(a szituáció a kori pályán zajlik, csak technikai okok miatt –foglalt- itt történik)
Lépésenként gyűjtöm a lelkierőm, mintha minden megtett méternél különös szükségét érezném, hogy mélyre merüljek a nem létező spirituálisa hippi hatodik érzékemben, azon koncentrálva, hogy hatékonyan zárjam ki a tudatomból a látszat ellenére igen vékony harisnyámon áthatoló hideget. Megtehettem volna, hogy alkalomhoz és helyszínhez illően prezentálom a testem, de mivel az túl egyszerű lett volna és reménykedtem benne, hogy a bioritmusom is egyetért a „letojom” feelinggel, nem tettem meg az elővigyázatosság lépéseit… ezért most lassanként járkáló frigóvá válva haladok a jégkori pálya lelátójához vezető úton, azon mantrázva hogy ne most lépjenek szintet a melleim, és ne most tanulják meg még a vastag pulcsit is átszelni a mellbimbóimmal. Ha így folytatom, az ikrekkel megyek bankot rabolni. Elég, ha a cici pöckeimmel körbe karistolom az egyéni bejáratom és máris intettek minden pénzügyi problémámnak.
Végül sikerül magamat legalább annyira megemberelnem többszörös hidegérzékelő receptoraimra tett halálos fenyegetés után, hogy abbahagyjam a tűzgyújtáshoz is igen intenzív végtag dörzsölésem, és ember módjára felegyenesedve tegyem meg a pálya szélig tartó utolsó métereket. Hihetetlen, hogy az ember mit meg nem tesz pár plusz kreditért, hogy a következő félévi ösztöndíjból pimp nigga menő gyereknek érezhesse magát, mikor felszabadul Ebay-re… hiába, valakinek a kokó, másnak a mekis kaja, nekem a random dolgokra igen módszeresen alkotott pénzköltési technikák gyakorlása a drogom. Nem illegális, csak hónap végére igen hatékony diétákat gyárt a kongó hűtővel karöltve. Kit érdekel, hogy nincs kenyér, ha van egy pöpec kis csontváz mintás leggingem?
Mihelyt végre formába és szocializációra alkalmas alakzatokba szedem a bioritmusom, zöld szememet torpedókereső radarként hordozom végig új kurzusom jeges gyilkossági helyszínén, s konstatálom, hogy itt minimum összetöröm magam, ha nem murdelek meg… másodszorra pedig, hogy igen érdekes módon egyetlen nőnemű létformaként díszelgek a szép szál legények sűrűjében. Persze nem feszéjez a dolog, mert jobban lefoglal a mellemmel való esés tompítási módozatok kitalálása, mint az ő létezésük figyelembe vétele… ahh igen, azt hiszem, ha megfelelő szögben esek, akkor pont jól fogná fel az esés erejét. Zseni vagyok.
Az oktató érkezése kelt fel további, és szépen lassan egyre bizarrabbá váló képzelgéseimből, s elszakítva szemeimet a két pulóver alól dudorodó cukorfalatomról felillantok, hogy leskubizzam ki is lesz a mai parádé felelőse, s mikor kicsiny csillag szemeim világát a pasira vetítem érzem, hogy megáll bennem a vér, de még a fejlődés is. Egy röpke tíz másodpercig próbálom összeegyeztetni magam a valósággal és a ténnyel, hogy én biza a pasassal már találkoztam, és ha ez nem lenne elég a jóból, akkor beköszön a tény, hogy a találkozáson kívül mást is megejtettem… úgy 3 üveg sört és egy olyan koktélt, aminek nem emlékszem a nevére, de kellett utána két perc, hogy megtaláljam a koordinációs képességem és ne boruljak a pult alá.
- Jackson!? – tör ki belőlem a kérdés gyorsan elő kotorva agyamból a két nappal előtti éjszaka elejtett ivós per dumálós haverom nevét, szemeimet olyan formációban meresztve, mintha épp azt esne nehezemre felfogni, hogy létezem. – Te… hogyan? Miért? – nyögöm ki igen értelmesen, arcomról hatékonyan lehullajtva a kifejezéstelenséget, kezeimmel hozzá gesztikulálva a loadingolási fázisomhoz.
- Miért vagy egy egyetemi kurzuson? – érdeklődök némileg moderálva a meglepettségemet, szemeimmel összeegyeztetve az emlékeimben élő pasit az előttem lelkesen feszítővel, ismét nyugtázva a nyugodt tényt, hogy igencsak jóféle és szemrevaló hímpéldány. S mikor eme gondolatmenetem végére érek, belém hasít a felismerés, mint romlott kínai után a hasmenés, aminek rögtön hangot is adok. – Jól érzékelem, hogy te leszel az edző? – nyögöm ki végre az egy fokkal értelmesebb kérdést, majd még egy utolsó kommentárt fűzök a dologhoz, kaján kis mosollyal. – Lol.

This will be fun

A bioritmusom az alapos laggolási fázisban ragadva idézi fel az ominózus italozási este részleteit, s az emlékek homályosan való felszínre törésével egy időben hasít tudatomba a felismerés, hogy ez nyilván annak a ribi karmának a műve, aki így szeretné megköszönni, amiért egy nagy szemét vagyok és képtelen a testem lakatot tenni a beszélőkémre… mintha zavarna.
Mielőtt még tovább folytatódhatna a meglepődési sorozat, nemes egyszerűséggel rabolja el kicsiny kacsóm és hurcol el a lassan falusi térfigyelő rendszerként működő vénasszonyokat is megszégyenítő pletyis fiúkák közeléből. Képemen kicsiny mosollyal hagyom magam kommentárjaimat még buksimban tartva, jól szórakozva azon, ahogy a magaslati levegőben cirkáló Jackson egyre inkább mélyebbre zuhan a WTF életérzésében. Ha egy kicsivel kedvesebb ember lennék és jobban érdekelne mások létezése, talán az én kicsiny biortimusomat is megviselné ez a kis intermezzó, de mivel ezt a funkciót anyámék elfelejtették belém szerkeszteni, ezért jót mulatok, ahogy ezen hiányosságom a szőke pasi behozza helyettem is.
Mikor végre elhagyjuk a vadászeb fülű fiúkák hallás zónáját, szép kék szemeit végre rám tereli, én pedig kényelmesen feltekintve rá várom, hogy ez az igen érdekes eset tovább haladjon.
- Tudod, meg van az a rossz szokásom, hogy minden pasi italába nyomkövetőt teszek, akivel szóba elegyedem egy random pub-ban. Készülj fel, holnap a küszöbödön alszok - nyögöm be paranoid képzelgései által kreált reakciójára válaszolva eme cuki kis mondat együttesem, természetesen mindezt a legelső szarkasztikus megjegyzéssel elvégezve, ami kicsiny buksim sötét zugaiban felbukkan, mint egy nagy, éhes cápa.
Kell egy kis fáziskésés mindkettőnk részéről, míg gyorsan kattognak a kis kerekek a fejekben, majd mire mindkettőnkben letisztázódik a helyzet, hogy biza mi itt most tanórai pajtások lettünk, az én agyamban már rég megbékélt a ténnyel és elengedte az aggódás mindennemű formáját, és hatékonyan rántja arcizmaimat egy huncut kis mosolyba. Ezt a boldog folyamatot egy  cseppet sem zavarja meg a tény, hogy jeges harcteremnek vezetője az a pasi lesz, akivel egy ferde alkoholos éjszaka a pultot támasztva tárgyaltam ki, melyik random tagot lenne érdemes kipakolni és elpasszolni a belső szerv-tömését, ha véletlenül a sörös üvegbe ájulva kinyírja magát. Persze egy tanár-diák kapcsolat sem kezdődik mesebelien, ha azt a szervkereskedelem lehetőségeinek megvitatásával indítják, de azt hiszem, ezt a kis bakit nemesen engedem el a tudatomból. Nem lesz itt gáz!
Mikor végre ő is befejezte a loading folyamatát ezernyi papírjának lelkes kutatása után, benne is lezárul a meglepettség fázisa, én pedig továbbra is buddha módban állok jót előtte szerény személyemmel, lelkesen bólogatva, mikor nevemet elcsattogtatva nyomatékosítja magában véglegesen a személyazonosságomat. Nincs elég koffein az ereimben ahhoz, hogy ennél több és intenzívebb reakcióra fussa a repertoárból, de ahogy elnézem ő szíviesen elmereng kettőnk helyett is az események forgatagán.. Persze az én kobakom nem érti hol a gond, mert külön menő és felemelő, hogy legalább már a kezdetektől intim lett a viszonyuk, hála az szesz hatalmának és a bizarr ötletek kitárgyalásának.  
- Értettem, uram – intek kezemmel egy amolyan laza szalutálást követően, majd a lehető legnagyobb lelki nyugalommal sasszézok el előtte, hogy ismét kicsiny pasi koszorúnk izgatott körében teremhessek. A szemeik úgy fixíroznak minket, mintha E.T.- t kutatnák az emberbőr jelmez alatt, természetesen jobbára a pulóver alatt még mindig  fagyhalállal harcoló melleimre terelődve. Nem feszélyez a dolog, gyakran még én is elcsodálkozom mekkora lökhárítókat gyártottak rám, amiket ha másra nem is eséstompításra és italtartásra tökéletesen lehet hasznosítani. Oh, és persze popcorn rejtésre is.. a mozizás után még fél óráig simán jóllakok belőle.
Miután ismét családias körbe rendeződtek soraink, Jackson edző bá’ belekezd önmaga ismertetésébe, én pedig végig azon filózok vajon ezen információk egyszer már érintették a tudatom és csak hatékonyan felejtettem el, vagy nem gáz, ha teljesen újként érnek egy olyan pasas szájából, akit legrosszabb esetben is a sportmániás bátyám ömlengéseiből ismernem kéne. Vagy a tévéből… hiába, túl hatékonyan ignorálom a külvilágot.
Mielőtt még tovább elmélkedhetnék a való világgal kötött gyér kapcsolatomon, és mielőtt még elkezdhetném sajnálni, hogy inkább görnyedek random kísérletek fölött mániákusan izgulva, minthogy tévét nézzek, ő már tovább is halad a mondókában, és annyi papírral támad le minket, amitől instant támad fóbiás félelmem a lapoktól. Ennyi random fecnivel akár farkasok elleni erődöt is építhetnénk, és átavanzsálhatnénk a negyedik malaccá.  Ezt az ötletemet azt hiszem a nagybátyámnak nem adom elő, mert mindkét vesémet a fekete piaci licitre merném tenni, olyan biztos vagyok abban, hogy kipróbáltatná velem…
Míg ezt a gondolat menetet nemesen levezetem magamban és elképzelem a helyzetet, ahogy a susnyásban papírházban farkasokat figyelek, már hozzám is kerül a jelenléti, én pedig egy elegáns, EKG vonalat idéző módozattal firkálom alá, s nyújtom tovább a következő áldozatnak. Apropó áldozat…. hirtelen válunk mindannyian azzá, mikor is az első órai szokásos vallatás veszi kezdetét, hogy itt és most felfedhessünk varázsos személyünket, ezzel lerántva a leplet miféle embercsodák gyűltek itt össze egy kis jégkocka bűvölésre.
Valamiért a belsőmben bizseregve érzem, hogy én leszek az első szenvedő alany, s mikor jövendőbeli edzőm csillagszeme rám vetül benne a bosszú fényével, arcán pedig a helyzethez illő legszolidabb vigyorral tudom, hogy ilyen megérzési képességekkel felcsaphatnék tévés jósnak.
Minden szem kicsiny alakomra terelődik, én pedig nagylevegőt véve hívok egy lusta mosolyt ajkaimra, hogy gondolataimat elrendezve sztárosan adhassam elő magamat.
- Üdv, a nevem Dalia Lacey és nő vagyok – jelentem ki mimikámat faarcba rendezve, olyan hanglejtéssel elregélve a dolgot, mintha épp egy anonim alkoholisták gyűlésen vallanám be, hogy végső kétségbeesésemben még az alkoholos filcet is megpróbáltam felvedelni. Ahogy körbe nézek eme megjegyzésem máris old egy kicsit a légkörből, meglepve azokat, akik eddig bármily okból transzinak néztek.
- Hála a bátyámnak sokszor volt részem a jégre lépni, de a korongozási képességeim felfejlesztésével felhagyott, mikor eltörtem a kezét az első alkalommal – mosolyodom el angyalian az emlék kobakomba pattanása után, egy kicsit sem feszélyezve magamat azon, hogy eme kijelentésem vajon milyen élményeket kelthet a nézőközönségem tagjaiban. –  Reményeim szerint sem magamban, sem másban nem fogok kárt tenni nagyon, de azért ne fogjátok majd vissza magatokat. Szeretem, ha kemények velem – vigyorodok el kicsiny célzásom elejtése után, mely után egy újabb fellélegzési hullám tör elő a hímegyedekből, akik nyílván eddig attól tartottak, hogy balerinaként fogok majd süvíteni közöttük. Ha már egyszer a lelkierő vezérelt erre a kurzusra, akkor leszek annyira boss ass bitch, hogy nem leszek puhány. A foltok úgy is mindig jól álltak nekem…  
- Szépen nőiesen bevallom, hogy a kredit is melengette a szívem, mikor felvettem a kurzust, de… - kezdek bele mondókám utolsó részére térve, szemeimmel szőke égimeszelő, edző bá’-ra tekintve, pillantásommal azt üzenve, hogy sok funny dolog lesz még itt, úgyhogy brace yourself. – elszánt vagyok, makacs és agresszív, szóval ha már betettem a lábam a farkasverembe, akkor is pro leszek, ha belegebedek – húzom ki magam igen merészen, hogy aztán következőleg egy vagány meghajlással zárhassam soraim. -  Ja és örültem, meg ilyenek.

Jackson & Naomi

Beletartott úgy egy órába, hogy kibőgjem magam, valamint újabb kettőbe, hogy ne úgy nézzek ki, aki minimum most siratta el az egész családját, és ne kérdezze meg tőlem minden szembejövő, hogy amúgy jól vagyok? Bevallom, eljutottam arra a szégyenletes pontra valahol öt óra magasságában, hogy lehúztam két kupica tequilát. Innentől kezdve pedig részemről mindent rá is fogok a szeszre, csak is az a hibás. Először is felhívtam Connort, de nem vette fel, szóva megint csacsogtam egyet a hangpostájával, részegen, hogy úgy amúgy elárulhatná igazán, hogy miért „felejtette el” megemlíteni, hogy találkozott Jacksonnal. Utána ki is nyomtam, mert igen, rohadtul dühös voltam, hogy védem a seggét, és nem ugattam el Jacksonnak ki ő, erre valamiképp mégis megtudta, és kötve hiszem, hogy azért, mert olyan heves kutatómunkát végzett volna ezzel kapcsolatban.
Utána pedig elfogyott a tequilám, lementem hát a boltba, de amikor megakadt a szemem a vodkás üvegen, akkor megrohant a vezérhangya, és kényszert éreztem, hogy tiszta szeszt öntsünk a pohárba. Vettem két üveggel, bár nekem egy negyed is bőven sok lett volna, én már ennyitől is szíves örömest átdalolnám az éjszakát. Amúgy, vajon egy tízes skálán mennyire szánalmas egyedül inni? Nem, erre senki se válaszoljon. Taxit fogtam, és úgy döntöttem, hogy adok ennek egy esélyt. Ha ott van, ahol gondolom, hogy van, a sérülései ellenére is, akkor… adok még egy esélyt ennek az egész együtt lakósdinak, és befogom a szám mindennel kapcsolatban, ami a múltat érinti, s csak az fog foglalkoztatni, hogy Maya ne érzékelje, milyen vastagságú fal vert éket közénk. Mondjuk úgy 10 évnyi.
A Carlson Center előtt kiugrottam az autóból, és már indultam is befelé, volt némi csörtém a portással, hogy márpedig ilyenkor már nincs látogatási idő, meg korcsolyázni, edzeni sem lehet, de bevetettem a Shrek Csizmása által remekbeszabott ÚÚÚGY NÉZ pillantásomat, és azt mondta, hogy jó, akkor most sétáljak ki, ő két perc múlva elfordul, és lógjak be. Megjegyeztem, hogy jövök neki egyel.
Hamarosan el is száguldottam mögötte, és csak akkor nevettem fel, mikor már biztos nem hallotta. Hát az tuti, hogy rám nincs jó hatással az alkohol, máskülönben határozottan nem lennék a közelben sem. Vagy… épp, hogy jó lenne, hogy képes vagyok áthidalni azt a Grand kanyonnyi távolságot? Mindegy, akármennyire és érzem egy darab teveszarnak magam, ha Jackson ott van, befogom a szám, nem vagdalkozom, és megpróbálok olyan lenni, amilyennek mindenki más lát. Aztán hevesen reménykedem benne, hogy sikerrel járok.
Vajon itt lesz? Régen ide jött volna, ha elönti az agyát a vörös köd, és szerintem ez biztos nem változott, így hát nem igazán lep meg, amikor meglátom lenn a pályán. A gond csak az, hogy legalább húsz lépcsőfok választ el a lenttől, és az most végtelenül soknak tűnik. Na se baj, lebénázom magam valahogy, maximum kitöröm a nyakam, és akkor annyival is kevesebb probléma mindenkinek. Hú, ezért a gondolatért vajon hányan pofoznának fel nagy hirtelen? Mindegy, lebukdácsolom magam táskástul, még jó, hogy lapos talpú cipőt rántottam magamra, elvégre, nem bálba megyek.
Ha valami csoda folytán nem szúrta ki a lefelé haladó alakomat, ami amúgy volt úgy körülbelül öt perces művelet, és egyszer csak az mentett meg a zakózástól, hogy idejében meg tudtam fogni az egyik széket, akkor odalenn megkocogtatom a plexit.
- Fehér zászlóm ugyan nincs, de hoztam mást…  
Kaparom ki a táskámból a vodkás üveget, már az egyiket, a kettő mégiscsak túlzás, már nem is értem, miért nem volt elég egy. Na mindegy. Szóval még a homlokom is nekinyomom a plexinek, és kiskutyaszemekkel nézek, hogy… jah, tudom, már megint meggondoltam magam a tűnj a francba kérdéskörrel kapcsolatban, de ha már úgyis el van cseszve ez a nap, akkor akár túl lehetünk ezen most egy szuszra. Vagy lehet rosszul gondolom?
- Légyszi?  
Toldom meg azért verbálisan is a mimikámat, hátha egy hangyakukinyit megenyhül, és hajlandó meginni velem egy kis vodkát.

Legalább nem esik pofára, mert tényleg nem hiányzik, hogy még annak is én legyek az okozója, hogy felnyalja a jeget, de hát, mit is várunk, profi sportoló, bizonyára ennél sokkolóbb élmények is érték már meccs közben. Tudom is én, önkívületi állapotban mellüket mutogató nők, akik addig az ő nevével ellátott mezt viselték. Tökre el tudom képzelni, egyébként is megéltem pár meccsen, hogy csorgatják a nyálukat a játékosokra a nők. Nem mintha nem értettem volna meg, de egy ízben majdnem megtéptem egy csajt, mikor azt ecsetelte a barátnőjének mögöttem, hogy azt a Cartert szívesen berángatná a zuhany alá. Nos, aznap este én rángattam be a zuhany alá, csak azért is. Na mindegy. Miért is gondolok én most erre? Nem mintha nem lenne magától értetődő szexre gondolni úgy, hogy laza két és fél éve közöm nincs a témához, csak ne pont most jött volna elé. Hülye alkohol.
Naná, hogy nem érti, amit mondok, elvégre be van dugaszolva a füle, szóval mutogatok a sajátjaimra, jelezve, hogy talán egyszerűbb lesz azok nélkül, mint a szájról olvasás, de nekem mindegy, activityben jó vagyok, mutogathatok is. Mókás lenne.
- Bocs.  
Nem tudom ugyan, miért kérek bocsánatot, csak látom a szemforgatását, szóval valami baja biztos van a puszta itt létemen túl is, de ha a fene fenét eszik is, én erre most nem fogok rájönni. Pápá logika. A karkitárása, és a mi az olyasmi, aminek látványától máskülönben kiakadnék, de most csak kinyögök egy légyszit, mintha az mindent megoldanak. Jé. Működik. Kénytelen vagyok elvigyorodni rá, az apró győzelem is győzelem. Furán játékos derűvel fürkészem a szemeit, és valahol ott motoszkál, hogy amióta visszajött, úgy rendesen, tisztességesen, s viszonylag nyugodtan nem néztem a szemeibe, mindig kerültem. Lám, mire képes egy kis taquila. Még jó, hogy kérdez, mert majdnem kicsúszott egy roppant mód sablonos de szépek a szemeid megjegyzés, ám hála istennek így ez elmarad. Nem mintha nem lenne tök egyértelmű amúgy. Az enyémek is szépek, tudom jól, nyilván a tekintetem hadviselése okán tört meg, és hajlandó meghallgatni. Vagy valami olyasmi.
- Lengetni a fehér zászlót, elszívni a békepipát, fehér galambokat eregetni, elszívni a békepipát. Ja, ezt már mondtam, szóval elásni a csatabárdot. Ilyenek.
Megjegyezendő napirendi pont: Többet nem állni még kicsit ittasa sem Jackson elé, mert biztos orbitális nagy idiótát fogok magamból csinálni. Sebaj, már itt vagyok, elcsicseregtem, mit akarok, és most csak lengetem a szeszt, de ha sokáig nem kér belőle, megiszom én itt nagy magányomba, és akkor tutira szánalmas látvány leszek a végére, mert biza nem mondhatni, hogy fegyelmezett részeg lennék, ezt az évi egyszeri alkalmamból tudom. Kemény, mi? Nem vagyok alkoholista, szerintem Pandán kívül nincs olyan ismerősöm, aki látott volna ittasan, legalábbis eddig nem volt, de most ez halálosan nem érdekel. Csak az, hogyha már semmi sem működik, próbáljuk meg így. Hátha… Hülyébb ötleteim is voltak már szerintem.
- Hááááát, csak olyan egészen ici-picit.    
Ajkaimon idült vigyor, és mutató és nagyujjamat egymáshoz illesztem, most vagy hazudok, nyilván ez sem lehetetlen, vagy attól a kevéstől is sikerült ilyen idillikusan békésre innom magam, ami egyébként nekem egészen jól esik, neki meg vélhetőleg roppant mód újszerű élmény, és az is lehet, hogy ezért most megint tömény elítélésben fogok részesül, de hát ez jelen pillanatban nem érdekel, majd holnap heveny fejfájással, a sokadik aszpirin után másként fogom gondolni.
- Te nem kérsz?  
Próbálkozom be ismét, de már azon vagyok, hogy elkezdjem kinyitni az üveget, de láthatóan problémáim vannak az üveggel, és nagy koncentrálásomban még a nyelvemet is kidugom, pár pillanatra tökéletesen elfeledve, hogy amúgy egyáltalán nem vagyok egyedül.

Tudom én, és mégsem, mert most biztos, hogy nem jut eszembe, hogy ezzel mindig megfogtam, sőt, az sem, hogy úgy nézek, ahogy. Egész egyszerűen csak ösztönös, mint mikor az ember minden rendelkezésére álló eszközt bevet, hogy enyhítsen a helyzetén.
- Oké, látom nem érted. Úgy... rendesen, hogy... többé ne legyen ez az izé, puskaporos levegő. Még jó, hogy nem hordok magamnál öngyújtót, már rég felrobbantunk volna.
Duruzsolom úgy, mintha legalábbis a mai időjárásról csevegnék, a tartalom attól még ott van mögötte, és az érzéseim is a felszínen szánkáznak ezzel kapcsolatban, csak éppen a csekélyke alkoholnak köszönhetően nem képesek letargiába dönteni. Nem vágtam utána semmit, még csak az ajtót sem csaptam be, annál többet bőgtem, de ez olyasmi, amivel neki már nem kell foglalkoznia, ha rajtam múlik, igyekezni fogok, hogy ne sírjak többé előtte. Egészen lehetetlen küldetés, ha engem kérdeztek, de attól még megpróbálom.
- Csak két kupica tequila. Nem szoktam inni, fejre állok kevéstől is. Költséghatékony.
Nem igazán tudom, hogy erre mennyire kellene büszkének lennem, mármint, arra, hogy nem szoktam inni, lehetek, arra, hogy most megtettem, már nem igazán, de nem hiszem, hogy ez volna az alkoholizmushoz vezető út kezdete, inkább csak kellett valami, ami ebben a helyzetben segít egy kicsit. Ami azt illeti, megtette, mert itt vagyok, és próbálkozom, még ha kissé sután és érthetetlenül is. Nem fogom feladni, én azt szeretném, hogy Mayának a legjobb legyen, és ha ahhoz óra huszonnégybe kell Jacksonnal a viszonyunkon dolgoznunk, részemről meg fogom tenni.
- Úúúúúú, az egy mosoly? Te jó ég, már nem is emlékeztem, milyen.
Jó, tudom, nem az igazi, tud ő ennél jobbat is, de az, ahogy az én arcom felragyog rá, már egészen határozottan olyan, mint amit megszokhatott tőlem korábban ő is, és a környezetem is. Csak épp eddig sosem volt olyan a helyzet, hogy mosolyogni támadt volna kedvem. Amúgy elég nagy kamu, mert tökre emlékszem, sajnos túl sok mindenre emlékszem túlságosan élénken, de ezt most hagyjuk.
- Abból nincs, de ide a rozsdás bökőt, hogy a vodkát jobban bírod.
Azért hoztam azt, mert elsősorban az számított, hogy neki legyen jó, de az, hogy azt igyuk, amit én szeretek. Akkor biztos tequilát hozok, bár körülményes lett volna, mert ahhoz kellett volna narancs és fahéj is, meg kés felvágni, meg akkor már feles pohár. Mennyivel egyszerűbb a vodka. Csak nyílna ki ez a hülye üveg, tutira rosszul csinálok valamit. Vajon jó felé csavarom? Megeshet, hogy közel sem, magamat ismerve, de azért szorgalmasan próbálkozom.
- Repülök... Hümm, vehettem volna RedBullt is. Kávé helyett.
Én és a tapintat, ugyebár. Noha valahol mélyen igenis az, mert felfogtam én, hogy tiltólistán van a kávé, bár szerintem én magam is azon vagyok. Mindegy, megyek arra, amerre mutatta, közben felkuncogok azon, hogy majdnem felbukok valamiben, de szerencsére nem történik meg, mert vodkás üveggel a kezemben ez elég veszélyes mutatvány lenne. Azért sikeresen eljutok hozzá, és nyújtom is a szeszt, majd leteszem a popóm a padra, így legalább tutira nem esek hasra a semmiben, ez a biztos.
- Tudod, mit szoktak mondani, meglazítottam.
Nevetem el magam, amikor fél pillanat alatt kibontja az üveget. Jellemző. Én a gyenge nő, amúgy is vasággyal együtt is alulról súrolom az ötvenet, még mindig dolgozom azon, hogy visszaszedjek némi súlyt, amit az első fairbanski évem után elpárolgott rólam, mert olyan szinten megviselt az az év. Most már, hogy edzek, és jóval többet eszem, kezdek formálódni.
- Ohh, hat akkor... Igyunk egy szebb jövőre.
Emelem meg az üveget, és meghúzom, bár túlzásba nem viszem, szerintem egy felesnyi mennyiség sincsen, de én eleve bemelegítettem már. Utána már nyújtom is az üveget felé, és elmélázva bámulom egy ideig a korcsolyáit. Mindig lenyűgözött, mennyire jól ment neki. Alig fél percre rá azonban elnevetem magam, ismét, lassan vihogó hiénákra fogok hajazni szerintem.
- Úgy látom, a zoknid feladta az életben maradásért folytatott harcot.
Még nem vészes mértékű ugyan a lyuk, de ahhoz éppen elég, hogy hordhatatlanná váljon. Atyám, de fura lett volna anyámat valaha stoppolni látni. Nálunk mindig a vegyél újat módi volt a divat. Már veszem is vissza az üveget, és meghúzom megint, hát azt hiszem, ez felettébb gyors lealjasodás lesz, de elvileg ezért jöttem, nem fogok ezen problémázni.
- Kitaláltam, melyik tetszik a legjobban.
Házról beszélek, de összefüggéstelenségem okán nem biztos, hogy ez le fog esni neki.
- Csak azért mondom most, mert később tutira el fogom felejteni.
Na de hogy mit, azt persze nem teszem hozzá, a fejemben tökre érthető, elvégre ott villog előttem a ház képe.

*.* 900 *.*

//Ugyan 901, de van benn egy záráskérésem, szóval technikailag a tiéd. XD//

- Én eddig is így láttam a dolgokat, a szesz csak egy kis bátorságot ad.
Még azért képes vagyok annyira kötőféket tenni a nyelvemre, hogy ne mondjam, az inkább neki kell, hogy kedvesebbre igya magát. Szerintem rögtön elhajtana, az meg nem cél. Azt sem fogom az arcába tolni, hogy a viselkedése miatt hajazok idegbeteg őrültekre, mert most tényleg szeretném elkerülni a vitákat. Azt nem mondhatom, hogy emlékezni fogok mindenre mert van egy alkoholszint, ami után már kiesnek a dolgok, de azt akkor is tudni fogom, hogy ez nem maradhat így, és normálisabban kell egymáshoz állnunk, mert másként nem megy.
- Az elejére biztos. Attól függ, milyen ütemben és mennyit iszom.
Mintha tudnám... Én, a nagy tapasztalt alkoholfogyasztó. Közöm sincsen az egészhez. Azt csak gyanítom, hogyha lassabban iszom, akkor lassabban is üt be teljesen. Mondjuk, eddig mindenre emlékszem, amit ittasan műveltem, de Pandával inkább csak kellemesen bizsergősre, és csak félig hibbant csirkére ittuk magunkat. Noha ő már nem csirke, hanem tyúk lesz hamarosan, hisz férjhez megy.
Az sem állít meg a fejem körbevigyorgásában, hogy ő ismét pókerarcot igyekszik vágni, egyszer majd elérem, hogy megint mosolyogjon rám. Nem úgy, mint régen, az szerintem már lehetetlen, és... Elég unodrító húzás lenne a részemről mindenféle szinten. Még úgyis, hogy tudom, van egy részem, ami sosem fog mást szeretni, csakis őt. Jól mondta Prim, én elméletileg boldog vagyok Connorral, ebbe kellene kapaszkodnom. Pillanatok múlva azért csak ott bujkál a mosoly árnya a vonásain, ami miatt roppant hálás vagyok, mert talán van remény, csak nekem kell megfeszülnöm, és a normális, megszokott arcomat mutatnom. Félreértés ne essék, nem vagyok mindig spicces, de úgy alapból is elég dinka tudok lenni, ahhoz nem kell innom, csak vele szemben nem éreztem úgy, hogy bármiféle lazaságot megengedhetek magamnak.
- Hümm, akkor mi a kedvenced? Nem mintha rendszert akarnék csinálni ebből, csak érdekel. Nekem a tequila.
Mondjuk, minek mondtam el előre, lehet, hogy abszolút hidegen hagyja a dolog, de sebaj, okos ittasan is csak utólag vagyok.
- Asszem nem ment át.
Már a poénom a repüléssel meg a redbullal, amúgy te jó ég, nem iszom energiaitalokat, mert úgy felpörgetnek, hogy az szinte félelmetes. Esetemben meg minek, általában úgyis pörgök mint a búgócsiga.
- Tutira léteznie kell... Inkább mi verjük ki egymásból mint a gyerek.
Még ha nem is szó szerint, de azt nekem már sikerült leszűrnöm, hogy Maya igen korán rájött, hogy csavarhat minket az ujja köré, és érje el, amit szeretne, még akkor is, ha ennek nincs tudatában. De talán ez így is van rendjén.
- Persze.
Vagy a cipő rossz vagy a zokni minősége silány, mindenesetre én most jót szórakoztam a dolgon. Azért egy brrrrrn elhagyja a számat a mezítlábas produkciójára, én idefagynék.
- Azaz.
Bólogazok lelkesen, igazából, nem néztem át tüzetesebben, csak belelapozta még mikor ott volt, és az egyik szerelem első látásra volt esetemben, s szerencsére cetli is volt rajta, szóval esélyes. Csak azt az egyet nem tudom, hogy az isten haragjába fogom ezt beadagolni Connornak? Vajon van az a pont, amikor már nem fogja elhinni, hogy Mayáért csinálom?
- Nem éppen, csak átlapoztam, aztán egyen akadt meg úgy igazán a szemem. Miért vágtam volna ki az ablakon? Sose csinálok olyat.
Pislogok rá értetlenül, gondolom, ő így tett volna, de bármiféle feltételezésekkel is él, én nem változtam olyan sokat azóta, hogy elváltak útjaink.
- Illene, Mayáért... Csak próbáljuk meg egymást is megtisztelni annyival, hogy nem esünk a másik torkának.
A medált levettem egyébként, ráfűztem a gyűrűt, és eltettem, most valahogy sokkal jobban fájt mint eddig valaha. Vissza kellene adnom, tudom, de... Azt hiszem, neki nem kell, majd tíz évig őrizgette, ideje, hogy már ne égesse a puszta léte.
- Az a gyönyörű kertes, amiben spotlámpák vannak a konyhában, üvegezett a lépcső korlátja, és akkora a fürdőkádja, amiben háromszor elférnék, ja és kandalló van a nappaliban.
Ecsetelten, remélem, ebből tudni fogja, mert most ha megfeszülök, se fog eszembe jutni a címe, de az tuti, hogy elvarázsolt.
- Mondjuk, bele már nem olvastam, de elég nagynak tűnt, biztos van hely három hálónak.
Mert a közös fel sem merülhet, annál jobban szerintem kevés dolog cincálhatná tovább a lelkünket, szerintem az övét is, hiszen ha hidegen hagyná mostanra a múlt, nem viseltetne ilyen intenzív érzésekkel, még akkor sem, ha az a harag és a gyűlölet.

- Szóval eztán csak komoly dolgokról beszélhetünk, semmi olyanról nem, amin mondjuk lehetetlenség összeveszni?  
Az mondjuk nekem speciel nem tűnt fel, hogy egy sóhajából tudom, mi a búbánatra pislog éppen az ég felé, talán van, ami nem változik, az is, hogy ismerem, és soha nem fogom nem ismerni, vagy kevésbé ismerni, egész egyszerűen ez olyasmi, amit már nem tudunk semmissé tenni, és talán ő is hasonlóképpen van velem, csak nem hajlandó tudomást venni róla.
- Az igaz, a Nagyi sok mindennek csinál boros alapot, vagy csak lelocsolja sülés közben, némelyik kifejezetten pikáns lesz.
Ő nem csak a sütikben ász, hanem úgy mindenben, sokszor kívántam már, hogy egyszer majd olyan legyek, mint ő, na meg az is egészen példamutató, hogy a papával milyen régóta őrülik egymás idegeit. Tudom én nagyon jól, hogy nem mindig volt fáklyásmenet az életük, de mindent átvészeltek, és együtt öregednek meg, amúgy, szerintem még nem is olyan idősek.
- Ajj… a szebb jövőt. Maya miatt. Hogy ne érezzem úgy minden másodpercben, hogy legszívesebben felrobbantanál azokkal a nagy, dühös szemeiddel. Ilyenek.      
Vonok vállat, tök egyértelmű, nem? Nem is értem, mit nem ért. Lassan már azt sem, hogy miről beszélek, na de mindegy, igya csak a szeszt, annál nagyobb az esélye, hogy pár heves, vagdalkozós percnél többet bírjunk ki egymás társaságában. Szertár, zokogós ölelés, alkohol. Csodás, hogy mindig valami extra dolog kell, hogy ne szaggassuk miszlikbe egymás cérnáját.
- Mitől lettem volna? Egy kis toroktépkedés plusz, egy barátság ígérete mínusz. De felejtsük el, mert már eleget bőgtem ma, nem sokkolnálak vele megint.  
Nem szégyellem magam a tequila miatt, főleg mert nem gyakran teszem, bár szerintem az alkoholisták sem zavartatják magukat, máskülönben letennék az üveget. Na nem baj, én attól még tudom, hogy ez részemről nem rendszeres. Ám ha már elkezdtem inni, akkor legyen valami értelme is, és csináljak olyat, amihez nem lenne bátorságom egyébként. Igazság szerint most először jöttem én úgy hozzá, hogy akartam is, nem más küldött, vagy jött ő. Fura, már a Nagyiméknál is járt, és nálam is, én meg azt sem tudom, hol szokott éjszakázni.
- Oké Főnök, befejezted, úgy legyen. Akkor már lehetek zabálnivalóan édes.  
Merthogy engem szinte mindenki szeret, aki ismer, aki nem, annak holt biztos, hogy köze van Jacksonhoz és a mi kis történetünkhöz. Felhúzom a lábaimat törökülésbe, és úgy veszem el az üveget, majd ha ittam, már vissza is kapja.
- Nanáááááá.
Fel is sóhajtok, mert nincs szó arra, hogy én mennyire imádom a hosszas forró fürdőket. Ez se nagyon lesz már másként, de különösképpen nem foglalkoztat a dolog, a kád nekem nélkülözhetetlen, és kész.
- Garázs? Na… azt nem tudom, nem figyeltem, nincs jogsim, bár évek óta le akarom tenni, meg akartam egy motort, csak valahogy túl sűrűre sikerültek a dolgaim. Mondjuk, Maya mellé nem ártana majd, meg autó is. Azt hiszem, időt kell szakítanom rá.  
Nem vagyok az a fajta, aki mindenáron egy pasira támaszkodna ilyen téren, neki biztos van jogsija, motorra legalábbis volt régen, de míg Mayát bárhová elvinné, én nem cipeltetném magam vele, mert… nem tudom, fura lenne. Na mindegy, újabb napirendi pont: Jogosítvány. Dupla vonallal aláhúzva.
- Amúgy igen, szerintem az-az.  
Gondolom, a garázs nekem nem volt fontos eddig, de az tény, hogy világos, sok ablakos, és olyan kellemes a szemnek, hogy szerintem bárki álmai otthonának elmenne. Elég ironikus egyébként, hogy úgy fogok beköltözni azzal egy házba, akivel anno elképzeltem az életemet, hogy Mayán kívül egyéb közünk nincs egymáshoz. Még jó, hogy a vodka ismét végigmarja a torkom, és elűzi a kellemetlen érzéseket, mert ezt aztán nem kérem még mára, köszi.
- Praktikus.
Állapítom meg, nem meglepő, hogy ő is így gondolkodott, maximum úgy lehetne két háló, hogy valamelyikünk Mayával alszik, de szerintem az sem egészséges. A három az pont annyi, amennyi szükséges, elvégre, annyian vagyunk, és nem sok közünk van a klasszikus értelemben vett családhoz.
- Nem gond, tekintve, hogy szerintem nem lesz olyan ismerősünk, aki nem fog furcsán nézni ránk.  
Szalad ki a számon, és már meg is bánom, mert bár még sosem kérdeztem rá, de nem is biztos, hogy akarom tudni, hogyan juthatott eszébe úgy ez az egész, hogy ennyire heves és negatív érzésekkel viseltetik irányomban. Inkább vissza sem adom az üveget, és húzok belőle még egy nagy kortyot, ezzel mintegy befogva azt a nagy pofámat.

- Abban nem vagyok biztos, hogy azon nem vesznénk össze.  
Állapítom meg, mert ugyan gőzöm sincs, hogy mit szól hozzá, és hajlana-e a sivatagi róka projektre, de az eddigiek alapján szerintem igencsak vastagon benne van a pakliban, hogy ebben sem értünk egyet. Úgyhogy én ezt a témát most a szőnyeg alá söpröm. Majd előkerül valamikor, amikor nem épp azon próbálnék munkálkodni, hogy valami rálépjünk a tűrhető viszony felé vezető útra.
- Látom megfogtad a lényeget. Tuti, hogy bagoly?  
Fordulok felé, és most viszont határozottan szándékosan pillogok rá somolyogva, tuti nem bagoly, inkább macska, ha már eleve olyan szép zöld… Ha nem lenne bennem egy csepp szesz sem, nem játszadoznék ilyesmivel, mert eljutna a tudatomig, hogy talán nem kéne, így viszont nem látok benne semmi rosszat, csak alátámasztom, hogy baglyokhoz bizony közöm sincs.
- Aha, sztracsatellás fagyi jó lenne. Meg bírnék falni egy egész dobozzal.  
Ha már kérdezte, hát válaszolok, nem? Úgyis olyan kis készséges jelen pillanatban, ki kell használni. Igazából, ez eszembe sem jut, csak hülye kérdésre hülye válasz alapon működöm, vagy inkább minden kérdésre hülye válasz alapon? Az említett jégkrémet egyébként mindig szerettem, nagy kedvenc azóta is, bár a terhességem után úgy három évig nem bírtam ránézi, de aztán visszakerült a szívembe.
- Na, az tök jó, ha az hiányzik a boldogságodhoz, sírok neked egész nap, azon ne múljon.
Talán fura, de most egy csepp irónia sincs a szavaimban, az sem biztos, hogy részegen fogom az övét, az viszont igen, hogy halálosan komolyan mondtam. Én szeretném, ha boldog lenne. Sokáig azt akartam, hogy velem tegye, és egy részem még most is erre vágyik, de hát, az égiek a jelek szerint ezt nem akarják. Valami mindig félremegy. A köszönetére aztán csak bólintok, áhám, szóval ismét Jackson magvas megszólalásainak egyikéről volt szó. Most akkor megint tök hülyét csináltam magamból, de szerintem mára ez csak a kezdet, lesz ez még rosszabb is.
- Miért, az nem jobb? Jó… akkor milyen legyek? Most tutira képes vagyok bármire. Na jó, majdnem, azért maradjunk az ésszerűség határain belül.  
Talán tényleg nem szabadna úgy viselkednem vele, ahogy mindenki mással szoktam, talán nem fair, de… akkor hogyan tegyem? Meg aztán, miért legyek vele más, mint az életem többi résztvevőjével? Én nem gyűlölöm. Lassan el fogok veszni a saját fejemben. Fel is sóhajtok röpkén, aztán én is hátradőlök, és a pulcsim ujját kezdem piszkálni, amikor nincsen nálam az üveg.
- Ez igaz. Eddig nem volt rá szükségem, nem is próbáltam kifacsarni hát rá az időt.  
Lassan bólogatós kutya avanzsálódik belőlem. Amúgy tényleg akarok egy motort is, olyan menő, és lehet, hogy be is fogok szerezni egyet, s ha nem Mayát kell valahová vinni, akkor majd azzal közlekedek.
- Tutira menő lennék motoros dzsekiben.  
Na az mondjuk nem jut el az agyamig, hogy ezt hangosan is kimondtam, és amúgy halálosan összefüggéstelen, sehová sem illő megjegyzés, szóval sejtheti, hogy egy gondolatmorzsám mászott ki ajkaimon.
- Na látod. Innen nézve legalább a háztűznéző nem lesz olyan kínos, mert hát, kit érdekel, mit gondol. Hát, én még nem mondtam senkinek. Úgy vagyok vele, hogy majd akkor, ha már megtörtént.  
Ez tök logikus, mert szerintem Panda szívrohamot fog kapni, és konkrétan közli majd, hogy teljesen meghibbantam, s nem is mondhatnám, hogy nem lenne igaza, mert valahol ez tényleg hatalmas őrültség. Mondjuk, amikor megjelenik lelki szemeim előtt Maya arca, akkor mindig képes vagyok egy kis erőt meríteni belőle. Vajon… megkapta már az eredményeket? Én mondjuk tudom, hogy nem lehet másé, de amilyen paprikás hangulatban van mindig a közelemben, szerintem még azt sem hiszi el, amit kérdezek. S hogy Mayán kívül bárki pozitívan vélekedjen róla? Nos… szerintem esélytelen a dolog, de ezt inkább nem mondom ki hangosan, szerintem ő is tudja.
- Ez is igaz.  
Nyúlok vissza az üvegért, mert megint olyasmi ütötte meg a fülem, amire jobb nem mondani semmit. A mi életünk. Még jó, hogy viccesre ittam magam, különben ezen is csak bőgni tudnék. Annyira, de annyira nem igazságos az élet.
- Mi történt a karoddal?  
Terelek inkább, de csak azért, mert most már meg merem kérdezni, nálam határozottan nem volt alkalmas a dolog, talán még most sem az, de a folyékony bátorság nagy úr.

- De dög vagy.  
Jegyzem meg, és felfújom az arcomat, mint egy hörcsög. Még hogy mopsz, azok horkolnak, és alig kapnak levegőt, és tök nyomott fejül van. Nem is értem, hogyan gondolhatja komolyan, az őzike inkább, bár sem olyan ártatlan nem vagyok, sem pedig olyan barna, semmilyen téren, szóval ez van. Hagyjuk, legalább azt elintézte, hogy ne akarjak bájosan pillogni rá mondjuk úgy a következő évezred végéig. Még hogy mopsz.
- Ugye nem gondoltad, hogy nem varrom a nyakadba a mi az, hogy te feladsz valamit kérdést?  
S igen, ott van… az oly jól ismert nyelvnyújtás is, amiből igencsak sok problémám volt régen, s mostanra már olyan is akadt, aki elkapta egy ilyen alkalommal, igaz, vérfarkasról beszélünk. Nem volt nagy élmény, az biztos. Berögződött szokás, egyesek szerint rossz, én elvagyok vele. A szemtelen énem kivetülése, amit én szeretek, ha valaki nem, nos az ne az én problémám legyen.
- Van akkora doboz, amennyinek a tartalmát nyilván nem bírnám megenni, de egyébként az egy literessel simán boldogulnék, de tutira megbizonyosodhatsz majd róla, ha együtt fogunk lakni.  
Már el is képzeltem, hogy milyen jó kis jégkrémpartyjaink lesznek Mayával, mármint, sokszor ábrándoztam ilyesmiről, de egye fene, jöhet Jackson is, elzavarni nyilván úgysem fogom. Bár kettőnk közül még mindig én vagyok a fagylalt fanatikus, szerintem már egészen beteges értelemben, meg a csoki, a kettő együtt meg, mint a sztacsiban, na az aztán a legnagyobb csoda. Kaja téren.
- Jó, nyugalom, nem bőgök, ígérem… majd legközelebb elbújok.  
Hogy ne kelljen látnod, és én se gondoljak arra, hogy akkor, régen, egyetlen könnycseppem miatt is szembeszálltál volna a világgal. Ahh, csak tudnám, miért gondolok én ilyenekre.
- Ugye, hogy ugye.  
Tutira jobb, nekem biztos, és szerintem neki is, elvégre, ki akar egy bőgőmasinát a nyakába. Mondjuk, engem sem akar, csak mondhatni járulékos veszteség vagyon Maya mellé. Érte meg ugye mindent. Nem hittem volna, mikor lekezdtem a folyamatot, hogy ilyen szinten fel fog fordulni az életem, én tökéletesen abban a hitben voltam, hogy lesz időm szépen nyugodtan végigcsinálni, s ha Maya hozzám kerül, megkerestük volna Jacksont. Ennek már reszeltek, szóval ebből kéne kihozni a legjobbat.
- Mimimimi? Naaa, jégről nem volt szó, fel akarod törölni velem az egész pályát, vagy mi?  
Kissé riadtan pislogok, mert… nos hát, a jég nekem olyan, mint neki a kávé. A legközelebbi kapcsolatba akkor kerültem vele, mikor tavaly Alice a jéghideg Chenába akart belefojtani Alignaknak köszönhetően. S akkor olyan leszek, amilyen nekem jó, vagyis olyan, amilyen vagyok, és kész. Nem görcsölök rá, annak úgysem lenne jó vége.
- Blablabla… Minek hordanék motoros dzsekit, ha nincs motorom? Ez olyan, mint… medence annak a kertjébe, aki nem tud úszni. Na jó, erre meg azt fogod mondani, hogy leér a lába… Szóval hülye példa, hagyjuk is.
Inkább nem ragozom, azt hiszem, nem tudom kellőképpen átadni, miként is gondolom ezt a dolgot, szóval maradjunk a tipikus női logikánál. Nekem akkor lesz motoros dzsekim, hogyha motorral is rendelkezni fogok, és tudom is majd vezetni. Tiszta sor. Nekem legalábbis.
- Uhh, hát ez biztos hiányzott még neked a sérülésed mellé. Ez a vállrándulás ezek szerint maradandó? Sose rándult még ki a vállam. Nagyon fájt? A filmekben tök durva, és a nagy macsó csávók persze mind maguknak teszik helyre. A hollywoodi zagyvaságok… Azért, remélem, nem fog előjönni majd megint, vigyázhatnál magadra jobban is. Tudom, tudom, én mondom, aki hetente összetöri magát.  
Kuncogva iszok bele megint az üvegbe, most egy kicsit több csúszik le, érezhetően ugrottam egy szintet az ittassági fokozaton, fel is pattanok gyorsan, tapsolok egyet, majd összedörzsölöm a tenyereimet.
- Na, mi lesz Carter? Csak nem fél egy pancser koristól?
Ugratom, még csak korisnak sem minősülhetek semmilyen körülmények között, viszont olyan szinten felbátorodtam a nagy hirtelen legurított szeszmennyiségtől, hogy már száguldok is a pálya felé, mit számít, hogy nos… korcsolya az még nincs a lábamon.
- Most aztán megnézheted, hogy az ég világon semmit sem fejlődtem a korcsolyázás terén.  
Csicsergek közben, meg kuncogok is. aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy a jégen is vagyok.
- Háhááá, még két lábon. Két. Lábon. Basszus!
A diadalittas kiáltásom hamar valami kétségbeesésfélébe megy át, és magamban már találgatom, hogy vajon mégis mekkorát fogok zakózni, s vajon ha esek, mimet kellene védenem. Dilisebbnek már nem nagyon kellene lennem, szóval a fejemet tuti.

Mennyivel jobb nevetni látni, azt hiszem, ezért megéri hülyét csinálni magamból, nem mintha amúgy annyira zavartatnám magam miatta bármikor is. Nem zavar, hogy az esetek nagy részében totálisan hibbant vagyok. Rajtam aztán ne múljon, ráncolom a homlokom, és jöhet mellé a grimasz is, mert szerencsére igencsak jól tudok játszani az arcommal, bár, többnyire csak szórakozásból, egyébként az esetek nagy részében lesírnak rólam az érzéseim. A nyelvem is érkezik aztán a kóstolgatás kapcsán, és látom, hogyne látnám a kezét, pajkosan villannak szemeim, ahogy gyorsan visszahúzom, majd mikor módosít az eredeti elképzelésein, úgy teszek, mintha fel sem fogtam volna. Jobb így szerintem.
- A sima csokis is jöhet. Csoooki mindig.  
Még a hasam is megsimizem, épp úgyis üres a kezem, és áhítatos szemeim jelzik, épp magam elé vízionizáltam egy halom fagyit és csokit. Ne mondja senki, hogy engem olyan nehéz boldoggá tenni, hisz egyáltalán nincs így. Csak éppen elrontani is éppen elég könnyű az egészet, no de valamit valamiért.
- Megfontolandó. Mondjuk, ha nem bántanak meg, nem szoktam. A nevetéstől szabad? Vagy… egy érzelmes filmtől? Bár az inkább csak könnyezni szoktam.  
Ez mondjuk régen is így volt, minden mélyebb résznél megkönnyeztem a történetet, de az tény, hogy tizennégy évesen nem sírtam el magam mindenen, noha nem is voltam lelkileg kész roncs. Azt sem tudom, leszek-e valaha újra ép, elindultam azon az úton, de a történtek nagyon durván visszavetettek benne, s talán jogom sincs hozzá.
- Na majd megmutatom, mire vagyok képes.
Dacoskodom, mert mi az, hogy nem vagyok mindenre képes. Azok után, hogy összeköltözöm vele, szerintem simán. Még mindig nem tudom, hogy vajon nem ez-e a második legnagyobb baromság, amit ebben az életben elkövethetek. A motoros dzsekis borzalomra már csak legyintek, tekintettek arra, hogy úgysem fogom tudni elmagyarázni, mire is gondolok pontosan, úgyhogy fölösleges szócséplés, bár lehetséges, hogy ittasan egyébként is minden szavam annak tűnik a számára. Szerencsére még jobbára képben vagyok.
- Nem állt szándékomban kipróbálni, de pofára esni sem áll soha szándékomban.  
Mosolyodtam el, az önirónia is ment azért, jobban, mint a sima, bár Jackson mellett lazán lehet gyakorolni mindkettőt.
- Mit kaptál rá? Lehet, hogy jobb lenne valami krém, az nem teszi tönkre annyira a szervezetedet.  
Nem egészséges marokszámra enni a gyógyszereket, határozottan nem pártolom, ez csak a foglalkozásom, kotyvasztani szeretek, de maga a gyógyszeripar… nos, azt inkább hagyjuk, hogy arról mi is pontosan a véleményem, jobb, hogyha nem részletezzük. Mondjuk, nekünk a méregtelenítés hasznos lehet erre a célra, szóval remélem, akkor legalább megcsináltatja valakivel, aki ötös szinten, vagy felette van… Mindenesetre nem vagyok az anyja, nem fogom megmondani, mit tegyen, már csak azért sem, mert tuti az ellenkezőjét tenné.
- Pedig félhetnél, a bénaság elég veszélyes tud lenni, én már csak tudom.  
Kuncogok fel, tutira még kori nélkül is totálisan félelmetes vagyok, pláne a jégen. Engem aztán abszolút hidegen hagy, hogy nem kapok választ a kötekedésemre, mert hát, most úgyis csak az alkohol mozgat, józanul ez az egész létre sem jött volna, szóval tök jól vagyok. A kiabálására is csak nevetni tudok, ami egészen addig kitart, ameddig nem tudatosul bennem, hogy a jégen ácsorgok, és bármelyik pillanatban elvágódhatok, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
- Hoppá… ezért kiabáltál?  
Nem tehetek róla, még most is nevetnem kell, olyan kényelmesen meleg van odabenn, és zsibbad mindenem. Hirtelen el is felejtek félni az eséstől, sokkal inkább jut eszembe valami egészen más. Valami olyan, ami miatt józanul nem, hogy nem vihognék, mint a fakutya, hanem már könnybe is lábadt volna a szemem. Korcsolyapálya. Végem van. Mindent, de mindent a világon kerültem, ami ezzel kapcsolatos, talán ezért nem bírtam megszokni az itteni időjárást sem, mindenesetre igyekszem most kiverni a fejemből, mert nem gondolhatok arra. Egyébként sem jut túl sok időm lamentálni ezen a kérdéskörön, mert először az orosz káromkodása okán nevetek fel megint, igen-igen, az orosz a választott fakultációm volt az egyetemen, elég jól megtanultam. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ha képes vagyok megtanulni, akkor már gyógyultnak nyilváníthatom magamat az iránta fűződő szerelmemből. Egyébként erre nem volt jó, de egészen megszerettem, kellőképpen nehéz volt, hogy elvonja a figyelmemet.
Megpróbálok megfordulni, mert a lökött Naomi persze, hogy nem bír megállni egy helyben, és akkor látom, hogy mondhatni csúszik felém, és bár elestem volna magamtól is előbb-utóbb, de így holt biztos, hogy pillanatokon belül meg fog történni, még levegőt venni is elfelejtek, csak esem. Arccal a jeget sikerülne megcsókolnom, ha nem lenne ott ő is, így valahol a mellkasa tájékának landol az arcom, ahogy elvágódunk, és az első gondolatom az, ahogy feleszmélek, hogy megtapogassam riadtan, hogy minden okés-e.
- Jesszusom, jól vagy?  
A komolyságom és ijedtségem addig tart, amíg meg nem látom, hogy elkezd nevetni, s ha már így tesz, én sem fogok másként, elvégre, nagy baj nem lehet, ha erre képes nemde? Csak annyi lélekjelenlétem van, hogy legördüljek a mellkasáról, mielőtt kínossá, kényelmetlenné válna a dolog bármelyikünk számára is, így aztán pillanatok múlva már mellette fekve szemlélem a koripálya világítását.
- Köszi…  
Lehelem azért halkan, mert hát, lehet azért szép foltokat szerezni egy-egy esésnél, sikerült a legutóbbi alkalommal, fura, valahogy édesen nosztalgikus ez az egész, kellemesen zsibongatja a lelkem, emlékszem, hányszor estünk, amikor nem hagyott más választást, és meg kellett csillogtatnom nem létező tehetségemet a koripályán.

- Elképzelni sem tudnád…  
Tényleg töménytelen mennyiségű csokoládét bírok elfogyasztani, és őszintén szólva én sem értem, hogy lehet az, hogy nem hízom tőle. Mintha legalábbis immunis lennék rá. Régebben nem így volt, bár ki tudja, lehet, hogy a méhem eltávolítása elég durván felborította a hormonháztartásomat, és másként működnek a dolgok odabenn. Hogy a kettőnek lehet-e egyáltalán köze egymáshoz, arról őszintén szólva halvány lila fogalmam sincsen. Nem is igazán érdekel.
- Nananana… csikizés nincs.  
Szögezem le, mert az olyasmi, amitől nagyon kikészülök, szeretek nevetni, de kontrollálni éppen úgy szeretem, olyankor pedig nem vagyok más, mint egy vergődő, hátára esett katicabogár, aki mások jó szándékára van utalva. Nekem le se esik, hogyha meg sem hallottam volna, tán el is felejtődik a dolog, így viszont tökéletesen bebizonyítottam, hogy igen, még mindig szörnyen csiklandós vagyok.
- Egyelőre jussunk el odáig, igazad van.  
Ezt hányadszor is mondom ma? Agyamra ment a szesz. Nem mintha nem lehetne igaza, de jelen viszonyunkat tekintve ennyiszer nem közölném vele, hogy így gondolom. Valahol talán mégis jó, esetleg kicsit hamarabb csitulnak a hullámok annyira, hogy el lehessen evickélni a vízben.
- Na ez nem mond sokat, de ha a doki azt írta fel, biztos az a jó.  
Egycsillió kimondhatatlan nevű gyógyszer van legalább, szóval nem fogok most találgatni, maximum majd józanabb állapotban rákérdezek megint, bár semmilyen orvost nem áll szándékomban aláásni, egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Rossz tulajdonságaim egyike. Ettől még nem szoktam zavartatni magam miatta, most meg aztán pláne semmi miatt sem teszem.
Nos, a rutin szót meghallván kénytelen vagyok nyelvet ölteni, ha már ugye rutin, akkor ez nagyon megy, de aztán már inalok is a jég felé, mintha legalábbis ezen múlna az életem. Olyan szívesen megnézném az arcát, de félek, hogy akkor pofára esnék, és utolérne, abban meg semmi pláne nem lenne. Ha már kitaláltam ezt a marhaságot, csináljam is végig, nemde? Részegen könnyű legyőznünk az ellenérzéseinket bármivel kapcsolatban, esetemben ugyebár a jégről van szó.
Esünk is hamarosan, esküszöm, tízből tíz pontos lenne a dolog, csak ne jutna eszembe még részegen is, hogy sérült, és ha ebből nagyobb baja lesz már megint, én esküszöm a Chenának megyek, mert akkor senki nem mossa majd le rólam, hogy minden rossznak én vagyok az okozója az életében. Az igazság az, hogy erre a titulusra még mindig nem vágyom. Szeretném, ha boldog lenne, ha folytathatná a pályafutását, és semmilyen szinten nem akarok ennek útjában állni, bármennyire is halnék bele kicsit, ha szerelmes lenne valakibe.
- Szerintem tök jól ki tudnám vergődni magam. Mondjuk mint egy partra vetett hal, lehet kicsit sokáig tartana, de ne vesszünk el a részletekben.  
Ecsetelem, de mikor már nevet, akkor én is elkezdek, egészen addig, ameddig el nem kezdi fájlalni magát, de ismerem, és istenesen oldalba is csípem, jelezve, hogy hagyja abba, mert nem viccelünk ilyesmivel. Aztán jól megnézhetné magát, ha bevonzaná ezt a sok mindent.
- Amiről nem tud, az nem fáj. Már ha éppen nem lett tényleg rosszabb.  
Sose lehet tudni, hogy az eltúlzott szavak nem-e takartak valami valós kellemetlenséget, de mindezen nem fogok tovább lovagolni, láthatólag egész jól elvan, nekem pedig ennyi bőven elég. De azért bennem van a dolog, hogy tényleg megbizonyosodjak róla, hogy nincs baja, ezért lendületet veszek, hogy felé gördüljek, aminek az lesz a csodálatosan áldásos mellékhatása, hogy az épp felém gördülő Jacksonnal oly gyönyörűen egymásba fejelünk, hogy rögtön sírni támad kedvem, legalábbis a szemeim pillanatok alatt könnybe lábadnak, és visszahanyatlok a jégre nyöszörögve. Úristen, de fáj…
- Asszem, most már nem annyira…  
Csiripelnek a fejem fölött a kis sárga madárkák, és járják a roppant idegesítő körtáncukat.

- Pedig biztos rendkívül vicces lenne.  
Kuncogom el magam, de azt hiszem, mindketten jobban járunk, ha nem mutatom be. Főleg én, azért nem olvasztanám fel a fél pálya jegét a vergődésemmel, mert holt biztos, hogy benne lenne a pakliban valami efféle szerencsétlenkedés. Mindenesetre egyelőre maradok fetrengő pozícióban, biztos, ami biztos, innen lejjebb esni nem igazán lehet. A pálya csak nem szakad be alattunk, elég fura lenne.
- Úristen, neee… nem ér, nem tudok elszaladni.  
Heves nevezést vált ki belőlem a csiklandozása, és még csúszkálok is a jégen, tisztára olyan vagyok, mint egy hátára esett teknős, esélytelen, hogy felkeljek, és ráadásul még szadiznak is. Sebaj, most már határozottan a minden vicces szinten állok.
- Óóóóó… ajaj.  
Reméljük, addigra már semmi jele sem lesz ennek a kis fiaskónak, bár tudja a fene, hogy a dokik miből mit vesznek észre, de ha nem rosszabb a helyzet, akkor csak nem fog lebukni azzal, hogy a hülye exét kergeti a jégen, és persze, hogy elesik.
Arra én sem számítok, hogy pont akkor mozdul, amikor én, és istenesen összekoccannunk, én magam valahol homlok tájékon érzem, hogy majd behorpad a fejem, azt meg egyelőre nem tudom, hogy ő miért akar elküldeni az anyámba. Oda mondjuk már fölösleges, a föld alá pedig egyelőre nem mennék utána, ráérek még arra. Az tuti, hogy eléggé beszédültem, bár az a szesz is lehet, vagy a kettő együtt.
- Miért, tán még soha nem vérzett az orrod?  
Pislogok értetlenül, míg én csak nyöszörgök, ő tök látványosan szenved, komolyan nem értem én a férfiakat. Na mindegy, a lényeg, hogy belehalni nem fog.
- Ha eltört, akkor majd helyrejön, nem olyan nagy cucc, légy férfi…  
Nem tehetek róla, megint vihognom kell, azt hiszem, minden jövőbeli hülye ötletem után innom kell majd egy keveset, hogy mókás legyen a megvalósulásuk, bár eme agymenésem előtt is ittam, szóval egyelőre nem tudom, miként lenne megfelelő a képlet.
- Ezek szerint imádnak lefejelni a nők. Ez lehet valami új perverzió. Jackson törő kos.  
Hogy ez honnan jött, az maradjon a vodka titka, mindenesetre megpróbálom ülésbe tornázni magam, ami úgy egy perces kínszenvedés után sikerül is, és kissé megütközve nézek Jacksonra, mikor közli, hogy csináljak vele valamit.
- Dugjak bele tampont, vagy mit szeretnél? Nem mintha lenne nálam, zsepim mondjuk van.  
Halászom elé, és odanyomom a kezébe, tamponáljon ő, addig én tapizom az orrát, megkísérelve kitalálni, hogy vajon mekkora kár érhette szegény szerencsétlen szaglószervet. Csak utána hajolok közelebb, kicsit oldalt is csúszva a jégen, hogy megtapogassam, Noenak egyszer eltört, nagyon rusnya vörös volt utána jó ideig, még a szemei is. Finoman megtapogatom, bár nekem nem tűnik annyira duzzadtnak, az meg elég egyértelműen jelezné, hogy valami elmozdult. Nem vagyok egy nagy szaki, de szerintem, ha eltört volna, még ennél is látványosabban drámázna itt nekem.
- Nem hiszem, hogy eltört volna… Dobás
Azzal el is húzom a kezem, ha kardoskodik, felőlem hívhat orvost, lévén én nem vagyok az, biztosat nyilván nem mondhatok, még akkor sem, ha amúgy meg vagyok győződve arról, hogy igazam van.
- De amúgy, ha nagyon fáj, nyomd a jégnek, ha már itt van helyben, jó kis fájdalomcsillapító lenne.  
Hát az mondjuk már egészen komikus lehet, ahogy hasra vergődve fogom magam, és így teszek a homlokommal. Nem mintha a kutyát érdekelte volna, hogy nekem esett-e valami bajom, no de ez most egészen hidegen hagy. Szó szerint, mert engem ugyan még belülről fűt a szesz, de már eléggé vacogok, főleg, hogy már a létező összes oldalról fetrengtem a jégen…

//Gratuuu és köszi! *.*//