A nézőtér nagyjából 5000 személyes, de koncert esetén a pályára is tehetnek székeket, vagy beengedhetik a nézőket csápolni, ilyenkor a befogadó kapacitás megnő, és akár 6000 ember is elfér.
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 29, 2012 10:57 am-kor.
- Az is egy megoldás, nem? -kérdezek vissza, ha meg tud jobbat, akkor hadd halljam, ne kíméljen - Mert, miről szeretnél diskurálni? Mondjuk sivatagi rókákról? Az is komoly dolog. -dobom fel témának, gondolom már ő is rég tud róla, Maya hogy rá van kattanva a kis homokszínű hiperaktív padlócirkálókra, meg hogy azt akar háziállatnak. A Naomi-nagyi boros tapasztalataira a konyhában ismét csak egy hümmentéssel reagálok - fő a változatosság, ugyebár - aztán ahogy tisztázza az értetlenkedést, csak lustán bólintok. Nem értem, miért van kiakadva, mert nem értem meg félszavakból... - Nekem vannak nagy szemeim, bagolykám? -kérdezek vissza, mert amúgy vicces, inkább azt szoktam megkapni, hogy kicsi, az övéhez képest meg arányaiban pláne, szerintem - Ha gondolod, majd előkerítem a napszemüvegem, és akkor látnod sem kell. -mosolyodtam el szélesen pár pillanat erejéig, miközben a kezemmel is befogtam a szemeimet, hogy addig is eltakarjam előle őket - Még valamit esetleg? -ha már lúd, legyen kövér, mondja csak, ha van még bármi, ami zavarja, majd találunk ki azokra is hasonlóan frappáns megoldásokat. Ezek után aztán végképp nem mondhatja, hogy nem igyekszem, még ha a magam módján is... - Pedig csak az hiányzott a boldogságomhoz... -valójában nem, szóval már korrigálom is magam, mielőtt komolyan vehetné és tényleg víz alá temetné a város egyetlen műjégpályáját - Amúgy hálás köszönetem érte. -kortyoltam bele újfent a vodkába, had fogyjon, mert gondolom, addig úgy se megyünk haza, amíg van belőle. Kár lenne meghagyni, gondolom, Naominál utána úgy is csak a szekrény tetején porosodna. - Főnök? Na, ez tetszik. -fészkelődök egy sort ültömben, de ahogy meghallom Naomi következő mondatát, már temetem is a kezem az arcomba. - Édes istenem... már érzem a vesztemet. -dünnyögtem a tenyerembe, mert ha a viselkedésem ellenére tényleg képes hozni azt a régről már jól ismert, "zabálnivalóan édes" formáját, akkor kész, az ellen már végképp tehetetlen vagyok. Maya ellen se sok esélyem van ilyen téren, félek, hogy Naomival sem lenne sokkal jobb a helyzet. - Ühüm. -veszem tudomásul a dolgot, mert elég beszédes az a sóhaj szavak nélkül is. Hát, úgy tűnik van, ami nem változik. Bár amennyire ő megmaradt fürdőkád-párti, én olyannyira előszeretettel tartok ki a zuhany mellett, összeveszés legalább nem lesz belőle. - Tudod, mindenkinek arra van ideje, amire időt akar szánni. -jegyeztem meg nagy bölcsen így a vodkásüveg feléhez közelítve, de legalább még egy dologban sikerült dűlőre jutnunk - - Rendben, akkor majd beújítunk egy autót is, úgy is szeretek vezetni. -hagytam annyiban a dolgot, a pénz úgy se számít, úgy is volt miből elherdálni, hogy még a családi örökség szóba se került. Újabb hümmentés, amikor meggyőződünk róla, hogy ugyanarra a házra gondolunk, aztán semleges vizekre evezve, inkább csak maradunk annál. - Mondjuk, igaz is, nem tudom, miért zavartatom magam egy ismeretlen véleménye miatt, amikor Mayán kívül szerintem az összes ismerősöm hülyének tart érte. Majd szólj, ha találtál olyat, aki pozitívan vélekedik. -vontam vállat nemtörődöm módon, majd néhány korty erejéig visszacsakliztam azt az üveget, ha már megint egymásnak vallunk - Amúgy meg annyira nem tud meghatni, hogy mit gondolnak, az én életem... a mi életünk, kívülálló meg úgy se tudja igazán átérezni a helyzetet. -szóval erről ennyit. Majd ha ők is átmennek azon, amin mi, és utána is így látják a helyzetet, akkor talán hiszek nekik, addig meg különösebben nem tud érdekelni a téma. Egy esélyt adunk neki, ha megy, megy, ha nem, akkor meg ennyi volt. Legalább megpróbáltuk és tudjuk, hogy felejtős.
- Abban nem vagyok biztos, hogy azon nem vesznénk össze. Állapítom meg, mert ugyan gőzöm sincs, hogy mit szól hozzá, és hajlana-e a sivatagi róka projektre, de az eddigiek alapján szerintem igencsak vastagon benne van a pakliban, hogy ebben sem értünk egyet. Úgyhogy én ezt a témát most a szőnyeg alá söpröm. Majd előkerül valamikor, amikor nem épp azon próbálnék munkálkodni, hogy valami rálépjünk a tűrhető viszony felé vezető útra. - Látom megfogtad a lényeget. Tuti, hogy bagoly? Fordulok felé, és most viszont határozottan szándékosan pillogok rá somolyogva, tuti nem bagoly, inkább macska, ha már eleve olyan szép zöld… Ha nem lenne bennem egy csepp szesz sem, nem játszadoznék ilyesmivel, mert eljutna a tudatomig, hogy talán nem kéne, így viszont nem látok benne semmi rosszat, csak alátámasztom, hogy baglyokhoz bizony közöm sincs. - Aha, sztracsatellás fagyi jó lenne. Meg bírnék falni egy egész dobozzal. Ha már kérdezte, hát válaszolok, nem? Úgyis olyan kis készséges jelen pillanatban, ki kell használni. Igazából, ez eszembe sem jut, csak hülye kérdésre hülye válasz alapon működöm, vagy inkább minden kérdésre hülye válasz alapon? Az említett jégkrémet egyébként mindig szerettem, nagy kedvenc azóta is, bár a terhességem után úgy három évig nem bírtam ránézi, de aztán visszakerült a szívembe. - Na, az tök jó, ha az hiányzik a boldogságodhoz, sírok neked egész nap, azon ne múljon. Talán fura, de most egy csepp irónia sincs a szavaimban, az sem biztos, hogy részegen fogom az övét, az viszont igen, hogy halálosan komolyan mondtam. Én szeretném, ha boldog lenne. Sokáig azt akartam, hogy velem tegye, és egy részem még most is erre vágyik, de hát, az égiek a jelek szerint ezt nem akarják. Valami mindig félremegy. A köszönetére aztán csak bólintok, áhám, szóval ismét Jackson magvas megszólalásainak egyikéről volt szó. Most akkor megint tök hülyét csináltam magamból, de szerintem mára ez csak a kezdet, lesz ez még rosszabb is. - Miért, az nem jobb? Jó… akkor milyen legyek? Most tutira képes vagyok bármire. Na jó, majdnem, azért maradjunk az ésszerűség határain belül. Talán tényleg nem szabadna úgy viselkednem vele, ahogy mindenki mással szoktam, talán nem fair, de… akkor hogyan tegyem? Meg aztán, miért legyek vele más, mint az életem többi résztvevőjével? Én nem gyűlölöm. Lassan el fogok veszni a saját fejemben. Fel is sóhajtok röpkén, aztán én is hátradőlök, és a pulcsim ujját kezdem piszkálni, amikor nincsen nálam az üveg. - Ez igaz. Eddig nem volt rá szükségem, nem is próbáltam kifacsarni hát rá az időt. Lassan bólogatós kutya avanzsálódik belőlem. Amúgy tényleg akarok egy motort is, olyan menő, és lehet, hogy be is fogok szerezni egyet, s ha nem Mayát kell valahová vinni, akkor majd azzal közlekedek. - Tutira menő lennék motoros dzsekiben. Na az mondjuk nem jut el az agyamig, hogy ezt hangosan is kimondtam, és amúgy halálosan összefüggéstelen, sehová sem illő megjegyzés, szóval sejtheti, hogy egy gondolatmorzsám mászott ki ajkaimon. - Na látod. Innen nézve legalább a háztűznéző nem lesz olyan kínos, mert hát, kit érdekel, mit gondol. Hát, én még nem mondtam senkinek. Úgy vagyok vele, hogy majd akkor, ha már megtörtént. Ez tök logikus, mert szerintem Panda szívrohamot fog kapni, és konkrétan közli majd, hogy teljesen meghibbantam, s nem is mondhatnám, hogy nem lenne igaza, mert valahol ez tényleg hatalmas őrültség. Mondjuk, amikor megjelenik lelki szemeim előtt Maya arca, akkor mindig képes vagyok egy kis erőt meríteni belőle. Vajon… megkapta már az eredményeket? Én mondjuk tudom, hogy nem lehet másé, de amilyen paprikás hangulatban van mindig a közelemben, szerintem még azt sem hiszi el, amit kérdezek. S hogy Mayán kívül bárki pozitívan vélekedjen róla? Nos… szerintem esélytelen a dolog, de ezt inkább nem mondom ki hangosan, szerintem ő is tudja. - Ez is igaz. Nyúlok vissza az üvegért, mert megint olyasmi ütötte meg a fülem, amire jobb nem mondani semmit. A mi életünk. Még jó, hogy viccesre ittam magam, különben ezen is csak bőgni tudnék. Annyira, de annyira nem igazságos az élet. - Mi történt a karoddal? Terelek inkább, de csak azért, mert most már meg merem kérdezni, nálam határozottan nem volt alkalmas a dolog, talán még most sem az, de a folyékony bátorság nagy úr.
- Mondjuk az eddigiek alapján... jah. -értettem egyet vele, bár nem vagyok biztos benne, ő hogyan vélekedett a témáról, de igaza van, majd lemeccseljük még ezt egymást közt, úgy is messze a karácsony. Meg aztán ki tudja, lehet, hogy Danék búcsúajándék gyanánt meglepik vele Mayát, így, hogy most már nem nekik kéne elviselni 0-24-ben azt a kis bespeedezett bestiát. Ahogy fordul, én meg némileg közelebb hajolok, hogy hunyorogva, szakértő szemmel is megvizsgáljam a szemeit. - Hát annak vannak ilyen szép nagy szemei, de igaz, most, hogy mondod... Nem is tudom, inkább mopsz? Nem, mégsem, annak barna szemei vannak... az őzikének is... - a struccot meg inkább nem is merem hangosan mondani, mert félő, a nyakamban landolna a maradék vodka, pedig annak is szééép nagy gülüszemei vannak - Áh, inkább feladom. -hagytam annyiban a dolgot, de ha pont erre fog lecsapni, mint magas labda, esküszöm, felsorolom neki itt a new yorki állatkert összes állatát... - Sztracsatellás fagyival sajnos nem szolgálhatok, majd legközelebb. Amúgy meg hiszem, ha látom, szerintem egy fél dobozzal se bírnál el. -vágok vissza, hisz elég csak ránézni... Bár mondjuk igaz, attól függ, hogy mekkora az a bizonyos doboz, mert vannak ezek a kis műanyag poharas jégkrémek is, amikbe alig 1-2 gombócnyi adag fér, valahol az is doboz, ha úgy nézzük... akárcsak a 2 meg 5 literes kiszerelések. - Könyörgöm, csak azt ne! -nyüsszenek fel kínomban, mert mást sem hiányzik... Vagy ha az a célja, hogy minél messzebb üldözzön hazulról, és úgy hetente egyszer essek be, akkor is max. aludni, akkor egész jó stratégiát választott hozzá, mert inkább aludnék az egyetemen meg az irodámban, mint hogy egész nap bőgjön nekem. Mondjuk... lehet, egy idő után hozzászoknék és nem is zavartatnám magam miatta különösebben. - De, végül is jobb... -vakargatom meg a tarkóm töprengve, hisz így hirtelen én sem tudnék válaszolni a kérdésére azzal kapcsolatban, hogy milyen legyen... hát mit tudom én! Még csak abban sem vagyok biztos, milyen viselkedésére hogyan reagálnék. - Ahogy neked jó. Vagy kényelmes. Vagy akarod... Vagy tudomisén, ahogy sikerül... Ha meg bármire képes vagy, akkor használjuk ki amíg tart! Mindjárt hozok neked is egy korcsolyát, aztán találkozunk a jégen. -vágtam be magam is egy éles témaváltást, mert még mindig egyszerűbb röhejesen reménytelen hülyeségekkel poénkodni, mint ilyen... komoly témákban döntésre jutni. - Ezt nevezem tipikus női logikának... menő lennék motoros dzsekiben, leteszem a jogsit motorra! Amúgy megsúgom, dzsekit anélkül is hordhatsz, ahhoz nem kérik a jogosítványt, ha megállítanak az utcán igazoltatni. -jegyzem meg vigyorogva, bár abban igaza van, hogy biztos vagány lenne benne. Mondjuk valahogy fura elképzelnem a motoron, úgy, hogy ő vezet... igaz, régebben azt is fura volt elképzelnem, hogy más mellett lássam, de hát változnak az idők. - Ühüm. -reagálok arra, hogy majd akkor terjeszti, ha már megtörtént. Belegondolva, még én sem említettem túl sok embernek, sőt, csak a húgomnak, de Erin reakciója azt hiszem, magáért beszélt és mindent überelt. Tényleg csak az hiányzott volna, hogy megfulladjon ott nekem, nem kicsit ijedtem meg rajta, és azóta inkább én sem terjesztem mások előtt. Igaz, amit Erin tud, azt mondhatni, mindenki tudja, szóval nem is tudom, miért foglalkozok még egyáltalán ezzel az egésszel. Vajon anyuéknak elpletykálta már? Csak azért nem volt 120 nem fogadott hívásom egy nap alatt, mert még ők sem tudnak róla, vagy mert ott helyben szívrohamot kapott? Inkább igyunk, mindketten jobban járunk. - Munkahelyi baleset. Vagyis... mégsem az, mert nem edzősködés közben történt, hanem amikor utána edzettem, de mindegy is. Azt hittem, hogy nem lesz gond az ugrásokkal, de tévedtem, elestem és a vállam kifordult a helyéről. -feleltem eltűnődve, miközben a pályát figyelem elrévedő tekintettel - A doki szerint annyira nem vészes, pár hét alatt rendbe jön, de tekintve, hogy nem az első, jó eséllyel nem is ez lesz az utolsó. Ha addig nem töröm magam megint össze, akkor nagyjából két hét múlva veszik le ezt a vackot. Brrr, de gyűlölöm! Semmit nem lehet tőle rendesen csinálni. -pöcköltem meg őszinte undorral az említett váll- és karmerevítőt. Mondjuk még mindig ez, mint a kórház, de na, annyira sosem rajongtam ezekért a vackokért. Bár ki az, aki igen...
- De dög vagy. Jegyzem meg, és felfújom az arcomat, mint egy hörcsög. Még hogy mopsz, azok horkolnak, és alig kapnak levegőt, és tök nyomott fejül van. Nem is értem, hogyan gondolhatja komolyan, az őzike inkább, bár sem olyan ártatlan nem vagyok, sem pedig olyan barna, semmilyen téren, szóval ez van. Hagyjuk, legalább azt elintézte, hogy ne akarjak bájosan pillogni rá mondjuk úgy a következő évezred végéig. Még hogy mopsz. - Ugye nem gondoltad, hogy nem varrom a nyakadba a mi az, hogy te feladsz valamit kérdést? S igen, ott van… az oly jól ismert nyelvnyújtás is, amiből igencsak sok problémám volt régen, s mostanra már olyan is akadt, aki elkapta egy ilyen alkalommal, igaz, vérfarkasról beszélünk. Nem volt nagy élmény, az biztos. Berögződött szokás, egyesek szerint rossz, én elvagyok vele. A szemtelen énem kivetülése, amit én szeretek, ha valaki nem, nos az ne az én problémám legyen. - Van akkora doboz, amennyinek a tartalmát nyilván nem bírnám megenni, de egyébként az egy literessel simán boldogulnék, de tutira megbizonyosodhatsz majd róla, ha együtt fogunk lakni. Már el is képzeltem, hogy milyen jó kis jégkrémpartyjaink lesznek Mayával, mármint, sokszor ábrándoztam ilyesmiről, de egye fene, jöhet Jackson is, elzavarni nyilván úgysem fogom. Bár kettőnk közül még mindig én vagyok a fagylalt fanatikus, szerintem már egészen beteges értelemben, meg a csoki, a kettő együtt meg, mint a sztacsiban, na az aztán a legnagyobb csoda. Kaja téren. - Jó, nyugalom, nem bőgök, ígérem… majd legközelebb elbújok. Hogy ne kelljen látnod, és én se gondoljak arra, hogy akkor, régen, egyetlen könnycseppem miatt is szembeszálltál volna a világgal. Ahh, csak tudnám, miért gondolok én ilyenekre. - Ugye, hogy ugye. Tutira jobb, nekem biztos, és szerintem neki is, elvégre, ki akar egy bőgőmasinát a nyakába. Mondjuk, engem sem akar, csak mondhatni járulékos veszteség vagyon Maya mellé. Érte meg ugye mindent. Nem hittem volna, mikor lekezdtem a folyamatot, hogy ilyen szinten fel fog fordulni az életem, én tökéletesen abban a hitben voltam, hogy lesz időm szépen nyugodtan végigcsinálni, s ha Maya hozzám kerül, megkerestük volna Jacksont. Ennek már reszeltek, szóval ebből kéne kihozni a legjobbat. - Mimimimi? Naaa, jégről nem volt szó, fel akarod törölni velem az egész pályát, vagy mi? Kissé riadtan pislogok, mert… nos hát, a jég nekem olyan, mint neki a kávé. A legközelebbi kapcsolatba akkor kerültem vele, mikor tavaly Alice a jéghideg Chenába akart belefojtani Alignaknak köszönhetően. S akkor olyan leszek, amilyen nekem jó, vagyis olyan, amilyen vagyok, és kész. Nem görcsölök rá, annak úgysem lenne jó vége. - Blablabla… Minek hordanék motoros dzsekit, ha nincs motorom? Ez olyan, mint… medence annak a kertjébe, aki nem tud úszni. Na jó, erre meg azt fogod mondani, hogy leér a lába… Szóval hülye példa, hagyjuk is. Inkább nem ragozom, azt hiszem, nem tudom kellőképpen átadni, miként is gondolom ezt a dolgot, szóval maradjunk a tipikus női logikánál. Nekem akkor lesz motoros dzsekim, hogyha motorral is rendelkezni fogok, és tudom is majd vezetni. Tiszta sor. Nekem legalábbis. - Uhh, hát ez biztos hiányzott még neked a sérülésed mellé. Ez a vállrándulás ezek szerint maradandó? Sose rándult még ki a vállam. Nagyon fájt? A filmekben tök durva, és a nagy macsó csávók persze mind maguknak teszik helyre. A hollywoodi zagyvaságok… Azért, remélem, nem fog előjönni majd megint, vigyázhatnál magadra jobban is. Tudom, tudom, én mondom, aki hetente összetöri magát. Kuncogva iszok bele megint az üvegbe, most egy kicsit több csúszik le, érezhetően ugrottam egy szintet az ittassági fokozaton, fel is pattanok gyorsan, tapsolok egyet, majd összedörzsölöm a tenyereimet. - Na, mi lesz Carter? Csak nem fél egy pancser koristól? Ugratom, még csak korisnak sem minősülhetek semmilyen körülmények között, viszont olyan szinten felbátorodtam a nagy hirtelen legurított szeszmennyiségtől, hogy már száguldok is a pálya felé, mit számít, hogy nos… korcsolya az még nincs a lábamon. - Most aztán megnézheted, hogy az ég világon semmit sem fejlődtem a korcsolyázás terén. Csicsergek közben, meg kuncogok is. aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy a jégen is vagyok. - Háhááá, még két lábon. Két. Lábon. Basszus! A diadalittas kiáltásom hamar valami kétségbeesésfélébe megy át, és magamban már találgatom, hogy vajon mégis mekkorát fogok zakózni, s vajon ha esek, mimet kellene védenem. Dilisebbnek már nem nagyon kellene lennem, szóval a fejemet tuti.
Arra, hogy dög vagyok, diadalittasan vigyorodok el, amikor pedig a hörcsögpofát is bevágja mellé, felfújva a pofizacsikat, képtelen vagyok visszafogni a nevetést. Nagy a kísértés, hogy fogjam, aztán nemes egyszerűséggel oldalba bökjem az arcát, de azért csak sikerül erőt venni magamon. - Na látod, alakul ez! Még ráncold az orrod-homlokod hozzá, vagy grimaszolj, és akkor tényleg tökéletes lesz. -cukkolom tovább, ha már ilyen nagy sikerült aratni a szavaimmal. Igaz, aztán ahogy lecsap a magas labda "feladsz valamit?" témára, én vagyok az, aki válaszként csak grimaszol egyet, majd mire észbe kaphatnék, már lendül is a karom, hogy elcsípjem a nyelvét. Régi, rossz beidegződés, és csak valahol félúton a levegőben kapcsolok, hogy nem igazán kéne, úgyhogy új lendületet vége inkább a vodkás üvegért nyúlok abban a naiv reményben élve, hogy így sikerült lepleznem a dolgot. - Ühüm. Akkor sztracsifagyi, értettem. Jó, hogy mondod, mert előbb hoztam volna sima csokisat neked helyette. -reagálok a szavaira, bár tekintve, hogy milyen csokoládéfüggő - volt régen, de gondolom, csak nem küzdötte le ezen "rossz" szokását - nem hiszem, hogy az ellen olyan sok ellenvetése lett volna. - Nem kell elbújni, csak... nem lehetne, hogy egyszerűen csak ne bőgj? -kérdezek vissza két korty között. Jó, gondolom, nyilván nem így működik a dolog, meg feltételezem, mindkettőnknek jobb lenne, ha nem itatná az egereket napi szinten, mert engem is erősen feszélyez a dolog, meg neki sem lehet nagy élmény... bár kezdek gyanakodni abban, hogy valahol a lelke mélyén csak élvezi, ha ilyen gyakran előfordul. - Nem, de ennyit arról, hogy mindenre képes vagy. -néztem rá, mielőtt újra beleittam volna a vodkába. Még csak azt kéne, kell neki mindent komolyan venni... szerintem tajt részegen is lenne annyi lélekjelenlétem, hogy nem hogy jégre, még csak a közelébe se engedjem. Még hogy rá... pfff. Amikor aztán a motoros dzsekivel akarja korrigálni magát, meg medencével példálózik, csak kíváncsian hallgatom, még csak véletlenül sem szólva közbe somolygok magamban. - Ezt én sem mondhattam volna szebben. -biccentek a végére, de engem meggyőzött, hagyjuk is. Úgy sincs se medencénk, se motorja, se dzsekije... Aztán szóba kerül a sérülésem, én röviden felvázolom a történteket abban reménykedve, hogy hamar túllendülünk ezen a témán is, ellenben már kapom is a milliónyi kérdést hozzá. - Jah, mint mókusnak az erdőtűz. -húzom el a szám. Nem, nem hiányzott, de ha már így történt, mit lehet tenni? Semmit, nyugton maradni és várni, hogy rendbe jöjjön - Annyiban maradandó, hogy ha egyszer már volt, utána sokkal nagyobb eséllyel jön elő megint, egy-egy rossz esésnél. 40 éves kor alatt legalábbis, bár tudja a halál, hogy őrzőknél mi ez a korhatár, arról sehol nem írnak a krónikák. -gondolkozok hangosan, mielőtt bólogatnék a következő kérdésre, hogy jah, azért eléggé fájdalmas buli. - Örülj neki, hogy nem. Meg ne is próbáld ki. -adom tanácsként, bár nem hiszem, hogy van olyan hülye, aki szánt szándékkal akarná kiugrasztani a vállát a helyéről, pusztán kíváncsiságból. - Jó, Hollywood... Helyrerakni lehet, hogy nekem is ment volna, csak aztán életem hátralevő részében nem fogtam volna többé ütőt a kezembe. Amúgy valahol "vicces", mert amikor kiugrik a helyéről, fáj... amíg vissza nem rakják, fáj, aztán amikor visszarakják, az még jobban fáj... viszont utána van egy kis idő, amíg szinte egyáltalán nem. Hogy utána még napokig sajogjon... Szóval hacsak nem jöttek elő valami rejtett mazochista vonásaid, inkább ne próbáld ki. Én az elmúlt hetekben úgy zabáltam a fájdalomcsillapítót, mint más a cukorkát... -vallom be, hol a lábam miatt, hol a karom miatt, tiszta élmény volt. Bár tekintve, hogy gyógyszerész, gondolom, neki valahol csak jó hír, csinálom itt a boltot nekik. Ahogy felpattan a helyéről, magamhoz veszem az üveget, nehogy már lelökje itt véletlenül, kár lenne érte, még ha nem is maradt túl sok az üvegben. - Egy olyan pancser koristól akinek még korija sincs? Dehogy félek. -csóválom a fejem, majd úgy döntök, hogy inkább iszok, mint hogy kapjak a kötekedésén. Tudom én jól, az úgy is sokkal idegesítőbb tud lenni, amikor a másikat meg sem hatja a kötekedésed. Végül aztán csak nem sikerül nyugodtan az üveg aljáig érnem, mert a látóterem sarkából érzékelem, hogy Naomi már rohan is a pálya felé, én pedig igaz, némi fáziskéséssel pattanok fel a helyemről, hogy utána rohanjak. M azért hat itt is az alkohol, még ha nem is annyira súlyos a helyzet, mint nála, de hát nem is vagyunk egy súlycsoport, meg jobban hozzá is vagyok edződve. Gondolom én... - Mimi! Jössz vissza de azonnal?! Ne kelljen még egyszer mondanom!!!-kiáltok utána kétségbeesetten-szigorúan, miközben magam is lenyomok egy lightos sprintet a pályáig, de úgy látszik, a szavaim csak nem értek el hozzá, vagy ha mégis, az egyik fülén be, a másikon ki... Azt hiszem, az elfojtott orosz káromkodásom kellően nosztalgikus lehetett számára, ahogy ő a csokifüggőségét képtelen levetkőzni, úgy én ezt. Legszívesebben ismét a kezembe temetném az arcom, ahogy nézem, mit szerencsétlenkedik a jégen, még ha túlságosan nem is jutott messzire, de még szerencse, hogy nem tettem. Ahogy látom, hogy ebből bizony esés lesz, már pattanok én is a jégre ész nélkül, teljesen megfeledkezve arról, hogy nem hogy kori, még cipő vagy zokni sincs rajtam. De ha már pár éve sikeresen túléltem a poénból-kíváncsiságból jeges vízben fürdőzést, akkor csak nem vág földhöz az se ha mezítláb lépek a jégre, nem? Túl sokat amúgy sem terveztem talpon maradni, pár lépés után egy előre tervezett csúszássá avanzsál a dolog - hogy ha Naomi addigra esne, akkor az utolsó pillanatban kapjam el, ha meg még mindig két lábon esetlenkedik, akkor sikeresen rúgjam ki alóla a lábát rántsam le őt is. Az meg még el se jut az agyamig, hogy jó eséllyel úgy is rajtam fog landolni és én leszek az, akinek jobban fog fájni a találkozás, meg kori híján esélytelen, hogy újra talpra pattanjak... Majd el fog, csak verekedje át magát az alkoholködön. Így vagy úgy, ha elfogy a lendület, én nemes egyszerűséggel terülök ki a jégen, szótlanul szenvedve egy darabig, hogy aztán egyik pillanatról a másikra jókedvű nevetésben törjek ki. Mert most komolyan, milyen röhejesen festhetünk már? Még jó, hogy senki sem lát minket.
Mennyivel jobb nevetni látni, azt hiszem, ezért megéri hülyét csinálni magamból, nem mintha amúgy annyira zavartatnám magam miatta bármikor is. Nem zavar, hogy az esetek nagy részében totálisan hibbant vagyok. Rajtam aztán ne múljon, ráncolom a homlokom, és jöhet mellé a grimasz is, mert szerencsére igencsak jól tudok játszani az arcommal, bár, többnyire csak szórakozásból, egyébként az esetek nagy részében lesírnak rólam az érzéseim. A nyelvem is érkezik aztán a kóstolgatás kapcsán, és látom, hogyne látnám a kezét, pajkosan villannak szemeim, ahogy gyorsan visszahúzom, majd mikor módosít az eredeti elképzelésein, úgy teszek, mintha fel sem fogtam volna. Jobb így szerintem. - A sima csokis is jöhet. Csoooki mindig. Még a hasam is megsimizem, épp úgyis üres a kezem, és áhítatos szemeim jelzik, épp magam elé vízionizáltam egy halom fagyit és csokit. Ne mondja senki, hogy engem olyan nehéz boldoggá tenni, hisz egyáltalán nincs így. Csak éppen elrontani is éppen elég könnyű az egészet, no de valamit valamiért. - Megfontolandó. Mondjuk, ha nem bántanak meg, nem szoktam. A nevetéstől szabad? Vagy… egy érzelmes filmtől? Bár az inkább csak könnyezni szoktam. Ez mondjuk régen is így volt, minden mélyebb résznél megkönnyeztem a történetet, de az tény, hogy tizennégy évesen nem sírtam el magam mindenen, noha nem is voltam lelkileg kész roncs. Azt sem tudom, leszek-e valaha újra ép, elindultam azon az úton, de a történtek nagyon durván visszavetettek benne, s talán jogom sincs hozzá. - Na majd megmutatom, mire vagyok képes. Dacoskodom, mert mi az, hogy nem vagyok mindenre képes. Azok után, hogy összeköltözöm vele, szerintem simán. Még mindig nem tudom, hogy vajon nem ez-e a második legnagyobb baromság, amit ebben az életben elkövethetek. A motoros dzsekis borzalomra már csak legyintek, tekintettek arra, hogy úgysem fogom tudni elmagyarázni, mire is gondolok pontosan, úgyhogy fölösleges szócséplés, bár lehetséges, hogy ittasan egyébként is minden szavam annak tűnik a számára. Szerencsére még jobbára képben vagyok. - Nem állt szándékomban kipróbálni, de pofára esni sem áll soha szándékomban. Mosolyodtam el, az önirónia is ment azért, jobban, mint a sima, bár Jackson mellett lazán lehet gyakorolni mindkettőt. - Mit kaptál rá? Lehet, hogy jobb lenne valami krém, az nem teszi tönkre annyira a szervezetedet. Nem egészséges marokszámra enni a gyógyszereket, határozottan nem pártolom, ez csak a foglalkozásom, kotyvasztani szeretek, de maga a gyógyszeripar… nos, azt inkább hagyjuk, hogy arról mi is pontosan a véleményem, jobb, hogyha nem részletezzük. Mondjuk, nekünk a méregtelenítés hasznos lehet erre a célra, szóval remélem, akkor legalább megcsináltatja valakivel, aki ötös szinten, vagy felette van… Mindenesetre nem vagyok az anyja, nem fogom megmondani, mit tegyen, már csak azért sem, mert tuti az ellenkezőjét tenné. - Pedig félhetnél, a bénaság elég veszélyes tud lenni, én már csak tudom. Kuncogok fel, tutira még kori nélkül is totálisan félelmetes vagyok, pláne a jégen. Engem aztán abszolút hidegen hagy, hogy nem kapok választ a kötekedésemre, mert hát, most úgyis csak az alkohol mozgat, józanul ez az egész létre sem jött volna, szóval tök jól vagyok. A kiabálására is csak nevetni tudok, ami egészen addig kitart, ameddig nem tudatosul bennem, hogy a jégen ácsorgok, és bármelyik pillanatban elvágódhatok, ahogy a nagy könyvben meg van írva. - Hoppá… ezért kiabáltál? Nem tehetek róla, még most is nevetnem kell, olyan kényelmesen meleg van odabenn, és zsibbad mindenem. Hirtelen el is felejtek félni az eséstől, sokkal inkább jut eszembe valami egészen más. Valami olyan, ami miatt józanul nem, hogy nem vihognék, mint a fakutya, hanem már könnybe is lábadt volna a szemem. Korcsolyapálya. Végem van. Mindent, de mindent a világon kerültem, ami ezzel kapcsolatos, talán ezért nem bírtam megszokni az itteni időjárást sem, mindenesetre igyekszem most kiverni a fejemből, mert nem gondolhatok arra. Egyébként sem jut túl sok időm lamentálni ezen a kérdéskörön, mert először az orosz káromkodása okán nevetek fel megint, igen-igen, az orosz a választott fakultációm volt az egyetemen, elég jól megtanultam. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ha képes vagyok megtanulni, akkor már gyógyultnak nyilváníthatom magamat az iránta fűződő szerelmemből. Egyébként erre nem volt jó, de egészen megszerettem, kellőképpen nehéz volt, hogy elvonja a figyelmemet. Megpróbálok megfordulni, mert a lökött Naomi persze, hogy nem bír megállni egy helyben, és akkor látom, hogy mondhatni csúszik felém, és bár elestem volna magamtól is előbb-utóbb, de így holt biztos, hogy pillanatokon belül meg fog történni, még levegőt venni is elfelejtek, csak esem. Arccal a jeget sikerülne megcsókolnom, ha nem lenne ott ő is, így valahol a mellkasa tájékának landol az arcom, ahogy elvágódunk, és az első gondolatom az, ahogy feleszmélek, hogy megtapogassam riadtan, hogy minden okés-e. - Jesszusom, jól vagy? A komolyságom és ijedtségem addig tart, amíg meg nem látom, hogy elkezd nevetni, s ha már így tesz, én sem fogok másként, elvégre, nagy baj nem lehet, ha erre képes nemde? Csak annyi lélekjelenlétem van, hogy legördüljek a mellkasáról, mielőtt kínossá, kényelmetlenné válna a dolog bármelyikünk számára is, így aztán pillanatok múlva már mellette fekve szemlélem a koripálya világítását. - Köszi… Lehelem azért halkan, mert hát, lehet azért szép foltokat szerezni egy-egy esésnél, sikerült a legutóbbi alkalommal, fura, valahogy édesen nosztalgikus ez az egész, kellemesen zsibongatja a lelkem, emlékszem, hányszor estünk, amikor nem hagyott más választást, és meg kellett csillogtatnom nem létező tehetségemet a koripályán.
- A csoki, a csoki... kíváncsi vagyok, mennyit szoktál enni, hogy egyre csak fogsz. -csóváltam a fejem, mert az egy dolog, hogy szereti - nesze neked még egy dolog ami úgy tűnik, sosem változik - de csöppet sem látszik rajta, hogy olyan sokat enne belőle. Mondjuk az egysíkú táplálkozással egész jól lehet fogyni, de azt meg nem feltételezem róla, hogy az édességen kívül szinte semmi mást nem enne. - Attól szabad. Meg filmtől is. Meg attól is, ha sokáig ragozod még a témát, és addig csikizlek, amíg ki nem apadnak a könnycsatornáid. -jegyzem meg halál komolyan, mielőtt még túlzásokba esne itt nekem. Hátha ez se változott... a csikisséget úgy se nagyon lehet kinőni, vagy tévedek? - Meghiszem én azt. Elég sok fronton lesz lehetőséged bizonyítani, pláne, ha tényleg egy házban fogunk lakni, csak győzzem kivárni. -nem mint ha látatlanban bármi hú-de-extra elvárásom lenne vele kapcsolatban egy normál viselkedésen kívül, de hát na, nem is én pattogok itt neki, hogy mire vagyok képes... vagy mire nem. Másfelől meg valahol egész aranyos, amilyen elszántan próbál győzködni. A következő bölcsességére aztán nem is tudok mit mondani, csak elismerően bólintottam, és inkább ittam... mielőtt nekiálltam volna megcsillogtatni nemlétező gyógyszerész-tudásomat. - Hát az jó kérdés... Valami olyan kimondhatatlan, hülye nevű bogyót... - kezdtem bele olyan lendülettel, mint ha az Aspirin kivételével nem lenne ugyanez a véleményem minden más tabletta kapcsán - Olyan nagy, kerek, és valami undorítóan keserű ízű borzadály... -"szűkítettem le" a témát roppant lelkesen magyarázva, mielőtt egy legyintéssel rövidre zártam volna a témát - De te úgy is jobban tudod, én sose bírtam megjegyezni ezeket... Mást nem, ha érdekel, megnézem, mi a neve, úgy is van belőle az irodámban is. -intettem a hátam mögé, nagyjából úgy is arra felé volt az említett helység... túl jó pár falon, folyosón, meg egy rakás más helységen. - Passz, lehet. A doki írta ezt fel... -vontam vállat aztán a krém kapcsán, tudja a búbánat, hogy az mennyire használna ilyen esetben. Mondjuk az tény, egyszerűbb bevenni pár gyógyszert, mint azokkal pepecselni, várni, hogy beszívódjon, hasson, meg tudja a halál... - Persze, tudom. A rutin... -meg az a bizonyos mondás, hogy ne süllyedj le a szintjükre, mert úgy sincs esélyed a bénaság rutinja ellen... vagy az a hülyeségről szólt? Mindegy is, túl sokáig nincs időm se filózni rajta, se inni rá, lévén Naominak az a hihetetlenül idióta ötlet jut eszébe, hogy tettre váltja a szavakat, minden figyelmeztetésem ellenére. Legszívesebben a tenyerembe temetném az arcom, hogy ne is lássam, ebből mekkora zakózás lesz, de mire észbe kapnék, már szaladok én is utána, mit sem törődve a szavaival. Szaladva? Legalábbis amíg a jégre nem lépek, utána már inkább csúszok... Valahol mélyen azért szívet melengető érzés, hogy ennyi év után még mindig le tudom venni a lábáról, még ha nem is épp olyan értelemben, mint annak idején, bár igaz, ember legyen a talpán, akinél nem működött volna az előbbi kis mutatványom - az meg már késő bánat, hogy teljességgel sikerült megfeledkeznem a felkötött karomról. Ha nem is három szekrényajtónyi ember landolt rajta, csak egy, aki vasággyal sincs ötven kiló, attól még némi fáziskéséssel, de jön a már jól ismert fájdalom, igaz, az alkohol áldásos hatásának köszönhetően azért nem olyan intenzitással, mint az várható lenne, és ahogy meglátom Naomi aggodalmaskodó arckifejezését, szinte már meg is feledkezek róla, hogy fáj... Majd fog fájni holnap, két fejfájás közepette. - Miért, ha azt mondom, hogy nem, akkor mit csinálsz? -kérdeztem még mindig nevetve, mert megnézném én azt, hogy keveredik le a jégről egyedül, hogy segítséget hívjon - na jó, inkább nem akarom látni, ne mozduljon, az a biztos! Ha meg itt marad, sok mindent nem hiszem, hogy kezdeni tudna tekintve, hogy még tőlem is jobban becsípett. Sokkal jobban... Mondjuk csak kíváncsiságból dobtam be a kérdést, de már csak poénból is előadom itt neki a hattyú halálát, úgy is jól tudok szenvedni "betegként". - Úgy fáááááj a kezem, meg sajognak a bordáim, lehorzsoltam a hátam... vagy csak a póló fagyott rá, azért érzem úgy, hogy ég, ebben nem vagyok biztos. Meg a bordáim, meg a fejem, meg... ja, meg a lábam is! Meg... -soroltam lelkesen az eltúlzott, felnagyított panaszaimat. A köszönetére csak legyintek, szóra sem érdemes, a jégen kiterülve inkább én is csak hallgatom a hűtőrendszer jellegzetesen búgó-zúgó hangját, meg a tetőszerkezetet fixírozom nagy hozzá-nem-értéssel... Olyan kellemesen nyugodt az egész helyzet, mint amikor csillagokat néz az ember, nem is értem, hogy nem szeretnek mások ide jönni némi megnyugvásért, bár azt hozzá kell tenni, ahogy a hideg kezd átütni a ruháimon és az alkohol okozta bódultságon, lassan kezd eszembe jutni, hogy miért is... - Még jó, hogy ezt nem látta a dokim. Kaptam volna érte a fejemre, az biztos, bár lehet, így is fogok. -dörmögöm magam elé, mielőtt kapcsolok, hogy hoppá... valamit elfelejtettem. - És te? Jól vagy? -gördülök azért Naomi felé, bár gondolom, ha olyan nagy gáz lenne, már biztos hangot adott volna neki, szóval inkább csak a miheztartás végett érdeklődöm. Na meg szép is lenne, Maya meg utánam ő is lesérülne, ennyire azért nem kell komolyan venni a nagy családi összetartást.
- Elképzelni sem tudnád… Tényleg töménytelen mennyiségű csokoládét bírok elfogyasztani, és őszintén szólva én sem értem, hogy lehet az, hogy nem hízom tőle. Mintha legalábbis immunis lennék rá. Régebben nem így volt, bár ki tudja, lehet, hogy a méhem eltávolítása elég durván felborította a hormonháztartásomat, és másként működnek a dolgok odabenn. Hogy a kettőnek lehet-e egyáltalán köze egymáshoz, arról őszintén szólva halvány lila fogalmam sincsen. Nem is igazán érdekel. - Nananana… csikizés nincs. Szögezem le, mert az olyasmi, amitől nagyon kikészülök, szeretek nevetni, de kontrollálni éppen úgy szeretem, olyankor pedig nem vagyok más, mint egy vergődő, hátára esett katicabogár, aki mások jó szándékára van utalva. Nekem le se esik, hogyha meg sem hallottam volna, tán el is felejtődik a dolog, így viszont tökéletesen bebizonyítottam, hogy igen, még mindig szörnyen csiklandós vagyok. - Egyelőre jussunk el odáig, igazad van. Ezt hányadszor is mondom ma? Agyamra ment a szesz. Nem mintha nem lehetne igaza, de jelen viszonyunkat tekintve ennyiszer nem közölném vele, hogy így gondolom. Valahol talán mégis jó, esetleg kicsit hamarabb csitulnak a hullámok annyira, hogy el lehessen evickélni a vízben. - Na ez nem mond sokat, de ha a doki azt írta fel, biztos az a jó. Egycsillió kimondhatatlan nevű gyógyszer van legalább, szóval nem fogok most találgatni, maximum majd józanabb állapotban rákérdezek megint, bár semmilyen orvost nem áll szándékomban aláásni, egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Rossz tulajdonságaim egyike. Ettől még nem szoktam zavartatni magam miatta, most meg aztán pláne semmi miatt sem teszem. Nos, a rutin szót meghallván kénytelen vagyok nyelvet ölteni, ha már ugye rutin, akkor ez nagyon megy, de aztán már inalok is a jég felé, mintha legalábbis ezen múlna az életem. Olyan szívesen megnézném az arcát, de félek, hogy akkor pofára esnék, és utolérne, abban meg semmi pláne nem lenne. Ha már kitaláltam ezt a marhaságot, csináljam is végig, nemde? Részegen könnyű legyőznünk az ellenérzéseinket bármivel kapcsolatban, esetemben ugyebár a jégről van szó. Esünk is hamarosan, esküszöm, tízből tíz pontos lenne a dolog, csak ne jutna eszembe még részegen is, hogy sérült, és ha ebből nagyobb baja lesz már megint, én esküszöm a Chenának megyek, mert akkor senki nem mossa majd le rólam, hogy minden rossznak én vagyok az okozója az életében. Az igazság az, hogy erre a titulusra még mindig nem vágyom. Szeretném, ha boldog lenne, ha folytathatná a pályafutását, és semmilyen szinten nem akarok ennek útjában állni, bármennyire is halnék bele kicsit, ha szerelmes lenne valakibe. - Szerintem tök jól ki tudnám vergődni magam. Mondjuk mint egy partra vetett hal, lehet kicsit sokáig tartana, de ne vesszünk el a részletekben. Ecsetelem, de mikor már nevet, akkor én is elkezdek, egészen addig, ameddig el nem kezdi fájlalni magát, de ismerem, és istenesen oldalba is csípem, jelezve, hogy hagyja abba, mert nem viccelünk ilyesmivel. Aztán jól megnézhetné magát, ha bevonzaná ezt a sok mindent. - Amiről nem tud, az nem fáj. Már ha éppen nem lett tényleg rosszabb. Sose lehet tudni, hogy az eltúlzott szavak nem-e takartak valami valós kellemetlenséget, de mindezen nem fogok tovább lovagolni, láthatólag egész jól elvan, nekem pedig ennyi bőven elég. De azért bennem van a dolog, hogy tényleg megbizonyosodjak róla, hogy nincs baja, ezért lendületet veszek, hogy felé gördüljek, aminek az lesz a csodálatosan áldásos mellékhatása, hogy az épp felém gördülő Jacksonnal oly gyönyörűen egymásba fejelünk, hogy rögtön sírni támad kedvem, legalábbis a szemeim pillanatok alatt könnybe lábadnak, és visszahanyatlok a jégre nyöszörögve. Úristen, de fáj… - Asszem, most már nem annyira… Csiripelnek a fejem fölött a kis sárga madárkák, és járják a roppant idegesítő körtáncukat.
Elképzelni azért el bírom, pláne, hogy már régebben is csokis volt és volt szerencsém látni, milyen pusztítást képes véghezvinni csokoládé-téren. A csikizésre kapott reakcióra ellenben alattomos mosolyra húzódik a szám, nem, egyelőre eszem ágában sincs bevetni ellene, de az biztos, hogy megjegyeztem, hogy még mindig hatásos ellene. Bár szerintem az ilyesmit igazán ki se lehet nőni, legalábbis ha valaki olyan mértékben csiklandós, mint Naomi volt régebben - meg ezek szerint még most is. - Én is így vagyok vele. -vontam vállat a gyógyszer témára, gondolom, csak nem engednék praktizálni Maeve-t, ha gond lenne a tudásával, azzal meg, hogy milyen mellékhatásai vannak egy-egy gyógyszernek, inkább nem is merek beleolvasni a tájékoztatóba... úgy is felsorolják az összes gyógyszernél majdnem az összest. Már megint ez a fránya nyelvnyújtás! Ha épp nem innék, még vissza is vágnék rá, de aztán meg már késő, mert mire észbe kapok, rohan is a jég felé, te jó ég... Legszívesebben oda se néznék, mert tudom, hogy ennek nem lesz jó vége, bár ha összetöri magát itt nekem, akkor annak se lesz szebb vége. Miért nem bír egyszerűen csak nyugton maradni?! Úgy vélem, hogy két rossz közül még mindig jobban járunk a kisebbik rosszal, így aztán spurizok én is utána, úgy, ahogy vagyok, mezítláb, hogy nem sokkal később már a jégen henyéljünk az esést követően. - Mondanám, hogy had lássam, de azt hiszem, inkább nem akarom... -rázom meg a fejem még mindig nevetve, kinézem belőle, hogy addig is képes lenne összetörni magát, akkor meg minek jöttem megmenteni?! Mondjuk az tény, hogy előbb-utóbb úgy sem ártana lemászni a jégről, inkább előbb, mint utóbb, mert azért kezd hideg lenne még nekem is... kíváncsi vagyok, azt hogy fogjuk kivitelezni. - Hééé! -csattanok fel az oldalra csípésre, arrébb is húzódok egy kicsit, már amennyire tudok, aztán már lendülök is ellentámadásba annyi különbséggel, hogy én nem csípek, hanem csikizek néhány röpke pillanat erejéig. - Az nem... csak holnaputánra pont vissza kell mennem kontrollra. -vallom be, aztán tudja a fene, mennyire sasszemű Maeve ilyen téren, mert bár fájni fáj egy kicsit, de lévén nem törés, csak ficam, szerintem max. egy órán belül már nem is fogom érezni, hogy Naomi eséstompításként landolt rajta. Mondjuk ha a vállamba térdelt volna, valószínűleg én se lennék ilyen vidám... Már épp gördülnék az oldalamra, meg felé, miközben kérdezek is, csak azzal nem számolok, hogy ő is épp így időzít, és mielőtt még kitérhetnék előle, már koccanunk is, nekem meg azzal a lendülettel lábad könnybe a szemem - meg görnyedek össze a jégen, a találkozás emlékétől sajgó orromra szorítva a kezem. Mint ha attól nem fájna kevésbé... - Ó, hogy az a jó édes... -míg az előbb csak erős rájátszással ment a látványos szenvedés, úgy most szívből jön, angol felvezetés után rekordidő alatt váltva oroszra már csak megszokásból is... hát ha még tudnám, hogy Naomi az egyetemen tanulta a nyelvet! Mondjuk ebben az esetben akkor sem zavartatnám magam különösebben, azt hiszem. - Basszus, basszus, basszus... Ez vérzik. -ülök fel hirtelen, ahogy megérzem, majd már döntöm is hátra a fejem, továbbra is az orromra szorítva a kezem - Meg fáj... meg zsibbad! A fenébe, mi van, ha eltört? -kérdezek vissza kétségbeesetten és teljesen lefagyva, miközben Naomira sandítok - Nem akarom... Múltkor Savannah, most meg te?! - szólom el magam úgy, hogy az fel se tűnik. Azért valahol röhejes, hogy annyi év jégkorongozást szerencsésen átvészelt, erre? Most fél éven belül kétszer törne. Nők miatt. Véletlenül. Úgy, hogy még csak rá se szolgáltam... Hát ez... - Csinálj vele valamit! -mormogom a tenyerembe ellentmondást nem tűrő hangon, mert ha tényleg tört, akkor én inkább ne piszkáljam, mert csak rontok vele, ellenben az meg se fordul a fejembe, hogy lehet, nem pont Naomit kéne ilyesmikre kérnem, tekintve, hogy milyen "ittas" állapotban is van. De hát én is ittam, nem is keveset, ne várjon tőlem senki feltétlen logikát. Mondjuk az némi fáziskéséssel eszembe jut, hogy lehet, lehetne ezt szebben is kérni tőle, szóval még sután hozzácsapok egy "légyszi"-t utólag.
- Pedig biztos rendkívül vicces lenne. Kuncogom el magam, de azt hiszem, mindketten jobban járunk, ha nem mutatom be. Főleg én, azért nem olvasztanám fel a fél pálya jegét a vergődésemmel, mert holt biztos, hogy benne lenne a pakliban valami efféle szerencsétlenkedés. Mindenesetre egyelőre maradok fetrengő pozícióban, biztos, ami biztos, innen lejjebb esni nem igazán lehet. A pálya csak nem szakad be alattunk, elég fura lenne. - Úristen, neee… nem ér, nem tudok elszaladni. Heves nevezést vált ki belőlem a csiklandozása, és még csúszkálok is a jégen, tisztára olyan vagyok, mint egy hátára esett teknős, esélytelen, hogy felkeljek, és ráadásul még szadiznak is. Sebaj, most már határozottan a minden vicces szinten állok. - Óóóóó… ajaj. Reméljük, addigra már semmi jele sem lesz ennek a kis fiaskónak, bár tudja a fene, hogy a dokik miből mit vesznek észre, de ha nem rosszabb a helyzet, akkor csak nem fog lebukni azzal, hogy a hülye exét kergeti a jégen, és persze, hogy elesik. Arra én sem számítok, hogy pont akkor mozdul, amikor én, és istenesen összekoccannunk, én magam valahol homlok tájékon érzem, hogy majd behorpad a fejem, azt meg egyelőre nem tudom, hogy ő miért akar elküldeni az anyámba. Oda mondjuk már fölösleges, a föld alá pedig egyelőre nem mennék utána, ráérek még arra. Az tuti, hogy eléggé beszédültem, bár az a szesz is lehet, vagy a kettő együtt. - Miért, tán még soha nem vérzett az orrod? Pislogok értetlenül, míg én csak nyöszörgök, ő tök látványosan szenved, komolyan nem értem én a férfiakat. Na mindegy, a lényeg, hogy belehalni nem fog. - Ha eltört, akkor majd helyrejön, nem olyan nagy cucc, légy férfi… Nem tehetek róla, megint vihognom kell, azt hiszem, minden jövőbeli hülye ötletem után innom kell majd egy keveset, hogy mókás legyen a megvalósulásuk, bár eme agymenésem előtt is ittam, szóval egyelőre nem tudom, miként lenne megfelelő a képlet. - Ezek szerint imádnak lefejelni a nők. Ez lehet valami új perverzió. Jackson törő kos. Hogy ez honnan jött, az maradjon a vodka titka, mindenesetre megpróbálom ülésbe tornázni magam, ami úgy egy perces kínszenvedés után sikerül is, és kissé megütközve nézek Jacksonra, mikor közli, hogy csináljak vele valamit. - Dugjak bele tampont, vagy mit szeretnél? Nem mintha lenne nálam, zsepim mondjuk van. Halászom elé, és odanyomom a kezébe, tamponáljon ő, addig én tapizom az orrát, megkísérelve kitalálni, hogy vajon mekkora kár érhette szegény szerencsétlen szaglószervet. Csak utána hajolok közelebb, kicsit oldalt is csúszva a jégen, hogy megtapogassam, Noenak egyszer eltört, nagyon rusnya vörös volt utána jó ideig, még a szemei is. Finoman megtapogatom, bár nekem nem tűnik annyira duzzadtnak, az meg elég egyértelműen jelezné, hogy valami elmozdult. Nem vagyok egy nagy szaki, de szerintem, ha eltört volna, még ennél is látványosabban drámázna itt nekem. - Nem hiszem, hogy eltört volna… Dobás Azzal el is húzom a kezem, ha kardoskodik, felőlem hívhat orvost, lévén én nem vagyok az, biztosat nyilván nem mondhatok, még akkor sem, ha amúgy meg vagyok győződve arról, hogy igazam van. - De amúgy, ha nagyon fáj, nyomd a jégnek, ha már itt van helyben, jó kis fájdalomcsillapító lenne. Hát az mondjuk már egészen komikus lehet, ahogy hasra vergődve fogom magam, és így teszek a homlokommal. Nem mintha a kutyát érdekelte volna, hogy nekem esett-e valami bajom, no de ez most egészen hidegen hagy. Szó szerint, mert engem ugyan még belülről fűt a szesz, de már eléggé vacogok, főleg, hogy már a létező összes oldalról fetrengtem a jégen…
- Meghiszem azt. -mosolyodok el én is, sőt... elég magam elé képzelni, mit nyomna le itt a jégen mire elérne a széléig - ha elérne valaha egyáltalán, és egyből szélesebbre szalad a vigyor a képemen. - Dehogynem ér. Kellett neked jégre jönni, legközelebb majd előbb gondolkozol... -cukkolom tovább, ahogy pedig arrébb csusszan a csiklandozásom elől, csúszkálok én is utána, ilyen könnyen nem menekül, pláne, ha számomra hazai a terep, számára meg nagyon nem. Igaz, túl nagy szadizós-csikizést nem terveztem mostanra, szóval nem kell rettegnie. Csak egy kicsit, a régi idők emlékére. Mostanában úgy sem volt kit terrorizálnom vele. Az Óóó-jára csak legyintek, komolyabb csak nem fog történni, ennyiért meg csak nem fog megenni Maeve.. Gondolom én, elvesztené itt a kedvenc betegét, akinek segítségével ráadásul potyán bejöhet jégkorizni ide a Carlsonba. Túl sokat azonban nem dilemmázok ezen sem, mert ahogy fordulok, hogy megérdeklődjem, hogy van, úgy istenesen sikerül összefejelnünk, én pedig néhány pillanatig annak is örülök, hogy egyáltalán még kapok levegőt, meg csak az orrom zsibbadt le. Az értetlen pislogására csak egy csúnya nézéssel próbálok visszavágni, de könnybe lábadt szemmel nem hiszem, hogy túl meggyőzőre sikeredett volna az alakításom, amikor meg még pluszba ki is röhög, hát tényleg betelik a pohár, csak duzzogva ülök fel és fordítok hátat neki. - Erre úgy mondanék valami csúnyát, de... inkább nem mondok. -morgolódok a sajgó orrom alatt, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy valahogy elállítsam a vérzést, kár, hogy amikor szükség lenne rá, egyik elmés praktika sem akar használni... - Ő nem fejelt le. -dünnyögök vissza - Az a dokim volt. -csúszik ki a számon, mielőtt még átgondolhatnám, hogy mit is mondok, de most már úgy is mindegy. Még jó, hogy Maeve-nél nem tört semmi. Bár tekintve hogy orvos, gondolom nagyobb hozzáértéssel kezdett volna valamit azzal a helyzettel, mint ez a vörös elsősegély-tündér itt mellettem. Inkább nem is kommentálom a megjegyzését, csak egy köszi kíséretében elveszem a zsepit, aztán már szorítom is az orromhoz, közben meg nézem, mit legyeskedik az orrom körül Mimi, ha már az előbb úgy beszólt, nem is egyszer. Azok után már csak azért se pisszenek fel egyszer sem, fájjon akármennyire is, ahogy a nózimat taperolja. Ha már orr-törés, bőven elég volt a jóból a múltkori ébresztő Savannah-nál, köszönöm, nem kérek belőle megint. - Nagyszerű. -veszem megkönnyebbülve az orvosi diagnózist, amikor pedig azzal jön, hogy miért nem nyomom a jéghez, csak egy szemforgatással válaszolok. - Naná, persze, aztán meg holnap engem cseszeget majd mindenki, hogy kit öltünk meg és ástunk el a pálya alatt az este. -dünnyögöm, miközben lassan feltápászkodok, hogy miközben megidézek egy Gyógyítás varázslatot gyors vérzés-elállításra, lebattyogjak a jégről, ott hagyva Mimit a jégen hasalni. Ha neki ez a jó... én aztán nem szólok bele, legalább ennyi öröme hadd legyen már. Mindenesetre ha még akkor is ott fejeli a jeget, mire lerendezem az orrom, akkor még elnézem egy darabig - hisz nem mindennap lát ilyet az ember, ki kell használni - utána pedig visszabújok a korimba, és vissza a jégre. Jah, megint, menteni a haza becsületét... Egy könnyed lendülettel siklok oda mellé, azért arra is figyelve, hogy ha esetleg hadonászni támadna kedve, nehogy lenyisszantsam valamelyik ujját - ezek után mondja valaki hogy nem vagyok figyelmes - vagy ő rúgja ki a lábam. - Ébresztő, Csipkerózsika, a lovagod már kilépett a hokicsapatból, szóval itt hiába vársz rá... -sóhajtok egyet mellette állva, majd akár reagál rá, akár nem, nemes egyszerűséggel fogom és a derekánál fogva felemelem, ahogy tudom-bírom, hogy leszállítsam a jégről. Remélem, nem fog idióta módjára kapálózni, ahogy azt sem, hogy nem hagyja el magát annyira, hogy rongybabaként összeessen itt a pálya szélén mint egy rakás szerencsétlenség, mert... mert akkor nekem kéne valamit kezdenem vele? Itt mégsem aludhat... Mit mondanék Mayának? Anyád jegesmedvének hitte magát, álmában visszamászott a jégre és odafagyott? Majd néha eljöhetsz velem a Carlsonba meglátogatni, ha szeretnéd...
- Ez még józanul is poén lenne, csak akkor nem mertem volna rájönni a jégre. Nem mintha ezzel ne lenne tisztában, de én jelenleg egyáltalán nem vagyok tudatában ilyen dolgoknak, szóval csak mondom, ami épp eszembe jut. Szerencsémre túlságosan nagy marhaság még nem szaladt ki a számon. Azt hiszem. Ellenben olyan sikeresen összefejelünk, hogy azt mindketten igencsak szépen megérezzük, és nem sok köszönet van benne, de úgy tűnik, hogy ő járt rosszabbul. Ennek nem örülök, mert még valami, amiért én lehetek a hibás. Egyszer az életben nem lehetne, hogy fordítva legyen? - Ne is mondj, mert én is tudok ám csúnyákat mondani, akár oroszul is. Húzom fel tüntetőleg az orrom, mert igenis kegyen erős férfi, ha már úgy amúgy az volna. Nemde? Vagyis, számomra mindig az volt, és örök életemben ő lesz a mérce, s kötve hiszem, hogy bárki meg tudná ugrani. Épp ezért tesz jót a lelkemnek, hogy olyanhoz fűznek ismét érzések, aki nyomokban sem tartalmaz semmi Jacksonosat, már az ostoba, makacs fején kívül. - A dokid? Mit követtél el? Vagy az is véletlen volt? Mondjuk senkiből nem nézném ki, hogy hobbiból másokat fejelget, szóval nem igazán hiszem, hogy az előbbiről lenne szó. Engem nem érdekel, ki, mikor fejelgeti, vagy csinál vele bármi egyebet, csak én ne tudjak róla, mert azt már nem biztos, hogy tudnám kezelni. Atyám, mennyivel könnyebb volt távol lenni tőle. Na, az már valami, hogy hősiesen tűri, amint megszakértem az orrát, tényleg láttam már törött orrot, ez nem olyan, mellesleg még rimánkodom is érte, hogy ne így legyen, mert még egy valami lenne, amit egész életemben hallgathatnék tőle, arra pedig határozottan nem vágyom. - Juj, de pocsék egy kísérlet lenne a nyomok eltüntetésére. Kuncogok fel, már kb ott megbuknánk, hogy a jégről aztán takaríthatnánk a jeget... Nem beszélve arról, hogy jég alá ásni bármit is, egészen fura elgondolás, bár biztos viccelt, de engem szórakoztat, hogy ezen kattogok. Aztán már csak fetrengek, mert sajgó fejecskémnek jól esik a hideg, az meg már tökéletesen mindegy, hogy szerintem mire visszaér, már elég derekasan átnedvesedett majd minden göncöm. Egyelőre nem nagyon tűnik fel a fejem sajgásán kívül semmi kellemetlen. Hamarosan már az is felmerül bennem, hogy bizony el tudnék aludni egészen könnyen, de éppen akkor kezd el megint beszélni, én meg nem sokat gondolkodom, mielőtt kinyitnám a számat. - A lovagomat elhagytam majd tíz éve. Az most nem fér össze a fejemben, hogy mit és kiről beszélek, csak azt tudom, hogy ebben ezer százalékig biztos vagyok. - Innom kell még. Kezd apadni a jó kedélyű zsibongás a fejemben, pótolni kell, még nem érzem a vágyott euforikus állapotot. Felemelhet, nem nagyon mocorgok, elvagyok nyugodtan, bárhogy is tartson, s csak akkor próbálkozom meg valóban mozogni, mikor már biztos talajt érzek, és igyekszem eltávolodni az érintésétől, bár mindez nem tudatos, és nincs is semmi sietős nyoma, pír az arcomon, vagy bármi egyéb, ami elárulna. Ott aztán má indulok is a táskám felé, hogy kihalásszam belőle a második üveg vodkát. - Csiribú csiribá! Vigyorgok lelkesen, egyelőre még nem foglalkozom azzal, hogy fázom, majd eljön annak is az ideje.
- Akkor nem mondok. -adtam meg magam, amíg megszemrevételezte sérült nózimat, elvégre mégis csak több köze van az egészségügyhöz mint nekem, igaz, sokkal okosabbak nem leszünk azon kívül, hogy nem tört el. - Az úgy volt, hogy... -kezdtem bele nagy lelkesedéssel a sztoriba egész az elején - ...hogy ugyebár elzakóztam a jégen, de nagyon csúnyán és kiugrott a vállam a helyéről. Aztán hívom a dokit, de közben kiderült, hogy az enyém lelépett, és új van helyette, de a nagy sietségben elfelejtett fájdalomcsillapítót hozni, aztán meg nekiállt itt trükközni, hogy mivel terelje el a figyelmem amíg helyrerakja, és... -torpanok meg egy pillanatra a meséléssel, majd csak sietve legyintek, elhessegetve a témát, mert nem hiszem, hogy pont erre kíváncsi most tőlem - Tudod mit? Nem érdekes. -zártam rövidre a témát. A kuncogására meg csak mosolyogva megcsóválom a fejem, amíg visszavonulok a jégről, valami emberibb külsőt varázsolni magamnak. Mondjuk zsibbadni még mindig zsibbad, de kegyetlenül. Csak reménykedem abban, hogy mire visszaérek, nem fog egy Mimi-negatív beleolvadni a pálya jegébe, mert ciki lenne, amikor pedig a noszogatásom után megkapom a válaszát... aucs. Ez övön aluli volt... Nem is reagálok semmit néhány hosszú pillanatig erejéig, csak állok mellette tisztára lefagyva. Egy sóhaj, majd inkább nyalábolom fel a jégről, mielőtt megfagy itt nekem. - Akkor meg pláne ne. Szar dolog potyára várni valakire. -dörmögöm még az orrom alá miközben a pálya széle felé siklunk, aztán a széléhez érve már engedem is útjára, had menjen, amíg én levedlem a korcsolyámat. - Hát erre nekem is. -értek vele egyet bőszen, miközben a fűzőkkel bénázok, mert így fél kézzel annyira azért nem megy gyorsan, a csiribú csiribára azonban ismét felkapom a tekintetem, őszinte elismeréssel adózva Naomi előtt. - Wow... ezt a varázslatot nekem is meg kell tanítanod! -csillannak fel a szemeim, persze sejtem én, bemész az italboltba, előhúzol pár bankjegyet, lecsapod a pénztáros elé a pultra és csiribú... - Szabad? - caplatok oda hozzá, ahogy lekerülnek a jégkorik, majd amennyiben megkapom az üveget, egy jól irányzott mozdulattal szorítom rá még jobban a kukapot, mint ahogy eddig rajta volt, majd nyújtom vissza Naominak - Most te vagy a soros a bontással, mutasd, mit tudsz. -jegyzem meg ártatlan arckifejezéssel, miközben próbálom visszafojtani a vigyoromat, majd a falnak dőlve figyelem, mit birkózik vele. Már ha tényleg megpróbálja, és nem futamodik meg ilyen könnyen. Remélem, hogy ismét az előbbihez hasonló, nyelvkidugósan-koncentrálós alakítást láthatok tőle, mert akkor ismét teszek egy próbát arra, hogy nyelven csípjem. Tudom, olcsó játék.. De hogy addig se unatkozzunk... - Amúgy tényleg tudsz oroszul, vagy csak a kocsmai szleng ragadt rád valahol, malinka moya? Egyáltalán miért pont ennél az idegen nyelvnél kötöttél ki? -kérdezősködtem addig is, mert piszkálta a fantáziámat, meg nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, hogy tényleg érti, vagy csak előttem akart felvágni. Mondjuk ha csak káromkodni tud, ahhoz nem kell nagy tudomány, mellettem röhögve elsajátíthatta volna már 10 éve is... - Ty vyydesh' za menya zamuzh? * -gondolok egy merészet és váltok át az angolról oroszra, olyan természetes könnyedséggel beszélve, mint ha csupán a holnapi időjárás után érdeklődnék tőle. Ha tud oroszul, ha nem, csak blöfföl, arra fogadni mernék, hogy eme kérdés után árulkodó lesz a reakciója.
* Ты выйдешь за меня замуж? - csak hogy könnyebb legyen kisakkozni, mit jelent...
- Te… most ez komoly? Elkezdesz egy sztorit, és abbahagyod a lényegnél? Mégis miből gondolod, hogy nem érdekel? Pislogok nagyokat, mint hal a szatyorba, komolyan nem értem, most miért hagyta abba. Vajon pofát vágtam? Nem hiszem, nem szoktam olyat, mindig figyelek másokra. Mindenesetre, ha nem meséli tovább, vélhetőleg két perc múlva úgyis elfelejtem, hogy mi volt ezzel a fejelős témával. Azt nem, hogy én megtettem, mert eléggé sajog tőle a fejem, és azt azért nehéz figyelmen kívül hagyni. Tök jól elhasalgatok egyébként, és hűtöm az agysejtjeimet, egy óvatlan pillanatban, na jó, annyira nem óvatlan, kíváncsi vagyok, megnyalom a jeget, majd nevetve kapom el a nyelvemet. Azt hiszem, tényleg sok volt a szesz, nem kéne innom, ezt már többször megállapítottam. Aztán felkapar a jégről, és valahol sikerül elvesztenem a fonalat, mert nem tudom, kire vártam potyára, vagy most mi van, de azért csöndben maradni, nem megy. - Hát igen, pedig elég nagy türelmem van, mondjuk úgy, hümm, nyolc évnyi. Nézegetem az ujjaimat, ahogy számolok, de arra jutok, hogy minden vetületben helyes az a nyolc, mert Mayára is annyit vártam, míg eldöntöttem, hogy magamhoz veszem, és Jacksonnal kapcsolatban is annyit vártam a soha el nem jövő csodára. - Mekkora jó lenne már egy piagyártó varázslat. Nem mintha annyit innék, hogy szükségem legyen rá, de nagyon viccesen hangzik. Innom kell, mert érzem, hogy fel-felbuknak olyan dolgok, amiknek nem kellene, amikről nem akarok beszélni, és nem is szükséges megtennünk, mert már réges-régen nincs létjogosultsága. - Persze. Nyújtom át neki tökéletesen gyanútlanul az üveget, de amikor meglátom, hogy nem kibontani akarja, csak hápogni tudok, és lebiggyednek az ajkaim. - Most ezt miért kellett? Nyafogom, és próbálgatom kinyitni, de egyelőre úgy tűnik, semmi esélyem sincs a sikerre, de közben mormogok olyasmiket, hogy de ez nem ér, meg nem igazságos, még egy dög vagy is kicsúszik, de az a hülye kupak nem akar lejönni onnan. Persze, neki meg szerencséje van, mert elég hamar kibukik a nyelvem is a próbálkozásom közepette. Csak akkor hagyok fel egy kicsit a kísérletezéssel, amikor megkérdezi, hogy tudok-e oroszul. - Mert annyira hiányoztál, hogy meg akartam tanulni. Meg sem gondolom, mit mondok, és csak akkor sápadok le, mikor tudatosul bennem, hogy talán ezt nem kellett volna. - Basszus, miért őszintébbek részegen az emberek? Inkább nem is nézek rá, mert… nem és kész. Hülyeség volt ez az egész piálós békepipa szívogatós este, ezek után tuti csak rosszabbul érezhetem magam, mint előtte. Nesze, Mimike olyan szánalmas volt, hogy megtanult oroszul, csak mert azt hitte, hogy akkor könnyebb lesz. Nem lett, soha, semmivel sem lett könnyebb. S akkor meghallom a kérdését, még szinte fel sem kúszik a kérdő hangsúly, mire lendül a kezem, és olyan taslit vágok le neki, hogy azon magam is meglepődöm. A csattanása a fülemben cseng, és pár kurta pillanatra megfagy az ereimben a vér, csak pislogok rá, zavartan húzva mellkasom elé a kezeimet, és dörzsölöm meg kicsit a tenyeremet. Te jó isten. Annyira… hülye vagyok. Mégis, alighogy gondolatban lehülyézem magam, friss lendületet kap a haragom is, mert nem… ezt tényleg nem fogom tűrni. Ezt nem csinálhatja velem. - Ne merészeld. Ezt ne. Ezzel… nem viccelhetsz. Azzal leteszem a vodkát a padra, és sarkon fordulva elindulok kifelé, tökéletesen elfeledve azt az aprócska tényt, hogy a táskám ott maradt. A történtek fényében nem lenne meglepő, ha nemes egyszerűséggel hátba vágna vele.
Előbb egy sóhaj, aztán egy szemforgatás, aztán legyen karácsony, ha már ennyire kíváncsi, megkapja a végét is. Rajtam aztán ne múljon, én szóltam előre. - Lesmárolt, szó nélkül visszafordította a vállam, rohadtul fájt, váratlan volt, megrándultam, összefejeltünk, vége. - foglaltam össze gyorsan-tömören a lényeget abból, ami az előző körben kimaradt, és panaszkodott érte. Szívem szerint most én pislognék rá párat, hogy na, örülsz? De helyette inkább csak a plafont felé fordítom a tekintetem, meg tapicskolom a jeget magam mellett, szórakozottan végighúzva az ujjam néhány korcsolya éle vájta barázdán. Aztán elhagyom a pályát egy időre, Naomira bízva a frontot, tartsa csak egyedül távollétemben, amikor meg visszaérek, akaratlanul is újabb csevejbe kezdünk. Csak tudnám miért... akarom is hallani, meg nem is, még ennyi vodka után is fájnak a szavai, de mégis képtelen vagyok befogni a szám és mire észbe kapok, már buknak is ki az újabb kérdések, akaratlanul is aljasul kihasználva a becsiccsentett állapotát. - Miért? Mire? - nem bonyolítom túl én magam sem, miközben felkanalazom a jégről és elindulunk vissza. Lehet, hogy velem van a baj, de egyszerűen nem akar összeállni ez az egész. Egy szem csóri , állítólag-megsemmisított levél után várt volna nyolc évet? Most vagy ennyire türelmes, vagy ennyire kitartó, vagy ennyire kétségbeesett, vagy... ennyire dinka? - Én díjaznám. - felelem diplomatikusan, mert azt nem mondom, hogy sokat innék... mondjuk anyám meg Erin már ettől is a haját tépné, ha tudná, de hát na, kinek mi. Nem is értem, hogy nem találtak még ki ilyet. Lehet nekünk kéne, aztán szabadalmaztatnánk...! - Mert tiszta cuki vagy ahogy erőlködsz vele. -derülök jót a nyafogásán, meg a morgolódásán, grimaszain, próbálkozásán... Egészen addig, amíg meg nem unom és inkább elkezdem az orosztudásáról faggatni, de minek, már megint, mert ahogy meghallom, amit, finoman szólva is lefagyok. - Hát... akkor mázli, hogy nem kínai felmenőim vannak. -feleltem kínomban, aztán hagyom is, hadd birkózzon tovább a vodkásüveggel, mielőtt valami roppant meggondolatlan ötletnél fogva be nem dobom azt az orosz kérdést teszt gyanánt, és két dolgot biztosra vehetek aztán: azt, hogy Naomi tényleg képes volt megtanulni oroszul, és hogy most csesztem el úgy istenesen mindent, amit eddig sikerült előre haladnunk. Olyan váratlanul ér a pofon, hogy még szinte felfogni sincs időm, nem hogy kitérni előle, és még percekkel később is a fülemben cseng a csattanása. Hát még az orromnak hogy hiányzott... Csak zavartan pislogok, miközben még mindig alig bírom elhinni azt, ami történt, amikor pedig meghallom Naomi hangját, végképp elszorul a torkom. Egy hang sem jön ki rajta, akkor sem, amikor Naomi sarkon fordulva elviharzik, én meg csak nézek után, miközben lassan kezdem belátni, mennyire is sikerült átgázolnom azon a bizonyos határon... Nem, nem repül utána a táskája, sem az üveg, csak miután eltűnt a képből, dörgölöm meg óvatosan a tenyere nyomát, mielőtt hátat fordítanék és a cipőmbe belebújva az ellenkező irányba, de én is távozóra fognám. Mivel idő közben már jócskán beesteledett, és már amikor ideért, akkor is záróra után voltunk, nem meglepő, hogy idő közben egyedül maradtunk az épületben és a portás is hazament, bezárva mindent - megszokták már, hogy esténként gyakran maradok benn gyakorolni, úgyhogy én szoktam intézni ezeket is... A dzsekimet még magamra kapom, mielőtt az irodám irányába, a hátsó kijáraton kimennék levegőzni, a falnak dőlve, nem sokkal később pedig már finoman a falnak koccoltatom a fejem. Én idióta... Miért nem bírtam csak egyszer befogni? Gondolok egyet, majd a faltól ellökve magam elindulok az utcában, a közeli üzletek felé. Igaz, hogy szinte már minden zárva van, órák óta, de a múltkor sikerült felfedeznem egy kis éjjel-nappalit, amikor edzés után megéheztem, és nem akartam hazáig várni a vacsival, így aztán most is affelé indulok el. Talán egy negyed órát, maximum egy felet, ha távol vagyok, mire elsétálok odáig és vissza, legalább a fejem is kitisztult idő közben kissé a hideg alaszkai éjszakának köszönhetően. Nagy volt a kísértés, hogy elszívjak egy cigit az út közben, de ma még szerettem volna legalább néhány szót váltani Naomival, és tudom, mennyire utálta régen, így aztán kelletlenül süllyesztem vissza a dobozt a zsebembe. Mást nem, majd utána, hazafelé... Visszaérve előkeresem a kulcsom, majd ugyancsak a hátsó bejáraton keresztül jutok vissza. Abban biztos vagyok, hogy Naomi még idebent van, elég lehetetlen küldetés lett volna zárt ajtók és ablakok mellett kijutni a Centerből, de hogy hol... Először csak arra indulok meg, ahol elváltunk, ha pedig eltűnt volna a táskája, vagy ő maga sincs ott, akkor nekiállok, hogy megkeressem, eleinte csak óvatosan szólongatva a nevén, aztán ha pár percen belül nem akadnék a nyomára, akkor az óvatosságot némi kétségbeesés is kezdi felváltani. Legrosszabb esetben még mindig ott a Hőlátás varázslat... Ha sikerül kiszúrnom valahol, akkor egy darabig csak ácsorgok egy helyben, megpróbálva átgondolni, hogy mégis mit mondjak neki, vagy hogyan... de nem igazán sikerül semmi értelmes megoldást kiötölni, szóval csak fogom magam, és odasétálok hozzá. Jobb előbb túl lenni rajta. - Mimi, én... sajnálom. Ezt tényleg nem kellett volna... - csengett őszinte megbánás a hangomból, ritka pillanatok egyike, hogy megmutassam, ilyet is tudok, ha akarok. - Leülhetek? - intek sután valamivel mellé, majd ha nem küld el kapásból a bús fenébe, akkor némi távolságtartással, de én is lehuppanok, hogy valamivel később oda is csúsztassam mellé azt a nagy doboz sztracsatellás jégkrémet rajta egy műanyag kanállal, amiért kiugrottam az elmúlt fél órában. - Ezt neked hoztam. -ő vodkával jött békülni, én jobb híján ezzel próbálkozok, reménykedve, hogy nem a fejemen fog kikötni az egész dobozzal, aztán akár mutat bármi érdeklődést iránta Naomi, akár nem, a fejemet a falnak vetve a plafont kezdem tanulmányozni. Most azt is nagyságrendekkel könnyebb, mint esetleg Naomira nézni és szembesülni bármilyen reakciójával. - Ne haragudj, amiért ilyen hangulatember vagyok mostanában, csak... Én... nem igazán tudom, mégis mit kéne kezdenünk ezzel az egésszel... vagy hogyan is kéne állnom hozzá. -vallom be valamivel később, továbbra is a mennyezetet fixírozva. Mondhatnám, hogy annyira nem meglepő, lévén mennyi mindenről derült ki, hogy amiben az elmúlt 10 évben hittem, hazugság és színjáték volt, és nem megy egyik napról a másikra, hogy az ember ilyen fajsúlyos dolgokat megemésszen, de... azt hiszem, senkit nem hat meg különösebben ez a problémám - elvégre mindenkinek megvan a sajátja, meg egyébként is.
- Ohh, azt hiszem, legközelebb inkább nem erősködöm. Bár tény, hogy hathatós módja a figyelemelterelésnek. Egy részem ordít bennem, ilyesmikről nem akarok tudni, mert még mindig túlságosan fáj. Miért pont ide helyeztek mondd? Vajon neked is ennyire fáj, hogy itt vagyok? Nyelek egyet, hagyom kicsúszni gondolataim forgatagából a témát nem szabad ezzel foglalkoznom, mindketten máshol járunk már, és amit egyszer eltéptem, nem foltozhatnám össze úgy sem, nem lenne ugyanolyan. - Arra, hogy elmúljon, és ne fájjon. Suttogom elhalón, s mikor végre sikerült nem marcangolnom miatta a lelkem, és eldugni a szerelmemet iránta egy távoli, el nem érhető fiókba, és nyitottam más felé, akkor megjelenik. Nem igazság. Nem rá vártam, hisz tudtam, hogy gyűlöl, a levelet pedig sosem kapta meg, ennyire naiv sosem voltam. A csodában bízni pedig még nagyobb balgaság lett volna. - Sokan mások is. Menekülnék az alkohol ködébe, de nem hagyja, én meg képtelen vagyok kinyitni az üveget, hamarosan fel is adom, mert fogalmam sincs, hogyan nyithatnám ki a segítsége nélkül, de arra meg a rácsavarási akciója révén eszemben sincs megkérni. - Mááá... Nem vagyok cuki. Öltömnrá a kidugott nyelvemet, amolyan nesze, itt van, most sem kapod el módon, aztán tényleg végleg feladom. - Tutira csini lennél vágott szemekkel... ...is. Állapítom meg, de aztán oly módon próbálja tesztelni az orosz tudásomat, amk derekasan kivágja a biztosítékot, ennyire még az sem fájt, amikor megláttam azt a gyűrűt. Talán nekem még jobban is fáj az a pofon, de megígértem, hogy nem fogok bőgni előtte többé, így jobbnak látom sietve elrohanni, mert csak így előzhetem meg, hogy még ezt is el kelljen szenvednie tőlem. Még most is képes vagyok magamat okolni, én tettem, miattam viselkedik így, lett ilyen érzéketlen tuskó, nem mondhatom, hogy nem tettem érte, de vajon mikor lesz elég? Mikor nem fog belém rúgni többet? Már az is beletelik egy csomó időbe, hogy kikeveredjek a bejárathoz, de amikor zárva találom az ajtót, majd fel tudnék robbanni. Egy darabig indulatosan rángatom, aztán amikor az istennek sem járok sikerrel, akkor belerúgok egy jó nagyot mérgemben. Hogy én ennyire szerencsétlen legyek. Könny fátyolos tekintetemben elvegyülnek a fizikai fájdalom szülte könnyek is, és lábamat fájlalva megadóan vágom magam a földre, mint egy hisztis, durcás kislány. Nem fogom kibírni, ez nekem nem fog menni. Telefonálni kéne, hogy valaki szedjen innen ki, de csak most jut eszembe, hogy a táskám ott maradt, viszont én most tutira nem megyek vissza, hogy így lásson, romjaimban. Majd ha kicsit megnyugodtam, visszacsoszogok, hogy még azzal is porig alázzam magam, hogy már megint beragadtam ebbe a rühes épületbe. Szerencsére hamar elfogynak a könnyeim, már csak szipogok, mikor meghallom, hogy szólongat, legszívesebben elbújnék. Most nem hiszem, hogy el bírnék viselni még pár keresetlen megjegyzést. A fejem is fáj, sajognak a lábujjaim, és bizonyára az arcomról is lesírt az elmúlt percek, fogalmam sincs, mennyi idő telt el azóta, tevékenysége. Nem nézek fel rá, csak a cipője az, amit még befogok pillantásommal, ám az arcára nem merek tekinteni, jobb ez így nekem. Nyelek egy nagyot, nos, valóban nem kellett volna, sok mindent nem kellett volna, de már oly mindegy minden ezen témakör kapcsán... Csak egy gyöngécske bólintásra futja egyelőre, üljön csak le, elvégre, nem mondhatom, hogy menjen a francba, Maya érdekében valahogy ki kellene találnom, miként működhet ez. A doboz súrlódása a talajon nagyon meglep, oldalt pillantok, és elkerekednek a szemeim, majd az a tipikus próbálok dühös lenne, de nem megy jelenet játszódik le bennem, és az arcomon is, amikor magamhoz húzom, és az ölembe veszem, hogy felnyissam, s elkezdjem kanalazni. Pár kanálig nem szólalok meg, és nem is nézek rá, annyi kell, hogy lehűtsem magam, és ne akarjam tovább rontani a helyzetünket. - Ezt átérzem. Én sem tudom. Ennyit mondtam végül csak, mert tényleg nem volt ötletem sem arra, hogy miként kellene kezeljük, vagy hogyan nem bántanánk meg egymást folyton. - Én csak... Tényleg jó volna, ha képesek lennénk úgy egy levegőt szívni, hogy ne bántsuk meg egymást. Gondolod, ez lehetséges lesz valaha? Nyilván nekem sem kell minden apróságon elérzékenyülni, de ez... Nem volt apróság.
- Az biztos. - vigyorgok még egy sort magamnak, ahogy felidézem az emléket, ha mást nem, legalább annyi jó volt benne. - És elmúlt? Vagy még mindig fáj...? - faggatom tovább, ha már ilyen készségesen válaszolgat, inkább most legyünk túl mindenen, minthogy nekem hónapok múltán derüljön még ki bármi hasonló... Bár tisztában vagyok vele, minden úgy sem fog soha, ha napestig faggatnám, szerintem akkor is tudna még hasonlóan fájó szavakkal szólni a múltról. Csak mosolyogva figyelem, mit össze nem birkózik szerencsétlen vodkás üveggel ahelyett, hogy segítséget kérne, jót derülök rajta magamban, de arra, hogy milyen lennék vágott szemekkel, már inkább nem reagálok... Utána meg a bravúros orosz belekérdezésem után azért nem reagálok semmire, mert teljesen lefagyok a pofontól, attól, hogy Naomitól kaptam, és hogy egyáltalán képes voltam olyan szinten belegázolnom az érzéseibe, hogy ilyesmire vetemedjen. Mondanám, hogy meglepődtem, mert korábban nemigen néztem volna ki belőle ilyesmit, de tekintve, hogy én próbálgattam itt a határokat, meddig lehet elmenni kettőnk közt... annyira talán nem meglepő, hogy sikerült rábukkannom. Miután elviharzik, csak az arcomat dörzsölgetve nézek utána, megszeppenve, tanácstalanul... és némileg kétségbeesetten, hogy most hogyan tovább? Végül azonban csak sikerül elszánnom magam, hogy tegyek egy sétát az épületen kívül, összekötve a kellemeset a hasznossal - kiszellőztetve kissé a fejem, és némi engesztelésképp egy nagy doboznyi sztracsatella fagyit begyűjtve, hogy aztán már kereshessem is, merre bújt el Naomi az elmúlt fél órában, amíg távol voltam - mert hogy az épületből nem jutott ki, arra fogadni mernék. És nem is tévedek, szerencsére túl sokat keresgélnem sem kell... és mire észbe kapok, már én is mellette gubbasztok a földön. Hozzá hasonlóan a tekintetét én is kerülöm, a padló járólapjaitól kezdve a plafon tetőszerkezetéig jelen helyzetben minden jobban foglalkoztat, csak rá ne kelljen néznem, amíg kiöntöm egy csöppet a szívem. Csak türelmesen várok, amíg befelé lapátolja a jégkrémet, úgy tűnik, már ezért megérte a kis sétám. - Akkor ezzel nem lettünk okosabbak... - húzom el a szám, ahogy a fejem a falnak hátradöntve tovább hallgatom Naomit. - Gondolom... - szólalok meg végül pár hosszú pillanattal később - ...hogy egyikünk sem tervezte, hogy protektorátust vált most, hogy Maya végre úgy döntött, hogy ideköltözik. Hozzánk... Szóval muszáj lesz. - gondolkozok hangosan, és már épp megvétóznám a szavait, hogy ugyan már, volt már olyan azóta, hogy nem estünk egymás torkának legalább szavakkal, de... akárhogy is töröm a fejem, be kell látnom, hogy eddig minden esetben tört az a bizonyos mécses. - Én látok rá esélyt. Talán ha Maya itt lesz, egyszerűbb lesz. - találgatok hangosan, mert gondolom előtte csak nem akarunk ilyen műsorokat levágni, de őszintén szólva ez is csak talán... Prim előtt sem terveztünk, aztán mi lett a vége! - Rég voltam már ilyen tanácstalan egy helyzet kapcsán, mint most. Én... én próbálkozok, de nehéz úgy, hogy az életed elmúlt 10 éve egy nagy hazugság volt. Egyszerűen lehetetlen egyik percről a másikra úgy venni, mint ha meg se történt volna. - vallottam be végül. Bár gondolom, nála nem egészen ez a felállás, de a tanácstalanságot biztosan osztja.
- Sosem fog nem fájni. Kimondom, mert most nem érdekelnek a következmények, mert hagyom, hogy az alkohol kimondassa velem, ő kérdezte, viselje. Van, amit nem kell tudnunk ahhoz, hogy tovább éljünk. Ezt sem kellene, miként azt sincs már joga tudni, hogy elmúlt-e vagy sem. Őszintén, senkinek sem tenne jót, ha erre az igazat mondanám, hát úgy teszek, mintha csak a második kérdés jutott volna el a tudatomig. Így biztosabb. A sajnálatára nincs szükségem. Csak mennék tovább, hogy képes legyek végleg magam mögött hagyni a múltat, talán az igazság fényében, Mayával a négy fal közt, és a szívembe befurakodó Connorral könnyebb lesz. Még egyszerűbb lenne, ha nagyon messze lennénk egymástól. Azt hiszem, kezdem érteni, mire gondolhatott Panda hónapokkal ezelőtt, akkor kinevettem, de sajnos valóban szakadhat többfelé egy szív. Kell a szesz, kellene, de nem kapom meg, dacos, szánalmas erősködésemre sem lazul a kupak, de legalább ő jól szórakozik, én meg lassan hörcsögöket megszégyenítően fújom fel az arcomat. A beszélgetésbe pedig lassan egy olyan kérdés kúszik, ami szerintem minden eddigi ütésénél jobban hasít belém, és nem vagyok képes fékezni az indulataimat, mert most nem érzek bűntudatot, nincs ott bennem a bizonyosság, hogy én szúrtam el, hogy sosem tehette fel nekem ezt a kérdés őszintén. A gyűrűvel. Tönkreteszel… Széttépsz mindent, ami csak maradt belőlem, hogy aztán a következő találkozásunkig újraépítsem önmagam, és te megint lerombold. Nyelek egyet sajgó tenyeremmel, vadul, meggondolatlanul szöknek ki szavaim, színtiszta indulat, és fájdalom pettyezi őket, aztán csak a talaj suhan a lábaim alatt, ahogy távolodom, de kiút az nincs. Sem az épületből, sem ebből a soha véget nem érő fájdalomból. Miért nem tud egyszerűen csak elmúlni? Ha benne elmúlt, én miért nem érdemlem meg? A könnyek csak jönnek, megsemmisülten ülök hátamat az ajtóknak vetve, és fogalmam sincs, mit csináljak. Jaj Panda… úgy szaladnék hozzád, de nem szeretném felrúgni a boldogságodat, most nem tehetem meg, és vannak dolgok, amiket hangosan nem mondhatok ki, mert fájdalmasabb valósággá válnának, mint amilyenek most. Jobb így. - Így van, ez határozottan nem szerepelt a terveim között. Miért is mennék el, már mindenki ebben a városban lesz az öcsémen és a kishúgomon kívül, akik fontosak. Eszemben sincs elmenni, még csak Anchorageig sem szaladnék, bármennyire is fájjon. - Remélem, igazad lesz, mert máskülönben én ezt nem fogom kibírni. Nem csak a vitákat, őt magát, hogy itt van, hogy a közelemben van, távolról könnyű volt nem szeretni, most… nos, azt inkább ne fejtegessük, és újra meg újra szembesülni azzal, mekkora fájdalmat okoztam neki, egyszerűen kizsigerel. - Tudom. És kezdhetek azzal minden napot, hogy sajnálom, de nem tudom visszacsinálni. Érted? Ha megtehetném, megtenném, gondolkodás nélkül, de ez lehetetlen. Én is végigszenvedtem az elmúlt tíz évet, és nem bírom tovább. Csuklik el a hangom, inkább térdeimre hajtom a fejemet, úgy nézek előre, küzdve a megint jönni vágyó könnyek ellen. Én tényleg nem akarok többet sírni, de egyszerűen nem megy. Sosem fogynak el. - El fogod valaha hinni, hogy én nem akartalak bántani? Koppannak csendesen a szavak, tudom jól, hogy ettől még sikerült, és mondhatom, hogy jó szándék vezérelt, hogy azt hittem, így lesz jó, túl leszünk rajta, mindketten, egy kamaszszerelmen, de óriásit tévedtem, és bár hamar rájöttem, késő volt, rossz eszközökhöz folyamodtam, és végleg leromboltam mindent.
Úgy tűnik, sikerül beletrafálnom, bár mint ha olyan nehéz lett volna... miért is akarna elmenni? Én sem akarok, csak azért, mert kiderült, itt van, bár eleinte igen nagy volt a kísértés. Még jó, hogy kötött a szerződés, azt meg a világért sem rúgnám fel, amihez a nevemet adom. A szavai szíven ütnek, hirtelen nem is tudok mit reagálni rá, hisz eddig sosem gondoltam bele úgy igazán, hogy az ő szemszögéből milyen tortúra lehetett ez az egész újratalálkozás, vagy amin azóta keresztülmentünk. Túlságosan is új volt minden, a sok eltitkolt információ ahhoz, hogy a saját problémáimmal és sértettségemmel legyek elfoglalva. Azt hiszem, az a pofon most segített kicsit a másik oldalról is átértékelni a dolgokat... - Dehogynem fogod kibírni. - jegyzem meg csendesen, ám biztosan, valamivel később - Végre visszakaptad a lányodat, képtelen vagyok elhinni rólad, hogy pont ezután adnád fel, ha már eddig is kibírtad. - ha magáért nem is, Mayáért biztosan, legalábbis azok alapján, amilyennek ismertem. Én is kibírtam, hiába hajazott sokszor egy rémálomra, vagy volt elviselhetetlenül nehéz, és nem mindig azzal büszkélkednek, hogy a nők mennyivel jobban bírják a fájdalmat? Ha én kibírtam, ő is bírja. - Nem várom el, hogy ezzel kezdd... és nem is akarom. - zártam rövidre a témát, mielőtt még félreértené, és azt hinné, bármi ilyen elvárásom lenne felé. Akarja a halál, hogy naponta emlékeztessen rá, mi történt, egy büntetéssel is felérne... - Tudom... tudom... - sóhajtottam fáradtan, hisz utalt már rá nem egyszer, csak... csak sokra megy az ember, hogy mi lett volna, ha... Nem is tudom, hogy inkább örüljek neki, hogy legalább már rég belátta, hogy nem így kellett volna anno, vagy inkább tovább fájjon a szívem azért, mert ha tehetné, változtatna, csak épp egyikünknek sem áll módjában megváltoztatni a múltat, szóval semmivel nem vagyunk előrébb. - Több is volt, mint elég, csak nem tudom, mivel lehetne végleg véget vetni neki. - utalok a tíz évnyi kínlódásra, ha már mindketten megszenvedtük. Azt hittem, én naiv, ha sikerül tisztáznunk a múlt dolgait, akkor végre lezárhatjuk tisztességesen az egészet, új életet kezdve, de igaza volt, hogy úgy sem fog menni.. és félek, bármit is tennénk, úgy sem jelentene igazán megoldást, lévén, hogy van egy közös lányunk. - Nem fogom. - felelem csendesen, ahogy a térdére borul - Már elhiszem... - pontosítok rajta, kissé megnyomva a hangsúlyt az első szón, mielőtt még félreérthetné és a mostaninál is jobban összetörne itt nekem. - Mennyire fájdalmasan "szép", hogy mindenki csak a legjobbat akarta a másiknak, mégis, a lehető legrosszabbul jött ki belőle mindenki. - töprengek hangosan. Ő hazudott, hogy valóra válthassam az álmomat, a szüleim hazudtak, csak hogy a karrieremen ne essen csorba, én elengedtem, mert nem akartam a mással való boldogságának az útjába állni. Ő összetört, én szintén, Maya nélkülünk nőtt fel, a szüleimmel meg már szóba sem állok... Szép, mondhatom. Lehet, ha tényleg könnyebb lenne úgy, ha valamelyikünk más városba kéretné át magát, de ki legyen az, aki lemond a lányáról úgy, hogy végre visszakapta? Ez sem megoldás, és félek, hogy nem is létezik olyan, ami minden problémánkra megoldást jelent, mert ami egyrészt működne, az a másik oldalról vérzik több sebből... Mire feleszmélek a kavargó gondolataim ködéből, már azon kapom magam, hogy a kezem Naomi kezén pihen, bátorítóan megszorítva pár pillanatig, mielőtt visszaejtettem volna az ölembe, mert... Szívem szerint csak magamhoz ölelném, régen mindig olyan megnyugtatóan hatottunk egymásra, de félek, ahogy sok minden, már ez sem lenne a régi, meg képzelem, más reakcióra sem vágyik tőlem az nem sokkal ezelőtti alakításom után, marad hát a hűvös távolságtartás. Az a biztosabb... - Valahogy... valahogy majd megoldjuk. - feleltem sietve, valami furcsa bizonyossággal a hangomban, de hogy hogyan is fogjuk megoldani... arra egyelőre ötletem sincs. Valami megoldásnak lennie kell.
Igaza van, persze, de az a tudat, hogy őt sosem kaphatnám vissza, ha éppen úgy állnának a dolgok, sokkal rosszabb, mint gondoltam. Miért nem elég tíz év, hogy elfelejtsünk valakit? Miért nem tudok arra koncentrálni, ami jó, és miért ezzel foglalkozom? Lehet, hogy egyszerűen csak elfelejtettem, miként lehetek tényleg boldog. Akárhogyan is, kifejezetten szánalmasnak érzem magam. Mondani nem bírok rá semmit, úgy érzem, így lesz a jobb. Csak az lebegjen előttem, hogy Maya ott van, más nem kell, hogy számítson, mindig is ő volt a legfontosabb. Nem várja, örvendetes, mert már nem tudnék miként bocsánatot kérni, mind hasztalannak és fölöslegesnek tűnik, falra hányt borsó. Miért nem ihattam még inkább? - Én sem. Csak azt kívánom, bár tudnám, de mint ahogy az idő kerekét sem lehet visszaforgatni, ez sem megvalósítható. Az azonban biztos, hogy ez így nem mehet tovább, mert már mindketten épp eléggé megszenvedtük ezt az egészet. Elvágni közöttünk minden szálat Maya miatt nem lehet, pedig szerintem ezen a ponton más nem működne, de nem akarok ennyire borúlátó lenni. - Oké. Ennek örülök. Tényleg, csak most annyira nem látszik. Főleg, hogy rám se néz, plusz én is előre meredek, meglehetősen nehéz művelet lenne így, de azt hiszem, hogy a hangom is elég beszédes. Mármint azon túl, hogy a szám eleve jár. - Nem akarta mindenki a legjobbat a másiknak. Jegyzem meg keserűen, mert az én anyám senkinek sem akart jót, az holt biztos. Egyébként a messzemenőkig igaza van, istenesen el lett baszva a dolog, és most már hiába csinálnék bármit is. Semmivel nem segíthetek a helyzeten, tíz évnyi fájdalmat nem tudok semmivé tenni. Összerezzenek, mikor a kezemre teszi a kezét, pedig valami minimális szinten jó volna megszoknom, de nem tehetek róla, ő mindig úgy fog élni a fejemben, mint az első nagy szerelmem, nem mellesleg sokáig az egyetlen. Jobb szeretnék egyszer majd csak a szépre emlékezni, és nem a sok rosszra, amíg nem bukkant fel, így is volt. Azóta csak a pofonokat kapom, és azért azt nem hinném, hogy ennyi szenvedést érdemlek, vagy ha igen, nagyon mocskos lehet a karmám. Akárhogy is, pillanatokon belül azért egy gyengécske mosoly odakúszik az ajkaimra, és visszaemlékszem, hogy a legutóbbi zokogásos kifakadásom után mennyire jól esett egy ideig bezárkózni az ölelésébe, de nem érzem úgy, hogy ezt bármikor megtehetném. - Legyen igazad. Mondom aztán halkan, majd felsóhajtok, aztán felegyenesedem ültemben. - Azt hiszem, mára ennyi lélektépés elég volt. Nagy kérés lenne, ha hazavinnél? Talán pofátlan dolog erre kérni, de én jelenleg nem igazán bízom benne, hogy hazajutnék egyhamar, és nem csücsülnék le random padokra sírdogálni egy kicsit. Kellemesebb lesz otthon, ez szerintem az idei nemzetközi bőgés napom. Ha belemegy, akkor még annyi türelmet kérek, hogy visszaszaladjak a táskámért, utána pedig tényleg mehetünk. Ha nem, akkor csak kiengedésre van szükségem.
//Szokás szerint imádtam, nagyon szépen köszönöm! <3333//
Azon valahogy nem lepődök meg, én sem ugrálnék hasonló "büntetésért", tegyek akármekkora ballépést is... És nem is akarom, hogy ezzel szembesítsen nap mint nap, számítani úgy se sokat számítana, hogy napi szinten a képembe tol kötelezzésből egy "bocsánat"-ot. - Akkor jó. Megjegyeztem, értékelem. - motyogom magam elé, és ha nem lenne ennyire bányászbéka segge alatt a hangulat, talán még el is mosolyodnék rá, így azonban egyszerűen nem megy. - Jó... kivétel erősíti a szabályt. - dünnyögöm a szőrszálhasogatására, mert emlékszem ám még azokra amit a szertárban hangzottak el, amit az anyjáról mesélt a terhessége idején, meg hogy fogadta a dolgot. Na, már csak a volt anyósjelölt hiányzott, hogy dobjon az amúgy sem fényes hangulaton. A biztatónak, vagy inkább engesztelőnek szánt mozdulatomat pláne nem nyújtom hosszúra, miután szinte egyből összerezzen Naomi a mozdulatra, ha már ennyire feszélyezi, eszem ágában sincs tovább kínozni vele, így csak visszaejtem a kezem az ölembe, miközben csendben meditálunk tovább azon, hogy mit lehetne kezdeni ezzel az egész helyzettel... Majd az idő megoldja, mondanám, de egyből eszembe is jut Maya sztorija a téma kapcsán, meg egyébként is... ha 10 év nem oldotta meg, csak bonyolított rajta, akkor miért várok még mindig megoldást tőle? Akármennyire is fájó belátni, de úgy tűnik, ezzel most nekünk kell majd kezdeni valamit, ha azt akarjuk, hogy valaha is megoldódjon. - Hazavinnélek, csak van egy kis probléma... - emelem meg a sínbe rakott karom, mióta sikerült összehoznom azt a kis balesetet, azóta hanyagolom a motort, és inkább gyalog közlekedek, eszem ágában sincs felcsavarodni egy út széli fára csak azért, mert fél kézzel vagánykodok a motoron. Annak meg nem hiszem, hogy túlzottan örülne, ha a vállamra kapva sétálnék haza vele, úgyhogy... - ...de ha gondolod, akkor szívesen hazakísérlek. Úgy sem tudnék aludni, legalább hátha elfáradok a sétától. - vagy még inkább felébredek a hideg levegőtől, részlet kérdés. Mindenesetre akárhogy is döntsön Naomi, a hátizsákomért még én is visszamegyek az irodámba, meg biztos ami biztos azért békítő jobbként kibontom neki azt az üveg vodkát, ha már voltam oly gonosz, és rácsavartam neki korábban. Mást nem, hazafelé elkortyolgatjuk, ha nincs ellenére, hogy vele tartsak.
Eligazgattam magamon a kenguru zsebes pulóvert, amiből a legkisebb méretet kaptam meg, de még így is olybá’ tűnt, hogy megesz. - Jó ez, legalább rendesen melegen tart. Vontam vállat, majd tűrtem, ahogy Jackie a fejembe húzza a pompomos sapit is, ami a csapat színeiben pompázott. Vigyorgását látva figyelmeztetően felemeltem az ujjamat. - Nem akarok Törpillás megjegyzést hallani! Húztam kicsit fel a homlokomból a meleg sapkát, majd átöleltem a bátyámat. - Annyira büszke vagyok rád. Szorítok! És… köszi a jegyeket, meg mindent! Húztam le a nyakát, majd nyomtam egy puszit az orrára, és felnyaláboltam a kis csomagot az asztalról, amiben ott lapult egy… a játékosok által aláírt póló, és egy számozás nélküli mez, ami Felix szülinapi meglepetése lesz. Nem akarom feltartani a bátyámat, ezért el is köszönök tőle gyorsan, hiszen hamarosan a pályára lépnek… a többiek meg már minden bizonnyal elfoglalták a helyüket az első sorban a nézőtéren. Ahogy kilépek a folyosóra, pár játékos félpucéran siet be az öltözőbe. Hónom alatt a csomaggal, szabad kezemmel az arcom előtt legyezve fordulok vissza Jackie felé egy pillanatra. - Túlteng a tesztoszteron… Nevetek, majd futólag beköszönve a játékosoknak kívánok sok szerencsét, és a nézőtér felé veszem az irányt.
Rutinos tolakodó vagyok, megszoktam a hatalmas tömegeket a számtalan sportrendezvényen, amin már részt vettem, ezért nem okoz nagy gondot eljutnom a kis társasághoz. Nathe észre véve alaposan végigmér, majd őszinte jó kedvvel elneveti magát. - Már azt hittük, hogy elvesztél Törpilla! - Ne szekáld Nathe! Ne is hallgass rá Erin, nagyon helyes rajtad ez a sapka. Legyintett Amilia, majd megtapogatta a pompomomat. Felix szeme folyamatosan a pályát pásztázta, ahol még csak a hazai, és az ellenfél szurkolói tartották lelkesítő műsorukat. A nézőtér teljesen megtelt, ami nem csoda, hiszen ez a szezonnyitó első mérkőzés. Cinkos mosollyal foglaltam helyet Eugéne mellett. - Megvan. Húztam az ölembe a csomagot, majd csúsztattam át a férfi ujjai közé.
Nem sok örömöt okozott a hoki, de természetesen Felix kedvéjért nem maradt ki a dologból. Míg a tüdőgyógyász egyértelműen be volt sózva a meccs kezdetét várva, halkan beszélgettek Nathe-el. - Eljön? - Nem. Azt mondta, nem mer a szemed elé kerülni. – intett nemet Nathe, mire Eugéne sóhajtott. - Talán jobb is most így. – nyugtázta Eugéne. - És ti kigurultátok? - Ki lehet ezt a storyt gurulni? – vonta fel szemöldökét a pszichiáter, mire Natheniel megvonta a vállát. - Csak ha kiba*zottul szerelmes beléd. – pillantott a sor végén megjelenő nő felé, majd nyugtázta saját magát. – És az! – vigyorgott rá a Erinre, mintha nem is róla lenne szó. - „Már azt hittük, hogy elvesztél Törpilla!” – csipkelődött, majd arrébb ülve egy székkel engedte barátja és maga közé a nőt. Eugéne tekintete a nő felé fordult, majd egy hosszú pillanatig elidőzött a kötött csodán, mi a fejét ölelt. Végül nem tette szóvá, csak elmosolyodott rajta, majd tarkójánál fogva vonta közelebb egy futó csók erejéig. - Ejha… - állt bele Felix oldalába Amilia könyöke. – Ne azokat lesd ott lent…itt fent is olyan van, amilyet még nem láttál. – vigyorgott őszinte örömmel párosra, de a felé forduló hideg tekintet megrendszabályozta. - Jól van na…csak szokatlan. – vonta meg a vállát, de a szeretetteljes mosolyt nem lehetett letörölni. Eugéne ujjai között átforgatva az összehajtott ruhákat tolta vissza a nő kezébe. - Szuper vagy. De add csak oda neki te. Úgyis egyértelmű, hogy nem mi kilincseltük ki. – pillantott az ismerős nő felé, ki még lapos cipőben, farmerban és csapatfeliratos zsebes pulcsiban is jelenség tudott lenni. Nem egy férfi tekintete akadt meg a soron befelé tartó nőn, ki nem foglalkozva a dologgal intett a barátai felé. - Huh…azt hittem sosem érek ide. Felix…. – ölelgette meg a szülinapost, majd valamit a fülébe súgott, mitől az orvos felszabadultan nevetett fel. - Hé ez nem ér! – morogta kedélyesen Amilia, de az egymás öleléséből kibontakozó páros egyszerre intett nemet. Selia ezután már sorban haladt. Mindenki megkapta a maga pusziját, és a neki szánt kedves vagy épp csipkelődő üdvözlést. - Eugéne…- ölelte meg épp úgy a férfit, mint a többieket, csupán keze időzött egy pillanattal tovább mellkasán, mielőtt Erin felé fordult. - Hű…igazán…remekül nézel ki. – nyelte le a Törpillás poént, mi az ő szájából tuti másként jött volna le, majd közelebb hajolt Erinhez. - Mit kéne ígérnem ahhoz, hogy bemutass Matt Lorreynak a meccs után? – csillogott a szeme vágyódón, ahogy a jégre lépő játékosok között ráfókuszált a 8-as mezre.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
A csókot követően én is Amiliára néztem, de az én tekintetem vidáman csillant, ahogy a mosolyom is majdhogynem fültől fülig ért. - Biztos? Kérdezem, majd visszaveszem a csomagot. Nathe szinte abban a pillanatban el is happolja az ölemből, és úgy kezdi el nyomkodni meg rázni a kezében, mintha a karácsonyfa alatt ülve várná a startpisztoly eldördülését a kibontásra. Elnevetem magam, majd kiveszem a kezéből. - Borzasztó vagy! Össze fogod gyűrni… - Jaj Erin, olyan vagy! Horkant fel ársértettséggel, mire felvontam a szemöldökömet. - Milyen? - Olyan… olyan Törpilla! Röhögött fel, látszólag nem tudva napirendre térni a kék pulóver és sapka kombinációja fölött. Amilia a Nanooks programfüzetével legyintette kupán. - Au! Felix, ver a nejed! Dörzsölte meg röhögve a fejét, mire Felix átölelve felesége vállát csókolt a nyakába. Selia érkezésén kicsit meglepődtem. Tetettem félre természetesen az ő nevére is jegyet, de nem hittem, hogy végül mégis eljön azok után, hogy nyilatkozott a hokiról a menzán. A szék alá húztam a lábaimat, hogy el tudjon férni mellettem, majd kicsit megemelkedtem, amikor odafordult hozzám is. - Köszi, látom te is készültél! Utaltam a pulcsira, ami őt csak azért nem ette meg, mert magasabbra nőtt nálam. A kérdés szinte azonnal megvilágította annak miértjét, hogy mit keres itt. A pálya felé fordulok, pillantásom a széles vállú sötétszőke játékosra siklik, majd elvigyorodok. - Meccs után átvonul a csapat bulizni a sportkocsmába. Szívesen bemutatlak, ha szeretnéd… Ismernek már a játékosok, voltam bent párszor a bátyámnál. Azt nem tudom, hogy Matt-nek van-e valakije, nem érdeklődtem ilyen téren Jackie egy játékosa felől sem. - Ó, naná! A pulcsi alatt egy nadrágszűkítő felső van rajtam. Vigyorgott kajánul, s hát… azt hiszem el tudom képzelni azt a felsőt. Seliának van mit domborítania. - Valamelyik nap együtt ebédelnél velem? A kérdése meglepett, ösztönösen Eugéne-re pillantottam. Selia félreértve ezt szólalt meg sietve. - Elkérhetem Erint valamelyik nap egy ebédre? Dobta le magát mellé a székre, mert egy fölötte ülő megpöcögtette a vállát, hogy üljön le, nem lát tőle. - Nem kell elkérned, Selia. Egyébként mi az apropó? - Tartok a diákjaimnak mindig szakmai napot. Eugéne is volt már bent a suliban, és arra gondoltam, hogy ha van kedved, esetleg te is jöhetnél. A részleteket megbeszélhetnénk ebédnél. - Hűha. Ilyet még soha nem csináltam. És mivel kapcsolatban? A korival, vagy az újságírással? - Na ezért kellene az az ebéd. Jó lenne mindkettőt. Bólintottam. - Rendben. Tekintetem aztán átvándorolt a pályára, hiszen Jackie is felbukkant a játékosok között edzői melegítőjében. Ösztönösen húztam ki magam, majd büszkeséggel a hangomban hajoltam Eugéne-hez. - Ott a bátyám! Mutattam Jackie-re, majd izgatottan toltam mindkét kisujjamat a számba, és fütyültem egy nagyot. Eléggé lent ültünk ahhoz, hogy a testvérem meghallja, majd pillantása a lefoglalt szektorrész alsó sorára siklott, és kiszúrva odaintett nekünk. Vigyorogva integettem vissza középső és mutatóujjaimat keresztezve egymással. A meccs izgalmas volt, ahogy arra számítani lehetett. Félidőben köszöntöttük fel Felixet, aki nagyon örült a dedikált pólónak, de legfőképp a meznek. A második félidőben már abban szurkolta végig a meccset, amit természetesen a Nanooks nyert meg, így ma este duplán is ünnepelhetünk...
Kezdőlap
<3333//
//
