A bútordarabok elpakolásával nagyon könnyen végzünk, Dee meg is jegyzi, hogy akár egyedül is elbírtam volna azt az éjjeliszekrényt. Ez így is van, ezért csak mosolyogva ennyit mondok: - Láttam, hogy mennyire szeretnél valamit csinálni, nem volt szívem megtagadni tőled a munkát! Így legalább gyorsabban végeztünk. Miután elpakoltuk a szekrényeket, elindulunk vissza a nappaliba. Közben Dee arról beszél, hogy ő hogy rendezte be a lakását annak idején. Én szerintem nem fogom túlbonyolítani a dolgot, egyszerűen odatolom a bútorokat a falhoz egy olyan helyen, ahol nincsenek útban, de ez még ráér. A lány egyből helyet is foglal a kanapén, amint kiértünk, és nyújtózkodva kényelembe helyezi magát. Én is leülök vele szemben, hátradőlök, és bal bokámat felrakom a jobb térdemre, ezzel felveszem a nekem legkényelmesebb pozíciót. -Addig maradsz, ameddig jól esik, mint mondtam, bármikor szívesen látlak. Ugyan most nincs nagyon kaja itthon, de ha gondolod, elmehetnénk valahova vacsorázni.- vetem fel az ötletet, az eddigiek alapján nem hiszem, hogy tolakodónak találná a javaslatot. - Mit na meg hogy?- próbálok nyugodt mosollyal visszakérdezni, de azért eléggé felgyorsul a szívverésem. Vendégem a befejezetlen mondat mellé elég kihívó gesztusokat tesz, úgyhogy nagyon szeretném tudni, hogy mégis mire céloz.
// Bocsi hogy ennyit késtem, mostantól igyekszem rendszeresen írni!//
- Igaz, általában szeretem kivenni a részem a dolgokból. A tehetetlenségnél nem utálok jobban semmit a világon, komolyan mondom! – jelentettem ki határozottan, miközben olyan kényelembe helyeztem magamat, mintha csak otthon lennék. Ez egyfajta velem született könnyedség, ami az életben sokszor vált már hasznomra, itt pedig nem voltam veszélyben amúgy sem, hogy úgy kelljen feszengenem, mint aki karót nyelt. Utálom az olyan embereket egyébként is! - Köszönöm, ez kedves tőled – közben újabb kedves mosollyal jutalmaztam meg azt, hogy ilyen vendégszerető és figyelmes velem. Az ötlete természetesen egyből elnyerte a tetszésemet, hiszen amúgy is éhes voltam már, főleg az alkohol elfogyasztása után. Szinte kongott az ürességtől a gyomrom, és jobban belegondolva nem is nagyon emlékeztem, hogy mikor ettem utoljára a mai nap folyamán. Igazából sosem figyelem, csak egyszerűen eszek, ha éhes vagyok, és kész. Nincs semmi értelme az ostoba diétáknak, meg a napi nem is tudom, hogy hány kötelező étkezésnek. - És hová szeretnél menni, hogy megejtsük azt a vacsorát? – érdeklődtem kíváncsian. Ugyan nem tudtam, hogy mennyire térképezte fel a helyeket, mióta itt van, de kíváncsian pislogtam rá. Az ilyesmi is sok dolgot elárul egy emberről, még ha apróságnak tűnik is. Én erre specializáltam magam, ha már itt tartunk, mindenféle apróságot elraktározok a kicsi fejemben. Megfigyelés az én legfőbb feladatom, amivel a falka irányába tartozom. - Hát, hogy gyalog, autóval, vagy más módon… - a lehető legegyszerűbb választ adtam, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy felgyorsult egy kicsit a szívverése, mire kíváncsian felvontam a szemöldökömet. – Felkeltettem az érdeklődésedet, Aidan? – kérdeztem rá kerek perec, szokásomhoz híven. Lefuthattam volna még pár kört, hogy tisztázzuk ezt úgy, hogy ő nem is tud róla, hogy elárulta magát, de semmi értelmét nem láttam. Engem nem ilyen fából faragtak, hanem inkább az egyenességet kedvelem. Szó se róla, én sem véletlenül üldögéltem itt a kanapéján, de nem árt tudni egy-két dolgot, nem?
Dee a tőle megszokott módon, teljesen fesztelenül viselkedik, mintha csak otthon lenne. Nem is haragszom ezért, nem szeretem, amikor a vendéget állandóan nyaggatni kell, hogy ugyan már érezze otthon magát. Az a beszélgetés hangulatának is nagyon rosszat tud tenni, de ebben az esetben ez a veszélyszerencsére nem fenyeget. A vacsora ötletét is lelkesen fogadja,aminek már csak azért is örülök, mert én is kezdek már meglehetősen éhes lenni. - Igazság szerint annyira még nem térképeztem fel itt a dolgokat, de nemrég találtam viszonylag a közelben egy elég jó, de megfizethető árú olasz éttermet, ha szereted azt a kaját. De ha van valami jobb ötleted, nyitott vagyok a lehetőségekre! A kérdésemre meglehetősen kézenfekvő választ ad, és rá kell jöjjek, hogy félreértettem azt, amit mondott, az utolsó fél mondat ugyanis a hazamenetel módjára vonatkozott, nem pedig valami más mondandónak a felvezetése, mint ahogy én gondoltam. Borzasztó kínosan érzem maga, de először úgy válaszolok, mintha nem történt volna semmi, lehet, hogy észre sem vette a dolgot. - Hát, nem tudom, kocsiba most nem szállnék, elvégre nem rég ittunk. Az étterem viszont sétatávolságra van, aztán majd kitaláljuk hogyan tovább!- mondom. A Farkaslak parkolójában áll ugyan egy Ford, de azt gyakorlatilag azóta nem használtam, hogy a városba jöttem. Majd ha lesz annyi pénzem, hogy fenntartsam, akkor majd újra előveszem. Dee azonban rögtön felismeri az apró jeleket, amik arra utalnak, hogy a szavai nem hagytak érintetlenül. Hát persze, el is felejtettem, hogy a Látók vérvonalának tagja! Attól félek, most tényleg elszúrtam a dolgot, ugyanis amikor egyenesen rákérdez a dologra, a hangjában most nem érzem a megszokott tréfás élt, inkább egyfajta számonkérő hangsúlyt vélek felfedezni. Kár lenne elkezdeni mellébeszélni, már csak azért sem, mert a lány egyből átlátna rajtam, és egyébként is, már számtalan alkalommal egyértelművé tette, hogy nem viseli jól, ha az ember nem őszinte hozzá. Egy kicsit feszengve bár, de őszintén adom meg a választ, annak ellenére, hogy egyáltalán nem terveztem, hogy a közeljövőben ilyeneket megbeszéljünk: - Úgy tűnik eléggé félreértettem, amit mondtál, meg ahogy néztél... Bizonyára nem volt szándékos, de egy kicsit, hogy is mondjam... igen, felkeltetted az érdeklődésem. Bocsáss meg, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni!- nagyon remélem, hogy ezzel nem lőttem túl a célon, de azt hiszem tartozom neki annyival, hogy egyenes kérdésre egyenes választ adok. Késztetést érzek rá, hogy lesüssem a szemem, de inkább erőt veszek magamon, és a szemébe nézek, úgy várom, nem kevés félelemmel, hogy mit fog mondani erre.
- Nem, most nincs ötletem – ráztam meg a fejemet kissé tanácstalanul, aztán elmosolyodtam. – Hmm… valami tésztás étel. Azt hittem, hogy megvettem a tervet! – jelentettem ki elégedetten, és lelki szemeim előtt már láttam is egy jól megrakott tányért, felpúpozott tészta halommal. Ha jobban el akartam volna képzelni, talán még az illatát is érezhettem volna, de ennyire azért nem mentem bele. Felesleges lett volna, mert így is rohadt éhes voltam, ami sosem szokott jó hatással lenni a lelkiállapotomra. Idegessé, kicsit türelmetlenné tesz, és szerintem azt Aidan sem szívesen várta volna meg! - Rendben van! Én sem terveztem, hogy majd autóba ülök most, pontosan erre utalt az előbbi megjegyzésem is. Sétálni viszont szeretek – mondtam könnyed mosollyal, de tekintetem mindenre kiterjedően siklott végig rajta, mintha csak először nézném meg őt magamnak, holott ez alkalommal már nem is tudom, hogy hányadszor vezettem végig rajta a tekintetemet. Hiába erőltettem magamra komoly arckifejezést, valójában nagyon mulattatott a jelenlegi szituáció. Zavarban volt, és habár egy kicsit emiatt sajnáltam, a világ minden kincséért sem mondtam volna meg neki, hogy ne aggódjon. Helyette tartottam a korábbi állapotot, és figyelmesen tanulmányoztam. - Helyes! – közöltem elégedetten, a válasz hallatán. - Szerintem kettőnk közül csak saját magadat sikerült kellemetlen helyzetbe hoznod… - tettem még hozzá, és ezúttal már el is mosolyodtam. Könnyed mozdulattal felálltam a kanapéról, odasétáltam hozzá, és két kezem közé fogva az arcát, cuppanós puszit nyomtam az ajkaira. – Na, gyerünk, induljunk, ha nem akarod, hogy hamarosan éhen haljak! – nevettem el magam, aztán ugyanolyan lazán és fesztelenül mentem tovább, mintha mi sem történt volna.
Az olasz kaja úgy tűnik, hogy tökéletesen megfelel Dee-nek, tehát ezzel nem is lesz gond. A séta ellen sincs kifogása, de nem is számítottam másra. Egyéb lehetőségünk nincs is nagyon, ugyanis a whisky miatt autóba nem szállhatunk, errefelé pedig nincs tömegközlekedés. A hely egy 15-20 perces sétára van innen, ami legfeljebb azért lehet probléma, mert itt Alaszkában ilyenkor este még nyáron is elég hűvös van, de azt hiszem ezt ki fogjuk bírni. Ami viszont a jelenlegi szituációt illeti, koránt sem vagyok biztos a dolgomban. A lány rezzenéstelen arccal hallgatja végig a mondandómat. Nem tudom eldönteni, hogy a komoly arckifejezés a valós lelkiállapotát tükrözi, vagy mögötte remekül szórakozik rajtam. Alaposan végigmér engem, amiről megint csak nem tudom eldönteni, hogy jó, vagy rossz jel. Amikor végre megszólal, a hangjában elégedettség csendül, de a válasz eléggé meglep. Sok lehetséges reakciót el tudtam volna képzelni, de az egyszerű „helyes!” nem tartozik ezek közé. A következő mondat végén azonban már egy apró mosolyt is fel lehet fedezni az arcán. - Hát hogy én abba hoztam magam, az egész biztos!- mondom kényszeredett mosollyal, amikor feláll a kanapéról, és közelebb lép hozzám. Ám alig tudom befejezni a mondatot, mert ami a következő pillanatban történik, az annyira meglep, hogy egy pillanatra elakad a lélegzetem. Amikor újra levegőhöz jutok, már vége is van, de én még egy-két másodpercig szinte kővé dermedve ülök a helyemen. Aztán gyorsan észbe kapok, hogy milyen idiótán is festhetek most, úgyhogy én is gyorsan talpra pattanok, és elindulok az ajtó felé. - Persze, menjünk, rám is rám férne már az a vacsora!- mondom kicsit összeszedve magam, és az ajtóhoz lépek, hogy kinyissam. Úgy érzem, hogy sikerült külsőleg nyugalmat erőltetnem magamra, de belül legszívesebben úgy ugrálnék, mint egy ötéves, Azt hittem, hogy már kinőttem ezt a dolgot, de úgy tűnik, hogy valójában még 116 év után is így megy... Miután Dee kimegy, én is kilépek a lakásból, és bezárom magunk mögött az ajtót...
// Ha szeretnél, akkor még írj ide zárót, de aztán ha szeretnénk lejátszani a vacsorát, akkor kérni kéne a mindenható adminoktól egy helyszínt, mert Fairbanks eddig nem igazán bővelkedik az éttermekben! //
Kezdőlap
//
