- Ki vetít?! - kérdeztem vissza a farkastól, mikor rám akarta kenni az egészet. Folytattam volna nagyon szívesen, mert lenne még mondanivalóm az öntelt dögnek, ám ekkor elkapta a karomat, és belém mélyesztette a körmeit. A fájdalom meglepett, de jelét nem adtam annak, hogy érzem. Pontosabban... próbáltam nem adni. Talán röviden felszisszentem, de ha így is történt, már nem vagyok biztos benne. A srác egy darabig ellen állt a feszítésnek, de végül mindketten földet fogtunk. Az érkezés lendületével még "átrepített" maga felett, így én is háttal landoltam a hóban. Kivártam egy szívdobbanásnyit, mialatt felmértem a helyzetet, aztán felpattantam, és fojtattam ott ahol abbahagytam. A srác lassabb volt nálam. Nem sokkal, de pont eléggé ahhoz, hogy elkaphassam a kabátját a tarkójánál, és hátra rántsam, vissza a hóba. Azonnal rávetettem magam, egyik lábamat átvetettem valahol a csípője felett, majd előre dőltem, és alkarral a torkát szorítottam el. Moccanni se tudott, legalábbis én így gondoltam. - Ha válaszokat akarsz, akkor előbb kérdezz! Megértem azt is ha normálisan beszélsz velem, hidd el. - mondtam, majd amikor úgy gondoltam, hogy már eljutottak a szavak a tudatáig, lazítottam az őt földhöz szegező nyomáson. Ha tényleg tisztességes játékos, akkor elfogadja, hogy ezt a kört bukta, én meg lemászok és elfelejtem az egészet. Ha viszont megint nekem jön, vagy újra magas lóról beszél velem... nos, akkor megint leterítem.
//dehogynem No, lehetőség adott. Folytatjuk a marakodást, vagy tereljük a dolgot emberi hangszínre? Javaslom ez utóbbit, ha be akartok szervezni //
Ügyesen kihasználta, hogy be vagyok lassulva, gyorsan kapcsolt; visszazuhantam a hóba, ismét a hátamra, felszisszentem, és mire észbe kaptam, már rám telepedett a szuka. Ha azt hiszi, hogy most legyőzött, akkor ostobább, mint gondoltam. Vagy egyszerűen csak túl naiv, nincs hozzá edződve a veszélyhez, sanszos, hogy könnyű élete volt eddig. Látszik, hogy nem idevalósi. De még lehet... - Már kérdeztem... - Vetettem egy röpke pillantást a torkomat szorító karjára. Okosabb lett volna, ha rögtön a karmait vájja belém, bármit, de ez szinte már felért egy simogatással. Ráadásul nekem mindkét karom szabad. Nem rossz egy nőstényhez képest, de van mit még tanulnia harc terén, mert így az első szembe erősebb farkas legyőzi, ha úgy adódik. - Nekem tetszik ez a póz, ne érts félre, - vigyorodtam el, ahogy végig néztem a rajtam heverésző nőn - de túl figyelmetlen vagy. Ez így sz@rt sem ér... - Jobb kezemmel, megragadtam a haját a tarkójánál, mialatt a támadásomat blokkoló karja felé kaptam, ha próbálkozott, és lerántottam magamról, majd ha sikerült, és végre fel tudtam kecmeregni, akkor ülő helyzetbe tornáztam magam. - Kérdéseket akarsz? - Tekintetem a késem után kutatott. Nem messze feküdt tőlem, félig belesüllyedve a hóba. - Ki vagy? Honnan jöttél? Miért vagy itt? Mik a céljaid? - Minden egyes kérdést kihangsúlyozva zúdítottam rá egymás után, még én is meglepődtem mennyire nyugodt a hangom, semmi agresszív mellékíz. Bónuszként semmi degradáló jelző, hátha így hatásosabb lesz.
- És arra még nem gondoltál, hogy talán én nem akarok kárt tenni benned? - kérdeztem vissza kissé felháborodva. Ha az a célom, hogy megöljem, akkor egyszerűen feltépem a torkát, nem csak elszorítom félerővel. Ez komolyan azt hiszi, hogy csak ennyire futja tőlem? Ugyan már! A fickónak vagy botrányos rossz a felfogása, vagy nem akarja elismerni, hogy legyűrtem. Minden esetre lelökött magamról, amire nem számítottam, és elterültem a hóban. Rögtön talpra ugrottam, míg ő csak ült a fenekén. Valamit keresett. Gondolom, nem azt a korábban említett három dollárost, szóval míg feleltem a kérdésekre én is felkutattam tekintetemmel... a kést. ~Gondolhattam volna, hogy nem adja fel.~ - Tara vagyok, Európából jöttem, és nincs célom itt. - feleltem. Kiszúrtam én is azt a kést. Ő üllő helyzetben van, szóval mire csak felkászálódik, én már belé is döfném. - Tegyük már túl magunkat ezen. Inkább hívj meg egy sörre valahol. - javasoltam. Nem gondolom, hogy elfogadná az ajánlatot, szóval feszülten figyelem, hogy mi lesz a következő lépés. Ha megint kezdi, csúnyán kicakkozom a fülét. Én ugyanis hamarabb elérném azt a kést...
Hmm… Nem akar kárt tenni bennem? Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet, hogy köztünk akarom tudni. Nem hiányzik egy erkölcsileg a topon lévő, harcképtelen egyed a falkába. Bár, a nőstény az elejétől fogva hazudik, mert hogy nem céltalul bolyong Alaszkában, arra ráteszem a fél karomat. Még az is lehet, hogy nem kóbor eb, én nem lepődök meg semmin. - Rowen O’Dowood. – Biccentettem. Nem tetszett ahogy a késemet méregeti. Nem érdekel mi a célja vele, ha csak krumplit hámozni kell neki is felnyársalom vele; más nem érhet hozzá a fegyvereimhez. Ősi szabály. - Ne próbáld nekem beadni, hogy megtetszett az itteni klíma. – Ennyire ne nézzen már hülyének. – Keresel valamit? Vagy valakit? Felkecmeregtem a földről és lassan lesöpörtem a kabátomról a havat. - Túl vagyok rajta. – Morogtam szórakozottan, ismét a késemet szugerálva. – Felvehetem? – Intettem fejemmel a fegyvereim felé, csak hogy ne vegye támadásnak a mozdulatot, majd meg sem várva reakcióját, már nyúltam is felé. Mikor a kezemben volt, végigsimítottam a pengén, végül visszacsúsztattam a tokjába. Az utolsó mondatát eleresztettem a fülem mellett. - Nem hiszem, hogy az itteniek díjazni fogják, hogy csak úgy tengsz lengsz erre felé. Ráadásul még csak meg sem tudnád magad védeni, ha a helyzet úgy kívánná. - Nem mintha aggódnék érte. - Tőlem még talán. De vannak nálam jobbak. - Itt beugrott a szőke nőstény. Azért beneveznék egy harcra vele fegyverek nélkül. Az csak azért végződött úgy, mert pisztolyt fogott rám...
- Helló Rowen. - köszöntöttem. Ha ez lenne a kezdés, azt mondanám: megjárja. - Rühellem az itteni klímát. - feleltem egyszerűen. Rendben, megvan a tél maga varázsa, és kis mértékben szeretem én. De kíváncsi vagyok, mi lesz majd fél év múlva... Ha még itt leszek akkor. - Nem, és már nem. - érkezési sorrendben válaszoltam meg a kérdéseket, viszont tovább firtatni nem fogom. Semmi köze ahhoz, hogy kit keresek és miért. Lehet, hogy ő hamarabb volt itt mint én, de számomra ettől nem több egy idegennél. Nem mozdulok, hagyom, hogy felvegye a kést. Nem fogja már használni. Vagyis addig semmiképp amíg árgus szemekkel követem nyomon a mozdulatait. - Nah jó. Nekem ebből elég volt mára. - ez a fejmosásféle, amit elereszt, már sok. Az ember azt hinné, hogy ha legyőzi a másikat, az majd mutat némi tiszteletet felé. Ő nem ilyen, inkább a falkatársaival fenyeget meg?! Ehhez nekem nincs gyomrom. Undorodom attól, ha valaki... mondjuk úgy, hogy "más tollával ékeskedik". - Minden jót! - köszöntem el tőle, majd elindultam visszafelé. Kerülő úton megyek haza. Arra az esetre, ha követne.
Ezzel a nővel egyszerűen nem lehet értelmesen beszélni. Azt vágja a pofámba, hogy kérdezzek, kérdezek, de b@szik rá válaszolni. A ködösítésekre, meg a rizsára pedig nem vagyok kíváncsi. - Egyetértek, nekem is... - Érdektelenül vállat vontam, majd felvettem a földről a pisztolyomat is. Nincs nekem arra most türelmem, hogy egy hisztis, érzékeny lelkű, nagypofájú szukát győzködjek, és próbáljam belőle kicibálni a szavakat. Végülis megpróbáltam.... Egyenlőre ennyi, de azért itt még nem adom fel. - Örültem a találkozásnak - szóltam még utána foghegyről, majd megvártam amíg eltávolodik valamennyire, végül szép lassan utána indultam, ügyelve rá, hogy ne kerüljek annyira közel hozzá, hogy megérezze a jelenlétemet. Amíg én nem éreztem őt, addig ő sem érezhetett. Legalábbis így képzeltem el. A nyomai a hóban kivezettek az erdőből, bár sokkal nagyobb kerülőt tett, mint amekkora a táv volt, de biztos fél, hogy követem. Kár, hogy az oviban nem játszott madárlábnyom követőset... Akkor most megspórolt volna pár száz métert.
Csöndesen álltam a zóhogó hóesésben. Ha a kölykök között lettem volna otthon, most valószínűleg ilyesmikkel tölteném el az időmet... De nem volt időm játékra, jelenleg vezér voltam és legjobb erőm szerint igyekeztem betölteni ezt a posztot. Azzal kezdett kezdenem, hogy kissé feldúsítsam a családunkat. Voltunk egypáran, de nem igazán bíztam benne, hogyha azok a betolakodók ránk támadnának, könnyedén le tudnánk győzni őket. Persze soha nem tudhatja az ember, illetve farkas, hogy mire számítson, de jelen pillanatban a legjobb amit tehettem az volt, hogy megpróbálok új embereket szerezni, méghozzá jókat. Azért aközött is volt ugyanis különbség, hogy balettáncos-farkasai vannak az embernek, vagy igazi harcosai... Én tudtam milyen magányos farkasnak lenni, majdnem egy évszázadot töltöttem falkán kívül, és úgy gondolom a kivülállókat a legkönnyebb megnyerni. Illetve talán a legnehezebb, de náluk éri meg legjobban a befektett munka, náluk hoz a legtöbb hasznot. Nos röviden ez volt az oka, hogy itt fagyoskodtam a hidegbe, amikor még a kutyáim sem raknám ki, és mint kemény vezér vártam az oroszra. Jó, én is orosz voltam, persze elenyészőbb részben valószínűleg, mint ő. Azért nem tudom mennyire volt jó ötlet, talán kicsit odivatú volt, de szép kézzel írt ciril betűs levélkét jutattam el hozzá, amiben megkértem, hogy jöjjön ide, ha van egy kis ideje, mert beszélni szeretnék vele. Merész húzás volt, nem volt éppen jó híre, de nekem pont erre volt szükségem. Fagytam tehát, a hó már majd beledermedt a tappancsomba, de csak pásztáztam a tájat, figyelve hol bukkan fel a nagy fehérségbe az óriás alak, az orosz negyedrészt nemzetiségi testvérem.
Elégedett vagyok. Legalábbis mostmár. Tegnap elveszítettem az önuralmam, miután megkaptam a levelet, és összetörtem az éjjeliszekrényt első felindulásomban. Mi a frászért kell Mortimernek kiplakátolnia az egész rohadt várost a származásommal? Hamarosan el kell beszélgetnem vele… És ami még fontosabb, hamarosan megkapom az új személyazonosságom is, amivel már így is csúszásban vagyok… Mindenesetre miután lecsillapodtam, és megvacsoráztam, már tudtam nézni a dolog napfényesebbik oldalát. Egyre közelebb a döntés lehetősége. Itt a remek alkalom, hogy megismerjem a hegyi falka alfáját is. A jókora fekete terepjárót az erdő szélén álló elhagyatott ház garázsába pakolom le, a ruháimat pedig összehajtva a csomagtartóba pakolom, végül bezárom az autót, és az indítókártyát becsúsztatom a rejtekhelyére. A garázst az ablakon át, már farkasként hagyom el. Adok magamnak két teljes percet, míg kiélvezem a szakadó hóesést, az orromba toluló illatokat, és csak utána lendülök neki az előttem álló távolságnak. Kényelmes tempóban futok, élvezem, ahogy bemelegszenek az izmaim, és a hópihéket az orromba sodorja a menetszél. Mostmár fülelek és szimatolok, szabadabbra engedem az energiáimat, hogy megtaláljam a másik farkast. Én ízig-vérig orosz vagyok, imádom ezt a cudar időt, mikor eljöttem otthonról, leginkább a bundámra dermedő havat hiányoltam mindig. Most tehát elememben vagyok. Mikor már egészen közel járok, lelassítok, és kocogásba váltok, majd ahogy megpillantom a másik farkast, sétatempóra lassítok. Nem mutatom a dominancia, vagy az alárendeltség egyetlen jelét sem, csupán magabiztosan, de lassan közeledem. Végül két lépésnyi távolságra állok meg tőle, hogy egyikünk személyes tere se sérüljön, és lustán legyezek egyetlen egyet a farkammal. Hagyom, hogy ő üdvözöljön, mégiscsak ő van itthon…
Egy darabig csak figyelem a másik farkast, megpróbálom felmérni, megjegyzem a szagát, a tartását. Nem vagyok ellensége a csendnek, sőt határozottan kedvelem. A szavak nem arra valók, hogy az ember elpazarolja őket. Vagyok, aki vagyok, és nem éppen az a fecsegős típus. Mellesleg úgy gondolom az is sokat elárul az emberekről, hogy hogy viselik a csendet. Van aki ideges lesz, van, aki rosszul érzi magát tőle. A másik szinte teljes természetességgel viselte, amiért kapott tőlem egy jó pontot. Nah nem mintha neki kellett volna meggyőznie engem, hiszen itt én voltam az, aki idehívtam, aki akartam tőle valamit. Már csak annyi volt a kérdés, hogyan vegyem rá arra, amit akarok. Az a lehetőség a végtelen diplomáciai szócséplés volt, ismertetése az üzleteinknek, hogy milyen jó helye lenne nálunk, hogy milyen előnyei vannak annak ha velünk tart, meg bla bla blaaa. Véleményem szerint ez azonban nem lett volna teljes mértékben célra vezető. Ha az az ember volt, akit én kerestem, hát nem a diplomáciai finomságok útvesztőjében tett élvezkedő látogatás lesz az, ami vonzza. Vesztenivalóm nem volt, maximum hülyét csinálok magamból és elbaltázok egy igen jó lehetőséget... Igazán nem kell aggódnom azt hiszem. Elkergetve a cinikus gondolatokat felvettem a kapcsolatot, pont azelőtt a pillanat előtt, hogy a rövid csend kellemetlenné vagy kínossá vált volna, legalábbis véleményem szerint. - Üdvözöllek a Fairbanks-i falka területén, a nevem Sedna, én vagyok a helyiek Atanerk-kje. Örülök, hogy eljöttél. Mielőtt rátérnénk a száraz szócséplésre, esetleg velem tartanál vadászni? Szeretnék mozogni egy kicsit a beszéd előtt, persze csak ha van időd. Nem tudom mennyire volt ez jó ötlet, de én szerettem vadászni, ráadásul talán nála is pozitívabb a hatás, ha tele van a gyomra. A vér ízével a nyelvén talán könnyedebben dönt jó irányba, de ha nem, én akkor is vadásztam egy jót. Ráadásul ott van esélyem bizonyítani, hogy nem vagyok teljesen tehetetlen és gyenge, ahogy főleg az öregebbek néha vélekednek a nőkről. Azonban mást nem tettem, továbbra is csendesen álltam a hóesésbe, mintha csak szobor lennék. Nem siettem sehová, jelenleg csak az volt a célom, hogy meggyőzzem a férfit.
Nem zavar a csend, az össze-vissza fecsegés a zavar és bizonytalanság legékesebb bizonyítéka, amit egy alfa nem engedhet meg magának. Engem pedig külön nem feszélyez egy kis hallgatás, zavarba pedig végképp nem lehet hozni vele. A másik farkas pedig tökéletesen időzít. Az első benyomás legalább kellemes, pedig általában a női vezetőkben nincsen sok bizodalmam. Nem igazságos, de az előítéleteim miatt Sedna hátránnyal indul nálam. Persze annyira nem vagyok ostoba, hogy alábecsüljem. Hogy semmi vesztenivalója ne lenne, abban nem feltétlenül értettünk volna egyet, de ez most még nem számít. - Üdvözöllek, Sedna… A pozíciója iránti tiszteletből egy kicsit le is hajtom a fejem, de csak pár pillanatra. - A nevem Raymond Carver, legalábbis jelenleg… A farkaspofa nem alkalmas az érzelmek kimutatására, de ahogy elővillantom a fogaim, az most nem fenyegetés, sokkal inkább a vigyor megfelelője. Fenyegetést, vagy feszültséget nem érezni felőlem, legfeljebb az enyhe izgatottságot, amit a meghívás vált ki belőlem. Szenvedélyem a futás, és a közös vadászat. Egyedül sem rossz, de még mindig társaságban az igazi. - Rengeteg időm van, és szívesen vadászom… Már a friss, forró vér gondolata elég, hogy meginduljon a nyálelválasztásom, meg is nyalom a pofámat. Bár a hó egyáltalán nem zavar, megrázom magam, megszabadulok a rám telepedett hórétegtől. Ez csupán rákészülés a kellemes mozgásra.
- Örvendek jelenleg Raymond. Kicsit megbiccentem a fejem, nem hajolok meg, csak kifejezem, hogy értekelem, hogy eljött és meghallgat. Sokkal emberibb mozdulat, minthogy a farkasokra át lehessen ültetni. Közben a fél fülem félrebiccentem, hogy lássa a jelenleg jelzőt viccnek szántam... Nem vagyok ám én sem annyira humornélküli, habár a testvérem azt állítja vén és fárasztó humorom van. Amikor megnyalja a pofáját nem tehetek róla, utánzom a mozdulatot, mert vonz avadászat lehetősége, ráadásul a kettős izgalom, hogy közben én másra is vadászom, egy plusz tagra a falkámba csak tovább fokozza a dolgot. - Ezt örömmel hallom. Akkor nézzük mit tartogat nekünk ez a gyönyörű nap. Afféle farkasvigyort villantok én is, majd lassan kocogni kezdek, keresve valami nyomot, vagy szagot, hogy merre lehet a zsákmányt. A hópelyhek esése talán lassult egy kicsit azóta, amióta idejöttem, remélhetőleg kitisztul az idő. Így is gyönyörű, de szerintem a fekete része már nem is látszik a bundámnak, úgy betemette a hó. A mozgás megnyugtat, az ácsorgásba és várakozásba egészen átfagytak az izmaim, így jól esik most, ahogy a lassú ügetés közben szép lassan kimegy belőlük a fagy. Nem néztem hátra, hogy a másik farkas követ-e, a reakciója alapján biztos voltam benne, hogy jönni fog, egy ilyen vadászatot nem lehet kihagyni, főleg, amikor a farkas lánya már érzi a nyelvén a vér fémes ambrózia-aromáját... Nem vadásztam itt egy ideje, de biztos voltam, hogy van néhány őz, vagy szarvas, akit nekünk tartogat az erdő. Nem érdekelt milyen zsákmány jön, vagy hogy mi lesz, feloldódtam a vadászat szenvedélyébe, a világon más nem volt már fontos, csak a másik vadász és a halálra ítélt préda, aki vérével és húsával táplálva minket él majd tovább.
A csipkelődést nem veszem fel, ha az igazi nevemre is kíváncsi, azt bizony kénytelen lesz megkérdezni. Már kezdem megszokni, hogy bár a sokunk inkább farkas, mint ember, az emberi gesztusoktól farkasként sem tudnak elszakadni. Ezzel én is így vagyok. És mivel úgy tűnik, a vadászat kezdődő izgalma már a nőstényben is fellobbant, nem is látom értelmét tovább egy helyben állni. Még felemelem a fejem, magasba tartott orral próbálok minél több szagot elcsípni, de ahogy a másik farkas mozdul, sarkon fordulok, és elindulok én is. Pár méterre eltávolodom tőle, de vele egy vonalban, kicsit arrébb kutatok nyomok, szagok után, közben hegyezem a fülem. Így jóval nagyobb területet tudunk átfésülni, és hamarabb megtaláljuk a mai áldozatot. Élvezem a hóhullást, ahogy a puha, hideg, érintetlen fehérség besüpped a mancsaim alatt. A táj mozdulatlan, képeslapra illő, és itt igazán otthon tudom magam érezni. Olykor kocogás közben is megnyalom a pofám, a zsákmánynak a puszta gondolata és ígérete is elég hozzá, hogy sűrűbben kelljen nyelnem, mint általában. A pára kis pamacsokban száll a fagyos levegőbe, az enyhén nyitott pofámból a még lihegésnek nem nevezhető lélegzetem ritmusára. Egy-két nyúl illata elér ugyan hozzám, de nem foglalkozom vele, mert ennél kicsit nagyobb vadra pályázom. És nem is kell olyan sokáig keresni. Vadcsapás halad előttünk keresztbe, friss nyomokkal, és észak felől szarvasok szagát sodorja felénk a szél. Oldalra pillantok a másik farkasra, csak hogy meggyőződjek róla, hogy ő is elcsípte az ígéretes nyomot, és ha nincs kifogása a választásom ellen, akkor cseppet sem lassítva irányba fordulok. Nekem nem igazán áll szándékomban lopakodni, szívesen megriasztom a zsákmányt, mert szeretem az üldözés izgalmát. Ettől függetlenül figyelek a nőstényre, és ha ő a hagyományos módon szeretné intézni, akkor megközelíthetjük észrevétlenül is a prédát. Ő van itthon, és ő hívott meg, tehát engedem, hogy vezesse a vadászatot.
Már szinte eggyé válok az erdővel, amikor meglesz a csapás. ~ Megvagytok~ Ahogy a gondolat kellemes borzongása végigfut rajtam, a másik farkasra nézek, de persze ő is megtalálta az ösvényt, és mintha ő is engem figyelne. Figyelek rá, hogy hogyan szándékozik becserkészni a szarvasokat. Aztán úgy döntök rohanjunk, várom már a vadászat végét, várom már a friss húst és vért. Tehát nekiiramodok a csapáson, követve az illatot, minél közelebb érek, annál jobban fokozom a tempót. Szerettem rohanni. Soha nem az erő volt az, ami farkasként olyan nagyon az erősségem volt, inkább a gyorsaság. A száguldásba szerelmes voltam. Nem akartamlopakodni vagy bújdosni rohanásra vágytam üldözésre, ahogy mozgásából ítélve a másik farkas is. Amikor meglátom a szarvasokat, látszik, hogy nincsenek túl sokan. Szinte azonnal észreveszek egy fiatalabb szarvast aki lassabb a többieknél, mintha sántítana kicsit a jobb hátsó lábára. Ettől még egész gyors, de nem eléggé. -Tiéd a torka... Üzenek még határozottan gondolatba a másiknak, hogy lehetőség szerint ne ütközzünk egymásba, aztán a szarvas után rohanok és elkapom a bal hátsó lábát is. Miután megmartam elugrok, hogyha rúg ne érjen el. Szerettem elkapni őket, de a gyilkos csapást most átengedem a vendégnek, inkább a lábaira megyek, hogy fárasszam és lassítsam.
Kiélvezem most is a vadászat, a futás – a közös futás – minden pillanatát. Beszélgetésre nincs szükség, minden porcikám tisztában van a másik farkas jelenlétével, nem esik nehezemre ráhangolódni. Ilyenkor érzem, hogy hiába a fene nagy önállóság, nem véletlenül társas lény a farkas… Szinte egyszerre találunk rá a nyomra, és továbbra sincsen szükség sem szavakra, sem célzott gondolatokra, könnyedén találunk közös tempót. A hó porzik körülöttünk, magasra verődik mellettünk, ahogy a vágta ütemére felkavarják a mancsaink. Az illat egyre erősebb, már a szarvasok neszeit is hallom, bár még csak foszlányokban, tompán. Csepp hideg, vagy merevség sem maradt már az izmaimban, semmi hiba nem csúszhat a vadászatba. Látom, melyik szarvast választja. Csak futólag állapítom meg, hogy ő inkább farkasként gondolkozik, mint én. A természetes szelekció csapásvonalán haladunk hát a mai napon. ~ Rendben ~ A válasz csak azért hangzik el, mert ösztönösen jön. Gyorsítok, kihúzódom oldalra, fél testhosszal megelőzöm a szarvast, így mikor felé fordulok, pontosan a nyakához fogok érkezni. Pontosan célzok, az utolsó lépésből veszem a lendületet, a becsapódás biztos, hogy megingatja a zsákmányt, talán le is tudom dönteni a lábáról, de az biztos, hogy a fogaim a torkába mélyednek, a fogásom biztos, és acélkemény. Támaszt csak a mellső lábaim találnak az izmos nyakon, a hátsó lábaim a levegőben maradnak, igyekszem az állat szügyén támaszt találni velük, nehogy akár véletlenül is beleakadjak a lábaiba. Elengedni már csak akkor fogom, ha nem mozdul többé… Érzem a vérének ízét a számban, a pofámon csorog lefelé, a nyelvemre szivárog. Ezek a pillanatok azok, mikor a legnehezebb kivárni, hogy elhagyja az élet a prédát...
Könnyedén veszi a feladatot, azonnal érti mire gondoltam, vagy talán csak ő is arra gondolt. Nem telik bele hosszú idő, habár az én szememben egy örökkévalóságnak tűnik míg a torkát szorítja az állatnak. Mintha direkt azért kapaszkodna az életbe olyan nagyon, hogy az én hangulatom fokozza. Aztán végül a halál az erősebb és az ifjú állat kiterült a hóban rubin cseppekkel hintve be a havat. Ahová a forró vércseppek érkeznek, ott megolvad a finom fehér takaró. Amikor már a földön fekszik az állat, leülök a hátsó felemre és a másik farkasra pillantok. - A vendégé az elsőbbség a vacsorán. Küldöm gondolatban egy apró vakkantás kíséretében. Farkasként én akarnék előbb enni, de nem voltam vadállat, hanem csak volt egy olyan részem, ellenben a józanabbik felem azt súgta így illendő. - Szép munka volt. Teszem még hozzá. Nem üres bókolásként, tényleg ügyes volt, ráadásul amíg kommunikálok, addig is elterelem a figyelmem arról, hogy milyen csábító szögben áll felém az szarvas bundás nyaka... hogy a vérének milyen csábítóan meleg az aromája a hideg téli levegővel elkeveredve. Emberként sajnáltam volna, ahogy megtörve véresen ott feküdt a hóban és a hópelyhek még elolvadtam meleg testén. Most azonban nem bántam, jókedvű voltam a sikeres vadászat miatt.
A vadászat mondhatni a lételemem – ennyi maradt a régi időkből – el is várható, hogy profin csináljam. És a szarvas lassan fel is adja, elnyúlik a havon, a lábai még rúgnak párat a levegőbe, nem adja fel a menekülést az utolsó pillanatban sem, majd rándul párat, és végleg elernyed a teste. Elengedem a torkát, és megnyalom a pofámat, miközben a másik farkasra pillantok. Ezúttal sem marad el a vigyor, bár engem az sem zavarna, ha csatlakozna hozzám. ~ Köszönöm ~ Ilyenkor hagyom, hogy inkább legyek farkas, mint bármi más, így aztán nem foglalkozom többet a préda torkával, inkább a hasát szakítom fel, hogy hozzáférjek a belsőségekhez. Máj, vese, az ösztöneimre hallgatok, mikor szinte a vállamig elmerülve a tetemben ezeket keresem először. Egyáltalán nem zavar a bundámat vastagon bemaszatoló vér, sem az orromba toluló, szinte tüsszentésre ingerlően tömény illatok. Ha Sedna is csatlakozik hozzám, akkor neki is hagyok helyet, a vértől iszamos, összetaposott hóban a zsákmány mellett. Az első pár falat közben válaszolok csak, Szerencsére a gondolatban társalgásnál tele lehet a farkas szája. ~ Igen, remek vadászat volt… ~ Én sem emberként, sem farkasként nem sajnálom a szarvast, bár tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy használhatom magamra az ember meghatározást bármikor…
Hagyom, hogy ő egyen elsőként, de aztán amikor hagy helyet nekem is több sem kell. Odaballagok mellé, megnyalom a pofám, aztán nekilátok a farkasordító hidegben lágy párát lehellő belsőségeknek. Élvezem, ahogy a fogaim tépik a húst, ahogy imádnivaló szakadással leválik a csontokról. A belső részek a beljobbak, de én az inas húst is kedvelem, azon olyan jól el lehet rágódni, mintha snack-et majszolna az ember. Egy nagyobb darab hússal letelepszem a hóba és nekilátok leszedni róla a húst, amikor a belsőségek már elfogytam. Fektemből felnézek a másik farkasra és ha tudnék mosolyognék, jó a kedvem. Bármi lesz is a dolog vége, a vadászat már meghozta a jókedvem. Azt hiszem a véres hóba fekve szép piros cukormázzal úgy nézhettem ki, mint valami morbid házikedvencek naptárképe. Íme a Hentes Husky... Nos igen, mert egyedül nekem van jogom lehuskyzni magam. Amikor kellően teletömtem a bendőm nyújtózkodtam egyet, majd felálltam. - Örülök, hogy te is élvezted. Majd lenyalok még egy kis maradék vért a pofámról, aztán folytatom csak. Nah nem mintha szükségem lenne a számra ehhez a fajta beszédhez, de a szokás nagy úr. - A vadászat a farkasoknak való, a beszéd viszont az embereknek. A beszélgetést részemről szívesebben folytatnám le emberi alakban. A tanyám nincs innen olyan messze, ott nem fog senki zavarni a beszélgetésben. Nem tudom vissza akarsz-e menni a kocsidhoz, vagy amivel jöttél, de tudok neked adni ruhákat a tanyán, ha az megfelel. Erre kell menni. Elindultam az egyik irányba, majd megálltam a tisztás szélén, vártam, hogy kövessen.
Szép dolog az udvariasság, de én ennyire nem lettem volna előzékeny a helyében. Mindenesetre majd később meglátjuk, hogy mennyire keménykezű, ha arra van szükség, és kicsivel előtte azt is, hogy hogy tud alkudozni, és mit tud ajánlani… Majdnem olyan lesz, mint egy vadászat. Szeretem a bizonytalanság izgalmát is. Hallom, és érzékelem is, ahogy elindul felém, majd érzem, ahogy a válla a vállamhoz súrlódik. A szakadó hús hangja, a sós-fémes, friss forró vér ösztönös zabálásra buzdít, és figyelmeztetnem kell magam, hogy ne egyek annyit, hogy utána órákig megmozdulni se legyen kedvem. Így aztán abbahagyom, mikor sikerül jóllaknom. (a másik fontos, hogyha a farkas tényleg degeszre zabálja magát nyers hússal, és hamar visszaváltozik, az nem túl kellemes az elkövetkező pár órában) Mikor befejezem felemelem a fejem, és megnyalom a pofámat, és a másik farkasra nézek. Szeretem nézni, ahogy a farkasok elrágódnak a zsákmányon, vagy ahogy futnak, az égre emelik az orrukat. Lenyűgöző állatok vagyunk. A bundámra dermedő vér egy részét le tudom dörzsölni magamról a tiszta hóba hemperedve. Mikor az alvadt vér egy részétől pár fordulással megszabadulok, hasra fekszem a hóban, és a pofámat nyalogatva várom, hogy Sedna is befejezze. ~ A vadászatot mindig élvezem… ~ Én is felkelek, és gyorsan átgondolom az ajánlatát. Szívem szerint visszamennék a kocsihoz, de vérmocskosan eszemben sincs felvenni a ruháimat, márpedig pucéran nem vezethetek, ha meg maradok farkas, nemcsak hülyén festek egy köteg ruhát cipelve a fogaim között, de még össze is nyálazom. Pedig nem szívesen hordom mások cuccait. Na mindegy, egyszer belefér… ~ Kocsival jöttem, de most nem megyek el a ruháimért. Elfogadom az ajánlatot. Mehetünk. ~ Vetek még egy pillantást a szarvas tetemére és a körülötte feldúlt hóra, ami csak nagyon távolról, és egészen piciben, de a régi csatatereket idézi a temérdek vérrel, és szétszaggatott hússal… Ezután kocogásba váltok, és felzárkózom Sedna mellé.
- Rendben. A hóesés egyre rősödik, de ez most nem zavar különösebben. Mielőtt még elindulnánk, nagyjából leszedem magamról a vért, mert ha egyszer rám szárad, hát az biztos, hogy nehezen válik majd csak meg az áldozatától. Amikor tiszta vagyok már, legalábbis amennyire az adott helyzetben lehetséges, akkor indulok meg a jól ismert ösvényen. Errefelé is ezen jöttem és már legalább ezer alkalommal használtam. Először vissza azon a vonalon, amire a szarvasokat követve tértünk rá. Utána végig az erdőn, egy elég hosszú részen. Gyors ütemre váltottam, nem akartam sétálgatással húzni az időt. A fák ismerős idegenekként suhantak el mellettem. Jól esett a rohanás, habár a nagy evés után, egy szundikálást is szívesen fogatam volna, de a rohanás is megtette, habár azt hiszen nem ez a legjobb módja az emésztésnek, de kit érdekel? A szél egyre erősödött, egyre vadabbul tépett a bundámba, mintha meg akarna állítani. A hegyoldalba elég sok hó összegyűlt, gyakorlatilag hasig gázoltam benne, de szerencsére sikeresen átjutottunk. Utána egy másik erdőbe kellett berohanni. Ez még sűrűbb és sötétebb volt, a hó fehér ragyogása sem tudta teljesen kivilágosítani. Aztán az erdővel határól völgy pereméhez érkeztünk. Barátságosan hívogató fényeivel ott terült el előttünk a tanya. Innen fentről látszottak a nagy elkerített részek a kutyáknak, a nagy központi épület a garázs és a pajta is, amiben a szánokat tároltuk. A kutyák valószínűleg megérezték a szagomat, mert izgatott vonyítás hangzott fel. Válaszoltam nekik hoszú elnyújtott hangon, aztán Raymond felé fordultam. - Itt is vagyunk. Azzal elindultam le a dombon, belépve a tanya területére.
Az erősödő hóesés engem sem zavar, ez a nekem való idő. Örömmel, és nehézség nélkül futok a másik farkas mellett, áldom az önfegyelmem, hogy nem zabáltam tele magam. Ezt az ösvényt nem ismerem, de nem is számít, mert Sedna magabiztosan vezet, számomra pedig nyitott a lehetőség, hogy kiélvezzem a metszővé erősödő szelet, a pofámat is szélirányba fordítva olykor, megfürödni a nekem csapódó sűrű pelyhekben. Mikor elérünk a magas hóval borított terephez, akkor érzem magam leginkább otthon. Lelkesen gázolok a szügyig érő hóban, lihegve, lógó nyelvvel taposom a puha takarót. Szeretek futni, talán még kicsit rövidnek is találom az időt, míg elérünk a völgybe vezető ösvényhez. A peremen én is megállok a másik farkassal együtt, és csak a vonyítása billent ki a csendes élvezkedésből, amit a bundámba tépő viharos szélnek köszönhetek. Enyhén megütközöm. Kutyákkal pajtáskodik? Bahh, ezt nem igazán tartom farkashoz méltónak, de nem szólok bele. Perszenem tudom megállni, hogy én is beszálljak a kórusba, de ez részemről nem üdvözlés. Az én vonyításom kutyák szőrét borzoló, vicsorgásra, félelemre, vagy éppen agresszióra késztető üzenet: farkasok járnak erre, ha jót akarnak, húzzák meg magukat a gazdájuk kandallója mellett. Nem, egyáltalán nem szeretem a kutyákat, sem egyéb más háziállatokat. Ha emiatt Sedna nem kedvel, nos az szíve joga. A kijelentésére felé fordítom a fejem. ~ Itt laksz? Gyönyörű környék… ~ Kicsit emlékeztet a farmra, ahol a feleségemmel laktam, csak ott a hó volt kevesebb. Meg a kutya… Mindenesetre követem, félelem nélkül, bár most az érzékeimmel alaposan körbepásztázok, nincs-e itt még több farkas, vagy egyéb olyan tényező, amivel eddig nem számoltam.
Percekig feküdtem mozdulatlanul a hideg hóba, és azon gondolkodtam, hogy mégis hogyan lehetne megoldani a legkevesebb fájdalommal a talpra kecmergésemet. Először is végezzünk leltárt. A lábam piszkosul fáj, ami nem is csoda, mert rendellenes pozícióban van. A bordáim is voltak már jobb állapotban, egy nagyobb levegővételnél, csak úgy sajognak, bár lehet, hogy megúsztam egy-két repedéssel. A nyakamon is akad néhány harapás, érzem, hogy a bundám összetapad a véremtől. Egyéb? A karmai szép kis sebeket vájtak belém, nem lenne túl kényelmes átfordulni arra az oldalamra. Apróbb zúzódások és karcolások is biztos akadnak rajtam, de azok már igazán nem érdekelnek. Nos, ha minden megvan, akkor itt az ideje cselekedni is. Nyüszögve igyekeztem magamat összenyalábolni, hogy három lábra tápászkodhassak, de az lett a vége, hogy ránehezedtem a törött lábamra, és fájdalmas vonyításomat talán még az Alfa is hallotta, aki már messze jár. Úgy sem úszom meg azt, hogy leszedjék a fejem, a nővérem pillanatok alatt könnyít a szenvedéseimen, csak kerüljek a szeme elé... Egy kis erőgyűjtés után megpróbálkozok ismét, immár nagyobb sikerrel: Talpon vagyok, igaz, hogy eggyel kevesebben, mint kéne, de már ez is valami. Csak ne sajogna úgy majdnem minden porcikám. Lassan araszolgatva indulok hazafelé, de a hóbuckák nagyon ellenem dolgoznak...
Szokás szerint élvezem az erdőt, a mancsaim alatt ropogó havat, a bundámba tapadó pihéket, és a fogaim közül előbodorodó lélegzetfelhőcskék gomolygását. Ma nem vadásztam, csupán a futás öröméért jöttem, és mert a tavasz megállíthatatlanul közeledik, így el kell búcsúznom néhány hónapra a kedvenc időjárásomtól. A vér szagát váratlanul söpri az orromba a könnyű szellő. Vele sodorja egy ismeretlen farkas, és Castor halvány szagát is. Egy pillanatra megtorpanok, előre hegyezem a fülem, az orrcimpáim beleremegnek, ahogy mélyen beszívom a széllel sodródó illatokat, szagokat, és betájolom az irányt. Csak ennyi kell, és már neki is indulok. A kényelmes kocogásból néhány lépés után könnyű vágta lesz, és talán három perc sem kell, már látom is a bizonytalanul talpra kecmergő nőstényfarkast. Enyhén szólva is siralmas állapotban van. Castort nem látom, és már nem is érzem sehol a közelben, így aztán lassítok, ismét kocogásra váltok, és megközelítem az ismeretlen farkast. Nem vagyok sem óvatos, sem fenyegető. Esélye nincs sem a futásra, sem a támadásra. A közelében állok meg, csak annyi távolságot tartok, hogy ne tudjon az orromba marni, ha felkapja a fejét. Nagyobb vagyok nála, a bundánk színe is más. Én tulajdonképpen átlagos szürke rajzos bundával rendelkezem. Nem vacakolok a köszönéssel, vagy a bemutatkozással. Bár van tippem, azért rákérdezek. ~ Melyik falkába tartozol? ~ Alaposabban is felmérem az állapotát, miközben lassan körbejárom. ~ Akarod, hogy segítsek? ~ Egészen kedélyesen érdeklődöm, de gúny nincs a kérdésben.
Néhány rövid percnyi szenvedés után megéreztem egy másik farkas szagát. Életemben nem találkoztam még vele, így mondhatni, kicsit bepánikoltam. Ennyire peches nem lehetek, az kizárt... A szag irányába kaptam a fejem, de nem elég lassan, így fájdalmasan rezzentem össze. Egyenesen hozzám jött, bár meg is lepődtem volna, ha csak úgy elsétál mellettem. Ha ez is egy Betolakodó, akkor biztos nem tartom magamban a véleményemet, legyen ok, amiért kizsigerelnek. Ismét egy nagydarab farkassal találtam szembe magam, aki ugyan nem volt fenyegető, de túlontúl szimpatikus sem. Mondjuk jelen helyzetemben, szerintem senki nem lenne az, hogy ha így körbejárkálna. ~Őslakos vagyok, nem véletlenül kóricálok erre.. De te is elárulhatnád, hogy ki is vagy... ~ Belül nagyon fohászkodtam, hogy nehogy Betolakodót mondjon, vagyis gondoljon, mert akkor végem. ~ Nem köszönöm, menni fog egyedül is.~ Volt bennem annyi tartás, hogy nem fogadtam el elsőre az ajánlatát. Ma már utaztam idegen farkason, és köszönöm elég is volt egy életre, azt hiszem. Viszont a lábaim erről máshogy vélekedtek, a következő két lépés után elkezdtek remegni. De még ez sem volt elég, hogy beadjam a derekam ~ Nem láttál a falkámból errefelé valakit?~ Próbáltam a lehető legbékésebb énemet előrángatni - ha már a kezdő mondatom nem volt az igazi - annak ellenére, hogy a fájdalom nagyságával nő a mogorvaságom is, márpedig most fájdalom van elég...
Kezdőlap
No, lehetőség adott. Folytatjuk a marakodást, vagy tereljük a dolgot emberi hangszínre? Javaslom ez utóbbit, ha be akartok szervezni 
//
//
