A látogatói központtól nem messze van a vasútállomás, de a távolsági buszok is megállnak előtte, amennyiben valaki tömegközlekedéssel érkezik. Nemrég került sor az egész épületkomplexum felújítására, így igencsak komfortos, tiszta környezetben várakozhatnak, pihenhetnek az ide látogatók.
(Ahogy a térképen is látszik, a látogatói központ főépületén kívül egy újságos/szuveníres, egy könyvesbolt és egy kisebb étterem is helyet kapott itt. Ezek a témák nem kerülnek külön megnyitásra, itt játszhatók ki ők is.)
Szerző
Üzenet
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Egy kicsit ostobának érzem magam, mikor kijelenti, hogy csöppet sem arra gondolt, hogy beálljak vadőrnek. De akkor mégis mit akarhatott mondani? A papírt nem kezdem el kitölteni. Most sokkal jobban érdekel az, hogy mit is szeretne tőlem. Látom, hogy ő sem tudja könnyen megfogalmazni a dolgokat, de én türelmes vagyok. Ha valami sürgős sebesültet hoznak elérnek a telefonomon. De addig meg nincs miért aggódnom, vagy kapkodnom. -Rendben tételezzük fel!-Közben egyet bólintok is, hogy ezzel is megerősítsem a dolgot. Vérfarkasok és mágia? Erről eddig csak a könyvekben hallottam. De mégis mit akar ezzel mondani? Az újabb kérdésre már csak bólintok egyet és úgy hallgatom őt tovább. Ez mind igaz? Nem ez nem lehet igaz! Nem nevetem ki, de nem is tudom elhinni mind azt amit mond. Az értetlenség most is kiül az arcomra, de szavakba is öntöm a gondolataimat. -Öhm de vérfarkasok, csak a könyvekben élnek. Kitalált alakok, amikkel az írók több ezer dollárt kereshetnek...Bár olvastam már elég bocsék könyvet is róluk. De gondolom most nem erre vagy kíváncsi!...Ne haragudj, gondolom most ostobának nézel, de ezt valahogy nehéz elhinnem. Vérfarkasok, szellemek, mágia? Ezekről csak könyvekben, vagy filmekben lehet hallani.-Lehet, hogy igazából ez valami vicc, mint azokban a tévé műsorokban? Bár kamerát nem látok, de hát olyan könnyen el tudják már őket rejteni. De már az is vicces, hogy én védjek meg valakit...Én nem vagyok olyan erős mint őt! Én senkit sem tudnék megvédeni. Én nem tudok felemelni agy akkora delfint, mint Fehér.
Totálisan meg tudom érteni, eleinte én is hasonlóképpen reagáltam - sőt, ami azt illeti, állítólag háromszor is sikerült megkeresniük a témával, de diszkréten képen röhögtem őket. Ehhez képest most... Mindegy is, ez nem rólam szól, hanem Alice-ről és oké, kicsit arról is, hogy ne kelljen emlékeket törölni nála és újra meg újra megkeresni. Macerás ez a dolog, nincs is nagyon időnk most - fene tudja, mikor robban a lőporos hordó, amin olyan elkényelmesedve ülünk. - Nem nézlek ostobának. Mindenki kételkedne a helyedben és lássuk be, én sem vagyok a legnagyobb szónok. - kivéve, ha a Harcosaimról van szó, de ott meg nem várják el az ékesszólást, hála istennek. Képemre barátságos mosoly csúszik. - De talán majd ez meggyőz... - Az asztalon álló cserepes kis virágot az egyik kolléganő hozta még be, mondván, fel akarja kicsit dobni az iroda szürkeségét. Állítólag sose hozott otthon virágot neki, szóval meg fog lepődni holnap... mert bizony fölé tartom tenyerem és kissé koncentrálok. Még némi ránc, redő is megjelenik homlokomon, ahogy lehunyom a szemem közben. Ha Alice figyel, a szemei előtt indul növekedésnek, fejlődésnek a bimbó és nyílik ki csodaszép rózsaszín kis virággá. Szusszanva veszem el felőle kezemet és pillantok a másikra kérdőn, hogy vajon most mit lép? Nem lepne meg, ha sikongatva rohanna ki a szobából. Kár lenne, mert utána kellene mennem és törölni mindent a fejéből...
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nem tart ostobának. Már ez is jó jel és megnyugtató. A következő mozdulatait csendben figyelem. Hol a kezére, hol az arcára terelem tekintetem. Így összeráncolva a homlokát kissé ijesztően néz ki, túl komor, bár ez nem mindig baj, nah meg nekem nagy örömömre megmutatta a mosolygós oldalát is. Mikor megindul a bimbó kivirágzása elkerekednek szemeim. Erre nem számítottam, bár igaz másra sem nagyon. Csodálkozva és szinte tátott szájjal nézem a gyönyörű virágot. Ehhez hasonló trükköket már láttam, de tévében, vagy cirkuszban, mikor a mágus szórakoztatta a közönséget, de ez más. Ez túl élethű ahhoz, hogy csak egy trükk legyen és semmi sem utal arra, hogy csak egy illúzió. Az asztal alatt nem rejtettek el semmi. Drót sem lóg le a plafonról és a növény is igazi. Ám mind ezek ellenére nem tudom elhinni azt amit látok. Elfutni nem futok el. Igaz valamilyen szinten kissé ijesztő a dolog, de inkább csodálattal nézek a növényre. -Ez hihetetlen!-Hosszú csend után végül megszólalok, bár nem mondok túl sok mindent, de talán egyenlőre nem is bánja a dolgot. Még fel kell fognom a látottakat. -Ezt nem....De mégis hogyan?....Tényleg te?-Pillantok fel rá érthetetlen tekintettel az arcomon. Egy ember nem lehet képes ilyenre, de ha mégis akkor miért nem tudunk róla? Miért nem írnak róla az újságok, vagy miért nem hallani erről a tévében? Mindenféle híresnek mondott celebek életét teljesen kiteregetik, de az ilyen hihetetlen és mégis csodálatos dolgokról meg hallgatnak? Egyre furább ez a világ, vagy csak én válok egyre bolondabbá!
- Ja, tudom. - Biccentek aprón vállat vonva. Értetlenségét bár tolerálom, kissé feszélyez a saját szerencsétlenségem a dolog felett. No de majd mindjárt helyre tesszük itt a dolgokat reményeim szerint. Szusszanok egy aprót és az asztal túloldalán ülő nőre tekintek. - A szó, amit keresel, az a mágia. Varázslat. Tudomisén. Egyszerű mágia, nem több! - tárom szét a karjaimat elmosolyodva. - Rengeteg olyan dolog van, amiről az átlag ember nem tud, a saját és persze a rejtett világ védelmének érdekében is. Ilyen a mágia létezése például. Vagy a vérfarkasoké. Mi, az őrzők felelünk azért, hogy a rend megmaradjon ebben az egészben, hogy az egyszerű embereknek ne eshessen bánódásuk. Az őrzők és a farkasok kapcsolata sajátos, régmúltra visszanyúló, de ezzel nem untatlak, untat majd a mentorod, ha úgy döntesz, elfogadod a helyed közöttünk. - apró sóhaj. Győzködni nem fogom, de szeretném, ha tisztán látna. Olyan fiatal még, lehet, fogalma sincs, most mi, merre, hogyan és egyáltalán miért. Talán nekem sem volt az ő korában. - Ahogy az állatokkal bánsz, az egész hozzáállásod a dolgokhoz, valamint a szaktudásod az, amiért felfigyeltünk rád, amikor a városba érkeztünk. Nem találomra választunk sose, csak hogy tudd. Oka van annak, amiért ezt neked elmondom, de a döntés innentől a tiéd. Szeretnéd megismerni a világ valós arcát? - Azt nem említem, hogy tenni valamit a nagyobb jóért, mert orbitális önámítás és hülyeség. Tekintetem kérdőn fürkészi a lányt - válasza sokat nyom a latba.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Hallgatom őt és próbálok minden információt feldolgozni, elraktározni. A jelek szerint az a világ, amit eddig ismertem nem a teljes igazság. Vajon, még hányan hiszik azt, hogy nem létezik mágia és, hogy a vérfarkasok is csak mesebeli lények? Vajon azok közül akikkel találkoztam hányan olyanok, mint Will? Furcsa még ez az egész, bár mind e közben nagyon érdekesnek hangzik és szívesen tudnék meg még többet róla. Engem is kiválasztottak? De vajon miben tudnám őket segíteni? Hiszen nem vagyok erős, egy harcművészetet sem ismerek. Nem hiszem, hogy békét tudnék teremteni. -Én megszeretném ismerni, de nem értem, hogy miért is választottatok engem. Vagyis az világos, amit elmondtál, de én hogyan tudnék nektek segíteni? Nem vagyok én egy izmos alkat, senkit sem tudnék leverni, megállítani. És bevallom őszintén félek is! Nem tudom, hogy mire számíthatok, hogy pontosan mi is ez az egész, mit vállalok be ezzel? Nem gondolkozhatok még ezen? Vagy most kell választ adnom?...Azt nem kérem tőled, hogy mond el az egésznek a történetét, mert gondolom akkor évekig itt ülnénk....Te miért mentél bele? Megbántad azóta?-Próbálok rájönni, hogy jó e az nekem, ha elfogadom az ajánlatát, vagy sem. Nem tudom, hogy mi fog rám várni, ha csatlakozom hozzájuk. Élhetem továbbra is úgy az életem ahogy eddig, vagy teljesen meg fog változni? Annyi kérdésem lenne, de nem tehetem fel az összeset. A végén még kiborítom és visszavonja a dolgot, vagy kidob az irodájából. Mikor felkeltem ma nem hittem volna, hogy ezt átélem. Azt hittem, hogy csak egy átlagos nap lesz, szinte ugyan olyan, mint a többi. De nem. Ez a nap teljesen más és azt hiszem ezt a napot sosem fogom elfelejteni.
Aprót sóhajtok a megjegyzésére, hisz épp most említettem kiválasztásának okát. - Épp az előbb mondtam, hogy a szaktudásod és a hozzáállásod végett. Már egy ideje figyelünk és ha te nem is hiszed, hogy képes vagy bármiben is segíteni, legalább bennünk, bennem bízz. Nem szoktunk tévedni. - Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. Bezzeg a kínai kollégák! Ott aztán válogathatnak bőven... - Már adtál választ. - mosolyodom el akaratlanul is, hisz tisztán érezni a másik körül a zizegő energiarengeteget, mely kapkodva verdes és minden rezdülésében testet ölt a nőnek. És akkor most gondoljon mindenki, amit akar arról, hogy ilyesmiket figyelek, mert igenis jó bőr Dr. Lavant, de ez most nem erről szól. - Én pedig igyekszem majd minden kérdésedre mélyre ható választ adni. Vagy ha nem én, akkor a mentorod! Tőle majd megismered a teljes történetet is. - biccentek aprót erre, utolsó kér kérdése meg azért elgondolkoztat. Kissé el is csendesedek, ahogy magam elé tekintek és az a halvány, férfias kis mosoly is eltűnik képemről. - Nem bántam meg. - jelentem ki és sajnos (?) hihetően is hangzik, bár mélyen tudom, hogy kicsit azért ez önámítás. Ha nem lennék őrző, akkor a családommal lehetnék. A fiammal és nem ebben az istenverte koszfészekben! - És nem emlékszem már, miért mondtam igent. Régen volt már. - vigyorodok erre azért el, hogy végül szusszanva lökjem el magam székestől az asztaltól és jelzés értékűen álljak fel. Van valami tekintélyt parancsoló a kiállásomban, pedig nem tudatos. Talán már először is kiszúrta a másik, mikor megpillantott. - Minden nap déltől négyig megtalálsz az egyetemen, de az is lehet, hogy amikor jössz a kislányt ellenőrizni, elviszlek kocsival oda, ha szeretnéd és megmutatok mindent, valamint bemutatlak a mentorodnak. - akárhogy is, lassan búcsúzóra kell, hogy fogjam, hisz még dolgom van. Vár az az átkozott protektori iroda, meg az erdő...
//Köszöntem és bocsánat, hogy eddig húzódott. :$ //
Nem tudom, hogy pontosan milyen érzésre számítottam ahogy egyre közeledek a protektorhoz, de... nem erre. Úgy gondoltam erre a találkozóra, mintha a mikulással akarnék összefutni. A nagy kövér urasággal, akiről mindenki egyre csak azt bizonygatja, hogy létezik, de még soha senki nem látta. Erre most itt állok egy ember előtt, aki se nem nagy, se nem kövér, és még csak nem is piros. Kell két másodperc az ajtóban, míg fejben összefésülöm azt a képet, amit mások festettek Williamről, azzal amit itt és most látok. Csupán két másodperc, semmi több. Ezt talán kis túlzással drámai hatásszünetnek is nevezhetjük. - Üdv. - köszöntöm a koromhoz képest elég lazán, de annál nagyobb tisztelettel. Még semmit nem tudok a protektorról, szóval amíg nem ad okot az ellenkezőjére, tőlem megkapja rangjának kijáró tiszteletet is. Oda lépek hozzá, kezet fogok vele, bemutatkozok, és ha hellyel kínál, hát én még azt is elfogadom, miközben azt a téveszmét hessegetem el a gondolataiból, hogy Castor őrjítő, éj sötét illata sejlik fel a helységben. Vagy még rosszabb: a protektorról. A mappák amiket magammal hoztam, most az ölemben nyugszanak, a bokáimnál összekulcsolt lábaimon. Ha William eddig nem vetett fel témát, akkor most én szólalok meg. - Mindketten tudjuk, hogy miért vagyunk itt. Nem is akarom tovább húzni az időt. Ám... Mielőtt bármibe is belekezdenénk, hagy kérdezzem meg, hogy van-e a maguk.... közösségében itt és most olyan személy, aki érzékeli és direkt módon megérti a szellemvilágot? Akár verbális, akár vizuális formában. Mintegy végszóra, Jeremy megjelenik mellettem a semmiből. Fekete farkas pofája az én arcom magasságába ér. Ki is nézek rá jobb oldalra, ahol ő van. A farkas csak rám sandít nyugtató, áttetsző vörös tekintetével, de minden figyelme a protektoré. Rólam csak a hátamra kiült jeges verejték (amit rajtam kívül senki nem érez vagy lát) árulja el, mennyire megkönnyebbültem attól, hogy Jeremy tényleg eljött ide. Most azt se fájna annyira ha egy újabb kudarccal zárom a napot. Jeremy betartotta a szavát, és ebben a pillanatban csakis ez számít. Azt, hogy csak én látom őt, vagy William is érzékeli, egyelőre még nem tudom. - A teljesség kedvéért szóban is megerősítem, hogy Védőszellem minősítésben jelen van Jeremy Birks is. - Ha ez bírósági tárgyalás lenne, akkor Jeremy volna az ügyvédem, vagy a védelem legfőbb tanúja... attól függ, honnan nézzük. Persze Jeremy csak egy szellem, és mint védőszellem, vagy felmenőm, rajtam kívül senki nem feltételez róla objektivitást. Viszont igaz, hogy ez a találkozó közelről sem tárgyalás. Részemről sokkal inkább egy üzleti megbeszélés, de erről majd később. Egyelőre a szellem- kérdést tisztázzuk le, mert addig nem tudunk tovább lépni.
Hétfő, első munkanap... mindenki meg volt őrülve a városban, még jó is, hogy megadatott az a luxus, hogy én kiszabadulhatok ide, a természetbe. Hétfőn zárva vagyunk a látogatók elől, a hétvégi rohamot valamikor ki kell pihennünk nekünk is. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nincs meló, de a kora hajnali vadetetés után már csak a papírmunka van hátra, így dolgom végeztével lezuhanyoztam odahaza, majd befáradtam az irodába. Nem nagy, de mégis jobban kedvelem, mint azt, ami az alagsorban ki van jelölve számomra. Talán ezért is invitáltam ide inkább Tarát. Sokkal "hazaibb" terem számomra, s amúgy is én vagyok nyerő pozícióban jelenleg, ő legfeljebb csak alkuban. Hacsak nem csinál valami hülyeséget, de bíztam benne, hogy nem fog. Minden esetre Gabrielle ragaszkodott hozzá, hogy valaki legyen velem - így vele összefuthatott a folyosón Tara, mielőtt benyitott volna hozzám. Gas pedig, amint tudomást szerzett a dologról, közölte, "lehet, majd beugrik". Véletlenül erre jár, aha... Csak tudnám, hogy értem aggódnak ennyire, vagy a farkasszukában nem bíznak? Merem remélni, hogy inkább a második. Az elsőért képen röhögném őket, ha kiderülne. Az ajtóban megjelenő... hölgyhöz még csak fényképen volt szerencsém, de a híre megelőzte igen sok tekintetben. Nincsenek előítéleteim vele kapcsolatban, csak a puszta tények jelenleg... azok pedig nem épp a nő pártján állnak. - Örvendek. - annyira azért nem, az előbbi sanyarú helyzet végett - Fáradjon be! - a magázódás kivételesen maradós úgy fest, bár a legtöbb farkast tegezni szoktam - Castorral is lazán megtettem, hiába magázott - tekintettel arra, hogy sem ők, sem én nem vagyok már mai gyerek, szóval igazán eldönthetem, hogyan viszonyulok hozzájuk magázás-tegezés terén. Az pedig elég gáz lenne részemről, ha a napokkal ez előtti találkozóval kapcsolatban bármilyen Castor-szagot is érezne, de hát ő tudja, engem aztán tökre nem érdekel. Inkább ugorjunk oda, amiért itt van. Lám, kezdenem sem kell, megteszi helyettem. Milyen kezes bárányok tudnak lenni a legnagyobb vadállatok is, ha érzik a vesztüket, komolyan mondom... - Itt és most ketten vagyunk csupán, de megnyugtatásul közlöm: volt már dolgom közel száz év alatt a szellemekkel is. - Hangomba nem vegyül irónia, egyszerű tényközlés, noha nem rajtam áll, hogy látom e Jeremy-t, csakis az ő akaratán. De ha már ilyen dobpergéses cifra körítéssel bejelentették, csak van benne annyi, hogy megjelenjen előttem is. Ha ez megtörténik, még valami kósza, tiszteletteljes biccentéssel „köszönök” is neki, hogy tekintetem, figyelmem ismét a nőstényé legyen. - Foglaljon helyet és meséljen az incidensekkel kapcsolatos indí… - oké, lehet, kissé sok időt töltöttem Peter környezetében és visszajönne a régi jogász dolgok. Meg is köszörülöm a torkom, aztán Have it your way – ahogy egy gyorsétterem szlogenje is mondja: nem cifrázom a dolgot. - Miért ölte meg azokat az embereket? Van rá ésszerű magyarázata vagy pusztán jó heccnek tűnt?
Azért az együttműködést ne keverjük össze a "kezes bárányokkal". Mert ha még a nemzőm mögé se tudtam úgy beállni a "csatasorba", ahogyan azt elvárták volna tőlem, hát akkor biztosan nem egy -hozzám képest- taknyos kölyöknek fogok behódolni végül. Nem, ez nem erről szól. Jeremyn ugyan nem múlik, ő engedi láttatni magát, hiszen ezért is jött el. Tehát ha csak ennyi kell, akkor valóban nem szükségszerű egy negyedik személy jelenléte is. Egyébiránt: ő csak akkor szól közbe, ha az feltétlen szükséges. Korábban abban állapodtunk meg, hogy egy darabig csak megfigyel, de nem szólal meg amíg nincs itt az ideje. A protektor üdvözlő gesztusára az áttetsző farkas is biccent. - Tényleg érdekli az indíték? Ugyan már... Maga azt akarja hallani, amit egyébként is eldöntött már jóval az előtt, hogy elküldte értem az őrzőit. Azt, hogy beszámíthatatlan lettem; öltem, mert ez része annak ami vagyok, és azért mert megtehettem. Avagy heccből, hogy a maga szavaival éljek. - összegzem semleges, monoton hangszínen az elméletet. Tapasztaltam már ezt a protektori észjárást. Elméletben ők csupán egyféle takarítók a fajtám után, de valahol az úton ők is irányt tévesztettek. Ma már úgy tartják, hogy istent játszanak, s -leszámítva a Jake-es első és utolsó pozitív őrzős élményemet- a jelen körülmények között én ezt nem tudom megcáfolni… még azt se merném kijelenteni, hogy objektív vagyok a témát illetően, ám manapság nincs sok dolog amit ne utálnék… Amúgy indíték címszó alatt meg se fordult a fejemben, hogy elmeséljem történetemet a protektornak, és beállítsam magam annak az összetört szívű, naiv kislánynak, aki tulajdonképpen vagyok is. Ha mindenáron menteni akarnám a bőrömet, most nem haboznék mesélni (és ezzel megértetni vele a „miért”-eket is)... csak ha én itt és most kinyitom a számat, és elmondok mindent, azzal a teremtőmet árulnám el. Ezt nem teszem meg, mert én nem ő vagyok, ígyhát haladok tovább a kerülő úton, a tervek szerint. - Hagyjuk az indítékot. Inkább mutatok valamit. - Azt hiszem, most jött el az ideje kinyitni az egyik mappát, melyet magammal hoztam, szóval felállok, az íróasztalhoz lépek, és egyenként rakosgatom ki William elé a fényképekkel is ellátott orvosi adatlapokat, látleleteket, halottkémi bizonyítványokat, és a többit… úgy hogy azokat a protektor is el tudja olvasni, ha ahhoz van kedve. Ha vet rájuk egy pillantást, akkor láthatja, hogy nem az áldozataim adatlapjait hoztam, avagy rendezgetem el az asztalon, de ezt elmondom én szóban is, mert a rendezés/pakolgatás közben mindegyik adatlaphoz hozzáfűzök némi magyarázatot is. - Az első áldozatom fia. A nő egy közönséges drogos kurva volt, akit már rég kidobott magából a szociális háló, de a gyerekét gyűlölte annyira, hogy ne adja intézetbe. A fiút a gardróbba zárva találta meg a főbérlő, már eszméletlen állapotban, mert étlen- szomjan zárta el a saját anyja. Az orvosok már nem tudták megmenteni. Kiszáradt, és halálra éhezett. - A második képen egy nyolc éves kislányt lát, akit éles alhasi fájdalommal vitt rendszeresen orvoshoz a büszke apuka... általában péntek reggeleken, hiszen csütörtök esténként voltak azok a céges pókerpartik, amiken olyan hülyére itta magát, hogy a gyerek ágyába feküdjön be odahaza... - Ezt a nőt megkéselték és kirabolták. Egy hajszálon múlott az élete. Meg tudták menteni, viszont deréktól lefelé megbénult. Amiért a kómából ébredve már nem tudta azonosítani a támadóját, és a nyomok is kihűltek, a rendőrség elsüllyesztette az ügyet a döglött akták közé. Két év múlva a nő nyom nélkül eltűnt, a holttestét pedig a Tananából emelték ki néhány nappal később. Itt a halottkém jelentése, vesse össze a korábbi támadás után vett látlelettel. Ugyanolyan sérülések okozták halálát, melyeket korábban túlélt. A fickó, mint a velem folytatott röpke beszélgetéséből kiderült, Denverből érkezett, ahol egyszerű technikusként dolgozott, és ahol hasonló halálesetekre bukkantak a hatóságok. Tipikus amerikai melósember volt, aki úgy berúgott két sörtől, hogy kérkedni kezdett nekem azzal amit tett, mert összetévesztett az egyik korábbi áldozatával. Cöhh... - A negyedik, az egyetlen fiatalkorú áldozatom, két nevelőszülőjét is kivégezte. Az utóbbiakra rágyújtotta a házat álmukban, az elsőre ráfogta, hogy molesztálták, és csak önvédelemből lőtte le őket. Mint utólag kiderült, az igazi szülei akkor adta intézetbe, miután a leányzó levágta minden házi kedvencük bal hátsó lábát, és miután ráakadtak a kisállattemetőjére a hátsókertben. A szülők szégyellték annyira a gyerek tetteit, hogy ezt ne akarják bevallani az intézetnek, ahová beadták. - Az ötödik áldozatom egy tanúvédelmi program keretein belül érkezett Alaszkába. Korábban az orosz maffia amerikai végrehajtója volt. Ez a szó a maguk köreiben a "bérgyilkos"-t jelenti. Felbecsülni se lehet mennyi áldozata volt. Ha feltöri valamelyik kockája a kirendelt rendőrbíró számítógépét, meg az aktáját, akkor pontos számot is kaphat erről... - és így folytatom tovább a még hátralévő nyolc úgynevezett áldozatommal is. - Nem azt mondom, hogy felelősségem teljes tudatában öltem meg azt a 13 embert, mert az nem igaz. Még azt sem állíthatom, hogy mindezzel... - mutatok az asztalra kiterített áldozataim-áldozatainak adatlapjaira, látleleteire, halottkémi bizonyítványaira, ami egyébként mind a protektoré lehet. Nézzen csak utánuk, én nem kamuzok. - ...tisztában voltam már akkor is, mikor megöltem őket, mert az se fedi a valóságot. Úgy három hete kezdtem el mélyebbre ásni Jeremy segítségével... A lényeg az, hogy azok az emberek egytől egyig megérdemelték a halált. -Többségük egyébként is villamos székben végezte volna.- teszem hozzá a végét csak úgy mellékesen. - Szóval arra akarok kilyukadni, hogy a farkasom még akkor is képes megkülönböztetni jó embert a rossztól, ha történetesen... elborul az agya... meg az enyém is. - közben elnyúltam a nyolc éves kislány lapjáért, és tűnődve nézem. Még a száraz, gépies hangszínem is lágyul kissé mikor újra megszólalok. - Magának van gyermeke? Nekem két fiam volt. Az idősebbik katona volt, a kisebbik meg őrzőnek állt. Az egyik unokám már protektor. - rándul mosolyra a szám egyik sarka. Csúnyán váltunk el egymástól novemberben, és bár akkor nem tudhattam, hogy vérrokonok vagyunk, most mégis elmondhatatlanul büszke vagyok rá így a távolból is. Még akkor is, ha velem (mint egy vérfarkassal) akkora suttyó volt, akit a legszívesebben addig ütöttem volna amíg mozog... Akkor is a családom, ha szociopata, és szeretem, mert így van rendsjén. - Ha belegondolok, hogy velük is történhetett volna bármi ilyesmi... szeretném újra átharapni a rohadék torkát. És ha maga azt mondja, hogy nem eresztene két golyót az ilyenek fejébe, és rosszul tettem, amit tettem, akkor hazudik. - nincsen a beszédemben semmi fölényes "na most jól megmondtam" él, vagy cinizmus. Egyszerűen megállapítottam egy tényt. De miután ez megtettem, visszateszem a kislány lapját a többi közé az asztalra, majd újra belebújok a tárgyilagos, száraz hangszínembe. Jahm, hát most jön a fekete leves. - Most, hogy ezt letisztáztuk, volna itt egy korrekt ajánlatom önnek... - a perifériás látómezőmben feltűnik, hogy Jeremy testtartása feszültebb lett, és idegesen rándul egy áttetsző izomköteg az egyik mellső lábán. Arra számítok, hogy mond valami okosat, de amikor rájövök, hogy ez nem fog megtörténni, folytatom én a beszédet. - Mit szólna egy személyi trénerhez az őrzői számára? Valakihez, aki bírja a strapát, aki mágiaérzékeny is, és akivel tényleg felkészülhetnek az emberei a kinti világra? Természetesen a falkám ellen nem használhatnak fel, és ha háborúba kezdenek a fajtámmal, abból is kimaradnék... de ha tudnak bánni velem, akár még a szervdonoruk is lehetek a trénerkedés mellett, vagy hogy mondják ezt... Jól járnánk mindketten. Maguk felkészülhetnek egy nehezebb időszakra a jó-voltamból, én pedig megkapom a cukormázas kis életemet amit megérdemlek... - Todd nélkül, Castor nélkül, meg az összes szarság nélkül amit miattuk nyeltem kétszáz éven át. - ... merthogy mindezért cserébe teljes memóriatörlést kérek.
- Örvendetes, hogy ennyire ismer, Miss O’Ryan. – jegyeztem meg némi iróniával, mintegy jelezve, mennyire tévutakon jár, hogy aztán hozzá hasonlóan színtelen hangon tegyem hozzá: - Tényleg érdekelne, hogy mi váltotta ki ezt az egész sorozatot. – Eléggé előítéletes a nő, nemcsak velem, de magával szemben is úgy fest. Mellesleg messze nem takarítói szerepünk van, még ha a farkasok szeretnek is ezzel, meg az „egy közös ősünk volt” szöveggel dobálózni. Nekünk meg oly mindegy, addig se kavarnak bele a dolgainkba, míg ilyen a hozzáállásuk. Bár Milagros meglepően más, érettebb szemléletmódról tett tanúbizonyságot nemrégiben. Tekintetem kérdőre vált, ahogy közli, inkább mutatna valamit. Nofene, nem leszek én semminek elrontója – inkább csak követem pillantásommal, ahogy az asztalhoz lép, melynek nekidőlve támaszkodtam eddig. Megfordulok, hogy lássam, mi is az, amit elém pakol. Akták, akták, akták… meg sem kérdezem, honnét szerezte meg őket, nem az én reszortom, nem vagyok zsaru. Amit elmond, az pedig mind szép és jó… sőt, akár könnyekig hatódhatnék ennyi nemesség láttán, de az igazság az, hogy ezzel az egésszel csak a saját lelkiismeretét próbálgatja megnyugtatni a másik, a helyzetén nem javít. Különben is mi a francért játszik mostanában minden farkas önjelölt igazságosztót?! Amit mondd, az pedig egyenesen hülyeség, tekintettel arra, hogy ha valakinek istenesen elborul az agya, akkor emberként is „vakká válik”, a vadállatok pedig különösen nem foglalkoznak ilyesmivel, hiába a természetfeletti, a megérzés. Egyszerűen kikapcsol és nekimennek annak is, aki felnevelte, etette és vigyázta őket. Akkor nem volt teljesen kiakadva az agya ezek szerint, ha még képes volt különbséget is tenni a jó és a rossz között. A kérdését, mi szerint van e gyerekem, egyszerűen ignorálom. Semmi köze a tárgyhoz, azt a luxust pedig nem engedem meg magamnak, hogy kiszúrja, ha nem mondok teljesen igazat. Eddig nem szerzett senki tudomást Aaronékról, s ha rajtam múlik, ezután sem fognak. Széttárom megadóan a karjaimat szavaira. Ez tény. Nem is mondom, hogy nem tennék így a felsoroltakkal, ha a sajátjaimról lenne szó, de még ha másokról, akkor is elgondolkoznék a dolog felett… viszont az erőszak (sajnos nekem is meg kellett tanulnom) nem mindenre megoldás és a nőstény még mindig nem a mi kisvárosi Batmanünk, akármennyire is szeretné így feltüntetni a dolgot. De ha ettől nyugodtabb a lelke, mint mondtam, én nem fogok semmit elrontani: ráhagyom. - Azt majd én eldöntöm, hogy korrekt e. – jelenik meg halvány mosoly ajkam szegletében. Nem fölényes, nem is atyáskodó… egyszerűen csak megmosolyogtatónak találom a szóhasználatát. - Remek donorunk van, ami azt illeti. De hagy lássak tisztán… önkéntes boksz-zsáknak jelentkezik, - a tréner szót erősnek tartom, azok a mentoraink és Gabi remekül végzi a munkáját a stílusa ellenére is - cserébe pedig arra kér, hogy tegyük az egész balhét semmissé a maga számára. Hol ebben a tanulságos büntetés? – Lehet, hogy nem vagyok agresszív, de szent sem. Megjelenésem előbb sugároz nyers erőt, mintsem feltételez bölcsességet. Nem, én nem a jószívű ősz bácsika vagyok, aki „eldöntött már mindent előre”. De ez nem változtat a tényen, hogy a nő civileket ölt meg, megszegve ezzel egy kimondatlan egyezséget a protektorátus és a falkák között – mindegy, mennyire voltak alávalóak és gyarlók azok az emberek. Ő sem lett különb náluk azzal, hogy végzett velük, ahogyan végzett velük. Van a dolognak civilizált megoldása is. - Egyébiránt tényleg elfogadhatónak tűnik az ajánlata. – Összegzem a dolgot, majd elmerengve szusszanok és összekaparom a papírjait az asztalról. – Írásban is hajlandó lenne adni a dolgot?
- Tanulságos büntetés? - Szalad fel az egyik szemöldököm ahogy elismétlem a protektor szavait. Hogy jön ez ide? Azt a témát már elhagytuk - azaz ő nem szólt hozzá semmit, ami lényegében ugyanaz-. - Ez költői kérdés volt, igaz? - kell pislognom vagy kettőt, meg erőszakkal levakarni saját arcomról az értetlen döbbenetet mielőtt folytatom. - Szerintem csúnyán félreértett, mert az ajánlatom, meg a tetteim következménye az két külön dolog, amik között semmi összefüggés nincsen. Különben is... Nem gondolja, hogy ha nem állna szándékomban tartani a hátam, akkor egyszerűen leléptem volna? - lehet, hogy ő sem pont így értette amit mondott, de akkor tanulja meg kifejezni magát. Ez a feltételezés egyenesen felháborít, mert lényegében úgy skatulyáz be engem felelőtlen szukának, hogy abszolút semmi háttér infója nincs rólam (ha volna, akkor még ilyen fene nagy óvatossággal se merné ezt állítani). - Ha istent akar játsza... Folyatnám én nagyon szívesen, de Jeremy mennydörgésszerű hangja félbe szakít. Méghozzá olyan hangszínben, ami megjósolja nekem, hogy jobban teszem, ha én most befogom a pofámat. - Azt akarja mondani, hogy természetesen vállalja a felelősséget, a büntetést amennyiben az tényleg szükséges, s a javaslata azon felül él. A válaszunk pedig az, hogy igen. Megerősíti írásban is, mégpedig vérrel mert később is emlékeztetni kell majd a fogadalomra. Összegzi Jerry amit én nem tudtam, és amíg ő beszél, én megint összekaparom az önuralmamat. Miután a szellem elhallgat, én kivárok még egy keveset, mert hátha folytatná még, és csak akkor szólalok meg mikor már biztosan tudom, hogy nem teszi meg. - De előbb térjünk vissza arra a büntetésre... Hallgatom. - Sok idő telt el az óta, hogy megtalálták a tetemeket. Ideje volt hát bőven kieszelni valamit, szóval "kíváncsian" várom, hogy megtudjam mennyire kreatív.
Az elhagytuk és elodáztuk két teljesen külön fogalom, még ha a nő nem is így látja. Általában nyitott vagyok minden megoldásra, jöjjön az farkastól, őrzőtől vagy egyszerű embertől, így tőle miért tagadtam volna meg a lehetőséget? - Nem annak szántam. – Vetem közbe arra, hogy költői kérdés volt e a megjegyzésem. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy úgy látja, az ajánlatnak semmi köze a tettei következményéhez. Merőben leegyszerűsít néhány dolgot, noha azt hiszem, a büntetés – melyet a fejében élő képpel ellentétben az elmúlt percekben véglegesítettem csupán – nem fog kedvére való lenni. De hát nem is hívnánk büntetésnek, ha az lenne, nem igaz? Lepereg a nő félmondata, leperegne a többi is, ha a terem „rangidőse” nem szólna közbe. Felé pillantok aprót biccentve, mintegy megköszönve a közbeavatkozást. Inkább ez, minthogy bántsam a nőt. Nem mintha nehezemre esne, de jelen helyzetben igazán felesleges az erőszak, úgy vélem. Amint kibökném a „büntetést”, kopognak. Még jó, hogy meghagytam Gabiéknak, hogy ha keresnek, próbálják megoldani a dolgot, mert nem érek rá! Hacsak nem Gabi az… vagy Gas. Mintha csak meg se hallottam volna, tekintek Tarára. - Az ön helyében elbúcsúznék Jeremy-től. Az emlékeivel együtt ő sem lesz már magával sok ideig. – Rövid, velős, talán nem is kell kifejtenem – habár ebben az előbbiek fényében nem vagyok egészen biztos - és eztán az ajtóhoz lépve kinyitom azt, hogy mégis ki zavar. "Csak" Gas érdeklődik, hogy megvagyok e még mi is a helyzet. Tudtam, hogy nem fog sokáig a fenekén ülni, így beinvitálom... s ha minden problémamentesen zajlik, akkor bizony az a "szerződés" írásos formába kerül, a ránk eső részét - az emléktörlést - pedig itt helyben kivitelezni tudjuk. Meg is történik... Ezek után Tara őrzői kísérettel távozik, én pedig felhívom Evát, tájékoztatva arról, hogy hamarosan ő is megismerkedhet Jeremyvel, valamint Tarával és az "elválást" elintézve pontot tehet a történet végére.
Látom a protektoron, hogy rákészült már a válaszra a büntetést illetően, ezért duplán bosszús vagyok meghallva, hogy kopognak az ajtón. Érzek benne némi erőltetett, szándékos vontatottságot is, az nem számít, hogy tényleg van-e benne ilyesmi, vagy nincsen... De leagálabb elmondja mi lesz az a bűntetés, miközben az ajtó felé indul. Ha jobban belegondolok: jobb is így. Mármint az, hogy a protektor ajtót nyit, ezzel pedig időt kapok arra is, hogy tudatosuljon bennem a döntés igazi súlya. Ha tőből levágják az egyik karomat, vagy lábamat, az rendben van. Azzal se lenne különösebb bajom, ha megnyúznának, mint Chicagoban, vagy kivájnák a szemeimet, még a nyelvemet is, netán az egyik vesémet, vagy csak úgy kitépnék a fogaimat egyenként, hogy ne legyen többé kedvem embereket harapdálni... Ezt mind elviselném... de Jeremy... ő nem ezt érdemli. Egész életében hűséggel szolgált egy becstelen alfát, és az ő védelme közben esett el abban a harcban is. Most végre visszatért, de nem is miattam, hanem Castor miatt, mert őt akarta tovább szolgálni, segíteni neki rajtam keresztül a szellemvilágból. És most miattam veszik el ezt tőle. Ahogy egyre jobban élesedik a kép előttem, jeges verejték lepi el az arcomat. Még a szám is elnyílik kissé a döbbenettől. Már nem is vágyom annyira arra a memóriatörlésre, meg arra a fene nagy együttműködésre. Úgy nem, hogy Jerry-t elveszítem, erre az eshetőségre nem készültünk fel. El kell tűnnöm innen MOSTAZONNAL! Kitörhetném a protektor nyakát, meg a másikét akit most tessékelt be. A vérvonalamra jellemző gyorsasággal sikerülhetne is, mielőtt egyet pislognának. Aztán ott van még az a nő, aki értem jött egy másik fickóval. Ő nem mágus (vagy hogy nevezik ezt), mert azt a nyugtató varázs-löketet a fickóra hagyta. Kis szerencsével őt is kivégzem mielőtt a másik kettő teste élettelenül koppan a földön... ~hagyd abba...~ hasít Jeremy hangja az elmémbe, amolyan síri nyugalommal. Értetlenül nézek ki rá oldalt, és ugyan ilyen ábrázatom lehet mikor megállapítom, hogy Jeremy még csak fel se zaklatta magát. Szóval tudta... ~ Nem tudtam... de benne volt a pakliban. Nézd. Én már halott vagyok, és már nem tudnak ártani nekem... de ha ez vígasztal téged, néhány perc múlva nem fogsz emlékezni arra, hogy egyáltalán ismertél. Nyughass hát! Én megleszek. Mindketten jól megleszünk. - Lófaszt.... - nem piromkodok a káromkodásért, vagy azért, mert ezt olyanok is hallották, akik nem voltak részei a beszélgetésnek. Az engem most nem érdekel. Előveszem inkább a telefonomat, és gondolkozás nélkül pötyögöm az sms-t Castornak.
Memóriatörlést kértem Jeremyt pedig vissza fogják küldeni. Ne hagyd cserben, engedd be! Ennyivel tartozol neki.
Még megvárom a kézbesítésjelentést, aztán kiveszem a SIM kártyát, és puszta kézzel zúzom porrá. Eztán sandítok újra Jeremyre. Ő ugyanolyan értetlen képpel néz rám, miként az előbb én is rá, de végül biccent, hogy rendben van. Hát persze, hogy rendben van. Mellém is csak azért szegődött, mert Castor teljesen elzárózott ettől a világtól, különben Jer őt kereste volna és nem engem. De ha abból indulok ki, hogy Castor engedte Toddnak, hogy megszállja a testét, és bántson, akkor minden bizonnyal nyitottabb már a teremtője iránt is. Így kell lennie különben Jeremy a semmiért tette meg ezt az utat ahelyett, hogy békében nyugodott volna -amit megérdemel, és amire bőven rászolgált-.
A szerződésbe belefoglaltatom az én feltételeimet is, amit korábban már megemlítettem a protektornak. Ezek alapján nem veszek részt egy esetleges fajtám ellen indított háborúban, nem kémkedek, és nem vagyok hajlandó semmi olyasmit tenni, ami árthatna a falkámnak... - avagy a régi falkámnak-. Zárójelben még azt is oda íratom, hogy ha megszegik a fent említett pontok bármelyikét, úgy a megállapodás is érvényét veszíti. Ehhez jönnek még az őrzők feltételei is, végül pedig egy két oldalas dokumentumot írunk alá ki-ki a saját vérével.
És azt hiszem készen állok. Szeretnék most valami szépre gondolni. Elmenekülni egy-egy kedves emlékben Jerryről, Castorról, talán még Duncanről is, akit azt hiszem, hogy egy időben a barátomnak gondoltam. Próbálom én, de nem megy. Ha Jerryre akarok emlékezni, akkor az a folyóparti veszekedés ugrik be Castor és közöttem, mert lényegében miatta vesztünk össze. Ha Duncanre gondolok, akkor csak a sárga irigység önt el, amiért neki minden összejött, ami nekem egyenesen meg lett tiltva. És Castor... tudom, hogy annyira szeretem őt, ahogy soha semelyik szuka nem tudja majd, és ha most benyitna az ajtón és azt mondaná, hogy én is ugyanennyit jelentek neki, akkor meginognék... de végül mégis elküldeném a fészkes fenébe, mert itt rágja belül a gyomromat a harag meg a gyűlölet ami már egy ideje mindent elnyom bennem ami jó. Mindent ami ő volt nekem.
Így azt hiszem, hogy inkább semmire sem gondoltam mielőtt megtörtént a memóriatörlés. De ha mégis: én arra már nem emlékszem. És pont ez a lényeg.
Senki sem mondhatja, hogy Fairbanks egy unalmas kisváros. Én legalábbis biztosan nem. Egyik első páciensem máris több fejfájást okozott, mint ami illendő lenne. Errefelé lehetséges, hogy így üdvözlik az újakat. Rögvest be a mélyvízbe. A férfi, Benton tizedes azzal kezdte, hogy nem volt hajlandó a rendelőben beszélgetni velem. Aztán felültetett a parti találkával, majd egy másik, vendéglőbeli megbeszélést illetően. Nem akartam rögtön a feletteseihez fordulni, mert reménykedtem benne, hogy magam is elboldogulok vele, de a férfi szó szerint eltűnt. Csak egyszer jelentkezett a bázison, hogy eltávot kérjen, de nem jelentkezett szolgálatra a megfelelő időben. A paranoid tévképzetei bizonyára súlyosabbak, mint ahogy azt az elődöm megállapította. Az aktája és a társai elmondása alapján a férfi sokat járja az erdőket, vadászik, elvonul a világ elől és napokig elő sem kerül, amikor csak lehetősége van rá.
Mindenképpen szerettem volna megtalálni, lehetőleg még a társai előtt, mert attól tartottam egy csapat rárontó katona csak súlyosbíthatja a kényszerképzeteit. Több helyen is kérdezősködtem már, sikertelenül. A Park vadőrsége csak most következett. Reméltem, itt majd sikerrel járok. Leállítottam az autómat a parkolóban és a látogatói központ felé vettem az irányt. Némi séta után beléptem az épületbe és egy ott dolgozó fiatal hölgynél kezdtem kérdezősködni. A vadászkunyhók bérlői után érdeklődtem, Benton tizedes nevét és fényképét lobogtattam az orra előtt de a legtöbb kérdésemre nem volt válasza. Mindegy, mit mondtam, egyszerűen nem sikerült semmi konkrétumot kihúznom belőle, a faház bérlőiről pedig nem akart semmiféle infót kiadni. Végül feladtam és megkértem, mutasson valakit, lehetőleg egy vadőrt, aki a segítségemre lehet néhány hasonló jellegű kérdésben. Örülvén, hogy megszabadulhat tőlem, a lány elirányított az iroda felé, azzal a kéréssel, hogy kopogjak. Mintha magamtól nem tudnám. Igaz, a kissé erőszakos kérdezősködésem talán azt a benyomást kelthette benne, hogy udvariatlan vagyok. Nos nem vagyok, egyszerűen csak nem bírta, vagy sokkal inkább nem akarta megérteni, a dolog jelentőségét. Egy beteg, valószínűleg instabil lelki állapotban lévő emberről van szó, aki odakint lehet az erdőben, valószínűleg fegyverrel és jópár év katonai szolgálattal a háta mögött.
Az ügyeleti iroda elé érve megálltam és megigazítottam a ruhámat. Nem, mintha számított volna, hogy éppen hány redő és ránc van a kabátomon, mégis bíbelődtem az öltözékemmel egy kicsit. Nem volt rá különösebb okom, egyszerűen csak tétováztam néhány pillanatig, mielőtt néhány határozott koppintással bejelentkeztem volna. Ha valamilyen módon beinvitáltak, azonnal be is léptem az irodába.
Ez is csak egy átlagos nap volt a maga megszokott, unalmas rutinjával. Szinte ki se láttam még a fejemből, ahogy hátul szívtam a cigit a többiekkel beszélgetve. Valaki említette, hogy az öreg Benton-t már megint fent látták az erdőben, hozzátéve, hogy a férfinak valami baj van a fejével, azért bukkan fel rendre az erdei kis vadászházánál és mászkál fegyverrel a kezében a fák közt, magában kivehetetlen dolgokat hajtogatva. Nem túl szerencsés így látogatókat vinni az erdőbe... na meg mázlista az öreg is olyan szempontból, hogy egyetlen vadállat sem kapta még el a torkát. Fáradtan pöcköltem le a földre a csikket és nyomtam el lábammal, elűzve a gondolatot, hogy inkább az ilyeneket vinnék el a farkasok, mintsem Anyát és a hozzá hasonlóan értékes életet élt embereket. Bosszantott, hogy ugyan úgy, ahogy az értelmeseket, úgy a Benton-féle barmoknak is felesküdtem a védelmére, mikor igent mondtam az elhívás kapcsán. De hát nem vagyunk mi istenek, hogy eldöntsük, ki érdemli meg a védelmet és ki nem... Eme bosszús gondolatokat igyekezve elűzni léptem be az irodába, hogy a papírmunkát is letudjam végre - lehet, kellene egy gyakornok mellém, hisz anno a mentorom is velem csináltatta a hétköznapi melója ezen részét. Ám alig teszem le a hátsómat a székre, kopognak, én pedig meglepetten lököm hátra az ülőeszközt, hogy felegyenesedve, kíváncsian tekintsek az ajtó felé egy "Szabad!"-ot követően. A belépő láttán alig akartam hinni a szememnek. Ő volt az, a maga tökéletes valójában, csak egy tíz évvel idősebb kiadásban. De még így is gyönyörű volt, az évek nem ártottak szépségének, csupán csiszolták azt... Nagyot kellett nyelnem, főleg, mert tíz év ide vagy oda, vele ellentétben én alig változtam. Akkoriban idősnek tűntem mellette, most szinte egykorúnak látszottunk. S mondanom kéne valamit, tudom, de fogalmam sincs, mit mondhatnék, csak állok ott, mint egy marék szerencsétlenség. Jót röhögnének a srácok, ha látnának most, az biztos szent. - Leülsz? - ennyi szalad ki cigarettától reszelős hanggal a torkomon, de nem mozdulok. Tekintetemmel iszom, szívom magamba a látványát, minden apró rezdülését és az agyam továbbra sem fogja fel igazán, hogy mi is történik körötte. Nem gondolkozom azon, miért van itt, mit csinál errefelé és mit keres egyáltalán az irodámban. Itt van, egészséges és ép. Ennél többet nem kívánhatok akkor sem, ha csupán álmodok, azt hiszem.
Határozott ember vagyok. Mindig is az voltam. Tudtam és tudom, mit akarok és hogyan érjem el. Kiegyensúlyozott életet élek és ebből a magabiztos egyensúlyi állapotból csak nagyon kevés dolog képes kizökkenteni. Foglalkozásomból adódóan remekül kezelem a váratlan, meglepő helyzeteket. Ezt a szakmát másképp nem is lehetne művelni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan dolgok, vagy ez esetben személyek, akik egyetlen pillanat alatt, akár csak a jelenlétükkel is zavarba hoznának.
Magabiztosan tenyereltem rá a kilincsre, miután meghallottam a kellemesen mély férfihang invitálását. Ismerős hang volt ez, de nem nem volt időm töprengeni, és miután beléptem az irodába, már nem is kellett. Megzavarodtam. Lefagytam. Több, mint tíz éve, hogy utoljára láttam őt. Akkor is épp ugyanígy festett. Milliónyi gondolat cikázott át az agyamon. Néhány pillanatig csak merőn bámultam Willre, és azon gondolkodtam, mit lehet mondani ilyenkor. Az első gondolatom a mentegetőzés volt. Hisz megígértem neki, hogy nem keresem őt. Soha. Elmondta, mi forog kockán, és én nagyon igyekeztem megérteni, feldolgozni az akkor hallottakat. Elfogadni persze nem volt egyszerű, de Fairbanksbe nem azért jöttem, mert ezzel még 12 év után is küzdök. Nem. Nem miatta vagyok itt, bár nem tudom, elhinné-e, ha ezzel nyitnék. Nem tudom. Mindig őszinte voltam vele, és meg voltam róla győződve róla, hogy ő is ugyanígy volt velem, egészen addig a napig, míg be nem jelentette, hogy eltűnik az életünkből. Ez persze semmit sem számított már. Hosszú évek teltek el, mindketten változtunk. Én például sokkal fiatalabbnak tűntem 12 évvel ezelőtt, Will viszont semmit sem változott. Csak a tekintete árulta el, hogy nem hagyták őt sem érintetlenül az elmúlt évek.
Beletelt némi időbe, mire képes voltam megszólalni. A táskámat szorongatva álltam az iroda közepén és próbáltam természetes hangon beszélni. - Nem hittem, hogy valaha látlak még - mondtam egyszerűen, válasz helyett. Egyik részem legszívesebben kirohant volna az irodából, és meg sem állt volna Californiáig. Nem voltam felkészülve erre a találkozásra és fogalmam sem volt, hogyan is kellene viselkednem. Mit kellne mondanom, kérdeznem. Énem racionálisabb része viszont most is a feladatra koncentrált. Nem miatta jöttem. Nem is magam miatt; egy beteg embert akartam megtalálni. Végül mégsem Benton tizedest hoztam szóba. - Minden rendben veled? Jól vagy? - igen, önző vagyok; elsősorban az ő jólléte foglalkoztatott abban a pillanatban. Kíváncsi voltam, boldog, jó élete van-e. Meg kellett kérdeznem, bár tudtam, sosem panaszkodna. Egyvalamit azonban kénytelen voltam elkönyvelni: Will nem közömbös számomra. Teljesen mindegy, milyen erősen és milyen sokáig próbáltam az ellenkezőjéről meggyőzni magam.
Becsuktam magam után taxi ajtaját, majd miután a sofőr megkapta a bérét, tovább is állt. Megfordulva a szemem elé tárult az uticél. Amikor megmondtam a taxisnak, hova kellene vinnie engem, először eléggé furcsállva nézett engem. De aztán elhozott és még a pénzét is megkapta. Szava nem lehet. Szóval ott volt előttem a nemzeti park épülete, na meg persze a jókora erdő is mellé. Will elég érdekes találkozóhelyet választott, bár ellenemre nem volt. Jó kiszabadulni néha a város forgatagából és kimenni a természetbe. Alapvetően még a kisvárosok se tartoztak a kedvenceim közé... túl sok mozgás, túl sok zaj... ezért is éltem Skóciában egy faluban. Most élvezettel szippantottam bele a tiszta, szennyezetlen levegőbe. Az ilyen pillanatokért éli meg igazán élni. Ezekért az érzésekért.
Azért az agóniáért már kevésbé, ami tegnap este óta foglalkoztatott. Mióta megkaptam William üzenetét, egyre csak azon gondolkodtam, hogyan fogom elmondani neki a dolgot, hogyan fogom tálalni. Természetesen azt tudtam, hogy nyíltan és őszintén, mint általában mindent, de... valami a tudatomban nem hagyott nyugodni. Mint ha figyelmeztetni akarna rá, hogy ez bizony nem lesz egy egyszerű történet majd. Azért igyekeztem pozitívan hozzáállni a jövőhöz, de maradni akartam a realizmusnál. Ezért inkább nem úgy álltam hozzá, hogy minden rendben fog menni. Akkor lehet a legkönnyebbet koppanni. Fontos ügyben voltam... és Jenny ügyét nem voltam hajlandó a véletlenre bízni.
Szóval vettem egy mély lélegzetet és elindultam megkeresni a protektort. Nagyjából leírta, hol találom meg, de hát az ördög nem alszik...
Érdekes a hely vagy sem, nekem a munkahelyem. Bármilyen meglepő is, hogy protektorként még ilyesmivel is foglalkozom, ahelyett, hogy beültem volna valami irodába, s papírmunkának álcáznám a protektorátus ügyes bajos dolgaival való foglalkozást... Szeretem csinálni, már csak az erdő nyújtotta végtelen szabadságérzet miatt is. Meg ott a vele járó veszély, a "vékony jég", hogy sose lehet tudni, mivel akad össze az erdőben az ember fia/lánya. Na és arról nem szólva, hogy itt legalább el tudok kicsit bújni az elől, hogy a helyiek atyaúristene lennék. Csak egy erdész vagyok a sokból.
Adam ha megkérdezi, merre lel, egy hátsó udvarra irányítják, ahol épp a kocsi platójára pakolok fel játszanti könnyedséggel pár közepes szalmabálát. Annyira benne vagyok a munkában, elsőre észre sem veszem a férfit, csak mikor a következő forduló is a platón landol. Fejemmel biccentek felé üdvözlésképp, majd szusszanva húzom ki kezeimet a munkáskesztyűkből, hogy jobbomat felé nyújtsam. - Jó reggelt! Remélem, tényleg nem csak udvariasságból keltél fel ilyen korán és jöttél ki ide, az isten háta mögé... - Jegyzem meg jó kedélyűen.
A levegő csípős volt, de hát délelőtt mit várjon az ember az erdőben. Csak egy kis, átmeneti időre mentem be fedett helyre. Pár perc volt, ugyanis már az első alkalmazott, egy alaposan felöltözött, Denalis egyenruhába burkolózott hölgy meg tudta mondani, hogy találom meg az általam keresett személyt. Az egyik hátsó ajtón sétáltam ki. Újra megcsapott a hideg levegő, szóval jobbnak láttam, ha a kabátom még jobban összefogom magamon a kabátomat, mert nem hiányzik a meghülés. Pár perc múlva már észrevettem egy ismerős alakot, aki... hát eléggé szép erőmunkát mutatott be a szalmabálákkal, nem sokkal előttem. Megközelítettem, de annyira belemerült a munkába, hogy csak akkor vett észre, amikor már ott álltam mellette. Szerencsére nem ijesztettem meg a kis manőveremmel. - Jó reggelt - mondom, miközben kezet rázunk. - Segítsek? Akármi is a válasz, magamban azért elgondolkodok. Kicsit furcsa most így látnom a protektort, főleg az előző öltözékéhez képest. Valahogy nem akar összeférni a fejemben a kettő. Bááár... a skóciai protektorom például szeszfőzéssel foglalkozott, szóval nem igen értem, most miért vagyok annyira meglepve. - Nem, egyáltalán nem - na itt William az eddigiektől tőlem merőben eltérő dolgot láthat: halvány mosoly jelenik meg az arcomon, pár másodpercre. - Biztosíthatlak róla, hogy fontos ügyben vagyok.
Felajánlása nem lep meg, nem tűnt már elsőre sem olyan fajta embernek, aki ódzkodna egy kis kétkezi munkától. Egy harcostól nem is igen várnék mást, bár ki tudja keleten miféle a kiképzés. Ismerik ott egyáltalán ezt a kietlen hideget? Én anno nem igazán tudtam, mire vállalkozom, mikor Ausztráliából eljöttem. - Kedves tőled, de már nincs olyan sok, mindjárt végzek is. - Paskolom meg a kocsi platóját szusszanva és vissza is bújok a munkáskesztyűkbe, miközben érdeklődök Adam felől. Válasza és főleg a mosoly láttán kissé felszaladnak szemöldökeim kíváncsian. - Na... ne csigázz, Revenor! - Remélem, előáll a farbával, én meg közben ellépek a kocsitól, hogy a kicsit odébb lustán heverő, utolsó bálát is eljuttassam annak a platójára a többihez. Ha eddig nem bökte volna ki, mi nyomja Adam lelkét, hát kap még két várakozóan barna, végtelenül nyugodtnak tetsző szempárt is mellé.
Hát ha keleten nem is, de Skóciában volt lehetőségem a hideggel farkasszemet nézni. Akkor szoktam rá erre a kabátra is. Nem tűnik valami melegítőnek, de nem a látszat a fontos ebben az esetben, hanem a tényleges hatás. Mindenesetre nem kellett jómunkás embert játszanom, így a plató mellett állva várakoztam... bár nem is várakoztam, igazából csak a gondolataimat igyekeztem rendezni, mielőtt kiadom őket. Azért itt a finishben már kissé nehezebb erre koncentrálni. Szóval fel se tűnt, hogy megilletődött a mosolyomon, ha pedig meg is várattam még egy kicsit, az nem tiszteletlenségből vagy szemtelenségből volt. De aztán végül rá emeltem a tekintetemet és belekezdtem az elbeszélésbe. - Mikor még Kínában teljesítettem szolgálatot - kezdtem az alapoktól. - Volt egy informátor társunk a Hong Kongi régióban. Jenny Elisabeth O'Connornak hívták és... elég közel állt hozzám. Nos, a lényeg: 15 évvel ezelőtt a társával együtt egy csapat vérfarkas megtámadta. A társa visszatért, de ő nem és nem találtuk meg a maradványait. Hivatalosan halottnak nyilvánítottuk. Pár nappal ezelőtt viszont... az egyetemi könyvtárban belefutottam ebbe a bizonyos személybe. Elisabeth McKinley néven mutatkozott be, ugyanakkor felismertem és a tetoválásai alapján azonosítottam is őt. Mint kiderült, amnéziában szenved, valószínűsíthetően a harcban szerzett sérülései miatt. Ám tudat alatt rám emlékezett, álmok alapján - inkább nem tettem hozzá, hogy a teste is igencsak emlékszik rám. - Azóta az emlékeinek egy minimális része visszatért, ami bizakodásra ad okot. Viszont... nem kaptam rá felhatalmazást, de beszéltem neki a világunkról. Semmi konkrét, csak alapinformációk, szóval nincs kire hivatkoznia rajtam kívül. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy szeretne újra csatlakozni hozzánk. Én pedig ebben az ügyben jöttem most hozzád... egyrészt a fejleményekről tájékoztatni... másrészt engedélyt akarok tőle kérni arra, hogy feléleszthessük a képességeit és újra teljes értékű őrző lehessen. A mondandómat befejezve csendbe burkolózom és várom a protektor válaszát. Biztos vagyok benne, hogy okoztam jópár kérdőjelet a fejben és felkészültem rá, hogy válaszolgassak is rájuk.
Az utolsó bála is a platóra kerül, én pedig annak - a platónak, nem a bálának - dőlve hallgatom, hova is akar a kolléga kilyukadni. Szavait hol biztató biccentésekkel, hol bizakodásra nem túlságosan okot adó hümmentésekkel, torokköszörüléssel nyugtáztam, de nem vágtam közbe. Megvártam, míg mindent elmond, amit szükségesnek érez. - Nem fogok kertelni Adam, nagyon nem áll jól a szénánk, még ha ennek igyekszem az ellenkezőjét is mutatni. Egy koloncra pedig semmiképpen nincs szükségünk, márpedig lásd be, hogy egy őrző, aki mit sem tud magáról és a képességeiről, inkább teher egy út során, mintsem segítség. - Mostanában kezdem belátni, hogy a túlzott jólelkűség nem vezet sehova. Néha a legjobb célok eléréséért is kell morálisan megkérdőjelezhető dolgokat tenni, s nem lehet mindenkinek eleget tenni, mindenkinek csak a kedvét lesni. Ennek ellenére, ha igaz, amit Adam mond, idővel megtérülhet a nőre fordított idő és energia... A kérdés csak az, nagyobb e a nyereség, mint a rá fordított "kiadások". - A te felelősséged lesz a nő és egyelőre haladó tanoncként kezeljük. // mintha informátor I.-es lenne // Ugyanúgy edz, ugyanúgy tanul, ezen felül kérd ki Abigail véleményét a mentális terhelhetőségéről, ő jobban ért ilyesmihez, mint én, aztán próbáljátok valahogy előcsalni az emlékeit. Bár lehet, jobb lenne Howardot megnyerni ehhez, de... nem szeretném reklámozni a nőt. Majd kitalálom ezt még. A lényeg, hogy az év végéig valamennyire talpra kell állnia, különben te leszel az, aki végleg törli az őrzőség emlékeit az elméjéből, Revenor. Remélem világos voltam mindenben. - Ha nem, itt az alkalom kérdezni, így kora reggel még egész mesélős kedvem tud lenni, délutánra már lehet, a felhők is összegyűlnek a fejem felett, mire az alagsori irodában van jelenésem.
Kezdőlap
