Minden, ami okmányokkal, bevándorlási, munkavállalói és egyéb iratokkal kapcsolatos. Általában ez az a hely a városban, ami mindig tömve van, így a teremben elhelyezett széksorok mögött szép számban sorakoznak fel szendvics és italautomaták.
A "kiszolgálás" olyan, mint egy bankfiókban. A dolgozók egy egybefüggő pult mögött ülnek a számítógép és irathalmazok között, velük szemben pedig egy kényelmes szék várja az ügyintézésre érkező polgárokat.
Igazság szerint kicsit letört a dolog, amiért Lucas felkeresett, no persze nem azért, mert bármi kifogásom lett volna a kóbor hím tesztelésében, csupán nem igazán tartottam fontosnak az ilyesmit, hiszen itt voltam én, mindennemű ilyesmi dolgot el tudtam eddig intézni és hogy őszinte legyek, nem igazán volt és lesz szükségem segítségre. Ráadásul azt sem tudom, miféle programmal, vagy rendszerrel dolgozik az illető, itt, az okmányirodában nekem meglehetősen könnyű dolgom van az itteni programokat és adatbázist használva. Persze igent mondtam, hiszen először lássuk, mit tud a fiú, aztán a többi majd kiderül, onnantól Lucasé a terep, én csak tesztelek. Persze ha úgy adódik, egészen biztosan elmondom neki a véleményem, de nem írom le előre a fiút, hiszen még csak nem is tudom, hogy kiről van szó. Már a hátsó kis irodák egyikében készítettem elő a terepet, amikor megcsörrent a telefonom. Egyből indultam is, hogy a hátsó ajtót kinyitva lépjek az érkezők elé és habár én magam is szívesen tártam volna ölelésre a karjaimat, inkább csak biccentettem Lucas felé. - Lucas - pillantásom ezután a fiúra siklott, neki kezet nyújtottam - Szia! Nora volnék - ráztam meg a kezét, ha kinyújtotta felém, majd bólintottam Lucas szavaira. - Persze, gyertek. Ne húzzuk az időt. Meg is indultam befelé, mutatva az utat nekik, a második ajtón már be is fordultunk, magunk mögött pedig be is csuktam. Kicsiny kis iroda, középen asztallal és négy székkel, oldalt pedig egy íróasztal, rajta a már halkan brummogó számítógéppel. - Nem kertelek, Jason, itt van a gép, lássuk, hogy mit tudsz - nem adok semmiféle támpontot, ha ért hozzá, akkor ennyi is bőven elég lesz, hogy feltalálja magát és nekilásson a dolognak. Persze ha kérdése van, akkor szívesen válaszolok rájuk, de bízom benne, hogy egyedül is menni fog, elvégre ezért vagyunk itt, nem igaz? Mögötte állok meg, amennyiben leül, hogy láthassam a képernyőn végbemenő folyamatokat. Nem hagyom itt őket, mert egyrészt szeretném látni, Jason mit alkot, másrészt örültem Lucas jelenlétének, akkor is, ha beszélni nem is nagyon van lehetőségünk, akkor is jólesik egy kis pihenő. Egyetlen pillantást engedek meg magamnak a hím felé, ügyelve rá, hogy a kis jövevény ne láthassa, de tudom jól, hogy Lucas ennyiből is érteni fogja; nem rajongom túlságosan ezért az egészért.
- Hát, oké – Anguta szerint eléggé ki lehetett érezni a csalódottságot hangjából, ami azért nem kis mértékben őszinte is volt. Jobb szeretett volna inkább bűvészkedni, mint okiratot hamisítani, de persze nem lehet mindig az, amit szeretne, így elfogadta a dolgot és azon kezdett agyalni, hogy vajon hogyan is néz ki egy alaszkai személyi. Abban egy percig sem hit, hogy Lucas valóban unatkozna, így a kártyatrükkök bemutatásának lehetősége igencsak messzire szállt. - Semmi gond – vont vállat egy mosoly kíséretében, bár nem hitte, hogy a hím ezt valóban komolyan is gondolja, de nem fog nekiugrani álszentségéért. Meg egyébként is nyilvánvalóan nem Jason mulattatása a dolga, hanem a tesztelés, hogy képes-e bármi hasznosat felmutatni. Egy okmányirodában nem valószínű, hogy nehéz dolga lenne néhány érvényes iratot kreálni, persze van néhány dolog, amit számításba kell vennie. - Hát – vakargatta meg kelletlenül tarkóját, közben egy időre kibámult az ablakon. – Egy lift leszakította a fejét – beszéde akadozó, hangja pedig lehangolt lett - amikor a kábelek megadták magukat. Ő még ugyan ki tudott ugrani, amikor az egyik fék aktiválódott, de amikor értem akart nyúlni egy szinttel lejjebb zuhant a lift, és csak a második fékszerkezetnek köszönhettem, hogy nem csapódtam be. Gondolom ő sem tudta, hogy több pontos biztonsági rendszere van annak a liftnek – ez az információs hiányosság az életébe került Jason nem létező teremtőjének, ami elég szerencsétlen halálnem, de hát bizonyosan fordult már elő ilyen halandó emberekkel is. Legalábbis néhány film tanulsága szerint. - Gondolom ez akkor talán jó – nézett kissé vidámabb képpel. Ha nem is bűvészkedhet, legalább barkácsolhat valamit a falka számára, vagy segédkezhet felújítási munkálatokban. A lényeg, hogy legyen valami haszna, ami által felvételt nyer a falka sorain belülre. Aztán szépen ki tudja nyomozni végre, hogy miért hívta a kör vagy… nem, de az legyen a később problémája. Úgy tűnik elérték a célállomásukat és ezt Lucas is megerősítette. Telefonált, és mint, akik rosszban sántikálnak a hátsó ajtót használták, hogy besurranjanak az épületbe. Amikor Lucas kiszállt a kocsiból Jason is követte példáját, majd hallotta a riasztó csipogását a háta mögül, ahogy figyelme a nyíló ajtó felé terelődött. A nő kedvesen fogadta őket, majd kezet is nyújtott, miközben vezetéknevét is elárulta. – Jason Fellmore, örvendek – biccentett kissé félszegen, mialatt kezet ráztak. Nem igazán törődött a nőből áradó vegyes érzelmekkel, szinte fel sem fogta azokat. Gondolatai az alaszkai személyik körül jártak. Vajon mennyire azonos a többi állambelivel? Végül is, ez talán nem lesz gond, ha már egy okmányirodában csinálják, nyilván lesz valami sablon. - Rendben – nézett lelkesen és energiái is erről árulkodtak, de valójában marhára nem volt kedve az egészhez. Azt sem tudta, hol kéne elkezdenie hirtelen. Ettől eltekintve leült és megkeresett egy kérvényt, amivel az egészet el kellett kezdenie, és a PDF fájlt kinyomtatva egy tollat a kezébe véve elkezdte kitöltögetni a nyomtatványt. Erre sajnos szükség van, mivel ha nincs meg a hivatalos módja, akkor egy járőr is kiszúrhatja, ha a rendszerben utána néz. Persze, ha nem, akkor egy formailag megfelelő személyi is tökéletesen lenne, de ha már egyszer egy okmányirodában hamisítanak, akkor miért ne lehetne teljesen hivatalos? A 478-as kérvény adatait kitöltögette, és ha már úgyis benne volt, akkor jogosítványt is igényelt. Ezt persze problémásabb lesz a rendszerbe felvinni, de nem megoldhatatlan, bár ebben lehet, majd kell Nora segítsége. Lakcímnek Henryék háza éppen megfelel ezért minden további nélkül lekörmölte azt. A társadalombiztosítási számmal egyelőre nem tudott mit kezdeni, annak utána kellene nézni és beregisztrálni egy teljesen újat, mivel a régit ugyebár nem használhatta. Gondolkozott rajta, hány évesnek írja magát, de megmaradt a huszonegynél, hogy gond nélkül ihasson whiskyt, ha kedve tartja. Így a szülői/gondozói részét a nyomtatványnak hanyagolhatta. A végén aláírta az űrlapot, majd Norához fordult kérdésével. - Mi az iroda száma, és mi az azonosítód? Vagy bárkinek, aki itt dolgozik és nem fog feltűnni neki, hogy az aláírása és az azonosítója lett használva. Meg jó lenne, ha láthatnám az aláírást is – ez igen jól jönne, és ha Nora segítséget nyújtott ezekben, akkor az aláírást tökéletesen megjegyezve egyszer kipróbálta egy papírdarabon, csak hogy lássa, mennyire hasonlít, aztán a nyomtatványon is megtette ugyanezt. Az íráskép egyezett, így abba már nem fognak belekötni. - Hozzáférhetek a rendszerhez adminisztrátori jogkörrel? – érdeklődött kíváncsian. – Kellene beregisztrálnom egy biztosítási számot, leginkább az adózásom miatt, mivel a régimet nem használhatom sajna – grimaszolt kelletlenül. Ha megkapta, akkor a rendszerben regisztrált egyet és kitöltötte a megfelelő adatokat Jason számára, és hivatalosan is létező személy lett, ha kértek pluszban még adminisztrátori kódokat, akkor Norától ezeket megkérdezte, majd véglegesített. Szerencsére már máskor is csinált ilyet, igaz volt annak már vagy hét éve, de lényegében a procedúra nem sokat változott. Ha volt a hátsó irodában fényképező is, akkor azt Norára bízva saját maga beült a fülkébe és várta, hogy csattanjon a gépezet. Miután végzett a kérvényt megcsinálta, előkerítette a megfelelő programot, amivel felvihette a „kedves ügyfél” adatait, és a rendszerbe tovább küldte legyártás céljából. Ezzel a résszel nem akart tovább foglalkozni, bepipálta még, hogy az ügyfél kifizette a 15 dolláros díjat, így már semmi akadálya nem volt, hogy idővel a személyit kipostázzák neki. Végre neki állhatott a valódi hamisításnak, ami igazából nem is volt hamisítás, csupán előrehozatala a már amúgy is folyamatban lévő dolognak, de jó lesz minél előbb papírral rendelkeznie. És ezen a ponton főtt meg teljesen. Fogalma sem volt az illegális dolgokat mivel szokta Nora készíteni. - Amúgy, melyik programmal szoktál szerkeszteni? És, ha láthatnék egy alaszkai igazolványt, az sokat segítene – bár fene tudja, lehet bizonyítani ez is elég volt. Végül is szakszerűen kitöltötte a kérvényt, valamint láthatták mennyire szépen hamisít aláírásokat. Persze, ha szeretnék folytatni, ő nem lesz a dolog elrontója, csak amíg az állami rendszerek nem változnak nagyon, addig szabadúszó programok folyamat fejlődnek, így időbe fog telni, amíg mindenre rájön. Persze neki volt ideje, Lucasnak és Norának már lehet kevésbé.
//Hááát... nem tudom így jó lesz-e, de majd mondjátok, ha oltári hülyeségeket írtam a személyivel kapcsolatban xDDD No idea what i am doing //
Feltűnt, hogy nem repes az örömtől az én verziómat illetően az esetleges hasznosságáról, de ez mifelénk úgy működik, hogy nem a csatlakozni vágyó elképzeléseinek teszünk eleget. Szép is lenne. Amikor hallgatom a Teremtője halálának körülményeit, akaratlanul is elkomorulok, hisz eszembe jut a sajátom, aki hasonlóan szerencsétlenül távozott el, csak épp a hülye, része fia által. Szar ügy. Túlzottan nem áll szándékomban részvétet nyilvánítani, ennyire empatikus nem vagyok, és tényleg nem az a feladatom, hogy pátyolgassam, de azért biccentek egyet komor képpel, hogy vettem. Biztos szar volt neki, nekem is, de nyilván ez most a kutyát sem érdekli. - Igen, ez elég jó. Bólintok, egyébként mást nem reagálok, nyugtáztam a hallottakat, többet azt hiszem kevesek várhatnának tőlem. Az viszont tény, hogy a barkácsolási tehetsége jól jöhet, egyesek kifejezetten szeretik átalakítani a szobáikat, meg hát, vérfarkasok vagyunk, sokszor előfordul, hogy egy-egy falban rejtélyes módon keletkezik egy-egy lyuk. Hagyom, hogy bemutatkozzanak egymásnak, figyelem Nora vonásait, és igyekszem némi pozitív energiát közvetíteni felé, mert nem szeretném, hogy ilyen értelmetlen dolog miatt rosszul érezze magát. Tudom én, hogy nem esett jól neki, én nem is mondtam, hogy különösképpen szükségét érzem bárkinek, aki besegít neki, de tartalékos sosem árt. Mi az istent csinálnánk, ha épp lerobbanna, és szükség lenne papírokra? Ez közel sem jelenti azt, hogy bárki értéktelennek, lecserélnivalónak gondolná őt, illetve a munkáját. Isten ments, remélhetőleg ő is tudja, hogy én lennék az utolsó, aki eljut erre a pontra vele kapcsolatban, és ami engem illet, szerintem nem is képes hanyag munkát kiadni a kezéből. Hagytam, hogy Nora vezesse a kis csoportosulásunkat, aztán hamar a kis irodában találtuk magunkat, tipikusan olyannak tűnt, ami a kutyát sem érdekli, és ritkán használják. Én ehhez hullára nem értek, szóval engem úgy cseszne át bárki a hamis papírjaival, mint annak a rendje. Szóval meghagyom Norának az egész lebonyolítását, mert tényleg gőzöm sem lenne róla, hogy amit készít a fiatal hím, az valóban megállná-e a helyét bárhol. Nem esik nehezemre elcsípni a pillantását, és csak biccentek, jelezvén nagyon jól tudom, miként érinti ez a kérdéskör, igencsak jól ismerem. Ám a rossz érzései nem változtatnak azon, hogy a feladatom letesztelni a hímet, hogy hasznosnak bizonyulna-e a sorainkba. A dolgot még az is tetézte, hogy láthatólag Jason sem kifejezetten rajongott a dologért, következésképpen erre csak nagy nehezen lenne használható, mintha a fogát húznák nagyjából… Ezt azért megjegyzem, másra úgyse nagyon tudok figyelni ebbéli tudás hiányában. Válaszolni sem tudok a kérdéseire, szóval csak állok hátamat a falnak vetve, és várok. Úgyis Nora ítélete érdekel majd elsősorban ebben az ügyben, nem másé, még csak nem is a sajátom, idegen tollakkal csak ne ékeskedjünk. Éppen ezért mást jobbára nem csináltam, mint bólintottam Norának, ha valamivel kapcsolatban megerősítést várt, így jelzem, hogy mehet, ne akadályozza, mert bár alapesetben ezeket mind magának kellene intéznie, de ha falkatag lenne, úgyis olyan pozícióba lenne rugdosva, hogy hozzáférjen a szükséges adatokhoz. Minta igazolvány biztos van a fájlok közt a gépen, de mivel nem én dolgozom itt, és csak úgy sejtem, hogy kellene lennie, valami gyökér névvel, mint a Minta Béla, vagy tudom is én. Ha engem kérdeztek, nem tudnám ezt csinálni, nekem kell valami ütős, a tűzoltás tökéletes, két legyet egy csapásra, ahogy mondani szokás. Mindegy, meddig tart, Norának is, és nekem is, első a falkaérdek, következésképpen nem akarom, hogy el legyenek mismásolva a dolgok, mondjuk, nem nekem fontos, hogy felvegyenek a falkába, egy ideje már ott vagyok, szóval a pontatlan, trehány munka is egyfajta válasz a kérdésre, de szerencsére eddig még ilyesmit nem nagyon tapasztaltam. Lehetséges, hogy már csak a poén kedvéért is el kéne vinnem egy-két órára bűvészkedni, kideríteni, mennyi pénzt tud összeszedni, aztán holnap elküldöm Darrenhez, hogy kiderüljön, a barkácsolás terén mekkora ász. Nem vagyok egy empatikus alkat, de azért lehetőség szerint azt szeretném biztosítani a falkatagoknak, hogy olyan munkát végezzenek, amit kedvelnek is, legalább egy kicsit. Más kérdés, hogy nem mindig sikerül ezt megvalósítani, vagy épp Castor, esetleg Dante másként gondolják.
//Gőzöm sincsen, sosem hamisítottam. XD Nekem jó egyébként, szerintem Nora még írjon egyet, aztán eresszen utunkra. :DD //
Éreztem a lelkesedését, amivel belevetette magát ebbe a folyamatba, ami igazándiból akár pozitívum is lehetett volna, most azonban mégsem tudtam rá így gondolni, mert csak egy újabb púp, de elküldeni nem fogom őket. Egyrészt Lucas miatt, másrészt pedig a falka oldaláról nézve valóban nem rossz, ha van egy tartalék, vagy bárki, aki szükség esetén helyettesíthet, ha én lerobbanok. Csakhogy ugyebár én minden ilyen jellegű munkát itt végzek az okmányirodában, ide benyomni a fiút pedig még szerintem én is képtelen volnék, szóval ha más környezetben nem boldogul, akkor nem sokat ér az, ha én itt most azt mondom, hogy igenis van haszna annak, amit csinál. Kíváncsi lennék, hogy olyan környezetben, ahol nem adottak a körülmények és nincsen semmi ilyesmi kelléke, vajon hogyan boldogul. Csak csendben figyeltem, ahogyan nekilátott, nem szóltam semmit, hiszen az volna a cél, hogy felmérjük, mennyire képes önmagától megcsinálni ezt az egészet, úgyhogy addig nem is nyitom ki a számat, amíg nem kérdez valamit. - Ha megengeded... - hajolok előre és ha átadja a klaviatúrát, akkor én magam gépelem be a megfelelő helyre az iroda számát és az én azonosítómat is, egyszerűbb így, mint lediktálni a számokat. - Az aláírásom pedig... - papírt és tollat keresek, hogy gyorsan lefirkantsam a nevem rá, ami az ilyen dokumentumokra is kerülni szokott és átnyújtom a fiatal hímnek - itt is volna. Mellkasom előtt keresztbe font karral figyelem, ahogyan elvégzi a további feladatokat, kicsit rossz érzés látni, hogy pont az én aláírásomat hamisítja meg és ha megjegyzi, akkor ezentúl is használhatja majd, de annyi baj legyen, ha falkatag lesz, akkor kétlem, hogy megpróbálna ilyen módon aláásni nekem, nem hinném, hogy rá nézve jó vége lenne, ha kiderülne. Úgyhogy nyugalom. - Persze - bólintok ismét és megadom a lehetőséget, hogy hozzáférhessen az adminisztrátori jogkörrel a dolgokhoz, ismét én pötyögök, azért ezek olyan jelszavak, amiket nem szívesen adok oda senkinek, aki nem falkatag és jelen pillanatban az sem biztosítás, hogy majd az lesz belőle. Azért ez, véleményem szerint, sokkal nagyobb volumenű dolog, mint egy aláírás. Amint a megfelelő ponthoz érünk, egy pillanatra rabolom csak el a fiút, a szomszédos szobába totyogva, hiszen ott van a masina, amivel lőhetünk egy képet. Visszaérve a kis irodába azt is megmutatom neki, hol találja meg a rendszerben az elkészült képet, így már könnyedén folytathatja a munkálatokat. - Az ott a program - bökök a képernyőn a megfelelő ikonra -, és ott pedig találsz mintaigazolványokból képeket - böktem egy másik ikonra, ezeket egészen nyugodtan használhatja, bár szerintem éppen eleget láttunk, hogy ne kelljen tovább csinálnia. - Jól van, Jason, igazándiból szerintem bőven eleget láttunk, nem is gyötörnélek tovább - nem is tudom pontosan, mióta vannak itt, de jó ideje már biztosan. - Tetszik, amit láttam, értesz hozzá, ez nem vitás, én az áldásomat adom rád - mosolyodtam el haloványan, további mondandót azt hiszem nem is kellett hozzá fűznöm. Lucas tudja jól, hogy mit gondolok erről az egészről, hiszen ismer, ha szükséges, akkor mélyebben is kielemzem majd neki a fiút és a tudományát, meg a véleményemet erről az egészről, de a nemtetszésem akkor sem módosít azon a tényen, hogy a hím helyt állt és tudja, mit kell csinálnia egy ilyen helyzetben. - Nem tudom, van-e még bármi más, amit el kellene intéznünk, amennyiben nincsen, úgy gondolom nektek is akad bőven dolgotok - nem kidobni akarom őket, dehogyis, Lucas-nak mindig örülök, ha olykor betoppan pár percre is, az is sokat számít, de neki a fiúval kell foglalkoznia, rám pedig vár a munka, szóval ha tényleg nincsen más elintéznivaló, úgy útjára engedem a hímeket is, hogy én magam pedig visszatérhessek a feladatomhoz.
// Köszönöm, fiúk, szerintem is tökéletes volt! //
A munka ment és bár jól elvolt a hamisítással, ami gyakorlatilag már nem is lett hamisítás, mire a végére ért, de persze jobban is el tudott volna szórakozni. Azért élvezte a csekélyke kihívással kecsegtető feladatot, már csak azért is, mert így egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy a falka szépen befogadja. Nora előzékeny volt, és mindenben segített neki, bár az adatokat saját maga pötyögte be időkímélés miatt, de ez igazán nem zavarta Jasont. - Köszönöm – mosolyodott el kissé bátortalanul, amikor a nő az aláírásával is hozzájárult a sikeres igazolványkészítéshez. Felfogta, hogy a lány nem viseli a dolgot túlságosan jól, de nem reagált rá semmi különöset, csak a szokásos bátortalanság érződött rajta, persze munkaközben ez meg lett toldva egy nagy adat elszántsággal is. Áttolta a billentyűzetet Nora elé, hogy beírhassa a jelszavakat és még el is fordult, hogy ne érje a leskelődés gyanúja. Persze azért feltűnésmentesen fülelt, és próbálta megjegyezni a billentyű lenyomás hangját, és bár hallása messze jobb volt, mint két ideiglenes társának együttvéve, sajnos sem a klaviatúra nem volt számára ismerős, sem a lány ujjainak pontos ereje, amivel gépelt, így ha később módjában is állna a billentyűzet hangjait szépen kiismerni, sem gondolta, hogy rekonstruálni tudná a jelszót, amit beírt. Persze ettől eltekintve azért próbálkozott, de elég reménytelen volt, pedig igazán jó lenne most már egy olyan igazolványt kreálni, ami a David Blandern névre hallgat. Persze, ha szerez munkát, amiben jól megfizetik, akkor nem túlságosan nagy probléma, hogy nem fér hozzá a bankszámlájához. A fényképet közös erővel elkészítették, és Nora megmutatta hol találja az elkészült képet, és gyakorlatilag már szinte meg is volt mindennel. - Óh – mosolyodott el kedvesen – köszönöm – már neki látott volna egy jó kis hamisításnak is, de egyáltalán nem tiltakozott, amiért az akció le lett fújva. Nem vett fel önelégült mosolyt magára, inkább csak némi sikerélményes tekintetet produkált és óvatosan Lucasra nézett, hogy vajon elégedett-e a halottakkal. Akad bőven dolguk, de Jason nem mondta ki, hanem várta, hogy Lucas reagáljon, és ő annak megfelelően fog cselekedni, mint engedelmes csatlakozni vágyó. Azért van annak bája, hogy az embernek megmondják, mit csináljon, hova menjen, mit szabad és mit nem. Elég egyszerű élet, amiből Angutának ritkán jut ki, bár nyilván huzamosabb ideig frusztráló lenne számára, most viszont jót mulatott legbelül, amiből a két falkatag semmit sem érezhetett. Várakozással telten állt fel a székből, hogy Lucas következő próbája vajon milyen jellegű lesz, ha egyáltalán lesz. Azért egy kis bűvészkedést el tudott volna viselni, vagy némi farigcsálást. - És, akkor most hogyan tovább? - kérdezte miközben a hímet vizslatta.
Nora szerencsére nem az a típus, aki bármiben is akadályozná az embert, annak nem örülök túlzottan, hogy ennyire nincs kibékülve a helyzettel, de elhiheti, nem én találtam ki, hogy a fiatal hím hamisításban tündököl. Castor kérése volt, hogy mérjem fel, miben válhatna a falka hasznára, és még mindig ez tűnt a legértelmesebb kezdési lehetőségnek, de látva, hogy sem a nőstény, sem pedig a jelentkező nem rajong a dologért, meglehet, elvetendő ötlet, de ha már itt vagyunk, hát szenvedjük végig, ha mást nem, legalább azt leteszteljük, hogy valóban ért-e hozzá, mert azért olykor különbség van aközött, hogy mit gondolunk mi, és esetleg milyen mélységű a valódi tudás mögötte. Attól még nyilván hazugságról nincs szó, maximum téves önismeretről. Végül megkegyelmez a jelöltünknek Nora, bár jó sok körről kimaradtam közben, mert felcsörgettem a hegyieket, hogy súgják már meg, akadna-e a hegyen bármi olyan mindenkinek büdös meló, amit rá lehetne testálni. Az mindig van, most sem kell csalódnom, szóval nem fogom pluszban rátestálni még Darrenre is, az úgyis rohadt hamar kibukna, ha nem ért ehhez sem. Mire visszalépek a szobába, már valahol ott tartunk, hogy Norának tetszik, amit látott, és szükség esetén használható lenne ilyesmire a srác. Hurrá, legalább nem kell mínusz ponttal indulnia némi kis füllentés miatt. - Nem, nincs más, menj csak nyugodtan a dolgodra. Mondanám, hogy majd beszélünk, de sosem tartottam okos ötletnek a másokhoz fűződő viszonyomat a nyilvánosság elé tárni. Nora pedig kellőképpen fontos nekem ahhoz, hogy rajta keresztül ártani lehessen nekem. Tudom én, hogy nagylány már, bár bevallom, néha egész másként gondolom, de ostobaságokat mindenki hajlamos művelni, de ettől még féltem, és nem hiszem, hogy ez valaha megváltozna. - Gyerünk, menjünk, levezetjük a kellemetlenségeket valami izgalmasabbal. Nem akartam én halál jó arc lenni, de ha már mindenki torkán lenyomtam a keserű pirulát, jöjjön egy kis bónusz is, amivel mondhatni mindenki jól jár, ő is, meg a falka is. Kiérve rögtön indultam az autó felé, bízva abban, hogy követ, és nem kell fölöslegesen jártatnom a számat. Túl hosszú már ez a nap, örvendenék, ha véget érne.
Időpontra jöttem, mégis már félórája ücsörgök az egyik széken. A várakozás az élet megrontója, vagy a türelem elvesztésé, teljesen mindegy, nálam fogyóban van. A cég ügyeinek intézését alkalmazottakra bízom, nem akarok vele foglalkozni, meg elveszni az olyan ügyintézésekben, ami nem a vezetők dolga, arra azért vannak ők. Magánéletemmel kapcsolatos ügyek intézését személyesen teszem, elvégre hazudok, mint a vízfolyás, a koromat, születési helyemet, végzettségemet és minden egyebet illetően. A kabátot a lábamra dobtam összehajtva, markomba kapom, ahogy a kijelző feldobja a sorszámom. A fogytán lévő türelmem ellenére bájos mosolyt szedek elő, gyorsítandó az ügyintézést, mázlimra csajhoz kerültem. A zöld ing, pár napos borosta, határozott fellépés eredménye egy nagy adag papírköteg, amit máris tölthetek ki, és soron kívül adhatom be, ha befejeztem a kitöltését. Mintha bővült volna a lapok száma az utóbbi átigazolásokhoz képest. Toll van, türelem kevésbé, az idő meg nem sürget, van pár száz évem kitölteni. Szendvicset markolok fel, legalább kettőt és egy nagy adag kávét kérek, az ablak melletti magasított asztalhoz ülök és elkezdem kitölteni. Korán megtanultam memorizálni információkat, szükséges volt a túléléshez, és többször használtam élesben ezt a tudást, mint kellene, eddig még megúsztam. Dühösen morranok egyet, megint elírtam a családi állapotot, holott nagyon régen volt már a Mariaval töltött időszakom. Fél perc alatt beszerzek még egyet, csábító mosollyal fűszerezett kérés kíséretében. Özvegy vagyok hivatalosan, nem tudom, mit nehéz ezen elfelejteni. Jegygyűrű az ujjamon, nősként, nem vőlegényként, ezüstből, kell a kondi, mint ahogy a nyakláncom is ezüst, mellette a dögcéduláim, mindegyik nevemmel, amikor katonaként szolgáltam, mindig visszaloptam, vagy lopattam, miután már nem volt rá szükség. Elérhetőségnek a cég és a szálloda címét is megadom, majd csak elfogadják valamelyiket, mobil még anchoragei, egyszer majd szolgáltatót váltok, ha éppen kedvemben leszek. Azt sem tudom, mi lesz még, a helyi falkát is körbe kéne ugrálnom, amit nem fogok megtenni, az ugrálást illetően egyértelmű, kapcsolatfelvétel viszont muszáj. A muszájt és a kellt pedig kifejezetten gyűlölöm, heves vakarózási roham támad meg a gondolatától is, márpedig jóban akarok velük lenni, elvégre nem három hetes nyaralásra jöttem botot lógatni a vízbe. A reptér, főleg gépparkkal a kezemben, kifejezetten kényes pont lehet a szemükben, bajszot összeakasztani direktben nem akarok, sok mindent az aktuális helyzetre hagyok, ha előre gondolkodnék, már rég nem szőke lenne a hajam, ha lenne egyáltalán. Egyre kevesebb papír vár még kitöltésre, mégis kezdem unni, ennyit még sosem kellett, állóképességem van, türelmem kevésbé. Nem stílusom görnyedve az asztalra tehénkedni, a katonalét, a neveltetésem és jellemem túlzottan is egyenes derekat és gerincet adott, ami eléggé feltűnő lehet a jelenlévő görnyedten járó és ülő emberekhez képest. Még szerencse, hogy az előző városban már végigmentem hasonló procedúrán, rendelkezem azokkal a papírokkal, amik kellenek a papírok kitöltéséhez. Valakinek hirtelen változik a légzésritmusa és a szívverése is. Kedélyesen pillantok fel rá, és újra visszatérek a papírokhoz, bizonyára izgul, vagy elszúrt egy papírt, akármi. A helyzet nem változik, sőt, kitart. Felnézek, mozgolódás is kezd kialakulni, a jelenetre csapom le a tollat a papírra és ugrok a helyemről a széken levegőért kapkodó idős embernőhöz. Megnyugtatom, elmondom neki, hogy elsősegélynyújtó vagyok, és úgy teszek, mintha pulzust mérnék, valójában már tudom, hogy szívrohama van. Lefektetem a székeken hosszában, nem kedvesen arrébb tessékelve a rajta ülőket. Hivatalos elsősegélynyújtóként megtehetem és kérek mentőt is, közben nekiállok ellátni, hogy életben tudjam tartani. Röpkeéletű és törékeny az ember, volt alkalmam megtapasztalni.
Beugrottam Norához egy könnyed ebédet elfogyasztani, miközben összehoztunk néhány hiányzó iratot Cassienek, mert én személy szerint szeretném, hogyha önmegvalósításba kezdene az edzések mellett, mert tudom, hogy ha munkába öljük az időnk egy részét, az sok mindenre megtanít még emberként is. Ő pedig elég kreatív szerintem ahhoz, hogy igenis kezdjen magával valamit, és egyről a kettőre jusson emberi életében is. Nem fogom cserbenhagyni, csak szeretném, ha továbbra is értéke lenne a szemében a dolgoknak, ő még túl fiatal ahhoz, hogy másként gondolkodjon. - Köszönök mindent, Nora, angyal vagy! Búcsúzom két puszival a nősténytől, amióta én voltam a váll a számára, kicsit közelebbi a viszonyunk, bár sokat nem lelkizünk, mert egyrészt arra ott van Lucas, másrészt amúgy is utálom. Nem az én terepem, előbb itatok le bárkit, minthogy pátyolgassam, szerintem a szesz is tökéletes búfelejtő. Épp kifelé sétálnék dolgom végeztével, amikor egy idősebb nő elterül a székben, még szerencse, hogy nem a padlón, az ő korában egy ilyen találkozás már rendkívül kellemetlen tud lenni. Nagyon bízom benne, hogy nem patkol itt el nekem, olyan kellemetlen valaki haláltusáját végignézni. Érzéketlen lennék? Biztosan. Mégis érdekes, hogy én vagyok az első, aki a telefonja után nyúl, és hívja a mentőket. Kicsit arrébb sétálok, hogy diszkréten intézhessem a dolgot. - Idős nő szívroham gyanújával összeesett az Okányiroda első emeletén az ügyfélfogadó ablakok előtt. Még magánál van. Persze, Emma Ridley. Köszönöm! Bontom a vonalat, jó eséllyel maximum csak a közelemben állók hallották, mit beszéltem a diszpécserrel, a kutyának sem hiányzik, hogy szegény asszony pluszban bepánikoljon még, és rontson a helyzetén. - Küldik a mentőt, azt mondták, maximum öt perc. Sok ott az őrző, jól végzik a dolgukat, szerencsére a fairbanksi kórházra nem mondható el, hogy tojnak a betegeikre, bár én sosem voltam benne, de több falkatag is dolgozik ott, rosszat még nem hallottam róla. Ismét közelebb lépek közben, de nem annyira, hogy az zavaróvá váljon, tekintettel arra, hogy én nem fogom pesztrálni, mint a hím, a jelek szerint ugyanis vérfarkas, és valahogy nagyon nem ismerős, no de egyelőre nem ez élvez prioritást. Amiben segíteni tudok, hogy elhessegetem a környékről azokat, akik a kíváncsiságuk révén el akarják szívni az oxigént az idősebb hölgy elől. Neki most minden korty számít.
Még aszpirint sem lesz időm a nőnek beadni, hogy rágja szét, mire megtenné, félig ájult lesz. Zavar és tanácstalanság nélkül kezdem ellátni, farkasom felkapja a fejét és figyel, más farkas is van a helységben és ismeretlen. Ez egyáltalán nem meglepő, új vagyok a városban, mindenki újnak számít nálam és fordítva. Hagyom, hogy figyeljen, addig a nővel foglalkozom. Az emberek nagyon szemérmesek, nem téphetem szét a felsőjét ok nélkül, szívet masszírozni ezen a vékony anyagon keresztül is lehet, mégis kigombolok egyet a szív felett, ahol nekikezdek életben tartani az ájult nőt. – A mentő már úton, hamarosan kiér, addig tarts ki. – szóval nem tartom, ha eljut hozzá tudattalanul, az csak jó, és akarom hinni, valóban eljut az agyhoz és értelemhez a mondanivaló, míg tudattalanul fekszik valaki. Hallani biztosan hall, a többit elintézi az agy. Figyelem a légzést, többször odahajolok, majd folytatom a masszírozást. - Öt percet ki lehet bírni. – ütemesen alakul a válaszom közben. Fehér bundásom figyeli a nőstényt, ebben az érdeklődés az elsődleges és a készenlét a másodlagos, veszélytelennek nem tartja és résen van a kíváncsisága mellett. Hamarabb kiér a mentő, mint öt perc, átadom nekik az ellátást, hátrébb lépek, helyet adva nekik és elmondom, mi történt, mit tettem, míg kiértek. Bediktálom a nevem is, az éppen aktuálisan használtat, az elérhetőségemmel együtt. A másik farkas felé sorolom magam, ha még jelen van. – Most már jó kezekben van. – igazítom vissza az ingem ujját és az órámat, amit nem vettem le, zavart is, minden másodperc számított az elsősegélynyújtás közben. - Kellően tapasztalt vagy, kevesen mozdultak segíteni. – a cuccaim felé megyek, tovább intézni a dolgaim. A bámulás lepereg rólam, amit az emberektől kapok, a farkasom máját némileg hízlalja is, a figyelem középpontjában imád lenni, legyen az éppen jó vagy rossz helyzet. – Ismered a nőt? – dekoratív nőstény, határozott kisugárzással, ki lenne olyan bolond, hogy nem néz rajta végig? Farkasom figyel, bármire készen, és büszkén, fennhordott orral, kedvére való, amit lát, nem rejti véka alá. – Mostanában jöttél te is? – a tollam elgurult, az iratkupac alól kaparom ki, nem kezdek neki kitölteni. Magázás a bokorban, azt a feletteseimnek tartogattam, senki nem tudva, hogy az utálatomat fejezem ezzel ki minden esetben a másik felé, arra sem méltó, hogy tegezzem. – Szép neved van. – a Josht is hallhatta, nem fáradok a bemutatkozással.
Közben a nő még el is ájul, ami azért összességében nem jól jel, de nem fogok elkezdeni görcsölni rajta, jön a mentő, majd megoldják, ez a dolguk, én orvos nem vagyok. Vicces belegondolni, hogyha Sura itt lenne, milyen könnyen el tudná intézni a problémát, más kérdés, hogy nem látnám okát, hogy csak úgy jobbra-balra osztogassa a képességét. Ezzel még az sem biztos, hogy valamelyik Mártírnak érdemes lenne foglalkoznia, egy szívroham azért nem vicc. Mikor végre megérkeznek a mentősök, csinálok nekik utat, mert az emberek még mindig bámészkodnak, és eléggé ellehetetlenítik a bejutást. Én komolyan nem értem olykor az embereket, eszement mód ostobák tudnak lenni, én meg türelmetlen, szóval elhessegetem őket szépen, tudják már, hogy útban vannak. Oldalt sandítok a szépfiúra, amikor hozzám szól, és a rend kedvéért azért megdobom egy mosollyal, mostanában finomabban közelítem meg az ismeretlen farkasokat, ilyen kedvem van. Primmel is tök kedves voltam magamhoz képest, igazán nem lehetett oka panaszra, bár szerintem nem kedvelt meg. Noha nem is kértem rá, jobb így neki. Egyébként, fura, de soha egy hímről sem az jutott eszembe, hogy amúgy szívesen lefotóznám, de valahogy vele kapcsolatban ott motoszkál ez is a fejemben. - Mert mindenki azt hiszi, hogy majd valaki más megteszi helyettük, amit meg kell. Én már jó ideje nem így gondolkodom. Ez az emberek rákfenéje, ha itt sikoltozna valaki, a kutyát sem érdekelné, mert egyszerűen félnek, inkább meghúzzák magukat, minthogy bárki felé segítő szívvel forduljanak. Tisztelet, mélységes tisztelet a kivételeknek, komolyan. - Nem, soha nem láttam még, de azt hiszem, ez nem is fontos, a mentősök úgyis értesítik a családját. A fekete zöld szeműm körbeszaglássza a fehérséget, megnézi magának, láthatóan büszke teremtés, mind a százhatvanhat évünk ellenére. Érdeklődő, de távolságtartó is, hiszen nincs ismerős szaga, nem árad felőle az otthon érzete, épp ezért bizalmatlan, de ez így is van rendjén. Magányosokkal nem állunk le feltétlenül bratyizni, megtudjuk, mit keresnek itt, aztán meglátjuk, mi lesz velük. Ha a városban maradnak, hivatalosan, a falka áldását élvezve, akkor talán valóban érdemes lesz megismerni. S én, az emberi felem nagyon is élvezi, hogy végignéz rajtam, elvégre azért öltözöm úgy, ahogy, hogy megnézzenek, ez nekem fontos. Ezért vagyok az esetek 95%-ában elegáns, csinos, s igen, a szoknya és a magas sarkak is kötelező darabnak számítanak nálam, utóbbi nem meglepő tekintve alacsony termetemet. - Attól függ, mit értünk mostanában alatt. Egyébként két és fél éve. Ezek szerint te új vagy errefelé. De vajon mennyire új? A kérdésfeltevésből elég egyértelmű volt a dolog, de azért levonom hangosan a következtetésemet. S kérdezek is, továbbra is a mosolygás békés terepén lavírozva, simulékonyan, mert én ilyen vagyok. Adom, amit kell, hogy megtudjam, amit kell. - Köszönöm szépen, te sem panaszkodhatsz, nem csak a nevedet illetően... Sosem szokásom tagadni a nyilvánvalót, és olykor a változatosság kedvéért nem árt egy könnyedebb csacsogás is a ki, s mit akar a városban témakörét érintve. - Ritkán látok magunkfajtát a hivatalban sorban állni. Állapítom meg, noha magányosként más eszközök nem feltétlenül állnak a rendelkezésére.
Megigazítom az ingem is, teljesen felgyűrtem szívmasszázs közben, kicsúszott a derékrészből is. A sandítást elkapom, a mosollyal együtt, viszonzom. Egy jó küllemű és talpraesett nőstény mosolya önkéntelen mosolyra gerjeszt, aki nem teszi meg, annak más egyéb tulajdonságai lehetnek, amivel nem rendelkezem. – Volt szerencsém tapasztalni. Az emberek ilyenek, sokat változni úgysem fognak, azért mindig van egy-két fazon, aki ilyen helyzetekben a tettek mezejére lép, rajtam kívül. – keresnem kell majd egy törlőkendőt is, ragadvány beidegződés orvos koromból. – Szerencsére, mert minden perc számított. – köszönni nem nekem kell, ha kell, meg se tenném. – Ahogy mondod. – mentős az életbe nem leszek, ami elég hamari kijelentés a lehetséges hosszabb életet tekintve, ezért ilyet nem is mondok, ráadásként a tapasztalat elsődleges számomra. Farkasom fiatalabb, mint a nőé, rövid kivárás után szintén szaglászni kezdi a másikat, tisztes távolságból, túl közel nem megy hozzá. Az embereket szokta meg, farkas lényét sosem tagadta meg, s nekem sincs eszemben elfojtani. Kedvére való, amit lát a farkasban is farkasom, ki is fejezi farok csóválásban és fejtartásban, még ha a büszkeség, az a fene nagy, továbbra is benne van. – Az sem túl hosszú idő. Ennyire látni? – elsomolyodok, okmányirodába sok okból lehet jönni, ma azonban az új lakhely igényemet is be kell adnom, majdnem záros határidővel. – Úgy tíz éve... – hagyok egy kis időt, aztán folytatom, a reakcióra azonban kíváncsi vagyok. – megfordulok errefelé, járatokban utazok, három napja vagyok itt és maradni tervezek, ezért áteszem a székhelyemet ide. – magam kedvéért a terv, s nem mások engedélye folytán fejezem ki magam így. Információk jönnek, információk mennek, csinos nőstényekkel kifejezetten kedvelem a terepfelmérő beszélgetéseket is, ellazult testtartásom és közvetlenebb hanghordozásom feszültségtől mentes, ahhoz sok tapasztaltam már. – Érdekel a város, fel akarom fedezni, kiismerni. – a légtér különösen, az időjárási viszonyok kihívásaival. A viszont dicséretre sokat sejtetően nézek rá. – Nem is szokásom panaszkodni a megjelenésemre, kivéve, amikor gondot okoz a könnyen felismerhetőség. Aminek a tapasztalásában nem vagyok egyedül, véleményem szerint. – tekintek rá. Ekkor szoktam centisre lenyírni a hajam, egyen fejet nyerve és beolvadva a szürkeségbe, és a katonaság soraiba általában. - Mint ahogy téged sem foglak egykönnyen elfelejteni. – szavaim őszinték, a szemeiben, megjelenésében van valami, amit meg szoktam jegyezni. Farkasom inkább leül, és csendes unatkozásba kezd, a felénk nézegetés nem érdekli, engem sem túlzottan, hamar el fognak fordulni tőlünk. – A titkáromat megkímélem a felesleges információk fejben tartásával. – értve a felesleges alatt a nem valós információt. – Itt dolgozol? – elég határozottan fejtette ki ezt a véleményét, megállapítását, ez akár jöhet abból is, falkaként másként intéznek ügyeket. – Miért döntöttél úgy, hogy itt maradsz? Megerősített ebben az elmúlt pár év? – felemelem a bögrét, meginnám a kihűlt ital felét, a kezem viszont még nem tiszta. Sima vizet vételezek és pár szalvétát elvéve, akkurátusan kezdem letisztítani a kezem, ha már nincs folyóvíz és szappan. Falkában még sosem voltam, s érdekel, ki miért tartja vonzónak ezt a létet, mert ami számukra furcsa bennem, az furcsa bennük számomra. Azért annyira nem foglalkoztat, hogy órákig tudjak erről beszélni.
A bundásom azért tisztes távolságtartással fordul a hím felé, mert hát, nem falkatag, velük meg csak óvatosan, nem lehet bízni abban, hogy nem akarnak bántani minket, előfordult már, nincs feltétlenül fairplay, bár most a közeg miatt nem aggódom. - Nem, csak a megfogalmazás módodból gondoltam. Elvégre, úgy kérdezte, hogy én is új vagyok? Tehát neki is annak kellene lennie elméletileg. Mikor azonban elém dobja, hogy tíz éve, azért elnyúlik az arcom, és máris lázasan kutatok a vonásai után, de egész biztos vagyok benne, hogy róla nem tudunk. Ez gáz. Nagy gáz. Tíz év? Még csak azt sem mondhatom, hogy mit műveltek eddig az őslakosok, hisz már a Betolakodók is itt vannak jó ideje. - Akkor jól elbújtál. Eddig merre éltél? És… miért pont Fairbanks? Itt, az isten háta mögött... Ennyire jó biznisz utaztatni a népet? Még mindig nem győzöm elhinni, hogy tíz év alatt senkinek sem sikerült fülön csípnie, határozottan kínosnak érzem a problémát, főleg mert nem tűnik árnynak, egyáltalán nem rejti véka alá a dolgait. Bírom, hogy laza, és nem feszeng, nem is szeretem, ha arról kell győzködnöm a másik felet, hogy nem akarok én semmi rosszat. Van, akit bántani is alig tudnék. Én magam sem szoktam semmire rágörcsölni, egyszerűen az a tipikus élj a mának típus vagyok, bár mióta csatlakoztam a falkához, azért olykor már szoktam előre is gondolkodni, Cassiet nem rángathatom minden hülye ötletemtől vezérelve magammal. - Nem, időnként valóban váltani kell. Egy ideig szőke voltam, azt is bírtam, de mégiscsak a barna a szívem csücske, bár szerintem ha legközelebb el kell tűnnöm kicsit a nyilvánosság elől, rövidebb és szőkébb leszek, az bejön. Azt inkább nem említem, hogy ezért állok a kamera másik oldalán, és nem vagyok mondjuk színésznő, pedig abban zseniális lennék, az holt biztos. - Szokásom maradandó élményt hagyni másokban. Jegyzem meg derűsen, és itt határozottan nem a kezem jegyére gondolnék, de például Prim is biztos megjegyzi egy időre személyemet, mert én nem kertelek, ha úgy van, bárkinek a szemébe mondom a véleményemet, az sem érdekel, ha ezért negatív légkör alakul ki. Egyébként meg, nagyon is tisztában vagyok az erényeimmel, értékeimmel, mind kívül, mind pedig belül, és ettől vagyok olyan fene magabiztos is. - Isten ments, megőrülnék, ha papírokat kéne tologatnom egész nap. Komolyan hülyét kapnék, én ennél sokkal kreatívabb és szabadabb lélek vagyok, a négy fal közé bezárva is ritkán szeretek dolgozni, nyáron nem is vállalok műtermi fotózásokat, télen viszont ritkán sikerül kijutni a szabadba. ~Régen az apám volt az Alfa ebben a falkában, érdekelt, hogyan és hol élt. Meg amúgy is, falkába születtem, majdnem egész életemben abban éltem. Aztán mikor lejárt a türelmi időm, inkább a városban maradtam, de azzal járt a csatlakozás is. Abszolút, én imádom, de nyilván nem való mindenkinek. Példának okáért te sem tűnsz olyannak, aki örömmel vetődne egy falka kötelékébe…~ Talán tévedek, de meglehetősen egyértelműen árulkodik erről ama tény, hogy ez idáig nem tudott róla a falka, tehát nem csápolt oly hevesen, hogy hahó, itt vagyok, esetleg mit kéne tennem azért, hogy eltűrjétek a jelenlétemet… Eztán valószínűleg másként lesz, hiszen kifejtette, hogy maradni tervez, következésképpen kicsit meg fognak változni a körülmények.
A reakció be is következik, először a szemem válik derűssé, aztán fel is kacagok, önfeledten és derűsen, nem zavartatva magam a rosszalló pillantásoktól. Nem a nőstényt szándékszom kinevetni, egyszerűen ennivaló volt a látvány és a fogadtatás. – Az első terminál átlépésem három napja volt. Addig, ha jöttem is, sosem hagytam el a kifutópályát vagy a pilóták számára fenntartott szállórészt a reptér területén belül. Ami ritkán adatott meg, tankolás és ellenőrzés után máris fordultam vissza. Talán – vetem fel a fejem gondolkodva. – az Airlines pár járatánál volt lehetőségem négy óránál többet itt tartózkodnom. Valóban jól elbújtam, mondhatni a bokorban voltam, itt inkább ott sem. – nem akarom megnyugtatni, előbb-utóbb ki fog derülni, elvárnám egy falkától, hogy utána kutatnak személyeknek, ha érdekli őket, másrészt meg minek tagadjak le bármit is ebből? Vannak jóval rejtegetni valóbb dolgaim, mint ingázás, gépben alvás és várakozás. – Sokfelé, főleg levegőben. Ha jól saccolom, a Csendes-óceánon voltam többet. – az asztalra fektetem a két alkarom, enyhén felé dőlök. – A téli időjárás kifejezetten megmozgatja a fantáziámat tűrőképesség terén, mégpedig a levegőben, kisgéppel. Igen, nagy biznisz. – elégedetten felelem, vissza, kiegyenesedve. Nem rajtam múlik, vannak nálam sokkal képzettebbek és tehetséges üzletemberek, nekem csak a tőkét kellett biztosítanom. - Ebben nem kételkedem. – mérem ismét végig, kihagyva a szemeimmel felfalom részt, elismerőek a pillantásaim. – Nem is penészvirágnak tűnsz. – biccentek. Szabadságot nézek ki belőle, barátkozás terén is. De miért érdekel ez? Az embereket jobban ismerem jellemben, mint a farkasokat, nem kéne rájuk húznom az ott tapasztaltakat, pláne úgy, hogy előbb igazodok ki egy izometriás rajzon, mint az emberek arcán. A gondolati kommunikációra elsőnek pislogok, úgy látszik, nagyon dívik a farkasok között, amikor közöttük vagyok, és a közöttük embereket is jelent, előszeretettel nyúlnak ehhez a képességhez, engem meg kifejezetten irritál, a múltamra emlékeztet, amikor majdnem eljutottam odáig, hogy inkább eldobjak mindent, ehhez a párom halála is sokat adott hozzá. Nyelek is egyet, visszagyűrve az ingert a morgásra, és figyelek. – Mindig is emberek között voltam. -~ sosem voltam falkában. ~- Megszoktam közöttük, azt nem mondanám, hogy határozottan csak az egyik felé tendálok, ha választásra kerülne sor. Szokatlan lenne a falka lét, -~ Az emberszaghoz és jellemekhez szoktam hozzá. ~- és választás után nincs visszaút, márpedig a szabadság nálam a kötöttségek nélküliséget jelenti. – elutasítástól mentes a hangom, és elmondom, mert el akarom mondani. ~ Közelebb kerültél hozzá? ~ utalok az apjára. ~ Miért ezt a falkát választottad végül? Miért jöttél el az előzőből? ~ az érdeklődésem nyílt, iróniától mentes.
- Mindig is tudtam, hogy rendkívül szórakoztató jelenség vagyok. Nem vagyok rest elmosolyodni, a szívemre venni nem fogom, ennél komolyabb dolgokat sem szokásom, nem vagyok az a típus. Azt hittem, az utaztatás azt takarja, hogy van valami kisgépe, amivel repteti a népet, de nem ő maga vezeti. Úgy fest, tévedtem. - Szóval pilóta vagy? Az menő. Mindig is meg akartam tanulni valami kisgépet vezetni. Nyugtázom ennyivel a dolgot, négy óra, hümm, elgondolkodtató. Vajon annyi idő alatt kiszúrná bárki? Ki kellene, nem Árny, következésképp nem tudja elrejteni magát. Utólag viszont már kár azon lamentálni, hogy mikor, és ki hibázott, valószínűleg ennyivel még Castor sem foglalkozna, bár azért erre nem tenném a fejemet. Azt meg már nem is tudom, kivel beszéltük, hogy egyszer megvalósítjuk, talán Jennyvel, de annyit tudok pofázni, hogy ki emlékszik már arra… - Télen biztos lényegesen veszélyesebb, pláne amennyi hó tud itt esni. Nem értek a témához, könnyen lehet, hogy közel sem ennyire gázos a helyzet, bár ha kihívásnak tartja, akkor biztosan jól gondolom, és nem olyan egyszerű áthidalni a felmerülő problémákat. Penészvirág valóban nem vagyok, csak egy mosollyal dobom meg, nem tagadom meg önmagam, attól, hogy elkötelezett vagyok valaki iránt, sem vak nem lettem, és azt sem díjazom kevésbé, ha mások megnéznek. Nőstény vagyok, kell a visszaigazolás, akinek nem, az vagy hazudik, vagy… nos, nem tudom elképzelni, mi másért ne hízelegne az ilyesmi egy nőnek. Magamban nyugtázom, hogy nem csípi a gondolati kommunikációt, attól még nem fogok elkezdeni cifra körmondatokban beszélni, hogy elmondjam, amit akarok, egyszerűbb, gyorsabb, nem ad okot félreértésre. Mindenesetre a kifejezésmódjából is elég egyértelműen kiderül, hogy a mentális téma nem menő nála. Érdekelnének ennek okai, de olyan bensőséges viszonyba soha az életbe nem fogunk kerülni szerintem. Pláne, hogy a jelek szerint a falka dolog épp annyira fekete folt az esetében. - Értem. Fura. Ezek szerint sosem éltél olyan helyen, ahol van ilyen csoportosulás? Ez nem volna meglepő, vannak, akik tudatosan kerülik, a kisebb városokban meg aligha van értelme egy falkának, Fairbanksben szerintem már túl sok a farkas, nagyon nagy a falka az egyesülés óta, meg itt vannak a vérvonal alapítók is, nem beszélve jó pár fiatalabb magányosról. Mintha mindenki érezné, hogy valami nagy dolog készülődik. - Ezen elv alapján aligha tudom elképzelni, hogy valaha felénk dőljön a mérleg nyelve, hisz az kötöttséget jelent. Azt kötve hiszem, hogy be kellene neki mutatnom, mit jelent egy falkában élni, még ha nem is tapasztalta soha, ismerősei csak akadnak, akik megéltek már hasonlót. Közben finoman puhatolózom mentálisan kicsit a korát illetően, mert érdekel, mennyi az annyi, meg aztán, nem árt, ha kicsit az energiái is ismerősek lesznek, mert elmondása szerint maradni tervez, következésképpen oda kell figyelni rá. ~Nem, már rég halott.~ Ez a téma nem épp olyasmi, amiről szeretek beszélni, már csak azért sem, mert mondhatni véletlen, indulatból elkövetett beharapás áldozata lettem, és azóta világossá vált a drága teremtőm szellempofájából, hogy akadjak le róla, mert nem tart igényt rám. Kellemetlen, de már nem hat meg, csak az orrá alá akartam dörgölni, hogy mit veszített azzal, hogy ott hagyott. ~Az előzőben kényszerűségből voltam, mert lepasszolt a Teremtőm. Itt azért vagyok, mert itt szeretnék lenni, és mert annak ellenére befogadtak, mert amúgy a drága apám egy őrült szemétláda volt. Na jó, ez egy kicsit szentimentális lesz… világ életemben úgy gondoltam, hogy valójában ide kellett volna tartoznom, mivel ezt a falkát vezette egykor.~ Ez így igaz, más kérdés, hogy amikor megtudtam, hogy halott, behúztam a kéziféket, és hónapokig agyaltam azon, jó döntés-e a Teremtőm híre ellenére maradnom. Nem bántam meg, hogy nem léptem le. - Na szóval, biztos tudod, hogy megy ez a magunkfajták közt… Ha maradni akarsz, annak sajnos vannak feltételei. Azt a szívességet megteszem neki, hogy ezt már halkabban mondom, nem mentálisan, de azt nem szeretném, hogy boldog-boldogtalan füleljen. - Egyelőre ugye még nem született döntés a részedről, amit nem csodálok, általában senki sem dönt gyorsan, kivéve, ha nincs választása, mert mondjuk még a fenekén van a tojáshéj. Szóval, két lehetőségünk maradt a megegyezésre. Megtűrtként maradhatsz a városban, amennyiben a, hajlandó vagy olykor segítő kezet nyújtani, ha szükség van rá, ez afféle rendelkezésre állást jelent, bár lehetetlent sosem kérünk, b, megfizeted az árát. Tudom, tudom, telibe rúgtam a kellemes csevejünket, de már így is több mindent árultam el magamról, mint szerettem volna, szóval jobb, ha rátérek a miért vagyok még mindig itt, ha már végeztem a dolgommal kérdéskörre. Mi sem egyszerűbb, a személyében más tennivalóm akadt.
Rövid, újabb nevetés után válaszolok. – Bájos volt a kifejezése, ellenállhatatlan. – eltöprengek a további válasz hallatán. – Talán valahol megvan még az engedélyem rá. Kemény oktató hírében állok, aki nálam végez, az garantáltan kiváló pilóta lesz. – az önbizalmam az egekben, repülést illetően, szó szerint és átvitt értelemben is. Nem véletlen, elvégre kevesen mondhatják el magukról, „Már az első világháborúban is vezettem repülőt.” – A hó nem is a fő veszélyforrás. A hideg és a szélörvények. – megveszek a kihívásokért és teljesen lázba hoz, már a kezemben érzem a kormányt és ahogy rángatja az alumínium-tepsinek csúfolt kisgépet a szél. Csak egy nagy levegőt veszek, realizálva, elragadtattam magam. A nők imádják a dicséretet, az elismerő tekinteteket, amit sosem vagyok rest kinyilvánítani, amennyiben valóban kijár, márpedig aki itt ül velem, annak bőven kijár. – Volt. – megvakarom oldalt az államnál az arcom, ahogy felsorolom először magamban, merre is. – London, Morgan City környéke, New Orleans, pff, hol még? – emelem fel a tekintetem a plafonra. – New York és Sydney. – tekintek vissza Emmára. – Csak a halál biztos. – laza vállvonás, mindenféle fellengzősség és sötét árnyékok nélkül. Még sosem voltam falkában, nem tudom milyen. Érzem, ahogy tapogatózik, erre vágok egy képet. – Megkérdezni nem lehet? Szóban? Kettőhuszonöt és fakír. – ez valami divat lehet a bundások között és még ha a farkasom fiatalabb is, a múltban történtek miatt, azt sem fogom letagadni, nem csak azért, mert még most is vannak abból a korból kapcsolataim, hanem mert az is én vagyok. Néma maradok a válaszra, a részvétnyilvánítás nekem keserű ecet, Mariára emlékeztet. A szentimentálisra újra mosolyba rendeződik az arcom, kis híján megint hangot adok a hirtelen jött jókedvnek, az őszinte válaszokat mindig is nagyra értékelem, még ha legtöbbször a hajamra kenni is kevés volt. ~ Jó indoknak hangzik. Az is, hogy befogadták. ~ Erről Maria és a családja jut eszembe, majd a huszadik század nagyon is békés eleje, amikor úgy éreztem, valóban tartozom valahová. Annál rosszabb volt elveszíteni, ez is tehetett egy lapáttal ahhoz, ha eddig nem voltam, ez után se keressek ilyen kötődést. ~Fordultam már meg pár helyen életemben.~ a komoly dolgok sosem érdekeltek, ha a szabadságomat szolgálták, odadobtam, ha nem, akkor meg elvetettem és álltam tovább. Ezért sem gyaloggalopp új helyre mennem. Talán ezért is vonzott a háború is, a teljes kötetlenség, volt mire hivatkozva ide-oda cikázni a világban. - Részemről? – döntöttem és maradok. Vagy másra értette? Inkább kérdezek. Megtűrt. Másoknak szidalom a szó, számomra muzsika, pontosan azért, mert ez a kötetlenséget hordozza magában. - Segítség nyújtása. - a pénz az papír, embertelen. – Egy, repülőgép; kettő, vezetek repülőgépet; vagy három, orvoslás. Igen, doki is vagyok. A vezetés rész annyiban kiegészül, hogy vannak bizonyos helyzetek, amikor nem fogok ugrani, ez pedig a mentés közben, útban valahová, mivel értelemszerűen nem fogok tudni segíteni. Orvosként pedig az embert helyezem előtérbe, elsőbbséget élveznek. – a folytatást tudja, a farkassal szemben. Sokkal törékenyebbek, éppen ezért őket fogom ellátni elsőnek. – Lesznek helyzetek, amikor értelemszerűen nem, ez helyzetfüggő lesz amúgy is. – diskuráltam eleget és elégszer ezzel kapcsolatban más városokban, más falkákkal, értek az alkudozáshoz és élvezem is. Ez pedig azt jelenti, hogy ez az ajánlat nem végleges, bolond lennék foggal-körömmel ragaszkodni ezekhez, ám ezt nem mondom ki, a reakció is érdekel.
Kissé megemelve a szoknyám szélét pukedlizek egyet a szavai hallatán, ha már bájosnak tituláltak, viselkedjek ias úgy, nemde? - Ez esetleg egy ajánlat lenne, amivel élhetnék a jövőben? Kellemeset a hasznossal. Jó pasitól tanulni még érdekesebb lenne, az kétségtelen, és egyébként adott esetben tényleg hasznos lehet, bár arról nincsenek ismereteim, hogy a falkában mennyien bővelkednek ilyen tudással. - Igazából, ebben nyilván a kihívás a lényeg, az már majdhogynem mindegy, min próbálunk épp felülemelkedni. Jelen esetben leginkább önmagunkon kell felülemelkednünk, mert a határainkat folyamatosan feszegetjük egyébként is. - Akkor igen sok helyen megfordultál. Művészet lehet már számodra elkerülni a csoportosulásokat. Bár rejtély, hogy az ilyen nagyvárosokban miként úszta meg a falkatagságot, de meglehet, hogy sehol sem töltött huzamosabb időt. Én biztos, hogy vándormadár lennék magányosként, bár tudom, ez nem jelenti azt, hogy más is így van ezzel. Ez csak még inkább megerősíti bennem azt, hogy nem potenciális csatlakozó. Kár, elnézegetném olykor, még ha semmi egyebet nem is kezdenék vele. - Így érdekesebb, és nem csak én vagyok kíváncsi. Már-már bocsánatkérő mosolyt villantottam rá, elég egyértelmű, hogy a metafizika nem tetszik neki, de én abszolút nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki tökéletesen nyílt lapokkal játsszon. Nem jellemző, én magam sem tenném, még úgy sem, hogy tudom, viszonylagos fiatalságom okán egész sokan képesek lennének átverekedni magukat a pajzsomon. Megtehetné, hogy elrejtőzik előlem, nem tudnék meg semmit, de talán a pajzstól is épp annyira irtózik, mint a mentális kommunikációtól. Épp ezért értékelem, hogy ilyen lazán bevallja a korát, fura mód szimpatikusan egyszerűek vele a kötelező körök. Olykor kifejezetten jól esik, ha nem kell minden morzsáért megküzdenem. A saját dolgaimról már nem beszélnék, ha nem muszáj, nem kifejezetten rajongok a múltam egyes darabjaimért, beszélni sem vágyom hát róla, mint ahogy nyilván neki is megvan a maga keresztje. - Remek. Számomra sokkal szimpatikusabb, ha valaki legalább ennyiben hajlandó közösködni a falkával, azokat annyira nem szívlelem, akik inkább fizetnek. - Azt kell mondjam, hogy ez tökéletesen helyzetfüggő. Falkán kívül és belül egész más a helyzet, de attól még lehetnek olyan gondok, amikor igenis előre kell sorolni az itteni helyzetet, mert mindenkinek az az érdeke. Ezt ő még vélhetőleg nem tudja, ha más nem, majd jövőre világos lesz számára, hogy igencsak durva dolgok zajlanak a városban. A mi szemszögünkből a falka az első, bár egy műtétről még úgy sem rángatunk ki senkit, az azért megoldhatatlan az esetek nagy részében. Az azonban meglehetősen durván megüti a fülem, hogy ez emberek elsőbbséget élveznek. - Hivatástudatból? Vagy más okból? Nem tudtam nem észrevenni, hogy olyan, mintha zavarna a jelenléte. A farkasé, az mindegy, hogy a sajátja, az enyém, vagy bárki másé, de eddig minden olyan dologgal falakba ütköztem, aminek köze van a farkasokhoz. ~Szóval, ha előtted van egy ember, és egy a saját fajtádból, mindketten ugyanúgy halálos sérülésekkel, és tiszta sor, hogy csak az egyiket mentheted meg, az ember lenne az?~ Talán nem szép, meglehet, a múltjába is beletenyerelek vele némileg, de nem tehetek róla, ez a dolgom, vannak olyan sarkalatos pontok, amiket muszáj érintenem, erre eszembe sem jutott volna rákérdezni, ha nem mondja azt, amit. - Mondtam, lehetetlent nem szoktunk kiérni senkitől, mindenkivel előfordul, hogy nem tud mozdulni, ha szükséges volna, de ezek a helyzetek mindig utólag kerülnek elbírálásra, ez gondolom elég egyértelmű. Velem persze csak akkor esik meg, hogy nem lehet rám számítani, ha sérülten vergődöm, de egyébként lazán ott hagynám bármelyik fotózásomat. Erre mondjuk még nem volt példa, de nem is vagyok testőr, kanguyakként sokkal szabadabb vagyok ilyen téren. Na meg nőstényként is, bár annak nem örülök, hogy ez bármiféle jelentőséggel is bír. - Viszont, mindezért a szabadságért cserébe gondolom nem nagy ár gondoskodni arról számunkra, hogy olykor a maga gondozásában lévő gépeket igénybe vegyük. Igen, ebben az is ott rejlik, hogyha ő nem tud gondoskodni a szükséges fuvarról, akkor alternatív megoldást biztosít a számunkra.
Jót derülök a pukedlin, ha valaki veszi a lapot, kifejezeten tudom csípni, vissza is kacsintok válaszul. – Lehet annak is venni. Ha bírja valaki a kiképzést és a szigorú módszereimet. – képzek, de jóval szigorúbb vagyok a legtöbb oktatónál. – Kinek mi a kihívás. – rántok vállat. A falkaügy nem az számomra, mert érdektelen. A pilótaság már nem. Sokat sejtetően nézek felé, félig felvont szemöldökkel. – Miért akartam volna elkerülni? A kölcsönös megegyezés híve vagyok. – persze, úgy faragom, hogy az sokkal inkább az én malmomra hajtsa a vizet, teszem indezt észrevétlenül. - Ki még? – nézek rá félig értetlenül. A falka biztos tudni fogja, amit nem kell tudniuk, úgysem fogják, ha mazsolázni akarnak, kapnak eleget a múltbeli dolgaimból, de eddig sem tudott senki megfogni, ezután sem fog. A táncot én vezetem, s teszem úgy, hogy aki keringőre pattan velem, ne csak élvezze, de észre se vegye. A titkokkal baj nincs, a hazugsággal igen, mindig elfelejtem, mit hazudok. Viszont nem kérdezek, ha valaki viszont mesél magáról, azt nevezem igazi érdeklődésnek, és jelenleg egyirányú vonalat érzékelek, így egy részét bukta a közvetlenségnek a továbbiakban a szépség, persze van, aki nem szeret a múltjáról dumálni. – Ebben egyetértünk. – éhes vagyok, kérdezés nélkül kezdek falatokat csipegetni. Felfalhatnám két másodperc alatt, volt részem benne rendszeresen, de ez most nem az a helyzet. – Minek a jelenléte? – a ködösítést hagyjuk piros péntekre arccal nézek rá. ~ Szóval, ha van egy halálosan sérült farkas és egy halálosan sérült ember, akkor nekik ugorjak, a helyett, hogy azokat menteném meg, akiknek van esélyük is az életre? Aki haldoklik, az haldoklik, mindegy, hogy ember vagy farkas, meg fog halni. ~ mosolyogok közben elégedetten és egyben nyilvánvaló képet vágva. A halál az halál, nem válogat. Annak tudok esélyt adni, akinek van is esélye. Akarhatom életben tartani a haldoklót, akkor is meghal, közben pedig mások kerülnek addig halálközeli állapotba, amíg vesztegettem rá az időt. Kegyetlen, de ez a valóság. – Utólag? Nem, ez némi magyarázatra szorul. – továbbra is az asztalra támaszkodom alkar, könyékkel, eléggé felcsigázta ez az érdeklődésem, ilyenről még nem hallottam, mint ez. Felsóhajtok, hiszen pont azt mondja el árnak, amit előtte felsoroltam. – Ez volt a legelső felajánlásom, idézem: „Egy: repülő.” – mosolygok rá, feltartva a hüvelykujjam. A jogi és üzleti részét szakavatottra bízom, kár esetén, ők a profik benne.
- Igencsak jól bírom a kiképzést. Állapítom meg, és nem is hazugok, vagy gondolok nagyot magamról, sajnos, nem sajnos, igencsak sokszor volt szerencsém megízlelni az élet erőszakos oldalát, mostanra ennek megvannak a hátulütői is, de arra legalább megtanított, hogy vajmi kevés dolog van az életben, amire ne lennék képes, ha igazán akarom. - Nyilván, mindenkinek mások a határai. Biccentek, számára nyilvánvalóan a repülés terén vannak ilyen, nekem… nos, ez jó kérdés, leginkább abban lelem örömömet, hogy hamarabb kiismerjek másokat valamelyest, mint azt ők feltételeznék rólam. Könnyed beszélgetésbe csomagolt tapogatózás, nem érdekel valójában ő, mint személyiség, mert egyelőre nem kell, hogy érdekeljen. Amíg falkán kívül van, számomra csak egy feladat, hogy lesz-e másként a jövőben, az majd kiderül. Egyikünk sem fog falnak menni, ha most látjuk egymást először és utoljára. Na jó, azért repülni tényleg szívesen megtanulnék. - Ez kész örömhír, egész sokan nem azok. Mostanság azért nem voltak nagyobb problémák, hacsak nem számítjuk az Alapítók jelenlétét, akik ellen képtelenség hadakozni, és csak a megalkuvás marad, ami rohadt kényelmetlen tud lenni. Én mélységesen tisztelem Surát, s felnézek rá, de azért nem mondom, hogy nem nyomasztó némileg a jelenlétük. - Ez komoly kérdés? Ma nem lehetek a legjobb formámban, hogy ennyire nem jön át, amit mondani akarok, válasz helyett csupán annyi történik, hogy a fekete bundásom megemelkedik kecses ültéből, és megrázza a farkát, jelezve, róla volna szó. Épp ezért nem kérdeztem, hanem az erőmet használva próbáltam felmérni, kiféle-miféle. Én így működöm, nekem a farkasom a társam, egy velem, a végtelenségig rajongok érte, sokat köszönhetek neki. Amit ő akar, azt akarom én is, amit én akarok, azt akarja ő is. Szerencsém van vele. Jelenleg más nem kíváncsi rá az enyéim közül, hisz még nem is tudunk róla, de ami késik, nem múlik. ~A farkasoké.~ Közlöm tényszerűen, de ha így állunk, hát a továbbiakban nem fogom megkímélni attól, hogy nem beszélek vele mentálisan, mert a jelek szerint, ha valamit csupán emberi nyelven próbálok átadni, azzal nem járok sikerrel. Másodszor rúgtam luftot a dologgal, szóval nem erőltetem. ~Miért teszel úgy, mint aki nem érti, mi volna a kérdés lényege? ~ Igazából csak költői a kérdés, nem kell kiszínezni azt, ami valójában teljesen egyszerű, inkább arról lehet szó, hogy jobbnak látja ködösíteni, mintsem lazán a képembe vágni, hogy az emberi faj többet számít neki, mint az, ahová már igen rég tartozik. ~Dezertőr vagy, igaz?~ Kérdezek rá könnyedén, nem mondom, hogy megértem, de elítélni sem fogom, ő dolga, előttem aztán nem kell mosakodnia a dolog miatt, nem mintha rohanna megtenni, pusztán érdekel, mint részinformáció. Ám, ha nem válaszol, akkor is készpénznek fogom venni a dolgot az eddigiek alapján. - Mi sem egyszerűbb. Ha szükség van rád, és valamire hivatkozva nem jössz, annak utána fogunk járni. Ha kamuztál, annak meglesznek a következményei. Így már érthetőbb? Tényleg nem megy ez ma nekem, vagy csak a dögös hímek zavarják össze a fejemet, s lám, ismét sikerült hülyét csinálnom magamból. Oda se neki. Nem mintha attól lennének rémálmaim, hogy valaki kattant tyúknak tart. - Csak a pontosítás végett. Maga nélkül is. Kötöm azt a bizonyos ebet a karóhoz, a mi fajtánk körében sosem lehetünk biztosak abban, hogy amit kimondunk, a mögött nem lapul-e valami sunyiság. Kinézem belőle, van benne némi sunyiság, olyan, aki kihasználja a kiskapukat, és nem lesz miatta bűntudata. Moshatná a kezeit, azt megtette, amit megbeszéltünk. - Emellett, természetesen még akadhat olyan, ami miatt szükség lehet rád, egyéb kvalitásaidat figyelembe véve. ~Ez azonban már nem az én hatásköröm, mint ahogy arról sem én fogok dönteni, hogy megtűrtként fogunk-e számon tartani.~ Ez adja magát, egy csoffadt kis 166 éves nőstény nem lehet egy falka élén, vagy igen, de az elég szánalmas egy társaság lenne.
- Alig várom. – villantok rá egy rövid mosolyt. Szkeptikus vagyok, és egyben nem. Az embereket jobban ismerem, mint a saját fajtámat, a második VH pedig több ízelítőt adott a bátor, majd egy nap múlva halott pilótákból, mint akartam volna. A más határra csak biccentve intek. – Csúnya, rossz kóborok. – vigyorodom el arra, hogy sokan nem együttműködőek. Mivel éppen engem faggat, s az együttműködésemről van szó, ezért úgy veszem, a kóborokra érti. – Nem mindenkinek ugyanaz a nyilvánvaló. – vonok vállat. – Az ami nekem felhő, és egy köpésre van, másnak több kilométer messze lévő hegy lehet. A farkasokra egy áhá szájmozgás és képvágás társul. – Elég baj lenne és skizo helyzet, ha a sajátom jelenléte zavarna. – mosolyodom el elégedetten. Nem tudja, melyik vérvonalé voltam előtte, s mások jelenléte a fejemben zavaró, s nem a látványa. Talán, ha eléggé érdekli és elég régóta ismerjük egymást, elmondom neki. Érdekes hallgatóságnak tűnik. Minden áron rám akar kenni valamit, a költői kérdése erre utal, ezért nyílt kíváncsisággal tekintek rá, s hagyom válaszolatlanul az első, kőltői kérdését, hagyom, hogy a nyúl kiugorjon a bokorból. Egy ex-katonát és katonaorvost kérdezett arról, hogy ki feláldozható és ki nem, és ott egészen mások a játékszabályok, mint a civil életben. Ennek megfelelően adtam a választ is. Ha másképp válaszoltam volna, az lenne hazugság. – Miből gondolni, hogy az vagyok? Lehetnék wagabond is. A válaszom pedig, igen, az vagyok. Az ital az elfogyott, a papírral nem haladok, mintha érdekelne is. - Érthető volt előtte is, szeretek szép hangszínt hallgatni. – vigyorgok rá. Ha ennyire paranoiásak, az már nem az én gondom, legalább annál többet találkozhatok a szőke szépséggel, remélhetőleg őt küldik ki szaglászni. – Ismétlem még egyszer: egy, repülőgép; kettő, vezetek repülőgépet; vagy három, orvoslás. A második eset jelenti, hogy repülőgép és én, mint annak vezetője, ezzel kizárva ezáltal magamat az első esetben, amennyiben nem tudok rendelkezésre állni, és van megfelelő gép, ami használható, igénybe lehessen venni. – az ismétlések sosem okoztak gondot számomra, pilótaként sok helyzetben kellett eseményt elismételni, még vészhelyzetben is, hogy biztosan a protokoll szerint tudjunk haladni, elkerülve a rossz végkimenetelt. Ez a nyugalom és összeszedettség, hogy megértsük egymást, egyértelműen kiérződik a hangomból, mentes minden negatív hangéltől, edzett vagyok ilyen helyzetekre. – Milyen kvalitás? – kapok be egy újabb falatot és érdeklődve tekintek rá. Lassanként érlelődik bennem a vacsora meghívás.
- Hasonlóképpen. Egyébként valóban, szívesen megtanulnám, ehhez kétség sem férhet, meglátjuk, mi lesz belőle, közel sem biztos, hogy Castor engedélyezni fogja, hogy tanuljak is repülőgépet vezetni. - Ugyan, én semmi hasonlót nem mondtam. Én is voltam kóbor egy ideig, aztán rám nehezen mondhatta bárki, hogy oly nagyon együttműködő lennék. Nem is voltam, ami azt illeti, de Castor megtalálta a módját, hogy rábírjon a maradásra, meglehet, nem maradtam volna itt, hogyha nem kapok ultimátumot. Viszont mostanra belátom, hogy ami közöttünk kezdett kialakulni, nem folytatódhatott volna úgy, hogy magányos farkasként vagyok a városban. Az az igazság, hogy cseppet sem bánom a történteket. - Tény. Ezzel eszemben sincs vitába szállni, fotósként valami hasonlót tapasztaltam mindig is, csak épp kisebb távlatokban. Ám sokszor én olyat látok meg, amit a legtöbben nem, mert én mindig másra figyelek, olyasmikre, ami a többségnek egyszerűen elsikkad, viszont egy kép pont attól lesz érdekes. Legalább a farkasával nincs problémája, tudom, hogy valóban kellemetlen tud lenni, de a kölyköm példának okáért gyűlölte az előző farkasát, és abban sem vagyok biztos, hogy azzal jóban lesz, akit én adtam neki. Mindenesetre maradok annyiban, hogy a mentális témákért nem rajong, ilyen farkassal még nem találkoztam, sokan inkább kifejezetten hasznosnak gondolják. - Az emberek miatt. Nekik , nektekfontosabbak. Ez így van, szerintem nem kell tovább magyaráznom, tévedhettem volna, persze, de szeretek kockáztatni, és nem gondolnám, hogy most olyan sokat kellett bedobnom. Nem vittem vásárra a bőrömet, egyszerű ténymegállapítás volt, és legalább ebben nem lőttem mellé. - Ez esetben szerencséd, hogy én meg szeretek beszélni. Mosolyodtam el, szeretem a bókokat, és úgy fest, erre neki is sikerült rájönnie ennyi idő alatt. Meglehet, óvatosan kell vele bánnom, mert több van benne, mint amit bárki egy találkozás alkalmával feltételezhetne róla. Ez majdnem mindenkivel így van, de ha valaki fiatalabb nálam, sokkal könnyebben tapintok rá a gyenge pontjaira, és kapok mélyebb belátást a lelkébe. Nála ez nem játszik. A taglalásra bólintok, így nekem már egészen tökéletes a dolog, nem is fogom boncolgatni a továbbiakban, szükségtelennek érzem. Külön örvendek a ténynek, hogy nem úgy nyomja le az ismétlést a torkomon, mintha debil lennék. - Azt nem tudhatom, hogy a vezetőség kiben mit lát meg, és tart értékesnek. Vérvonal adta előnyök esetleg, de emiatt nem aggódnék, vannak hozzád hasonlóak közöttünk. Haha, vannak, ó, ha tudná, hogy maga Annakpok is itt tobzódik a városban szép szőke lóboncával, és nekem volt "szerencsém" majdnem meghalni tavaly a Vörös Hold idején a keze által. Épphogy megúszta, idén is. Valahogy ezek a Vörös Holdak nem úgy alakulnak számomra, mint szeretném. Mindenesetre, legalább élek, és ez a lényeg. - Hacsak nincs egyéb kérdésed, akkor szerintem nem zaklatlak tovább, intézd csak a dolgaidat, majd értesítünk, hogyha megszületett a döntés. Szerintem ugyan semmi sem akadályozza, hogy megtűrt legyél, de több szem többet lát. Ismételten megdobtam egy mosollyal, mit tagadjam, egész kellemesnek ítéltem a társaságát, még akkor is, ha magányoshoz képest túl sokat kérdezett rólam már azelőtt, hogy felmerült volna a falka téma. Nincs ezzel bajom, a falkámat nem árultam el, magamról pedig azt mondok, amit akarok.
- Ez így van. – valóban nem mondott ilyet a kóborokra. És amúgy is, nagyon kellemes beszélgetőpartner. – Attól, hogy valaki kóbor, még nem feltétlenül nem együttműködő. – utalok éppen arra, hogy miért is mondtam a csúnya, rossz kóborokat. Mivel egészen jól eldumálunk, sejtem, hogy a beidegződésen túl nyitott. – Ezt viszont én nem mondtam. – vonom fel egy pillanatra a szemöldököm, meglepetten. – Az eset súlyossága alapján és sok olyan tényező alapján döntök, aminek hangyafingnyi köze van ahhoz, hogy én mennyire komálom a bundásokat, vagy mennyire vagyok emberpárti. Az orvos nem egyenlő a dezertőrrel és fordítva. – tömör közlés, mielőtt megint olyat ad a számba, ami nem igaz. Nem tudok rá haragudni, más világban élünk, másképp gondolkodunk, éppen ezért a vége felé már megint halvány mosoly bukkan fel a szám sarkában. – Ez szerencsés párosítás jelen esetben. – nevetek fel halkan. Valóban szép hangszíne van és szeretem nézni, ha valakinek a beszéde összhangban van az arckifejezésével. Ez még a korábbi lakóm hagyatéka, sosem foglalkoztam volna ilyenekkel. Nem zavart, hát meghagytam. – Így már értem. – emelem meg a kezem kicsit. – Ott a pont, azt a részt majd ti eldöntitek. – nekik van rá szükségük, nem nekem. – Nincs. – ingatom meg a fejem. – Bíztató előhír. – mosolygok vissza, tetszik az övé, mindenképpen. Ha távozik, ki nem hagyom a megvonulás bámulását, hátulról is, jelenség. Vissza kéne térni a papírokhoz, mert jöhetek vissza holnap, ha továbbra is így bámulok. Önkéntelenül simítom meg a gyűrűt. ~ Meghívhatlak vacsorára? Neeem, nincs kérdésem. Hogy nem jutott ez akkor az eszembe? ~ kapok a fejemhez. Most már késő, elúszott a lehetőség.
- Ez így is van, csak tudod, mindenki magából indul ki. Kacsintok rá egyet, mert épp ilyen kedvem van, és igen, én magam nem mindig vagyok együttműködő, mert szeretem azt, és úgy csinálni, ahogy kedvem van, s arra igen szép ívben teszek, ha másnak ezzel problémája van. Meg lehet büntetni, nem fog hazavágni a dolog. - Nem is az orvosokat aposztrofáltam a dezertőr titulussal. Lehet, hogy másnak másként peregtek volna le az információk, amik eljutottak hozzám, számomra tökéletesen egyértelműnek tűnt, hogy az életében, attól függetlenül, hogy orvos, avagy sem, fontosabb szerepe van az embereknek, mint a legtöbb farkas esetében. Tévedhettem is, persze, attól még a titulusa egészen árulkodó. A bundásokhoz ennek semmi köze, róluk nem is tettem említést. Tény és való, hogy nem vagyunk egyformák, és ezzel nincs is baj, hisz ettől lesz érdekes az élet, ettől lesz más lélek és lélek közt az interakció. Én különösen rajongok azokért, akiken nem látok át rögtön, márpedig rajta egyelőre nem sikerült. Lehet, később sem fog, de úgy gondolom, hogy megérne még pár misét a hím. Ezen már csak mosolyogni tudok, való igaz, sőt, úgy önmagában szeretem magam előadni, kezdve az öltözködéstől a különböző hangszíneken át az egyszerű, vagy épp becsapós testbeszédig. Túl régen megtanultam, hogy ami valójában benn van, az nem jöhet elő, mert megsebeznek. Mostanában kezdtem kinyílni, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez így a jó. - Akkor, nagyon örvendtem, Josh. Talán még találkozunk. Ha huzamosabb ideig itt lesz, ez kétségtelen, sokat mozgolódom a városban, meg aztán, ott van az üzletem a 2nd Avenuen, közel sem lehetetlen rám akadni, ha valakinek kedve támadna hozzá. Egy mosollyal még megdobom, aztán már vonulok is el, Cassie miatt jöttem, és beleakadtam egy magányosba. Gyönyörű egy füst alatt két kötelező kört letudni, szeretem a hasznosan eltöltött napokat. Érzem, hogy néz, s ha már így, hát nem leszek rest rátenni a vonulásomra egy lapáttal, és valamelyest szemkápráztatóbb látványt nyújtani. A véremben van, nem tehetek róla, teljesen mindegy, hogy a szívem foglalt, attól még szemem van, és tetszeni is szeretek.
Nem túl szívderítő dolgok az ilyesmik. Papír papír hátán, üveglap mögött görnyedő ügyintézők unott feje, sorbanállás. Mindez azért, hogy ha véletlenül netalántán, öt szökőévente egyszer ellenőrzést kapok, akkor ne legyen gond. Hát ne legyen. Úgyis van elég. Kicsit elszaporodtak a farkasok a városban, lenne teendő és egyre inkább úgy érzem, hogy én ennek nem tudok megfelelni. Nincs rá jobb magyarázatom, minthogy öregszem és az érdeklődés általános hiánya miatt egyre mélyebbre süllyedek. Bele az önsajnálatba és a trehányságba. Nem szeretem ezt és egyre kevésbé szeretem saját magamat is. Meg a macskámat. Bezzeg ide el tudtam jönni, itt keresem a biztonságot. Még egy emelet és megtalálom. Húzhatok sorszámot, hogy tizedik legyek. Szuper. - Mit szólsz a polgármester múlt heti nyilatkozatához? - kérdezi a lift előtt egy idős, fekete néni. A másik gondolkodik egy kicsit. Turkál a táskájában illetve a fonott kosarában, mert valamiért azzal jött ide. - Jaj, pedig ezt akartam is mondani. Itt van valahol az újság, aláhúztam benne egy mondatot - szól a kontyos, szemüveges és eléggé jó húsban lévő másik hölgy és miközben beszél, még mindig keresgél. - Többen azt pletykálják, hogy impotens, de olyan hírek is terjengnek, hogy fiatal fiúkra költi a vagyonát. - Melanie, olyan bolondokat beszélsz! Egy fiatal lány a polgármesterünk, állítólag régebben... - háborog a nagyon ráncos, de nagyon keménykötésű hölgy - Kuss! Most én beszélek. Mary, te ne merészelj velem ilyen hangot megütni! Mit képzelsz, azért, mert neked több unokád van, mint nekem és jobb egyetemekre jutottak be, mint az enyém, tiéd a világ? Nem jól tudod. Berger a polgármester, nem is halt meg és az a lány nem is a lánya. Mert a... Itt veszítem el a fonalat, sőt eldobom, mert én ezt nem akarom. Biztos az ufómagazint keresi a kosárban, abban szoktak ilyeneket írni. Már-már a lépcsőházzal szemezek. Gondoltam, gyorsabb lesz így, kevesebb időt kell itt töltenem. Most már azon gondolkodom, hogy egy magányos caplatás felfelé sokkal vonzóbb ötlet, mint ezeket hallgatni. Az arcomon azt látni, hogy mindjárt felvágok egy torkot. Nem az övéket. A sajátomat. Végre csenget a lift! A nénikéket előreengedném, intek a kezemmel. - Jaj, aranyos, nem is ide várunk! Nagyon drága, köszönjük, de mi már végeztünk. Mert tudja... - szól a fekete néni. Bólogatok és gyorsan beszállok, mielőtt folytatódna a történet vagy meggondolnák magukat és mégis ide jönnének. Nem akarok velük egy egész emeletnyi időt eltölteni. Odabent már csak ketten vagyunk. Odafordulok a barna lányhoz, aki nyilván szintén hallotta az egészet. - Vak is talál tyúkszemet. Egyik se egyszerű eset, de ráleltek egymásra. A két energiavámpír. Csodálatos összefonódás, van kivel veszekedni. Na, ezért nem akarok én túlságosan megöregedni. Most is tiszta gáz vagyok és ez csak rosszabb lesz. Azt hiszem, a hangomban is csak úgy csilingel a mindent elborító életkedv. Ja, kábé egy vakbélműtétre váró ember életkedvét mutatom.
Kezdőlap
//
!!! //
//
