A terem átrendezhető, és különböző felszereléseket és burkolatokat kaphat attól függően, hogy éppen milyen csapat szeretné igénybe venni. Ilyenkor kicsit módosul a nézőtér befogadóképessége is. A meccsek és edzések közötti üres időben civilek is igénybe vehetik a pályát, műkedvelő sportegyesületek is tarthatnak itt edzést, ha megfizetik a bérleti díjat, ami viszont nem alacsony.
Szerző
Üzenet
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Próbálom leplezni a meglepettségemet és egészen jól is megy. Megtanultam már leplezni az érzéseimet. Majd a folytatásra már nem bírom leplezni azt, hogy ez tényleg döbbenetes, hiszen nem tűnik túl idősnek, de a mai fiatalság sokszor képes ilyen téren meglepni az öregeket. Mondhatni ilyen téren visszatértük a régi időkbe, s annyira nem is térnek kell a fiatal szülővé válás okai attól, amik akkoriban voltak. Akkor gondolom már nagyon várod, hogy itt legyek. – mondom neki egy barátságos mosoly keretében, hiszen ha tudom, hogy egy családfőről van szó, akkor nem hiszem, hogy a morfium helyett megcsókolom. Szerintem egyszerűen csak azt mondom neki, hogy legyen nagyfiú és kész. Talán még se kellene azt a vacsorát beütemezni, mert nem akarok félreértésre okot adni, meg azért sose voltam olyan, aki csak úgy ok nélkül belerondítana az amerikai mintacsaládok életébe. Megtettem már, de okkal és máshol, más valakivel. Egyszerűen csak nap. –felelek kurtán és gyorsan a dologra. Eleve nem mindig tartózkodom az irodámban és annak számos oka lehet. Így tényleg jobb, ha előtte inkább felhív. Legalább ő se fárad be feleslegesen. Az élet kiszámíthatatlan és ez igaz az orvos életre is. Rendben. – bólintok sietve, majd pedig elkezdek öltözködni. Nem szeretnék én útba lenni. Így is hálás vagyok a lehetőségért, hogy egyáltalán korcsolyázhattam, de legalább kicsit újra érezhettem azt, hogy hazatértem. Igen, ez olyan, mint amikor az ember szállást keres nyaraláshoz. Nem biztos, hogy az fogadja, mint amit a képek sugallnak. – jól ismertem ezt az érzést. Hiszen lehet, hogy nem sokat utaztam, de én se egyből keveredtem ide Dublinból. Volt egy kisebb kitérőm. Mondhatni kicsit világot láttam és közben tapasztalatokat szereztem, illetve megismertem kicsit jobban a világot. Szerettem volna még egy-két helyre elutazni és remélhetőleg lehetőségem is lesz rá, mert szeretnék orvosi konferenciákra is elmenni, de ez még a jövő zenéje. Itt leszek! – majd figyelem, ahogyan elindul a cuccaiért, én meg mire visszaér be is fejezem a pakolást, illetve az öltözködést. Még talán kicsit hamarabb is. Figyelem a koripályát és közben azon gondolkozom, hogy mikor lesz lehetőségem újra eljönni ide és élvezni kicsit a sportot. Hiszen várnak még rám a hóval borított hegyek is. Muszáj „eltévednem” kicsit a havas tájban. Miért ne, legalább beszélgethetünk egy kicsit nyugodtabb környezetben is. – vágtam rá sietve, majd pedig elindultam lassan mellette. Nem ismertem még annyira a helyet, így rábíztam a döntést. Majd, amikor már igazán későre járt, akkor búcsúztam el tőle és indultam haza, a farkasok közé… Nem volt már kedvem visszamenni az irodába. Az ottani dolgok megvárnak reggelig is.
|| Én is köszönöm a játékot és ezt is nagyon élveztem.
Már régebb óta be kellett volna toppannom, hiszen úgy terveztem, hogy a hazatértem után látogatom meg őt, de persze az élet megint közbe szólt. Először is jött Matt ajándéka, levele, majd pedig az öngyilkossága a szemem láttára. Örültem annak, hogy Rhydian ott volt, de még így is eléggé nehezen bírtam féken tartani az érzéseimet. Ő vitt haza és ő tett ágyba is, hiszen teljesen kiborultam. Egyszerűen a lábaimon alig bírtam megmaradni és a következő két napban ki se másztam az ágyból, csak ha nagyon muszáj volt. A telefonomat is kikapcsoltam, vagy legalábbis lenémítottam, mert senki társaságára nem vágytam. Bárki mondjon bármit, mert mégis úgy érzem, hogy részben én vagyok a felelős a haláláért, s miután a levelét elolvastam még inkább így gondolom. De valószínűleg az se változtatott volna semmin se. Lehet, hogy egykoron szerettem, ahogyan egy apró része a szívemnek, de a gyűlölet és a harag nagyobb volt az irányába, így lehetetlenség lett volna helyre hozni a múltban elkövetetett hibákat. Azt pedig magam sem tudtam, hogy mennyire jó ötlet az, hogy csak úgy betoppanok a múltam egy másik darabkájához, de reménykedtem abban, hogy nem fog ez is balul elsülni, hiszen még így is eléggé ingoványos talajon sétáltunk. Reménykedtem abban, hogy sikerül legalább helyrehozni a barátságunkat, vagy azt a fura és lökött kapcsolatot, ami minket jellemez. Legalábbis az új év hajnalán történt beszélgetés ezt sugallta. Rhydiannak szóltam előre, hogy átruccanok a másik városba, legfeljebb egy vagy két napról lehet szó. Ha az öcsém, Duane belement, akkor először vele találkoztam a megérkezésem után és eltöltöttem el egy kis időt, hiszen már annyira régen láttam és legalább láthatta, hogy jól vagyok, legalábbis testileg, a lelki dolgokat pedig eltitkoltam előle. Nem akartam azt, hogy aggódjon irántam. Főleg így, hogy megint külön városban élünk, de legalább egy földrészen már. Sietve indultam a Carlson Center irányába, mert biztos voltam abban, hogy itt tölti lassan mindenidejét, hiszen még mindig tart a szezon, s ahogy egyre közelebb értem már hallottam a hangját is, mire sietve nyitottam be, de ügyeltem arra, hogy ne csapjak zajt. Szerintem még a tolvajok is megirigyelhették volna azt az osonást és hangtalanságot, amit leműveltem, majd sietve teremtem mögötte, mit sem törődve azzal, hogy éppen miként nyúzza a csapatát, vagy mit magyaráz nekik. Ha esetleg játékos észrevett, akkor mutattam neki, hogy „Shh”, majd a kezem végül Jackson szemére siklott és elváltoztattam még kicsit a hangomat is. – Kukucs, megjött a húsvéti nyuszi kicsit korábban. – s igyekeztem elfojtani a kuncogásomat. – Akarom mondani, hogy meglepetés! – s ekkor egy apró kuncogás elhagyta az ajkaimat, ha pedig lefejtette a kezét arcáról, esetleg kitalálta azt, hogy ki toppant csak így be, akkor mosolyogva pillantottam rá, majd megöleltem őt, ha engedte.
Lassan a vége felé közeledik a hokiszezon, már egy hónapon belül a finish, én pedig nem mondhatnám, hogy túlzottan meg lennék elégedve a fiúk teljesítményével. Nem mint ha annyira siralmas lenne a színvonal, amit hoznak, de na, legyünk őszinték, ha végre összekapnák magukat és beleadnának apait-anyait, menne ez még sokkal jobban is. Nem értem, hogy miért fogják vissza magukat, vagy nem mernek játszani, félnek, vagy tudja a halál, mindenesetre így, hogy holnapután ismét egy meccs keretében lépünk hazai pályára, igyekszem a lehető legjobban orvosolva a problémát. A csütörtököt pihenőnapnak szánom számukra, cserébe viszont ma a lelket is kihajtom belőlük. Hiába, hogy mostanában alig vannak egyetemi óráim, a meccsekre való felkészülés miatt sokszor még munkaidőn túl is maradok, abban reménykedve, hogy nem puszta időpazarlás. Így hát csak a pálya szélén állva hol az utasításokat kiabálom be a jégre a fiúknak, hol a sípomat fújva és heves kézmozdulatokkal gesztikulálva próbálom jelezni nekik, hogy nem lesz jó, amit csinálnak... már megint nem. Épp a sípomba fújva adok jelt arra, hogy mehet tovább a játék, amikor egyszer csak elsötétül a kép, mielőtt pedig még reflexből támadhatnék, meghallom az oly ismerős hangot felcsendülni, én pedig nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el. - Ejha, ezt nevezem aztán meglepetésnek, nyuszikám. - feleltem vidáman, majd ahelyett, hogy a szemeim takaró kezeit toltam finoman arrébb, inkább hátranyúlva én is az arcát kezdtem tapogatni, vagy inkább oldalt, a füle környékét. - Nyuszi létedre elég kurták a füleid, nem mondták még? - kérdezek vissza, majd szép lassan magam is megfordulok, arrébb tolva a kezeit, hogy lássak is valamit, ha eddig nem vette volna el őket. - No és ha már húsvét, hol a tojás? Meg a kulics? - kérdeztem rá a híres-neves orosz húsvéti kalácsra, egy pár évet ő is eltöltött az országban, úgyhogy nem létezik, hogy ne kóstolta volna, vagy legalább hallott volna róla. Az ölelését viszonzom, ám aztán némi elnézést kérve fordulok ismét a pálya felé, síppal jelezve kedves csapatomnak, hogy a figyelmüket szeretném. - Már úgy is csak bő 10 perc van hátra, úgyhogy ha lehet, kéz- és lábtörés nélkül fejezzétek be a játékot, utána pedig levezetésként 250-250 fekvőtámasz és felülés mindenkinek. Ha ezzel megvagytok, akkor mára ennyi, és mielőtt még azt hinnétek, hogy nem figyelek, szólok... akit csaláson kapok, az kap még mellé 500-at, és a pénteki meccset is kispadról nézheti végig. Na hajrá! - intettem nekik, majd ha nem volt kérdés – naná, hogy nem volt, szinte soha sincs – akkor már fordultam is vissza Prim felé, az edzői pad felé intve. Ott legalább egész kényelmesen tudunk ülni, és a szememet is rajta tarthatom a csapaton. - Még nem is meséltél róla, hogy milyen volt a kis világkörüli turnétok. Mi újság az ország másik felében? Meg az Óhazában? - dobtam be az első témát, ami eszembe jutott, ha már az sms-ezések alatt is átjött az, hogy mennyire unja, hogy mindenki túlaggodalmaskodja a Teremtőjével történt balesetét, sérüléseit. Amúgy is, szemmel láthatóan kutya baja.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Fura, hogy mind a két várost más ok miatt kerülném, de most jelenleg még ide is szívesebben jöttem annyi hónap után, mint hogy újra otthon maradjak. Úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis szabadságra, egyszerűen csak menekülni akartam, hiszen nem csak majdnem meghaltam, hanem valaki meg is halt a szemem láttára és talán annyira nem is rázott volna meg, ha nem egykoron közel álló személy tette volna ezt, vagy legalábbis nem ennyire vágott volna taccsra. Minden erőmmel azon voltam, hogy legalább most ne mutassak abból semmit se, hogy mennyire nem vagyok valójában pazarul, hiszen nem sírni jöttem, hanem kicsit kikapcsolni és találkozni egy régi kedves ismerőssel, vagy valami olyasvalakivel. Már eleve vicces látni azt, hogy miként kínoz másokat, vagy miként beszél velük annyira kedvesen, hiszen ritka pillanat az, amikor így viselkedik, de úgy néz ki, hogy a fiúknak sikerül elérniük még ezt is nála, viszont legalább nem árulnak el, hiszen úgy tesznek, mintha ott se lennék, így a tervem szerencsére beválik. Attól nem tartottam, hogy cserébe pofont fogok kapni, hiszen a reflexeim még mindig feltehetőleg jobbak, mint az övéi, vagyis remélem, így valószínűleg ő kötött volna ki a földön. Szavaira elmosolyodom, de még mindig sikerül visszatartanom a nevetésemet, majd amikor elkezdi az arcomat, vagyis a fejemet tapizni, akkor picit elkuncogom már magamat, hiszen míg mások általában a kéz alapján szokták kitalálni ő inkább az arcomat vette célba. - Vannak egyedi és igazán cuki nyuszik is, akiket pont ekkora füllel szeretnek. – szólalok meg jókedvűen, majd hamarosan a kezem lekerül róla és szembe fordul velem. Még mindig mosolyogva figyelem őt, majd a kérdésére elnevetem magamat. - Tudomásom szerint még nem locsoltál meg, így a tojás se jár. Azt meg ott jó venni, mármint a hazájában és emlékeztetnélek, hogy én nem ott jártam. – felelek még mindig jókedvűen, majd hamarosan elszabadul a „pokol”. Sietve fordul vissza a srácaihoz és adja ki a feladatott. Én csodálkozva hallgatom azt, amit mond és egy pillanatra még a szemöldököm is feljebb csúszik, hiszen nem babusgatja őket, ez tény. Nem is gondoltam, hogy ennyire szigorú edző lenne. - Azért élni is hagyod őket, vagy meghalni is csak óvatosan szabad? – kérdezem tőle kicsit csipkelődve, majd követem őt a kispadhoz, miközben a fiúkat nézem, ahogyan játszanak. Régebben is sokszor néztem a játékukat, csak akkor annyi volt a különbség, hogy az edzőjük még játékos volt és az ő csapatukat figyeltem a legtöbbször, hogy miként játszanak. - Nem igazán volt lehetőségem rá, történt egy-két dolog. – harapom el a dolgot, mert nem erről kellene beszélni. – Amúgy ugye nem zavarok? Ha még kínozni akarod őket, akkor szólj és leszek a nézője, majd utána beszélgetünk. – mosolyodom el barátságosan, mert nem szerettem volna semmit se megzavarni. – Amúgy még mindig képes magával ragadni Párizs, s imádtam ott lenni. Legszívesebben még tovább is maradtam volna, de sajnos jönni kellett haza. – biggyesztem le az ajkaimat, majd egy apró barna tincset a fülem mögé simítok. – New York pedig még mindig annyira őrült, mint régen volt. Sokan élnek még ott a régiek közül is, egy-kettővel összefutottam az egyik bárban. – teszem hozzá óvatosan, majd sietve nyúlok a táskámhoz. – Mielőtt elfelejteném, ezeket neked hoztam. – s azzal egy borítékot adok át első körben, amiben régi képek vannak róla, a csapatáról, a győzelmeikről. A közös képeinket kiszedtem, hiszen nem akartam újra kezdeni a múltkori beszélgetést, se vitát. Egy képen voltam rajta, de azon még sok más barátnő is szerepelt. Amolyan csapatfénykép volt… - Veled mizus? Mióta lettél te a Kínzok királya? – kérdeztem tőle poénodva, majd picit a fiúkra pillantottam, hogy értse a dolgot.
- Lehet, de a nyuszik nagy fülekkel az igaziak. Bááár, ahogy így elnézlek, a lapátfogak is hiányoznak, meg... - hagyom félbe a mondatot, helyette inkább kissé oldalra dőlve vetek egy pillantást a feneke felé, hogy vegye a lapot. - Hát figyelj, ezen aztán ne múljon, választhatsz a férfi és a női öltöző között, zuhany az van mindkettőben, de aztán ne nekem panaszkodj, hogy nem hoztál száraz váltás ruhát magaddal. - pillantottam rá komoly tekintettel, mert ha annyira ragaszkodik hozzá, ez legyen a legkevesebb, kitelik tőlem ilyesmi húzás minden gond nélkül. Igaz, abban már kevésbé vagyok biztos, hogy eljutnánk-e egyáltalán a zuhanyzókig, ha nagyon kapálózna, vagy nem akarná, lévén csöppet erősebb mint én, de... majd meglátjuk. - Azt nem venni jó, hanem sütni, és emlékeim szerint egész ügyes vagy a konyhában. - sandítok rá, bár tény, hogy valami ritka pepecselős, macerás ennek a kalácsfélének az elkészítése. De attól még finom, tagadhatatlan. - Most szezon van, nincs idő ilyen cseprő-apró dolgokra. - legyintettem színpadiasan, aki élni meg meghalni szeretne, legyen szíves február utánra időzíteni, és nem az én dolgomat nehezíteni. Gyorsan ki is adom nekik az utasításokat, nagy fiúk már, megy nekik egyedül is. - Remélem, hogy semmi rossz. - abból kijutott bőven az elmúlt időben, meg amúgy is ráfért már Primre, hogy végre valami jó is történjen vele. - Nem, dehogy! Papírforma szerint már egy órája vége az edzésnek, csak mivel nem voltam elégedett a teljesítményükkel, úgy döntöttem, hogy ráhúzunk egy kicsit. - vontam vállat, ha csak félgőzzel hajtanak a pályán, akkor megszokhatták már, hogy kétszer annyi ideig nyüstölöm őket, nem itt kell spórolni az energiával. - Képzelem, jó érzés hazatérni az ember szülőhazájába... vagy oda, ahonnan a gyökerei származnak. - jegyeztem meg ábrándosan, mert igaz, én nem Oroszországban születtem, hanem már itt, New Yorkban, de nekem is kész kikapcsolódás volt, akárhányszor a nagyiéknál nyaraltunk. - New York jó hely, sosem lehet megunni. - értettem egyet vele - Nocsak, például? Kikkel? - kérdezek vissza, hátha éppenséggel valami közös ismerős, ami azt illeti, akad belőlük egész sok, lévén az egész csapatomat ismerte anno.... amikor azonban meglátom a borítékot, csak kérdő tekintettel veszem el tőle, majd veszem ki a benne lapuló képeket. - Wow... szinte már el is felejtettem, hogy ilyenek is vannak. - pörgettem gyorsan végig őket, csak egy-egy csoportképnél időztem el hosszabban, ahogy az ismerős arcokat fürkésztem a fotókon. - Nos, köszönöm! Maya biztos kíváncsi lesz rájuk, múltkor úgy is valami fénykép miatt rágta a fülem... - csóválom a fejem, amikor pedig visszakérdez, csak megvonom a vállam. - Minket sem kíméltek annak idején, én miért finomkodnék velük? Lehet, hogy kemény az edzés, de az ő javukat szolgálja. - magyaráztam komolyan, majd, hogy ne csak a munkáról legyen szó, én is beszámoltam kicsit részletesebben is. - Lassan vége a szezonnak... Maya már alig várja, múltkor is megkaptam tőle, hogy milyen keveset vagyok otthon. - tártam szét a kezem, mert mit tehetnék? Ez a munkám, ezzel jár... - Ráadásul így karácsony után egyfajta honvágy is előjött nála, szóval képzelheted... Amúgy más különös nem nagyon történt, megvagyok, elvagyok. - vontam vállat, mert olyan szempontból tényleg nincs sok változás, hogy időm nagy részét még mindig a munka teszi ki. Gondolom, arra meg ő sem kíváncsi, hogy napi szinten milyen az időbeosztásom, vagy otthon épp milyen filmet néztünk meg.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Egy apró kuncogás hagyja el újra az ajkaimat, majd megrázom picit a fejemet. - Nos, lehet hogy a nyuszi helyet magát az ordast hoztam magammal. – szólaltam meg játékosan és egy hasonló sokat sejtető pillantás keretében, mint amilyennek ő nézett pár perccel korábban. – Tudod néha a látszat csal. – kacsintok rá játékosan, majd újra a játékosaira téved a pillantásom. - Mit is mondtál, hogy mikor végeznek? – pillantok vissza rá ártatlanul, miközben a mosolyom egyre szélesebbe lesz. – Ha lehet kérni azt várjuk meg és véletlenül a férfi öltözőbe toloncolj be. – majd a nyelvemet is játékosan kiöltöm rá, majd közelebb lépek hozzá. – Ahhoz, hogy megfürdess még mindig korábban kell felkelned, így sok sikert hozzá. – ohh, nem hagynám magamat annyira könnyedén, de ha kell, akkor feláldozom magamat a „jó ügy” érdekében és véletlenül a fiúk zuhanyzójába sétálunk be, mert az edzőjük ilyen kis „gonoszka”, hogy megfürdeni a frissen jött jövevényt. – Majd szépen pislogok, akkor biztosan valaki majd megsajnál. – teszem hozzá még egy huncut mosoly keretében, hiszen tudja jól, hogy mire képes eme őzike szempár. - Hmm, ha jó kisfiú leszel, akkor talán kapsz olyat. – mosolyodom el barátságosan, hiszen tényleg szeretek sütni, de olyat még sose csináltam, vagy csak már túl régen. Mindegy is, hiszen Húsvét még messze van, addig sok minden történhet. - Milyen kegyetlen valaki. – nevetem el magamat, de előtte még igyekszem adni a komolyat és még egy rosszalló pillantást is kap mellé. Bár sejtem, vagyis remélem, hogy tudja, hogy az egész csak poén. Hamarosan pedig helyet is foglalunk, majd véletlenül kicsit elszólom magamat, de ilyen az én formám. - Nos, tudod jól, hogy az élet imádja csőstül hozni a bajt. – majd megrántom a vállaimat, mert arra még mindig képtelen vagyok, hogy ilyen téren hazudjak neki. Így marad inkább a „sejtelmes” fogalmazás, de az jó, ha ideáig nem jutott el az a hír, hogy egy farkas meghalt a szomszédságban. Bár fogalmam nincs, hogy mennyire szoktak elterjedni az ilyen hírek, ahogyan azt se, hogy mi lett Matt testével. Valahogy képtelen voltam még letámadni ezzel Rhydiant. - Ohhh, értem. Akkor szegény ők. Ha így kínzod őket, akkor nem csoda, ha hullák a meccsekre. – természetesen ezt se úgy mondom, mint aki ki akarja osztani őt. Inkább csak amolyan módon mondom, hogy valakinek meg kell védenie a fiúkat is. S semmi több. Nem akarok ilyenről veszekedni, hiszen fogalmam sincs az edzőségről, így kotnyeleskedni se akarok. - Igen, az volt. Tudod, régebben magam mögött akartam hagyni a múltam, az emlékeim miatt, mert fájt visszatérni, de most mégis az a hely hozta meg részben a gyógyírt a sebeimre és tényleg még hetekig maradtam volna – mennyivel jobb lett volna maradni, ha tudom, hogy Matt fejbe lövi magát előttem, akkor haza se lehetett volna ráncigálni. – de minden jónak vége szakadt egyszer. Jó érzés volt újra az anyanyelvemen beszélni. S hagyni, hogy semmi se érdekeljen, csak beszippantson a város. – áradozom tovább és láthatja a szemeimben, hogy tényleg jó emlékek jutnak most eszembe, amikor erről beszélek. - Meg se lepődök, hogy ennyire ama város pártját fogod ilyen téren. – öltöm ki rá a nyelvemet rá újra játékosan. – Ott volt Bryan, Ryan, Artyom, vagy valami ilyesmi a neve. Tudod az övét régebben is elfelejtettem. Meg még egy-ketten. Nem szoktál velük beszélni? Hiányoltak téged. – jegyzem meg könnyedén és remélem nem baj, hogy erről beszélgetünk, de kár lenne tagadni, hogy ismertem az ottani csapatát. Biztató mosollyal pillantok rá, hogy nem fogja megenni őt a boríték tartalma. - Remélem nem baj, csak most elhoztam mindegyik fényképemet és gondoltam örülnél nekik, ha lenne neked is belőle. Kicsit kiválogattam, remélem nem gond. – értheti úgyis, hogy nem az összes kép van itt, illetve úgyis, hogy a mi képeinket kivettem belőle. Fura érzés volt viszont látni minket, de ami elmúlt, azt elmúlt és nem ragaszkodhatok foggal körömmel utána. Egyszerűen csak tudni kell elengedni is, még ha eleinte fájt is, nem is kicsit… - Nos, akkor még időben hoztam őket. – mosolyodom el újra, majd egy barna tincset a fülem mögé igazítok és a pályát figyelem rövid időre. - Ebben biztos voltam, hogy okkal teszed és csak viccnek szántam azt a nevet. – adok választ a korábbi kijelentésemre, mielőtt még megenne érte. Kíváncsian hallgatom azt, amit mond, de mégis úgy érzem, hogy nem ez a teljes igazság, hogy valami megváltozott. Legalábbis a szavai ezt sugallják, de magam sem értem, hogy mi. - Akkor ezek szerint kicsit javult a helyzet köztetek? – utalok Mayás kijelentésére, bár ha ő máskép érti, akkor az már az ő dolga. - Honvágy? Lemaradtam valamiről? Elvagy? Megvagy? Miért érzem úgy, hogy ez annál sokkal többet jelent, mint amennyit elárulsz? – kérdezek vissza óvatosan és kíváncsian. Fogalmam sincs, hogy pontosa mire akartak utalni ezek a szavak, de nem is nőből lennék, ha most nem kérdeznék vissza.
- Na szép... álruhába bújt farkas, nesze neked... - csóválom a fejem, úgy tűnik, a báránybőr már túl snassz nekik, amikor azonban rám kacsint, csak röviden felnevetek. - Ó, pont én ne tudnám? - döntöm kissé oldalra a fejem, mert emlékeim szerint ő sokkal meglepettebb volt, amikor leesett neki, hogy őrző vagyok, nem egyszerű ember. Amikor pedig visszakérdez az edzés kapcsán, már épp szóvá tenném, hogy igazából nincs időkeret, rajtuk múlik, de amin meghallom, miért is érdekli ennyire, csak felciccenek szép csendesen. - Ejj, ejj... mondanám, hogy ha eleve tudnák, hogy te várod őket odabent, belehúznának, aztán rekordidő alatt lenyomnák a maradék feladatot, de... mondd nekik te, ha szeretnéd. Ha én tenném, még azt hinnék a végén, hogy rendszert csinálunk az ilyesmiből. - közöltem vele nemes egyszerűséggel, mert kétlem, hogy ennyire bevállalós lenne, cukkolásnak viszont simán jó. - Mellesleg lehet, hogy egyedül nem sokra mennék ellened, de 10-15 ember ellen lehet, hogy te se sokat tudnál kezdeni, hacsak nem akarod lebuktatni magad. - emlékeztettem erre az aprócska tényre, ráadásul nekünk se kell kétszer mondani, ha valami szivatásról van szó, ugrunk elsőre is! Még csak az sem számítana jelen esetben, hogy az edzőjük vagyunk, kaptam ám én is bőven tőlük, pláne az első hónapban, ahogy idekerültem. Bár, azóta is volt már rá példa... - Én mindig jó vagyok. - kértem ki magamnak, ám ahogy utalt rá egy sort, hogy nem épp jó dolgok történtek vele, csak elhúzom a szám. - Szeretnél róla beszélni, vagy inkább ne is érdeklődjek? - kérdeztem rá, biztos ami biztos, mert ha szeretné, nekem nyugodtan elmondhatja, meghallgatom, még ha segíteni nem is biztos, hogy tudok, ellenben ha mindenki ezzel nyaggatja, képzelem, hogy a háta közepére sem kívánja az egészet. Ez bizony csak rajta áll, én nem fogom erőltetni. - Akkor miért nem maradtál még? Nem mint ha zavarna, hogy visszajöttél, de érted... gondolom, hogy nem lett volna olyan bonyolult megoldani, meg a pénz szűke miatt sem kell különösebben aggódnotok. - nem mint ha valaha is vájkáltam volna az anyagi dolgaiban, de tekintve, hogy vérfarkas, és majd’ 100 éves, gondolom, bőven volt ideje spórolgatni, gyűjtögetni. - Jó lesz az, csak a hangsúly van máshol. - mosolyodok el, ahogy meghallom egykori orosz csapattársam nevét, majd ki is javítom, hogy ejtette mindig... igaz, megértette ő akárhogy, volt ideje hozzászokni, hogy milyen nyelvtörő a néve az amerikaiak számára. - Igazából nem sűrűn, de... valamikor majd felhívom őket, hogy mi újság feléjük. - jegyeztem meg halvány mosollyal a képemen, mert... ők is hiányoznak, meg az egész csapat, a meccseink, az edzések, a közös ökörködések... De sajnos a balesetem miatt, ha a városban maradtam volna, sem lennék ugyanúgy a része mindennek, mint azelőtt. - Jaj nem, dehogy is! Örülök neki. Igazából túl sok fényképem sosem volt, anyám az aki olyan lelkesen gyűjtögette őket. - no meg nagyanyám, a válogatásra meg hogy is lehetne panaszom? Több hónapig volt Prim a fotósunk, képzelem, hogy egy egész doboznyi képe lehet még valahol, nem csupán egy borítéknyi... Nem is várom el, hogy mindről másolatot készíttesen. Igaz, az feltűnik, hogy a közös képeket is kiszedte közülük, legalábbis, hogy még csak véletlenül sem került egy se közéjük, de végül ezt is szó nélkül hagyom. - Reméltem is. - pillantottam fel rá, ahogy visszacsúsztattam a képeket a borítékba, mielőtt még megsérülnének, aztán csak hümmögtem párat a következő kérdés hallatán. - Mayával igazából mindig is egész jól kijöttünk... kivéve, amikor huszadszor akarja megnézetni velem ugyanazt a rajzfilmet, de na... - teszek hozzá nevet is a biztonság kedvéért, amikor pedig a semmitmondó kis válaszomra kész kérdéstenger zúdol rám, csak némileg megszeppenve kapom fel a fejem. - Mert túl akarod bonyolítani? Vagy mert mást vártál? Azt azért nem mondom, hogy minden szép, minden jó, mert... nem az. - nézek rá kissé gyanakodva, hogy mit kell ezen úgy kiakadni, de aztán inkább mesélek - Vagy nem is annyira honvágy, mert nem akar visszamenni az előző nevelőszüleihez, csak... ő azt hitte, hogy ha idejön hozzánk New Yorkba, akkor egy csapásra egymásba szeretünk az anyjával, összeházasodunk, aztán élünk boldogan, mint valami mesében, de ez a valóság, és nem a Disney univerzum, szóval... kissé letört a lelkesedése. - tártam szét a kezem, mielőtt visszaejtettem volna a térdemre őket.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Így sokkal izgalmasabb, nem? – kérdezek vissza mosolyogva, s egy aprót még alsó ajkamba is beleharapok, majd elnevetem magamat az újabb kérdésén. Kérdésére csak egy sokat mondó pillantással felelek, hiszen mind a ketten tudjuk erre a választ, így kár lenne eme költői kérdésre szavakkal választ adni. - Pedig lehet, hogy ezzel jobb teljesítményre sarkalnád őket, nem gondolod? – kérdezek vissza játékosan, majd amikor meglátom a pillantását. Igen, azt, amelyik azt sugallja, hogy nem merem, akkor csak kikerekednek a szemeim – Ohh, szóval nem merem? Akkor ide nézz! – szólalok meg kissé durcásan, hiszen tudja, hogy mekkora őrültségekre vagyok képes. – Fiúk, egy kis figyelmet kérnék! – üvöltöm el magam, majd egy huncut mosoly keretében pillantok a jó öreg régi ismerősömre. – Ha valaki rekordidő alatt véghez viszi a mai feladatot, akkor jutalomban részesül. Viszont ha az egész csapat is megdönti a rekordot, akkor büntetést szabhat ki az edzőre az egész csapat, amit teljesítenie kell. – majd egy önelégült mosoly keretében paskolom meg játékosan Jackson mellkasát. – Nos, remélem elégedett vagy. – s ártatlanul pillantok fel rá. Tudom, hogy az ő részéről nem volt szó, de nem is én lettem volna, ha nem teszek így. Kell neki úgy néznie, hogy „úgyse mered nézéssel”. Most megkapta a magáét. - Pff, ebben igazad van. Van köztük más őrző is, mert farkast nem érzek. – jegyzem meg könnyedén, hiszen csak tudja, hogy kikből áll a csapata. Így legalább tudom, hogy kikkel nem kell annyira vigyáznom, ha esetleg valamelyik fiúka tényleg rekordot akarna dönteni. Bár nem hiszem, hogy annyira csábító ajánlat lennék. Főleg, hogy semmi konkrétumot nem mondtam. - Még szerencse, hogy jól megépítették ezt a csarnokot. – vágok vissza ártatlanul a szavaira. Még, hogy mindig. Néha olyan tud lenni, mint a kisördög, de ennek ellenére remek társaság tud lenni, még akkor is, amikor olyan, mint egy nagycsecsemő, mert éhes. - Tényleg érdekel, vagy csak jófejségből kérdezed? – kérdezek vissza, ami talán érthetetlen jelenleg, mert régebben meg se fordult volna a fejemben ezt a kérdést feltenni, de annyi minden történt velük az elmúlt hónapokban, hogy talán még se annyira meglepő, hogy megkérdezem ezt. Ha tényleg érdekelte őt, akkor kicsit hadarva, de elmondtam, hogy mi történt a visszatértünk után. Nem vágytam sajnálatra, egyszerűen csak bíztam benne, meg ő látta azt is, hogy mi történt akkor, amikor majdnem meghaltam, így valószínűleg ő érti a leginkább azt, hogy miért érintett a történtek ellenére is eléggé szarul. Nem lehet csak úgy eltörölni senkit se, akit egyszer igazán szerettünk… Senkit… - Mert a másik városból se távozhatunk csak úgy szó nélkül és Rhydian élete itt van, vagyis ott. Egyedül meg nem szerettem volna maradni, az már nem lett volna olyan. – szólalok meg sietve, hiszen ha Rhydian szeretett volna maradni és megoldható lett volna, akkor biztosan maradtunk volna. Jó volt az év első három hetét távol tölteni mindentől. S gondolom neki is, viszont vannak kötelezettségei, amik alól nem bújhat csak úgy ki. – Talán még majd visszamegyünk oda, vagy elutazom én rövid időre, hiszen én csak egy aprócska porszem vagyok a város kavalkádjában, majd eldől, hogy mi lesz. - rántom meg a vállaimat. - Hiába éltem ott, még mindig nem könnyű. Azt hiszem picit berozsdásodtam. – nevetem el magamat, hiszen régebben se ment könnyedén az orosz barátunk nevének kiejtése, de szerencsére nem csak én bénáztam mindig el, így már megszokta a furán kiejtett nevét is. - Annyit viszont elárultam, hogy edző vagy és bolondítod a nőket. – természetesen az utolsó nem volt igaz, de nem bírtam megállni, hogy ne húzzam az agyát. Mindenki tudta, hogy viharos volt a kapcsolatunk, így talán nem is volt meglepő, hogy azóta már külön utakon vagyunk a régi ismerősök számára. – Üdvözölnek. Mielőtt még elfelejteném átadni, meg egy nagy ölelést is küldenek. – teszem hozzá sietve. - Köszi, én nem vagyok ő, de mégis sok képem van rólad, rólatok. – nevetem el magamat, hiszen szép dolog, hogy azt mondja, hogy csak az édesanyja gyűjtötte a képeket. Azt hiszem neki is mondtam múltkor, hogy a legtöbb kép megvan, csak nem voltak eddig előhívva. De most kivételt tettem, mert bíztam abban, hogy örülni fog nekik. - Nem is olyan vészes, a mesék jók. Legalább újra élheted a gyerekkorod, bár, te sose nőttél fel igazán. – de tényleg. Ő olyan néha, mint Péter Pán, aki sose nőtt fel. A válaszán felhúzom picit a szemöldökömet, majd egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, de mielőtt megszólalhatnék elkezdd mesélni, mire kíváncsian hallgatom őt, majd megrázom picit a fejemet. – Állj, légyszi! – vágok közbe, majd egy pillanatra elgondolkozom. – Most a honvágyat nem magadra értetted? Meg miért lenne a lányodnak honvágya, ha nem is akar visszamenni? Ez most csak számomra tűnik zagyvaságnak és olyannak, mintha valamiről el akarnád terelni a szót? Na, meg kicsit nyugodtabbnak is tűnsz. – nem akarom az ebet a karóhoz se kötni, de azért farkas vagyok és jól szimatolok, majd végül kicsit közelebb csúszok hozzá, s megfogdosom az arcát, majd ha hagyja akkor a haját is megbirizgálom. - Ha tudom, hogy most éled a hippi korszakod, akkor hozok neked Párizsból fésűt. Vagy esetleg csövesnek akarsz öltözni idén? – kérdezem tőle játékosan, s nem bírom megállni nevetés nélkül se. – Az otthoniak mit szóltak eme kinézethez? Mármint tudod Nonó, vagy neki még mindig mindegy, hogy miként festesz? – kérdezem kíváncsian, hiszen mégis csak egy fedél alatt élnek, aztán ki tudja, hogy mekkora a harci helyzet otthon. Főleg, ha kiderült, hogy miattam hasonlít Csubakkára. – Amúgy van egy rossz hírem, hogy Csubakka szerepéről lekéstél, de halljuk mit kérsz cserébe, hiszen nyertél. – adom meg magamat, s még megadóan a kezemet is feltartom.
- Hékás, nem egy rakás kutyáról beszélünk, hogy csak jutalomfalat ellenében hajlandóak bármit is felmutatni. - kértem ki a csapatom nevében is, de ha már jobb teljesítményre sarkallás, igazán elegendőnek illene lennie a kupagyőzelemnek, vagy ha ilyen magasra nem is tesszük a mércét, legalább a meccs előtti pihenőnapért összekaphatnák magukat, igazán... - Nem hát. Nyuszi vagy, McFly. - idéztem a híres filmből, utalva a mostani belépőjére is, arra meg, hogy vissza is kérdez, csak egy lesajnáló pillantással cukkolom tovább. Miért, mered...? Csak egy lépést hátrálva, bajszom alatt somolyogva hallgatom végig, ami műsort levág a fiúknak, a háta mögött „asszisztálva” a lelkes beszéde mellé... amikor a jutalmat említi, csak rá mutatok, hogy a csapatom is vegye a lapot, amikor azonban szóba kerül az, hogy esetleg az én szivatásom is ott lehet a díjak között, mint főnyeremény, nos... az ujjamat a nyakamhoz illesztve, majd szép lassan elhúzva utalok rá, hogy csak próbálják meg, és addig éltek. - Hogy én? Teljes mértékben. - vigyorgok vissza Primre, mert ő még nem tudja azt, amit én, hogy már hány órája hajtom csóri srácokat a jégen, szerintem annak is örülnek, ha bírják szuflával a feladat végéig, nem hogy még itt rekordokat döntsenek. Azt inkább az edzés elején szokás, nem a végén. Mindenesetre azért a zsebembe nyúlva elővarázsolom a stopperem, elindítva, mielőtt szó érné a ház elejét. Másfelől meg imádtam, hogy ennyire hasonló személyiséggel áldott... vagy vert meg minket az élet, nézőpont kérdése, mert bár egymást nehezen viseltük hosszú távon, de legalább egész jó érzékkel sikerült rátalálni a gyenge pontjaira. Mint mondjuk a fordított pszichológia. - Az egy másik csapatomban volt, csak egész hamar lemorzsolódott tőlünk. Tudod, a mai fiatalok, nem bírják úgy a kiképzést. - utaltam Harrisre legyintve, amennyire bosszantott régebben, hogy pont Naomi akkori pasijának voltam az edzője, mára már szinte esembe sem jut, hogy bizony ő is volt már ezen a pályán. - Ugye? - paskolom meg a hátam mögött a palánkot, amikor azonban visszakérdez, csak kissé megrökönyödve pillantok rá. - Ez meg milyen kérdés már? - csóválom a fejem, de mielőtt válaszolhatna, már folytatom is - Azért, mert érdekel. Ha csak jófejségből tenném, inkább nyomnék a kezedbe egy szelet csokit, mondván rád férnek a boldogsághormonok, aztán közölném, hogy fárassz mást vele. - és mivel láthatja, hogy csoki sehol, így reménykedek benne, hogy nem fogja félreérteni, mert valóban érdekel. Amikor pedig elkezdi darálni, hogy mi a helyzet, a korábbi poénkodásnak nyoma sem marad az arckifejezésemen, mert... - Húha... hát ez elég kemény. Részvétem. - jegyzem meg csendesen, mert akármennyire is szerette vagy utálta, attól még a Teremtője volt, aki farkassá változtatta, szóval nem elhanyagolható személy az életében. Annyira meg már ismertem, hogy nem azért mondta, mert pont az én sajnálatomra vágyna. - Mondjuk az is igaz... - értek egyet vele egyet, hisz hogy is felejthettem el a Teremtőjét... amikor azonban szóba kerülnek az egykori csapattársaim, egészen jó kedvre derülök ismét. - Azt nem csodálom, a francia után nem túl könnyű az orosz. Bár fordítva sem, én is mit össze kínlódtam a suliban a kiejtéssel... - emlékszem, a tanáromat mennyire ki tudtam akasztani a jó kis darabos, szlávos akcentusommal, az elvált duruzsolós francia helyett... - Milyen kedves tőled. Képzelem, hogy fogadták, pont őled. - pillantottam rá - És mondanám, hogy én is ölelem őket, de... gondolom csak ezért nem mész vissza, úgyhogy majd bepótoljuk, ha arra járok legközelebb. - tettem hozzá, a mentegetőzésére meg csak legyintek. - Még jó... mégiscsak a fotósunk volál. - hülyén is venné ki magát, ha annyi hét, hónap után alig lene pár képe. Amikor megállít, csak kissé értetlenül nézek rá, de azért abbahagyom a magyarázkodást, hogy amikor ismét visszakérdez, csak néhány heves kézmozdulattal jelezzek, hogy kissé sikerült félreértenünk egymást. - Neeem, dehogy is, nekem miért lenne? Lassan egy éve itt élek. Maya meg.... na jó, a honvágy tényleg nem a legjobb kifejezés, csak nem tudom, van-e rá másik, találóbb... Nem is annyira New York hiányzik neki, inkább az az életforma, vagy családi kép, amit eddig látott. Vagy valami hasonló, nem sosem voltam nagy pszichológus... - vontam vállat, arra meg, hogy nyugodtabbnak tűnök, mit mondhatnék? Az is vagyok, már ami az otthoni dolgokat illeti, a munka kapcsán meg rágom tovább a kefét, hogy milyen eredménnyel fogjuk zárni a szezont. - Csak nem tréfarépát reggelizett valaki? - kérdezek vissza a cukkolódására, amikor meg szóba kerül Naomi, csak megvonom a vállam. - Akárcsak te, ő is elhalmoz hasonlóan kedves bókokkal. - felelem diplomatikusan, mert inkább nem adok Primnek további ötleteket a vérszíváshoz, elég kreatív maga is, amikor azonban a Star Warssak jön nekem megajándékozom egy csúnyább nézésemmel. - Nevess csak, hiába, te még nem tudod azt, amit én. Ha végeztek a fiúk az edzéssel, elárulom, sőt, kirándulunk is egy rövidet a városban, de addig hadd egyen a kíváncsiság. - húzódott ördögi mosolyra a szám, és nem kellett nagy emberismeret hozzá, hogy rájöjjön, jó eséllyel nem fog tetszeni neki, ami rá vár.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Egy szóval se mondtam ilyet. Inkább csak egy kis pluszösztönzést értettem alatta. Néha kell a változatosság és a meglepetés is néha eléggé jó tud lenni. S szerintem ez ilyenkor sincs másképpen. Ha jól rémlik nálatok is bevált. – billentem oldalra a fejemet mosolyogva, hiszen eleinte fotósként keveredtem edzésekre, majd később úgy, mint barátnő, vagy akár egy-egy meccsre is ez volt igaz. Csak hát idővel egyre jobban beleláttam a kulisszák mögé, így tudtam jól, hogy néha őket is ösztönözni kellett, hogy még jobban játszanak. - Te akartad, de reklamációt nem fogadok el! – mosolyodom el, majd egy pillanatra mindenki figyelmét magunkra vonom. A szavak könnyedén hagyják el ajkaimat, mintha nem is ez lenne az első alkalom, hogy ilyet teszek. Biztos vagyok abban, hogy mögötte, vagyis mellettem mutogat valamit, de nem fordítok rá figyelmet. Csak annyit teszek még hozzá. – Bármit is mond, vagy mutatott ne figyeljetek rá. Garantálom, hogy megkaphatja a büntetést. – majd picit hátba is veregetem Jacksont, hogy ezt nem fogod megúszni. – Ha ellenállsz, akkor megfürdetlek a hóban. – suttogom a fülébe, majd egy ártatlan mosolyt villantok rá, a fiúknak pedig intek, hogy hajrá, mert megy az idő, hiszen a stopper is elindult. - Vagy csak te vagy túl vérmes. – mondom ki egy kisebb sóhaj keretében, de az egész csak játék. Oldalra billentem a fejemet, majd úgy figyelem a fiúkat. – Azért van egy-két jó falatnak tűnő is köztük. Talán majd meg is kóstolom őket– ezt se komolyan mondom, de nem is én lennék, ha nem mondanék ilyeneket egy ilyen helyzetben. Csöppet se gondolom komolyan, de majd eldől, hogy mennyire bírják szuflával a dolgokat. Csöppet se gondolom komolyan, de majd eldől, hogy mennyire bírják szuflával a dolgokat. - A végén még rád zuhanna az egész. Szép kis halál lenne. Edző, aki az életét áldozta a csapatért. – sunyi mosolyt kap cserébe, majd hamarosan kicsit komolyabb vizekre evezünk. Ez annyira jellemző ránk. Egyik pillanatban nevetgélünk, a másikban pedig tisztára komoly és néha csöppet se szívet melengető téma kerül szóba. A kérésére kicsit feljebb szökik a szemöldököm, mert szerintem jogos volt az elmúlt hónapok történései óta az egész. Ott volt a tisztásos dolog, majd a sok özönvíz, ami még utána történt. Nem hiszem, hogy túl sok jó emlékkel szolgálnának neki az utolsó találkáink. Bár annyiszor nem is találkoztunk. Egyszer elsétált, majd betoppant, utána meg összekapart… Szóval ja, elég szép a lista. Amikor pedig látom, hogy nem viccelt, akkor elmondtam neki. Lehet néha sietve, lehet néha kicsit elfulladó hangon, de csak végig mondtam. Nem pillantottam rá, nem akartam, hogy lássa a fájdalmat a szemeimben. Főleg azok után nem, hogy látta, hogy mi történt akkor, amikor majdnem meghaltam. Elárulta, hogy látta, így nem kellett túlzottan magyarázkodnom. A részvét dologra csak bólintok, hiszen kár lenne bármit is mondani, majd óvatosan pillantok rá. - Gondolom meg lehet a véleményed Matt-ról, főleg azok után, amit láttál. S fura módon az újjal se jöttök ki valami fényesen. – mosolyodom el a végére, hiszen tisztán emlékszem arra, hogy Ryhdian se rajong érte, s szerintem Matt se csípte. Főleg, ha tudta, hogy mi történt esetleg a faházban vagy utána köztünk… A sors fura fintora. - A francia gyönyörű nyelv és érzéssel kell beszélni. – szólalok meg viccelődve, hiszen szerencsére hamar sikerül vidámabb témát találnunk a csapattársai lévén egészen a nyelvórákig. – Ha ez megnyugtat én nem ültem bent egy nyelvórán se. A világot jártam és úgy ragadtak rám a szavak. – szólalok meg ártatlanul és picit még a vállamat is megrántom, mintha nem lenne nagydolog az, hogy 25-nél többnek nem nézek ki, de amúgy meg már bejártam a világot. - Örültem nekem. Sőt, még valami buliba is meghívtak. Ismersz, hogy már akkor is beloptam magamat az ő szívükbe is. – fura módon tényleg jól kijöttem velük és sokat hülyültünk, meg a csínyekbe is simán bele lehetett rángatni. – Ha esetleg arra tévednék, akkor majd átadom az ölelést. Persze csak akkor, ha megelőznélek. – mosolyodom el, mert szerintem én még mindig könnyebben utazok, mint ő. Nekem nem kell engedélyt kérnem, neki meg gondolom kell, vagy tudja a bánat. Nem vagyok ennyire otthon az ő rendszerükbe, se az itteni szokásban. Tudom, amit tudnom kell és nekem ennyi bőven elég. - Igen, s emiatt sok titkos fotóm is van. – paskolom meg a borítékot, hiszen abban is talál olyanokat, amik a kulisszák mögött történteket örökítette meg. Örültem annak, hogy nem nyúltam mellé, s a kiszedett képeket pedig másik borítékba raktam és elpakoltam egy dobozta a szobámba. Tényleg nem értem, hogy most akkor kinek volt honvágya, vagy éppen mi van. Pedig ritka az, amikor össze tud valaki zavarni, de most neki sikerült. Kíváncsian várom a válaszát, majd szép lassan összeáll a kép. - Még mindig harci helyzet van otthon? Szerintem már az is segítene neki, ha nem ölnétek egymást Nonó-val, már ha lehet ezt mondani. Elhiszem, hogy nem könnyű, de szerintem, ha mind a ketten akarnátok, akkor képesek lennétek túllépni a múltban elkövetett bakikért. Na, meg ha nem bakiztok, akkor mi se találkozunk nagyvalószínűséggel. – bököm meg picit a mellkasát mosolyogva. Nonó is imádnivaló, legalábbis szerintem igazán szeretetre méltó teremtés. Jackson meg tényleg tud idegesítő lenni, de ha valamit nagyon akar, akkor nem kell félteni. Na, meg ő is tud úriember lenni. - Ez jön zsigerből, ismersz. – rántom meg cuki pillantások közepette a vállaimat hozzá. Nem kell nekem semmi tréfarépa, meg semmi édesség. Alapból képes vagyok erre, főleg akkor, ha róla van szó. - Ő minek nevezett el? – kérdezem kíváncsian, hiszen tényleg érdekel, hogy milyen kedves neveket kaphatott tőle, de remélem, hogy azt nem árulta el, hogy egy velem között fogadás miatt néz ki úgy, mint egy kissé kopasz Csubakka. - Gonosz vagy, mondták már? Remélem valami frappánssal fognak megjutalmazni téged a csapatod. – s alig, hogy ki mondom ezt valaki elüvölti magát „Carter edző, végeztem!” Sietve kapom felé a fejemet, majd picit oldalra döntöm. Okom nem lehet panaszra, majd kíváncsian pillantok Jacksonra. - Halljuk az ítéletet, de nem ér csalni. – mondom neki játékosan, majd türelmesen várok arra, hogy mit fog mondani, hogy nyert vagy nem, de ahogy a látom a többiek újra rákapcsolnak, mire egy gonoszkás mosoly kúszik az arcomra.
- Aham, én is így mondanám... - csóválom a fejemet, arra meg, hogy nálunk hogy volt, inkább nem mondok semmit. Az se tegnap volt, az biztos, meg igaza is van, önbizalma is, minek adjak neki még többet azzal, hogy még be is ismerem? - Apróbetűs rész, mi? - kérdezek vissza, de legyen, hadd alkosson, ha annyira szeretne. Igaz, én naiv, hogy is hihettem, hogy nem fogja észrevenni, amit a háttérben művelek? Csak egy vidám nevetéssel veszem tudomásul, hogy lebuktam, igaz, a csapatom attól láthatja azt a tekintetemben, amit az előttem magyarázó hölgyemény nem – csak próbálják meg, és nem lesz benne sok köszönet. - Úúú, rettegek! - felelem a hóban fürdetésre, azt meg csak gondolatban teszem hozzá, hogy ahhoz előbb nem ártana majd elkapnia, és ha jégre lépek, akkor nemigen ér a nyomomba egyhamar. Persze, tudom, örökké én sem tanyázhatok ott... - Héhéhé! Csak ne kóstolgasd őket meccs előtt, mert ha miattad lesznek olyanok meccs előtt mint valami agyonnyúzott felmosórongy, akkor megeszlek reggelire. - fenyegettem komolytalan szavakkal, ám igenis komolyan gondoltam azt, hogy ha lefárasztja itt nekem a kelleténél jobban bármelyiküket is... hát, akkor morcos leszek. Amúgy meg hülye lennék itt ajánlgatni neki bármelyiküket is, vagy fordítva, nem vagyok mazochista. - Annyira nem újdonság a pályán ez a kicsi-a-rakás játék, pláne egy-egy győztes meccs után... Szép halál lenne, az fix. - jegyzem meg diplomatikusan, mielőtt áttérnénk arra, hogy mi történt a Teremtőjével, én pedig egész ledöbbenve hallgatom. Mert igaz, én találtam rá, hogy amit sikerült kiderítenem utólag az erdei ház közelében, azokat is megosztottam Rhyddel, de... nem hittem volna, hogy ennyire el fog még itt durvulni a helyzet. - A véleményem az valóban megvan róla, ami azt illeti... Rhydian meg... hát, mindenkivel úgy sem lehetünk puszipajtások, nem? - kérdezek vissza, bár gondolom, fordított helyzetben én se lennék túl nagy bizalommal senki iránt, aki a kölyköm körül sündörög. Bele se akarok gondolni, mi lesz még itt akkor, ha Maya egyszer elkezdi a pasizást... Háború. - Ezt úgy mondod, mint ha az orosz nem lenne legalább olyan szép. - kérem ki magamnak komolytalanul, mert amilyen rettentő, világuralomra törő hangzásúnak harangozza be a média, azért ez is meglepően szép és lágy is tud lenni. - Szerintem az sokkal hatásosabb, mint a nyelvórák. Én is többet tanultam a kanadai csapattársaktól, mint a gimis franciaórákon. - vontam vállat, aztán lehet, ha megszólalnék, Prim a falat kaparná kínjában, de inkább meg se szólalok, épp ezért. - Látom, akkor nem sokat változtak. Remélem, legalább jó buli volt. - mosolyodok el, majd vetek egy újabb pillantást a borítékra, ahogy ő is megpaskolja. Látom, ezzel a honvágy dologgal sikerült rendesen megkavarnom, így csak legyintek egyet, hogy inkább felejtse el, annyira nem lényeges. De amint megteszem, már kapom is az újabb kérdéseket, és te jó ég, érzem, hogy forrósodik a talaj a talpam alatt, ha ebben a mederben halad tovább a csevegés. - Harci helyzet, körülöttem? Mikor nincs? - vetek rá egy sokatmondó pillantást, mert jól ismeri ezt az oldalam, jutott neki is belőle dögivel, de a jótanácsokra nem is mondok inkább semmit, csak a földet pásztázom a tekintetemmel, egész addig amíg mellkason nem bök. - Jah... - felelem szórakozottan, csak hogy mondjak is valamit, inkább lépjünk tovább arra a témára, hogy gúnyolódik rajtam, amikor az ő fogadásának köszönhetem a mostani kinézetem. - Igen, nagyon is. És miért nem kérdezed meg őt, ha olyan kíváncsi vagy rá? Én saaajnos elfelejtettem. - tárom szét a kezeimet ártatlan tekintettel, arra meg, hogy gonosz vagyok, csak büszkén kihúzva magam bólintok. - Naná! Ha tudnád hányszor... - teszem még hozzá, amikor meg meghallom az egyik játékosom kiáltását, csak felé fordulok, és kiáltok is vissza - Nagyszerű, Jakowsky, akkor levezetésnek mehet a 100 guggolás is a győztesnek! - még intek is neki, hogy csak hajrá, majd azzal vissza is fordulok Primhez - Nos, hol is tartottunk? Ja igen, az ítélet... Komolyan most lőjem le a poént, előre? - nézek rá kissé csalódottan, hisz a helyszínen jobban ütne, de... - Hát jó, legyen. Ha a fiúk végeztek, akkor elmegyünk valahová kettesben... Egészen pontosan fodrászhoz, hajvágás végett. - túrok bele a sajátomba, mert nem is tudom, volt-e már ilyen hosszú korábban, de mivel nem ehhez vagyok szokva, elég idegesítő, alig várom, hogy megszabaduljak tőle - Utána pedig te jössz. - formálok a kezemmel ollót, téve néhány nyissz-nyissz mozdulatot vele. A hajánál. Úgy áll magasságban. Ezzel legalább nem lehet úgy csalni, mint a hajfestéssel, hogy ha nem tetszik, két nap múlva visszafesteti.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Várható volt, hogy nem fogok megfutamodni és az apróbetűs dologra csak ártatlanul megrántom a vállaimat, majd pedig mehet is a show. Nem érdekel, hogy miket alkot a hátam mögött, hiszen ennyire már ismerem, hogy biztos vagyok abban, hogy nem fapofával hallgatta végig az egészet, főleg akkor nem, amikor az ő megbüntetése kerül szóba. De azt nem tagadom, hogy nem kizárt így jobb, hogy nem láttam a pantomim előadását. - Ohh, pedig jobban tennéd, hiszen te sejted azt, hogy mennyire ördögi tudok lenni. – pillantok rá angyalian, hiszen tényleg lennék megetetni vele a havat is, ha arra kerül sor. Arról nem is beszélve, hogy belőle építeni hóembert, igazán szórakoztató lenne. - Azt azért megnézném, hogy miként ennél meg reggelire, de ha az emlékeim nem csalnak, akkor rád se volt sose panasz meccs előtt, amikor előtte nap megettelek. – jegyzem meg picit durcásan, hiszen még a feltételezés is fájó. Nem akarok én senkinek se ártani. Na, meg a sportemberek nem szoktak ilyentől csak úgy kifáradni, vagy ha igen, akkor ott már eleve valami gond van, legalábbis véleményem szerint. Amúgy meg nem értem, hogy min akadt fel ennyire, hiszen a tisztásos eset után kiderült, hogy ő már eleve tovább sétált, s boldog valakivel, akkor meg mi a gond? Nekem nem járhat ki egy kis szórakozás? Hmm, pedig itt lenne az ideje kicsit kirúgni a hámból. - De az még se egy tető, de szólj, ha tévednék. – mosolyodom el, majd megrántom újra a vállaimat, hogy igen az lenne, de legalább kapna valami emlékművet is biztosan, hiszen a csapata elméletileg imádja, akkor mi gond lehet? Nem hiszem, hogy túl sok baj lenne, de sose lehet tudni. A véleményére csak bólintok, majd egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Valóban, nem lehetünk mindig mindenkivel jóban. – de fura dolog, hogy se ő, se Alec nem igazán kedveli Rhydiant, mintha az ő hibája lenne az, ami velem történt. Nem ő rohant neki Matt-nek, hanem én, mint valami őrült, így az én hibám. Meg amúgy se lehet mellettem a nap 24 órájában. - Ne vedd sértésnek, de szerintem a francia szebb. – jegyzem meg könnyedén, hiszen ahogy mondani szokták mindenkinek a szíve a saját anyanyelve felé húz, így nem csoda, hogy ezt állítom. Attól meg nem tartok, hogy ezzel esetleg a lelkébe gázolnék. - Nem kizárt, de ha igazán meg akarsz tanulni egy nyelvet, akkor szerintem rövid ideig az adott országban kell élnie az embernek. – pillantok rá mosolyogva, hiszen elég sok helyen jártam már ahhoz, hogy ezt kimerjem jelenteni. Természetesen senki se egyforma és mindenki másképpen tanul nyelveket, de szerintem a leghatásosabb ez a módszer. Csak bólintok, de nem felelek már rá semmit se. Kár lenne, illetve nem akarok még több dolgot esetleg előcsalogatni, ami a hozzájuk kapcsolódó emlékképekben rejtőzik. - Ez igaz, te imádod mindenki életét bearanyozni és feldobni, hogy nehogy unatkozzon. – s mellé még egy grimaszt is vágok, de nem is firtatom tovább ezt a dolgot, hiszen felesleges lenne. Már nem az én dolgom, ha valamit el akar mondani, akkor elmondhatja, hiszen itt vagyok. Még akkor is, ha esetleg még mindig nem sikerült teljesen helyre ráznunk a barátságunkat. - Mert tőled akartam hallani, de akkor inkább hagyjuk. Meg nem akarom ilyenekkel zaklatni őt. – adok sietve választ, hiszen azóta nem is nagyon beszéltünk. Fogalmam sincs arról se, hogy Jackson esetleg beavatta-e, hogy mi történt velem vagy nem. De ez már nem túlzottan rám tartozik. Ez az ő életük, s ők döntik el, hogy mit osztanak meg egymással és mit nem. - De Carter edző, nem erről volt szó! – tárja szét a karjait bosszúsan, majd egy kisebb bosszankodás közepette neki lát a dolognak, én pedig Jacksonra pillantok. – Milyen dolog ez, hogy megbünteted azért, mert jó volt. Nem ér csalni… - rázom meg még a fejemet is, majd visszafordulok a játékos felé és kicsit talán hunyorgok is, ahogyan jól szemügyre veszem a fiúcskát. Hmmm, talán egyszer véletlenül még össze is futok vele. – Legalább lenne esélyem még megszökni? Esetleg előtte leinni magam? – kérdezek vissza ártatlanul, mert nem sok jóra számítok. Végül kíváncsian fürkészem és várom a folytatást, majd egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat. - Nem értem, hogy mi a bajod a hajaddal. Lehet, hogy még Bozont szerepét is megkapnád, meg így legalább elvegyülhetsz az egyetemisták között. – kuncogom el magam, de amint meghallom a folytatást a torkomon akad a dolog. A szemeim kikerekednek és úgy nézem őt. – Ez most csak valami vicc, ugye? Miért is vágatnám le a hajamat?! Ez övön aluli kérés! – mondom neki még mindig döbbenten. – Nincs az a pénz, amiért levágatnám! – nem, ez csak valami rossz tréfa lehet, hiszen mire megnő megint… Nem, az túl hosszú idő lenne. Bár már van hajfelvarrás, de akkor is… Nee, ezt ő se gondolhatja komolyan. – Megvesztél? – bukik ki belőlem a dolog, de már én is megtanulhattam volna, hogy az ördöggel ne fogadjak…
- Tudom, tudom... volt szerencsém megtapasztalni. - csóválom a fejemet az angyali pillogására, tudom, hogy képes lenne rá, de... akkor sem akarom. Nem, nem és nem. Nincs az a pénz, hogy ilyesmit hagyjak. Arra meg csak egy vállvonással reagálok, hogy mi miket műveltünk meccs előtt, mert... azért max. az én edzőm feje fájt, vagy az enyém, ha túlzottan lefárasztott, de most fordított a felállás. Az meg a másik, hogy attól, hogy külön váltak az útjaink, az, amit a legkevésbé akarok, az az, hogy pont valamelyik játékosommal kössön ki. Köszönöm, abból nem kérek, elég volt Harrist elviselnem, ha már annyira nem bír magával, legyen oly kedves, és Anchorage-ban kerítsen valakit magának, ne itt, Fairbanksben az orrom előtt. Vannak ott is jégkorongozók szép számmal. - Csiribú, csiribá. - teszek egy mozdulatot a kezemmel, megidézve a mesék varázslóit, ezzel megválaszolva a kételyeit. Így. Hát, valóban nem jöhet ki mindenki mindenkivel. Ha Prim új teremtője nő lenne, biztos nem lenne ilyen nagy ellenségeskedés köztünk, bár akkor meg sanszosan ő nem díjazná azt, ha túl jóban lennék vele... Nők! Ki tud kiigazodni rajtuk? - De, annak veszem. - vágtam rá tettetett sértődöttséggel, még az orromat is az égnek emeltem a hatás kedvéért, ahogy a hátamat fordítottam felé... úgy két pillanat erejéig, mert aztán már vigyorogva vissza is helyezkedtem, ahogy eddig ültem a padon. - Francia vagy, még jó, hogy neked a francia a szebb. A legszebb. Meg Franciaország a legjobb, meg a francia konyha a gasztronómia csúcsa, meg... - soroltam a megannyi okot, amire a franciák annyira öntudatosan büszkék. Mondjuk nem mondom, több mindenre lehetnek, mint mondjuk az amerikaiak... - Az biztos, hogy az a leghatékonyabb. Bár nem látok sok esélyt rá, hogy valaha is Franciaországba költöznék. - teszem hozzá, elvégre az én életem úgy is a jégkorongozás, a franciáknál meg nincs olyan nagy hagyománya, mint itt, Amerikában. Vagy az oroszoknál, a kanadaiaknál... mellesleg, ha már költözés, ha már angolul és oroszul is anyanyelvi szinten tudok, esélyesen választanék olyan helyet, ahol ezzel a kettővel boldogulok, és nem kell azzal szenvednem, hogy hogyan értessem meg magam a mindennapokban. - Na látod. Tiszta önfeláldozó lélek vagyok. - álszerénykedtem egy sort neki, ha már ilyen bókokkal halmoz el ő is... figyelmen kívül hagyva a grimaszolását. Ha hagyni akarja a témát, én sem ragaszkodom hozzá különösebben, már csak azért sem mert... mert na, veszélyes, ingoványos terep, és inkább nem is akarok belemenni, mint hogy megint valami durva összeveszés vagy megbántás legyen a vége, mert abból kijárt bőven az elmúlt hónapokban. - A helyedben a kezem járna, nem a szám, mert így sosem fogsz végezni. - közlöm nemes egyszerűséggel a srácnak, Prim számonkérésére meg csak vállat vonok - Olyan ami a javát szolgálja. - felelem roppant komolyan. - Nos, ha nagyon szeretnéd... Bár, inkább nem, az csalás lenne, meg néha úgy nehezebb bírni veled. - gondoltam meg magam mégis, amikor pedig csak az én frizurámat szekálja, csak a mindent tudók somolygásával várom, hogy elhallgasson. Hogy aztán széles vigyor váltsa fel a helyét az arcomon, miután közlöm vele a büntetését. - Nem, nem vicc, teljesen komoly. - felelem nyugodt hangon, amikor pedig csak tovább hüppög meg hápog, hogy de mégis miért, nagylelkűen bedobom a máyik ajánlatot - Vagy, ha nem szeretnéd olyan rövidre, maradhat akár ilyen hosszú is. A fele. A másik fele meg mehet a nullással, mostanában az ilyen féloldalasan felnyírt frizura úgy is olyan divatos. Képzeld, a lányom is beújított magának egy olyat, divatolhattok együtt. - boxolok játékosan a vállába, mint ha ezzel próbálnám felvidítani, de képzelem, mennyire lesz sikeres a dolog. - Csak nem beijedtél? Vagy ennyit a szavahihetőségedről? Így fogadjon veled az ember... - felelem némi csalódottsággal a hangomban.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
A varázslásos dologra csak megforgatom a szemeimet és egy aprót sóhajtok, s mellé még kap „Ez most komoly?” arckifejezést is, hiszen ezt ő se gondolhatta komolyan. Bár tőle bármi kitelik, nem is értem, hogy min lepődök már meg. Jól ismerem már őt, ahogyan mondani szokás, úgy, mint a rossz pénzt. Nem értettem, hogy jelenleg miért viszonyulnak egymáshoz így a fiúk az életemben, mármint félreértés ne essék nem csak Rhydian és Jackson nem bírja egymást, hanem Alec se rajong túlzottan Rhydianért, pedig nem ő tehet arról, ami velem történt, hanem a régebbi Teremtőm, de már mindegy, hiszen előttem kioltotta az életét, s a levél se sokat segített abban, hogy ne magamat hibáztassam. - Vigyázz, még a végén Pinokkióval kell versenyezned. – pillantottam rá mosolyogva, miközben a hangom játékosan csendült és biztos voltam abban, hogy érti a célzást. Ismertem már ezt a kamu gyerekes durcás fejet, amikor pedig elmosolyodott, akkor viszonoztam azt. - Hééé, mi franciák igazán büszke népség vagyunk. – nyújtottam ki rá a nyelvemet, hiszen alap, hogy mindenki azt dicséri, ahonnan származik, így nem csoda, hogy ezt mondtam. Na, meg a franciák eléggé önérzetesek tudnak lenni, s szerintem neki nem kell bemutatnom őket. - Nyaralni még mehetsz oda, hiszen a szerelmesek egyik kedvenc helye is. – szólaltam meg egy kisebb vállrándítás keretében, hiszen neki volt valakije, így nem csoda, hogy ezt mondtam. Én meg jól elvagyok a macskám társaságában, meg most már a vadászgörény társaságába is, amit néha már majdnem megölnék, de legalább okkal kapja néha a Jackson nevet, ha túlzottan dühös vagyok. Össze kellene őket kötni, szerintem jól megértenék egymást. - Vigyázz, még a végén egyszer csak angyali szárnyaid lesznek igazából és még glóriád is lesz. – kuncogtam el a dolgot, mert ez már tényleg nevetséges volt. Nem volt ő annyira önfeláldozó. De azért tudott az is lenni, de azért túlzásba se kell esni ilyen téren. Tényleg szerencse, hogy ennyire jól megépítették ezt a csarnokot, mert különben már a nyakunkban lenne a plafon. - Jesszusom, nevetőgázt esetleg nem kérsz? Olyan karót nyelt lettél, mint egy 70 éves bácsika. – jegyzem meg pimaszul a dolgot, majd picit meg is lököm őt a vállammal, majd felhúzom a lábamat. – S a te lábadozásod hogy halad? Jobban vagy? Jó orvosod lett itt is? – érdeklődöm tovább, hiszen tényleg érdekel az, hogy miként van és mikor térhet vissza már majdnem teljesen, mert el tudom képzelni, hogy mekkora szenvedés lehet neki az, hogy nem tud annyit a jégen tölteni, mint szeretne. De remélhetőleg hamarosan ez is változni fog, vagy legalábbis idővel. - Néha? Én mindig olyan vagyok, mint a ma született bárány, így nem értem, hogy mire gondolsz. Szerintem összekeversz mással, esetleg a vadóc cicáddal? – kérdezem tőle ártatlanul, majd picit megrándítom a vállamat is, miközben a lehető legártatlanabb pillantással nézek rá. Aztán pedig jön a hidegzuhany és a sokk. - Pedig ez még annak is rossz lenne! – jegyzem meg komolyan, majd a hajamhoz kapok szomorú ábrázattal, hátha megsajnál, de nem úgy néz ki. Inkább úgy fest, mint aki nagyon jól szórakozik. – S te engedted neki? Elmentek otthonról? Köszi, de nem akarok úgy kinézni, mint egy cirkuszi majom, akkor már inkább legyen csak egyszerűen rövid, de remélem jó fodrászt ismersz! – jegyzem meg pufogva, mint egy durcás kisgyerek. - Hééé, megtartom a szavamat, de jobb, ha legközelebb is nyersz, mert ezek után tuti nem köszönöd meg, amit kapni fogsz! – pillantok rá vészjóslóan, majd fel is pattanok. - Mikor indulunk? Itt az ideje megújulni! – jegyzem meg úgy, mint aki tényleg fel lenne dobva, de baromira nem akarok menni. Maradni szeretnék. Talán még meg is szökök az utcán, annyira nem is rossz ötlet.
- Pinokkióval? Kikérem magamnak, nekem nem szokásom hazudni. - maximum elhallgatok dolgokat, vagy féligazságokat mondok, kikerülöm a kérdést, vagy inkább visszakérdezek válasz helyett, de egyik sem hazugság, úgyhogy... amúgy meg értem én, csak szeretem cukkolni. - Hajjaj, ezt most úgy mondod, mint ha nem tudnám. Csodálom, hogy a csengőhangod nem a Marseillaise. Vagy... várj. Csak nem beletrafáltam és az? – kérdeztem vissza némileg elbizonytalanodva, mert tudja a halál, hogy amikor együtt voltunk annak idején, akkor épp milyen dallam csendült fel, ha telefonon keresték... mondjuk igaz, azóta úgy húszmilliószor megváltoztathatta már. Legalább. - És mit csináljak én egy rakás szerelmes között? Gyertyát tartani annyira nem buli. - értelmezem szándékosan félre az újabb ajánlását - Amúgy ha a közeljövőben Franciaországba megyek, az max. azért, mert 2017-ben Párizs lesz a jégkorong világbajnokság helyszíne. - vigyorodok el lelkes kiskölyök módjára, bár rémlik, mint ha már valami ilyesmit emlegettem volna neki korábban. Legalábbis a hokivb-t... meg hogy ha addig nem találok útitársat magamnak, majd ő fog elkísérni. Hát, sok víz lefolyt már azóta a Chenán, de még ki tudja, mennyi fog...! - Szárnyaim már vannak, de pszt. A glórián még dolgozok. - súgtam oda neki, mert bár nem hétpecsées titok, de... tekintve, hogy nem sima tetoválásokról van szó, hanem az őrző energiáimat leplezik, így különösebben mutogatni sem szoktam őket. Pláne, hogy edzőként vagyok jelen a városban, nem pedig játékosként. - Hát, ha van nálad, jöhetsz. Aztán meg majd az megy az agyadra, hogy mindenen csak röhögök. - vonok válat, miután lök rajta finoman. - Fogjuk rá, jól... olyan úgy se lesz soha, mint korábban, de egész jól rendbe jött, ha azt nézem, milyen szar volt a helyzet. - többszörös törés, szalagszakadás... nyami. Remélem, többet se lesz soha, még csak hasonló sem. - Ami meg a dokit illeti, képzeld, kiderült, hogy nem sokkal a városba érkezésem előtt a volt New yorki orvosom is ide költözött. Igaz, azóta már úgy eltűnt mint szürke szamár a ködben, de akit helyette kaptunk, sportorvos, eddig vele is elégedett vagyok. Legalább nem olyan karót nyelt. Rám mondod, hogy az vagyok, hát istenem, ismernéd Gaëlle-t... Az első dokim. És igen, ő is francia. Meg a gyógytornászom is, Genevieve. És te jó ég, most realizálom csak, hogy mennyi francia van a város környékén... Világuralomra törtök, vagy mi a fene?! - csóváltam a fejem komolytalanul, és még az oroszokkal szoktak ilyenekkel viccelődni. Vagy az orosz nyelvvel, mint a „leigázzuk a világot” nyelv. - Te. Bárány. Ma született... inkább ma született bárány bőrébe bújt farkas, az találóbb. - pontosítottam rajta, mert ismertem ám - Macskából meg lehet te kaptad a vadócot, amelyik nálam maradt, az egy lusta dög. Még pár kilót felszed, aztán átkeresztelem Garfield-nak, ha már úgy is vörös. - legyintettem, mielőtt még közöltem volna, mit nyert azzal, hogy fogadást veszített ellenem. Hajvágást, mi mást, lassan minden nő ismerősöm hajához közöm lesz valamilyen úton módon. - Úgy nézek ki szerinted, mint aki megengedte neki? Francokat... csak neki is megvan ama jó szokása, hogy előbb cselekszik, mint hogy kérdezne, vagy engedélyt kérne rá... Amúgy meg én vágtam le neki, legalábbis ami maradt belőle, de mentségemre legyen montva, rontani már úgy se lehetett mit rajta. Inkább értékeld azt, hogy téged hozzáértő kezekre bízlak, nem én akarom a nemlétező fodrásztehetségemmel levágni. - világítottam rá eme apró tényre - Hát, ha így állunk, legközelebb nem fogok fogadást kötni veled. - nyújtottam nyelvet, ezen aztán ne múljon, nem nehéz ilyen veszélyt kikerülni. - Amint a fiúk végeznek. Már csak órák kérdése. - néztem a stopperemre, majd a srácokra, majd mielőtt még nagyon akadékoskodhatna, pontosítok is - Vagy 15 perc múlva, ha addig nem érnek a feladatok végére. Még annyi van az edzésből hivatalosan, és bár a túlóráknál nem szoktam problémázni, lefaragni nem engedek az edzés idejéből. - osztottam meg vele. - Addig mesélj, milyenre lesz vágatva? - kíváncsiskodok, mert a vállig érő csak egy minimum volt tőlem, lehet az még rövidebb is – bár kétlem, hogy akarná, no meg stílusról, fazonról se esett szó.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Szavaira csak egy mosollyal felek, hiszen lehet nem szokott, de attól még nem mond el mindig mindent. Sőt, néha szeret tagadni is, de mindegy. Nem akarok megint veszekedni, így inkább a hallgatás mellett döntök. - Ez most komoly? Ez még viccnek is rossz, miért lenne az? – pillantok rá egy kicsit felvont szemöldökkel és még a fejemet is megrázom. Lehet, hogy a francia nép eléggé büszke népség, de attól még nem ennyire. Nem is értem, hogy mit gondolt. S még egy apró sóhaj is elhagyja az ajkaimat, majd egy ártatlan mosollyal nézek rá. – Valójában a te hangod az, amikor még New Yorkban valami miatt sikítottál. – jegyzem meg sunyin a dolgot és még meg is rántom hozzá a vállaimat, mintha nem nagydolog lenne. Ohh, sok minden megvan a múltból, amivel az agyát tudnám húzni, de pont ez nincs meg. Nem baj, ezt neki nem kell tudnia. - El is felejtettem, hogy a te szívedet már csak a jégkorong képes megmelengetni, így mi másért mennél oda. Amúgy meg tudtommal boldog vagy valakivel, így nem értem, hogy miért kellene neked gyertyát tartanod. - szavak könnyedén hagyják el az ajkaimat, hiszen pontosan emlékszem arra, ami hónapokkal korábban történt, így tényleg nem értem, hogy mi gondja lehet a szerelem egyik fővárosával, de ezt nem nekem kell megfejtenem. Mi barátok vagyunk, vagyis valami olyasmik. Majd az idő eldönti, hogy mi lesz velünk… Túl léptem már a múlton, legalábbis valamennyire. Egyszer pedig teljesen sikerülni fog. - Csak vigyázz, hogy a Lucifer nehogy gyorsabb legyen és ellopja a glóriádat. – nézek rá ártatlanul, hiszen én örömmel megtenném. A tetoválást már direkt nem említem, hiszen nem kellene híresztelni a dolgot. A következő megjegyzését meg inkább egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom, vagyis csak egy szemforgatást kap jutalmul. - Már az is jobb, mint a semmi. Csak tarts ki és még a végén vénséged ellenére is mindenkit legyőzöl. – barátságosan csendült a hangom, hiszen tényleg drukkoltam azért, hogy egyszer játszhasson, de talán arra még jó sokat várnia kell. - Ohh, gondolom csinos és fiatal is, vagy tévednék? Esetleg tényleg csak nem annyira karót nyelt lenne? – piszkálódom kicsit, hiszen mindegyik pasi megnézi a körülötte lebzselő hölgyeket, majd elnevetem magamat. – Nos, én nem ebben a városban élek, így ezt tőlük kellene megkérdezni. De hidd el, hogy nekem nem kell a világ. – nyújtom rá ki a nyelvemet, hiszen mégis mit kezdenék vele? Elég nekem megoldani a saját bajaimat, nem kell még az egész világé. – De örülök annak, hogy jó kezekben vagy, de azon még nem gondolkoztál, hogy te váltod ki belőlük a karót nyeltséget? – kíváncsiskodom tovább, majd újra kicsit a barna tincseimmel kezdek el babrálni. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy hamarosan meg akarnak fosztani tőle. - Vigyázz még a végén megeszlek, hogy biztosan neked lehessen igazad, aztán majd jöhet Piroska is. – s a végére már én is elnevettem magamat, majd megráztam a fejemet. – Talán ő pihen a gazdája helyett is. De biztosan aranyos lehet, az enyém az és eléggé ragaszkodó lett az elmúlt időszak alatt. Legalább valaki mindig vigyázott rám. – nézek rá mosolyogva, hiszen imádom a cicát. Sose gondoltam, hogy egyszer lesz, de most már a világért se válnék meg tőle. Egyszerűen imádom, s jó érzés az, hogy végre otthon érzi magát, illetve az is, hogy Rhydian elfogadta őt is. - Sose lehet tudni, hogy téged éppen melyik két szép szempár bűvölt el, ahogyan azt se, hogy éppen melyik „Hogyan legyünk jó apák…” c. könyvet olvasod. Vagy csak jófej akartál lenni és ezért mentél bele. Elég sok őrültségre vagy képes, így legalább még inkább biztosabb, hogy a te lányod és tőled is örökölt valamit. Szegény Nonó feje már nem csak egy, hanem két személy miatt is főhet. – s meg se rebbent szinte a szemem, miközben beszéltem. Sejthette, hogy részben csak poén, míg másrészt nem az, amit mondok. Jesszusom, nem is értem, hogy honnét jöhetett ez a dolog a lányának, de tuti valahol látta és azért. - Akkor reméljük sose akarnak végezni, s az ajtó is valami csoda folytán ránk záródik. – szólalok meg ártatlanul, hiszen nem akarom levágatni a hajamat, de sok választásom nincs. – Semmi extra, akkor lesz vállig érő. Sose akartam levágatni, de te még ezt is elintézed nekem. – jegyzem meg pufogva. – Legközelebb ne számíts semmi jóra, ha fogadunk. Akkor te fogod húzni a rövidebbet. – nézek rá szúrósan. – Esetleg emlékbe el is akarod rakni a lófarkamat? – kérdeztem tőle piszkálódva, s még mindig duzzogva, hátha meggondolja magát.
- Tudod, a francia öntudat meg büszkeség... - felelem szándékosan félbehagyva a mondatot, bár annyira komolyan én sem gondoltam. Szép is lenne, ha minden francia ilyen csengőhanggal mászkálna, rég volt már a forradalom... - Nem szokásom sikítani. - válaszoltam grimaszolva - Inkább a tiéd, nem igaz? - kérdeztem vissza, csak miután már lendült is a kezem, hogy megcsikizzem az oldalát. - Ha meg az én hangom a csengőhangod... hát, részvétem. - felelem nevetve, mert részben vehetjük megtiszteltetésnek is, részben meg... te jó ég, szerintem nincs olyan ember a földön, akinek a beszédhangját valaha is csengőhangnak állítanám. Ha még valami énekes egy kedvelt dala lenne, de az enyém meg pláne messze áll ettől. - Azért nem csak az... - szólnék közbe, mert ha nem is személyben gondolkozunk, azért elég széles a paletta, mi minden képes még megdobogtatni az említettet, de ahogy folytatja, ééés már megint visszatérünk az előbbi témához, nem is tudom, hogy mit mondhatnék még, próbáljam meg befogni azt a nagy számat, vagy... felesleges? - Tudtoddal. Boldog. - szökik fel végül a szemöldököm, ha már ő kerülgeti folyton ezt a témát, hát akkor hadd beszéljen, ki vele - Ennyire látszik, vagy miből gondolod? - kérdezek vissza kíváncsiskodva, Lucifer meg a glóriám ráér később... tudtommal úgy sem őrző, ha megpróbálna meglépni vele, majd kap egy bénítást. - Kitartok, kitartok... - felelem nevetősen a biztatására, ezen aztán ne múljon, úgy sem nagyon tudnám magam elképzelni olyan munkával, aminek nem a jégkorongozáshoz van köze, még ha nem is épp a játék. - Csinosnak nem mondom, hogy nem csinos, fiatalnak meg... - inkább nem mondok semmit, csak vetek Prim felé egy sokatmondó pillantást, utalva rá, hogy nagyjából annyira fiatal, akárcsak ő... Vagy talán valamivel idősebbek a francia egészségügyes honfitársnői, bár vérfarkasoknál ez úgy is relatív. - Én? A karót nyeltséget? Ne sértegess... - csóválom a fejem, mert komolyan, ez mégis honnan jutott eszébe? - Vagy úgy gondolod, hogy én is az vagyok? - kérdezek vissza, biztos ami biztos, mert odáig oké, hogy én nem tartom magam annak, de ha ezek szerint van aki mégis... hát, pech. - Piroska szerintem még dolgozik. - utalok Naomira, bár ki tudja, lehet már azóta hazaért Mayával, edzés közben eléggé meg tudok feledkezni az időről. - Hát, akkor jól csinálja. - felelem a kis Garfield-om kapcsán, ami meg az ő macskáját illeti, csak szélesen elmosolyodok - És örömmel hallom, hogy nem valami agybajos dög lett belőle akit szíve szerint páros lábbal vágna ki az ember a házból. - mert agresszív, meg fúj mindenkire, mert napi szinten kap szét valami bútort, meg még lehetne sorolni... Mondjuk a miénknek is nagy mázlija, hogy ilyen utolsó, lusta dög, mert csak egy bútoron találjam meg a karomnyomait, és egyből megfosztom a szobacica státuszától. - Semmi hasonló könyvem nincs sajna, azt se tudom, létezik-e ilyesmi. Ami meg a szempárt illeti... hát, úgy tud nézni, hogy nem lehet neki nemet mondani... - adom meg magam Maya kapcsán - Bár ebben az esetben nem a jófejség vezényelt, egyszerűen csak olyat alkotott a kisasszony a hajával, hogy azon maximum javítani lehetett, rontani nem. - vallottam be, arra meg, hogy Nonó feje főhet miattunk, csak vigyorogva vállat vontam. Legalább nem unatkozik, annál úgy is kevés rosszabb van. - Van egy rossz hírem, van egy minden ajtót nyitó chipkártyám... - jegyeztem meg csak úgy mellékesen, arra meg, hogy a fiúk sose végeznének, majd hazapaterolom én őket ha sokáig húzzák az időt. - Látod? Mi lenne veled nélkülem? - jegyeztem meg ártatlanul, azt meg inkább nem mondom már hangosan, hogy fő az óvatosság, egy jó darabig biztos nem lesz legközelebb, mert nincs az a pénz, hogy én bármilyen fogadásba is belemenjek vele. Képzelem, hogy teperne, hogy ő nyerjen és megbosszúlhassa a mostani hajvágását. - Hm... fogós kérdés, de... szerintem nem, köszi. Megtarthatod emlékbe. - ráztam meg a fejem, mint aki teljesen komolyan gondolja a dolgot, mert amúgy meg belegondolni is röhejes, mi lenne, ha az ő hajával állítanék haza... Meg hogy magyarátnám ki ezt az egészet? Köszi, nem...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Szavaira csak játékosan belebokszolok a vállaiba, majd megrázom a fejemet rosszallóan, hiszen lehet, hogy francia vagyok, de azért ennyire sose voltam megszállott, mint amilyennek ő beállítja a franciákat. Elnevetem magamat, amikor megcsikizett. Nem sok mindenkinek jön össze a dolog, de ő mindig sikerrel járt, majd még picit fel is pattantam a padról, amikor ellöktem a kezét. – Ez nem volt szép dolog. Nem ér a kisebbet bántani és a gyengébbet. – pillantottam rá ártatlanul, mert lehet, hogy idősebb voltam nála, ahogyan erősebb is, de a nézőink nem tudták ezt. Így jogosan adhattam az ártatlant, majd végül újra helyet foglaltam. - Inkább neked kellene aggódnod emiatt, nem gondolod? – mutattam fel a telefonját a kezemben és egy ravasz mosolyt villantottam rá, hiszen könnyedén csempésztem ki a zsebéből. Még fel se tűnt neki, de nem véletlen, azért 95 év alatt megtanultam remek tolvaj lenni, még ha csak poénból is, de kell a változatosság. - Ezt tényleg magyaráznom kellene? – kérdezek vissza, miközben felvonom a szemöldökömet. Elég csak a pár hónappal ezelőtti eseményre visszagondolni, arra, amikor olyan gyönyörűen sikeredett a találkozásunk. Vagy pedig arra, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnik most, de legfőképpen az első dolog miatt mondtam azt, amit. S talán végre neki is le fog esni a dolog. Ha pedig nem, akkor ennyiben marad a téma. Nincs kedvem felidézni az akkor történteket. Se az utána nálam tett váratlan beállítását, ami eleinte eléggé furán kezdődött… Csak mosolyogva bólintok arra, hogy kitart és remélhetőleg majd idővel több pozitívum is fog belé szorulni ilyen téren, de majd eldől. Nem fogok én semmit se erőltetni, de bízom abban, hogy egyszer meg fog teljesen gyógyulni, vagy legalábbis annyira, hogy tudjon még játszani és azelőtt, hogy kivénülne a dologból. - Ohh, szóval ő is a nagymamád lehetne? – kérdezem tőle mosolyogva és a végére még egy apró kuncogás is elhagyja az ajkaimat. Nem is én lennék, ha nem így tenném fel a kérdést. De legalább még mindig imádja megnézni a nőket, s ebben semmit se változott. - Nem mondtam, hogy te vagy az… Csak lehet nem mindenki díjazza a poénjaidat. – villantok egy ártatlan és angyali mosolyt, hiszen sose tartottam karót nyeltnek. Sokkal inkább bohóc, vagy éppen olyan, mint egy ötéves pufogó gyerek. - Akkor gondolom jobb a viszonyotok… - legalábbis gondolom, ha egyből neki is Nonó jutott eszébe és ekkor még inkább fürkészem őt, mintha csak meg akarnám fejteni a reakcióiból, hogy miről is van szó, de végül újra a pályán lévő fiúkat figyelem rövid ideig. - Tudod, azt mondják, hogy az állat mindig a gazdájára hasonlít, így lehet nem ártana elgondolkoznod… - de nem fejezem be a dolgot, csak mosolyogva nézem őt és igyekszem visszafojtani a nevetésemet. – Lehet, hogy néha téged is inkább kidobnának azon az ajtón, vagy tévednék? – kérdezem tőle még mindig játékosan, hiszen lehet a macskája azért olyan, mert a gazdija se éppen szent. Meg néha kicsit olyan, mintha elmennének otthonról, amilyen hülyeségeket néha ki tud találni, de pont ezért imádtam őt mindig is, mert nem átlagos és nem unalmas. - Pedig szerintem van, vagy valami ilyesmi. Mikor jártál utoljára könyvesboltban? – kérdezem tőle mosolyogva és ártatlanul, majd elnevetem magamat. – S pont a te kezedre bízták a helyre hozatalt? Hmm, biztosan valami volt a levegőben, hogy ilyen bátor volt Maya. – nyújtom ki rá a nyelvemet játékosan, hiszen imádom szívni a vérét. - Hmm, majd egyszer talán azt is elcsenem. – s még glóriát is rajzolok magamnak az angyali mosolyom mellé. - Unalmas és igazán keserves életem lenne…. – jegyzem meg játékosan, hiszen ezért még tuti egyszer meg fog lakolni, ha nem is mostanában, de nem felejtek és egyikünk se rövid életre van kárhozatva, ha csak be nem üt valami miatt a crakk. - Pedig biztosan jól állna, ha a mostani hajadhoz hozzávarratnád, s egy színűre festetnéd. – mondom neki egy ördögi mosoly keretében, majd egy újabb sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Remélem tudod, hogy ezért még meg fogsz lakolni! – pillantok rá egy „meghalsz” pillantással. Majd szép sorjában végeznek is a fiúk. - Mehetünk, vagy még szeretnél ücsörögni, esetleg kínozni őket? – kérdezem tőle kíváncsian, majd a fiúkra pillantok.
- A kisebbet, mi? Meg a gyengébbet... Azt az álszent fajtádat, hogy meg ne sajnáljalak most azonnal, te kis báránybőrbe bújt ordas. - súgom oda neki, még finoman vállon is boxolom szórakozásból. Ahogy meglátom a kezében a telefonomat, már kapok is a zsebemhez, ahol még egy perccel ezelőtt volt... ahol lennie kellene, ám amikor megdöbbenve tapasztalom, hogy biza már nincs ott, csak morcosan tekintek a kis zsebtolvajra. - Aggódni? Ugyan miért? A billentyűzárat úgy sem tudod feloldani. - vontam vállat nemtörődöm módon, sőt, még önelégült vigyorral a képemen hátra is dőltem, hogy nézzem, hogyan próbálkozik... bénázik, vagy úgy egyáltalán mennyi ideig tart rájönnie, hogy amúgy ujjlenyomat-leolvasással lehet feloldani rajta a zárást. Meg mellesleg orosz nyelvre van állítva az angol helyett, csak a feeling kedvéért, ne rozsdásodjak be annyira, ha már viszonlag ritkán használom. Mindenesetre pár perc múltán így is, úgy is nyújtom a kezem a készülékért, mert na, mégiscsak az enyém, ha valamit szeretne tőlem emlékbe, hadd ne a telefonomat már... - Jah, valami olyasmi, akárcsak te. - szúrok vissza neki, igaz, hülyén hangzik, de hát na, mégiscsak vérfarkas... sőt, még nagyanyámra is rávert néhány évet annak ellenére, hogy sokkal jobban tartja magát, mint az öreglány. - Aki nem díjazza, annak nincs humorérzéke. Vagy valami nagyon elcseszett... - jelentem ki büszkén, mert egóból még mindig nincs hiány, és na, szerintem tényleg jó poénjaim szoktak lenni. Legalábbis a többség értékelni szokta őket. - Jah, mondhatni. Igaz, hogy még mindig csak aludni járok haza, többnyire, lévén tart a szezon, de már eljutottunk odáig, hogy nem ríkatom meg napi meg heti szinten. Jók vagyunk, mi? - kérdezek vissza komolytalanul, mert visszagondolva, hogy nagyjából két hónappal korábban, az ominózus szánkózós eset előtt mi volt a szitu, meg most... hát, ég és föld. Mondjuk akkor is többet sírt, mint amennyiről én tudtam, szóval... - Ó, arra én is mérget vennék. - lesek az ajtó irányába, ahogy a fiúkat emlegeti, meg azt a bizonyos ajtón kidobást - De én az edzőjük vagyok, nem szeretniük kell, hanem követni az utasításaimat. - felelem diplomatikusan, mert tisztában vagyok vele, mennyit emlegethetik anyámat, és nem éppen szívmelengető módon, amikor a lelket is kihajtom belőlük egy-egy edzés során, nem volt ez másképp annak idején velünk sem, amikor még én is játékos voltam, de hát ez az élet rendje. - Hmm... most, hogy mondod, elég régen, de pontosabbat ne kérdezz. Pár éve... mondjuk? - így megfelel a pontosság? Remélem, mert ha meggebedek, se tudok konkrétabbat mondani neki. - Csak én voltam otthon, ilyen egyszerű. De a bátorsággal sincs gond, van az neki bőven. - felelem büszkén Maya kapcsán, amikor pedig igazat ad nekem azzal, hogy unatkozna nélkülem, hát no... még én is meghatódok, annak ellenére, hogy én mondtam neki még az imént. Jó érzés amikor megerősítik az embert a véleményében, nem igaz? - Én meg az ennél is hosszabb haj? Köszi, de inkább kihagynám, így is kész halál a fésülködés reggelente. És naná, hogy tudom, ismerlek már ennyire. - paskolom meg a vállát vigyorogva, minden együttérzés nélkül, mielőtt feltápászkodnék a padról, belefújva a sípba, kiadva a fiúknak az utasítást, miszerint mára ennyi volt, mehetnek isten hírével. - Amíg átöltöznek, addig még visszaugrok az irodámba a cuccomért, de utána mehetünk? Jössz, vagy megvársz, vagy... nem, velük nem mész, mert akkor sosem jutunk el a fodrászig. Ha meg itt hagylak, képes vagy eltűnni nekem, szóval velem jössz. - ragadtam meg a kezét, miután olyan szuperül megtárgyaltam magammal a dolgot, azzal meg indultam is vissza vele az irodám felé. Odaérve kinyitottam a mágneszárral, majd betessékeltem, foglaljon csak helyet, nézelődjön, vagy amit szeretne, amíg én összeszedek még pár jegyzetet meg iratot a holnapi naphoz, este nem árt átfutnom őket.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Miközben beszél csak ártatlanul pislogok, amikor a vállamba bokszol, akkor csak megforgatom a szemeimet és sóhajtok egyet, amolyan színpadiasan, hogy húzzam az agyát. - Ebben miért is vagy annyira biztos? Te mondtad, hogy nem vagyok annyira ártatlan. – s ajkaim ravasz mosolyra húzódnak, hiszen egy-két érintés után rájövök arra is, hogy szükségem lenne hozzá az ujjára és még mindig képes lennék összecsomagolni őt, így ha azt hiszi nem tudnám megszerezni a felnyitáshoz szükséges dolgot, akkor nagyon téved. S ezt láthatja is a pillantásomból, majd végül Mr. Morcoginak vissza is adom a telefont pár perccel később. Kijelentésére viszont semmit se reagálok, inkább csak próbálom elharapni a kuncogásomat, de persze nem sok sikerrel járok. - Egyszer még nem fog beférni ebbe a csarnokba se a hatalmas nagy egód. – majd pedig hirtelen előre lendülök és összekócolom a haját, mintha csak most söpört volna végig a tornádó rajta. Mosolyogva figyelem őt, majd picit megrántom a vállaimat is. Nem is értem, hogy miként vagyunk képesek állandóan egymás torkának esni idővel. Nem úgy, ahogyan a többség, de ennek ellenére képesek vagyunk megtalálni a másik gyengepontjait és jól megforgatni benne a kést, hogy utána idővel minden olyan bolondozással folytatódjon, mintha sose tombolt volna vihar. - Igazán büszke lehetsz magadra Bozont! – s még elismerésként még vállba is veregetem őt. Tény, hogy nem könnyű vele, mellette az élet, de ha nem lenne, akkor nagyon is hiányozna a feje. Vannak olyan barátok, emberek, akik ha egyszer belecsöppennek az életünkbe, akkor többé nem akarjuk őket ereszteni. - Mintha ti annak idején annyira betartottatok volna minden apró és csetlő szabályt. – vonom fel a szemöldökömet, mert egész jó kis szabályszegő volt az a csapat. –S milyen érzés ezen az oldalon állni? Kivételesen most már nem te bosszantasz másokat, hanem ők téged, amikor ki akarnak törni a szabályok alól, vagy itt mindenki túl angyali? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen nehéz elhinni, hogy itt mindenki az lenne, de sose lehet tudni. Meg se lepődök már azon, hogy ennyire ritkán jár olyan helyekre. Én imádtam elmerülni a könyvesboltok tengerében, de leginkább az antikváriumot szerettem és ez mai napig nem változott. Ott találkoztam Pedyrrel is, akit azóta elnyelt a föld. Remélem nincs baja. - Akkor ezt tuti tőled örökölte. Te vagy őrültségek terén igazán bátor. – mondom neki komolyan. Nem ismerem annyira még Nonót se, de az tuti, hogy Jacksonra nagyon is igaz ez a dolog. Kár lenne tagadni. - Miért ne? Mostanában divat? Vagy tudod mit, középen meghagyod hosszabbra és oldalt meg felnyíratod, vagy valami hasonló frizurával rohangál sok férfi. Mit szólsz? – s ördögi mosoly kerül arcomra, s oldalra pillantok, amikor a fiúk elkezdenek az öltöző felé szállingózni. Már éppen válaszolnék neki, amikor is szinte megbeszéli magával és mire észbe kaphatnék, addigra elkapja a kezemet és már hamarosan az irodájában is csücsülök. Duzzogva pillantok fel rá. – Miért kell minden szórakozástól megfosztanod? – kérdezem tőle durcis fejjel, majd amikor a fiúk el-elköszönnek, akkor mosolyogva és ártatlanul integetek nekik. Majd pedig Jacksonra pillantok. – Na, Szöszmösz király mehetünk végre? Szerintem még az öreg nénikék is hamarabb elkészülnek, mint te. – szerintem már percek óta szedegeti a cuccait, ha igen, akkor egyszerűen felpattanok és elindulok. Türelmesen megvárom, majd elindulok mellette, hiszen ő tudja, hogy hova kell menni, amikor pedig elérkezünk a fodrászhoz, akkor megtorpanok. Ez nagyon nem jó ötlet, ez tényleg nem, de valószínűleg úgyis elkapja a kezemet és behúz magával. - Ő olyan középen megmarad haj és oldalt felnyírtat szeretne. – szólalok meg sietve, mielőtt megelőzhetne, majd a csaj arcát látva sietve teszem hozzá. – Tudja az, amelyik most annyira divatos a férfiak körében. – mire a felismerés szikrája megcsillant a szemében. - Én kicsivel rövidebbet szeretnék. Vállig érőt vagy olyasmit. – már magam sem tudom, hogy mit is kellene vele kezdeni, mert az egész olyan, mintha harapófogóval húznák a fogamat.
- Komolyan már, ne kukacoskodj annyit, te nő... rosszabb vagy, mint anyám. - forgattam a szavaimat, a kezeimet meg csak szépen összekulcsoltam a hátam mögött, hogy mielőtt még észbe kapnék, elkapja aztán ujjlenyomatot lopjon tőlem a teló-feloldáshoz. Mint ha amúgy nem lenne rá képes, ha akarná, bár csak nem... Igaz, túl sok érdekes dolgot akkor se hiszem hogy találna rajta, lévén, főképp csak ébresztőként szolgál meg telefonálni használom, fotózni kevésbé. - Addig azért még van időnk, elég nagyra építették. Amúgy meg inkább legyen magabiztos az ember, mint valami nyámnyila alak, nem? - márpedig magamat nehezen tudtam úgy elképzelni, mint aki minden apróság miatt bizonytalankodik, megerősítésre, bátorításra várva minden lépéshez. Na meg még mit nem! A hajkócolásra csak nevetve tolom el a kezét, miközben próbálom valahogy visszaseperni a tincseimet a helyükre... te jó ég, de várom már hogy rövidebbek legyenek, mert így ezzel csak a baj van, azt meg inkább nem akarom tudni, hogy nézhetek ki vele. - Az is vagyok. - felelem, mert mégis mit mondhatnék? Tekintve, hogy honnan indultunk, szerintem már ez is nagy haladás... Aztán lehet, hogy Naominak más a véleménye, ki tudja. - Dehogy tartottam! - nevetek jóízűen a kérdésére - Mert olyannak ismersz? De ez az élet rendje, a játékosok próbálnak ott sumákolni ahol tudnak, az edző meg próbálja megnevelni őket. Csak annyi változott, hogy átkerültem egyik oldalról a másikra. - vontam vállat, más oldal, más szabályok - Őszintén? Imádom! - vigyorodtam el Prim kérdését hallva. - Minden lelkiismeretfurdalás nélkül szivathatom őket, ahogy nem sajnálom, ha meg valaki megpróbál ilyesmivel vádolni, akkor szemrebbenés nélkül állíthatom, hogy én csak a javukat akarom. És még csak hazudnom sem kell vele. - magyaráztam lelkesen, arra meg, hogy mindenki olyan angyali lenne... - Szerinted az angyalok ilyenek? - intek a tekintetemmel feléjük, ahogy még mindig a fekvőtámaszozó srácok felé nézek - Mióta megkaptak edzőnek, már kétszer is sikerült bezárniuk, egyszer a szertárba, egyszer meg ünneplés közben a raktárba. És ez csak egy a sok közül... - forgatom a szemeimet, Prim frizuratippjeie meg csak lazán legyintek. - Mert olyannak ismertél, aki olyan nagy divatmajom lenne mint a mostani tizenévesek? Köszi, de kihagyom. - közöltem, nem, nem lesz ilyen oldalt felnyírt fejem, elég egy a családba, aztán a kis félkopasz boszorkánk már rég beelőzött vele. Inkább elzavarom a fiúkat az öltözőbe, mi meg megyünk az irodámba. - Hogy is szoktátok, ti, franciák mondani? C’est la vie? – felelek kérdéssel a kérdésére, amíg az irodámban szöszmötölök a papírokkal. - Persze, mehetünk, Rapunzel. - szólok vissza a sürgetésére úgy, hogy fel sem nézek a papírokból. Mióta egy majd’ 10 évessel élek egy fedél alatt, durván képben vagyok rajzfilmek terén, még úgy is, hogy nem akartam... De amikor ugyanaz a rajzfilm megy tizenötödszörre is, akarva-akaratlanul is megjegyez belőle az ember dolgokat, hiába nem nézi egyiket se, csak háttérzajnak szól... Gondolom, neki meg nem kell magyarázni, miért éppen a becenév – szép hosszú haj, mert hamarosan egészen rövidre lesz nyesve... Ha legközelebb az éjszaka közepén állítanék be hozzá, tuti, egy „Rapunzel, Rapunzel, engedd le a hajad”-dal ébresztem. A fodrásznál ülve csak fáradt sóhajjal veszem tudomásul, hogy még mindig nem mondott le arról, hogy ennél is idiótább frizurát csináltasson nekem a mostaniból, így amikor oly lelkesen kezd magyarázni a fodrász hölgynek, halál nyugodtan válaszolok, miután tálalta az igényeit és elhallgatott végre. - Persze. De csak miután az ő haja már vállig se ér, és egyik oldalon meg kopaszra lett borotválva, ami szintén annyira divatos manapság, csak épp a nők körében. - mosolygok szemrebbenés nélkül, a székben megpördülve még Prim felé is villantok egy vigyort, jelezve – szerintem jobban jár, ha kiegyezünk döntetlenben, mert akármi is legyen a végeredmény, az nálam maximum 2-3 hónap, mire a frizurám újra a régi, még akkor is, ha legrosszabb esetben megint nullásgép lenne belőle... mígnem neki évekbe telik, mire megnöveszti olyanra, mint volt. Lehet választani, rajtam aztán ne múljon.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Talán lehet ez már a korral jár, nem gondolod? – pillantottam rá ártatlanul nagyokat pislogva, hiszen még az anyukájánál is idősebb vagyok és minél idősebb egy nő, annál inkább kukacoskodóbb lesz. Persze viccnek szántam az egészet, de tudtam jól, ha magamat az édesanyához, vagy a nagyijához hasonlítom korban, akkor rendesen tudok az idegein táncolni és hülye lettem volna nem megtenni. - Természetesen, de azt se felejtsük el, hogy fontos az ésszerű keretek is. Biztos vagy te ebben, hogy lassan nem a tetőt súrolod már? – angyali mosoly pedig továbbra se tűnt el az arcomról. Imádtam a vérét szívni, hiszen sok mindenkiét nem szívhattam, de az övét mindig és mindenhol. Meg legalább ez is azt sugallta, hogy azért elég jól helyre jöttek köztünk a dolgok. Szóval nincs miért aggódnom. Tettére és szavaira már nem reagálok semmit se, inkább csak figyelem, ahogyan szenved a loboncával. Sok nő megirigyelné már ezt a hajat is. - Igen! – vágom rá nevetve, majd kuncogás közepette hallgatom a további szavait, majd megrázom a fejemet. – Csak nehogy legközelebb mire jövök ősztincseid legyenek. – s még a nyelvemet is kinyújtom rá, hiszen régebben ez is állandó szívatáshoz tartozott, hogy miattuk őszül az edzőbá. Remek arc volt ő is, remélem még mindig jól van és nincs semmi baja. Vele nem találkoztam most. - Ezt örömmel hallom. – s tényleg örültem ennek a válaszának, mert így talán kicsit végre elfogadta az új helyzetet és azt, hogy ő nem játszhat még. Remélem egyszer fog még játszani, én legalábbis drukkolok neki, hogy felépüljön annyira, amennyire lehetséges és az álmai teljesüljenek. - Tudod, ha te örömmel szívatod őket és ők ezt viszonozzák is, akkor ezt hívják fair dolognak, s akkor hozzád képest angyalok, hiszen csak kétszer tettek ellened főbenjáró bűnt. – adom elő teljesen komolyan, mintha csak valami ítélőszék elé kerültünk volna ezzel a témával, de a szemeim csillogásából remekül láthatja azt, hogy remekül szórakozom és ez megint csak az ő szívatására történik. - Nem, de attól még téged is elérhetett eme hóbort. – kacsintok rá játékosan, majd lebiggyesztem az ajkaimat szomorúságot tettetve. – Tudod, ahogyan vénül az ember, úgy lehet egyre inkább hóbortosabb is. – teszem hozzá még eme dolgot ártatlanság mintaszobraként. A megjegyzésére csak felmorranok, mert nem fair dolog tőle ez, de inkább csak figyelem a játékosait és játékosan integetek nekik és hasonlóak. Ennyi azért már csak kijár nekem, vagy még a végén bezár engem ide? - Uhhh, most majdnem mondtam neked valami csúnyát. – pillantottam rá egy morgás keretében, mert az övön aluli volt, s amikor mellé értem, akkor játékosan belebokszoltam a vállába, majd még fityiszt is mutattam neki tökre dedós módjára. A hajamat pedig meglengettem, hiszen még hosszú volt, de ki tudja meddig… Természetesen ezért még megpróbálom megszívatni a fodrásznál, de amikor megszólal, akkor csodálkozva rázom meg a fejemet és még hozzá is vágok egy kefét, ami a kezembe akad, majd a fodrászra pillantok, hogy meg ne merje. - Tudja mit, az övé legyen kopasz, az enyém meg vállig élő. Legalább semennyi haja se lesz már, ha ennyire ellene van a dolognak. – ohh, minek ide pár centis vagy milliméteres haj. Ez sokkal jobb. – Még a végén a katonaságba is beállhatsz úgy. – kacsintok rá játékosan, majd körbe pillantok a helységben.
- Hát, ha korral jár, félek belegondolni, milyen hárpia lesz belőled úgy száz év múltán. Vagy kétszáz. Vagy négyszáz, bár azon úgy is maximum odafentről röhöghetek. - felelem komolytalanul csipkelődve, ahogy tekintetemmel az ég felé intek, mert legyünk őszinték, ő vérfarkasként még egészen fiatalnak számít, igaz, őrzőként én is, de rám jó esetben sem vár több, mint százötven év... míg ő annyi idő múltán épp a legszebb kort fogja élni bundásként. - A jóból sosem elég. - legyintek a szavaira, meg komolyan, csak nem azt arra akar utalni, hogy egoista lennék? Mert neki sem kell ébb a szomszédba mennie önbizalomért, ami azt illeti. - Mert, miért ne? Még az is biztos jobban állna, mint ez. - túrom hátra a tincseimet - Amúgy meg a húgom mondogatja mindig, hogy a szőkék később őszülnek. Szóval hacsak nem százhúsz év múltán kívánsz legközelebb betoppanni... nem hiszem, hogy ilyen problémával küzdenék. - vágtam vissza a szavaira, a nyelvnyújtásra meg csak nemes egyszerűséggel az oldalába csíptem. Csak egy hálás mosollyal köszöntem meg az együttérzését, a játékosaimra meg nem is pazarlok több szót. Még hogy ők, angyalok... megnézném őket putto jelmezben, pláne, hogy nem kevés kétajtós szekrény alkatú is akad köztük. Ellenem meg csak ne kövessenek el egy bűnt se, mert pokollá teszem az életüket, az fix. - Nem, nem ért el. És nem, nem is fog elérni. - rázom a fejem, ahogy felkelek a helyemről, a morgására meg csak jóízűen nevetek. - Mondj! - felelem nevetve, ezen aztán ne múljon. Amikor elértünk a fodrászhoz, még akkor is jól szórakoztam azon, hogy puffog az új beceneve hallatán, pedig szerintem kimondottan aranyos. Az eredeti történet nem annyira, de a mese amit nemrégiben készítettek belőle, az mindenképp, igaz, hangosan úgy se vallanám be soha. - Hééé! Viselkedj, Prim, nem otthon vagy! - hajolok el a hajkefe elől, ami aztán valahol az üzlet túlfelében csattan a kövön, a fodrász hölgy nagy elégedettlenségére. Igaz, nem szól semmit, csak a fejét csóválva megy érte, amíg pedig ezzel van elfoglalva, kihagynálva az alkalmat közelebb hajolok Primhez, hogy egy atyai nyakleves... helyett csak oldalba bökjem. - Francokat, aztán a végén még megfázik a fejem. Amúgy is elég egy kopasz a családba, és Maya már megelőzött. - vágok vissza, komolyan, rosszabbak vagyunk mint a gyerekek. - Katonaság... mi? Bumm.- kérdezek vissza, hiszen nem én vagyok az kettőnk közül, aki fél a bombázások hangjától, aztán ilyet ajánlgat, másfelől meg annyira nem hülyeség az ötlet – gondolkoztam magam is rajta régebben, ha már nagyapám annyit mesélt a régi háborús kalandjairól... nem az én hibám, hogy anyám lebeszélt róla.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Még szerencse, hogy neked nem is kell, hiszen… - de inkább nem fejezem be a dolgot, mert nem hiszem, hogy ennél inkább furább, hárpiásabb lennék valaha. Most se vagyok az, csak van azért egy kisebb egóm nekem is, ami nem mindig jó. De ő elég jól veszi az akadályokat, ahogyan én is az ő hülyeséget. - Már csak az a kérdés, hogy kinek jó és kinek nem. – jegyzem meg kuncogva, mert lehet neki jó, de a társaságának meg nem a túlzott egoizmus. Bár tény, hogy nem panaszkodhatok én se, így ezért se cáfolom meg, csak rávilágítok a dologra. - Biztosan, nem vagyok én hajtudós. – jegyzem meg egy kisebb vállrándítás keretében, majd elnevetem magam. – Nem gondolod, hogy alábecsülöd a képességemet az ősz tincsek előhívására vonatkozóan? Lehet túl csábító vagyok számukra, így hamarabb meg fognak jelenni, mint 120 év. – jegyzem meg ártatlan pillantások és angyali mosoly keretében. Amennyit mi egymás idegein táncolunk nem is lenne annyira meglepő, ha tényleg hamarabb kezdenénk őszülni. - Kár, pedig biztosan nagy sikered lenne a fiúk között. Vagy tudod mit? Legyen kakastaréjod, szerintem ekkora bozontból már azt is meglehetne csinálni. – lököm meg kicsit őt a csípőmmel, hiszen nem is én lennék, ha nem zagyválnék ilyen hülyeségeket. De már megszokta tőlem, így annyira nem is lepődne meg a dolgon. - Nem, mert a nők nem káromkodnak. Főleg egy tisztességes úri hölgy. – mondom neki halál komolyan, majd elnevetem magam, hiszen nem vagyok az. De azért annyira romlott lelkű se, hogy ennyire nyíltan mondjak csúnyát. Amikor pedig elérünk a fodrászhoz, akkor ott is zajlik az élet és mi se könnyítjük meg az ott dolgozónak a dolgát, hiszen hirtelen két felnőtt helyett, két őrült és dilis gyerek toppant be hozzá. Először jönnek a hajkívánságok, majd pedig repül is az egyik hajkefe, ami a helység túlsó végében landol. - Te beszélsz? Bosszantóbb vagy, mint a mesékben a koboldok. – jegyzem megtetetett durcássággal, majd amikor az oldalamat veszi célba, akkor elnevetem magam és próbálok védekezni ellene. A keze után kapok, de a nagymozgolódásban a szék megbillen, az egyensúlyt nem sikerül megtalálnom és magammal együtt elrántom őt is, mire hangos nevetésben kötök ki. – Komolyan hamarosan miattad kizárnak innét is és beállhatsz a bozontoddal lassan farkasnak is. – kuncogom el a dolgot, majd megpróbálom magamról lehámozni őt, hiszen valószínűleg rám esett valamennyire, hogy utána jó kislány módjára visszaüljek a székbe, mintha mi sem történt volna. - Igen, miért ne? Sokan voltak azok régebben, meg ma is... – jegyzem meg alig hallhatóan, mert én megéltem az egyik háborút és nem volt túl kellemes, majd hagyom, hogy szép lassan a tincseim a földre hulljanak, ha eljutunk addig. – Ezért tuti még kapni fogsz. – pillantok rá a tükörből ördögien, miközben a mosoly meg tiszta angyali.
Kezdőlap
