Karakter teljes neve: Säde Saaristo Becenév: Ne becézgess, becézd a kutyádat, de ne engem! Sak hívhat Säde-nek, esetleg aki régről ismer, de hülye kölykök jobban járnak, ha becézésre még csak nem is gondolnak! Álnév: Sheila Grandmore Faj: Vérfarkas Falka: Őslakos Titulus: Amarok Nem: Lehet egy tipped! Kor: Alig múltam el négyszáz... jó, alig 85 évvel. De még így is fiatalabb vagyok annál a vén testvéremnél.. fiatalabb vagy öt perccel... Születés helye és ideje: 1527. december 24., Turku, finn földek. Beharapás: 1532. december 24., Turku, finn földek. Foglalkozás: Asztalos, grafikus, festő. Szóval magának való elszállt művész. Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van Mágiahasználat szintje: Minek az nekem? Vérvonal: "Muszklik" - Sangilak, a Legerősebb Alignak, Az Első->Sangilak, a Legerősebb->Isaac Redfield, világjáró kereskedő->Risto, az Első Freki ->Säde Saaristo
Apa: Risto, az első Freki Anya: A Szűz, ennél többet nem nagyon tudok róla. Testvérek: Sak, de ennyi bőven elég is, egy túl szapora cigány pereputtyal is kevesebb gond lenne néha, egy testvér, ráadásul ikertestvér nekem bőven elég. Egyéb hozzátartozók: Mi? Most mondjam azt, hogy igen, James Bond, akibe őrülten szerelmes vagyok? Vagy az imádott fehér kontyos cuki nagynéném kéne inkább aki helyes rózsaszín pulcsikat köt nekem? Nah nem, az én koromban az ilyenek már régen meghaltak. Nah nem mintha vén lennék! Egyszerűen csak gyorsan halnak ki az efféle népek...
Puff neki... ha kíváncsi vagy rá kérdezd Szergej Szergejevics-et, vagy hogy hívták azt a szerencsétlen mókusfejű barmot. Habár... igazából már nem tudod megkérdezni... Nah jó, akkor megpróbálkozom valami remek életrajz összeállításával. Az a fránya ikertestvérem úgyis úgy szeret írni, aztán ha neki megy, nekem is menni fog, sőt még jobban is mint neki! Hmmm tehát nézzük mi van itt. Jah először is ne pofátlankodj. A szőke haj meg kék szem ne tévesszen meg! Hidd el nekem szívem, én olyan messze vagyok a Barbie-babától, akit valami szerencsétlen egy részeges másnapján rólam mintázott, mint Makó Jeruzsálemtől... Habár ha valaki egyszer csinálna egy olyan Barbie babát, ami szívesebben rúg tökön, minthogy barátilag megveregesse a vállad, aki szereti levadászni azokat a szánalomra méltatlan és életképtelen semmirekellő kis emberfajzatokat, aki több vodkát tud meginni, mint amennyit a Volgába bele lehet önteni, aki tisztában van vele, hogy a nők sokkal jobbak a férfiaknál, csak éppen túl okosak hozzá, hogy ezt ki is mutassák azok előtt a felfújt hólyagok előtt, aki a szavakkal legalább olyan gyilkosan tud harcolni, mint bármi mással, nah az a Barbie baba vagyok én. Jah meg az, akinél van egy kisebb Sak baba, csak hogy ha olyan kedvem lenne átnyomjam egy húsdarálón, vagy éppenséggel vele aludjak. Jah és igen, én egy összetett jellem vagyok, ha nem érted a fejemben uralkodó káoszt, hát ne csodálkozz, a káosz csak úgy értheted meg, ha te is a részévé válsz... Nah ez az amit nem akarsz szívem, részévé válni a fejemben fészkelő kupinak. Mert ott aztán tényleg van káosz, de ezen nem tudok, de még inkább nem is akarok változtatni, a takarítás olyan unalmas és értelmetlen dolog, főleg az ember fejében, oda úgyse jön látogató. Nah nem mintha otthon hajlandó lennék látogatókat fogadni. Más ne igya az én piáim és ne foglalja el az én kedvenc helyemet! Egyedül sokkal jobb, akkor nem cseszeget senki, és ha véletlenül ordítva ébrednék az otthonunk elemésztő tűz álmából, akkor nem kell senki, aki nagy szánakozva kérdezi, hogy mi a baj. Engem ne szánjon senki, engem ne szeressen senki, engem ne akarjon senki, mert az csak sok bonyodalom, és még több fejet lennék kénytelen leharapni!
Ezt most muszáj? Ha meglátsz úgyis tudod, hogy hogy nézek ki... Nem az én stílusom, hogy áradozzak magamról, milyen álomnő vagyok, aki után a férfiak bepisilnek a gyönyörűségtől... Nah nem mintha nem lenne tény. Odin gyönyörűnek teremtett, akár egy tökéletes vadászt. Én nem az a topmodell vagyok, inkább valami vad szépség, ha már választani kell. A hideg futkározik a hátamon az olyan nőktől, akik tiszta csont és bőrből állnak és szépnek hiszik magukat. Ez hülyeség, a csontjuk csak eltörik és alig tudják maguk vonszolni két diéta között. Én magas vagyok, igazából nagyon magas, jó 183 cm, nőhöz képest, de még férfihoz képest is egy kisebb óriás. Jah és aki ezen ledöbben, azt szeretem még egy pofonnal mélyebbre döbbenteni. A küldőm színekre is olyan, mintha csak kívülre is a szívemet raktam volna, hideg és gyilkos, akárcsak Észak, ahol születtem. A hajam szőke, elég világos, a szemem pedig kék, az árnyalatát énekelje meg egy hülye költő, nem az én dolgom, hogy színhatározóval gubbasszak a tükör előtt, hogy nah most türkiz, vagy huskykék... Ruhát, nos hordok, de leginkább azért, hogy ne bámuljanak a hülye emberek. Leginkább nadrágot viselek, a szoknyát tényleg csak akkor veszem föl, hogyha eljön a Ragnarök, vagy ha arra utazom, hogy még a testvéremnél is jobban öltözött legyek, elvégre muszáj lenyomni a kicsi Sakot. A farkas alakomat jobban kedvelem, mint az emberit, az jobban kifejezi a bennem megbújó vadságot, a kegyetlen lényt, aki vagyok, mint a szöszi külső. Farkasként a bundám szürke, akár a csata utáni halotti máglyából felszálló füst. Sötétebb kicsit, mint a testvéremé, de amúgy eléggé hasonlítunk farkasként is, nem hiába születtünk egy testből és egy vérből, ráadásul majdnem ugyan abban az időben. Jó, kicsit kisebb vagyok nála, de ez nem számít! Meg egy picit kevésbé masszív, de hát ez van, az istenek akarata szerint én nőnek születtem, nem férfinak, amit néha sajnálok, mert férfiként talán kevésbé tartanák természetellenesnek a bennem dúló haragot.
Színek, a színekben ott van minden. A szaglásom az egyik legérzékenyebb érzékszervem, amióta farkas vagyok, de nekem a látás is mindig fontos volt, épp olyan fontos, mint a szaglás. Nekem a világ színekre bomlott, az érzelmeknek színe volt. Sötét fekete a dühöm, vérvörös a tűz, a tobzódás, a ragacsos szürke a gyász, és a fehér a tisztaság és minden kezdetek színe... Én fehérben születtem és éltem, ez volt a gyermekkorom színe, a megpróbáltatások, de a béke színe is. A kezem finoman siklott az ecsettel, ahogy a kép szépen lassan alakot öltött a vásznon. A műtermemben voltam, abban a szobában, amit soha nem láthatott egyetlen halandó sem, még a legnyájasabb támogatóim sem. Ez a terem az életem volt, majd fél évszázad, képek amiket én magam is láttam. Már befejeztem a sorozatot, ez lesz az utolsó kép és kész. Ez lesz az első pillanat, amit utolsónak festek meg. Hideg, hófehér és csontig hatoló fagy, eldobva az egyik oldalon egy meseszép asszony, megtörten és megviselten is gyönyörű... A kép közepén két kicsi gyermek, kitéve a hidegnek, a fagy csókja az egyetlen anyai csók, amit valaha kaptak... Ezek vagyunk mi, én és Sakari. Ott születtünk, az örök fagy birodalmában, ahol mindenki csak akkor él, hogyha érdemes rá. Húztam egy finom vörös vonalat, szinte izzott a fehér hóban. Anyám vére volt, a tiszta Szűzé, aki arra lett kiválasztva, illetve inkább elrabolva, hogy magába fogadja az isteni magot és kihordja a Freki csemetéjét. Habár mi ketten voltunk. Egy testből születtünk, de nem magányosan. Nem is tudom meddig dolgoztam a képen, de a végén tetszett. Már a gyermekek arcára is kiült az az erő, ami a testvéremmel jellemzett minket. Megedződtünk ott északon, hidegek lettünk, akár a jég, de épp olyan fagyosak is. Minket nem olvaszt el egy nyájas mosoly, vagy egy kedves szó, mi jégből vagyunk. Most hogy kész volt a teljes sorozat tovább indultam, megnézni a többi képet is. Igazából nem tudom mennyire voltak ezek az én emlékeim és mennyire mesék, amiket hallottam. Hosszú ideje élek már, sok-sok év eltelt, amik megfakították az emlékeimet. Ennek ellenére képek nekem mindig maradtak. Régen és most is harcos voltam és vagyok, de valahogy a színek és a képek voltak mindig, amik megmaradtak. Amiket megfestettem többnyire villanások voltak majd egy évszázad távlatából, de kiszíneztem őket és egésszé tettem. A következő a pontosan öt évvel későbbi állapotot ábrázolja. A farkasok halovány bundája szinte egybe olvad, ahogy gyűrűként veszik körbe a narancsvörös lángú máglyát, ami körül a Vigyázók ropják istenhez fohászkodó imájuk szent táncát. A két fiatal szinte elveszik a kép ezernyi alakjának tömegében, de mégis ők vannak a középpontban. Két magas sápadt gyermek, halovány hajjal és máris kemény kék szemekkel. Egy óriási férfi éppen hozzájuk hajol, a fiút félig eltakarja hatalmas teste, egy új életet akar adni neki... nekünk. Akkor lettem farkas, a testvéremmel együtt. A következő képen káosz, lázas álmok, betegség és őrület összevisszasága. Farkasok vannak rajta, akik megcibáltak, küzdöttek a gyermeki testtel, de végül mégis úgy döntöttek egyesülnek, hogy bennem élnek tovább, egy farkas, az én farkasom. A következő képemen első vadászatunkra indultunk a testvéremmel. A két füstös szürke farkas illékony árnyék csak a fehér hóban. Sokat tanultunk, emlékeztem a mesékre az istenekről, a Holdünnepekre, mindenre, miután farkas lettem valahogy sokkal több volt az emlékem, mint gyermekkoromról, de mégis, az az első vadászat volt az, amit képbe öntöttem, az volt a tanulási folyamat és az azt követő évtizedek viszonylag békésebb, habár még mindig harcos időszak kezdete is. Aztán ahogy a következő képemhez léptem elszorult a torkom, pont mint amikor festettem, feltört bennem a tehetetlenség szülte elsöprő harag. Egy magas kép volt, nagyobb mint én. Három része volt osztva, amik egymásba olvadtak. A legfelsőn a farkasok beleolvadtam az erdő homályába, az egész kép fekete és fehér volt, árnyak az erdőbe. Fák, köztük farkasok a falka biztonsága, ahol éltünk... A fák sziluettje között azonban egy emberi alak, mögötte az ő Jézusok keresztjének árnya függ és fenyegető homályba burkolja a farkasok erdejét. A férfi szemében vörös tűz, az emberi butaság és vérszomj vöröse, nem a farkas tiszta vadászjellemének tüze. Az alatta lévő rész is eloszlott két részre, az első a békésebb megoldás volt, az öreg Vigyázó volt rajta, akire máig jól emlékszem. Idős arcára, ahogy nekem és a bátyámnak mesél Odinról, az istenekről. Szerettem hallgatni a történeteit, sütött belőlük a valódi hit és a sziklaszilárd akarat. Sakarival együtt kedveltük az öreget, tiszteletreméltó volt a tudása, és tiszteltem azért is, mert megtartja a hagyományaink és védelmezi a falkát... Először módosították az emberek agyát, hogy hagyjanak minket magunkra, had vadásszunk békében, akár farkastestvéreink. Ezt festettem meg, ahogy a kezével int az idegen férfi felé, a mellette lévő képen az idegen azonban felé köp. Így köptek ránk azok a nyomorult halandók is. Ők vért akartak a mi vérünk, nem hatotta meg őket se a feledés, se a fenyegetés, semmi. A hármasosztatú kép legutolsó jelenete a legszomorúbb és legtragikusabb. Hatalmas tömeg közeledik az otthonunk felé majd ötszáz katona. Láttam a gyilkos vágyat a szemükben, ahogy ott táncolt a felgyújtott erdő tüzének visszfényében. Ez a kép vörös, vörös a lángoktól, vörös a vértől... Rengetegen haltak meg akkor, az egyik farkast le is festettem, akinek a képe még azóta is kísért néha, ahogy lángoló bundával szűkölve, mégis harciasan veti rá magát az ellenségre. A képen így dicsőségében volt rajta, de én emlékeztem, amikor öt lángoló nyílvessző járta át a testét, ahogy összezuhant, majd a lángok szép lassan elemésztették, hogy csak szürke por maradt belőle a bemocskolt havon. Gyorsan elfordítottam a fejem és tovább léptem, ez a kép mindig visszarántott a füstszagú harcba, amikor kiűztek minket az otthonunkból, a fehér békéből. Elmenekültem én is a képtől, ahogy a Geri visszavonulásra intett minket azon a napon. Én nem menekültem olyan sokáig, mint akkor tettük, csak a következő képig futottam. Sakarival voltunk rajta, mint a kettőnk vonásai fiatalok voltak, telve haraggal és daccal. Megtorlásra vágytunk vérre a mieink kiontott véréért. Nem akartam mást, csak annyit, hogy valaki igazságot szolgáltasson. Aztán az öreg Vigyázó, akit már egyszer lefestettem odahívott minket. Ezen a képen is rajta volt, ráncos arcán béke ült, ahogy a két haragos ifjúnak magyarázott. A képen nem voltak rajta a szavai, de én tisztán emlékszem rájuk, ahogy elmondja az istenek neki már beszéltek erről. Hogy fel kell hagynunk eddigi életmódunkkal, mert a halandók egyre többen vannak, egyre több területet akarnak magukénak és egyre kevésbé van esélyünk, hogy megtartsuk a régi életmódunk. Végigsimítottam a vásznon az idős Vigyázó arcán, majd ránéztem a sajátunkra. Mindig is hasonlítottam a testvéremre, de mégis a belsőnk volt az, ami még a külsőnknél is jobban egymáshoz láncolt minket. A képen jól látszott, ahogy azonos harag és bosszúvágy ül az oly hasonló arcokon. Emlékszem milyen dühös voltam, a szívem vérzett, akár egy belső vérzéses malacpersely, de nem tudtam mit kezdeni vele. Kapóra jött, amikor Sakari elmondta a terveit, hogy el akar menni. Nem hiába voltunk ikrek, az én fejemben is már a lángtenger óta ez a gondolat ült, ez volt legerősebb a bosszú mellett. A haragot magamhoz hajlítottam, elzártam a lelkem egy mély bugyrába, hogy ott fortyogjon, akár fekete óceán. Igazából nem vettem észre, de ez a harag ami azon a napon született, mintha csak a lángok sötét árnyékából hívtam volna életre, azóta itt ül a lelkemben. Már nem ismeretlen azonban, már régi barát, évszázados társam, akár az ikertestvérem, aki néha az agyamra megy, akit néha legszívesebben megtépnék, vagy legalábbis jól az orra alá dörgölném, hogy én vagyok a jobb... míg máskor beleőrülnék, ha nem lenne velem, ha nem lenne aki megértené a bennem rejtőző majdnem fél évezred minden dühét, haragját és gyűlöletét. Mielőtt elmentünk volna az öreg Vigyázótól, aki egészen fiatal korunk óta ott volt velünk Sakari ajándékot kapott, aki elkísér majd minket a távoli világba is, ha ő nem is jöhet velünk. Sakari örök társa lett Kaapo az istenek ereje. Az ő társa lett, így az enyém is, hiszen hiába martuk egymást néha, ahogy az a testvérek között természetes, mindig ott voltunk egymásnak, számíthattunk a másikra. Kicsit úgy voltunk mindig, hogy szerettük piszkálni egymást, de ha bárki bármi rosszat mondott a másikról, azt csúnyán megtoroltuk. A következő kép már mosolyt csalt az arcomra. Hát igen, Moszkva, meg az a jó erős vodka... Szinte elképzelni sem tudom miért maradtunk annyit ott, talán a fehér béke volt a vonzó, ami a gyermekkorunk hidegére emlékeztetett, talán az előbb említett jóféle ital volt az oka... Minden esetre összességében szerettem Moszkvát. A képből is sütött ez. A táj fehér volt, de az épületek színesek, ahogy körbevették a két sápadt alakot, akik a téren álltak és éppen egy-egy vodkás üveggel koccintottak. Jókat ittunk ott, versengtünk ebben is, ahogy mindenben. Sokszor volt, hogy annyit ittunk, mint egy dehidratált arab egy egy éves sivatagi túra után, csak éppen nem vízből, hanem tömény finom vodkából. Mosolyogtam a kép előtt már, ahogy eszembe jutottak a kis kiruccanásaink amikor azokat a nyamvadt kucsmás parasztokat kergettük, akár a birkákat. Vicces volt, elűzte az unalmat, pont ahogy az ivás is. Az ottani vigyázók azonban mások voltak, nem olyanok, mint az otthoniak, nem tetszett nekik ez a hobbink sem, pedig a mocskos féreg emberek megérdemelték, ezerszeresen is. A válóokunk Moszkvával, azonban mégsem a Vigyázók kötekedése volt, hanem Szergej Szergejevics. Az a hülye Alfa, mert a Freki nevet aztán nem érdemli... Azt hitte jobban bírja nálam a piát! Nálam!? Ki hallott már ilyen farkasordító baromságot?!? Még alig huszonhárom adag vodkácska volt benne, amikor a pofája akkorára nőtt, hogy hozzám ért. Sakari persze azonnal lekapta a kezeit. Kissé dühös voltam, mert nincs nekem szükségem pesztrára, még ha a testvérem úgy föl is vág azzal a plusz öt percével, és olykor nekiáll atyáskodni, amitől aztán ordító-sikítófrászt tudok kapni. De aztán én sem voltam rest, lekaptam a tisztelt Szergej pajtás igen kicsi barátját, akit szerintem kedve lett volna még használni. Nos igen, ez már valóban válóok volt. Sakarival el is tűntünk Moszkvából, mert mégis csak jobb a békesség, plusz untuk már a várost amúgy is. Már csak a vadászatok, meg a vodkázás tetszett ott, meg az, amikor cikizhettem Sakarit az irományai miatt. Én is vágytam valami hasonlóra, a rajzolgatás gyakran lekötött, olyan volt, mint neki az írás, de ezt persze soha nem mondtam így neki. De ezt tudta ő is, annak ellenére persze cikiztem tovább, amikor sikerült ellopnom és elolvasnom az írásait. Nem tudom milyen őrült sivatagi szél fújt minket Franciaországba, de az tuti, hogy maláriás egy légáramlat lehetett, mert Franciaország annyira volt nekünk való, mint favágónak a flancos homár... Mi nem voltunk olyan puccos raccsolós nyálgombócok, ráadásul még a boruk is szar volt. Aztán miután falkát se akartunk, plusz a ma chérie-ktől és egyén nyálas kis becézésektől kezdtem berserker lenni, úgy döntöttünk újra felülünk a maláriás szellőre, vigyen bárhová, csak a csigazabálókat ne többet! Végül mégsem volt olyan szörnyű a dolog, mert rövid Angliában való tartózkodás után meg is rohamoztuk az Újvilágot. Nah persze minket nem olyan nagy célok vezéreltek, mint a conquistadorokat, legalábbis részemről nem állt szándékomban nőket megerőszakolni és aranyat rabolni az indiánoktól. Sak nem tudom hogy volt ezzel, de asszem neki is az volt az elsődleges célja, hogy végre valami normális helyet találjunk, a nőerőszakolás és aranyszerzés max azután jöhetett. Így találtuk meg azt a különös tükörképet, ami mintha a szép fehér otthonunk lett volna. Azonnal beleszerettem. Nálam hamarabb csak a bátyám bolondult bele ebbe a bolondosan gyönyörű tájba. Azt hiszem Kaapo tehetett róla, vagy csak az ikerlángja az enyémnek, ami azért izzott, hogy végre az otthonihoz hasonlatos földet találjunk. Minden esetre nincs ezen mit ragozni Fairbanks lett az otthonunk. Megtelepedtünk, mint bölcs pióca a kutyaszőrben és szépen teleszívtuk magunkat az új vidék esszenciájával. A vigyázók... bocsánat őrzők, (azt hiszem ezt nem fogom megszokni egy hamar) beavattak minket a helyi dolgokba. Kicsit máshogy hívták a mi isteneinket, ami annyira nekem nem tetszett, mint azok, akiket megszoktam. Nekem Freki volt, meg Geri, Alignak meg Tupilek soha nem vette át a helyét a gyermekkorom hitvilágának. Persze sokkal jobban tetszett ez a hely, mint bármelyik másik eddig, de azért mégsem volt teljesen ugyan az, mint otthon. Itt is tökéletesen beilleszkedtem, főleg azért, mert Saknak feltétlen az orra alá kell dörgölni, hogy én hamarabb mászok fel a szamárlétrán, mint ő, de azért soha nem lett olyan, mint gyermekkoromban. Ennek ellenére beleszoktam és emelkedtem fölfelé akár egy megvadult sugárhajtású rakéta, Sak pedig elamaradhatatlanul ott volt mögöttem... nah jó, talán mellettem... Amint meglett a korunk hozzá, és az egész falka szépen behúzta a fülét farkát ha jöttünk, megkaptuk az Amarok tagságot. Én egy ideig gondolkoztam, hogy megszerzem az abszolút vezetői posztot, csak hogy valahogy dűlőre jusson ez a mi kis versengésünk Sakkal, de aztán rájöttem, hogy az nem az én műfajom. Hallgatni a kölykök nyavalygását, törődni az emberekkel, akikből a falkának pénze lesz... Nah nem kösz, akkor már inkább egy gyantázás farkasalakban... Így a tanácsból dirigáltam, lehetőleg ellentétes dolgokat, mint amit Sak mondott, tudják, csak úgy szeretetből. Amint biztos volt már a poszt, meg már ide tartoztam, kellett valami, amivel elfoglalom magam. Egy ideig gondolkoztam az idült alkoholizmuson, hiányzott kicsit a nagy vodkázások kora, de rájöttem még a végén okosabbnak tűnne nálam Sak, ha folyton innék, így letettem róla. Akkor jött a festészet. Néha emlékeztem helyekre vagy dolgokra, amiket először megrajzoltam, aztán színesek lettek, majd vászonra kerültek. Ezután szépen lassan elkezdtem terjeszkedni térben is, kiléptem a vászon kétdimenziós világából és fafaragványokat, majd bútorokat kezdtem gyártani. Élveztem, végre volt valami, ami lekötötte a figyelmem és elüthettem vele az unalmas hétköznapokat. Csináltattam egy helyes kis lakást a galéria fölött, ahol a képeim kiállították. Jah, de előbb az, hogy lett néhány elég tehetős befeketetőm. Először csodálkoztam, amikor elmondták mennyire imádják a képeim, de aztán már nem lepődtem meg, ilyen vagyok, zseniális, akkor meg mit ájuldozzak? Szóval egyre több egyedi bútordarab és festmény került ki a kezeim közül, a pénz meg szép lassan csermelyből folyammá duzzadt. Egy ideje már tényleg csak azért festek meg alkotok, mert olyan kedvem van, pénzre abszolút nincsen szükségem. A lakásom is egyedül csináltam, mármint a festését, kisebb átalakításokat és minden egyes bútor az én művem volt. Szeretem azt a lakást, igazán kezd az otthonom lenni. Ezzel a teremmel, ahol az életművem van. Rájöttem, hogy elkalandoztam, így elsétáltam a maradék néhány kép előtt is. Ott volt egy kép a Francia útról, ahogy Párizsban ülünk egy kávézóban és unatkozva nézünk. Majd egy másik, a hajóról, amivel átjöttünk a másik kontinensre. Megsimogattam az árbocot és tovább léptem az utolsó előtti képhez. Ez a festmény Fairbanks volt már, a tájkép olyan, ahogy először láttam. Majdnem olyan fehér volt, mint az, ami a születésünkről szólt. Csak a fekete árnyékunk kúszott be a kép aljába, egy magas és egy picit még magasabb árny. Aztán odasétáltam az utolsó képhez. A falka volt rajta. Emlékezetből festettem őket, ez nem volt nagy szám nekem. Sakkal egymást öltük és mindenki mosolygott. Nem reális, megtörtént kép volt, de azt az otthonosságot sugározta, amit itt éreztem. Ránéztem és kissé elborult az arcom. A falka ugyanis már nem ilyen volt, kicsit megpöcköltem a képen lévő Vincent arcát. Lekapartam volna legszívesebben azt a helyes pofit... Miért kellett neki lemondani? Jó, pasi volt, szóval nem azt mondom, hogy tökéletes vezető, egy pasi sem lehet tökéletes, de azért egész jól elvolt a falka... Persze az egy dolog, hogy az ő vezetése alatt hívták ide a Vigy.. Őrzők azokat az új farkasokat, de azért jó srác volt. Egyszer elgondolkoztam rajta, hogy kipróbálom az ágyban milyen is, csak úgy viccből, mert azon Sak tuti berágna, de végül nem tetszett az ötlet annyira, hogy véghez is vigyem, ráadásul nem unatkoztam hozzá eléggé. Jó, igazából nekem is volt egy icipici nyúlfarknyi szerepem abban, hogy idecsődítették a másik falkát. Jó igazából én voltam az egyik aki nekiállt gyilkolászni az embereket, ami megjegyezném, hogy jogos bosszú volt! Valamiért a Vigyázók, vagyis a francba, szóval az Őrzők ezt valamiért képtelenek voltak felfogni, és nagyon nem jött be nekik a dolog. Pedig az emberek csak megvetést és halált érdemelnek, semmi mást! Tehát kénytelen voltam végezni eme szép hagyományommal, vagy nagy körültekintéssel sutyiban űzni, mint valami hülye tini aki a szobája félhomályában maszturbál... Nah mindegy, a képlet akkor is az, hogy bosszú el, betolakodók be, Vinc meg lemondott. Sedna Stormbornt szavaztuk meg a helyére. Az én drága kis tesókám persze hogy ellene szavazott. Nem is tudom én azért szavaztam mellette, mert Sak ellene szavazott, vagy tényleg bízok Sednában... Az előző posztján jól teljesített, de a vezetés mocskos egy meló volt, ráadásul a hülye pasik hajlamosak nem komolyan venni a nőket vezető pozícióban, amiért cserébe azért szimpatizáltam Sednával, habár nem tudom... Kissé fiatalka és tapasztalatlan volt még. Én szurkolok neki, de ha elszúrja, akkor én leszek az első aki megtépi. Semmi személyes, de ez most a családom, aki árt nekik, még ha véletlenül is, az velem kezd. Végignéztem a képeimen, majd elégedetten töröltem bele a fehér festéket a kezemről a kötényembe. Nos ez is kész van, még sincs este. Szépen visszasétáltam a lakásomba, fel egy lépcsőn. A hatalmas üvegablakon át kinéztem Fairbanksre, miközben a kakaóm elkészült. Nos igen, ez Sak mániája volt, de közben én is rászoktam. Habár az én hobbim inkább az volt, hogy amikor valamiért véletlen átjött, akkor a létező legbetegebb bögrékből kínáljam meg a kedvenc italával. Gyakran idegen országokból rendeltem bögréket és már szép kis gyűjteményem volt. Két teljes polcsort megtöltöttek a szivárvány minden színében fellelhető bögrék. Sak többnyire: Bisex vámpír vagyok, aki Edwarddal kavar és egyéb cuki rózsaszín és piros csodákból szokott kapni, de én a magam kis kedveseimből szoktam iszogatni. A mai bögrémen egy pingvin volt gránátvetővel a kezében a felirat pedig azt hirdette: Kormány és porszívóügynökök kíméljenek! Jó nem ez volt a legjobb, de szép fehér színe ment a mai képemhez és a hangulatomhoz. Mezítláb elslattyogtam a hatalmas üvegablaknál lévő kanapémig és leültem az angyalcápáimnak háttal. Jah mert a nappali közepén egy jó 350 literes akvárium trónolt egy csomó kis angyalcápával. Szerettem a kis dögöket. Beleittam a kakaómba és elgondolkoztam azon hogy hogyan lesz tovább, ami alapvetően hülyeség, minek agyalni rajta? Lesz ahogy lesz, de a legjobb úgyis én leszek!
Amiket szeret: Sakari, jeges-havas vidékek, a hideg, aki tud inni, a vodka, a bögrék, a kakaó, a vodka, az angyalcápák, mozizni, festeni, bútorokat készíteni, megverni és lealázni, megölni az embereket, biztonságban tudni a falkát.
Amiket ki nem állhat: Sakari, az emberek, a tűz, ha Barbie babának nézik, ha valaki szemtelenkedik vele, ha valaki próbálkozik nála, ha nem hallgatnak arra amit mond, a bor, sör és gyenge alkoholok, a meleg tájak, a fiatal farkasok.
Rövidtávú célok: Elkészíteni néhány új bútort, megfesteni egy újabb képsorozatot. Kicsit megcibálni Sakot, beszerezni néhány új bögrét.
Középtávú célok: Helyre rakni a falkát, mindegy milyen vezetővel, de helyre rakni.
Hosszútávú célok: Huh ez egy hosszú idő... mi vagyok én vásári jós, hogy tudjam mit akarok olyan sok idő múlva?? Úgy nézek ki talán, mint valami fekete cigány asszony?! Nah ugye hogy nem? Akkor meg hagyjál az ilyen baromságokkal!
Forrásmegjelölés: Társoldal hirdetés. Hirdető: Shane S. Grandmore
Uhh, azannya' Nos, bevallom férfiasan, elég nehéz nekem elfogulatlanul írni arról, hogy milyen élmény is volt olvasni ezt a történetet. Imádom! Könnyekkel küszködve, már-már zokogva sírtam a nevetéstől, de amikor kellett, akkor elkomolyodtam, és láttam magam előtt a szomorú részleteket. Botrányos, mennyire jól fog passzolni egymáshoz a két karakter, na meg persze az is, hogy ilyen szépen összhangban a két történet, mégsem érzem úgy, hogy sablonosan ugyan azt olvasom. Hatalmas nagy gratuláció, üdvözöllek az oldalunkon, remélem, sokáig boldogítod majd a többieket!
A karakterlapot felterjesztem jutalom jelvényre - magamtól azért nem adom oda, mert el akarom kerülni a szubjektív megítéléssel járó elfogultságot...
Kezdőlap
Nos, bevallom férfiasan, elég nehéz nekem elfogulatlanul írni arról, hogy milyen élmény is volt olvasni ezt a történetet. Imádom! Könnyekkel küszködve, már-már zokogva sírtam a nevetéstől, de amikor kellett, akkor elkomolyodtam, és láttam magam előtt a szomorú részleteket. Botrányos, mennyire jól fog passzolni egymáshoz a két karakter, na meg persze az is, hogy ilyen szépen összhangban a két történet, mégsem érzem úgy, hogy sablonosan ugyan azt olvasom. Hatalmas nagy gratuláció, üdvözöllek az oldalunkon, remélem, sokáig boldogítod majd a többieket!
