Ahhoz képest, hogy milyen régóta befutott az utolsó Hagen is Fairbanksbe, hallatlan, hogy eddig vagy épp időnk, vagy alkalmunk nem volt összefutni. Pedig belegondolva, hogy anno New Yorkban, tanoncként mennyit lógtunk együtt! Itt csak az egyetem folyosóján, futtában váltottunk néhány szót, mióta Celeste ide költözött, így aztán miután a temetés után kezdett minden visszaállni a megszokott kerékvágásba, az egyetemen elcsípve megkérdeztem, nem-e lenne kedve valamelyik este beülni valahová inni egyet? Biztosan sok mindent történt vele is az elmúlt egy évben, no meg nekem is lenne miről sztorizni, mióta New Yorkból áttettem Fairbanksbe a székhelyemet. A Snows in Hell jó helynek tűnt így látatlanban, kellően csendes, kellően kihalt, meg nem is az az elit piperkőc bár, ami olyan népszerű a fiatalok között mostanság, és az üvöltő tüctüc zenétől két szót se tud váltani az ember a másikkal. Ahogy leparkoltam a motorral, besétálva egyből őt kezdtem keresni a tekintetemmel, de úgy tűnik, hogy ezúttal nekem sikerült előbb ideérnem – addig is legalább kerestem egy szimpatikus, üres asztalt, aztán kihámoztam magam a dzsekiből, meg a bukósisakot is biztonságba helyeztem a szomszéd széken, mert igaz, hogy már határozottan jobb idő van, mint mondjuk januárban, de motorral azért még elég hideg tud lenni, pláne így este felé. Ha idő közben ő is befutna, csak intek neki, hátha úgy előbb észrevesz az egyik sarokban, majd ha ő is ledobta magát az egyik székre, már kérdezem is, hogy mit inna – amíg kihámozza magát a kabátból, addig legalább én is hozok egy körre való italt, aztán majd meglátjuk, hány pohár meg üveg fog sorakozni itt az est végére. - És, milyen érzés újra a „kis” családoddal egy városban élni? Csak nem rémisztő volt az a nagy szabadság, hogy mindenki ide költözött, csak te maradtál New Yorkban? - csaptam bele a dolgok közepébe, komolytalanul heccelve, hisz honnan sejthettem volna, hogy akár komolyabb oka is elhet a költözésének, mintsem némi magány. - Valahol vicces belegondolni, hogy én meg néhány nap híján pont egy éve költöztem ide. Azt hiszem, ilyentájt még ezerrel intéztem a papírokat meg a szerződés körüli dolgaimat. - jegyzem meg ábrándosan, felidézve azt az utolsó pillanatos kapkodást, amit akkoriban produkáltam. Pedig ha tudtam volna, mi – vagy inkább ki – vár itt rám, biztos nem készülődtem volna olyan lelkesen, az is biztos. Vagy ha igen, akkor azért, hogy valami más helyet kerítsek minél előbb Fairbanks helyett.
Természetesen volt kedvem találkozni Jacksonnal, hiszen annak idején nagyon jó barátok voltunk mi ketten. Sajnáltam is akkor, hogy elkallódtunk végül egymás mellől, de hát az élet már csak ilyen. Aztán a sors úgyis újra összesodor, ha úgy akarja, hogy találkozzatok még. Szóval velünk is ez lett, éppen a világvégén. Mégis mennyi esély volt erre? Szerintem nem túlzottan sok. Egyébként fogalmam sem volt arról, hogy miféle helyre megyünk, csupán tippjeim voltak az alapján, amit az útbaigazításkor mondtak róla. Nem az általam leginkább kedvelt helyek egyike lesz szerintem, de azért el sem zárkóztam tőle. Miért tettem volna? A társaságom legalább jó lesz, és különben sem akartam egyből ítélkezni, amikor még a nevén kívül semmit nem tudtam róla. Lehet, hogy vannak ott jó arcok, akik nem olyan balhésak, és majd most megismerkedhetek velük is. Fiatalok, nem csak a törzsvendég melósok. Végül azért csak sikerült megtalálnom a kis kocsmát, bár némi késés volt az ára. Jax talán nem fogja leharapni miatta a fejem, vagy legalábbis szívből reméltem, hogy nem készül efféle merényletre ellenem. Bőven elég lesz majd az ivás, amiben azóta nem volt részem egyébként, hogy ideköltöztem. Mondjuk úgy, hogy az már jó pár hónap. Nem kevés! - Jajj, bocsi, hogy csak most! – kezdtem máris, miután nyomtam egy üdvözlő puszit a férfi arcára, aztán ledobtam magam vele szemben. Már bújtam is ki a kabátomból, csak a sálat hagytam magamon, így fedve fel Amerika kapitányos pólómat. Azt hiszem, hogy egyértelműen állást foglaltam, csak hogy stílusosak legyünk itt az egyik legújabb mozihoz. – Nem volt olyan könnyű egyből idetalálni. – vallottam be őszintén. – Úgy látszik, hogy még mindig nem szoktam meg teljesen az új helyet. – zavaromban nevetni kezdtem, hátrarázva néhány kósza tincset. Vodkát kértem így első körben, és türelmesen megvártam, amíg visszatért az asztalhoz. Csak ekkor könyököltem fel rá, és hajoltam oda közelebb, néhány szem sós mogyorót dobva a számba. - Nem is tudom. Jó, hogy itt vannak, de néha túlzásba viszik az aggódást a szüleim. – vontam mega vállaimat lazán. – Nem, dehogyis! – ráztam a fejemet mosolyogva. – Csak hiányoztak, úgyhogy gondoltam utánuk jövök. Csak reménykedni tudok, hogy nem fogom megbánni néhány hónapon belül. – vicceltem el a dolgot egy kicsit. Egyelőre Joe-ról inkább nem beszéltem most, mert tényleg nem miatta költöztem. A szakításunk volt a költözés miatt, szóval épphogy fordítva történt. És különben sem ittam még ehhez eleget. - És nem bántad meg, hogy ideköltöztél? – kérdeztem kíváncsian. – Azért nem jellemző, hogy egy hozzád hasonló celebecske eljön a világvégére! – igen, én is hecceltem, természetesen.
- Lásd kivel van dolgod, megbocsájtok most az egyszer. - vigyorodtam el komolytalanul, miután viszonoztam a köszöntését. - Ugyan már, az egész város nincs akkora, mint New Yorkban egy körzet. Ennyire csak nem lehet rossz a női tájékozódási képesség... - cukkoltam egy kicsit, mert legyünk őszinték, előző lakhelyünkhöz képest ez a hely tényleg tűnt inkább valami méretes falunak, mintsem városnak. Amíg kihámozza magát a kabátjából, addig intéztem is az első kör italt, hogy aztán már egy-egy pohár vodka mellett folytathassuk a beszélgetést. - Jó, hát tudod, milyenek a szülők, mindig, mindenért aggódnak. Engem anya épp hogy nem hívott fel óránként, amikor költöztem, hogy mi újság... Elértem a repülőt? Rendben ment az átszállás? Megvannak a papírok? Jó a szállás? - csóváltam a fejem hitetlenkedve, abba meg valahol furcsa belegondolni, hogy ahhoz képest, akkoriban mennyit beszéltünk még telefonon, nyártól számítva egyetlen szót sem váltottunk. - Csak nem. Megvan annak is a maga szépsége, ha egy helyen az egész család. - jegyeztem meg töprengve, mielőtt beleittam volna az italomba. Igaz, részemről bőven elég volt a családból annyi, amennyi itt volt, az meg pláne megkönnyebbülés, hogy a többi része az ország túlfelében, de hát na, nem lehet mindenhol olyan családi összhang meg idill, mint Hagenéknél. - Celeb? Én? Ugyan már...! Ha nem tudod jobban mint én, mikor mivel töltöm a napot, meg nem like-olják milliók a legutolsó béna képemet meg kiírásomat is facebookon, akkor nem is számítok annak. - legyintettem, mert azért legyünk őszinték, a sportolóknak azért közel sincs akkora rajongói tábora, mint manapság egy-egy felkapottabb színésznek vagy énekesnőnek. Arról nem is beszélve, hogy a rajongói kör koreloszlása is igencsak eltérő... - Nem mondom, az elején szívtam a fogam nem keveset, hogy miért nem mentem inkább más helyre, de mostanra egészen megszokam az itt létet. Sőt, fogjuk rá, még meg is szerettem. Igaz, eleinte nem gondoltam volna, hogy ilyen megnyugtató meg pihentető tud lenni az élet egy ilyen isten háta mögötti kis városban. - fordítottam kicsit komolyabbra a szót az előbbi hülyéskedés után. - Tényleg, amúgy néztél már munkát? Kíváncsi vagyok, pilótaként is fogsz-e repkedni a környéken, vagy csak a földön maradva tereled a túristákat. Mert ha fogsz, akkor egyszer szívesen elkísérnélek, biztos szép lehet a környék fentről. - legalábbis látványosabb, mint mondjuk New York környékén, hegyek, erdők, jégmezők, északi fény. Fentről vajon sokkal másabb, mint a földről szemlélve?
- Igazán jó barát vagy, Jax! – vigyorodtam el én is, leutánozva az arcán ülő kifejezést. Azért sejtettem ám, hogy nem fogja leharapni a fejem csak azért, mert késtem egy kicsit. – Jó, tudom, de még nem ismerem ezeket az eldugott helyeket! – emeltem meg a két kezemet megadóan, jobb híján. – Tudod, hogy nagyon jól tájékozódom… - vetettem rá megsemmisítő, sértett pillantást. Rám nem volt igaz, ami a legtöbb nőre igen. Én remekül eltaláltam bárhová, valahogy ösztönösen éreztem, hogy merre menjek. Ide is sikerült eljutnom, némi útbaigazítást követően. - Igen, tudom. – sóhajtottam gondterhelten. Nem akartam én ezért haragudni a szüleimre, de néha tényleg megnehezítették a mindennapokat. – Jó, de ő nem volt veled. Az enyémek viszont látnak engem minden nap. – emlékeztettem finoman. Így kicsit nehezebb volt a dolgom, de túléltem, mint azt ő is láthatta. – És azóta is ilyen sokat hívogat? – érdeklődtem kíváncsian, ha már így témánál voltunk. Engem nem hívtak sokszor, miután elköltöztek, de azért sűrűn beszéltünk egymással. Így én is könnyebben telefonáltam, azt hiszem, hogy nem éreztem kényszernek. - Persze, nagyon szeretem őket! – jelentettem ki gondolkodás nélkül, miután ráemeltem az italt, és lehúztam a felét. Kicsit elfintorodtam, ahogy végigmarta a torkomat, de annyi baj legyen! Nem volt vészes, és pont ezért az érzésért jöttünk ma ide. Természetesen a beszélgetést leszámítva, mert hát az is elég fontos volt ám. – Igen, celeb! – bólogattam lelkesen. Ismertem egy hírességet, azért ez nem semmi! – Na, én azért like-oltam a legutóbb is a kiírásod! – olyan komolyan mondtam, amennyire csak tudtam. Egyébként tényleg így volt, de én nem megszállott rajongó voltam, csupán egy régi barát. Azért nem ugyanaz a kettő! - Gondoltam, hogy nem volt olyan sima az átállás… - együtt érzően bólogattam. – Szerintem csak az tud lenni. Kivéve, amikor Alignak idelátogat. – fintorogtam újra, felhúzva kicsit az orrom. Ő ugyan nem volt itt, de én igen. – Hallottam, hogy van egy lányod is. Nem is említetted! – böktem meg a vállát, átnyúlva az asztal fölött. – Szégyelld magad, hogy még nem újságoltad el magadtól a legnagyobb hírt, ami csak lehet egy ember életében! – kedveltem egyébként a gyerekeket, kíváncsi is voltam rá, ami azt illeti. Ez egyértelmű lehetett a reakciómból is. - Ugyan, drágám! – legyintetem vigyorogva. – Eleve azért jöttem ide, mert a város állást ajánlott. A városnak dolgozó pilóta vagyok, még házat is kaptam tőlük, bár elég romos, és a holdtöltekor szét is lett cincálva. – panaszoltam el máris. – Szállítmányokat viszek, meg néha embert is: Ha van kedved, tényleg jöhetsz velem! – ajánlottam fel lelkesen. – Nagyon szép ott fent, bár maximálisan még mindig nem álltam munkába, de azért egész jó vagyok. Jövő héttől veszem át az előző pilóta helyét, eddig csak besegítettem. – magyaráztam tovább zavartalanul. – Hamarosan érkeznek a csoportok is, a nyári időszakra, sűrű napoknak nézek elébe! – vetítettem előre a rám váró „keserű” jövőt. – Úgyhogy szerintem addig igyunk, amíg van rá időm! – ráztam meg a kiürülő poharamat a szeme előtt.
- Nem én mondtam. - vigyorogtam a bókjára, amikor pedig magyarázkodni kezdett, csak hosszasan bólogattam. - Perszeee, persze. Tudom ám. - hisz New Yorkban volt alkalmunk együtt terepre menni párszor, igaz, az ott volt, ez meg itt - Akarom mondani, látom. - tettem hozzá szemtelenül, fittyet hányva a megsemmisítő pillantására, mert mi a legrosszabb, ami történhet? Mást nem kapok egy jelzés értékű nyaklevest, hogy fejezzem be, övé az utolsó szó. - Hát, ha minden nap nem is, New Yorkban azért láttak minden héten, miután elköltöztem, akkor is. Csodálom a türelmed, én biztos nem bírnám elviselni, ha naponta bekopogna. - vagyis... régebben is rosszul viseltem volna, nem hogy most. - Nos... az igazat megvallva, már nem igazán. - felelem, és még csak nem is hazudok vele, ahhoz képest, eleinte mennyit hívogatott, meg Maya kiderülte után mennyire próbált elérni telefonon – hiába, egy idő után egészen elmaradoztak a hívások, hála az égnek - Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azért, mert hónapok óta nem vagyok hajlandó felvenni a telefont, ha hív. Volt egy csúnya... hm.. minek nevezzem? Nem épp összeveszés, inkább nézeteltérés? Mindegy is. - gondolkozok hangosan, mi lenne a megfelelő szó, mert egy árva veszekedés nem hangzott el köztünk, nemes egyszerűséggel csupán minden tőlük érkező üzenetet és hívást ignorálok, mint ha nem is léteznének. - Köszi! Tudtam, hogy mindig számíthatod rád. - feleltem hálásan, bár tény, túl aktív akkor sem voltam a közösségi oldalon, vagy ha igen, már egy jó ideje akkor is inkább csak munka ügyben, személyesben kevésbé. Hülye lennék tálcán kínálni a cikk-alapanyagokat a mindenféle idióta pletykalapoknak, dolgozzanak meg érte, ha kell nekik. - Még egy dolog, ami nem hiányzik New York után. - fűztem még hozzá, hisz legyünk őszinték, ott amilyen felhajtást tudtak csinálni minden kicsit is híres ember életéről, itt többnyire a kutyát se izgatja. Vagyis de, egy-két hétig, aztán visszatér a szokásos punnyadás. - Ne is mondd... Mielőtt idejöttem volna, meg sem fordult a fejemben, hogy ennyire szar a helyzet ilyen téren. Azt meg a fene gondolta volna, hogy úgy se ússzuk meg, ha elhúzunk áprilisra. - dünnyögtem a poharamba, elég ütősen nyomasztó lett így is az egész, hogy itt se voltunk. Mielőtt azonban még ismét elsüllyedhettem volna a depizés mocsarában, Cel már témát is váltott, én meg kaptam a szolid lecseszést részéről. - Most erre mit mondjak? Nem kérdezted...? - hessegetem el a kezét, csak ne bökdössön itt - Azt hittem, apádék már beszámoltak róla, a protektorátuson belül nem titok különösebben. - legalábbis mostanra már, pláne, hogy a kedves anyukája is őrző... - Mondjuk belegondolva, lassan a munkahelyemen is ismeri mindenki a kisasszonyt, nem csak a diákjaim meg a játékosaim. - tettem hozzá, amennyit ott lógott Maya, amikor előbb végzett a sulival, mint mi a munkával. - Ó, én kérek elnézést. - emeltem a poharam a visszavágását hallva - Már épp kérdeztem volna, milyen pilótaként állsz szolgálatukban, aki a szúnyogokat permetezi? De ez a szállítmányos egy fokkal jobban hangzik, akkor valamikor majd odacsapódok melléd potyautasnak. - éltem az alkalommal, igaz, hogy mikor, az jó kérdés... Mondjuk lassan úgy is nyári szünet, nekem meg annyi időm lesz, mint a tenger, csak Mayával kell kezdeni valamit addig. Mást nem ő is jön velünk, legalább megismerik egymást, csak félő, ha Naomi a motorozás gondolatáért se rajongott kettőnk kapcsán, a repülővel sem lesz lelkesebb. - Akkor nem fogsz unatkozni. Nálam lement a szezon, lassan itt a nyári szünet, szét fogom unni az agyamat. Lehet majd benézünk hozzád párszor Mayával, ha nagyon nem tudunk mit kitalálni.- nyúltam az üveg után, mert vettem át a lapot, töltöttem is egy következő kört neki, nehogy a végén még a fejemhez vágja, hogy sajnálom tőle. Vagy miattam szomjazik.
- Néha én is nehezen viselem, bevallom. - árultam el a nem túlzottan nagy titkot. - De azért szeretem, hogy itt vannak, amíg nem terhes a dolog. Azt hiszem, hogy lassan kezdenek rájönni, hogy tényleg felnőtt ember vagyok, és ezt igyekeznem tiszteletben tartani. Aztán vagy összejön, vagy nem! Helenán azért még kiélhetik a szülői ambícióikat. - zártam le ennyivel, mert ez volt az igazság. Szerettem egyébként a közelségüket, és apával amúgy is sokat találkoztam, ha az egyetemen volt dolgom. Bekopogni meg csak úgy azért nem szoktak, maximum rám telefonálnak egy párszor nap közben. - Hogy hogy? Történt valami? - érdeklődtem kíváncsian, nem törődve azzal, hogy esetleg nem szeretne belemenni a témába. Ha már őszintén válaszolt, akkor igazán mondhat egy-két dolgot ezzel kapcsolatban, vagy nem? Csak úgy nem hiszem, hogy ez megváltozna egy szülőnél, ok nélkül nem szokott ilyesmi történni. Talán pont rosszra tapintottam rá, de a barátok már csak ilyenek. Azért vannak, hogy az ilyesmit kibeszéljék egymás között. - Ó, értem! Sajnálom! Bár nem tudom, hogy szeretnéd-e rendezni a dolgot, de idővel biztosan meg fog oldódni! - azt hiszem, az ilyen esetekben semmi okosat nem lehet mondani, maradtak hát a közhelyek. Ennyivel is próbáltam javítani a helyzetet, de ez az ő dolguk lesz, és ki vagyok én, hogy beleszóljak? Nem volt ilyesmihez jogom, ezzel tisztában voltam, de barátként itt voltam mellette. - Azért felhívhatnád majd, nehogy megbánd, amikor már késő lesz... - jó, nyilván nem tartunk még ott, de az évek olyan gyorsan elrepülnek. Szerintem egy nézeteltérés nem ért annyit, hogy megszakítsa a kapcsolatot maximálisan a családjával. - Még mindig jobban jártatok, mint én! - fintorogtam, a számat húzva közben. - Rám tört egy eszelős kóbor nőstény! - emeltem meg a kezeimet, ezzel jelezve, hogy milyen borzasztó volt. - Nem tudtam, hogy kérdeznem kell, hogy hé! Nincs egy eltitkolt gyereked, Jax?! - játszottam el egy kicsit magasabb hangon, parodizálva saját magam. - Nem hiszem, hogy ez lenne számára a legfontosabb hír, ha velem találkozik, már ne is haragudj. Mi nem élünk a bűvöletedben! - utaltam vissza a korábbi celeb-témára. - Akkor ennél is jobban szégyelld magad, hogy én meg még nem! - teljes felháborodás ült ki az arcomra, miközben hitetlenkedve ráztam a fejemet. - Hihetetlen vagy, komolyan! - szögeztem le mogorván. - Naomitól tudom egyébként, nemrég megkeresett... - fűztem hozzá, hogy tudja, ki volt az információforrásom. - Jól van! És különben sem permetező géppel repülök! - újabb megsemmisítő pillantás volt a jutalma azért, mert kötekedett velem. Tudtam én, hogy csak baráti kötekedés részéről, éppen ezért értem be a gyilkos nézéssel ahelyett, hogy leütöttem volna. Bár ráfoghatnám, hogy pusztán szeretetből tettem. - Ettől azért nem tartok annyira! - vigyorodtam el. - Jól van, de egy gyerek mellett nem hiszem, hogy nagyon fogsz unatkozni. Tök fura, hogy már van egy gyereked... - jutottam megint erre a megállapításra, már nem először a mai találkozásunk alatt. Azért nehéz ezen csak úgy túllépni, lévén, hogy egy korúak vagyunk, nekem meg még csak kilátásban sem volt ilyesmi. - Igyunk még egyet! - indítványoztam lelkesen, és már fel is álltam, hogy ezúttal én hozzak egy kört neki.
- Jó, hát könyörgöm, elmúltál 27... akarom mondani, 18, lassan ideje, hogy rájöjjenek, felnőttél. A húgod meg képzelem, oda meg vissza van az örömtől, hogy övé minden figyelmük. - mert jóból is megárt a sok, ugyebár, és emlékszem, annyi idősen én mennyire a hátam közepére se kívántam a szülői aggodalmaskodást. Ami persze nem jelenti azt, hogy nála is így van, csak a hasonló korú fiatalokat elnézve... látok belőlük eleget az egyetemen. - Úgy is mondhatjuk. Az őseim jobban tudnak titkot tartani, mint azt valaha képzeltem róluk. - vagy hazudni, nézőpont kérdése. Jobban azonban nem akaródzik belemenni a témába, akármennyire is genyó dolog ilyen információmorzsák elejtése után hallgatásba temetkezni, de na... inkább igyunk. Úgy is visszatér még később a téma. - Jah, idővel biztos. - mondjuk én így elsőre olyan 10 évet saccoltam neki, abból lassan eltelt egy, jól haladunk - Persze. Anyu. - nyomom meg az utolsó szót, mielőtt még túlzottan kedve támadna anyáskodni felettem, mert értem én, hogy csak jót akar, de úgy, hogy nem tudja, milyen dolgok húzódnak a háttérben... inkább ne. Amúgy meg úgy se lesz semmi, csalánba nem üt a ménkű. - Te jó ég, azért az se rossz. Remélem azért nem sérültél meg nagyon... Még jó, hogy nem valami idősebb volt! - igaz, most nem véltem semmi olyat felfedezni rajta, ami valami durva sérülésre utalhatna, de aztán ki tudja, amíg mi kómáztunk, hány gyógyító vette kezelésbe. Egy hét alatt azért nagy csodát tudnak elérni. - Most erre mit mondjak? Akár kérdezhetted volna, amíg New Yorkban voltam, én se tudtam róla, nem hogy esélyem lett volna titkolni... - tártam szét a kezeimet, kibukva a kis parodizálása hallatán arra meg, hogy már megint ezen a celeb témán lovagol, csak egy rövid nyelvnyújtással feleltem. - Látod? Ha ilyenekről nem tudsz, nem is számítok igazinak. - vágtam vissza, amíg meg nem kaptam a szóbeli fejmosást, én meg csak megadóan emeltem fel a kezeimet. Kezd olyan érzésem lenni, hogy ebből már jól nem jövök ki, még ha nem is lesz harag belőle, csak csipkelődünk a másikkal. Nők... - Ó, szóval Naomitól? - csaptam le inkább erre az új infóra - Az tök jó, legalább a legfrissebb híreket tudhatod, első kézből. - és nem valami fél falut megjárt pletykát, aminek már három ember után se sok köze volt a valósághoz, nem hogy annyi után. Semmi visszavágás a permetezőgép kapcsán? Jó vagyok! Vagy majd az lesz a visszavágás, hogy mégsem mehetek vele... - Azért egy pillanatra megállva, csak hogy tisztázzuk a dolgot – azt is említette Naomi, hogy a lányunk nem egy pár hónapos, vagy éves lurkó, hanem most nyáron lesz 10 éves? - kérdezek vissza, biztos ami biztos, mielőtt ő azt veszi magától értetődőnek, nekem meg az utóbbi az - És ha ennek fényében még hozzáteszem azt az apró infót, hogy a szüleim nagyjából 10 évvel előbb szereztek tudomást a létezéséről, mint én, akkor azt hiszem, hogy azzal minden korábbi kérdésedet megválaszolom a miért-nem-beszélünk téma kapcsán is. - tettem még hozzá érdekesség gyanánt, miért olyan bonyolult a helyzet otthon, amilyen. Legalább ezen a téren, szülő-fronton. - Mondjuk az igaz, hogy sokat így se unatkozik mellette az ember. És ne is mondd... tényleg az. - értettem egyet vele, miközben a poharam alján lévő italt lötykölgettem, hát még az milyen furcsa, hogy egy évvel ezelőtt még csak elképzelésem se volt arról, hogy valójában van egy lányom. Aranyos, imádom, meg minden, de remélem, több hasonló meglepetés azért nem bukkan elő a múltból.
- Igen, úgy is mondhatjuk. – fintorogtam egyet. – Szerintem utálja a várost, vagy legalábbis legutóbbi komolyabb beszélgetésünk alkalmával még úgy tűnt. Remélem, hogy meg fog barátkozni ezzel az egész helyzettel, különben a saját életét fogja megnehezíteni vele. – sóhajtottam aggodalmasan, mert Helena azért nagyon fontos szereplője volt az életemnek, bárki bármit mondjon is. Alignak ugyan próbált rám hatni azzal, hogy magára hagytam őt, de ez sohasem történt meg. Csak nem egy helyen éltünk, de bármikor fordulhatott hozzám, ha szüksége volt rám, és ez nem is fog megváltozni soha. - Húha, akkor tényleg jól összeveszhettetek… - állapítottam meg, nem túl boldogan. Azért törődöm a barátaimmal, és a nekik rossz, hát én sem örülök semmilyen esetre sem. Márpedig a szülőkkel való megromló kapcsolat mindennek nevezhető, csak pozitívnak nem. – Hazudtak neked? – kérdeztem rá kerek perec, mert szerintem egymás között ezt nyugodt szívvel megtehettem. – Helyes! – bólintottam, és abszolút elengedtem a fülem mellett a szurkálódó megszólítást. Nem fogom magamra venni, még mindig legyek inkább ilyen, mint nemtörődöm. Szerintem. Persze, ha nem akart beszélni a dologról, akkor úgysem fogom erőltetni. Annak semmi értelme nem lenne. - Hát, maradjunk annyiban, hogy azért jól megszenvedtem. – zártam le én is ennyivel, mert én meg ebbe nem akartam annyira belemenni. – Kicsit szétkaptuk egymást is, meg a házat is. De ő járt rosszabbul! – tettem hozzá büszkén, még ki is húztam magam így ülő helyzetemben. – Aztán volt az a fura álom is, meg az a tíz nap… - ingattam a fejemet, mert azt még mindig nem tudtam megállapítani, hogy akkor mi a fene történt. Lehet, hogy ő talán többet tud róla, vagy ha nem is, legalább kibeszélem magamból. - Uhh… az húzós! – szisszentem fel együtt érzően. – És mit szóltál hozzá, amikor megtudtad? – érdeklődtem kíváncsian. Még szerencse, hogy velem ilyesmi nem történhetett meg, lévén, hogy nekem kellene kihordani egy gyereket, ha már szülő válna belőlem. – Annyira azért nem vagyok lemaradva. Maximum én nem vagyok igazi rajongód! – vágtam vissza egyből, persze csak viccelődés szintjén. Szerettem az ilyesmit, és úgy örültem neki, hogy van egy barátom, aki férfi. Talán néhány barátnőt sem ártana begyűjtenem, ha már Corinne nincs itt. Meg hát, akkor sem ártanak az ismerősök. - Azért olyan viszonyban még nem vagyunk, hogy ilyeneket velem osszon meg. Szerintem ezt is csak azért mondta, mert azt hitte, hogy tudom. – jelentőségteljes pillantást vetettem a velem szemben ülőre. – De én meg rákérdeztem direktbe, hogy ő a párod? És így jött fel a téma… - meséltem el, hogy pontosan hogyan is történt az információ megszerzése. – Kicsit gyakoroltam vele. – zártam le végül, hogy amúgy miért is találkoztunk. - Öhm, nem, ez nem rémlik… - lassan, vonatottam mondtam a szavakat, mintha alaposan meg akarnám rágni a dolgot. – Hogy a fenébe van egy tíz éves gyereked?! – keltem ki magamból kicsit, de fogjuk csak a meglepettségre, ami nyilvánvalóan az arcomra is kiült. – Hát ez durva! – dünnyögtem magam elé. – Majd azért találkozhatok vele? – érdeklődtem ezúttal már mosolyogva. Még jó, hogy meg akartam ismerni a kis csajt. – Ó… egyre jobb a sztori, úgy látom! Akkor megértem, hogy nem beszéltek… - hát erre nem számítottam, nem is derített fel ez a hír. Sajnáltam, hogy így alakultak a dolgai, de komolyan. - És jól kijöttök? Ő hogy fogadta ezt az egészet? Vagy mióta ismeritek egymást? – jöttek máris az újabb kérdések részemről.
- Jó, hát végül is teljesen más az, amikor önszántából dönt úgy az ember, hogy költözik, vagy a szülei közlik és kész, fellebbezésnek helye nincs. Majd megszokja idővel. - legyintek rá, mert valahol ismerős a téma... amikor Maya ideköltözött hozzánk New Yorkból, ő is hol jobban szeretett itt lenni, hol kevésbé, mikor épp milyen napja volt. Csak egy szótlan bólintással erősítettem meg benne, hogy igen, mondhatjuk, majd egy újabb bólintás arra, hogy igen, hazudtak. Vagy inkább elhallgatták a dolgot, hagytak hazugságban élni, miközben tisztában voltak az igazsággal, részemről jelen helyzetben egyre megy. Csesszék meg és kész. - Uhh, az nem hangzik túl jól. Ezek szerint otthon kapott el? - kérdezek vissza, jól értettem-e a szavaiból, mert az így szívás... nem elég, hogy ő megsérül, még utána a romeltakarítás meg kármentés is rá marad. Amikor azonban meghallom, ki állt helyt jobban, csak pacsira emelem a kezem felé. - Büszke vagyok rád, remélem, tudod! - feleltem büszkén, hadd hízzon az ő egója is, amikor azonban megemlítette azt az álmot, meg az azt követő napokat, egyből alább hagyott a lelkesedésem. - Először azt hittem, hogy csak valami egyedi szívás, amiből csak nekünk jutott ki, de hallottam, hányan jártak még hasonlóan azok közül is, akik itt maradtak. - tettem hozzá. Magam részéről nem is tulajdonítottam volna neki különösebb jelentőséget, ha nem álmodta volna Naomi is ugyanazt, ugyanazon az estén, utána szóltunk csak ide, a Protektorátusra, ha már jelenteni kellett minden tapasztalt furcsaságot – és tudtuk meg, mennyire nem egyedi az eset. - Hát miután nem drukkoltad végig az összes meccsünket első sorból... én sem mondanám magam igazi rajongónak a helyedben. - kontráztam rá még egy kicsit, csak hogy érezze a törődést, ha már ő hozta fel ezt az egész témát, meg amúgy is, hiányzott már valaki hasonló korombeli, akivel majdnem mindenről lehet beszélni, hülyéskedni. Oké, ott van a húgom is, de lévén, mit sem tud a világunkról, így háromszor át kell gondolnom mindent, hogy mit mondok neki, hogy ne legyen gyanús... - Na látod? Mondom én, hogy az összes őrző tud róla... tudott róla. Rajtad kívül. Most már te is. - mosolyodtam el, mielőtt úgy érezné, lemaradt bármiről is, amikor meg tovább folytatja, csak a szemeimet forgatom - A nők meg a pletykálkodás, hamar kezditek, látom. - csóválom a fejem, azt meg már csak magamban teszem hozzá, hogy úgy tűnik, családban marad... Ő Naomival gyakorolt, Savannah meg Emmett pedig nekem segítettek a vizsgára való felkészülésben. - Nem? - kérdeztem vissza kissé csodálkozva, majd amikor leesett neki, amit mondtam, csak próbáltam visszafojtani a vigyorgásomat, kevés sikerrel, miután megláttam, milyen képet vág a dologhoz. - Hééé már, hangosabban nem lehetne? Ott, leghátul vannak még egy páran, akik nem hallották. - intek a poharammal a háta mögé, mert na, ne ilyenekkel hangoskodjon már, páran így is bámulnak, hogy mi van. Amúgy meg erre mit lehet mondani? Így... Vagy úgy, hogy 11 évvel ezelőtt már ismertem az anyját? - Nekem mondod? Élőben sem semmi a kiscsaj... - hajjaj, és még finoman fejeztem ki magam, elég a hírhedt hajvágós mutatványára, csak a csodás öltözködési stílusára gondolni - Persze! Mondtam, hogy majd megyünk boldogítani, ha épp túrát vezetsz. - emlékeztettem, hadd frissítse gondolatban a képet Cel, nem kenguruban lógna a nyakamban a kölyök, tud ő már menni is... - Nos... köszönöm a megértésedet. Meg hogy a húgomhoz hasonlóan nem rágod a fülem még hetekig, hogy de miért nem beszélünk... - igaz, miután megtudta, Erin se nagyon erősködött a továbbiakban, sőt... ő is csatlakozott a tüntetőleges hallgatásomhoz a szülők felé. - Fogadni egész jól fogadta, szerintem, azóta hullámzó kicsit a hangulata, ha épp rátör a honvágy... Kijönni is egész jól kijövünk, előtte ő is New Yorkban élt, és... basszus, várj már, most kapcsolok, lehet te is ismered. Honeycutték rémlenek a Protektorátusról? Akik úgy gyűjtötték a gyerekeket, mint Brad Pitt meg Angelina Jolie...? - hagyok némi gondolkozási időt neki, amíg összekapcsolja a neveket az arcokkal - Nem tudom, a gyerekeik mennyire ismerősek, de... a vörös hajú kislány rémlik? Maya? - teszek egy próbát, hátha... Mondjuk az nem rémlik, hogy a Protektorátusra behordták volna a lurkókat, de lévén, amúgy is jóban voltan Dannel, én speciel egész gyakran megfordultam náluk.
- Én is pont ezt mondtam anyának, mert eléggé ki van bukva emiatt. Szerintem jobban aggasztja, mint ahogy mutatja nekünk… - vélekedtem elgondolkozva, de mivel nem akartam túl sokáig ezen görcsölni, így igyekeztem is tovább lépni a témán. Elég nekem, hogy otthon ezt látom, meg hallom, ha esetleg ellátogatok haza. Már én is beszéltem Helenával, én nem láttam teljesen lehetetlennek és menthetetlennek a helyzetet, csak idő kellett neki. Ennyi az egész, még úgyis olyan fiatal, épp abban a korban van, amikor az ember nehezen viseli, ha a feje felett döntenek a sorsáról. - Igen. – bólogattam hevesen. – Először megpróbált csellel bejutni, de óvatos voltam a figyelmeztetések miatt, ezért nem engedtem be. Ezután úgy döntött, hogy akkor is bejön, csak kicsit erőszakosabb módon. – vontam meg a vállaimat, most már könnyedén. Az első pár napban nem kezeltem túl jól, de ahogy sejtettem, sikerült túllépnem rajta. Feldolgoztam, erős nagylány vagyok már, nem kellett félteni. Amúgy is elég pozitív a világszemléletem ahhoz, hogy ne essek egyből kétségbe. Na, jó, talán egy kicsit. - Köszi! Komolyan mondom, még én is magamra! – nevettem el magam, miközben belecsaptam a felém nyújtott tenyérbe. – Örülök, hogy itt vagy, Jax! – bukott ki belőlem őszintén, ajkaimon széles mosollyal. – Igen, én is és a húgom is. – bólogattam, kicsit visszafogottabban most már. – A lényeg, hogy most rendben vagyunk! – legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy ennyiben ki is merült a dolog. Valószínűleg nem, de jobb volt ebbe kapaszkodni inkább, mint rémeket látni minden sarokban, ahol kicsit sötétebb van. - Hé! – kiáltottam fel nevetve. Oké, tényleg nem voltam ott minden meccsén, de azért időnként bizony tiszteletemet tettem ott, egy-egy mérkőzés során. Nem voltam nagy sportrajongó, de miatta szívesen eljártam, meg jó kis kikapcsolódás is volt. – Tudod, hogy azért voltam kint többször is! – emlékeztettem végül, de nyilván ő is tudta, csak piszkálni akart egy kicsit. Nem is feltétlenül baj az, szerettem kötekedni én is, ha jó partner volt hozzá. - Igen! Elég baj, hogy csak most már… - tettem szóvá ismét, mert nem bírtam ki, hogy ne tegyem. – Ha gondolod, szívesen elmondom még egyszer, hangosabban! – ajánlottam fel készségesen, bár gyanítottam, hogy nem örülne neki különösebben. Akkor is sokkoló volt számomra a hír, de erről nem ő tehet és nem is én. Mindenkinek az lenne szerintem, nem vagyok különleges eset ilyen szempontból. – Rendben, várlak majd titeket szeretettel! – a mosolyom, am ezúttal végigszaladt az ajkaimon, őszinte volt. Tényleg kíváncsi voltam a kislányra. - Nyugi, nem vagyok olyan! – de, amúgy olyan vagyok, csak nem akartam elrontani most a hangulatunkat ezzel. – Igen, persze! – bólogattam, mert tudtam, hogy kikről van szó. – Elég fura már voltak… - fintorogtam egyet önkéntelenül is, bár kezdtem sejteni, hová akart kilyukadni. – Miért? – kérdeztem meg azért, de már szinte előtte tudtam a választ magamtól is. – Nem vagyok biztos benne. Talán… - vonogattam a vállaimat. – Csak nem…?! – kerekedtek el a szemeim, ahogy összeraktam Naomi vörös hajával. – Hát ez egészen mókás! – bukott ki belőlem. – Szóval már ismerted a gyereked, csak nem tudtad, hogy a gyereked… - állapítottam meg bolondozva. - Azt hiszem, ez már túl sok most nekem! Ezt nem bírom alkohol nélkül! – csaptam a poharam az asztalhoz, jelzésértékűen.
- Ehh... ezek a kóborok, behalok. És egyébként is keresett valamiért, vagy csak a Hold miatt szállt köd az agyára, aztán vált ilyen nyomulóssá? - kérdeztem rá, mert kóbort ismertem magam is, igaz, ők szerencsére nem az agresszívan nyomulós fajtába tartoznak. - Tényleg, vele mi lett? Csináltatok vele valamit aztán, vagy lepasszoltátok, vagy... nemes egyszerűséggel kiraktátok a szűrét?- tudom, tudom, van jelentés mindenről, de annyi minden történt, mióta visszaértünk, hogy őszintén szólva se időm, se túl sok kedvem nem volt magam, hogy mindenen átrágjam magam ami áprilisban történt, és felzárkózzak. Elkezdtem, csak... még folyamatban, mondjuk úgy. - Zene a füleimnek, végre valaki, aki nem küzd önbizalomhiánnyal. - vigyorodok el a pacsi közben, nem mint ha rajta kívül mindenki más érintett lenne, de na, legyünk őszinték, elég komoly népbetegséggé nőtte ki magát, pláne a fiatalabb korosztályokban. - Na igen... reméljük, nem lesz valami hosszútávú, sokára kiderülő káros mellékhatása. - húztam el a szám, mert valljuk be, elég lutri ez az egész, pláne, hogy senki sem tudott különösebben konkrétumokat mondani róla. New Yorkban is csak értetlenül álltak az eset előtt az őrzők, amilyen hamar bekómáltunk, úgy tértünk magunkhoz is egyik pillanatról a másikra, láthatóan minden különösebb ok vagy magyarázat nélkül. Nem mint ha azóta bármi negatívat tapasztaltam volna, de ki tudja, mikor nyal vissza a fagyi? - Tudom, tudom. Csak cukkollak. - mosolyodtam el, de biztos tudja ő is, hozzászokhatott közös tanoncéveink alatt. - Kérlek. - feleltem szórakozottan, és ha nem is vette az iróniát a szavaimból, a tekintetem kellőképp árulkodó volt ahhoz, hogy tudja – ne. Inkább belekortyoltam az italba, majd biccentettem a szavaira, persze, megyünk, majd, valamikor, úgy is egész sokat leszek otthon Mayával a nyáron, kellenek a kimozdulós programok, mert sosem voltam az az otthon ülős fajta, be is csavarodnék, ha napokig ki se mozdulhatnék. Halleluja, elég volt Erinnel végigzongorázni ezt az egészet, semmi kedvem nem lett volna ahhoz, hogy mással is, még egyszer végigszenvedjük a témát. Helyette inkább mesélek, mert eszembe jutott valami, és lehet, hogy mégiscsak ismeri Mayát, ha csak látásból is... Ahogy pedig elkerekedett tekintettel leesett neki, hogy hova is akarok kilyukadni, csak nagyot bólintok. - Yupp, ahogy mondod. - felelem, hisz egészen pontosan sikerült rátapintania a lényegre, és akkor azt még nem is mondtam, hogy a diákom is volt egy ideig, amíg kedves mentorom rábeszélt, hogy általános iskolásokat is tanítsak tesire. Annak is megvolt a maga szépsége, de ahogy mondani szokás, jóból is megárt a sok. Nem is annyira az én világom, meg kétlem, hogy Maya túlzottan díjazná, ha nem csak otthon, még a suliban is boldogítanám a tanári kar részeként. - Ezen aztán ne múljon, van bőven. Mondanám, hogy ha túl sokat iszol, majd hazaviszlek, de tekintve, hogy motorral vagyok, érdekes mutatvány lenne. - ha mondjuk elhagyom út közben. Mindegy, nagy lány, csak érzi, hol a határ, mindenesetre készségesen tolom közelebb hozzá azt a jó fél üvegnyi vodkát, amit az egyik előző kör során szerváltam a pultoslánytól.
- Dehogy, nem is ismerjük egymást! – nevettem el magam kínomban. – Ő sem tudta, hogy ki vagyok, akkor érkezett a városba. Keres valami hímet, régi ismerősét, amennyire meg tudtam állapítani, ő is kóbor lehet. – osztottam meg eme apró információkat ezzel a kedves kis informátorral, ha már pont ez a szakterülete amúgy is. Meg hát szóba is került, így még szép, hogy beszámoltam neki arról, amit megtudtam. Talán előrébb lesznek egy kicsit, de úgyis teszek jelentést. - Talán előbb a Lakba került, aztán meg a hotelbe. Nem tudom pontosan, de van egy háza a városban. Azt is tudom, hogy hol, mert a hotelből én vittem át oda, amikor elengedték. Vagy kirakták a szűrét, mindegy. A lényeg, hogy szerintem megtűrt lett… - ugyan csak találgatás volt ez részemről, de valami azt súgta, hogy nem jártam rossz irányban Angellel kapcsolatban. – Aztán tudod, én ki voltam ütve másfél hétig… - játékosan elhúztam az ujjamat a nyakam előtt, pedig ennyire azért nem volt vészes a dolog. Szerettem inkább úgy tekinteni rá, mint egy kiadós alvásra. Egy nagyon kiadós, kötelező érvényű alvásra. - Hé! Azért ennyire magamra utalva szerintem nem voltam még sosem! – vágtam vissza, mert ez volt az igazság. Így nyilvánvaló, hogy büszke lehettem magamra, volt is rá okom. Túléltem egy összecsapást teljesen egyedül, holott olyan régóta azért nem vagyok még őrző. – Hát, nagyon remélem én is! Még csak most költöztem ide, és mintha a szar csak úgy zúdulna a nyakamba. Előtte is ez volt, vagy én hoztam valami romlást erre a városra? – persze csak viccelődtem. Tudtam, hogy korábban is voltak gondok, bár ilyen kómaszerű dologról eddig még nem értesültem. A többiek se nagyon voltak képben azzal kapcsolatban, hogy mi lehetett ez, szóval ebből kiindulva talán mégis lehet abban valami, hogy idejöttem és minden elcsesződött. Jó, ennyire fontosnak azért még én sem tartottam magam, de tény, hogy szerencsétlen egybeesés ez számomra. - Ez csak szerintem bizarr? – akaratlanul is fintorogtam egyet, mert nem tudtam mást tenni egyszerűen. Túl sok volt most ez az infó, és ilyen véletlenek sorozata a világon nincs még egy szerintem. Mekkora esély lehetett erre? Egy a millióhoz? Ezt persze nem kezdtem el kifejteni, mert valószínűleg ő maga is tisztában volt azzal, hogy ez mennyire nem hétköznapi eset. Ezek után már pláne kíváncsi voltam arra a lányra, hogy ennyit beszéltünk róla! - Pedig biztos jó buli lenne, de talán inkább maradok majd a gyaloglásnál, hátha nem szakad le hirtelen az ég, vagy támad fel valami orkánjellegű szél! – legyintettem egyet könnyedén, de azért értékeltem a gondolatot. Öntöttem is mind a kettőnknek a vodkából, nehogy Jax is kimaradjon már a jóból. – És akkor most hárman éltek együtt? – kérdezősködtem tovább kíváncsian. Megmondtam Nonónak is, hogy majd én kiderítem a dolgokat, emiatt nem kellett félteni. – És rendesen együtt is vagytok Naomival? – a kérdésekből csak nagy sokára szoktam kifogyni, úgyhogy reméltem erre felkészült már most.
- Hmm, érdekes. Apádat ismerve már úgy is alaposan utána nézett, úgyhogy majd átfutom a jelentéseket, hogy képben legyek. - gondolkoztam hangosan, úgy sem árt képben lennem velük, ha esetleg összefutnánk terepen, legalább ennyi előnyöm legyen, ha már erőben úgy is én maradnék alul a farkasokkal szemben. - A-hha, szóval valami visszatérő... valószínűleg, ha már lakása is van, de most érkezett, vagy ha nem, hosszabb távra tervez. - különben ott lett volna a hotel, a motel, vagy valami kis albérlet, felesleges lett volna házzal pepecselni - Mindenesetre köszi, majd utánaszaglászok kicsit. A címet majd meg tudod adni? Vagy az is jó, ha elmondod, merre keressem a házát. - tettem még hozzá, amikor pedig a kómáját említi Cel, csak együttérzően bólintok. Tudom... én is. - Nem mint ha a különlegességedet szeretném porba tiporni, de... nyugi, zúdult az már akkor is, amikor én ide költöztem. - nevetek fel kínomban, igaz, azok inkább voltak személyes jellegű gondok számomra, mintsem ilyen univerzális, egész protektorátust meg falkát érintő dolgok, de na, akkor sem volt éppenséggel egyszerű az érkezésem utáni pár hónap. - Lehet, hogy a New Yorkból érkezettek velejárója... látod, most betelepült az egész családod, milyen égszakadás-földindulás lett! - poénkodom el a dolgot, mert így utólag belegondolva tényleg vicces valahol, a New yorkiak körében milyen népszerű úticél lett ez az isten háta mögötti jégverem, ami Fairbanks névre hallgat. - Ne aggódj, én eleinte még nehezebben vettem. Elég fura humorérzéke van az Életnek... - a sok véletlen egybeesés, meg időzítés, meg még sorolhatnánk... mégis mennyi esélye volt, hogy így jöjjenek össze a dolgok? Bár, az alacsony százalékos esélyek halmazába belekerülni úgy tűnik, sosem okoztak problémát... - Nem tartom valószínűnek... Szerintem előbb esne hó, bár a tavalyihoz képest most egész meleg májusunk van. - orkán meg nem tudom, előfordul-e egyáltalán ezen a környéken, szerintem inkább csak délre... meg amúgy is van annyi fa meg hegy a város körül, azért elég rendesen megfogja a szelet, ahogy tapasztaltam. - Igen, már... valahogy tavaly szeptember óta. A sulit idén már itt kezdte Maya. És jesszus, de fura belegondolni, hogy azóta lassan már megint eltelt egy tanév... - mindjárt itt a nyári szünet. Kezdhetem szervezni a programokat, mivel üssük el az időt a kisasszonnyal, amíg az anyukája dolgozik. - Miért, lehet rendetlenül is? - kérdezek vissza komolytalanul, ahogy belekortyolok az italomba, ha már épp az imént töltött újabb kört Cel, magamban meg már előre várom, milyen hitetlenkedő reakcióra számíthatok majd tőle. - Egyébként nem, nem csak azért lakunk együtt, hogy minél több időt tölthessünk Mayával, vagy mert így olcsóbb fenntartani egy házat, ha erre vagy kíváncsi. - tettem hozzá, mielőtt még szóvá tenné, hogy csak kerülgetem a kérdést. Amúgy ismer annyira, hogy tudja, néha milyen harapófogóval kell kihúzni belőlem minden választ, ha olyan hangulatom van, vagy épp a téma olyan.
- Szerintem én többet tudok róla, mint apa… - jegyeztem meg, forgatva a szemeimet. Talán informátor, én viszont beszélgettem a nővel. Az már más kérdés, hogy vajon amiket mondott, azoknak mennyi a valóságtartalma. – Én vittem haza a hotelből, ezért is tudom, hogy hol lakik. – húztam ki magam büszkén. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet, de jól elláttam a baját, és még mindig sérült volt akkor. Nem volt túl veszélyes, főleg, hogy tolókocsiban kellett őt bevinnem a házba. Amúgy sem ostoba, hogy megtűrtként kárt tegyen bennem, legalábbis én ebben bíztam nagyon. - Most érkezett, még sosem járt itt szerintem. Ránézel, és nem is való ide. Lerí róla, hogy ilyen nagyvárosi típus! – fintorogtam egy picit, amiből sejthette, hogy milyen alkat a nőstény. – Elég feltűnő jelenség szerintem, szereti, ha megnézik. Tudod olyan rámenős, kihívó személyiségnek tűnt eddig, viszont egészen jól el lehet vele tölteni az időt. – jellemeztem Angelt úgy röviden és tömören. – Nem tudom, hogy mi lehet a terve, ebbe azért nem avatott be. De szerintem nem egyszerű baráti látogatás ez… - vélekedtem, aztán ki tudja, hogy helyesen, vagy sem. - Persze, megadom majd! – ígértem meg, hevesen bólogatva. – El is viszlek, ha gondolod! – ajánlottam fel előzékenyen, mert én már csak ilyen segítőkész teremtés vagyok. Általában legalábbis, kivételek persze mindig akadnak. – Tényleg?! – pillantottam rá. – Akkor lehet, hogy te hoztad a városra ezt az egészet! – úgy néztem rá, mint aki éppen megvilágosodott, és olyan komolyan mondtam, mintha tényleg elhinném. Végül azonban jókedvű mosolyra húzódott a szám, ezzel jelezve, hogy csak vicceltem. Bármilyen komoly is a téma, igyekeztem elvenni az élét és a feszültségfaktorát. - Tuti a Hagen família az oka, igen! – szűkültek össze a szemeim. – Nem is ti! – szerintem a hangsúlyból ő is rájött, hogy nem értek egyet ezzel, bármit mondtam is most. – Az biztos! Bár annak akkor is örülök, hogy te is itt vagy! – őszintén mondtam, kellenek a barátok mindenkinek. Ráadásul mi kezdettől fogva együtt csöppentünk bele ebbe a különös világba, együtt tapasztaltunk meg mindenfélét. Legalábbis addig, amíg el nem váltak az útjaink a választásunk miatt. De hát találkozni még utána is találkoztunk elég sűrűn, amúgy is egy társaság voltunk. - Na, a meleget már egészen biztos, hogy nekem köszönheti a város! Bearanyozom a mindennapjaitokat! – természetesen viccnek szántam, mert alapvetően egyáltalán nem vagyok ilyen nagyképű. Sosem volt rám jellemző, noha tisztában voltam az értékeimmel mindig is. Csak néha kicsit eltévelyedek, meg elbizonytalanodom, de az természetes szerintem. – Akkor nagyjából beilleszkedett. Gondolom… - tippeltem csak, a megerősítést vagy a cáfolást pedig tőle vártam. – Lehet, hogy majd felajánlom az osztályának, hogy jöhetnek valami programra hozzám! – ajánlottam először neki, hogy lássam, szerinte jó ötlet-e. Nem mozogtam túl otthonosan a gyerekek világában, noha kedveltem őket. - Persze, hogy lehet! – méltatlankodva hőköltem hátra a kérdése hallatán, hiába szánta poénnak. – De egy pár vagytok? – pontosítottam akkor már, mert nekem ez a válasz teljesen homályos volt. Jobban szerettem a teljesen egyértelmű feleleteket, én is általában kimondtam, amit gondoltam. Nem mindig, de gyakran. - Bocsi, de azt mondta, hogy kérdezzek tőled! - emeltem fel megadóan mind a két kezemet, ezzel jelezve ártatlanságomat. - Szóval kérdezek tőled... - kortyoltam egyet a poharam tartalmából, bár lassacskán már biztosan a fejembe fog szállni.
- Oké, oké! - emeltem fel a kezem megadóan, mielőtt még megsértődne rajta - Csak ismered, milyen az öreged... amilyen maximalista, meg lelkiismeretes, meg amennyit képes aggodalmaskodni értetek, kitelik tőle, hogy visszajátszás varázslattal a történtek minden pillanatának utána járjon. - legalábbis nekem hasonló benyomásom volt Waltról, igaz, Celeste jobban ismerte, az tény. - Ilyen nagyvárosi típus... mi? - kérdeztem vissza vigyorogva, mint ha mi nem az ország legnagyobb városából érkeztünk volna, hanem valami útszéli lepukkant tanyáról fújt volna ide a szél - Mindenképp! Kíváncsivá tettél, mit keres egy ilyesmi csodabogár a környéken, ha szemmel láthatóan ennyire kirí a helyről. - jegyeztem meg, bólintva a háztűznézésre is, abból még nagy baj nem lehet, mást nem majd ráfogjuk, hogy csak arra sétáltunk hazafelé menet. - Hú, az de menő lenne. Mint valami titkos fegyver... Átdobod az ellenséghez aztán kicsinál mindenkit. - adtam alá a lovat, ha már ennyire komolyan vettük a dolgokat. - No-no! A Hagen família maximum az erősítés... hátvéd... utánpótlás... minionok...- ragoztam tovább a dolgot, lassan már tiszta élő sakk feelingje van az egésznek, ahogy agyalunk rajta. - A meleget, mi? Képzelem, csak Naominak ne említsd, a végén még intéz neked valami kijárási tilalmat a városhatáron túlra, amilyen fázós tud lenni. Amúgy ha már az időjárás, New Yorkhoz képest sokkal kellemesebb a tavaszi, nyári idő. - igaz, főképp annak köszönhető, hogy itt a zöld dominál, nyomokban betont tartalmazva, nem pedig fordítva, mint szeretett szülővárosom esetében. Ott azért elég kínkeservesek tudtak lenni a nyári melegek, amikor már az aszfalt is olvadt a hőségtől. - Azt hiszem én is. - egészen biztos nem voltam benne, de úgy tűnt, igaz, vannak néha kisebb-nagyobb hullámvölgyek, honvágy, meg társai, de kinél nincs? Miután ide költöztem, nálam is heteken, hónapokon át nagy volt a kísértés, hogy hagyjam az egész mindenséget a fenébe, és inkább húzzak vissza a keleti partra, el tudom képzelni, akkor egy olyan kis gyereknél mennyivel erősebb lehet ez a kötődés. - Húha... vigyázz, mit kívánsz. Bátor vagy, hogy ennyi lurkót bevállalsz. - igaz, pár éve én is lelkesen vetettem bele magam az általános iskolai tanári életbe, mondván gyerekjáték, aztán volt is nagy koppanás az elején, mert sokkal keményebb, mint azt az ember elsőre hinné. Aranyos kis gyerekek... aha, persze. Akad olyan is köztük. - Most erre mit mondjak...? - kérdeztem vissza, miután megálltam a késztetést, hogy tovább kukacoskodjak a rendetlen együttlét kapcsán - Olyan jól még nem állunk, mint annak idején, de dolgozunk rajta. Így megfelel, vagy ez se számít rendes válasznak? - vontam fel a szemöldököm, nagyjából addig, amíg ismét meg nem szólalt, mert akkor csak a szemeimet forgatva sóhajtottam egyet. Így már minden világos... - Csak nem megint ment a pletyizés? Nem is tudom, miért lepődök meg még mindig rajta... - feleltem némi túlzással, mert na... értem én, hogy mindenki kíváncsi, meg Naomi az egyik legnépszerűbb tanonc, de a saját magánéletemről még mindig nem szerettem túlzottan mesélni... szokni kell, hogy most már ez van. - Akkor kérdezz, aztán mást nem visszairányítalak hozzá. - adtam meg magam, várva, vajon mire oly kíváncsi még, amit belőlem akar kiszedni?
- Jaj, istenem! – kaptam a számhoz ijedten, aztán a szemeimet forgattam. – Hát erre eddig ne is gondoltam! – nem is értem, hogy nem jutott eszembe még eddig. Tényleg kitelt volna tőle. – Még szerencse, hogy nem jár sűrűn nálam, remélem, már nem tudja megtenni. Nem örülnék neki, még a végén hazaköltöztetne, és azt nem szeretném. – panaszoltam őszintén. Nem vagyok már kislányt, és ezt az apám is tudta, de mindig azt mondogatta, hogy neki akkor is mindig az maradok. Pech! - Aha! Tudom, hogy én sem itt születtem, de azért még be tudok olvadni szerintem. Egyáltalán nem vagyok az a feltűnő jelenség! - vonogattam a vállaimat, mert én tényleg így gondoltam. Nem szoktam kihívóan felöltözni, nem keresem a bajt, ha nem muszáj, szóval én rendesen viselkedtem. Angelről ez szerintem nem volt elmondható, bár eddig még csak kétszer találkoztunk ugyebár. Ki tudja, lehet, hogy amúgy nem is olyan, mint amilyennek én gondolta. Bár erős a gyanúm, hogy ennyire azért még nekem sem rossz az emberismeretem. - Hát mondom, hogy valami régi pasasát! – ismételtem el. – Más miatt nem hiszem, hogy idejött volna, bár kíváncsi lennék, hogy miért kajtatja ennyire… - merengve bámultam pár pillanatig magam elé, hogy aztán tekintetem újra a velem szemben ücsörgő arcára vándoroljon. – Nem állna nekem túl jól a sárga bőr! – ingattam a fejemet, bár ajkaimon ott ült egy vidám mosoly. Én, mint minion. Mókás lenne, annyi egészen biztos. Egyébként azt is sikerült leszűrnöm, hogy Jacksonnak is egész jó hangulata van, aminek szívből örültem. Legalább jól telik az esténk, nem pedig kesergünk valami ostobaság felett. - Mert hűvösebb? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Azt hiszem, még nem döntöttem el, hogy ezt pozitív dologként könyvelem-e el, vagy sem. Én egészen kedvelem a meleget! – vallottam be őszintén. Persze nem a gatyarohasztóra gondoltam, hanem a kellemes kis harminc fokra mondjuk, ami itt biztosan nem lesz. Nagyon meglepődnék. – Nyári ruhát azért még lehet hordani pár hétig itt is? – érdeklődtem komolyan, mert ő már töltött itt melegebb időszakot is, neki tudnia kellett. Én meg még csak télen érkeztem, és hiába olvastam elemzéseket az itteni klímáról, az nem olyan, mintha valaki tapasztalatból tudja. - Nincs sok tapasztalatom velük, de kedvelem őket! – meg aztán tanár is lenne ott gondolom, aki viszont tényleg tud velük bánni. Emiatt is jutott eszembe az egész, máskülönben nem valószínű, hogy csak úgy bevállalnék ilyesmit. – Meg aztán, te is csatlakozhatnál hozzánk, hogy besegíts! – vigyorodtam el. Lehet, hogy annyira nem értékelné a dolgot, de szerintem tök jó kaland lett volna egy napra. Nem csak a gyerekeknek, de még nekünk is. – Hát, talán az igazat? – tettem fel a roppant logikus kérdést, miután rákérdeztem, hogy Naomival egy párt alkotnak-e, vagy sem. Engem érdekelt a téma, és a leányzóval nem mentünk bele jobban. - Mondjuk, hogy elfogadható! – bólintottam végül rá, bár maximálisan még mindig nem voltam elégedett. Tudom én, hogy a férfiak nem szeretik úgy kibeszélni az efféle ügyeiket, de szerintem mi voltunk olyan viszonyban. Ráadásul voltak olyan esetek is, amikor szívesen meghallgatták szerintem egy nő véleményét is. Én is szoktam tanácsot kérni, ha olyan van, vagy legalábbis régen tudtam. Mostanság már nincs kivel kapcsolatban, de jól is van ez így. Legalábbis előszeretettel győzködtem magam erről. – Akkor ezek szerint kettőnknek már semmi esélye? – kérdeztem tettetett szomorúsággal. - Nem, mivel nem akart semmit mondani! – ismételtem el újra. – Az más kérdés, hogy én próbáltam ismerkedni, de ezt igazán nem róhatod fel nekem! – böktem felé az ujjammal harciasan. Nem értem, ebben mi a rossz. – Kérdeztem, és látod, leharapnád a fejem legszívesebben! – ingattam a fejemet rosszallóan. – De nyugi, idő közben már megtudtam, amit akartam! – legyintettem, mivel leginkább a gyerek téma érdekelt, meg kettejük viszonya. Nos, mindent megválaszolt.
- Na ugye...! - dőltem hátra, amolyan „én megmondtam” arckifejezéssel, elvégre mégiscsak az ő apja, aztán nekem kell ilyenekre emlékeztetnem? - Nos, egy hétig ki voltál ütve, azalatt az unalomig visszajátszhatta az eseményeket, egyébként meg hosszabb távon is működik a varázslat, szóval... sok szerencsét az öregedhez! - hogy mégse jusson eszébe a felvázolt kis ötletem, vagy ne költöztessék haza, vagy tudomisén... Mondjuk ez utóbbit nem annyira tartottam valószínűnek, tekintve, hogy már Cel is rég nagykorú volt, ennyire csak nem basáskodóak a szülei, még akkor se, ha lány. - Jó, hát tekintve, mik vagyunk, annyira nem is lenne szerencsés. - értek egyet vele, úgy is csak ugratásból mondtam az előbb, amit. - Hmm, valamit biztos tudhat a pasi. - vigyorodok el ahogy szóba kerül a kóbor nőstény - Egyébként meg lehet ezer meg egy oka, de majd kiderítjük idővel. - vagy mást nem ha a falka gyorsabban jár utána, akkor tőlük megtudjuk, miért is van pontosan itt. - Persze! Nyáron olyan 5-10 fokkal legalább, télen meg... majd meglátod, mínusz meddig megy le a hőmérő. - jegyeztem meg, így, hogy már saját bőrömön is volt szerencsém megtapasztalni a különbséget - Én a hűvöset jobban. Amúgy meg, hordhatsz te télen is nyári ruhát, ha úgy tartja kedved... - az más dolog, hogy fázni fog benne, legalábbis kint, lakásban nem biztos, ha feltolja a fűtést. Valami hasonló kategória, mint Naomi meg a motoros dzsekije, nem kell ahhoz motor meg jogsi, hogy olyanba bújjon. - Ó, hát itt van a kutya elásva... amint nyári szünetem lenne, már be is fogsz egy kis pluszmunkára, mi? - csóváltam a fejem. Igaz, nyári szünetként az órák elmaradtak, most még csak nyári kurzust sem vállaltam, de helyette ott voltak a hokicsapat edzései, hogy mégse öljön az unalom három hónapon keresztül. Meg lévén az áprilist városon kívül töltöttem, viszonozhatom az a helyettesítéseket a összes kollégámnak, aki bevállalt helyettem edzést, órát. Hurrá...! - Elfogadható... - forgattam a szemeimet, mint ha valami egyetemi vizsgáztatáson lennénk, aztán megvan a kettes, mehetsz. Vagy az aláírás, egyelőre elengedlek, de majd lesz még folytatása is a vallatásnak, mi? - Hát látod... - tártam szét a kezeimet, amolyan „így jártunk” módon, bár belegondolva... Walt, mint após? Jesszus, soha...! Köszönöm, jó nekem egyedül is. - Mint ha én nem hívtalak volna, csak lekoptattál, mondván, már más van a láthatáron. - viszonoztam ezt az ujjal mutogatós gesztust, mert nehogy már az én hibám legyen – még akkor se, ha csak poén az egész. - Most mondom, hogy kérdezz, erre nincs több, amire kíváncsi vagy? Komolyan, ti, nők... Néha kiigazodni rajtatok. - sóhajtottam egyet, ahogy inkább a poharam után nyúltam, hogy igyak még néhány kortyot. Bát ha megtudta, amit akart, hát, ügyes volt.
- Jaj, Jax, hagyd már abba! Most miért kell belém hozni egyből az ideget? – kérdeztem vissza kissé morcosan, mert sejtettem, hogy direkt ragozza még tovább apám dolgát. Tudtam, hogy kideríthetné simán, hogy mi történt velem, de csak felesleges feszültséget szülne szerintem, mást nem igazán. Erre pedig nagyon nem volt szükségem most, örültem, hogy kicsit leültek a dolgok körülöttem. A Vörös Hold így is sok embert kicsinált, sokak idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Biztosan nem véletlen egybeesésről volt szó! - Nem tudom, azt sem, hogy ki lehet! De talán jó lenne majd kideríteni, bár a falka már lehet, hogy tudja a keresett személy nevét. Ott volt náluk egy ideig… - tettem hozzá, hogy számára is világos legyen, miért jutottam erre a következtetésre. Hogy érnénk-e valamit ezzel az információval, azt nem tudnám megmondani, de hátrányunk szerintem nem fog származni belőle, bárhogy nézzük is. Jobb mindenfélével tisztában lenni, én azt vallom. Ha netán rosszban sántikálnának, még időben tudjuk megakadályozni őket benne. - Igaz, hogy télen jöttem, de már a vége felé. Előre tartok tőle, hogy milyen lesz, meg mennyi hóval jár. Egyáltalán ki fogok tudni lépni a házból? Vagy elzár és hívhatok segítséget? – soroltam az alternatívákat, amik így hirtelen eszembe jutottak a tél kapcsán. Azért az még odébb van, még ha hamarabb kezdődik is, mint máshol. – Persze, hogy aztán befagyjon a fenekem! Annyira azért nem vagyok divat megszállott! – nevettem el magam, mert ebben igaza volt. Tényleg hordhatott az ember ruhát télen is, de nem egy életbiztosítás, akárhogy nézem is. - Most miért? Szerintem egyáltalán nem rossz ötlet, még lehet élveznéd is, hogy van mit csinálnod! – vigyorogtam rá. Magamból indultam csupán ki, és az tény, hogy én nem bírtam sokáig egy helyben ülni. Ha kellett, azt nagyon rosszul viseltem hosszú távon, így alig vártam mindig, hogy lekössem magam. Lehet, hogy a velem szemben ülőre nem ez a jellemző, ezt egyelőre még nem tapasztaltam ki. – Na, biztos nincs kedved hozzá? – noszogattam picit, hátha megjön a kedve a gyerekeknek szervezett nyári programhoz. - Mármint Naomival próbáltam ismerkedni, te! – nevettem el magam. Talán tényleg félreérthető volt, amit mondtam, de roppant szórakoztatónak találtam, hogy egyből magára is vette a dolgot. – Igen, bizony mi nők nagyon bonyolult lelkek vagyunk. Ha eszembe jut valami, úgyis fogok kérdezni! – vigyorogtam rá lelkesen. – Egyébként meghívást kaptam hozzátok, csak úgy mondom. – tájékoztattam, mintegy mellékesen. – Szóval előbb-utóbb ne lepődj meg, ha felbukkanok nálatok otthon! – nem figyelmeztetés volt ez részemről, inkább csak felhívtam rá a figyelmét. - Na, és most igyunk még egy kört, aztán lassan lehet, hogy el kell indulnom, ha nem négykézláb szeretném megtenni a hazáig vezető utat! – kuncogtam jókedvűen, megragadva a poharamat, hogy aztán öntsek bele.
- Miért, miért... mert élvezet nézni, hogy milyen viccesen reagálsz rá. - vigyorogtam még úgy is, hogy próbálta itt játszani nekem a morcosat-duzzogót. Tudtam ám, hogy ő sem gondolja teljesen komolyan, bár ha már nem annyira burkoltan jelezte is, hogy elég volt belőle, nem is bosszantom tovább vele. A végén még tényleg valami sértődés lesz belőle, azt meg nem szeretném. - Ó, hogy hozzájuk is beugrott... jól végigturnézta akkor a várost a csaj. - jegyeztem meg, de többet ezen sem pörögtem, majd átnézem a feljegyzéseket, készült-e valami jelentés róla, ha meg nem, majd élek a Cel ajánlotta lehetőséggel, és utánanézek egy kicsit alaposabban is ennek a bizonyos kóbornak. Bár, ha a falkánál is megfordult, ők tuti képben vannak vele. Ha él még egyáltalán, és nem náluk vendégeskedik azóta is. - Őszintén? Havat azt napi szinten lehet takarítani, és azzal az elzár-a-hó témával sem lőttél annyira mellé. Most télen csak egy pár napig nem voltam itthon, mert meccsünk volt Michiganben, mire hazajöttem, a hátsó teraszt meg ajtót teljesen befújta hóval a szél... - húztam a számat, igaz, télen a kertet sem használtuk különösebben, maximum a kutyákat engedtük ki néha, szóval annyira nem volt vészes. - Gondolj bele, mennyivel jobban esne utána egy pohár forralt bor a kandalló mellett ücsörögve! - nevettem én is vele, mert minden viszonyítás kérdése. Mondjuk annyira zakkantnak én se nézem, hogy télen ennyire lenge öltözékben kíséreljen meg kimozdulni otthonról, hosszabb időre legalábbis. Mert a postaládáig még én is kicsoszogtam nem egyszer papucsban, kabát nélkül, de hogy mondjuk dolgozni úgy induljak el! Pedig az autóban még fűtés is van, meg egész jól bírom is a hideget, de a mínusz 20-30 fok azért kicsit már nekem is sok. - Passz... lehet. - vontam vállat, mert... gyerekek. Azok olyan kiszámíthatatlanok, néha igaz, egész jól el lehet hülyülni velük, de néha meg olyan fárasztóak tudnak lenni, hogy te jó ég, arra szavak sincsenek. - Nem tudom. Majd meglátom, ha már ott tartunk, addig meg inkább nem ígérgetek semmit. - csak azért se mondtam semmi biztosat, mert tudja a fene, milyen passzban, hangulatban leszek akkor, bár ha van időm lelkileg felkészülni, mi várna rám egy ilyennel, talán jobban is fogadnám majd... Majd meglátjuk, hogy alakul még a nyár, megyünk-e még nyaralni valahová, nekem hogy alakulnak az edzések, Naominak a munka, meg egyébként is, tekintve, hogy most én vagyok a soros, aki egészen sokat lesz otthon Mayával – mindkettőnknek nyári szünet – lehet, hogy bőven elég lesz nekem gyerekből a sajátom is. - Jól van, na! - emeltem fel a kezem nevetve, védekező mozdulattal, nehogy már leharapja a fejem, csak mert félreértettem valamit - Ezzel viszont eszem ágában sincs vitába szállni. - csaptam le a kis önkritikájára, a vigyorát látva pedig ha másban nem is, abban biztos voltam, hogy úgy se lenne esélyem menekülni ilyen esetben. Előbb-utóbb úgy is elcsípne, hogy kifaggasson, ha valamire annyira kíváncsi. - Hallottam hírét, még ha konkrétumot nem is mondott Naomi, hogy mikor jössz... úgyhogy meglepődni nem hiszem, hogy fogok. Hacsak nem az éjszaka közepén támadna kedved beállítani, vagy valami hasonló embertelen időpontban. - tettem szóvá, bár az inkább az én hülye szokásom, hogy szeretek olyankor betoppanni, amikor más normális ember az igazak álmát aludná. Khm. Bár úgy rémlik, Celnek eddig még nem volt szerencséje ilyesmihez részemről. - Ne már, hogy ilyen hamar kidőlsz, és mit csinálunk a maradékkal? - lötyköltem meg az üvegben lévő folyadékot, mert igaz, hogy a végéhez közelítettünk, de no, azért még több volt benne, mint ami egy körre kitartana.... - Hát figyi... mást nem dobsz egy üzit apádnak, hogy vigyen haza. - súgtam egészen halkan az ötletemet, bár csak akkor jutott eszembe, hogy basszuskulcs... én is motorral vagyok. Vagy tolhatom hazáig, vagy...
- Köszi, bár egyáltalán nem értékelem az efféle tréfát! – azért valahol megértettem, én is biztosan visszaéltem volna a helyzettel, csak hogy cukkoljam egy kicsit. Nem vagyok én olyan sértődékeny, hogy ennyin fennakadjak, de ezzel ő is biztosan tisztában volt. Elég ideje ismert már hozzá, biztosan ezért is engedte meg magának ezt a poént, még ha én nem is találtam túlzottan viccesnek. – Hát, a Vörös Hold után a falka látta el, és a felépülésig ott is maradt, amennyire tudom. A Farkaslakból került át a hotelbe, biztosan beszéltek vele. Én már csak oda mentem érte, és hoztam ki… - magyaráztam Jaxnek, hogy honnan tudom mindezt. Nem voltam ugyan informátor, de azért elég sokat tudtam erről az ügyről. - Te jó ég, még sosem éltem ilyen helyen! New Yorkban azért nem ehhez szoktam hozzá. – vallottam be. Azt ugyan nem mondanám, hogy nagyon féltem ettől az egésztől, vagy ódzkodtam tőle, de voltak aggályaim azzal kapcsolatban, hogy hogyan fogom mindezt átvészelni. Viszonylag jó időben érkeztem már, pedig még akkor sem volt tökéletes. Mi lesz akkor, ha tombol a tél? – Azért, ha ki kellene ásni, segítesz majd? – pislogtam rá ártatlanul, kérlelően. Csakis úgy, ahogyan egy nő tud szempillát rebegtetni, ha el szeretné érni a célját. - Szerintem az rendes ruhába öltözötten is jól fog esni, ha már itt tartunk. – mutattam rá eme apróságra, és most meg is kívántam az emlegetett italt. Szerintem otthon fogok is készíteni valamelyik nap, mert forralt bort szerintem nem csak télen kellemes inni. – Remek kikapcsolódás lesz, majd meglátod! – győzködtem tovább a gyerekeknek tartott program kapcsán. Jó, azért nem akartam rátukmálni, de valószínűleg nélküle is meg fogom valósítani, mert tetszett a hirtelen támadt ötletem. Teljesen belelkesültem tőle, és legalább adhatok valamit a város fiatal lakosságának is. Hiszen ők a következő generáció, hadd ismerkedjenek meg a természettel kicsit jobban, meg a repüléssel, akit érdekel. A kisvárosi gyerekek sokszor egész életükben nem repülnek, vagy én legalábbis így tudtam elképzelni. - Rendben, akkor maradjunk annyiban, hogy majd megbeszéljük! – bólintottam végül, és tényleg békén hagytam a témával. Azért én is tudom, hogy hol a határ, csak vannak olyan esetek, amikor nem nagyon szoktam foglalkozni vele. Őt egyelőre nem akartam teljesen kiakasztani, annál sokkal jobban kedveltem. – Ó, akkor nem tudtam újat mondani… - sajnálkoztam egy kicsit, enyhén elhúzva a számat, de azért hamar túlléptem ezen az apróságon. Ilyesmiken aztán nem akadok fent. – Figyelj, ha baj van, akkor éjszaka is érkezhetek! – figyelmeztettem előre. – Most már tudom, hogy hol laktok! – böktem felé az ujjammal újra, lassan elmosolyodva. Természetesen csak vicceltem, valószínűleg nem hozzájuk csengetnék be baj esetén, maximum akkor, ha ők vannak a legközelebb. Egyébként ott voltak a szüleim. - Na, jó, akkor igyuk meg, és majd utána! – indítványoztam a dolgot, és már töltöttem is egy újabbat, ha ilyen szépen utalt rá, hogy még nem kellene mennem. – Fú, ez nagyon gonosz volt! – szűkültek össze a szemeim. – Igazán leszállhatnál már az apámról, a végén még azt hiszem, hogy rajongsz érte és mindenképpen találkozni szeretnél ma vele. Idehívjam? – már vettem is elő a telefonomat, meglengetve az orra előtt. Gyorshívón volt, nem probléma felhívni.
Jól van, értettem, vettem ám a lapot, hogy állítsam le magam... de ha egyszer olyan nehéz! Mindegy, amikor láttam rajta, hogy tényleg kezd a hócipője is tele lenni vele, abbahagytam, mert eszem ágában sincs megsérteni, inkább koncentráltam arra helyette, hogy a kóborral kapcsolatban mit tart még fontosnak megemlíteni. - Jó, hát New York az New York... Fairbanks meg ahhoz képest valami kis zsebpiszok méretű kis valami az Isten háta mögött kettővel. - tekintve, hogy ott milyen szinten beépült minden, már csak a házakból kiszökő hő miatt is melegebb van télen, mint itt, ahol sokkal kertvárosiasabb az egész település - Csak gondolja arra, hogy Szibériában még durvább telek vannak. - nézőpont kérdése ugyebár. New Yorkhoz képest itt is sokkal hidegebb van, de azért még sincs hónapokig tartó mínusz -50-60 fok, meg nem hallottam róla, hogy lezárták volna a várost, megtiltva a lakóknak, hogy elhagyják... vagy akár a házaikat a hideg miatt. Nagyapám tudna jókat sztorizni erről, amikor katona volt. - És persze, ki... hacsak nem temet be minket is úgy a hó, hogy képtelenek vagyunk kiszabadulni a házból. - tettem hozzá. Igaz, annyira talán nem vészes a téli havazás sem, csak pont pechünk volt a széllel, de az tény, hogy nem árt naponta eltakarítani, mert igencsak megnehezítheti az ember életét, ha összegyűlik. - Igaz, egy jó kis forralt bor mikor nem esik jól az embernek? - kérdeztem vissza, bár tény, hogy a nyári kánikulában lehet, hogy én is valami jeges frissítőt választanék inkább. De apropó, ha már forralt bor, úgy is rég használtuk a karácsonyra kapott kis masinát, lehet, majd egy esősebb, hűvösebb esti mozizásnál beüzemeljük megint. - Hát jó, ha te mondod... - adtam meg magam, igaz, voltam kétségeim azzal kapcsolatbna, egy rakás gyerekre vigyázni mennyire kikapcsolódás, hisz még elevenen élt emlékeimben, amikor nem is olyan rég, New Yorkban, jobb híján általános iskolás tanárnak álltam be... Mint a haramiák! Még szerencse, hogy ott legalább volt tornaterem, ami egy helyen tartotta őket, vagy kerítés az iskolaudvaron, legalább nem kolbászoltak el közben, de hogy a szabadban hogy akar Cel rendet teremteni egy csapat eleven lurkó közt... arra én is kíváncsi vagyok. - Jól van, a számomat úgy is tudod. - nem tudom, Naomival cseréltek-e bármi elérhetőséget, de mást nem, rajtam keresztül el tudják érni egymást, úgy is fel szoktuk venni a telefont egymás helyett, ha valami közös ismerősünk hív, és a másik pont nem tud telefonhoz jönni. - Nem, nem, tökéletes lesz a nappal is. - feleltem sietve, az az én idióta szokásom, nem kell, hogy ő is átvegye, sőt mi több, pont rajtam tesztelje – nincs is annál rosszabb, mint ilyesmivel szembesülni. - Na ugye, látod? - vigyorodtam el büszkén, közelebb tolva a kis poharamat, milyen elegáns húzással késztettem maradásra. - Most miért? Mint ha nem bármit megtenne értetek. - vontam vállat, legalábbis amíg egy protektorátuson szolgáltunk, azt többször is volt alkalmam látni, hogy tényleg hogy odáig van a gyerekeiért. Gondolom, az is büszkeség részéről, hogy a lánya is igent mondott az elhívásra, kíváncsi vagyok, vajon Maya mit fog majd szólni ehhez az egészhez, ha egyszer elég idős lesz ahhoz, hogy beavassuk a dolgokba. Vagy éppenséggel elhívjuk őt is. - Idehívhatod, de akkor rendelünk még egy üveggel és azt is elfogyasztjuk. - szögeztem le, és tekintve, hogy már egy körrel ezelőtt is szólt Cel, hogy részéről kezd elég lenni, képzelem, utána milyen csodálatos passzban lenne. Azt meg nem tudom, Walt mennyire bírja a töményet, én egyelőre még egész jól állok, bár lehet, a szokásosnál így is többet fogok vigyorogni, ha hazaérek.
- Igen, viszont mégis több dolog történik itt, mint eddig a hat New York-i évem alatt, mióta őrző vagyok... - tettem szóvá, mert tényleg ez volt az igazság. Tudtam, hogy eseménydús lesz itt az élet, de arra nem számítottam, hogy ennyire. Ahhoz képest, hogy Fairbanks milyen kicsi város volt, tényleg egymást érték a történések. Egyelőre még azt sem tudtam eldönteni, hogy mindez jó-e, vagy inkább negatívum. - Köszi, ha ezt most biztatásnak szántad, de pont ezért nem költözöm oda! - nevettem el magam. Tudtam, hogy vannak ott rokonai a világnak abban a szegletében, de most nem kezdtem el erről faggatni. Talán egyszer a saját szememmel is megnézem majd azt a vidéket, hiszen rengeteg évtized állt még előttem, legalábbis szerencsésebb esetben. Szerettem volna sokféle helyet megnézni magamnak, és eddig azért nagyon sokat nem utazgattam, noha megfordultam már Európában, Ázsiában, és ugye itt az Államokban is. - Igazán rendes vagy, akkor majd számítok rád! - bólogattam komolyan, bár szerintem úgysem bírnám kivárni, hogy odaérjen valaki. Előbb kezdeném el magamat kiásni, vagy másznék ki az ablakon, és valahogy úgy. Lehet be kellene szereznem egy hókotrót, vagy egy olyan ismerőst, akinek az a munkája. Igazán mulatságos lenne megtanulni azt is kezelni, talán beújítok majd valami férfi ismerőst itt a városban. Biztosan szívesen segítenének rajtam. Csupán kurtán biccentettem arra, hogy a forralt bor mindig jól esik. Lehet tényleg csinálni fogok ma egy vagy két bögrényi adagot, és megiszogatom magányos óráimban. Megvolt azért a maga előnye, ugyanakkor hátránya is annak, hogy egyedül éltem. Nem voltam hozzászokva, korábban nem volt még rá példa, de nem bántam. Újdonság volt legalább. - Igen, még megvan, ha nem változott azóta! - azért előkerestem a számot, és felé mutattam, hogy jóval rendelkezem-e még. Ha nem, akkor legalább most megkaparinthatom az újat is. - Ne pocsékoljunk! - bólintottam. Azért nem volt nehéz meggyőznie arról, hogy maradjak még, ráadásul jól is éreztem most magam. Egy régi ismerőssel iszogatni mindig kellemes kikapcsolódás, talán többször kéne ilyet csinálnom. Meg eljárni felfedezni az itteni helyeket is, hogy új barátokat szerezzek. Nem árt, ha hozzákezdek, ha már hosszabb távon tervezek itt maradni. - Nem tudom őt elképzelni úgy, hogy teljesen lelazítana. Egyáltalán azt sem tudom, hogy akarom-e tudni, milyen akkor. Szerintem ezt halasszuk egy legközelebbi alkalomra, oké? - vigyorodtam el. Azért vicces lett volna, ha felhívom apámat, és tényleg megjelenik, hogy italozzon velünk. Valószínűleg azt már tényleg nem bírta volna túl jól a szervezetem. - Különben is, mit szólna a lányod, ha úgy látna téged? - kerekedtek el a szemeim. Az oké, hogy engem a kutya sem fog látni, de őt várták otthon. - Azért remélem nem akarsz motorra ülni így. Különben sem bánnám, ha hazakísérnél majd, de így nem mernék mögéd ülni. - bármilyen jól vezessen is, azért mégsem kéne kockáztatni. - Lehet enni kellene valamit hazafelé menet, és akkor nem lesz gond! - vetettem fel az ötletet, mert akkor bizony szívná az alkoholt az elfogyasztott szilárd kaja.
- A több talán túlzás, inkább úgy mondanám, hogy már nem vagyunk tanoncok, talán nem is féltenek meg próbálnak minket távol tartani mindentől ami veszélyes, hanem mi is belecsöppentünk a dolgok sűrűjébe. Az meg részletkérdés, hogy olyan sűrű, hogy a tőlünk jóval erősebb, okosabb, tapasztaltabb őrzők bicskája is beletörik olykor. - húztam el a számat, elvégre még elevenen élt az emlékeimben a Vörös Hold vesztesége, és amennyire maradni akartam eleinte, annyira örültem, hogy végül hagytam magam rábeszélni, inkább utazzunk. Így sem volt gyenge az április vége, abba meg inkább bele se akarok gondolni, akkor hogy végződött volna, ha marad valamelyikünk. - Mondanám, hogy hosszú az élet, de ha maradsz az idegenvezetősködés mellett, lehet, hamar felkopna az állad arrafelé. - nem mint ha Szibéria ne lenne szép, de legyünk őszinték, ha már Oroszország, Moszkva, vagy Szentpétervár jóval népszerűbb úticél a túristák körében. - Bármikor. - mosolyodtam el, bár reméljük, akkora hó csak nem fog esni, az elmúlt télen egész jól sikerült tartani a frontot, hogy ne temesse be a házat, még úgy is, hogy hétvégente egész sokat voltam távol otthonról. Mondjuk valahol fura belegondolni, hogy hiába van nyár, igazából itt már ősszel egész hamar beköszönt a hó meg a hideg, a téli állapotok... - Mióta ismerjük egymást, azóta nem. - rázom meg a fejem, csak egyetem első évében volt számcserém, amikor hirtelen felindulásból belevágtam az első csatornába szerencsétlen mobiltelefonomat, mielőtt még észbe kaphattam volna, hogy nem kéne... azóta viszont hűségesen kitartottam ugyanannál a számsornál – ennek ellenére azért közelebb hajoltam, hogy lecsekkoljam a készülékében elmentett számot, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy ugyanaz, csak kurtán bólintottam, hogy stimmel. Inkább nyúltam az üvegért, hogy töltsek még egy kört, pláne, hogy már egyébként is egész kevés árválkodott az üveg alján. - Most, hogy mondod... én sem. Bár lehet ez csak valami szülős dolog, az igazat megvallva a saját apámat meg anyámat se nagyon tudnám elképzelni mondjuk becsípve. - szerintem életemben nem láttam még őket így sem, nem hogy erősen ittas állapotban, valahogy nem az a nagy ivó egyikük sem, vagy legalábbis tudják, mennyire bírják, és sosem lépik át azt a határt. Mondjuk ilyen ismert közéleti személyiségként, mint ők, nem csodálkozok rajta, elég rossz fényt vetne rájuk a munkájuk során. - Lásd, kivel van dolgod, akkor hagyjuk. - engedtem neki, amikor meg visszakérdez, csak nagyot sóhajtva próbálom magam elé képzelni a képet, hogy kitaláljam, mit szólna a kisasszony. - Passz, annak se örült amikor megtudta, hogy néha rágyújtok, kétlem, hogy ennek különösebben örülne. Bár egész sokat kell innom ahhoz, hogy tényleg baj legyen, azt meg én sem terveztem. - előtte semmiképp. Elég volt amikor Naomival legutóbb nekiálltunk a nagy kibékülés közepette vodkázni, annak sem lett feltétlenül jó vége. - Ó baszki, a motor... az teljesen kiment a fejemből. - temettem az arcomat a tenyerembe, mert bár a részegségtől még messze voltam, de így fél üveg vodka után nemigen lenne jó ötlet motorra ülni, még úgy sem, hogy nem kell messzire mennem. A fenébe, hogy ez teljesen kiment a fejemből, amikor jöttem...! - Lehet akkor megbeszélem a tulajjal, hogy itt hagyom, hazasétálok, aztán majd holnap eljövök érte... A kajálás ötletét pedig támogatom! Úgy is van innen pár saroknyira egy hamburgeres, amit már annyian ajánlgattak... - kollégák, diákok, helyiek... bár személy szerint még nem kóstoltam, milyet alkotnak, de ha már annyian dícsérik, akkor olyan rossz csak nem lehet. Így aztán ha kiürülnek a poharaink, és Cel sem tervez mást, akkor akár indulhatunk is vadászni valami kaját, a hideg levegőn való séta úgy is kellemesen frissítő ilyenkor, meg legalább azt is meglátom, ő merre lakik, ha már olyan leplezetlenül utalgatott rá, hogy kísérjem haza. Úgy is van még miről sztorizni, úgyhogy unatkozni biztos nem fogunk addig sem.
// Amennyiben nem írsz olyat, úgy részemről ez már záró lenne Köszönöm a játékot! //
- Lehetséges, hogy igazad van! – hagytam rá, mert lehet, hogy tényleg pusztán ennyi volt az oka. Meg is vontam hát a vállaimat jobb híján. – Ha engem kérdezel, szerintem elég aggasztó a dolog, hogy semmit nem tudnak tenni. – én is a Vörös Holdra gondoltam egyből. Mi másra lehetett volna, mikor nemrég történt, és mindenkit érintett. Én még részese is voltam, ráadásul nekünk a családunk is elveszítette az egyik tagját. Ugyan olyan rokon volt Savannah számomra, akivel korábban nem találkoztam, de ettől függetlenül még nem volt kevésbé fontos számomra a veszteségünk. - Szerintem ott is feltalálnám magam! – jelentettem ki határozottan, büszkén szegve fel az államat. – Ha csoportokat nem is vezetnék, azért gondolom ott is akadnak utazási irodák, ahová ugyanúgy elmehetnék dolgozni. Ne feledd, kezdtem én ott a pályafutásomat annak idején! – böktem felé játékosan a mutatóujjammal. Azt is élveztem, csak éppen teljesen más volt. Most jobban tetszett az, amivel itt foglalkoztam, ráadásul alig vártam a téli időszakot. Egyrészt azért kíváncsi voltam, hogy milyen itt, másrészt szerettem volna turistákat vinni északi fény túrákra. - Remek, akkor ezzel nincs is teendőnk! – bólintottam egy nagyot, de azért biztos, ami biztos alapon ellenőriztettem a számot általa. Mivel helyesnek bizonyult, így ügyeskedve eltettem a telefonomat biztos helyre, mielőtt még leejteném. Nem lenne olcsó mulatság, ha pótolnom kellene a készüléket, főleg, hogy csak kaptam. Egy új beszerzése biztosan borsos árú lenne, márpedig nekem most másra kellett a pénz. Tudtam, hogy bármikor kérhetnék kölcsön a szüleimtől, de huszonhét évesen nem akartam még mindig hozzájuk rohangálni, ha bajban voltam. - Nem tudom, hogy apám egyáltalán ki szokott-e kapcsolni. Olyan, mintha mindig dolgozna. De lehet tényleg csak előttünk nem mutatja azt az arcát. Nagyon szeretem, meg tényleg nincs vele baj, csak néha ez olyan furcsa nála… - inkább csak hangosan gondolkoztam, lötyögtetve a poharam alján árválkodó vodkát. Már nem volt sok igazából, meg is tudnám inni, ha nagyon muszáj lenne, de inkább még készítettem rá magam lelkiekben. Talán nem ártott volna mellé valami kísérő, mondjuk egy kis narancslé, vagy legalább víz. Meg is fontoltam a dolgot, de végül arra jutottam, hogy jó lesz ez így is, többet már úgysem vagyok hajlandó inni. - Rá szoktál gyújtani? – kerekedtek l meglepetten a szemeim. – Micsoda sportember vagy te akkor?! – persze igazából nem voltam felháborodva, de jól esett adni alá egy kicsit a lovat. – Szerintem egy gyerek sem viseli jól, ha a szüleit részegnek látja. Pont emiatt szoktam sajnálni az alkoholista szülők gyerekeit is… - kicsit elkalandoztam ugyan, de úgy látszik, hogy kezdtem filozofálgatós hangulatba kerülni így az este végére. Még jó, hogy én legalább észnél voltam annyira, hogy helyette is eszembe jusson a motorja. Illetve inkább az, hogy itt áll kint, és valahogyan el kell vele jutnia A-ból, B-be. - Szerintem megengedi! – az ötlet jó volt, hogy itt hagyja. – Tényleg? – csillantak fel a szemeim érdeklődően. Máris korogni kezdett a hasam, ahogy egy hamburger képe megjelent a lelki szemeim előtt. – Akkor próbáljuk ki, még a végén lehet, hogy visszajössz a motorért is, és azzal repítesz haza! – vigyorodtam el szélesen, miközben a kabátomért nyúltam, és magamra rángattam. Készen is álltam az indulásra, ha részéről is rendben volt a dolog. Hosszú út állt még előttünk, és biztosra vettem, hogy melegünk sem lesz közben.
Kezdőlap
Köszönöm a játékot! 
//
