Szerencsére nem kellett tovább bizonyítania, úgy látszik éppen ennyi elég is volt, hogy képbe kerüljenek Jason ért-e ahhoz, amit állított magáról. Nem mondhatná, hogy nagy szívfájdalommal hagyta ott az okmányirodát, de lehet egyszer majd még vissza kell térnie, bár az is előfordulhat, ha falkatag lesz, megkéri Norát, hogy csináljon már neki még egy személyit, meg a többi vele járó iratot. Persze úgy könnyen le tudnák nyomozni a bankszámlát, és elméletileg Jason templomegere anyagi szinten áll, így ez nem tűnt túlságosan nyerő ötletnek. Majd legföljebb felveszi az alakját és úgy jut be ide észrevétlen, bár ahhoz, hogy pontosan le tudja utánozni a hanglejtést, járást, mimikai jellegzetességeket több időt kellene vele eltöltenie.
- Izgalmasabb? – kérdezte kissé megütközve, de mivel nem kapott rá (egyértelmű) választ így csak követte Lucast, akármerre is akarta vinni. Volt néhány sejtése hova készülhetnek, mint például földalatti bunyó, vagy épp föld feletti, ez igazán csak részletkérdés, de akár valami asztalosműhelybe is betoppanhatnak, ahol faragnia kell valamit, vagy éppen összedobni egy széket. Számára ez jóval izgalmasabb volt, mint okmányirodában ténykedni, de fene tudja Lucas értelmezésében mi vonatkozhat erre a szóra.
Enyhe idegességgel ült az anyósülésen, miközben ujjait szaporán járatta combjain. Próbálta megfejteni hová tarthatnak. Mindketten csöndben voltak és nem is nézett Lucasra egészen addig, amíg ki nem jelentette, hogy megérkeztek.
- Itt? – húzta fel szemöldökét, de nem sokat teketóriázott. Kicsatolta a biztonsági övet, és kilépett a betonra. Emberek mászkáltak mindenfele, végezve a napi rutinnal egybekötött dolgaikat, vagy éppen csak ültek a padokon én élvezték a kellemes időt, miközben jókat nevettek, vagy éppen sztoriztak a hallgatóságuknak. Persze voltak magányos alakok is, akik lehet csak pár percre pihentek meg, de a lényeg, hogy nem látott sem asztalos műhelyt a közelben, sem olyan lepukkant épületet, amiből ki lehetne nézni némi illegális verekedős helyet. A látszat persze sokszor csalhat, és többnyire csal is.
Egy darabon Lucas mellette ment, aztán egyszer csak leült az egyik üres padra és várakozással telepatikus hangjában ösztökélte némi „parasztvakításra”. Nyilván előbb is leeshetett volna neki, de Jason idegességében bele sem gondolt, Anguta pedig túl sokat kombinált, így elsiklott az eléggé nyilvánvaló felett. Vagyis, most már nyilvánvaló, bár két perce még elég ködös volt. Akárhogy is arcára őszinte mosolyt vitt, ahogy megértette miért is hozta ide Lucas. Bár inkább volt az vigyor, izgatott energiákkal párosulva, amit még csak meg sem kellett játszania, mivel a bűvészkedés mindig szórakozás volt számára.
Sajnálatos módon kártya paklit nem hozott magával, de néhány érme lapult nála, azzal is lehet kezdeni valamit, ráadásul, ha jól emlékezett a kölcsönkapott tárcában is van néhány dollár. Pulcsija jó lesz lepelnek, ha olyat akar előadni, de ezt még kissé kevésnek gondolta így izgatottan Lucashoz szólt – Mindjárt jövök – majd lendületes léptekkel megindult, aztán lefékezett és visszalépett – Mármint… szabad? – kérdezte reménykedő pillantások közepette. Ha megkapta az engedélyt, akkor elindult, ha nem, akkor kevéske eszközével állt neki a bűvészmutatványoknak.

Ha Lucas engedte, akkor elindult és fürkésző pillantásokkal nézte végig a kukákat, hátha tartalmaznak valami igazán izgalmas bűvész alapanyagot, és közben a gazdátlan padok mellett vagy éppen rajta hagyott jelentéktelen apróságok után kutatott. Flakonok, üres sörös, vagy éppen kólás dobozok, bármi, amit el lehet tüntetni, vagy meg lehet változtatni. Nemsokára visszatért egy félliteres palackkal, egy kis csokor kidobott virággal – nyilván valaki kedvesének nem tetszett – és a helyi lap két példányával. A legtöbb kellék előre le van gyártva, hogy az illúzió simán mehessen, de az utcai bűvészek élete nem ilyen egyszerű, főleg nem, ha improvizálni kell, de éppen ez a szépsége az egésznek. Egyszer el tudja sütni a klasszikus újságszéttépős manővert, de azt akkora tartogatja, ha nagyobb közönsége lesz, addig meg elbohóckodik az érmékkel, meg a csokor virággal. Na persze a virág előadása végére tönkre fog teljesen menni, de már amúgy is halott szóval nem nagy kár érte.

Amikor belekezdett a mutatványokba nem sok érdeklődő vette körül, aztán egyre többen, míg elérte az állandónak mondható 15 fős létszámot, ami néha megugrott néha pedig lecsökkent. Nem nagyon láthattak át gyors mozdulatain, ahogy egyik pillanatról a másikra tenyeréből eltüntetett egy negyeddollárost, majd egy ötdolláros bankjeggyé változtatta, de persze ezek elég olcsó trükkök voltak. Az igazán ütős illúzióját viszont nem vethette be. Nyilván Lucasnak is elállna a lélegzete, ha előadná a Melbourne-i sikerszámát, az alakváltoztatós „trükköt”. Sajnos azonban, amit a színpadon csupán illúziónak gondolnak, szabadtéren már ijesztően sokkoló hatású lenne. Mint például David Copperfield repülős száma. Mindenki elképedt, és ugyanakkor mindenki tudta, hogy csupán nagyon ügyes trükk, de ha ezt a szabadan csinálta volna előzetes felhívás nélkül, nyilván az FBI mesterlövészei szedték volna végül le az égről.
Az idő gyorsan telik, ha az ember jól szórakozik, és ez Jason esetében is így volt. Nem sokat keresett, talán 25-30 dollárt a háromnegyed órás produkcióval, de úgy érezte kár tovább folytatni, mivel már csak az eddigieket tudta volna mutogatni, ráadásul a virág eltüntetős szám miatt a csokor már elég viseltes lett. Az újság széttépős és összerakós számot is eljátszotta, ami a rögtönzött előadás csúcspontja volt, és egy harmadik Daily News-Miner példány hiányában megismételhetetlen.
Az előadás végén meghajolt, elfogadta a szerény tapsot nézőközönségétől, majd felnyalábolta a díját és leült Lucas mellé, valamint reménykedett, hogy az adóhatóság nem épp most fog lecsapni rá, illegális jövedelemszerzés címszóval.
- Milyen volt? – kérdezte vigyorogva. Remélte nem túlságosan unatkozott, de ha valaki nem vevő az ilyesmikre, akkor baromi szar lehet végigszenvedni a mutatványokat.

Igazán örült, hogy szabad kezet kap a bűvészkellékek felkutatásában, és egy suta – Köszönöm! – után már indult is, hogy használható tárgyak után kutasson. A háromnegyed óra minden pillanatát élvezte, amíg az előadása tartott és egyáltalán nem akarta izgatottságát leplezni, hiszen a bűvészkedést igazán szerette, még akkor is, ha csak alapmutatványokra futja jelenlegi kelléktárából.
Kérdésére Lucas eléggé visszafogottan válaszolt, amire saját lelkesedése is kissé alább hagyott. Szívesen visszakérdezett volna, hogy mi ebben az elgondolkodtató, de inkább nem tette. Igazán nem akart hálátlannak tűnni, és ha úgy veszik Lucas személyi testőrként volt jelen, ha esetleg egy szemfülesebb falkatagnak eszébe jutna belekötni a területükön folytatott pénzszerzés miatt. A harminc dollárt nem kérte el, ő pedig fel sem ajánlotta, bár utólag elgondolkodott rajta, hogy lehet fel kellett volna, de elhessegette az aggasztó gondolatot. Nem valószínű, hogy ezen csúszna el a csatlakozása.
- Értem – üzente vissza szintén gondolatban, némi feszült energialökettel megtoldva. Jason nyilván nem lehet túl boldog, hogy a város első számú farkasa előtt kell megjelenni, viszont Angutának ez némiképp segítségére volt. Ha sikerül megegyeznie vele, akkor gyakorlatilag szabadon járkálhat úgy, hogy a falka zöld utas állapotával tisztában lesz. Remélte tudnak valami ütős kis történettel előrukkolni, hogy ne kelljen minden egyes órájában a falka budijait sikálni, vagy összetört bútorokat helyrepofozni. Ha Lucas a bűvészkedést is megemlítené talán néha fellépései is lehetnének, ami igazán lenyűgöző lenne., bár ebben nem nagyon reménykedett, mert abban a pillanatban, amikor Castornak elmondja, hogy a morfok alapító atyja minden előzetes tervezgetést el fog nyelni egy masszív feketelyuk, amiből csak a szellemek a megmondhatói mi fog végül kisülni.
- Oké – telepatikus hangja megint kicsit lelkesebbé vált, a barkácsolás mindig jó móka, főleg, ha valami kreatívat kell szerkeszteni, és nem egy uncsi széket, vagy asztalt. Bár azokat is lehet cifrázni. – Majd lefényképeztetem Henryvel, aztán majd valahogy eljuttatja – vagy feldobja Facebookra, vagy elküldi emailban. Számos lehetőség áll rendelkezésére, de még akár Lucas is ellátogathatna hozzájuk.
- Megyek – mondta, majd a rögtönzött bűvészshow kellékeit az egyik kukába hajította, a pénzt a tárcába csúsztatta, és sietős léptekkel követte, majd beszállt az anyósülésre. Amikor megérkeztek kiszállt, elköszönt, és enyhe mosollyal az arcán integetett. Fel kell hívnia Henryt, hogy ne szobrozzon tovább a hotel közelében, ha egyáltalán még ott volt, és nem ment el unalmában inni néhány korsó sört.

Milliószor - ha nem többször - megnéztem már a képet, amit küldött. A föld alól kellett kikaparjam magam, oda süllyedtem le szégyenemben. Mégse vett rá az öreg isten se - akiben nem hiszek - hogy felkerekedjek és egy egyszerű "ne haragudj"-féleséggel indítva visszakönyörögjem a Mallory-lakba. Semmi esetre sem hiszem, hogy tárt karokkal fogadna, s bár minden reggel úgy kelek, hogy elég volt a bőgésből, ahányszor elmegyek apámék régi szobája előtt, ami számomra visszavonhatatlanul Claudehoz tartozik már, elszorul a torkom, s kell egy kiadós arcmosás ahhoz, hogy ne sírjam el magam, s lehiggadjak.
Nem normális az, amit művelek, elegem van magamból. Pontot kell tegyek az ügy végére, hagynom kell elmenni, ha tényleg arra vágyik, s talán úgy én is képes leszek majd elengedni, ha azt érzem: megtettem mindent, bocsánatot kértem és nem hatott.
Fogom hát magam, s egy türkiz nyári ruhába bújok, hozzá magasra fűzhető sarut veszek fel, hajamat lazán kiengedve hagyom, mert nem akarok játszadozni vele. Munka után van időm elmenni a műhelyhez, s eszembe jut, hogy talán be kellene jelentkeznem, de nem akarom megadni az esélyét annak, hogy már telefonon rideg falakba ütközzem. Felvértezem magam a nemhitt jószerencsével, s rákanyarodok a műhelyhez vezető útra.
Megtorpanok. Valamiért azt hittem, hogy lesz egy kopogásnyi időm, mielőtt elé kellene álljak, de mivel kint ül a padon, így ennek tökéletesen elveszett az esélye. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, kényszerítem lábaimat arra, hogy maradjanak a normális sétatempónál és ne rohanjam le Claudeot. Megfontolt léptekkel toppanok elé, tétován fonom rá mindkét kézfejem ujjait a magam előtt lógatott kistáska fülére.
- Szia! - suttogom szinte alig hallhatón.
A fejemben valahogy hangosabbnak tűnt, de olyan képtelen a helyzet, hogy torkot kell köszörüljek, mielőtt újra szóra tudnám nyitni ajkaimat.
- Megkaptam a képet. Megengeded? - bókok fejemmel a padra, jelezve ezzel, hogy leülnék mellé.
Valahogy így bazári majom módra imitált ácsorgással nem tudnék a lényegre térni. Vagyis.. tudnék, de nem szeretnék, ha nem muszáj. Olyan érzés, mint szidásra váró gyereknek lenni az igazgatói irodában, ez meg valahol azért röhej.

Még az előtt megérzem, közeledik, hogy elém állna. Érzem, nincs szükségem erre se Akira, se a farkasom érzékelésére. Nem ott érzem. Mégsem fordítom felé a fejem, s tekintetem. Hagyok neki és magamnak időt, hogy a kellő időben ránézhessek és az önkéntelen halvány mosoly ott legyen a képemen.
Megdöbbent és fáj, hogy így látom. Nem akarok én senkit sem megtörni, elbizonytalanítani, megszégyeníteni. A sors és az élet amúgy sem kegyes érzeletű, a szeszélyét érezzük mindannyian.
- Szia! – arrébb mozdulok, éppen a fejmozdulatával egyszerre.
- Persze. – úgy ülök, hogy felé fordulhassak félig, hogy lássuk egymást rendesen, de ne is legyen kínos mindez.
Látta a képet. Várható volt, ha eljött ide.
- Elfogadom, hogy nem hittél nekem. De mégis, miért hazudtam volna neked, mondd? Hazudtam neked valaha is? Mit éreztél az alatt az egy hónap alatt? Főleg úgy, hogy onnan kaptad az információt. – ha úgy veszem, azóta, hogy a műhelybe indultam, jó sok hete, nem is beszéltünk rendesen.
- Azt mondták, nem jöttél megnézni. – halk a hangom. Hiányzott hogy nem jött el, és többek között ez is sokat nyomott a latban azon, hogy szó nélkül álltam fel és távoztam.
- Nem értelek, Scarlett. Segítesz nekem ebben? – komoly a hangom, nem lekezelő.

Számítottam a kérdéseire, de nem kellemes hallani őket. Már az első levegővételénél talán fel kéne állnom, s a világ végére szaladnom, mert ebből jól nem jöhetek ki. De mégis, itt vagyok, mert itt szeretnék lenni, hát nem sütöm le a szememet, egyenesen az arcába nézek, miközben érzem, hogy ég a fülem, mint amikor szidást kapok.
- Azt nem mondanám, hogy hazudtál, de nem mindig osztottad meg velem az igazat. Gondoljunk csak arra, amikor hozzám költöztél, vagy szó nélkül eltűntél. Mindegy.. - legyintek.
Nem akarom kiosztani, ezek régi csontok és ezerszer lerágtuk őket. Egyszerűen csak ösztönös a visszavágásom, ha én hibáztam, akkor is.
- Te mit hittél volna a helyemben? Ott álltam veled szemben, aki nem te voltál és még az életben nem találkoztam olyannal, hogy valakiből van egy másik szakasztott ugyanolyan, s még csak nem is ikrek. - megadón széttárom karjaimat.
Talán vágyom arra, hogy megértsen, hogy igazat adjon nekem, hogy elfogadja amit tettem. Fájdalomból született és sértettségből. De ismer, tudja, hogy milyen vagyok. A reakcióm hát kiszámítható volt, a maga kiszámíthatatlanságában. Bár ez sem teszi szebb színűvé.
- Hogy mit éreztem? - kérdezek vissza, mert ez megy rögvest, egy szuszra.
Pengevékonyra szorulnak ajkaim. Nem akartam kifakadni, nem azért jöttem ide, mégsem tudom visszafogni magam. Idegesen túrok bele hajamba, majd megint az ölemben tartott táska fülének babrálásába kezdek beszéd közben.
- Kezdjük inkább az elején. Nem várom el, hogy elfogadd az álláspontomat, de szeretném, ha tudnál mindent. - kezdek bele. A táskát magam mögé rakom a padon, oldalvást fordulok, hogy minél inkább "szemben" legyek Claudedal.
- Szeretlek. Ez volt az, amit el szerettem volna mondani, amint az Innből hazajössz. Úgy gondoltam, hogy személyesen mégis csak pofásabb elmondani. Bár így ebben a formában most is röhejes, de mindegy. - elhúzom a szám.
Hiába, mindig tudtam hogy kell keverni a szezont a fazonnal. Nem ezt akartam neki mondani, de mégis így sikerült. Ebből kell építkezzem, hát megpróbálom kevésbé hadarva folytatni tovább.
- Nem jöttél haza én meg nem mehettem el hozzád. De ezt már mondtam. Mindegy. A lényeg, hogy akkor találkoztam azzal a másikkal és nézd el nekem, de azt hittem te vagy. Örültem neked, neki. Úgy tett, mint aki ismer, hogy aztán a végén tulajdonképpen a lényeget tagadja le. Azt, ami volt köztünk. Nem adtam neki esélyt a magyarázkodásra, ahogy neked sem.
Meg voltam sértve, de ezt szerintem elég egyértelműen a tudtára adtam. Hogy azóta mire vártam? Nem tudom. Erre nincs válaszom.
- Nem tudom, hogy így érted-e. Talán nem is fontos. Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
~És azért, mert nem akarlak elveszíteni.~
- Ne haragudj, hevesen reagáltam. De megvolt rá az okom. - teszem hozzá, mert így gondolom.
Talán nem ezt akarta hallani.
- Miért nem jöttél haza, s magyaráztad el nekem? Küldeni egy képet az olyan.. - megvonom a vállamat, elhúzom a szám.
- ..személytelen.
Nem tudom mit vártam. Vagyis de, tudom. Azt szerettem volna, ha hazajön, ha meggyőz arról, hogy igenis szeret, hogy lássam be nem ő volt, hogy felejtsük el, beszéljük meg, akármi. De ahogy én nem kerestem, úgy ő sem keresett engem. S végül megint ki törte meg a csendet? Én. Mert fontos nekem. De ha menni akar, el fogom engedni, mert nem hiszek abban, hogy nekem jár a szerelem. Most is olyan "remekül" sikerült eddig.

- Megértem, hogy rosszul esett, hogy nem mondtam el mindezt. És te is tudod, mennyire szükséges az, hogy titkot tartsunk. És kóbor vagyok... szokatlan, hogy valakinek el is mondhatom, hova megyek.
Csak védekezik, csak csapkod. Még így is, hogy nyugodtan tekintek rá, még akkor is, ha rossz így látni az egészet.
- És mit hittél? – nem magyarázkodom, nem fejtegetek, mert rá vagyok kíváncsi. A hangom is ezt sugallja és a figyelmem is. Mert csupán csak a sértettséget érzem, semmi mást.
- Igen. – bólintok. Szeretném tudni, de még inkább azt, hogy mondja ki magából az érzéseit. Így nem tudok neki segíteni, hogy helyére tegye a dolgokat, csupán a vagdalkozást és a sértettséget látom. A megoldást nem.
Végignézem, ahogy rákészül és legszívesebben átölelném. Minden mozdulatát falom szinte, hiányzott és nem csak a látványa, ahogy mozdul, az illata, a tekintete. Minden, ami ő.
- Rendben, figyelek. –  kölcsönösen úgy helyezkedem, hogy jelezzem, ez is a szándékom. Még ha egyes mozdulat, tartás még nem is megy, úgy is helyezkedem.
Az első szó teljesen beborít. Nem vagyok érzelgős lelkű, mégsem tudok megszólalni.
- Egyáltalán nem az. – mosoly bújkál a hangomban, de hagyom, hogy folytassa.
Úgy tűnik, bizonyos szokásokról még mindig nem tudok. Ezek szerint az Inn csak a farkasok részére fenntartott hely lehet, ha őrző nem léphetett be. Pedig éppen ez lett volna az igazi összetartás. Nem hánytorgatom, hogy miért nem, mert valójában nem akarom megérteni ezt, elfogadni még kevésbé. De inkább meghagyom ezt a véleményt magamnak és magamra veszem a bűnbak szerepét, legyek én az értetlen, és inkább hagyom.
Aztán csak sóhajtok egyet.
- Mindenkinek jár a magyarázat lehetősége. Így döntöttél, s cselekedtél, s ne csodálkozz, ha aztán a dolgok így történnek meg. – halvány mosoly jelenik meg az arcomon.
- Jó tudni, hogy örültél, amikor megláttál. – halk a hangom.
- Megértem. Elfogadni nehezebb, dolgozom rajta. Bocsánatot kérni mindig nehéz, és erős jellemre vall. –  komolyság van a szemeimben.
A haza szóra megkukulok. A kezeire nézek, nyelek egyet. Majd ismét a szemeibe nézek.
- Kidobtál és az számomra azt jelenti, hogy nincs visszaút. A szükség pedig addig tartott, míg a lábamon el tudtam hagyni a házadat. Megvan a te elméleted, a te világlátásod és gondolkodásod, s a szerint cselekedtél, mert helyesnek tartottad. Mint ahogy számomra az a helyes tett, ha kidobnak, akkor távozom, és nem nézek vissza többé. – hallgatok egy rövid időre, majd elfordulok és inkább a távolba nézek.
- Még akkor is, ha fáj. Megtanultam, hogy mindenki életében a jelenlétem csak másodlagos, átmeneti. Még akkor is, ha a szívemet hagyom ott, ha távoztam. – nem könnyű kimondani, de még nehezebb érzés, mióta kidobott. A gyógyulást is azért igyekeztem gyorsítani, hogy Scarlett kedvére tegyek és eltűnjek, minél előbb a házából.
De itt van, velem és érti, megértette, mi történt. Bocsánatot kért.
- Az indulat és a fájdalom beszélt belőled akkor. Hiszen magyaráztam neked, elmondtam, és nem akartad elfogadni, lepattant rólad. Süket fülekre találtak a szavaim. És ha ez van, akkor abbahagyom. Nem győzködök, az igazság mindig kiderül. Így vagy úgy. Mint ahogy azt is megértettem, hogy nem bíztál bennem. A szavaimnak. Nekem.
Most már testtel is felé fordulok, jelezve, hogy nagyon fontos lesz a válasz, amit várok a következő kérdésre.
- Mit szeretnél, Scarlett? – én tudom, mit akarok, de előbb tőle szeretném hallani, hogy mire jutott.

- Nem azt, hogy hová. Csak hogy egyáltalán.. el. - vállat vonok.
Talán nem markáns különbség, de szerintem az. Ezért is kívántam helyreigazítani. Hogy megértse végre rendesen azt, hogy a szó nélkül való távozásában mi zavart igazán. Azon felül, hogy nem volt velem. De ebbe meg ne menjünk bele.
Elmondom, hogy mit hittem. Mindent elmondok neki, amiről úgy gondolom, hogy idetartozik. Pedig nem tenném, ha tudnám, hogy csak támadásnak véli, hogy jogtalan védekezésnek. Sértődötten fújnám fel az arcomat és libbennék tova, ha össze is török belé. Nem kell megtegyem viszont. Bár az összetörés azért így is befigyel.
Nem arról van szó, hogy nem mehet őrző az Innbe. Az a tény, hogy vannak ott őrzők, akiknek ott van dolguk. De mivel én tanonc vagyok, nekem a mentorom mellett volt a helyem, neki kellett az egyetemen segítenem és sehogy nem tudtam volna kivitelezni, hogy elmenjek Claudehoz. Hogy kértem volna engedélyt úgy, hogy ne tűnjek link alaknak tőle, olyannak akit nem érdekelnek a kötelességei csak a hülye magánélete? Arról nem is beszélve, hogy Dimit kellett volna megkérdezzem. Az meg több soron elég furán vette volna ki magát.
Elhúzom a szám. Nagyjából ezzel a "megértem"-mel azt is mondhatta volna, hogy megérti, de nem érdekli. Vagy nem számít már, mert elrontottam mindent. Erős jellemre? Csodálatos dicséret, épp csak nem volt rá szükségem. Nem erre van szükségem, s ha valaki hát ő igenis tudja, hogy mégis mire. Mikor, mire. Most akkor miért tartunk itt? Kellemetlenül érzem magam, megbántva és ez akkor is így van, ha tudom, hogy én dobtam ki. De miért nem érti meg, hogy nem azért tettem, mert nem szeretem, hanem mert aztg hittem, hogy ő nem szeret?
- Szóval akkor ennyi? Nem akarsz visszanézni többé?
Kifut a vér az arcomból. Kimondom a kérdést, de rettegek a választól.
- De ha szeretsz engem, miért nem küzdöttél jobban? Lemondtál rólam. Pedig ha nem szeretnélek, nem haragudtam volna ennyire. - jegyzem meg csendesen.
A válaszomon nincs mit gondolkodjam. Talán szégyellnem kellene magam, mert lehetetlenre áhítozom, de akkor is ki fogom mondani. Mert ha valamit megtanított nekem az élet az az, hogy nem lehet tudni van-e holnap. Hát ma kell megtudnia, akkor is, hogyha nincs már jövő innen tovább.
- Téged.
Csak egyetlen szó, de ezzel együtt az egész lelkem is. Vajon mit kezd vele? Rajta áll. Én pedig elfogadom, ha fájni fog, akkor is.

A vállvonás rosszul esik. Igyekszem és alkalmazkodom hozzá, de még mindig csak kifogásokat keres, hogy miben vagyok én hibás. Másokat hibáztat, a helyett, hogy rákérdezne, megmondaná neki. Inkább besértődik, főleg, hogy tovább gondolja mindezt magában és saját maga dönti mindezt el. És végül kiderül, hogy valójában nem is erről van szó.
Scarlett a ki nem mondott gondolataimra is megadja a választ, amire nem tudok reagálni, mert gondolatot olvasni nem fogok mások elméjéből, ha nem muszáj, és ha tudnám, hogy mi is történik, végtelenül rosszul esne, hogy mindenre keresi a mentségét. Nem volt ott, nem jött el, de még telefonon sem keresett. Ha ez fordítva történne, elmentem volna, elvégre nyíltan nem volt tiltva. Ha pedig a munka kész, akkor megyek. Nem tartom mindezt önzésnek, mindenki foglalkozott azzal bizonyára, aki kedves a szívének, és látni akarta, hogy van, de mivel másként látjuk mindezt és gondolatot sem válaszolhatok meg, ha nem olvasom ki, így ez örök homály marad a számomra.
És ismét nem mondja ki, mit érez, csupán a kérdésemre hajlandó nyilatkozni. Azt hiszem, talán kezdem érteni Scarlettet és ha ez így lesz, nem tudom mi lesz. Tudom, hogy az idősebb és a bölcsebb én vagyok, nekem kéne kifundálnom valamit, hogy működjön a dolog. Nagy levegőt veszek magamban. Most én gondoltam túl. Megnyugszom.
- Visszanéztem. Különben most nem lenne tető a fejed felett. – felelem magától értetődően.
- És még itt vagyok. Nem mentem el a városból. –  teszem hozzá.
A következőkre felnevetek. Muszáj.
- Figyelsz te arra, amit mondasz egyáltalán? Te miért nem küzdöttél? Csak vádaskodtál, felelősségre vontál és kidobtál. Te mit tettél volna, ha ugyanezt teszik veled? – nyomom meg a te szókat és minden vád hangsúlya nélkül teszem fel a kérdéseimet és kijelentésemet. Hogy várjam a választ.
- Igyekszem észben tartani. –  bólintok. – Tehát, ha haragos vagy és ordítasz velem, akkor szeretsz. –  a halvány mosoly mutatja, hogy bár komolyan mondom, mégsem mondom komolyan.
Az egyszavas válaszra felé hajolok és megcsókolom, kezemet a tarkójára simítom.
- Nem kérdezted, de elmondom. Én pedig téged. – suttogom, s újabb csókkal fojtom belé a szavakat. Azoknak most nincs helyük.

Az a jó bennünk, hogy kölcsönösen rosszul esünk egymásnak amellett, hogy jók is vagyunk együtt. Már ha ezt együttnek lehet egyáltalán nevezni, ami van közöttünk. Ha én makacs vagyok, akkor ő sem egy ma született bárány, szóval amennyire nekem nem lenne létjogosultságom a szemére vetni semmit, úgy neki sem lenne szabad ugyanezt megtennie velem. És bizonyos dolgokat okkal nem mondok ki, de odáig már nem terjed az elképzelésem, hogy ezzel valószínűleg ő is így lehet.
- Jól van na! - csattanok fel, megfürödve a szégyenben.
- Nem kifejezetten az volt életem legjobb ötlete. És visszanézés alatt nem azt értettem, mert bár köszönöm, hálás vagyok érte, de amint jobban lettél ugyanúgy elhagytál.
Elhagyott? Hülyeség. Nem is voltunk együtt, nem volt kit elhagynia. Meg mit úgy egyáltalán. De nem tudom nem így felfogni a dolgot.
- Nem fogod fel, hogy azt hittem, te vagy? Hogy azt hittem, hogy mégsem szeretsz, s ebbe beledöglöttem egy kicsit?   - dühösen fújtatok, legyintek.
Felesleges magyaráznom, ezt úgysem fogja megérteni. Csak vádnak fogja fel és nem nézi az én oldalamról. Mint ahogy én sem az övéről, de ez fel sem tűnik.
- Is. Akkor is. - engedek meg magamnak egy mosolyt.
Halvány, talán nem is kellene, hogy ajkaimra üljön, de mégis megszületik. Nehéz jellem vagyok, de ő sem egyszerű, állapítsuk meg így magunk között.
Tüske bennem van, de ettől még azt kell mondjam neki, ami a lelkem húrjait tépi. Hogy kell nekem. Őt akarom. És talán nem fog működni, de ez most nem érdekel.
- Nem, mert féltem, hogy mit válaszolnál. - hajtom homlokomat vállgödrébe, nem akaródzva távolodni tőle a viszonzott csók után. Nem érdekel, hogy mennyire lehetetlen ez a testhelyzet így.
- Most akkor működünk, vagy nem működünk? - használom az "ő" és "én" helyett a "mi"-t ekképp.
Ez megint csak olyan kérdés, aminek félek a válaszától, de ahogy én sebzettnek érzem magam, úgy kezdem átérezni, hogy neki hogy eshetett. Hát muszáj tisztáznunk a dolgokat. Az egymás akarása nagyon jó, de nem elégséges a továbbiakhoz azt hiszem. Segíti viszont.

- Azt mondtad, addig onnan nem megyek sehová, amíg fel nem épültem. Vagyis ha felépültem, akkor mehetek szellemek hírével. Mi mást tehettem volna, hogy amint lábra tudok állni és menni két lépést, elhúzzak onnan?
Komolyan nézek rá.
- De. Felfogtam. Azt viszont te fogd fel, hogy még most is azt érezteted velem ezzel kapcsolatban, hogy én vagyok a paraszt. Egyáltalán nem figyelsz arra az oldalra, amin én állok, csak fújtatsz, mint egy dühös ló. – intek felé, elvégre éppen az előbb fújtatott.
- És amit nem tettem meg, azért nem tudok bocsánatot kérni. Egy félreértés volt, de te úgy ragaszkodsz az egészhez, mint a nem tudom mi.
A válaszon egyrészt elmosolyodok, aztán elkomolyodok, végül elhúzódom kissé, hogy felé tudjak fordulni.
- Ezt ne tőlem kérdezd. – majd a kezem a mellkasára teszem, a szíve fölé. – Ezt érezned kell.
Halk a hangom. Veszkődik velem, utánam jön, letépi a fejem, gondoskodik rólam, hogy aztán ismét belém kössön. Én tudom, hogy ez mit jelent a részemről, mert még itt vagyok. Vajon hajlandó meghallgatni a saját szívét?

Alsó ajkamba harapok, hogy ne válaszoljam azt, amit ma már elmondtam egy párszor, verkli szerűen. Mit tehetett volna? Marad. Küzd. Értem. De szerintem ő is pontosan tudja, hogy ezt közölném vele.
Próbálok higgadtan létezni, de hacsak nem akarom véresre rágni ajkamat, úgy hagynom kell magamból kitörni az indulatot.
- Egy szóval nem mondtam, hogy te lennél a paraszt! Mármint persze, akkor és ott a konyhában tettem rá célzást, de azt is hittem. Az előzmények tükrében nem csoda. - fújtatok, pedig nem akartam dühös bikává változni, de valahogy mindig ezt hozza ki belőlem.
Temperamentum magas fokon. Talán ezért nem csoda, hogy nem volt még komoly kapcsolatom.
- Mert.. - kezdek bele, de elakadok. Viszket a tenyerem, de kivételesen nem őt, hanem magamat pofoznám fel.
- ..mert..
Nem tudok mit mondani. Ő sem tudja, hogy miként ragaszkodom, én sem. De kötni az ebet a karóhoz, s belefeledkezni a sértettségbe sokkal egyszerűbb, mint hagyni, hogy az érzelmek keresztülrohanjanak rajtam.
- ..fájt. - pattanok fel dacosan, hogy vissza is csüccsenjek ezzel a lendülettel mellé.
Épp marnék, hogy akkor mégis ki a nyavalyától kérdezzem, amikor folytatja a mondatot. Érintésébe éppen úgy beleborzongok, mint ahogy azt az első alkalommal tettem, hiába nincs ebben semmi erotikus színezet, azokban pedig akadt, nem is egy. Hatással van rám, s ha innen nézzük, akkor őmiatta van az, hogy ilyen szinten ragaszkodtam a sértett szerepemhez. Mert nem akartam beleszeretni, de megtörtént. És elképesztően rosszul érintett az, ami történt. Ahogy az is, hogy elment végül, s én voltam az, akinek utána kellett jönnie. Pedig nem vagyok híres a pasiutánloholásban, egyáltalán.
- Ne haragudj. Én nem akartalak bántani, tudom, hogy te sem engem. Akkor nem tudtam, s ismersz már, legközelebb is ugyanígy reagálnék szerintem. - ha engedi, akkor átölelem, elfeledkezve az óvatosságról. Ennyit arról, hogy nem akarok fájdalmat okozni. Nem. De nyilván fogok. Lelkileg mindenképp, de az biztos, hogy ő is nekem.
- Nagyon szépen kérlek, gyere haza. Nem akarom azt, ami úgy kezdődik, hogy nélküled.
Még számomra is nyálasan hangzik az, amit mondok, de ha azt kérte szavak nélkül, hogy adjam ki a lelkemet, hát tessék, ez az.
Nem merek kibontakozni az ölelésből, mert nem akarom látni, ha esetleg felvont szemöldökkel fogadja szirupos kirohanásomat. Nem mondtam egy szóval sem, hogy nem lesznek problémáink, hogy életünk végéig működni fog, mint ahogy ő sem kért hogy legyek a felesége, vagy hasonlók. De most őt akarom, s most hiszek benne, hogy ez nem fog változni. Ha pedig mégis? Benne van a pakliban. De azzal foglalkozzunk akkor, amikor ott vagyunk. Már feltéve.. ha tényleg visszajön velem a felperzselt úton, saját jelen-hátunk mögé.

A mármintra félmosollyal rántom fel az egyik szemöldököm. Egy beismerés, aztán részemről a megértés egy bólintás keretében.
- Igyekszem megérteni az érzéseidet. – felelem komolyan. – Még akkor is, ha nem tudom mindig elfogadni.
Várakozva nézek rá, hagyom, hogy kibökje. Érzem, hogy ki akarja bökni. A felpattanásra maradok, ahol vagyok, nem igazán megy még az ugrálgatás. A lábadozás (inkább újbóli lábadozás) és a műhelyben végzett munkákkal kezdtem visszatérni ahhoz az önmagamhoz, aki vagyok. Azt hiszem, a derűs, vagy megértő nyugalom, ami rám aggatható és most is ez sugárzik rólam.
- Nem akartam fájdalmat okozni... – az átölelésre válaszolok, egy viszont átöleléssel, még ha nem is megy annyira a mozgás, néha el is fintorodom.
- Nem haragszom. Fájt. – kihagyok egy lélegzetet a mozdulattól, ahogy a hátán felfelé simul a kezem. – S hasonlóképpen fogok én is reagálni, szerintem.
Tűröm a fájdalmat, nem érdekel. Itt van velem Scarlett, utánam jött és a karjaimban tartom. Itt hagytam a szívem, de már ismét vele vagyok. Mellette.
- Haza... – suttogom rekedten. Aki mondta ezt utoljára nekem.
- Fogalmad sincs, mennyit jelent ez nekem. – felemelem az állát, s nem akarok mást, csak megcsókolni. Hogy érezze, mennyit jelent nekem. Hogy utánam jött. A szavai. Hogy itt van velem.
- Menjünk ... haza. – újabb adag csókok, még ha nehéz is megtenni. Nem érdekel.
- Szeretlek. – átölelem, nem akarom elengedni. Ha lehet, akkor sosem. Hazaértem.

- Csak azt ne mondd nekem, hogy tisztelem a véleményedet, de nem értek egyet vele, mert letolok egy önsegítő könyvet a torkodon! - válaszolom indulatosan, de a végére elnevetem magam.
Messzire kerülök az egész hülye helyzettől, csak azzal szeretnék foglalkozni, hogy megtartsam őt, ha ez ugyan még lehetséges. Na nem, mintha valaha a tulajdonom lett volna, s nem is lesz soha, elvégre én előbb halok, mint ő - remélhetőleg - de azért na. Van, ami sosem változik, ha felfogásról van szó.
- És megint csak parttalan vita lenne közöttünk. - mosolyodom el keserűen, de mégis valami furcsa, könnyed beletörődéssel.
- Haza.
Ahol én vagyok, az az ő otthona is, hiba volt elküldenem. Vagyis nem, nem volt az, hittem akkor, hogy hazudott nekem. De mivel rá kellett jöjjek milyen nagyot is tévedtem, nem szeretném, ha nem lenne velem. valamit ajánlottam neki akkor a Főtéren, s talán csak légből kapott marhaság volt, mégis életem egyik legfontosabb részévé nőtte ki magát.
- Oszd meg velem, hadd tudjam. - súgom ajkaira, majd hagyom magam belefúlni a szerelembe és a csókokba is. Most először hallom tőle a szeretleket úgy, hogy nem félek válaszolni rá. Leomlottak a falak, a könnyek, a tűz elvitte őket.
- Én is szeretlek! - belepihenek az ölelésbe, hogy ne figyeljem tovább az időt. Mindegy nekem, hogy mikor indulunk el, tudom, hogy hová tartunk kéz a kézben. Ahogy mondtam, haza. A kettőnk világába, mely egy otthont jelent.
Nem hiszem, hogy nem lesznek döccenők a nekünk szánt jövőben, de életemben először érzem azt, hogy olyan helyen vagyok, ahonnan nem szeretnék visszalépni. És ez jó, hagyom, hogy kitöltsön.

//Köszönöm a játékot! //

Több nap eltelt már, s belevetettem magam az új munkámba… lekötött a sok újdonság, ami hirtelen körülvett a szerkesztőségben, mégis azon kaptam magam időnként, hogy a monitor derengő fényében a lustán villogó kurzorra meredek az üres szövegszerkesztő felületen.
Az új kollégák kivétel nélkül kedvesek velem, amit az első időszakban elég nehéz volt hova tennem, mert a Times-nál azt láttam, hogy folyamatosan egymást ölték és rivalizáltak a jobbnál jobb munkákért. Itt a csapat összetart, és segítik egymást, hogy mindenki ki tudja hozni magából a legjobbat… még ha csak segítséggel is.
- Miért nem mész már haza? Azelőtt itt voltál, hogy megérkeztünk volna, és már majdnem mindenki elment, de te még mindig itt kuksolsz a monitor előtt.
Larry lazán az asztalom elválasztó panelére könyökölt, úgy pillantott le rám mosolyogva. Ő volt Charlotte mellett aki a leginkább képben volt a munkáival, és azzal, amiket meghagyott az utódjára, így vele töltöm a legtöbb időmet idebent.
Hátra dőltem az irodai forgószékben, s megigazítottam magamon kötött fehér pulcsimat.
- Még meg akartam írni valamit előtte.
- Na és ez? Összeírtad a kérdéseket?
Hajolt be, és kapta fel az asztalomról a homokszín dossziét, majd a sarkaira húzott fekete gumikat lehúzta, és tekintetével átfutotta. A nyomtató által rávitt két nappal ezelőtti dátum láttán felvonta a szemöldökét.
- Két napja itt áll az asztalodon, és még nem kerested fel a dokit? Ugye tudod, hogy hétfőn nyomdába kell küldeni az interjút?
Vonta össze a szemöldökét értetlenül, majd visszanyújtotta a mappát.
- Lazítanod kéne Erin. Gyere, elviszlek… beülünk valahova, megiszunk valamit. Ez így nem állapot!
Húzott ki a székkel együtt az asztalomtól.
Tudom, hogy bejövök neki. Már az első nap észrevettem, hogy méreget.
Elegánsan felszökkentem a székről, majd bokacsizmái sarkai halkan koppantak a járólapon, ahogy visszaléptem az asztalomhoz.
- Köszi, de nem. Igazad van. Le kell tudom ezt az interjút.
- Oké. Akkor legalább hadd vigyelek el. Folyton taxizol.
Lassan vontam fel a szemöldökömet, miközben bezártam a szövegszerkesztőt, és kilépve a rendszerből kinyomtam a monitort. Hát ez meg honnan tudja ilyen jól?
Nem akartam vele cipeltetni a hátsómat, hátha biztatásnak veszi, de valamiben muszáj engednem, mert túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozni legyen kedvem. Rábólintottam a fuvarra, aztán összeszedtem a holmiimat, és felnyaláboltam a mappát is.

- Kösz a fuvart!
Szálltam ki a kocsiból, majd szorosabbra húztam magamon a vastagon bélelt kabátomat. Sötét volt már, és a partközeli épület ablakaira felpillantva pont láttam, hogy lekapcsolják a villanyt. A járdára fellépve tettem le a közeli padra a mappámat, majd kérdőn hátra fordultam, amikor meghallottam az öngyújtó kattanását. Larry fél méterre állt meg tőlem, s egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki haza szándékozik menni. Látva értetlenségemet emelte meg felém a cigijét.
- Megvárom veled a dokit. Nem hagylak itt egyedül. Ilyenkor már alig járnak erre.
Fújta ki lassan a füstöt, ami gomolyogva szállt a levegőbe.
- Felesleges, tényleg! Ez nem New York, csak egy alaszkai kisváros. Ha valaki belém köt, össze ismertetem a cipőm sarkával.
Emeltem meg a lábamat, és ráztam meg finoman a lábfejem, miközben lepillantottam a bokacsizma magas… hegyes sarkára.
Larry kihasználva a pillanatot lépett be a személyes terembe, kezével az állam alá nyúlt, és hajolt is volna le hozzám, hogy rámenősen lopjon csókot, de én elutasítóan kaptam el oldalra a fejem, miközben csuklójába martak az ujjaim, hogy eltoljam magamtól. Eugéne szövetkabátos alakja ekkor került a látóterembe, ahogy lendületes léptekkel pont felénk tart.

Nem kereste a nőt az elmúlt héten, és nem csak azért, mert a munka összecsapott a feje felett. A három új kliens mellett végül csak meggyőzte a dékán, és habár nem vállalta el a katedrát teljesen, hajlandó volt heti egy előadás erejéig a fiatal nemzedék tudásbővülését szolgálni. Az első óráján az előadó színültig megtelt, számos közgazdász huszonéves lányka áthallgatott a saját szakjából, mi inkább az ismert professzor középkorú sármjának volt köszönhető, mint a kognitív pszichológia varászának. Mindemellett ha akarta volna, hívhatta volna. De nem tette. És mérhetetlenül értékelte a dolgot, hogy a nő sem zaklatta. Fogalma sem volt, mit kezdjen az egész helyzettel. Habár a másfél nap, mit vele töltött, akár felhőtlennek is lehetett volna nevezni, nem tudta elképzelni, hogy a fiatal nő a mindennapjainak szerves része. És ha még habot akart volna a tortára, Elisével sem volt könnyű. Léptei sietősen vitték a lakása felé, jól tudva, húga fent várja. Valamikor három körül hívta zokogva, hogy találkozzanak, de nem volt hajlandó többet mondani. Elisé nem az a típus volt, aki jelenetet csinált volna, ha arra nincs nyomós oka. Valami baj volt, és az istenért sem tudta kiszedni belőle. Hosszú léptei sietősen húzták hazafelé, ösztönösen pillantva fel saját ablakára, hol a mennyezeti lámpa épp elhalványodva adta át helyét valami kellemesebb, csendesebb fényforrásnak. Talán észre sem veszi a nőt, ha pár méterrel odébb áll, és nem pont a kapuban, azonban a lezajló jelenetet így nem volt nehéz értelmezni. Egy pillanatra elfeledve húgát, és a lehetséges problémák latolgatását, lépett a pároshoz.
- Bocsáss meg, hogy késtem. – futott balja a nő karcsú derekára otthonosan, majd magához vonva ejtett csókot az előbb még oly makacsul elforduló ajkakra, miközben bensőséges mozdulattal simított ki egy szőke tincsek a nő arcából, hogy utána forduljon csak a tolakodó férfi felé.
- Üdvözlöm! – nyújtott kezet. – Eugéne Fortier. Köszönöm, hogy hazahozta, nagyon hálás vagyok. Gondolom Ön… - szakította meg szavait kérlelhetetlen fölénnyel tartva a másik tekintetét, legalább egy névre és egy zavart bocsánatkérésre várva.