Karakter teljes neve: Lily Allison McLain Becenév: Lil Faj: Ember Nem: Nő Kor: 25 Születés helye és ideje: Elizabethtown, Pennsylvania, USA, 1987. július 3. Foglalkozás: Művész - festő Mágiaérzékenység: van
Apa: Michael McLain (ember/él) Anya: Rosemary Jackson McLain (ember/meghalt) Testvérek: Philip McLain (ember/él) – az ikertestvére. Ők Phil és Lil. Egyéb hozzátartozók: Caroline McLain (ember/él) – az apja új felesége. Paul MacMurth (ember/él) – az állandó támasza, és amolyan legjobb barátféle. Még talán több is…
A végletekig szétszórt. Sohasem tudja, hogy hol áll éppen a feje. Igazi művészlélek, olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Pozitív látásmódja néha már idegesítővé válik, de ezt a szokást csak az utóbbi időben vette fel. Egyébként kissé szórakozott, szeret magában dudorászni, és ha ihletet kap, akár órákig is képes megszállottan dolgozni étlen-szomjan. Olyankor még a telefon kitartó csörgése sem jut el a tudatáig, de a környezete ehhez már hozzászokott. Szeszélyes, de szerethető természet. Sokszor túltengnek benne az érzelmek, akár haragról, akár szeretetről van szó. Romantikus, de igyekszik tisztán látni a helyzeteket mindig, bár az emberismerete nem az igazi, és időnként egy kicsit hajlamos a naivitásra is. Ha ideges, akkor nem fogja vissza magát, hanem kikel magából. Utálja, ha a férfiak gyámolítani akarják, de a törődés másfajta formáit kedveli. Kicsit talán még igényli is, hogy odafigyeljenek rá, mert egyébként képes égve hagyni a sütőt, elfelejteni, hogy tett-e be fülbevalót reggel, vagy napközben hagyta el, és a kocsi kulcsát is rendszeresen hagyja benne a gépjárműbe. Arról már nem is beszélve, hogy a bambulás miatt nem egyszer fordult már elő vele, hogy ismerős terepen is képes volt eltévedni. Szertelen. Nagyon, de lelkiismeretes és vágyik a szeretetre, habár kételkedik abban, hogy egyáltalán megérdemli-e a sorstól ezt a kiváltságot. Sokszor válik önmarcangolóvá, bizonytalan, hogy a sikertől fél-e, vagy a kudarctól, ennek ellenére azt biztosan tudja, hogy kik azok körülötte, akiket meg kell becsülnie. Értük bármit megtenne, akár a határokat is feszegetné, csakhogy megvédje a szeretteit. Apjától ugyan eltávolodott, de a testvére mindennél fontosabb neki, és amúgy is lojális a barátaihoz.
Megzabolázhatatlan égővörös tincsek, melyek soha nem úgy állnak, ahogyan ő azt szeretné. Valószínűleg ez a legfeltűnőbb a megjelenésében, ugyanis ezt leszámítva egy roppant átlagos nőnek számít. Kistermetű, körülbelül 162 centiméter, de azt is csak épphogy eléri. Az arcán legtöbbször ott virít egy mosoly, mely minden túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy meglágyítja a vonásait. Telt ajkainak azonban még az is jól áll, ha gondolkodás közben egy picit lebiggyeszti. Igen, ugyanis ez a szokásai közé tartozik, csak úgy, mint a feledékenység. Az utóbbi időben látványosan veszített korábbi, amúgy is csekély számú kilóiból. Jelenleg a kóros és az egyszerű soványság határán egyensúlyozik, de igyekszik ismét elérni a régi formáját, hiszen az evés az egyik kedvenc hobbija. Ehhez párosul még betegesen fehér bőre, melytől csak még törékenyebbnek tűnik. Utálja, de egyből látszik rajta, ha egy kicsit elpirul. Testalkata egyébként arányos, magához képest. Szeret lenge és kényelmes ruhákban járni, a színek pedig az abszolút gyengéi. Nem érdekli, hogy olykor két lábon járó szivárvány válik belőle, amikor egymáshoz egyáltalán nem illő színeket ölt magára, mert ő így érzi magát jól a bőrében. Egy-egy kiállítás erejéig azért képes rendesen felöltözni, de a ruhatárában csak kevés estélyi szerepel. Ha valami ilyesmire van szüksége, akkor a barátnőjétől kap kölcsön. Egyébként a különös stílusától eltekintve remekül öltözik, sokszor a legújabb divat szerint válogat.
Az ember hajlamos abba a tévhitbe ringatni magát, hogy a rossz dolgok mindig másokkal történnek. Aztán beüt a krach, és hirtelen az egész világod felfordul egyetlen pillanat alatt, mikor rájössz, hogy veled is bármikor megtörténhet. Először nehéz elfogadnod az igazságot, lázadozol ellene, hogy újra téveszmékbe süppedhess, de végül beletörődsz és rájössz, hogy vannak olyan események az életben, amelyeken képtelen vagy változtatni. Még akkor is, ha a fejed tetejére állsz! Az a baj, hogy velem ez nem is egyszer történt meg, és ez mindent felemésztő érzés… A gyerekkorom viszonylag átlagos volt, már amennyire annak lehet nevezni. Sőt, akár még az unalmas jelzőt is lehetne rá használni, hiszen egy kisvárosban az élet mindig ugyanolyan. Minden egyes nap a maga monotonitásával telik el, és mire észbe kapsz, már évek teltek el, és te úgy érzed, hogy még mindig egyhelyben toporogsz, és nem értél el semmit a dédelgetett álmaid közül. Nekem öt éves koromtól kezdve a fő hobbim a rajzolás volt, és idővel kiderült, hogy egész jó vagyok benne. Mire kilenc éves lettem, már arról álmodoztam, hogy majd olyan képeket fogok festeni, amilyeneket a philadelphiai múzeumban láttam. Örültem, amikor megtudtam, hogy az egész család felpakol mindent, és a jobb élet reményében elköltözünk New Yorkba. Még soha azelőtt nem jártam hasonlóan nagy városban, de úgy hittem, hogy majd itt minden jobb lesz. Új ház, új környezet, és új esélyek arra, hogy esetleg közelebb kerüljek az elképzeléseim megvalósításához. A bátyám már nem volt olyan lelkes, mint én. Ő is tervezgetett, de úgy gondolta, hogy jobb volt az otthoni nyugis környezet. Az írók már csak ilyenek, bár akkor szerintem még egyikünk sem gondolta volna, hogy idővel tényleg szerezhet magának hírnevet azzal, hogy pusztán a hobbijának él. Bár pont én beszélek? Mire betöltöttem a tízet, remekül éreztem magam az új házban. Szép volt, bár nem túl nagy, ráadásul az iskolában is akadtak barátaim. Ez azonban sokkal fontosabb, hogy itt ismertem meg egy olyan személyt is, aki később biztos pont lett az életemben. Barát, akire támaszkodhattam, és annál talán egy kicsit több is, még ha soha nem is vallottam be előtte magamnak. Hiába volt eleinte annyira elutasító velem szemben, én valahogy ezt csak kihívásnak tekintettem, és a végén még őt is meggyőztem arról, hogy abból csak jó sülhet ki, ha mi jó viszonyban vagyunk egymással. Sajnáltam, amikor végül elköltöztek a városból, de a kapcsolatot továbbra is tartottuk, és ez némi vigaszt jelentett számomra, arról már nem is beszélve, hogy szerencsére elég nyílt jellemmel rendelkezem ahhoz, hogy ne maradjak magányos sose. A felfedezésem, és a későbbi berobbanásom a művészvilágba, tizenhét éves korom környékén következett be, és állítom, hogy egész New Yorkban nem lehetett volna büszkébb embereket találni, mint amilyenek a szüleim voltak. Boldog voltam, pezsgett körülöttem az élet, és az egészet csak az árnyékolta be, amikor megtudtam, hogy Paul beállt a tengerészgyalogsághoz. A szívemet marta az aggodalom, hogy mi van, ha történik vele valami, de szerencsére mindig tudtam, hogy épségben van, hiszen tájékoztatott róla. A levelezéseink izgalmasnak bizonyultak az immár amúgy is pörgő hétköznapjaimban, és mindig alig vártam, hogy leülhessek, és néhány órát ennek szentelhessek. Az első olyan sorsfordító esemény, ami negatívnak számít, húsz éves korom után csapott le rám. Egyik nap az anyám rosszul lett, és a kórházban megállapították, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved. A világom kezdett darabjaira hullani, a munka nem úgy ment, ahogyan kellett volna, a főiskolán nem voltam képes rendesen teljesíteni, és ha esetleg alkottam is valamit, akkor is komor és baljós hangulatúra sikerült. Sötét színek és tónusok, csupa halál és szenvedés. Ehhez már csak pluszként jött hozzá az is, hogy Paul a leveleiben megváltozott, és ez még nagyobb aggodalomra adott okot. Féltettem őt, féltettem az anyámat, és önző módon még a saját életemet is, nehogy bármi is megváltozzon. Kedvelem a változást, de én úgy vélem, hogy nem szabad túlzásba vinni a sok újdonságot sem. Hosszú szenvedés után anyám egy keddi napon halt meg, alig egy évvel azután, hogy felfedezték nála a kórt. Hiába kezelték és figyelték minden egyes lépését, már túl késő volt ahhoz, hogy megmentsék. A temetés után ismét talpra álltam, elvégeztem az iskolát, és az új kiállításomra is sor került, ami pozitív visszhangot keltett, és az újságokban is elismerő írások jelentek meg velem kapcsolatban. Ez volt a legfontosabb, jobban mondva ennek kellett volna annak lennie, de a gondolataim mindig más irányba kalandoztak, és ez nem éppen szerencsés. Tudom, hogy mennyire vagyok szórakozott, de azt is felismerem, ha valami nem stimmel nálam. Akkoriban már határozottan lappangott bennem valami, de annyira lefoglalt minden, hogy nem akartam orvoshoz menni. Azóta amúgy is viszolyogtam a kórházaktól, amióta kiderült anyám betegsége. A külvilág továbbra is olyan álmodozónak és szertelennek láthatott, mint amilyen azelőtt voltam, de mégis megváltozott valami, amit még a hozzám legközelebb álló rokonomnak, Philnek sem voltam képes bevallani. Aztán jött a hír, hogy apa újranősül, és ez teljesen letaglózott. Valahogy nem voltam képes neki megbocsátani, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy mennyi szenvedésen ment keresztül, és hogy szüksége van a szeretetre ahhoz, hogy ő is túl tudjon lépni a veszteségen. Addig nem alacsonyodtam ugyan, hogy nem beszélek vele, de határozottan eltávolodtunk egymástól, és ez nem volt így jó. Sem neki, sem nekem. Végül akkor derült ki, hogy mi bajom volt már korábban is, amikor egyik reggel még az ágyból is képtelen voltam kikelni, a barátnőm – és egyben ügynököm – pedig véletlenül beállított hozzám aznap. Claire teljesen kiakadt, kihívta a mentőket, és mint utóbb kiderült, jól is tette. Az anyáméhoz hasonló betegséget állapítottak meg nálam, és kiderült, hogy ez örökletes, ráadásul gyógymód sincs rá. Ez volt a második olyan dolog, ami fenekestül felforgatott mindent. Pihenésre volt szükségem, de én mégsem bírtam megülni a fenekemen. Ebbe már kénytelen voltam beavatni a bátyámat, Clairet, és természetesen még Pault is. Másnak azonban nem voltam hajlandó elmondani, és holmi terápiákkal sem akartam magamat kínozni, amik valószínűleg amúgy is eredménytelenül érnének véget. Egy kísérleti gyógymódot még bevállaltam, de ez volt minden. Senki nem tudta, hogy használni fog-e, vagy sem, hogy képes leszek úgy élni, mint előtte, az pedig kizárólag rajtam múlt. Amikor Paul megkért, hogy költözzek Fairbanksbe, erősen elgondolkoztam azon, hogy jót tenne-e nekem megint a kisvárosi élet. Aztán beismertem magamnak, hogy bizony szükségem van mind a nyugalomra, mind a pihenésre, mert New Yorkban már képtelen voltam alkotni. Úgy éreztem, hogy megfojt a város, és szükségem van egy új közegre. Felpakoltam hát mindenem, és a felépülés reményében oly sok évvel később újra költözésre adtam a fejemet. Egy darabig repülővel utaztam, majd vettem egy új kocsit, és azzal vágtam neki az ismeretlen terepnek. Körülbelül háromszor tévedtem el, sok órányi pluszt adtam hozzá az amúgy nem túl hosszú menetidőhöz, de végül megérkeztem. Hogy ezután mi lesz, és végül Paul mennyire fog örülni annak, hogy végre újra láthat, és ténylegesen jelen leszek most már az életében, azt még nem tudom, de az biztos, hogy hamarosan ki fog derülni.
Amiket szeret: - cigaretta - csend - sütemények - csokoládé - régi könyvek illata - az ecset suhanását a vásznon - természet - régi filmek - káosz Amiket ki nem állhat: - erős napfény - kegyes hazugság - pátyolgatás - kioktatás - gyenge férfiak - áporodott, dohos szag - vaksötét - tétlenség - kórházak Rövidtávú célok: Berendezkedni az új helyen, és otthonossá alakítani a házat, valamint végleg felgyógyulni a betegségből, hogy kicsit felforgathassa Paul mindennapjait.
Középtávú célok: Megvetni a lábát az itteni galériák valamelyikében, továbbá újabb maradandó alkotásokat létrehozni.
Hosszútávú célok: Egészségesen élni és saját családot alapítani.