Harmadik kör - ha így haladok, ma végigjárom az egész falkát, és mindenkivel beszélgetek legalább egy fél órát. Nem rossz program, de ilyen szívderítő állapotban ennyi fantasztikus érzéssel kicsit.... hogy úgy mondjam: szar. És ha már Trisha nem fog hazudni - egyébként tök jogos, én se csinálnám ezt fordítva -, akkor Amber tőlem tudja meg az igazat. Emellett: múltkor úgyis a komoly beszélgetést hiányolta, azt hiszem, egy időre ki lesz elégítve ez a vágya is. Poénkodni ugyanis most abszolút nem volt se kedvem, se erőm. Olyan voltam nagyjából, mint egy vízi hulla, ennyit az ép testben ép lélekről. Megálltam Amy szobája előtt. Az Anne-nek és nekem egy időre kiadott nem sokkal volt arrébb, ha kicsit füleltem, azt is hallottam, hogy éppen milyen mesét nézett a kicsi lány. Megnyugtató volt hallani. Nekem viszont nyugtalan beszélgetésem lesz, szóval nem is húztam tovább az időt, hanem kopogtam.
Összedaraboltam néhány zöldséget a salátához, ami csak azért készül el, mert lusta voltam bármi egyéb bonyolultabb dolog kivitelezéséhez, a pizzarendelést pedig sem a pénztárcám, sem a mérlegem nem támogatná, sőt, egyenesen rám vetnék magukat még a gondolatra is. Épp a paradicsom darabolásnak láttam neki, mikor kopogtak. Megtöröltem a kezem, a pultra fektettem a konyhakést, majd odaszambáztam az ajtóhoz és kinyitottam. Az ajtóban ácsorgó Dun nem tűnt valami hű de jókedvűnek, sőt, egyenesen sütött róla, hogy harapófogóval sem lehetne kicsikarni belőle egy mosolyt. A legutóbbi beszélgetésünk nem zárult túl fényesen, otthagyott ismételten, ki tudja hanyadjára szinte szó nélkül. - Gyere be - álltam félre az ajtóból köszönés helyett, majd miután belépett becsuktam és ráfordítottam a kulcsot. - Most melyik jön? A veszekedős rész, vagy az összebújós? - kérdeztem nem kevés gúnnyal a hangomban, célzásként, hogy legutóbb mikor elkezdtem volna komolyabb vizekre evezni, ő egyszerűen kihúzta a dugót és lefolyt a lefolyón. Úgy tűnik nem én vagyok az, akivel a gondjait megosztja, pedig most tagadhatatlanul nyomasztotta valami, de most már csak azért sem alapon, nem kérdeztem rá. Helyette visszaslattyogtam a konyhapulthoz és újra nekiláttam a zöldségvagdalásnak.
Ajtó nyílt, Amy jött, majd félreállt, hogy beengedjen. Nem köszöntem, csak valami afféle biccentésfélét tettem. Kérdésére kelletlenül elhúztam a számat, figyeltem, ahogy visszasétált a konyhapulthoz, majd egy darabon követtem, aztán kihúztam az asztaltól egy széket, vele szembe fordítottam, és letelepedtem. Éljenek a vidám, vérpezsdítő beszélgetések. - Egyik sem - mondtam mindennemű lelkesedést mellőzve. - A bocsánatkérős rész jön. - Megdörzsöltem az arcomat, vettem egy nagy levegőt, aztán uccu neki. - Elöljáróban csak annyit: ne húzd fel magad, csak segíteni akartam. Akarok. Szóval... Múltkor nem voltam teljesen őszinte a munkaajánlattal kapcsolatban. - Eddig inkább a padlót és a térdemet fixíroztam, de mivel ez nem volt túl nyerő, ezért ha rám nézett, álltam a tekintetét. - Az a szórakozóhely nem csak Trisháé. Ő csendestárs lesz. A főnököd én lennék, ha vállalod a munkát. - Igen, a hangsúly azon a "ha"-n volt. Ezek után ugyanis erősen kételkedem abban, hogy még olyan vonzónak találná azt a helyet. Lehet, hogy már az elején őszintének kellett volna lennem. Franc tudja, mi értelem volt ennek a hazugságnak, sok jót úgyse várhattam utána. Egyedül a kiakadását várhattam már csak.
A vágódeszkáról belesöpörtem a zöldségeket a nagy tálba amit előzőleg már odakészítettem. Bocsánatkérős rész? Múltkor én voltam soron, most ő. Pazar. Elkezdtem összevágni a paprikát. Amikor a csendes társ részhez ért, szegény zöldség kezdett hasonlítani valami gusztustalan pépre, bébieledelre, de salátalapanyagra semmiképp. - Nem voltál teljesen őszinte? - Visszhangoztam értetlenül kis fáziskéséssel az előbbi mondatát. Még hogy nem volt teljesen őszinte. Pedig még poénkodtam is vele, hogy mi lenne ha ő lenne a főnököm, akkor ő is nevetett velem, mint ha ez fizikai képtelenség lenne, erre kiderül hogy igaz minden... Megáll az eszem. Még jó hogy nem beszéltem még Trishával erről. A paprika is ment a tálba. - És ezt hogy képzelted el? Hogy majd nem jövök rá? - Most mit pattogok, épp az előbb mondta el. Lehet, hogy nem kellene annyira felfújnom, az arcát elnézve nem ez az egyetlen gond, ami nyomasztja. - Dun, azt hitted, hogy neked fogok dolgozni? Ezt most komolyan gondoltad? Elfogult vagy, úgyhogy keresek olyan munkát, ahol nem kell abban a tudatatban bemennem dolgozni, hogy akármit csinálok is, úgysem lesz belőle bajom. - Bár kétlem, hogy egyenlőre bármilyen munkára is van esélyem. Kivétel persze a Castor féle megbízással, de az semmiség és lófaszt nem kapok érte. Nem hogy pénzt, de még elismerést sem. Leraktam a kést és a pultnak támaszkodtam. Hisztiztem volna még emiatt, de rápillantva jobban érdekelt, hogy mi bántja, mint hogy ezzel az aprósággal foglalkozzak.
Örültem, hogy nem vagyok zöldség azon a deszkán! - Nos... valahogy úgy... - Igen, pontosan így képeltem. - Állj, állj, állj! - hadartam, és mindkét mutatóujjam felemeltem. - Nehéz elhinni, tudom, de azért a magánéletet a munkába nem keverném bele. Szerelmes vagyok, nem sült bolond. - Előredőltem és a térdemre könyököltem. - Ha veled kivételeznék, már is elvárná, ha pedig nem kapná meg, téged gyűlölnének. És senki nem mondta, hogy oda lennél kényszerítve és bebetonozva, akár te is felmondhatsz. Segíteni akartam, nem pedig azt, hogy elveszítse az önállóságát. Sokszor ki kellett húzni a pácból, de ő is fel tudta találni magát. - És örülnék, ha ott dolgoznál - mondtam őszintén. Eddig még csak nem is füllentettem, hatalmas tapsot nekem. - Ha viszont nem akarsz, nem fogja senki sem erőltetni.
Igaza van. Nem hülye. Valószínűleg külön tudná választani a munkát a magánélettől. De ettől függetlenül merész vállalkozás lenne rábólintanom a munkára. Én sem vagyok teljesen zakkant. - De akkor is .. - nah ez szép kifogás volt - Hogy te legyél a főnököm? Már megbocsáss, de akkor sanszos, hogy elég instabil lábakon mozognék. Tekintve, hogy nem mindig zökkenőmentes a kapcsolatunk. Attól rettegjek, hogy mikor rúgsz ki, vagy esetleg sajnálatból tűrsz el? Nem tetszett ez a munkaajánlat, ennyi. De nem volt más lehetőségem jelenleg, úgyhogy megfordult a fejemben, hogy rábólintsak. - Rendben. - Kimondtam még mielőtt meggondolom magam. - De csak egy feltétellel. Ha a munkahelyen szigorún tartani fogjuk magunkat a főnök beosztott viszonyhoz. Ellöktem magam a konyhapulttól, és odasétáltam hozzá. Megálltam előtte, kezem a nyakára siklott, hüvelykujjammal gyengéden végigsimítottam a fülén, majd gyengéd csókot leheltem az arcára. - Látom, hogy valami gond van, és biztos, hogy nem emiatt aggódsz ennyire - megráztam a fejem, és az ölébe ültem, ha engedte. Nehéz volt komoly dolgokról beszélgetni, ha ilyen közel voltam hozzá, tekintve, hogy jó régen voltam vele együtt. Akármennyit veszekedtünk is, a vonzalom nem csökkent egy pillanatra sem. - Ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell - volt egy kis sértődöttség a hangomban, de ha nem, akkor nem erőltetem.
Értettem az aggályait, némiképp én is tartottam ettől, de ha nem próbáljuk ki, sose tudjuk meg, hogy tényleg ki tudnánk-e zárni szükség esetén, hogy éppen hányadán állunk egymással. - Mindenképpen! - bólintottam. - Ha pedig úgy érzed, vagy tényleg nem működik, akkor keresel másik állást. Szerencsére nem volt röghöz kötés. Odasétált hozzám, és a keze a nyakamra, majd a fülemre tévedt. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és csak élveztem az érintését. Hagytam, hogy az ölembe üljön, hülye lettem volna ellökni. Államat a vállára tettem, és mélyen belélegeztem az illatát. A sértett felhangot észre se vettem. Magamhoz húztam, átöleltem a derekát, majd kedveskedve a nyakába csókoltam. - Emlékszel még, hogy Chicagóban egy nő el akarta tőlem venni Anne-t? - kezdtem halkan. - Na, most már azt kívánom, bár még mindig ez lenne. - Vettem egy nagy levegőt és folytattam. - Találkoztam egy őrzővel, aki azt kérte, hogy adjam nekik Anne-t, mert velük biztonságban lenne. Természetesen nem adtam. Ma beszéltem erről Castorral, azt mondta ő is gondolkodott már Anne sorsán, és ő a beharapást javasolja, mert az valamekkora fokú védelmet jelentene. Szép kilátások. Ennél jobb talán nem is lehetne. Ja, de! Akkor, ha az őslakosok is szemet vetnek rá. - Mindennek hála mostanában eléggé... hasznavehetetlen vagyok. - Hú, de finoman fogalmaztam. - Ez a nagy helyzet - néztem a szemébe, először azóta, hogy az ölembe ült - és ezzel igencsak megnehezítette, hogy értelmes, összefüggő mondatokat alkossak. - Tanácstalan vagyok, és bizonytalan, egyszerűen... fogalmam sincs, hogyan tovább.
- Rendben - bólintottam megadóan. Majd kiderül mi sül ki ebből, legyünk bizakodóak. Jelen pillanatban annak is örültem, hogy őszinte volt, és így, az arcát fürkészve úgy tűnt ez a legkisebb problémánk. Igen többes szám, mert úgy éreztem, az ő gondja az enyém is. - Igen, emlékszem. - Hogyne emlékeznék, össze is zördültünk emiatt, mikor a nő kiiktatását fontolgatta. Bár az az éjszaka igazán csodálatosan zárult ettől függetlenül. A gondolatra elmosolyodtam egy pillanatra, apró csókot adtam a homlokára. Végre megtudtam mi bántja. És én még a munka miatt akadtam ki. Belegondolva, hogy most mi játszódhat le Dunban, összeszorult a szívem. - Dun... Castornak igaza van. Ez lenne a legjobb megoldás, mindenki számára. - Tudom, hogy ez egy nehéz döntés, átéreztem a helyzetét. Tovább hallgattam és egyre kétségbeejtőbbek voltak a mondatai. Ez most komoly? Ennyire kiborult? Nem bírtam tovább nézni ezt az állapotát, senkinek nem használ, ha most elpuhul és feladás közeli állapotba kerül. Sem a falkának nem tesz jót ezzel, sem Castornak, magának és Annek pedig pláne nem. Itt szép, kedveskedő szavak nem használnak, pláne nem Dunnál, ismertem már annyira, hogy tudjam, csak még szánalmasabbnak érezné magát, ha most biztatgatnám, és nyugtatgatnám, hogy már pedig akkor is minden rendben jön. - Tényleg elég hasznavehetetlennek tűnsz - csóváltam meg a fejem. Összeszorult a szívem, ahogy rápillantottam, de folytattam: - Most komolyan ennyi telik tőled? Hogy hasznavehetetlennek titulálod magad, és megadóan odébb állsz, hátha majd minden magától megoldódik? - Lekászálódtam róla, és megálltam az asztal mellett. Addig üssük a vasat, amíg meleg. - Én nem ezt az embert ismertem meg. Hanem azt, aki mindenen és mindenkin keresztül gázol, hogy elérje a céljait, és megvédje azokat akik fontosak neki. Nem ezt a puhány alakot - böktem fejemmel felé - aki nyavalyog, hogy mennyi gondja van. Másnak is van Dun, mégsem sajnálkozik. Főleg nem egy ilyen testőr, mint te. - Szeretem őt, és legszívesebben megölelném, de az nem segítene. Ehelyett egyre szigorúbb és lenézőbb hangszínnel folytattam, rendületlenül: - Úgyhogy ha nem vagy képes összeszedni magad, akkor inkább szedelőcködj össze és húzz vissza Chicágoba, mert nem hiszem, hogy Castornak szüksége lenne egy ilyen testőrre. Pláne, hogy jelen pillanatban úgy néz ki, egy legyet sem tudnál lecsapni, nem hogy az Alfát megvédeni bárkitől is. Álltam a tekintetét. Nem akartam megbántani, de máshogy nem tudom meghatni. És ha ez kell ahhoz, hogy összeszedje magát, akkor tessék, megkapja.
Mintha csak Trishát hallottam volna. Hagytam, hogy leszálljon rólam, s csak néha, kissé kelletlenül álltam a pillantását, ami egyre megrovóbb volt. - Ha nem Anne-ről lenne szó, nem is lennék ilyen! - ráztam meg a fejem, de valahogy sántítottak a dolgok. - Ha rosszul döntök, elcseszem az éle... Mit? Az életét? Azt már akkor megtettem, amikor rágyújtottam a családostól a házat. Átváltoztatás... egy gyenge kis kölyök lenne, aki körül ezzel is csak a gondokat szaporítanám, a holdtölték rémálommá válnának, neki meg tortúrává. Egyetlen jó megoldás van, amit egyelőre az önzésem gátol. Meg a totális bizalmatlanságom. Felnéztem Amyre és elhúztam a szám. - Vicces pont a te szádból hallani, hogy az alfa-védési mechanizmusomat kritizálod. - Ha van olyan falkán belül, hogy ősellenség, vagy főellenség, akkor ilyen téren Castor és Amber szépen egymásra találtak. - És hogy egyetértesz vele. Én is felálltam, távolabb sétáltam tőle, céltalanul nézelődtem, majd nyújtóztam egyet. Lehet, hogy majd leugrok a wellness részbe, aztán kérek egy kiadós hátmasszázst. Jól jönne. A tarkómon összefogtam a kezem, és pár másodpercig a plafont fürkésztem, és noszogattam az agyam, hogy forogjon végre, a farkasomat pedig, hogy ne lustálkodjon, mert most mindkettőre szükségem volt. - Anne nem maradhat - szólaltam meg végül, lassan, tagoltan ejtve minden szót. - Sem emberként, se kölyökként nem lenne biztonságban. - Hallgassunk a józan észre, és próbáljunk hideg fejjel, érzelmeket háttérbe szorítva agyalni. - De az őrzőkre még nem bízom, ahhoz előbb bizonyítaniuk kell, hogy megbízhatok bennük. Olyanra biztos nem bízom a lányom, akiben nem bízok. Ha a zsigerem ellenállnak, akkor nincs mese. Ráadásul jobb utánanézni annak a társaságnak kicsit mélyebben és alaposabban. Ártani semmiképp nem fog. Amberre néztem. - Köszönöm, hogy nem kezdtél el babusgatni. - Ha megtette volna, akkor csak még inkább elmenekülök a bajok elől. Igaz, hogy Trisha is lehordott, de az ő szájából valahogy nem volt akkora jelentősége a szavaknak. Talán mert nem ismertem annyi ideje.
- Elcseszed az életét. - Fejeztem be helyette a mondatot. - Már elcseszted, és mégis helyre tudtad hozni, amennyi tőled telt, azt mind beleadtad. Nehogy már itt feladd. Fennakadt azon, hogy Castor mellé álltam. Néha nekem is meglepő, de már egyre jobban tisztelem Castort, a fontossági sorrendemben még mindig nem dobogós, de már egyre feljebb kúszik. És egyébként is, most nekem kell bizonyítanom felé. Nah meg kezdeni valamit Dunnal, mert nem akarom ilyennek látni. - Lehet, hogy vicces, de nem én nyavalygok, hanem te. Nézd meg Gabet, ő mennyi mindenen ment keresztül, hányszor feladhatta volna, és biztos ő is került ilyen állapotba, de mégis kilábalt belőle. Nehogy már te feladd, csak mert összegubancolódott pár szál. Majd együtt kibogozzuk. - Komolyan gondoltam, komolyabban, mint az képességeimtől telt volna. Bármiben hajlandó lennék segíteni, ha azzal elérhetnénk, hogy a kislány biztonságban legyen, de tudtam, hogy Dun nem hagyná, hogy belekeveredjek. Figyeltem ahogy nyújtózkodik, mint valami jóllakott óvodás. - Mégis mit akarsz? Rábízni az őrzőkre? - Megráztam a fejem. Önzetlen megoldás lenne, az tény, de mégsem bízhatja idegenekre a kislányt. - Dun, szerintem fontold meg még egyszer Castor ... ötletét. Kölyökként még mindig nagyobb biztonságban lenne, mint emberként. És mivel az őrzőkben egyenlőre még nem bízol... meddig akarod húzni? Talán túl késő lesz, mire döntésre jutsz. Közelebb sétáltam hozzá, csökkentettem a távolságot, de még mindig ott volt az az egy két méter. Utolsó mondatára elmosolyodtam. - Én pedig köszönöm, hogy elmondtad. - Sokat jelentett nekem, hogy megosztotta velem a problémáit. - De szedd össze magad sűrgősen, mert senkinek nem használ, hogy egy ilyen roncs vagy. Visszasétáltam a konyhapulthoz inkább, és folytattam a saláta projektemet. Lehet, hogy azzal többre megyek, mint Dunnal. Nem akartam így látni őt, és még kétségbeejtőbb volt, hogy nem tudtam segíteni.
Feltűnt, hogy többesszámban beszélt, és ez igazán jól esett. Még ha nem is tud ténylegesen segíteni, az hogy mellettem áll, sokat jelent. Rengeteget! Szóval ezért mindenképpen hálás voltam. Gabe említésére felmordultam. Lehet, hogy már falkatag volt, de akkor sem repestem érte túlzottan. Nem akartam mindenáron kinyírni, de ha esetleg érkezne Castortól egy erre vonatkozó parancs, szívbaj nélkül a másvilágra küldeném. Nem csíptem, na! Elevickélünk egymás mellett egy medencében, ha elég sok a hely, de ennyi. - Fontolgatom, amióta ezt bedobta, azóta mást se csinálok - dörmögtem a fejemet ingatva. Amber továbbra sem tágított a diktátor hangnemtől, vagy legalábbis csak lassan, de nem baj, ez kellett. - Azért vaktában nem adom senkinek sem Anne-t. Előbb megnézzük, hogy az őrzők mit tudnak, és mitől hiszi azt annyira biztosan az öreg, hogy velük lenne a legnagyobb biztonságban a kislány. Ha tényleg így van, és erre bizonyítékot is találok, akkor nekik adom. - Talán túl késő lesz? - Három nap - mondtam, miközben Amy visszasétált a konyhapulthoz. - Ha még akkor is bizonytalan lesz az őrzőkre bízásos dolog, beharapom Anne-t. Valóban nem lett volna jó ötlet húzni az időt, de túlságosan elhamarkodni sem akartam, mert a kapkodásból sose sült ki semmi jó. És így, hogy Anne-ről van szó, jobb szeretek ezerszázalékosan biztosra menni. - Tudom, tudom - bólogattam, mint egy keljfeljancsi. - A hatalmas egóm nem viselne el még pár traumát, úgyhogy összekaparom magam. Visszasétáltam, és leültem az előbbi székre. Némi előrejutás azért történt, és ráadásul azért, mert Amber, hogy úgy mondjam, lelkileg felpofozott. Ha ezt tudom, már napokkal előbb kérek egy ilyen felpofozást tőle!
Feltűnt, hogy Gabe nevére felmordult, de hát tudtam, hogy nem csípi a tagot, úgyhogy meg sem lepődtem, viszont kicsit fusztrált, hogy amíg én kedvelem a tudóspalántát, addig Dun legszívesebben széttépné. Ebben a helyzetben viszont inkább nem forszíroztam tovább a témát, meg akartam nyugtatni a magam módján, nem pedig még jobban felpiszkálni az idegeit. - Nekik adod? - Döbbenten pislogtam rá. - Úgy beszélsz róla, mint valami tárgyról. Ő nem egy rongybaba, amit hogy ha rájössz, hogy gondosabb gyermek is van, aki jobban szereti, egyszerűen átpasszolsz. - Sanszos, hogy ezt ő is így gondolta, és nem az érzéketlen figura beszélt belőle, de akkor is hangot adtam a vélenyémnek. Belesöpörtem a zöldségek héját a kukába. - Három nap alatt döntessz a lányod sorsáról? - Te jó ég. Tényleg ennyire megzavarodott volna? - Szerintem fontold meg ezt jobban. Legalábbis próbálj valami ésszerűbb megoldást találni, hiszen Anne veled szeretne maradni, ebben biztos vagyok, úgyhogy olyan megoldást kell találnunk ami neki is jó. És nekünk is. Ennyi. Végeztem a salátával, így ennek kb annyi értelme van, mint legtöbbször a Dunnal való veszekedéseinknek. Visszasonfordáltam hozzá, lassan, mint ha attól félnék, hogy hirtelen elrohan. Odahúztam egy széket elé és lehuppantam rá, majd a keze után nyúltam és összekulcsoltam ujjainkat.
Tényleg ennyire nem ismer, vagy csak engem szívat!? - Jézusom, Amy, én is tudom! - horkantam fel méltatlankodva. - De ezt hogy máshogy mondjam? Oké, rájuk bízom, ők nevelik, vagy... vagy mit tudjam én! Tudod jól, hogyha megtehetném, ilyenről sose gondolkodnék, mert lenne egy szép és biztonságos idilli világ köré építve, bárányfelhőkkel meg vattacukorral. - Visszavettem a lendületből, mert a kialakult helyzetről egyáltalán nem ő tehetett, csak segíteni próbált, amit nagyra értékeltem. Kifújtam magam. Aztán jött egy újabb harag-löket. - Én sem kedvtelésből siettetem, ezt de egyik oldalról Castor sürget, másikon az őrzők akarják megszerezni Anne-t, és az őslakosok fenyegetése még akkor sehol sincs. - És ez az, ami valójában kikészített: az időhiány. - Nincs időnk több napig ezen filózni, a lehetőségeim pedig baromi korlátoltak. Vagy velem marad emberként, és akkor előbb-utóbb könnyű célponttá válik, vagy velem marad vérfarkasként, és akkor tulajdonképpen ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. Esetleg örökbe adom, vagy a nagynénjének, vagy vele együtt elhúzok innen. Ja, és persze ott van az őrzős megoldás, ami ugyancsak ingatag lábakon áll, tekintve, hogy egyelőre cseppet sem bízom meg bennük. Elhallgattam. Tényleg a legjobbat akartam, azt ami Anne-nek a legjobb, de lassan már abban sem voltam biztos, hogy mi lenne a helyes. Ez rosszabb, mint amilyen ős káosz lehetett. Figyeltem, ahogy Amber felhagyott a zöldségcsócsálással, majd leült velem szembe. Egy darabig csak néztem a kezeinket, vettem pár nagyobb levegőt és szépen lehiggadtam. A dühömet úgy érzem lesz még alkalmam kitombolni máshol, máson, más miatt, kár lenne Amy megbántom csak azért, mert szar van a palacsintában. - Te mit tennél a helyemben? - kérdeztem végül a szemébe nézve, és komolyan érdekelt a válasz.
Annyira sajnáltam, hogy ilyen kétségek közt kell őt látnom. És még rosszabb volt, hogy Anne miatt aggódott, mert a kislány nekem is fontos volt, annak ellenére, hogy ritkán látom. - Tudom, hogy nem kedvtelésből sietetted, nem vagyok hülye. - Megcsóváltam a fejem. - De ha Castor sürget, akkor csak gyere, majd beletőrődik, ha nem engedelmeskedsz, az őrzők pedig várjonak a sorukra, most az a legfontosabb, hogy jól dönts, nem az, hogy mindenki elégedett legyen. Láttam rajta, hogy látványosan próbálja magát megnyugtatni, a mély levegővételek legalábbis erről árulkodtak. Szegénykém. Annyira rossz így látni őt. Kérdésére először csak pislogtam rá párat, nem tudtam mit mondhatnék. - Dun... - kezdetnek ennyire tellett tőlem. Néztem őt, ahogy várja a válaszomat, lepillantottam összekulcsolt ujjainkra, majd újra vissza az arcára. - Te is tudod, hogy Anne előbb vagy utóbb meg fogja tudni, hogy mi történt a családjával. - Erősebben szorítottam a kezét, és a székkel együtt közelebb húzódtam hozzá. - Te magad mondtad, hogy el fogod neki mondani, de ha nem tőled, talán mástól, de .. úgyis kiderül. És akkor, ahogy számítottál rá, az egész eddigi élete összeomlik, mint egy kártyavár. Akiben eddig hitt... benned.. mind csak egy hamis illúziónak fog tűnni, egy érzéki csalódásnak, mert hosszú éveken keresztül élt veled... így. - Fájt erről beszélni, mert tudtam, neki még rosszabb, de mély levegőt vettem és folytattam. - De sokkal könnyebb lesz neki megérteni a történteket, ha ő is azzá válik, ami te vagy. És ezzel könnyebb lesz elfogadni is.. mindent. Nem fogod tönkre tenni, ennél jobban nem. De akkor legalább veled marad... Velünk. - Tettem hozzá még az utolsó szót, csak hogy tudja, rám mindenben számíthat, és ha lehet, akkor melette fogok állni mindenben.
Bár ilyen egyszerű lett volna... De sajnos a helyiek fenyegető jelenlétét sem hagyhattam figyelmen kívül. Nem tudom, hogy mennyire aggasztaná a lelküket, egy esetleges gyerek-rablás, vagy ne adj isten gyilkosság. Hallgattam, figyeltem, de nem lettem sokkal de sokkal okosabb. Láttam rajta, hogy ez neki sem a kedvenc témája. Fordítottam egy keveset a kezén, hogy a csuklója nézzen fölfelé, másik kezem hüvelykujjával pedig egyenletes, lassú köröket írtam le a bőrén, a verőér fölött. Hogy egy kicsit ő is megnyugodjon, és engem is lekössön pár másodpercig. - Eredetileg úgy terveztem, hogy majd később mondom el, aztán ő eldönti, hogy mit szeretne. Az akaratán kívül átváltoztatni olyan, mintha arra kényszeríteném, hogy akkor is velünk legyen, ha már nem akar. Lehet, hogy nem gyűlölne meg, de erre nem építhetek. - A szemébe néztem, és közben folytattam a csukló simogatását. - Nem volt beleszólása abba, hogy a szüleit megöltem, abban sem, hogy magamhoz vettem őt. És ha most beharapom, akkor abban sem lesz, hogy miként éli tovább az életét. Megráztam a fejem. Legalább annyi érv szolt az átváltoztatása mellett, mint ellene. - Tényleg jobb lesz még várni - mondtam halkan. - Ennek most így túlságosan is pánik-döntés szaga lenne. Még ha így is, úgy is ugyanarra jutok, megnyugtatóbb lenne úgy, hogy tudom, egy higgadt és átgondolt döntés eredménye volt az egész. Lehajoltam, és Amy tenyerébe csókoltam. - Köszönöm, hogy van hozzám türelmed - húztam halvány mosolyra a számat, de nem túl vidámra. - Még nem tudom, hogy mit is fogok tenni, de minél előbb dűlőre akarok jutni. Amíg ez az egész le nem tisztázódik, addig mi is a hotelben leszünk Anne-nel - mondtam, hogyha esetleg szüksége lenne valamire, akkor tudja, hogy merre keressen.
Érintése nem csak megnyugtatott, de felcsigázta a testemet is, hisz mégiscsak a szeretett férfi ül velem szemben, és az lenne a furcsa, ha nem vágynék rá. Egyről a kettőre nem nagyon jutottunk Annet illetően, de legalább láttam némi jelét annak, hogy kezd lehiggadni. Ez eleve nagy előrelépés volt, tekintve, hogy hogyan rombolt be az ajtón jó néhány perce. - Azzal, hogy átváltoztatod, nem feltétlenül kell veled maradnia. De igazad van... Viszont nem várhatsz sokáig sem. Majd minden megoldódik, de azzal senkinek sem lesz jobb, ha egy idegroncs vagy. Pláne nem Anne-nek. - Hiába agonizáljuk túl a dolgot, ha folyton rágja magát rajta, akkor sem tud több értelmes gondolatot generálni, úgyhogy... felemelkedtem és először csak lágy csókot adtam az arcára, majd visszahuppantam a székre. - Neked is volt türelmed hozzám. És szerintem neked többre volt szükséged, úgyhogy alap, hogy melletted állok, ha valami gubanc van. Nem mellesleg... - Elmosolyodtam. - szeretlek is, úgyhogy nincs mit köszönnöd. Felálltam és Dun széke mögé sétáltam, le sem véve a szemem aggodalmas arcáról. Összeszorult a szívem a látványra. Annyira szerettem volna megnyugtatni... - Amíg ez az egész meg nem oldódik, el sem fogok mozdulni mellőled. És ezt ne ajánlatnak vedd, hanem ténynek. - Átkaroltam hátulról a vállát és apró csókokat leheltem a nyakára, ujjaim pedig a kulcscsontját molesztálták. - Segítek vigyázni Annere. Te pedig jobban tudsz koncentrálni a problémákra. - Jobb kezem lesiklott a mellkasára. Ha a csábítás módszereim csődöt mondanak, elvonulok apácának. Legalább egy mosolyt látnék, valami őszintének nevezhetőt...
Vicces, hogy amíg tulajdonképpen azért jöttünk Alaszkába, hogy valamivel nyugisabb legyen a helyzet - szellemek terén -, addig egyáltalán nem éreztem még a költözés előnyét, hátrányát viszont annál inkább. De majd csak lesz valahogy... A csók puha volt, melengető, és elősegítette a lecsillapodásomat. - Mikor lettél ilyen törődő és kedves? - kérdeztem, lassan elmosolyodva, tekintetemmel pedig figyeltem, amint felállt és mögém sétált. A következő szavait egy pillanatig fel se tudtam fogni, hallottam, értettem, de alig mertem elhinni. Hátrahajtottam a fejem, és felnéztem az arcára. Hiába volt zűrös egy nőszemély, és okozott annyi fejfájást, még mindig úgy gondoltam, hogy megérte. Bőven. Elvakult voltam, ez kétségtelen, de ki ne lett volna az a helyben? - Nagyon szeretlek - suttogtam, amikor a nyakamba csókolt, aztán mélyebb levegőt vettem, ahogy a kezei egyre incselkedőbbé váltak. - Köszönöm, Amy! - nyúltam az álla alá, és felém fordítottam a fejét. - Köszönöm - ismételtem, majd először csak finoman, puhatolózva csókoltam meg, aztán egyre szenvedélyesebben, követelőzőbben. Hiányzott már, és itt a "nagyon" nem elég kifejező. Elviselhetetlenül vágytam a közelségére, az érintésére, őrá. Megfogtam a kezét, finoman, de határozottan visszatereltem magam elé, és szemből az ölembe húztam, ha hagyta, hogy úgy csókolhassam tovább.
- Én mindig törődő és kedves voltam, csak épp hátrányba szorította ezt a tulajdonságomat az idegőrlésedbe fektetett energia, amit már tökélyre fejlesztettem, úgyhogy most gyakorlom a kényeztetésedet, az idegesítést hagyom későbbre - csacsogtam mialatt kezeim egy pillanatra sem tétlenkedtek. Na végre. Mutat valami érdeklődést irántam. Ennek nem csak azért örültem, mert hiányzott, és ki tudja már mikor kerültem hozzá igazán közel, hanem mert végre nem azt a mérhetetlen aggodalmat láttam a szemeiben. - Én is szeretlek. - Már esett nehezemre kimondani, mint régebben, most már teljesen természetes volt, mint ha csak azt mondtam volna, hogy mekkora egy egoista tahó tud lenni. Mindkettő tény. Ez van.. - Ne köszönd, mondtam már hogy természetes. Te ezerszer többet vállaltál miattam, úgyhogy ez csekély felajánlás, tekintve, hogy kellemest a hasznossal felállásról van szó. - Az hogy mellette maradok nem nagy erőfeszítés, Annere vigyázni sem, hisz a kislány jólnevelt és aranyos, nem hiszem hogy lenne vele gond. Hagytam, hogy maga elé toloncoljon, utána az ölébe vonjon. Mennyire hiányzott már az érintése.. Elég sok időt elvesztegettünk mostanában. - Már kezdtem azt hinni, hogy nem is hiányoztam. - Kezem a pólója alá vándorolt, és kiélveztem minden egyes érintését, az illata elbódított és régi, elég kellemes emlékeket elevenített fel. Most a rosszak száműzve lettek egy nagy fekete dobozba, és még le is lett lakatolva. Most csak az számít, hogy neki megoldódjanak a gondjai. Basszus, mióta lettem én ilyen önzetlen? A régi önmagam csupa idiótának nevezne, ha látná most a gondolataimat. Régen nem tudtam, hogy mi is az a szerelem.
- Ezt örömmel hallom! - A mosolyom szélesebb lett. Jó volt tudni, hogy így támogatott, hogy tényleg mellettem állt, mert ez egyrészt nagy segítség volt, másrészt erőt adott. Nagy levegőt vettem, amikor végre az ölemben ült, kezeim a hátán kalandoztak, s míg az egyik a derekára siklott, másik a fel a tarkójához, és belemarkoltam a hajába. Finoman hátrahúztam a fejét, és a nyakát kezdtem harapdálni. Közelebb húztam az ágyékomhoz. - Bolond! - suttogtam és a feneke alá nyúlva megemeltem, majd felálltam vele. - Azt hittem, a fürdőben már egyértelművé tettem, mennyire vágyom rád. - Elindultam vele a háló felé. - Ha még vannak kétségeid... - beértünk, és becsuktam magunk után az ajtót, majd az ágyhoz léptem vele -, akkor azokat engedelmeddel eloszlatnám. Letettem a matracra, úgy, hogy térdelnie kelljen, miközben ott álltam szorosan előtte, az ágy mellett. Attól, hogy ilyen közel volt, ráadásul ebben a környezetben, elöntött a forróság, és a légzésem is felgyorsult. Úgy csavart az ujja köré, hogy az semminemű erőfeszítésébe nem került, önként és épphogy nem daloltam mellé. A felsője alá nyúltam, és felgyűrtem a ruhát, majd a fején áthúzva levettem róla. Az ajkaim elváltak egymástól, és már a számon is levegőt kortyoltam. - Szeretnék valamit mondani... bókolni... de már csak ismételni tudnám magam - simítottam meg az arcát, majd ki tudja hányadára csókoltam meg. - De talán így is elhiszed, milyen fontos vagy nekem - gomboltam ki a nadrágját.
Ha már visszatértem a falkához, illendőnek tartom beköszönni a szomszédoknak is. Amber lakik mellettem, szóval nála kezdem a látogatást. Nemrég érkeztem meg a munkából, és még nem volt alkalmam átöltözni, illetve nem is akartam tehát egy szolid nadrágkosztümöt viselek. Az egyik kezemben egy üveg Martini, a másikban meg egy romantikus nyálas film. A tokba raktam még egy thrillert is, hátha azt jobban szereti Amber. Nem ismerem az ízlését. Csak remélni merem, hogy nem vágja a fejemhez valamelyiket. Úgy hírlik, elég temperamentumos nő, ezért érdemes felkészülni mindenre. Megállok az ajtaja előtt, veszek pár mély lélegzetet. Ha nem húztam volna fel a pajzsot már a szálloda bejáratánál, akkor most még azt is megtenném. De még így elrejtett "térerővel" is próbálok nem gondolni azokra a kérdésekre, amiket fel szeretnék majd tenni neki. Ismeretségeim igen szűk köreiben ő az egyetlen farkaslány, akinek van kedvese is, remélem ő majd tud felelni egy- némelyik kérdésre. Kopogtatok, és ha ajtót nyit előttem, széles mosoly terül el a képemen, majd felé nyújtom az üveget meg a dvd tokot. - Helló szomszéd! Gondoltam beköszönök.
Kezdőlap
