érezné annak, hogy mennyire szép és fontos történetek ezek, akkor sem fogná fel, hogy mennyivel több van egy-egy ilyen félmondatban számomra, mint az egyszerű fülek számára. Kiemelem a fejem a tenyere alól, hogy fölé kerekedhessek és rátehessem a fejem a kezére. ~ Én is félek. ~ - osztom meg vele, tűnjön bármennyire hihetetlennek is - ~ Nagyon sok dologtól, el sem tudnád képzelni. ~ Csak éppen megvan hozzá a neveltetésem, hogy ha akarom, figyelmen kívül tudjam hagyni. De néha belőlem is előtör, amikor nem látja senki, legtöbbször pont itt, ebben a lakásban és nem a Farkaslakban odafent, mert ott nem engedhetem meg, hogy bárki ilyesmit lásson. Félek attól, hogy Ő talán nem is létezik vagy hogy már rég elszalasztottam. Félek attól, hogy mikor ér véget a városbeli harmónia, hogy mikor tagadnak ki megint. Félek, hogy egy nap Sesh majd felhív, hogy Anyánk elindult a Nagy Utazásra és nem tudok majd hozzá fordulni útmutatásért, amíg utána nem indulok - de akkor meg már nem lesz ilyesmire szükségem. De most, jelen pillanatban attól félek, hogy Savannah pillangóként végzi majd a kezeim között. Mindent megtennék a boldogulása ügyében, míg pont az óvó ujjak fogják összetiporni. Akkor is félek, amikor megkérdezem, nincs-e kedve együtt zuhanyozni. Apróság, röpke tanmese csupán, hogy ennek ellenére mégis feltettem a kérdést, és a "jutalom" csakhamar az enyém. Győzelem, bár nincs benne semmi dicső vagy magasztos. Türelmetlenül várom, hogy mikor gyűlik annyi gőz és pára a fülkébe, hogy szinte egymást is alig lássuk. A forró víztől csak erőteljesebben pumpál a szívem, néhány felvillanó pillanatra megint ott vagyok a vadászatomon, de ezúttal én vagyok a Hiúz, és Savannah a totemét kereső ifjú. Hagyom, hogy újra megmosdasson, már másodjára teszi, mondanám, hogy olyan, mintha mindig is természetes lett volna ez a helyzet, de az túlságosan elcsépelt lenne. Lehunyom a szemeim, amikor hátrasimítja a hajamat, erőt merítek léte különlegesen pezsgő energiáiból, az érintéséből, így ér a kérdés és a három óvatosan kijelentett tény. Még mindig csukott szemekkel mosolyodom el, magam sem tudom, hogy pontosan miért, de úgy érzem, hogy a hajnal viszontagságai után egy csapásra minden a helyére került. Ott van, ahol lennie kell. - A doki hülyének fog nézni. - bukik ki belőlem egy apró, ám annál őszintébb nevetés, aztán végre kinyitom a szemeim - Remélem, hogy éjszakás volt és hazamegy, mire odajutunk. "Egy teszt nem teszt..." - idézem elváltoztatott hanggal és somolygó szájtartással, ahogy az emlegetett orvos tette, éppen csak kacsintani felejtett el - Fordulj meg! Kérem, aztán ha megteszi, úgy hátulról ölelem át, kissé lehajolva a fejem a vállához teszem, és behajtva a teljes megnyugvás iránti vágyamat, macskamód simítom hozzá az arcom az övéhez, kezeim a hasfalánál kulcsolom össze. - Érzed ezt? - kérdezem alig hangosabban a vízsugárnál - Skén:nen. Békesség. Egyensúly. Ez a dolgok természetes útja. Ez az Onkwehonwehnéha. Szomorú, hogy csak percek jutnak belőle. - és egyébként is, ha ezt a hetet feltöltenénk ilyesmikkel, utána szembe kellene nézünk azzal a hat órás gáttal, ami közénk ékelődött. Finom törődéssel csókolok bele a nyakába, szeretettel, odaadással teli a helyzetet megkoronázandó. Eszemben sincs tovább menni, eszemben sincs ennél is jobban emlékeztetni magam arra, hogy Akutival is volt második alkalom, ami pontosan úgy végződött, mint az első. - Készítek kávét, mit szólsz? De vigyázz, mert félelmetesen jó vagyok benne. Aztán beszólok, hogy később érek be dolgozni, és mehetünk vissza szerencsétlenkedni az ügyeletre.
Nem így kellene lennie... Szerintem sok minden nem úgy van, mint ahogy lennie kéne, de nem ezt mondom inkább, hanem megpróbálom az ő szellemisége felől megközelíteni a dolgot. - Minden okkal történik, akkor és úgy, ahogy lennie kell, nem? - kérdezem szelíden. - Ha nem olyan, amilyen hiszed, hogy lennie kell, attól még nem válik tökéletlenné, csak másabb. Bár azt nem tudom, hogy ti erről hogyan gondolkodtok - ismerem be sután. Kétlem, hogy én lennék az, akit keres, mert redundáns módon a kételkedésem miatt kételkedek, a félelmeim miatt sem látok tisztán így még ha esetleg van is esély, akkor sem szívesen áltatnám. Ezzel nem, ahhoz túl fontos neki. Az egyetlen, amiben biztos vagyok vele kapcsolatban, az, hogy jól esik a közelsége, erre viszont bármi nagyobbat alapozni öngyilkosság lenne mindkettőnk részéről. Galád módon így is elvonom a figyelmét a keresésről, önző módon használom ki, holott nem akarom, nem a szó negatív értelmében, nem úgy, hogy semmit sem kap cserébe. De mit adhatnék neki, ami elég lenne mindazért viszonzásképp, amit eddig is tett? Eltűnődő simogatás, ennyi a jussa? Ő is fél, és szívesen kérdezném, hogy mi mindentől, de ha nem húzom meg a határt, meddig folytatódik ez? Ha nem vetek gátat a kikívánkozó kérdésnek és a feltörő vallomásnak, hanem hagyom, hogy szabadon jöjjön minden? Inkább némán hagyom, hogy csillapodott energiái a megismert jó érzéssel bizsergessék a bőröm, közvetlen közelről, míg a fürdőig nem távolodik és magával invitál. Képtelen vagyok másképp enyhíteni a valószínűleg meg sem fogant elvesztését, a feldúlt hajnalt, mint ezzel a rövid gondoskodással. A szavam hazugság volna, ha sajnálkoznék, a tettem legalább őszinte, minden viszonzás elvárásától mentes, megérdemelt. Pihenj csak, Vadász, ma már eleget tűrtél a kultúrádtól idegen Prédától. Lehunyt szem, hiányolt mosoly, ami buta bizalommal tölt el, megnyugvással a látványa, rövid nevetése gondtalanul ér el a sűrű pára függönyén keresztül is, amit nem állok meg mosolygás nélkül. - Hát még ha az első levelezésünket látta volna, akkor milyen hülyének nézne minket! Megfordulok, ahogy kéri, bújására halkan kuncogok, belesimulok közeledésébe, mellkasa a hátamhoz tapad, keze hasamon kulcsolódik össze. - Érzem - felelem halkan, fejemet az övének döntve, ahogy arcunk összeér. A nyakamba csókol, mialatt lehunyom a szemem és lassan kezdem elfogadni, hogy a határ, amit húznom kéne, amiről azt hittem, sikerülhet felróni, reménytelen. Így nem fog menni. A gyenge elbukik. És ha önszántából tenné? Az is kudarc lenne, vagy azt már nem is nevezhetnénk bukásnak? Kínoz, fáj, de kell, mert amíg Rá nem talál, addig talán megkaphatom azt, vagy csak egy töredékét annak, ami valójában nem nekem járna. Hiányozni fog. - Ezt is elhozhatja neked? Hosszabban, tartósabban? Az a névtelen, arctalan valaki, aki majd lehetetlenné teszi, hogy bármi közöm is legyen hozzá, és aki miatt majd hamis mosollyal lépek tovább. - Azt hittem, már meg se kérdezed - húztam széles, őszinte mosolyra a szám ezúttal még, a kávé említésére. - Felezzük az epres csokit közben? Az ügyeleten való szerencsétlenkedésre somolyogva rázom a fejem, majd megfordulok, ha enged és az arcára nyomott csók után megölelem, ezúttal én fúrva arcomat a nyakába. Szeretném megköszönni, szeretnék bocsánatot kérni azért, ami rá vár, de ennél többre nem futja. Elengedem, amikor menne, vagy túl hosszúra nyúlik a pillanat, s ha kilép a zuhany alól, úgy követem. Nincs másik ruhám, így egyelőre a törülköző láthatott el ilyen jellegű funkciót, amíg ki nem megyünk és össze nem szedem a menet közben elhagyott göncöket. - Mi lesz, ha túlságosan megszeretlek? - szökik ki a kérdés számon, amikor épp kifelé tartana, én pedig még egy szál törülközőbe csavarva állok a kis fürdőszobában, vizes, vállamra tapadó hajjal, múlni nem akaró kétségeim között, amik orvul egyből visszatértek, amint az Onkwehonwehnéha elmúlt.
Értem, érzem, hogy mit akar megfogni a visszakérdezéssel. Nem gondolom azt, hogy mindenképpen rám akarja erőltetni az álláspontját, de kedvesnek tőle, hogy szemmel láthatóan igyekszik más, számomra, hozzám közelebb álló aspektusokból megvizsgálni a jelenséget. Hálás vagyok érte. Még ha igazat nem is adhatok neki. ~ Ez egy jelenség, Savannah. Amíg nem látod a saját szemeddel, sosem fogod tudni. Az is lehet, hogy te vagy az. Csak nem itt és nem most. ~ - hiszen erről is annyi történet szól - ~ Az otthonom viszonylag zárt közösség volt, hála a hosszú életnek, elég sok időt töltöttünk együtt, szóval mindenki ismert mindenkit. És mégis... Az emberek... A farkasok és az őrzők évtizedeket éltek le egymás mellett úgy, hogy végig ott volt a szemük előtt Ő. ~ - olyan hihetetlen átéléssel és lelkesedéssel beszélek erről, mintha valami egészen elképesztő, kozmikus összefüggést készülnék éppen feltárni - ~ Aztán egyszer... egyszercsak megtörtént: egy pillantás, egy mozdulat, egy megbotló asszony a folyóparton, a harcos, aki megmenti az eséstől... Bumm. Ott van. És nem gondolkodsz azon, hogy ez nem helyes vagy ki mit szól, mert nem számít semmi. Semmi. Mert akkor... egyszeriben ez tűnik a legbiztosabb, legegyértelműbb dolognak az egész világon. ~ - halkulok el, aztán végleg elcsendesedek, ahogy a Fekete Farkas nászán gondolkozom. Ezek az ő szavai. Ő mesélte el nekem számtalanszor, hogy talált rá a kedvesére, hiszen mohón faggattam A Pillanatról. Azt mondta nekem: Ha eljön számodra is Abooksigun, nem lesznek ilyen kérdéseid. De azóta is csak kérdéseim vannak. És egy macskám. Nem kérdezi meg, mitől félek, pedig mintha egy lopott pillanatra látnám a feltörni vágyó szavakat fáradt szemeinek tükrében. De lehet, hogy csak én akarom, hogy ott legyen. De jobb is, hogy hallgat, hiszen minden kérdésére adott válaszom csak további kérdéseket szülne és soha nem érnénk a végére. És azt hiszem, hogy ez most nem a legjobb alkalom arra, hogy belekezdjünk.
Te nem vagy normális! - jól van, most már tényleg rázkódom a nevetéstől - Eszedbe ne jusson azt mutogatni bárkinek! - fenyegetem meg a komolyan a helyzet komolytalan komikumával. Kétlem, hogy ez valaha is megfordult a fejében. Viszont nem tudom nem elképzelni a doki fejét, ahogy az orra alá toljuk a szőr iránti vonzalmunk terhelő bizonyítékát. Szerintem fohászkodna azért, hogy a további vizsgálatok negatív eredményt mutassanak... Enyhe kifejezés azt állítani, hogy jól esik a testhelyzetünk adta béke és nyugalom. Pillanatnyi, kimerevített képe a tökéletességnek: ahogy két test vonalai pontosan egymásba simulnak, ahogy a két energia találkozik: test és tudat egy közös termésévé válik az Élet Fájának, annak a fának, ami Savannah testét is tarkítja. De illékony, múlandó, talán meg sem történik, talán csak úgy tesz, mintha itt volna, de ez most nem számít: csak a nyugalom és a kiteljesedés. Boldoggá tesz, hogy ennek ellenére ő is érzi, ő is látja, de tudom, hogy engedni kell. Hogy véget kell vetni neki, mert... Megint ez a végtelennek tűnő akadékoskodás! - Örökké. - suttogom még bőrébe, életet adok a szónak, hittel és bizakodással töltöm meg: a naivitás magasiskolája, ahogy a fénylény elhozza számomra az örök békét, de hiszem, tudom, hogy így lesz. Így kell lennie. És ha majd megtörténik, én leszek a legszerencsésebb fickó a világon. És bele sem gondolok abban, hogy a karjaim közt tartó nőnek ez talán... fájhat. Azt akarom, hogy ő is higgyen. Hogy ő is megkapja ezt, hogy neki is hozza el valaki örökké a békét. - Még jó hogy! Ha nagyon bevállalós vagy, bele is teszel egy-két kockával a kávéba és keversz belőle egy epres mocchachinót. Felhívás keringőre, még a szemhéjaimat is összehúzom kissé, pedig aztán tényleg nem nagy kaland beledobni egy kocka csokoládét egy csésze kávéba. De mégis, szeretem az aprócska játék hétköznapi örömét. Engedem megfordulni, és az arcra adott csók, az ölelés után felébred bennem a kérdés, hogy miért teszi ezt, miért csinálja, ha nem akarja. De annyiban tudom hagyni, képes vagyok viszonozni és büszkének lenni arra, hogy megtisztel a közeledésével, és nem csak az enyémet viseli el. - Tessék! - nyújtom felé a törülközőt, mivel sajnálatos és udvariatlan módon csak egy darab van idebent - Bent van több is, de ne fázz meg. - azzal már indulnék is, szép nyugodalmasan hagyva magam után a kisebb-nagyobb víztócsákat, de egy apró, rövid kérdés a padlóhoz szegez, belőlem csinál víztócsát. Néhány másodpercig csak a fogaim közt játszom az alsó ajkam húsával, és visszafordulok felé. Hol rá kapom a tekintetem, hol fel, hol oldalra, és mégis: mintha elégedettség ülne a szám sarkában. Talán mégis csak több vagyok. Lehetek az. Bárkinek, akárkinek. Neki. És ez leírhatatlan lelkesedéssel tölt el, repít a felhők fölé, és én nem gondolok bele abba, hogy mennyire fog fájni a földet érés. Kiélvezem a most boldogságát. - Akkor majd azt mondod, hogy a tiéd vagyok. - felelem lassan, aprót bólintva, hogy mindenképpen megértessem vele a jelenlegi szavaim földöntúli súlyát, fontosságát - És én azzá leszek. És akkor már tudni fogom, ki vagy valójában. Még sosem voltam ennél közelebb, még sosem éreztem ennél valóságosabbnak Akuti esete után azt, hogy tényleg lehet rá esélyem. Hogy valóban megtörténhet. - Köszönöm. - bukik ki belőlem a mosoly azért, mert visszaadta a hitemet, és nem vagyok rest homlokon csókolni - Megyek törcsiért! - lelkendezem, aztán kisietek, be, a szoba felé. Persze meginogok, sikerül majdnem elcsúsznom a padlón, de hála a farkaséletnek, nem esem sem pofára, sem fenékre. Szó szerint, legalább is. A Jégvihar Fiait megszégyenítő (azért ezt talán nem) sebességgel rángatok magamra egy alsót és törlöm át a testem, fél kézzel már a kávéfőzőt intézem, vizet töltök, kávét kanalazok, jobb vagyok, mint egy bartender. Egy csapásra változtam jó kedvű, ön- és közveszélyes bolonddá. Kórházba megyünk? A gyerekünk miatt? Legyen! Úgyis az lesz, aminek lennie kell, és talán egyszer majd kimondja a szót, és végre elmondhatom az enyémet. Vagy kimondja más, már tudom, hogy lehet. Megint tudom, megint érzem, megint hiszem. - Na most akkor teszel bele csokit vagy nem? Úgy kérdezem, mert akkor nem tennék bele cukrot, érted. Önthetnénk ki az egészet. - közben azért török magamnak egy kockát, bekapom, és még egyet török neki és belenyomom a szájába. Azt akarom, hogy tartson velem. Örüljön velem. Higgyen velem.
A forró vízsugarak alatt Lynx szavai járnak a fejemben, miközben mosdatom, úgy ivódnak be gondolataim közé, mint a vízcseppek a száraz anyagba. Lassan, apránként, mégis mintha szomjat oltanának, életet adnának. Ő hisz benne, neki ez a bizonyosság, s ahogy beszélt róla, már-már magaménak éreztem én is, ám újragondolva mintha kifolyna az ujjaim közül... Jóízűen nevet, fenyegetésére bőszen, komolyan bólogatok, de csalfa fény gyúl a szememben, hogy ne lehessen túl biztos abban, hogy nem tenném meg. Könnyed, olyannyira, amit remélni se mertem a korábbi események tükrében, békéje pedig egy elnyújtott pillanatban teljesedik ki, amit megoszt velem. Érzem, tényleg érzem, és nem gondolkodok azon, hogy mi idézte elő, miért pont most és itt, csupán átadom magam neki, hagyom, hogy átjárjon, megpihenek benne. Apró semmiségek szaladnak át lopva a tudatomon: bőrének melege, a tusfürdő illata, energiáinak felkavaró tánca, enyhén szúrós borostája. Örökké... Létezik olyan? Tényleg van? Ésszel fel se tudtam érni, mekkora szerencse kellhet hozzá, hogy megkapd valakitől, nem csak ezt a nyugalmat, ezt a békességet, hanem magát a végtelent. Képzeletben hosszú fűszálakkal borított, szél járta, végeláthatatlan tisztás jelenik meg előttem, halkan sugdos a fuvallat: ezért volt a veszteség, ezért a halál, ezért az áldozat. Szinte valósnak hat a kósza szél érintése az arcomon, de elbújok előle egy újabb ölelésben. Közben pedig az epres mocchachino említésére összefutott a nyál a számban, mire elégedetten csettintek nyelvemmel és ugyanilyen, halk kis nyöszörgést hallatok, éppcsak nem dorombolok mellé. - Ez már túl jól hangzik! Átveszem a törölközőt, sietve szárítkozom, mert a forró víz után szinte hidegnek hat a levegő a nedves bőrömön, majd magamra tekerem a puha anyagot és... neki szegezem a kérdést. Kissé szerencsétlennek érzem magam, ahogy ott állok, lábujjaim enyhén begörbítve, ahogy tartok a reakciójától, mert sejtelmem sincs, hogy ezzel esetleg nem szakítottam-e fel sebet, fájó emléket esetleg. Az a néhány másodperc nekem bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy vissza akarjam szívni a mondottakat, miközben tarkóját fixírozom. Energiái táncában nem éreztem változást beállni, így némileg bizakodóbbá váltam, ám csak akkor nyugodtam meg teljesen, amikor megfordult. Bizonytalan mosolyra rándulna szám sarka arckifejezése láttán, ám mielőtt ez megtörténhetne, beszélni kezd, nekem pedig se szavam, se mimikám. Forró az arcom, mintha leghevesebb lázaim egyikét élném, s habár nem vagyok pironkodó fajta, akit minden apróság zavarba ejt, most mégis... szinte lángol az arcom. És ezen a homlokomra nyomott csók sem segít, sőt! Bohó, hirtelen elnyert jókedve, köszönete és kis csetlés-botlása zavart nevetést vált ki belőlem, egyelőre viszont nem megyek utána, csak állok a fürdőszoba közepén. Próbálok megnyugodni, lecsillapodni, visszanyerni az uralmat légzésem fölött, kivárni rohanó szívverésem lassulását. Lopva vetek egy pillantást a tükörbe - ha van -, hogy ellenőrizzem, mennyire vészes a helyzet, mert amíg úgy ítélem, hogy nagyon, addig... addig inkább elmolyolok a törölköző szélének gyűrögetésével. "Akkor majd azt mondod, hogy a tiéd vagyok." Miért kell nekem mindent megkérdezni? Küzdök az ellen, hogy elképzeljem, vajon milyen lenne az a pillanat, de mivel a magány ebben a küzdelemben nem a barátom, így inkább sietve kirobogok a ruháimért. Túl csupasznak érzem magam már minden értelemben. Legalább amíg - mintegy visszafelé lejátszott felvétel módjára - visszaveszem a ruháimat, le tudom kötni a gondolataimat a cselekvés köré szervezéssel. A pulóver visszavételekor már sokkal magabiztosabbnak érzem magam, így könnyedén csatlakozok Lynx csokiterrorizáló akciójához. Épp kinyitom a szám, hogy feleljek, de szó nem jut ki rajta egyelőre, hanem egy kockányi csoki be inkább. Nevetek az orv támadáson. - Teszek-teszek - mondom még élvezettel majszolva, majd halk törés, elfojtott ásítás, kávéban landoló csokoládé, csilingelő hangú keverés, ahogy a kanál a bögréhez koccan. - Megkóstolod? - tolom elé a bögrét, ha ő nem tett a sajátjába az édességből. - Ha már egyszer nem vittem el ezt a kurva csokit - "brummogom" morcosan, elváltoztatott hangon, ami még így sincs sehol az övéhez képest, mosolyom viszont elárulja, hogy semmi morcosság nincs bennem. Inkább közelebb hajolok, mint aki valami borzasztóan személyeset és bizalmasat kézül mondani vagy épp kérdezni. - Amúgy... komolyan mik a terveid azokkal a matricákkal? Ugye tudod, hogy a tetkós rágó menőbb? - Próbálok komoly maradni és nem nevetni, de ehhez az ajkamba kell harapnom, ami nem javít az összképen, ám az a sok kis rágó kérdést kívánt.
Azt hiszem, hogy most már csak valami nagyon szélsőségesen rossz hír lenne az, ami képes lenne visszavenni ebből az újonan felragyogó életszeretetemből. Még csak azt sem kérdőjelezem meg, hogy miféle vegyes érzelmek csapnak párát a fürdőszoba csempéjére, megmosolyogtat csupán a haraphatóvá vált zavar, pironkodás is. Nem mintha olyan kimondottan szeretnék titokzatoskodni vagy úgy állítani be ezt az egészet, mintha valami bűvésztrükk lenne, de mégis úgy érzem, hogy a Hiúz munkája is benne van a feleletadásomban. A szavaim jelentése elég egyértelmű, de az a csoda, amit az egész esemény rejthet, rejtve marad a világ elől. Savannah elől, előlem is. De én már láttam, mások által megéltem, kergettem és kergetem, mondhatni a türelem mintaképe vagyok még akkor is, ha alkalmanként elszakad a cérna és értelmetlennek találom ezt az egészet. Most egy csapásra lett újra valóság, és bolond lennék tagadni, mennyire élvezem a reakcióját. Nem azért vágódom ki végül a helyiségből, hogy egyedül hagyjam a gondolataival, túlteng bennem a tettvágy, a pillanat, a mai nap élvezete, és amíg eltűnök a szekrényajtó mögött, Savannah egészen nyugodtan vizsgálhatja a tükörképét. Vegyük úgy, hogy nem láttam semmit, nem éppen a legideálisabbak a fényviszonyok odabent. Apropó fényviszonyok, lassan már világosodni fog. Ha egy kézzel többel rendelkeznék vagy legalább az egyik lenne olyan hosszú, hogy a konyhából elérjek vele a számítógépig, biztos tennék be valami zenét is, de így csak a kávéfőző rotyogása és gőzfújása marad, amit pont annyira élvezek, mint valami tingli-tangli popslágert. - Naná! - átveszem a bögrét, eleinte csak az illatát szívom be, végül kortyolok is belőle. Eleinte elég félreérthető grimaszt vágok, hümmögve forgatom az epres italt a számban, aztán... - Ahh, ez nagyon király... És még mindig szenvedő a hangom, mert ez annyira jó, hogy szinte fájdalmas, de persze elnevetem magam és visszatérek a saját, jól bejáratott, epermentes kávémhoz. Bár ettem előtte a csokiból, így maradt az aromából a számban, szóval a rendes kávéval keverekdve is érdekes elegyet alkot. - Mekkora szemét vagy! - puffogok és reflexből megöklözöm kissé Savannah vállát, ahogy kurvacsokizik, de egy cseppet sem haragszom rá, épp ellenkezőleg - De legalább eszed. Vagy iszod, és így jobban jártam, mintha csak elvitted volna. Vonok vállat és indulnék, hogy teátrális mozdulattal levágódjak a kanapéra, de a matricás rágó emlegetésére megpördülök, a szabad kezem pedig eltűnik a papírzacskó mélyén. - Biztos vagy benne? - kérdezem, miközben az egyik rágót szabadítom ki a csomagolásából - A tetkós rágó picsáknak való. Ha tetkót akarsz, csináltass. - okfejtek borzasztó komolyan, közben kiszedem a matricát, ami egy rajzolt versenyautót ábrázol. Foggal és fél kézzel húzom le a fényes, tapadós papírról az alját, aztán egy gyors, szeleburdi mozdulattal egész egyszerűen a nő homlokára ragasztom - Látod? Matricát senki se hord, sokkal menőbb. Felnevetek, kinevetem, aztán már ott se vagyok, elpucolok, hogy menekülésem végállomásaként a kanapén helyezkedjek el törökülésben, és ha Savannah vissza akarna támadni, hát elé emelem a bögrét tartó kezemet, és halálosan megfenyegetem, hogyha ebből egy csepp is kiömlik, akkor takaríthat ő, én nem vállalom a felelősséget. Aztán valamiféle békeajánlatként nyújtom felé a bögrementes karomat, szótlanul invitálva őt magam mellé. Bele sem gondolok, hogy végül is, csupán ez a két bögre koffein választ el minket az indulástól és attól, hogy ezek után ki tudja meddig, megint ne találkozzunk. Túlságosan élvezem a jelent ahhoz, hogy a jövő kérdéseit feszegessem. - Meddig maradsz egyébként? Kérdezem meg mégis, de nem azért, hogy már most sirassam az utazás időpontjának közelségét, hanem azért, mert szándékomban áll lecuccolni macskástól ide, amíg a városban van. Itt megtalál, a Farkaslakban kevésbé biztos, hogy egyáltalán keresne. De persze erről neki egyáltalán nem kell tudnia.
Hálás vagyok, amiért nem kerít semmit a pirulásom köré, nem firtatja, nem hozza szóval, enyhe célzást sem tesz rá, inkább játsszuk, hogy meg se történt. Hatalmas könnyebbség, nekem legalábbis mindenképpen. Először értetlenül ráncolom a homlokom, ennyire azért nem szörnyű így a kávé! De csak szórakozik, elégedetten ízlelgeti a kávét és örülök, hogy finomnak találja - elégedetten somolygok. Elnevetem magam arra, hogy szemét vagyok, könnyed vállon boxolás, apró cukkolás, mintha nem is olyan régen nem mordult volna rám dühösen. Kívántam, hogy így maradjon, hogy ilyen maradjon és ne kelljen azt a keserűséget éreznie. - Ezt mond a tíz éves gyerekeknek - ingatom a fejem, de közben mosolygok, ez azonban hamarosan eltűnik pár pillanatra, amikor is csak pislogok azon, hogy igen, tényleg homlokon matricázott. - Óóó, te kis... - mordulok fel mindennemű harag nélkül, nevetős hangon, ahogy utána eredek, de sajnos nem víz van nálam, így nem öntöm nyakon. Kávét pocsékolni bűn! Ál-kéretéssel nézek felém nyújtott kezére, majd elegáns mozdulattal szabadítom meg a homlokomat a kis ragacstól, hogy aztán félbehajtsam és úgy telepedjek mellé a kanapéra. Kényelmesen elhelyezkedek, hozzádőlök és jól oldalba bököm, remélve, hogy csiklandós ott és legalább összerándul kicsit. Gyerekes bosszú a hebrencs matricaragasztásért, miközben odavackolom magam hozzá. - A héten végig itt vagyok - felelem, mialatt félig lehunyom a szemem és élvezettel szívom magamba a kávé jellegzetes aromáját. Szám buta kis mosolyra húzódik, kortyolok egyet, majd mint egy jelentéktelen apróságot, még azét hozzáteszem: - Utána pedig minden hétvégén. Nem kérdezek, nem mondom semmi egyebet és nem ígérek, csak hagyunk közénk fészkelődni a szavakat, hogy aztán Lynx eldönthesse majd, mihez kezd velük. Én megadtam az engedélyt, a lehetőség fel lett kínálva a leginkább olyan módon, amiről reméltem, hogy nem fogja kötelességnek, kényszernek tekinteni, de ha kedve támad hozzá, talán élni fog vele. Talán olykor majd eszébe jut, hogy éppen fent vagyok. Egy kicsit megnyugodtam. Könnyebbnek éreztem magam és reméltem, hogy ez nem csak múló, pillanatnyi benyomás, hanem kitart valameddig majd. Elkísér egy darabon és átsegít azon, amiért ide jöttem, amiért hétvégente felzarándokolok. A kávé elfogytával ha hagyta, elmostam a bögréket - szerettem magam után rendet hagyni másoknál, kényelmetlennek éreztem volna plusz munkát sózni a vendéglátómra -, s miután ő is összekészült, búcsúzóul lábujjhegyre álltam és adtam az állára egy csókot. Ha visszavitt Kate-hez és nem hagyta, hogy sétáljak, akkor a kocsiban ülve kapta meg az apró gesztust. - Köszönöm - mondtam halkan, de nem részleteztem, hogy miket, leginkább egyben az egész estét, vagyis inkább a hajnalt. A félbehajtott matrica szórakozottságomban elfelejtődött semmiségként lapult a nadrágom zsebében.
Mint a tenisz koronázatlan, béna hajpántos királya: itt volt az ideje, hogy behajtsam a jutalmam, és megbökdössem az Ezüstlányt, hogy mi is volt azzal a király gofris hellyel, amit emlegetett a múltkor. Szerencsére nem volt semmilyen elfoglaltsága, amiben épp zavarhattam volna, a felügyeletét garantálom, szóval mondtam neki, hogy amíg összekészül, addig elszaladok Darrenhez a műhelybe, és elkérem kajálni. Még azt is megkérdeztem, hányra hozzam haza, szóval teljes mértékben rugalmas próbáltam lenni, hiszen nem az én kölyköm, ha ő azt mondja, hogy nem: akkor nem, ez van. Minden esetre miután lebeszéltük a határidőket, még beugrottam magamhoz a kulcsaimért, vetettem egy gyors pillantást a macskákra, aztán visszakanyarodtam Payne felé, hogy együtt mehessünk a kocsihoz. Azt hiszem, hogy csak nyolcszor fordultam a kocsival direkt más irányba, mint amerre irányított, hogy aztán minden létező közlekedési szabályt mellőzve faroljak-forduljak vissza a helyes irányba. Én ezt valamiért roppant humorosnak találtam, de persze ezt sem lehetett a végtelenségig elhúzni, mert az már nem vicces. Ahogy az sem volt az, hogy mire odaértünk, a hely már bezárt. Hát jó, lehet, hogy nem kellett volna annyit szórakoznom a kanyargással, de azért az sem egy jó üzletpolitika, hogy egy ilyen helyet már este hatkor bezárnak. Minden esetre egy pocakpaskoló műzokogás sorozat prezentálása után felvetettem az ötletet, hogyha már egyszer bejöttünk a városba, ne fújjuk le az egész programot. Étteremhez nem vagyunk öltözve, a gyorskajálda roppant közönséges, szóval jobb ötlet híján felajánlottam, hogy menjünk fel hozzám, rendeljünk kaját, nézzünk filmet vagy trécseljünk, ahogy alakul. A legénylakás küszöét átlépve kicsit azért hülyén érzem magam, mivel... Nos, mind tudjuk, hogy miért tartom fenn ezt a lakást, bár a legutóbbi nő, aki itt járt, éppen hogy csak nem a be nem tervezett gyerekemet várta, szóval már akkor borult a romantikus légkör, úgyhogy csak egy mló pillanatra érzem udvariatlannak pont itt megvendégelni az Ezüstlányt. Aztán ki tudja, lehet, hogy még örülni is fog annak, hogy kicsit... Egyedül lehet, mégis otthon. Ami az enyém, az az övé, az Apjáé, a családunké, amibe olyan alamuszi módon magam is beleszámítom. Elveszem a kabiját, a cipő felőlem maradhat, de javaslom, hogy dobja le, kényelmesebb. Ezen felül gyosan megmutogatom a fürdőt és a nagyszobát, mert mást nem nagyon lehet. És az ittmaradásának az egyetlen feltételéül azt adom ki, hogy érezze otthon magát, nyugodtan leverhet dolgokat, meg ilyesmi. Aztán rögvest bekapcsolom az iMacet, hogy kiválaszthassuk, hogy mit akarunk enni. - Együnk kínait? - pillantok hátra a vállam felett - Belegondoltál te már abba, hogy ez mennyire nem vicces? Mármint, kínait enni. Érted... - látom magam előtt, ahogy svédasztalon begurítanak az ajtón egy apró termetű ázsiait - Fúj, jó, tudod mit? Ne együnk kínait! - röhögöm el magam végül - Thai kaja? - ezt legalább nem szokás úgy emlegetni, hogy "thait" eszünk, szimpatikus - Na jó, inkább ülj át ide, addig hozok valamit inni, mert meghalok menten. Elképzelésem sincs, hogy mit találok itt vodkán és vizen kívül... Kinyitom a hűtőt, szinte agyon csap a romlott tej szaga, szóval inkább gyorsan visszacsukom, mielőtt belepné az egész lakást. A hűtő mellett a földön van víz és egy életmentő flakon kóla. - Van víz, van kóla, tudok csinálni kávét ha kell, meg teát. - kinyitom az evőeszközös fiókot - Jaj és van matricás rágóm is! - kiabálok be, mintha komolyan kincset találtam volna, de ha kér, akkor bedobok neki egyet, mielőtt töltenék inni. Alapvetően trehány vagyok, és abból iszom, ami előttem van, de most úgy illik, hogy emberi módon poharakat használjak, szóval elügyködöm, aztán az íróasztal mellett kisterpeszbe állva iszom és fél szemmel a monitort sasolom. - Találtál valami szimpatikusat? Bökök oda a fejemmel, nekem végül is teljesen mindegy, megeszek én mindent. Ami azt illeti, ha a helyzet úgy hozná, egy komplett kínai ellen sem lenne sok kifogásom.
Tettem, vettem, mindenféle aprósággal elfoglaltam magam, de persze egy idő után a takarítani való is elfogy, Darren szobájába meg még véletlenül sem tettem be a lábam, egyrészt nem akartam ádáz csatát vívni az eldobált zoknikkal, másrészt meg ő úgysem szereti, ha a cuccaihoz nyúlkálnak, úgyhogy inkább lemondtam a dologról. Egészen kényelmesen berendezkedtem már, tök otthonos amúgy, majd idővel a képeimet is szeretném kipakolni a szobámban, fel a falra őket, meg úgy mindenfele, ízlésesen és amolyan menő hangulatot varázsolva a szobámba. Apropó, ha már képek, fogtam a laptopot és letelepedtem a kanapéra, hogy nekilássak külön válogatni azokat, amik érdemesek arra, hogy esetleg a szobám falára kerüljenek. Fogalmam sincsen, mennyi ideid ügyködtem ezzel, amikor megjelent Hunter, hogy behajtsa a megígért gofrizást, én pedig örömmel bólintottam rá a dologra. Egyrészt szabadulhatok innen kicsit másrészt bírtam Huntert, szívesen voltam vele és amúgy is itt volt az ideje, hogy törlesszem a tartozásom. Úgyhogy összekészülődtem, tök hamar készen lettem, nem szoktam én ezt a piperészkedés dolgot sokáig húzni, szerencsére Hunter sem tűnt el olyan hosszú időre, úgyhogy hamarosan már a kocsijában robogtunk. Az első másik irányba kanyarodásnál bizony azt hittem, én vagyok a gyökér és mást mondok, mint amire gondolok, de amikor másodjára is eljátszotta, halál komolyan közöltem vele, hogy rossz irányba fordult. A következő alkalommal már nevetve csattantam fel, hogy ne szórakozzon, persze megcsinálta újra, úgyhogy elküldtem fülészetre is, hátha. Aztán már csak nevetve dőltem hátra és legyintettem az egészre, míg nem megunta a dolgot és végül leparkoltunk a hely előtt. Zokogtam én is, hogy zárva volt, mert tényleg nagyon jó a gofrijuk, viszont Lynx ötlete is tetszett, úgyhogy rábólintottam a dologra, nekem édes mindegy, én mindenhol tökéletesen elvagyok. Persze azt azért megígértettem vele, hogy eljövünk még ide, hiszen mégiscsak ezt ajánlottam fel a nyertesnek, így érezném tisztességesnek a dolgot, meg hát na, ami finom, az finom! Beérve készségesen adom oda a kabátom és rúgom is le a csizmámat, megyek utána, amikor megmutogatja a helyiségeket, aztán mosolyogva biztosítom, hogy oké, otthon fogom érezni magam. Bár azért kedves, hogy azt is megengedi, nyugodtan leverhetem a dolgokat, bár igaz, ami igaz, félek attól, hogy lehet képes leszek rá és minimum egy poharat lelökök az asztalról. Ledobom magam a kanapéra, onnan figyelem, ahogyan ő is letelepszik. - Jajj, ne, Hunter! Ez nem vicces! - az arcomra az undor egyértelmű jele ütközik ki, persze sokáig nem bírom, mert aztán én is elnevetem magam - Ezentúl tuti nem eszek kínai kaját, mert mindig ez fog eszembe jutni. Fúj! - borzongok bele még a gondolatba is, hogy egy pici kis ázsiait kelljen felfalni. Ezek után tuti nem eszek egy jó darabig ilyesmi kaját. - A thai kaja jól hangzik, úgyse nagyon ettem még olyat. Bólintanék rá az ötletre, amikor inkább átadja a helyét, úgyhogy odacsüccsenek és elkezdek böngészni, hátha akad valami érdekes, de a pizzán kívül más eszembe se nagyon jut. Lássuk, mit dob ki a net, ha rákeresünk a házhozszállításos kajáldákra. - A tea jól hangzik! - kiabálok vissza, ha már választani lehet, akkor a teát választom, szeretek teázni - Váov! Matricás rágó? Naná, hogy kérek! Te jó ég, azt sem tudom, mikor találkoztam utoljára ilyennel. Még talán gyerekkoromban, apa vett sokszor ilyet, amikor leugrott a boltba. Egyszer matricás helyett véletlen olyat hozott, amiben tetoválás van, anyám kiakadt, mert én természetesen totál véletlenül az arcomra raktam fel. Érdekesen néztem ki. - Király! - csodálkozok rá a kezemben tartott kis rágóra, mintha tényleg valami kincs lenne. Aztán kibontom a rágót, bekapom, a matricát meg megszemlélem - Ez baromi menő! - kiáltok fel ismét, ha érdekli, neki is megmutatom, Tom és Jerry jelenik meg a kis papíron, nagyon jó. - Hát, van ugye a thai kajálda, illetve ezt kapd ki! Találtam egy olyan helyet, aminek komolyan az a neve, hogy Ízorgia. Érdekesen hangzik. Illetve van még pizza. Na, te mire szavazol? Úgy fordulok, hogy rá tudjak nézni, kérdőn emelkedik feljebb a szemöldököm, nekem teljesen mindegy, én beérem a pizzával is, vagy a thai kaja is megfejel, utóbbiban nem vagyok olyan járatos, szóval abban rábízom magam, ezen a szépen csengő nevű helyen pedig mindenféle éttermi szintű kaja van, szóval azt hiszem bőven van miből válogatni.
Tetszik, hogy ennyire kiakad ezen a kínais megjegyzésen. Persze én is vele borzongok, de a nevetésemet csak felerősíti a reakciója, és ha nem kelnék fel, lehet, hogy holnap reggelig azon röhögnék, ahogyan sápítozik. - Jól van, jól van, boooocs! - törölök ki egy könnykezdeményt a szememből, még kicsit lötyögve a nevetéstől - Soha ne mondd, hogy soha. Ahhoz még egy kicsit fiatal vagy. - aztán ki tudja, lehet, hogy elfogyaszt egy igazi kínait is. Nem mintha ezt kívánnám, de sosem lehet tudni, nem igaz? - Főként zöldség, szósz és egy csomó csípős fűszer. Ha szereted az ilyesmit, akkor egyszer megéri kipróbálni. Persze lehet, hogy nem akkor, amikor már eleve rákészültünk a gofrira... Ha rendelnénk thai kaját és nem ízlene, akkor kénytelen lenne még egy órát várni, mire kihoznak neki valami újat, amit biztosan megeszik, én meg pofátlannak érezném nélküle kajálni... Szóval ha arról van szó, akkor inkább rendelek neki két helyről, csak legyen valami biztosítéka. - Okés! - kiáltok vissza, aztán fél kezemben a vízforraló, a számban már a teásdoboz, a szabad kézzel csap kinyit, forraló megtölt, matricásrágó egy dünnyögő figyelmeztetést követően szép és pontos ívben repül befelé. - Hmm? - dugom be a fejem a szobába, miközben rotyog a forraló, megkapaszkodva a fal szélében, aztán lebiggyesztem a szám nagy hirtelen - Bah, miért te kapod a macskásat? Én bezzeg érjem be a kisautóval... A végére már elnevetem magam, aztán bontok filtert, kerítek cukrot a szekrény mélyéről és egy nagy bögrében szervirozom a teát, magamnak meg kólát cipelek a hónom alatt. - Basszus, kanál! - csapok a homlokomra, aztán kiügetek, aztán vissza - Mennyi cukrot szabad? - kérdezem reflexből, és a választól függően kimerek pár kanállal és valami elképesztő precizitással kevergetem, amíg fel nem oldódik. Éppen kortyolok, amikor eljutunk az ízorgiáig, és sikerül elérnem, hogy félrenyelésemen majdnem (csak majdnem) az orromon prüszköljem ki a szénsavas, barna lónyálat. - Nyugi, csak félre... félrenyeltem, túlélem... - biztosítom az Ezüstlányt a jóllétemről, az hiányoznak, hogy így kétszázhatvan leélt év után pont egy pohár kóla öljön meg... Visszatérve tehát az Ízorgiára: próbálok tökéletesen közömbös, természetes arcot vágni, értő hümmögést hallatva, aztán úgy határozok, hogy diplomatikus leszek. Meg persze vicces, mert ha elkönyvelne valami besavanyodott nagybácsinak, azt hiszem, hogy lehúzhatnám magam a klotyón. - Ugye nem gyömbéres minden kajájuk? Mert ha már afrodiziákum, akkor oldják meg mással, mert a gyömbér nem az esetem. - majdnem teljesen jó, de nem volt elég vicces - Nekem mindegy, válassz te. Kérlek. - teszem hozzá, aztán röpke szünet után... - Persze én nem vagyok semmi jó és izgalmas elrontója. Asszem. Tárom szét a kezeimet és elnevetem magam, óvatosan kortyolok egyet még az üdítőmből, aztán leteszem a kisasztalra, hogy gondtalanul elvetődhessek a kanapén, a fejemmel Payne háta felé, és elkezdem birizgálni a haját. - Lepj meg, mit szólsz? Rendelj nekem valamit. - nevetek fel - Bármit választasz, úgy éljek, megeszem. Ilyet (azt hiszem) még úgy sem csináltam, szóval miért is ne. Ha mással nem is, legalább ezzel elszórakoztatom, aztán majd kiderül, mennyire szeret (megszívatni).
- Na jól van, ne sírjál, azért ennyire csak nem voltam vicces! - bokszolok bele a vállába, mielőtt ledobnám magam a kanapéra, nehogy már ennyire nevessen rajtam. Mondjuk egy cseppet sem zavar, felőlem nyugodtan, csak hát na, tényleg egy könnycseppet törölt ki a szeméből? - Jól van, jól van, igaz, csak azért akkor is - borzongok meg ismét a gondolatra - Te ettél már kínait? Mármint embert - kérdezek vissza, kíváncsi vagyok, meg valóban túl kicsi, mert egyelőre ehhez az egész emberevős témához elég undi módon állok hozzá. Nagyon jó irányba terelem a beszélgetést.. - Hm, hát a csomó csípős fűszer annyira nem fekszik, a kevés csípős fűszerre még valószínűleg rábólintanék.. Mondjuk egyszer azért kipróbálnám, max tüzet okádnék utána. Vagy közben - mosolyogva vonom meg a vállam, szeretem a csípőset, de csak egy bizonyos mértékig. Most meg amúgy is édesre készültünk, így lehet nem volna a legjobb választás, majd talán legközelebb. - Kéred? - kiáltok vissza, én ezer örömmel odaadom neki a matricát, sőt, akármit is választ, én bizony felragasztom a monitor egyik sarkába, remélem nem veszi rongálásnak. Mondjuk ha annak is venné, akkor természetesen leszedném onnan, de azért bízom benne, hogy nem csak nekem fog tetszeni az új dizájn. - Hát ez eszméletlen cuki! - kiáltok fel vigyorogva, amikor megpillantom a bögrét, amiben a teámat kapom, máris a kezembe veszem, mondjuk aztán gyorsan le is rakom, mert forró, Lynx-en meg jót mosolygok, aranyos, ahogyan itt rohangál és tök jól esik, hogy kiszolgál, ezt majd valahogyan viszonoznom kell, mert az eredeti megállapodás úgy szólt, hogy én viszem gofrizni, erre most meg ő rohangál itt fel és alá. - Hármat, lécci. Úgy figyelem, ahogyan belepottyantja a kanálnyi cukormennyiséget, mintha csak valami varázsfőzetet kotyvasztana, aztán én is kavargatom kicsit tovább, így gyorsabban hűl. Közben persze tudósítok, hogy miféle eredményre jutottam a kajakeresés során, elérek az Ízorgiáig és ijedten kapom felé a fejem, ahogyan fuldokolni kezd. Még fel is pattanok, oldalra döntött fejjel próbálok közelebb hajolni, hogy lássam tényleg minden rendben van-e. - Meg ne fulladj itt nekem, jól vagy? Mit csinálnék én akkor veled? No meg szomorú is lennék, szóval örülök, hogy túléled. Még egy megkönnyebbült sóhaj is elhagyja ajkaimat, ahogyan visszahuppanok a székre, úgy tűnik tényleg megmarad, bár azért rendesen beparáztam. Ha tudtam volna, hogy ilyen reakciót fog belőle kiváltani az étterem neve, akkor előre figyelmeztettem volna. - Fogalmam sincsen, de biztos megvan a tuti, titkos recept - cinkos kis mosoly jelenik meg ajkaimon - Egyébként meg ne mondd már, hogy gyömbérre, vagy más afrodiziákumra lenne szükséged… - kúszik feljebb egyik szemöldököm, ahogyan a tekintetét keresem, aztán amint meglelem, szinte egyből el is fordítom. Édes Istenem, alig pár hónapja harapott át Darren, de azt hiszem már rossz hatással volt rám ezen a téren. Inkább kutatok tovább. - Oké, ha semmi jónak és izgalmasnak nem vagy elrontója, akkor orgiázzunk - jelentem ki tök határozottan és csak aztán esik le, hogy baszki, mégis mi a fenét mondtam! - Mármint az ízekkel, félre ne érts. Azaz az ízorgiával - na ebből már nem mászok ki, inkább sóhajtok egyet és leejtem a fejemet, amolyan asztalfejelés, persze mégsem teljes erővel vágom bele a kobakom, inkább csak ráejtem a lapra a homlokom, ott tartva kicsit, amíg felemelve a két kezem jelzem, hogy bizony elbuktam. - Feladom… - mormogom az asztalnak, de hangomon érződik, hogy ugyan rendesen zavarba jöttem, de én is nevetek, azaz nevetnék, de inkább csak szenvedek a saját hülyeségemben. Mély levegőt veszek és hangosan kifújva emelem fel a fejem. - Oké, na szóval.. - futok neki újra - Akkor rendeljünk az Ízorgiából, ezek után már ez a minimum - vigyorgok én is, habár tök vörös lett a fejem, de nem számít, én már megszoktam, hogy baromi könnyen zavarba lehet hozni, annak pedig egyik velejárója, hogy totál elvörösödök. A következő kijelentését hallva pimasz mosolyra görbül a szám, hátrafordulok, hogy rá pillantsak, persze csak lassan, mert nem szeretném, ha kitépné a hajam. Bakker, imádom, ha birizgálják a hajam! - Hűha, rendben, de aztán ne én legyek a hibás, ha nem kelnek táncra az ízlelőbimbóid… Gratulálok Payne, mesteri érzéked van a hülyeséghez, szuper. Sebaj, már nem is törődök vele, inkább visszafordulok a monitor felé, hogy munkához lássak, nagyban kezdek kutakodni az étlapon, olykor bizony felnevetve a neveket olvasva, ha meg Hunter kérdez, akkor csak elintézem egy semmi-semmi válasszal, vagy egy meglepivel, elvégre az úgy nem vicces, ha mindent tud. Amikor úgy hiszem, készen vagyok, előhalászom a zsebemből a régimódi telefonomat és a monitorról lelesve pötyögöm be az étterem számát. - Helló! Itt Payne Holmes - oké, várok - Nem, még nem rendeltünk innen. A cím? Egy pillanat.. - pillantok Hunterre, hogy letátogjam neki a kérdést, hogy mi a cím, aztán vagy mondja, vagy odaadom a telefont, nekem teljesen mindegy. De ha ezzel megvagyunk, akkor ismét enyém a telefon. - Két adag ételt szeretnék kérni, először is lesz egy Cupido szíve, igen, mehet bele minden. A másik pedig Cupido nyila lesz. Igen, abba is mehet minden. Nem, köszönöm, mást nem kérünk. Mhm, szuper, köszönöm! Viszhall! Nyomom ki a telefont és teszem le az asztalra, hogy kortyoljak az italomból, majd hátradőljek, mint aki jól végezte a dolgát. Csak ekkor sandítok Hunterre, már szerintem a nevek elég érdekesen hangzanak, de sebaj, a kaja leírása jónak tűnt, szóval nem aggódom. Be is csukom az oldalt, nehogy kukucskáljon, hogy mit is rejtenek a kifejezések. - Tiéd lesz Cupido szíve, úgy készülj. Szerintem ez hatalmas megtiszteltetés.. - a komoly fej vágása nem megy túl sokáig, úgyhogy hamarosan elnevetem magam. És hogy mi van a kajában? Azt majd megtudja, ha olyan félóra, negyven perc múlva berobog a futár.
- Nem, nem vicces voltál. Aranyos voltál. Aú! - dörzsölöm meg a vállam, mintha tényleg fájna, bár ennek a gesztusnak inkább játékértéke van, mintsem színházi, hogy eljátsszam, hogy valóban hatalmas fájdalmat okozott. A kérdésére kicsit sután pillantok félre, mert hát... Jaj. Hogy is magyarázzam meg egy huszonéves lánynak azokat az ősi tradíciókat, amik egy időben a mindennapjaim részei voltak anélkül, hogy teljességgel hülyének nézne, vagy éppen undorodna tőlem? Szerintem a reakciómból már rég levette, hogy mi is lenne a válaszom a kérdésére, de udvariatlan lenne megfosztani magától a konkrét választól, szóval nem próbálom ellébecolni a dolgot. - Tudod, ez nálunk szokás volt. Még otthon. - a válldörzsölő mozdulat vakarássá szelídül - Így éltek tovább bennünk a halottaink. De csak a farkasok. Ha létezik duplán kannibalizmus, akkor ez biztos az. Vagy talán még szó sincs rá, hiszen milyen szó lehetne arra, hogy egy vérfarkas vérfarkast eszik? Mindegy. Elodázó, gyors sóhajjal próbálom elillantani a témát. Én persze szívesen mesélek az otthonomról és a családomról, de kétlem, hogy pont ilyen történeteket szeretne hallani. - Akkor majd legközelebb. Simítom meg a karját, buzdítva arra, hogy igenis jó, ha kipróbál dolgokat, amikor úgy érzi, hogy eljött a dolgok ideje. Aztán otthagyom és nekiállok háziasszonyosat játszani. - Jajjj, dehogy, nem azért mondtam, te! - rivallok rá - Csak marháskodok. Pedig micsoda élet-halál harc lehetne egy Tom és Jerrys matrica tulajdonjogáért... Azt persze egyelőre nem látom, hogy felragasztja a gépre, úgyhogy nem is nagyon foglalkoztat a gondolat a továbbiakban. - Ugye? - mosolyodom el, amikor cukinak nevezi a bögrét - Lehet vele csajozni. Vigyorodom el, utalva arra, hogy lám: most is megtette a hatását. Mindegy, megint hülye vagyok. A három cukor parancsra landol a teában, fél szemmel azért az Ezüstlányt kémlelem, amilyen elbűvölten nézi a tevékenységeimet. Majdnem megszólalok, hogy ne aggódjon, nem fog belőle előugrani se nyúl, se béka, de inkább csak hagyom, hogy birtokba vegye, hogy aztán pillanatokkal később majdnem meg találjak fulladni. - Felhívnád Darrent, hogy jöjjön érted? Piszkálom egy kicsit még köhögcsélve, mert azt hiszem, hogy más alternatívája amúgy sem lenne. Szia Darren, Lynx megfulladt, vigyél haza légyszi. Azért jól esik az aggodalma, szóval ha már úgyis áll, nyomok egy puszit a homlokára, hálám jeléül. Felnevetek, egészen furcsa ez a huza-vona: amilyen elánnal megállapítja, hogy valószínűleg még nem vagyok impotens, olyan hirtelen forítja el a fejét, én meg kénytelen vagyok megbökni, hogy újra kivívjam a figyelmét. - Hát ez az. Hogy nem kell, mert nincs min kiéljem még anélkül se az ilyesmit... - röhögök fel - Mindegy, te ezzel most ne foglalkozz. Gyönyörű, ha már egy kölyöknek is arról sír a szám, hogy minél inkább kajtatom Őt, annál messzebbre fut előlem. Inkább végigtörlöm az arcom a tenyeremmel, aztán valahol a számnál el is akad a mozdulat. - Ööö... - szűrődik ki az összeszorított ujjaim közt, és olyan udvariatlan gondolatok ébrednek a fejemben, amiket még magam előtt is szégyenlek, meg ott az a Videó is, szóval... - Ahhoz ketten kevesek lennénk de ha megfűzöd a futárt... Tudom, cseppet sem könnyítem meg a dolgát, érzem az energiáin és a bőre finom kipárolgásán a testét-lelkét elöntő zavart, ami sajnos önkéntelenül is mosolyra fakaszt. Milyen jó, hogy lefejelte az asztalt, így legalább nem látja. De ettől függetlenül persze, hogy májhízlalók az ilyen megszólalások, és van egy sanda gyanúm, hogy idővel... Darren mellett... Nem csak a szájában rendez majd ilyen bűnös élvezeteket. BASSZUS! Elbambultam. Na szóval... - Igen, igen, rendeljünk. Helyeslek úgy, mintha betanított munkás lennék, akinek az a dolga, hog semmilyen körülmények közt se ellenkezzen. Inkább elfoglalom magam a hajával, hanyatt fekve, a fejem fölé emelt kezekkel, érzem, hogy tetszik neki, szóval nem hagyom abba. Csak akkor akadok meg, amikor látom, hogy fordítani készül a fejét. - Bízom benned. Baj? Nézek fel rá ebben a nyakatekert-fejjel-lefelé pozícióban, és finoman elmosolyodom. És egyébként is, a romlott tejnél sokkal szörnyűbb nem lehet semmi, amit házhoz szállítanak, de ha mégis: még mindig javíthatok a tejjel a dolgon. Nem leskelődöm, békésen fekszem, és visszatérek a hajbirizgáláshoz. A testtartásom nagyjából egy pamutgombócot pofozgató macskáéhoz hasonlatos lehet, csak éppen a mozdulataim szelídültek törődővé. Meglep, hogy tényleg telefonról intézi a rendelést, amikor én már gyakorlatilag mindent online intézek. Pedig kettőnk közül ő ennek a világnak a szülötte. Minden esetre átveszem a telefont, ledarálom a címet, aztán vissza is szolgáltatom a készüléket az Ezüstlánynak. Cupido szíve és nyila? Minden mehet bele? Éganya nevére, mégis mi mindent lehet ezekbe pakolni? Nem, nem akarom elképzelni... Amikor leteszi a telefont, a hasamra fordulok, feltámaszkodom a két könyökömre, és felvont szemöldökökkel varázsolok kaján arckifejezést a vonásaimra. - Úgy gondolod? - kérdezem halkan - Nekem adja a szívét, én pedig visszaélek vele és felfalom? - gondolkodom el kissé - De persze nézhetjük úgy is, hogyha már egyszer feláldozta magát, akkor valóban tiszteletlenség lenne nem elfogyasztani. Micsoda mély filozófia, mi? - kacagok fel kissé erőtlenül, mert azt hiszem, hogy mindkét hasonlatból tudunk meríteni mindketten. Bár nekem legalább annyi szerencsém van, hogy az én kudarcaim nem itt történtek és nem tudja az egész falka, hogy pontosan mi a helyzet a magánéletemmel. Mondjuk nem tudom, hogy ez pontosan milyen lehet, mert engem már kitagadtak, mire egyáltalán pletykaszámba mehetett volna az az egész Akutival... Szóval... A szó nélkül lelépések hátrahagyott oldalán való szerepkörben azt hiszem minden részletet sikerült kitanulnom. Elkalandoztam, megint. - Mit szeretnél csinálni,amíg Cupido darabkáira várunk? - kérdezek inkább rá, hátha van ötlete, bár ha beszélni szeretne, nem fogom befogni a száját - Film, sorozat, zene, vodka, felesz vagy mersz, pár kajára várós selfie... nem tudom. Amihez kedved van.
- Jó tudni - mosolyodom el, de azért a bokszolást megkapja, képzelem, mennyire fájhat neki, amúgy sem ütöttem erősen, nem az volt a cél, hogy fájjon. Meg mit érzett volna belőle, ha én erősen megütöm? Valószínűleg akkor sem túl sokat. - Váov.. - csodálkozom rá a magyarázatra, de nem ám olyan plázacicás váoval, amit az említett lányok egy-egy kirakat előtt sipítoznak, annál sokkal, de sokkal komolyabb és valódi kíváncsiságot tükröző váov - Ez érdekes hangzik! - ez a kijelentésem sem illemből született, hogy valamivel azért mégiscsak reagáljak, én komolyan szívesen hallgatnám meg, ha mesélne róla, mindig is szerettem a történelmet, ráadásul én a magam huszonhét évével eszméletlenül kíváncsi vagyok, mit éltek meg a nagyok, honnan jöttek, miféle szokások voltak és az, amit most Hunter felvázolt, bizony elég különleges, merthogy ilyenről még egyáltalán nem hallottam. Az érintésére ezúttal már nem rezzenek össze, nem úgy, mint a teniszpályán. Azóta történt egy, s más, például Ryan visszatért és habár még fogalmam sincsen, mi lesz, vagy egyáltalán mit érzek, az biztos, hogy egyelőre csak barátok vagyunk. Pontosan emiatt sem érzem magam kellemetlenül, amikor végigsimít a karomon, hiába tudom, hogy csak kedves gesztus, a teniszpályán is óvó mozdulat volt, akkor mégis megborzongtam tőle. Most csak úgy szimplán jól esik. Pimasz kis mosolyra görbülnek az ajkaim, amikor rám rivall, hogy nem azért mondta, hogy adjam oda neki a matricát, én azonban mégis szívesen megteszem, szóval máris ragasztom a gépre, remélve, hogy majd kellemes meglepetést okozok neki és ha leszedeti, akkor az ne azért legyen, mert az az enyém és miért adtam neki, hanem azért, mert „megrongáltam” a cuccát. - Hát az biztos, a legtöbb csaj él, hal az ilyen cuki cuccokért! Látod, engem is megvettél.. - helyeslek hevesen bólogatva, persze azért vigyorgok ám rendesen, én sem vagyok kivétel, szeretem a macskákat, szeretem a teát, ez a bögre pedig nagyon aranyos. Na, ez az aranyos! Megijedek, persze, hogy megijedek, hogy ne ijednék meg? A kérdéseimet is felteszem szépen sorjában a válasz pedig annyira egyértelmű, hogy nekem még csak eszembe sem jutott. - Valóban - elnevetem magam - Hogy ez nekem miért nem jutott az eszembe? - forgatom meg játékosan a szemeimet, aztán kapom a puszit a homlokomra, amitől természetesen elpirulok.. Hát kész, annyira nem szeretem, amikor olyan történik, amit nem szeretnék. Mármint a pirulás, mert én nem szeretem. Kb mindenki azt mondja, hogy jól áll és hogy tök aranyos, de én akkor sem vagyok túlságosan oda érte, mert elárul és lebuktat. Inkább le is csüccsenek, hogy aztán valami igazán elméssel válaszoljak a gyömbért illetően, aztán persze el is fordítom a fejem, mert bakker, tényleg azt mondtam, hogy szerintem még nem impotens? A bökdösésére visszanézek rá, a megjegyzését hallva pedig összeráncolom a homlokom. Még hogy ne foglalkozzak vele, már késő, bocsi.. - Ne már, komolyan? - értetlenkedek, mert számomra ez az - Nem hiszem el, hogy nincs senki. Mert vicces is vagy, meg jó fej és habár furi a hajad, azért nem panaszkodhatsz, bár azzal a teniszes hajpánttal jobban néztél ki - sorolom fel a pozitív tulajdonságait, amit ilyen esetekben szokás, meg amik tök egyértelműek már kb elsőre is. Mindegy, nyilvánvalóan igaz, hiszen nem úgy ismerem Huntert, mint aki füllentene, de akkor is furcsa. Ezek után már nem is értem, miért lepődöm meg azon, hogy képes vagyok tökéletesen félrebeszélni, ő meg még rá is tesz egy lapáttal.. Hát kész, nem bírom ki, gázos a szitu, de valamit tenni kell, mielőtt még annyira elpirulok, hogy lángra lobban a fejem. Gyorsan emelkedek fel, hogy a kanapé felé forduljak, hála égnek van rajta párna, így egyet megragadok és felé suhintok vele. - Naaa! - kísérem tökéletes felháborodással a a támadó mozdulatomat, persze hangomban nevetősség érződik. Aztán nemes egyszerűséggel, akár talál az első támadásom, akár nem, felé hajítom a párnát - Ez nem volt szép! - megjátszott durcisággal fonom keresztbe mellkasom előtt a karjaimat, még a szám is lebiggyesztem - Tudjuk, hogy Darren milyen életvitelt folytat, de csak azért, mert ő az apám, még nem leszek olyan, mint ő! - még a nyelvem is kinyújtom, aztán persze elnevetem magam és ha nem szedte fel a párnát, akkor még azt is felveszem. Észre sem veszem, hogy Darrent az apámként emlegetem, talán ez az első, hogy így kimondom ezt, mert gondolatban már játszottam a gondolattal, de annyira nem tetszett eleinte, hogy már attól is kirázott a hideg, hogy a fejemben megjelent a szópáros. Most meg tessék.. Íme még egy ékes példa, hogy bizony változnak a dolgok. Inkább rendeljünk. Lépjünk túl minél gyorsabban ezen a kínos témán, nem szeretnék még inkább belemélyedni, szerintem már így is van olyan vörös a fejem, mint Phil haja. Bele is merülök a monitor tanulmányozásába, hogy keresgélni kezdjek a pompásabbnál pompásabb ételek között. - Dehogy baj! Sőt, kifejezetten jól esik a dolog - szelídül a mosolyom egy sokkal kellemesebb verzióra - Amúgy sem tudnék szerintem nagyon mellélőni, hiszen ti férfiak mindent megesztek. Vagy ez nem így van? - kérdezek, kíváncsi vagyok, beszéljen nyugodtan, amíg én válogatok, cáfoljon rá nyugodtan, egyébként is érdekel, hogy van-e olyan dolog, amit például nem szeret, vagy amitől egyenesen a falra mászik. Megvan a két befutó, tárcsázok és beszélek, átnyújtom a telefont, majd visszaveszem, hogy végül elbúcsúzzak a kedves hölgytől. A válasza meglep, nem gondoltam volna, hogy ilyen irányba mozdul a beszélgetés és habár szívesen mesélnék neki bármiről, sőt, a Ryan-nel kapcsolatos huza-vonáimmat is minden gond nélkül megosztanám vele, most inkább a pozitívabb témákat részesíteném előnyben. Most szórakozunk, majd lelkizünk máskor. - Cupido elég sok mindenkinek adta már a szívét és gondolom ők is minden gond nélkül bekebelezték, szóval.. Nyugtasson a tudat, hogyha tényleg így gondolod, akkor nem csak te éltél vissza vele - mosolyodom el, majd úgy fordulok a széken, hogy teljes mértékben felé nézzek. - Hm.. - gondolkodom el, tulajdonképpen mihez is lenne kedvem, amíg a kajára várunk - Valami zenét kapcsolhatnánk, az tuti - ebben biztos vagyok, szeretek zenét hallgatni és szerintem tök jó, ha van kellemes háttérzaj. A filmet és a sorozatot kizárnám, hiszen akkor nem tudunk beszélgetni - Éhgyomorra vodka? Nem ajánlom, mert nekem amúgy sem kell sok. Bár a legtöbbek elmondása szerint aranyos vagyok részegen, de nem szeretném neked is bebizonyítani - mosolyogva csóválom meg a fejemet - Kajára várós selfie, te jó ég.. Mondjuk a bulidon is tök jó lett a kép, ami rólunk készült. Egek, a többi kép is, anyám, nagyon viccesek lettek. Tényleg, mennyi ideig tartott a másnap? Láttam ám az instagramon a fényképeket, szóval biztos vagyok benne, hogy kemény lehetett az ébredés. Nekem is az volt, pedig le merem fogadni, hogy én csak a töredékét ittam annak a mennyiségnek, mint amit ő elfogyasztott. - Soha nem voltam elég bevállalós a felelsz vagy merszhez, de ha megígéred, hogy senki nem tudja meg, akkor felőlem játszhatunk. Ki tudja, milyen cikis helyzetek alakulnának ki.. Mondjuk Hunterrel játszani nyilván más, egyrészt azért is, mert előtte nem érezném olyan cikinek a dolgot, másrészt meg csak nem szívatna meg annyira. Ugye?
Kicsit nehézkesen kezelem ezt az emberevős témát. Még annak ellenére is, hogy nem érzek felőle éppenséggel undort, sem megbotránkozást. Csak az ilyenkor várható "döbbenetet", de ez még mindig jobb, mintha élből kifordulna a lakásból, nem? És azt amúgy sem engedhetném, mert nekem kell őt hazavinni, ha már egyszer elkértem. És különben se mászkáljon éjszaka egyedül! Bár még csak este van, de akkor se. - Más idők jártak... - sóhajt fel a nagy öreg - Persze most is megtenném, bár errefelé nem nagyon követik az ilyen tradíciókat. Elnevetem magam, kissé erőtlenül, de attól mondjuk nem kell tartson, hogyha valaki a következő Létbe lépne a falkából, akkor azt rituálisan felfalnám. Pozitív változásnak könyvelem el, hogy ilyen jól tűri az érintést. Tényleg jobban van, nem csak Darren képzeli így, és ennek örülök. Nálam ez sajnos ösztönös cselekvés, bár ha túlzottan zavarná, akkor biztosan mindent megtennék azért, hogy visszafogjam magam. Ahogyan az is biztos, hogyha majd észreveszem a matricát, akkor az örökké ott fog majd maradni, ahova az Ezüstlány ragasztotta. - Vuhúú, király. - lelkendezek szolidan, amikor közli, hogy őt is sikerült megvennem - Ja, ha megakadna a torkodon a teába dobott jegygyűrű, ne aggódj: profi életmentő vagyok. Kacagok fel megint, de ilyen az én formám. Egyébként is hajlamos vagyok mindent ilyesmikkel elcseszni, mármint nem a poénnal, hanem azzal, hogy a legkisebb jelzésekből is nászt fantáziálok. Adott esetben. Apró közjáték, megfulladni nem fogok, és már azt is mindketten tudjuk, mi lenne a teendő, ha mégis így esne. Ebben a békés tudatban csókolom homlokon, és nem tudom nem észrevenni a pirulását. Nem releváns ugyan, de sikerélmény, lopva az alsó ajkam belsejére harapok, aztán mindent megteszek azért, hogy a bennem támadó hímelégedettségnek még az illatát is kiűzzem a pórusaimból. Amikor az "erényeimet" kezdi el sorolni, akkor rajtam van a sor, hogy némileg zavarba jöjjek. Nem túlságosan, nem túl komolyan, de azért mégis. - Mi bajod van a hajammal? - vágok vissza nevetve, és reflexből oda is nyúlok, hogy némileg megfésülgessem - Láttál volna mohawk séróval! Na ahhoz vajon mit szóltál volna? - lovagolom meg a pacit a kelleténél talán kicsit jobban. De na, igyekszem "divatos" lenni, ez pedig eléggé az mostanság. Pár éve még sokkal rosszabb volt a full-emóval. És amúgy sem az a lényeg, hogy én milyen vagyok, hanem az, hogy Ő milyen és hogy együtt milyenek vagyunk. Legyintek, és inkább babrálok tovább a hajával, amíg lehet. Ennél a témánál érzem azt, hogy jó lenne ugorni, mert idejekorán jönne elő belőlem a panaszos macskadal, és még a kaja sem jött meg! A szemtelenkedésem jutalma egy arcom felé repülő párna, amit még csak meg sem próbálok kivédeni. Annál sokkal nagyobb büntetés az, hogy érzem feszülni a hasamat, és fix, hogy izomlázam lesz ennyi röhögéstől. - Jaj, ugyan már! - csattanok fel hitetlenkedve - Most miért baj az, hogy szép vagy? Tudod mennyi előnyöd származhat ebből? És különben is, simán lehetsz olyan, mint ő. Már ha nyitva tartod a szemed idő közben. És... nem hagyod szépen elsétálni magad mellett a lehetőgeket. idő közben már a párnát ölelgetem védekező jelleggel. A megállapítására csak felprüszkölök. - Pár perce mondtam, hogy régen szoktam embert enni. Szerinted mennyire vagyok finnyás? Irónia, persze lehet, hogy nem a legjobbkor jött, bár ettől függetlenül baromira érdekel, hogy mit választ nekem. Mert azért nem mindegy, hogy jóízzel vagy muszájból tömöm magamba, ha majd megérkezik. Elég sután nézek fel rá, ahogy Cupidóról beszélgetünk, a szívéről, az enyémről, az övéről... Szeretem, amiért ilyen bölcs, még fiatal kora ellenére is. Kívánom neki, hogy sose vesszen ki belőle. Szótlanul gördülök fel, amikor zenét kér, aztán egyik kezemmel az egérre, a másikkal pedig a vállára telepedem. - Szarni rá. Sóhajtok fel végül, ide nekem azt a szívet. Valóban kár lenne ilyesmivel komolyságot hinteni az együtt töltött időre. Teszek be zenét, a playlist shuffle üzemmődban pörög a Spotifyon, szóval van egy csomó stílus, ami majd váltakozni fog. - Nahát! - csodálkozom el, amikor meglátom a matricát, oda is nyúlok, hogy megsimogassam - Köszönöm. De mondtam, hogy ne add nekem. Hát így hallgatsz az idősebbre? - nevetek megint, és újra megpuszilom a feje búbját. Nem tudom, mi van velem! El fog zsibbadni a szám. - Ne viccelj, az a legjobb. Meghozza az étvágyat. - okítom ki a röviditalokról, ám erőltetni egész biztosan nem fogom - Hát... Ne haragudj, de fullra nem emlékszem, milyen voltál részegen. Már ha a múltkor berúgtál egyáltalán. - a kanapé helyett most a földre csüccsenek törökülésbe - Ne is kérdezd... A kádamban ébredtem fel, csurom vizesen. Ittam egy kávét,megnéztem a képeket és visszamásztam a kádba, magamra engedtem egy csomó hidegvizet és fohászkodtam, hogy fulladjak bele. - röhögöm el magam a másnap kapcsán, bár azt nem osztom meg vele, hogy pontosan mi volt égető szégyenem fő tárgya - Feltettem mindent Instragramre. Fenn vagy? Onnan mindent le tudsz szedni. - osztom meg vele, de ez tök lényegtelenné válik, amikor végül is a felelsz vagy mersznél kötünk ki. Nagyot nyelek.
TRUTH OR DARE
- Ebből a lakásból nem jut ki semmi. Esküszöm. Még a szívemre is teszem a kezem, ez nekem tényleg szent dolog, szóval maximálisan őszinte vagyok vele. De azért csak kimegyek azért az italért... És én iszom belőle, de középre teszem, hogyha... Esetleg. - Akkor... khm... felesz vagy mersz? Teszem fel elsőnek a kérdést, és imádkozom, hogy feleljen, mert az sokkal könnyebb. De nem, úgy dönt, hogy mer, szóval... Huhh. Fújtatok egyet. Mindenki tudja, hova szoktak fajulni ezek a játékok, ugye? Ugye... - Fogadjunk, hogy nem mereeeed... - húzom az időt - Fogadjunk, hogy nem mersz hitelesen meggyőzni arról, hogy valójában leszbikus vagy.
Hallom a választ és az erőtlen nevetést, ez pedig kellőképpen arra ösztönöz, hogy ne boncolgassam tovább ezt a témát. Legyen elég ennyi, bár tény, hogy szívesen meghallgatnám, de erőltetni nem fogok semmit, pláne olyanba belemenni, ami esetlegesen kellemetlen lehet a másiknak, vagy nem szeretné. - Mindenesetre egyszer szívesen hallanék a múltadról, szóval ha mesélhetnéked támad.. - nem fejezem be a mondatot, lágy mosoly görbül ajkaimra, mert hát ugyebár semmi sem kötelező. Mindenki máshogy áll a múltjához, van, aki szívesen mesél, van, aki inkább megtartaná magának és én is csak inkább a szokásaikról, az eredetéről hallanék szívesen. - Ebben egy percig nem kételkedtem! - válaszolok nevetve, holott teljesen komolyan gondolom, biztos vagyok benne, hogy jó életmentő - Másnak is dobtál már jegygyűrűt a teájába? - kérdezem vigyorogva, igazándiból nem is gondolom komolyan, csak viccelődöm, az arckifejezésem is erről árulkodik. Ezek után tényleg vicces lenne, ha lenne valami a bögre alján. Nem tehetek róla, lehet, hogy az érintéseket már teljesen jól tűröm, de a puszi az más kategória, az olyan, mint a következő lépcsőfok és azért ott még nem tartok. Főleg az előbbi megjegyzése után. Persze semmit nem gondolok ebbe az egészbe, egész egyszerűen jól esik a dolog, de mindenki máshogyan reagál az ilyesmire. Nos, én így, elpirulok. A visszakérdezését hallva szélesedik mosolyom, pláne, amikor látom, hogy máris piszkálni kezdi a haját. - Ó, semmi, semmi! - emelem fel védekezően a két kezemet - Nem azt mondtam, hogy valami bajom van vele, hanem azt, hogy furcsa, a kettő pedig nem egyenlő. Nagyon is tetszik a hajad, csak olyan.. furcsa, Nem olyan hétköznapi, na - nyögöm ki végül a szépre rittyentett magyarázatom végén, amikor pedig a mohawk séró kerül szóba, összehúzott szemekkel kezdem Huntert méregetni, igen, pontosan odaképzelem azt az említett hajformát és… - Nem tudom, ahhoz mit szóltam volna. El tudlak vele képzelni, de közel sem biztos, hogy a képzeletem egyezik a valósággal, szóval inkább nem nyilatkozom - milyen bölcs lettem, te jó ég! - De biztos nagyon jól állt - jegyzem meg még egy mosoly kíséretében. - De az összképhez igenis hozzájárul az is, hogy te milyen vagy. Szóval szerintem az is lényeges - kötözködöm kicsit, persze továbbra is kunkorodik a szám, szóval egyáltalán nem akarom én megbántani, vagy bármi ilyesmi - egek, de rosszul érezném magam akkor! -, csupán megosztom a véleményem, mert szerintem akkor is a helyes férfiak csoportját erősíti. Tovább persze nem boncolgatom a témát, haladjunk csak nyugodtan tovább, semmi olyanba nem szeretnék belemászni, amibe ő nem kívánkozna. Repül a bálna párna, teli találat, persze úgy könnyű, hogy nem is védekezik, de sebaj, én akkor is örülök neki, aztán persze fel is csattanok, mire ő is hasonlóan tesz. Először némileg furi arcot vágok, amikor azt mondja, szép vagyok, megbotránkozom rajta, aztán persze elnevetem magam és még a fejem is megcsóválom. - Ebben a tekintetben egyáltalán nem szeretnék rá hasonlítani - sok dolog van, amiben igen, de ez pont az a dolog, amiben egyáltalán nem. Persze aztán ki tudja, mit hoz a jövő, de egyelőre én így állok a dolgokhoz. Tényleg azt mondta, hogy szép vagyok? - Igaz, ott a pont - kapok a fejemhez - Tekintsd semmisnek a kérdésem - mosolyodom el, persze azért remélem, hogy ízleni fog neki, amit választottam, kellemetlen lenne, ha azért enné csak meg, mert így illik, mert kell. Felpillantok rá, amikor a vállamra támaszkodik, a megjegyzését hallva pedig ezúttal rajtam a sor, hogy prüszköljek egyet, majd széles mosollyal bólintsak. - Oké. Szarni rá. Próbálok totál komoly arcot vágni, hogy én akkor most megfogadom a tanácsát, de nem tudom miért, ez az egész, a szitu, a két szavacska ilyen reakciót vált ki belőlem - Jujj, ez király zene! - lelkesülök fel, amikor az első hangok felcsendülnek, egyik lábam máris mozog, ritmusra dobolok vele halkan, a kérdést hallva pedig elmosolyodom, a fejre kapott puszi pedig ugyanolyan jól esik, mint az eddigiek. - Nagyon szívesen - pillantok fel rá, majd a nyakam behúzva folytatom - Eddig még nem fordult elő, hogy engedetlen lettem volna, de egyszer mindent ki kell próbálni.. - cinkos mosolyra görbülnek ajkaim, a választ a helyzet szülte, nem leszek ezután sem rossz kislány, legalábbis nem terveztem. Persze attól függ, mi számít rossznak, mert ha a legutóbbi kis magánakciónk Phillel annak számít, hát akkor már rég elkezdtem a dolgot - Így legalább mindig eszedbe jutok, ha leülsz a géped elé. Csak sóhajtok és mosolyogva csóválom meg a fejem az okításra, én elhiszem, csak nem biztos, hogy olyan tanácsos, ha én éhgyomorra iszom. - Nem haragszom - vigyorgok - Az én értelmezésemben az már berúgásnak számított, mások mércéjével mérve valószínűleg nem volt az, amit produkáltam. De én jól éreztem magam! - és nekem ez a lényeg. Mondjuk azért az is elég fontos, hogy maga az ünnepelt hogy érezte magát, de ahogy láttam, ő is igencsak élvezte a dolgot. - Ugyan, miért? - csillan kíváncsian a tekintetem, miközben a székről én magam is a földre telepszem - Amúgy meg nem lett volna jó, ha belefulladtál volna. Én szomorú lettem volna, mondjuk tuti vittem volna virágot a sírodra - nevetek én magam is, persze egyáltalán nem szeretnék semmi ilyesmit és remélem, hogy Lynx sem veszi rossz néven, hogy ilyesmi gondolatok jutottak az eszembe. - Igen, igen, láttam őket. Haláli.. - nevetek, miközben két kezem közé fogom az arcomat, felidézem az este történteket és atya ég, elég durva buli volt, azt azért meg kell hagyni - Egyébként ott vannak a saját képeim is, majd eljuttatom hozzád, ha szeretnéd, ott is vannak igazi gyöngyszemek. A többi azonban nem számít, mert belekezdtünk valami olyanba, amit lehet holnap már bánni fogok, de egye fene, ki tudja, lesz-e még ilyenre alkalmunk.
- Ó, azt tudom, a teniszpályán elhangzottakat sem hallottam még vissza senkitől, szóval maximálisan bízom benned - lágy mosoly jelenik meg az arcomon, tényleg így gondolom, a teniszpályán sem hallgatózott, pedig megtehette volna, akkor aligha most fogja elkezdeni kifecsegni a dolgokat. - Hm. Csapjunk bele, merek - válaszolok határozottan, feljebb emelve kissé a fejem, továbbra is vigyorgok, amikor megjelenik az üveg, én egyelőre a teámat húzom magamhoz közelebb, de egy cseppet sem zavar, hogy ő az üveget választja. Húzza az időt, én pedig egyre inkább tűkön ülök és habár nem félek, de azért kíváncsi vagyok, mivel fog előrukkolni. Most nincs senki, aki a későbbiekben cikizne egy esetleges kínos pillanat miatt, ha meg kettőnk között elevenednének majd fel a jövőben az emlékek, az részemről nem fog a legkellemetlenebb pillanataim közé tartozni. Vagy várjam ki a végét? A feladatomat meghallva fújtatva vigyorodom el, hogy egy kortynyi tea után a tekintetét keressem. - Nem értem, miért kell téged erről meggyőzni, azt hittem azért sejted már a dolgot - vonom fel a szemöldökömet, mindenféle színészi képességemet beleadva a dologba. - Először is ott volt a teniszpálya, lehet csak te nem figyeltél, de azért voltak olyan pillanatok, amikor belepirultam Naomi egy-egy megjegyzésébe - sütöm le a szemem, mintha kissé kínosnak érezném a dolgot - És ráadásul most is egy csomó olyan helyzet volt, amire tuti másként reagálok, ha az ellenkező nemhez vonzódnék. Arról nem is beszélve, hogy szerinted még ilyen messze ülnék tőled? - kérdezem kis pimasz mosollyal a szám szegletében. - Tudod, amit ti, férfiak megbámultok egy nőben, az számomra is csodálni való. Ott vannak a finom, formás idomok, a bájos arcvonások, hmm - lehunyom a szemem, mosolygok, mintha most képzelném magam elé az illetőt - És a csodálatos haj! Egy férfinak soha nem lehet olyan szép haja, mint egy nőnek - grátiszként még egyik ujjammal az egyik tincsem is csavargatni kezdem - Tudod milyen jó érzés abba beletúrni? - sóhajtok fel - Ó, biztosan tudod, hiszen te is a nőkhöz vonzódsz. Kuncogom el magam, majd újabbat kortyolok a teámból és ha nem adja jelét annak, hogy sikerült meggyőznöm, akkor folytatom. - Az pedig már csak hab a tortán, hogy egy nő ajka sokkal puhább, mint egy férfié, mit ne mondjak, sokkal szívesebben csókolgatom azt - ráharapok az alsó ajkamra a hatás kedvéért. - Azt persze már megemlítenem sem kellene, hogy egy nő sokkal intenzívebb érzésekre képes, mint az általam eddig ismert férfiak, én pedig imádom az olyat! Szenvedély, érzelmektől túlfűtött pillanatok.. Soroljam még? Ismét a szemlehunyáson van a sor, ajkaimra mosolyaim egyik lágyabb formája költözik, aztán jó pár pillanatot kivárva nyitom ki a szemem és mintha megtörne valami pillanat, még a mosolyom is másmilyenné változik. - Na, hány pontot kapok? - teszem fel a kérdést, nem bírnám ennél tovább előadni a dolgot és remélem Hunter sem kíván tőlem ilyesmit, mert nem is nagyon tudnék már mit mondani. Szóval ha elfogadja az alakításom, akkor bizony rajtam a kérdezés sora. - Nos akkor kedves Hunter.. Felelsz, vagy mersz? Ő is a merészebbik fajtából való, így némi töprengés után először is magamhoz ragadom az üveget. Azt hiszem sutba dobom az „éhgyomorra nem iszunk” elméletemet, egy korty után grimaszba rándult arccal teszem vissza az üveget. Egek, sosem voltam a tömény pia híve. Aztán pimasz mosoly kúszik ajkaimra és jöhet az a bizonyos feladat. - Nos, ha már leszbikusnak lettem titulálva, akkor kérlek, helyezkedj női szerepbe és próbálj meg elcsábítani. Fogalmam sincsen, honnan veszem a bátorságot egy ilyenhez, de most játszunk, nekem pedig kezd kinyílni a csipám, mindenesetre egy újabb korttyal koronázom a fergeteges ötletet és kíváncsian várom a dolgot.
Kezdőlap
