Átváltozások, edzések, stb...

A kérdésére lágyan elmosolyodtam. Nem tudom, hogy a kettőnk találkozásai miért érintik mindig közvetlenül magát a Holdistent is. Talán ez is egy újabb jel, egy sugallat. Valami, amire oda kellene figyelnem, de vak és süket vagyok rá, pont úgy, mint sok más útmutatásra is voltam életem során. De akár az is lehet, hogy pusztán azért, mert az idei év számára ebben a tekintetben is más és több volt, mint korábban. Átélte egy Isten jelenlétét, és mint oktalan kölyök, megszenvedett egy olyan büntetést, amit még soha ezelőtt. Nem hibáztattam. Sokkal, de sokkal közelebb volt az emberi léthez, mint ahhoz, amiben a Farkas majd ki fog teljesedni. De addig el is kellett juttatnunk. Az Atyjának, és a történtek miatt most már úgy éreztem, hogy nekem is.
- Nem, nem úgy, mint Alignak. - nyugtattam meg a korábbi mosollyal az arcomon és egy kicsit megcsóváltam a fejem - Ekkora hatalma csak az Isteneknek van, a Szellemek...Ők máshogy beszélnek hozzánk. Máshogy vannak jelen. Ne aggódj, semmi olyasmi nem történhet, ami árthat neked.
Beleláttam már abba, hogy a Védőszellemek miként működnek, és igazából... Én sem tapasztaltam még soha olyat, mint amit Alignak által. Erről nem szóltak mesék, erről nem volt útmutató. Kizárásos alapon hát, csak a Hold Istenének van akkora hatalma, hogy másokat meg tudjon szállni. Ahogy velem is megtette. Vele csak Tupilek, a Napisten versenyezhet, hiszen minden álnokságát jóvá tette azzal, hogy visszaadta számunkra az akkor igaztalanul elvett életünket. Egy pillanatra szomorúság futott át a szemeimen. Visszakaptam az életem, de elveszítettem vele azt, aki a legfontosabb volt. Hiszen, miután felépültem, Savannah visszament Anchorage-be, és... Nem. Nem ezért vagyok most itt. De a téma, a "halál", a másik létsík gondolata nem csak engem kavart fel, Bessie-t sem hagyta hidegen, de minden bizonnyal más miatt, mint engem. Nem sokat tehettem, csak a tekintetemmel nyújtottam neki némi kapaszkodót. Nem haragszom. Nincs veszélyben. És nem azért hoztam el ilyen messzire a Laktól, hogy szemtanúk nélkül rázzam ki belőle a lelket, hogy aztán úgy tömködjem vissza, ahogy nekem tetszik. Nem az én tisztem volt ekkora mélységeiben formálni őt. Nem az én kölyköm volt. Ha akarnám, sem lehetne, nem pusztán azért, mert Achilles idősebb nálam, hanem azért, mert Alignak nem csak Savannah társaságától fosztott meg, de mostanra már a Teremtés képességétől is. De ezek ellenére is akadt bennem valami, ami azt súgta, hogy jobbá tudom tenni, valami azt üvöltötte, hogy jobbá kell tennem azért, hogy hű lehessek a szavamhoz úgy, ahogy eddig mindig. És hogy neki is jobb lehessen. Ezt pedig azzal kezdtem el, hogy lehúztam magam mellé a földre azok után, hogy remélhetőleg minden félelmét eloszlattam, és kérdeztem ott, a nedves füvön ülve, hogy beszéljen. Nyissa ki az eddig bezárt száját, mert itt és most van helye a szavaknak és bármi is kívánkozzon ki belőle, nem fog süket fülekre találni. Ám meglepett mindazzal, amit elsőre kiejtett a száján, de nem voltam elutasító, sőt. Mentem vele. Még egyszer "megcsodáltam" a totem baglyot mielőtt visszaadtam volna neki és röviden beavattam volna abba, hogy pontosa mi ez és hogy miért, milyen indíttatásból készült.
Nem értette. Persze, hogy nem értette, de legalább őszinte érdeklődéssel csodálkozott el a szavaim hallatán, és ez jó volt. Tényleg nem számítottam tőle arra, hogy egy csapásra megért majd mindent. Ezt nem a korának, pusztán a származásának róttam fel, hiszen... Ez olyasmi volt, amit azok nehezen fogadtak be, akik nem ebben nőttek fel, és ezzel én is teljesen tisztában voltam. Nem akartam én lenyomni a torkán a világon semmit, pusztán betekintést adni abba, hogy (szerintem) hogy működik a világunk és milyen erők irányítják úgy, hogy észre sem vesszük.
- Biztos vagyok benne, hogy hallottad. - mosolyodtam el, hiszen magam sem képzelődtem, nem vagyok hibbant, csak egyszerűen más a fókuszunk - Hallottad, de nem értetted. Háttérzaj volt, hiába beszélt hozzád. Is.
Én a vadonból származom, ő a huszonegyedik század gipszkartonos biztonságából. Teljesen természetes, hogy számára háttérzaj az, ami hozzám tényleg beszél. De meghallottam helyette is, cselekedtem szerint, amit az ösztöneim diktáltak. Némi reménnyel telve még többet osztottam meg belőle magamból, mint amire gondoltam, hogy fogok, de nem bántam, mert ez közelebb vihette valahogy ahhoz, ahova el akartam juttatni. A döbbent kérdése és az arckifejezése megnevettettek, a föld porához hasonlatos íriszeimet Éganya mosolygós kékje felé emeltem. Aztán kissé lemondóan, de jó kedvűen megcsóváltam a fejem.
- Nem, sajnos személyesen nem. Csak a Teremtőm. Mondhatjuk, hogy lényegében a Nagyszülőm.
Nem mondtam sem apát, sem anyát, hiszen Powaqa meséi arról regéltek, hogy benne élt mindkét nem, emiatt volt tökéletes, emiatt kellett nekünk is erre törekednünk. Elég erősnek lenni ahhoz, hogy a férfiak csatáit megvívjuk, elég érzékenynek lenni ahhoz, hogy gondoskodni tudjunk másokról, a családunkról. A fairbanksi falka lett az új, választott családom, és itt voltam, és nagyon igyekeztem gondját viselni az egyik ifjú tagjának.
Ha Annakpok maga nem is, hát talán Teeremtőanyám most büszke lenne rám. De ehhez a gondoskodáshoz valódi pofonok helyett a kimondott szavak is hozzájárultak. Nem éreztem jól magam a bűntudatától, viszont sokkal inkább helyénvalónak éreztem ezt most, mint a vidámparkban akkor, amikor megsebezte a kezem. Az nem számított, az nem érdekelt, ez viszont igen, méghozzá olyan mélységekben, amitől számomra is megbicsaklott a lét, és az őszinte érzéseit és bocsánatkérését is ehhez mérten fogadtam.
- Megbocsájtok. - feleltem kemény és komoly tónussal, igyekezve elkapni a szemeit, hogy ne csak érezze, hanem lássa is, hogy nem csak üres frázisokkal dobálózok - Azért vagyunk itt, hogy mindkettőnknek jobb legyen, remélem, hogy ezt érted.
Azt hiszem, hogy ez elég nyilvánvaló lehetett még számára is, és ezt igenis elvártam, hogy megértse, nem úgy, mint az én múltam, vagy a Hiúz és a Bagoly történetét. A Bagolyét, aki bölcs volt, és türelmes. A madarak közt veszélyes, rettegett és erős ragadozó, de mindig kivárt, és a legmegfelelőbb áldozatra csapott le. Még akkor is, ha az én mesémben ő lett az áldozat. De a Hiúz is tévedhet rossz vidékre, Ő sem csúcsragadozó. De a kettő közül most az én állatom aratott győzelmet. Hiszem, hogy nem véletlenül.
Türelmesen hallgattam a válaszát, és valahol mélyen át tudtam érezni mindazt, amiről beszélt. Nem azért, mert én valaha is átéltem, hanem azért, mert nekem mindig is kijelölt utam volt, én már a beharapásom előtt tudtam, hogy Harcos leszek. Szomorú és rideg volt elképzelni a céltalan tengődést, arra pedig felprüszköltem, hogy esetleg azzal tenne a Falkáért, hogy takarít és vacsorát készít. Ez hülyeség. Ennek semmi értelme. Rögvest meg is csóváltam a fejem, hogy már az előtt biztosítsam arról, hogy rossz úton jár, mielőtt a gondolata végére érhetett volna. Kissé előre hajoltam, hogy a keze után nyúlhassak.
- Még nem tartasz ott, hogy a Falkának hasznos lehess, ezt felejtsd el, mert nem fog megtörténni. - ez nem bántás, ez  a dolgok menete - A legnagyobb haszon, amit tehetsz, hogy tanulsz, fejlődsz és nem okozol még több galibát. - egy picit megrovó pillantással illettem, de semmi olyasmit nem akartam éreztetni vele, ami visszakanyarodik mélységeiben a történtekhez - Most magadért kell tenned, azért, hogy méltó lehess a Farkasodra, és ne emberi dolgokkal foglalkozz, mert semmi értelme, ha még öt-tíz év múlva is csak toporogsz, és még hamarabb meg is halsz, mint emberként, mert nem jutottál előrébb az emberi gondolataidnál. Mi lenne az igazi célod? Mit szeretnél? Melyik rang érdekel? Milyen irányban látod magad? Kanguyak, Tark, Tatkret? Bármelyik is legyen, legyél velük többet, láss bele a mindennapjaikba. Hadd mondják azt rólad az Atanerknek és a Malguknak, hogy lelkes vagy és érdeklődő. Ne a kacsa meg a muffin kell, sem a takarítás. Az akarat. A vágy. A cél.
Még egy utolsót szorítottam a kezén, mielőtt elengedtem volna, mert igazából ez volt a lényeg. Rendben, értem, hogy a kinti akadálypálya borzasztó unalmas, hogy az edzések rutinnak tűnnek, de ezen még mindig lehetett változtatni, emelni a tétet, és a képességei szerint olyan kihívások elé állítani, amik nem csak az érdeklődését tartják fent, hanem túlmennek némi pofonosztáson.
A kérdésére megint könnyeden nevettem. Mesélnék-e? Persze, hogy mesélnék. Reggelilg tudnám mondani az egészet, de mégis inkább megpróbálom visszafogni magam, hiszen nem kellene egy egész napot étlen-szomjan idekint töltenünk. De érezhette az energiáimon, hogy boldoggá tesz erről beszélni.
- Semmi közük nincs a farkasokhoz. - tettem egy határozott, nevetős kijelentést, aztán beletúrtam a hajamba. Kicsit elgondolkoztam, hogy adhatnám ezt át neki úgy, hogy talán megértse - Hmm... Amikor még ember voltál, kérted "istentől" egy döntés előtt, hogy küldjön egy jelet? Vagy érezted azt, hogy "isten" kérés nélkül is jelet küldött neked, amikor nehezebb helyzetben voltál? - kedves érdeklődéssel döntöttem oldalra a fejem, és Bessie vonáait fürkésztem, miközben a saját ujjaimmal kezdtem mesélés közbeni, öntudatlan játékba - Hát, a Hiúz és a Bagoly "isten" jele, és ha figyelsz a körülötted lévő világra, te is meghallod őket. Újra és újra hallod és látod ugyanazt a jelet, és rajtad áll, hogy mit kezdesz vele. Minden állat más értéket képvisel, és ahogy a farkas létünktől sem szakadhatunk el, úgy a többitől sem, hiába nem adják oda nekünk a testünket, az útmutatásuk mindig tiszta.
Én ebben hittem, ebben nőttem fel, ez vezetett oda, ahol most vagyok. Akár meghallottam, akár nem vagy csak nem vettem tudomást róla. A Legerősebb erdejének tövében most minden néma volt, de ez bennem nem ébresztett kétséget. Esetleg Bessie-t nem győzte meg az én "igazamról", de mivel az utolsó hívószót követtem, nem is számítottam arra, hogy most bármiféle igazításra lenne szükségem. Megrántottam a vállaim, és igyekeztem azzal lezárni, mint minden korábbi próbálkozást, hogy egész egyszerűen... Mások vagyunk máshonnan jövünk, másban hiszünk. Az viszont biztos, hogy nem képzelődöm, és remélem, hogy Bessie nem megy el ebbe az irányba.
- Igazából tök mindegy, hogy te elhiszed-e vagy sem. - vontam le a konklúziót minden sértettség nélkül - Ami tény, hogy itt vagyunk, és én támogatlak téged, neked pedig ki kell találnod, hogy innentől milyen irányba indulsz el. A lényeg ez, nem pedig az, hogy miért, milyen okoktól vagy hittől vezérelve jutottunk el idáig.
Ebben a végletekig hittem, hiába tudtam volna ezt is azzal megmagyarázni, hogy márpedig a kijelölt ösvény és társai, de... Ebbe már tényleg nem akartam belemenni és valami teljesen jelentéktelen hitvitát szítani kettőnk között. Motiválni akartam, feltolni a semmiből a valakibe, azon pedig nem segített volna, ha ilyen apróságokon bukunk el.

Megjelenés

Tényleg nem gondoltam komolyan azt, hogy a magam hitvilágából bármire is olyan választ fogok tudni adni neki, amit könnyedén megért vagy elfogad, de nem is ez volt a célom. Meggyőzni pedig végképp nem, viszont tényleg szívesen meséltem ezekről a dolgokról és hát, Bessie-n kívül nem igazán szoktak tolongani az érdeklődők. A kérdésére egy kicsit szélesebb mosollyal feleltem.
- Erről talán Lilivel kellene beszélned. - biztos voltam benne, hogy az Anernerk több közvetlen tapasztalattal jobban át tudná neki adni - Vagy egy Őrzővel. Aki erre érzékeny és van tehetsége, az bármikor tud velük beszélni. De hogy úgy vannak-e ilyenkor jelen, mintha el sem mentek volna, azt nem tudom. - amit én átéltem, az egészen más volt, hiszen azokra a percekre, órákra magam is a Szellemek közé tartoztam - Én úgy hiszem, hogy egyszerre vannak mindenütt és sehol, a világok közt, hogy néha egy erősebb szellőt ők fújnak, ők duzzasztják a folyót... - kicsit elkezdtem magam ostobának érezni, szóval zavartan felnevettem és gyorsan hozzátettem - Miattuk virágzik a rét, meg süt a Nap, meg tudod, ilyen ezoterikus hülyeségek.
Még legyintettem is, mert hát, a mai világban a feminista spiri csajok beszélnek így, és ez gáz. Nem mondom, hogy elrontották az ősi tudást, de a rossz üzenetet közvetítik, nem túl jó a marketingjük sem, és ezért lett ciki ez az egész igaz helyett. Aminek most a zavarommal egy kicsit én is megittam a levét.
Ha hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a "halál" miatti veszteségérzet, akkor semmit sem tettem volna itt és most magunkért, hosszútávon pedig a saját életemért sem. Nem hagytam hát, mert nincs halál, nem úgy, ahogyan azt mi élők megéljük. Tényleg mindkettőnknek arra kellett koncentrálnunk, hogy a jelenünket és ezt az életünket gazdagabbá tehessük. Például a Bagoly totemével, és mindazzal, amit a hagyományok, a szokások és a történtek fényében jelentett mindkettőnknek. Legalább is, szerintem.
Aranyos volt, ahogy koncentrált, ahogy látszólag megpróbálta visszaidézni az elmúlt napok éjszakáit, lázasan keresve és kutatva a huhogó hang után. De úgy tűnt, nem találja azt, amiről márpedig én megmondtam, hogy megtörtént, és ez érzékelhető  csalódottsággal töltötte el. Magamra emlékeztetett, az ifjúkoromra. Persze én akkor még csak tizenöt telet láttam, fele annyit, mint amennyit Bessie, de neki itt és most volt ez is újdonság a farkasok létezésével együtt. Meg persze, később is. Amikor azt hittem, hogy a totem arra van, hogy értem létezzen és nem azért, hogy én szolgáljam.
- Ez nem valami "csoda", Bessie, ne így fogd fel. Biztos vagyok benne, hogy hallottál már baglyot életedben, pláne, hogy az erdő közepén élsz. Meg kocsiajtó becsapódást is például a zsúfolt városban, ahogy én is, de itt is most nem tudnám mondjuk utóbbiról megmondani, hogy mikor, mert... Akkor és ott nem számított. Valaki becsapta a kocsiajtót és kész. Nem nekem szólt. - én is teljesen figyelmen kívül hagytam volna a Baglyot, ha nem sikolt alatta a Hiúz, szóval igazából ez tehet róla - Tudod, hogy megy ez az elveszett tárgyakkal, nem? Minél inkább keresed, annál jobban elveszted, mintha csak hagynád, hogy az találjon meg téged. Régen nekem is rossz szokásom volt felbújtani az erdőt, csak hogy hiúzra leljek, nyilván, sosem akkor találtam. De mindig jött, amikor a legkevésbé sem vágytam rá, mert mindig tudtam, hogy ha megkeres, akkor valami változni fog.
Nem akartam azt mondani, hogy "és általában nem jó irányba", mert igaz, hogy minden, életemet felkavaró és megrázó esemény előtt ott volt, de utólag már belátom, hogy csak az utamra terelt, és ide, Sangilak erdeje mellé is csak így juthattam el. No, persze a Hiúz messze más értékeket hordoz magában, mint a Bagoly és talán Bessie számára majd akkor lesz ott, ha fontos helyzetben türelemre van szüksége. Nem tudom. Talán majd felhívom Powaqát és megkérem, meséljen nekem az Éjjeli Sasról.
Élveztem, hogy a Szabad említése és a rokoni kapcsolatunk okán ennyire ledöbbent. Jópofa volt, de tényleg. Igazából, ahogy a mentori jegyzetekből tudom, Ő sem esett olyan messzire a Legerősebbtől, épp csak egy fokkal járt alattam. Persze ez időben okozhat hatalmas szakadékot, tudom.
- Ugye? - kérdeztem vissza még mindig mosolyogva - Mi is rajongtunk érte, emlékszem, minden este a tűz körül faggattuk a későbbi Teremtőanyánkat, hogy meséljen róla.
Akkoriban még ezek a mesék hitették el velünk, hogy már beharapás előtt többek és jobbak voltunk másoknál, mi több, kiválasztottak. Azóta már mind felnőttünk, és ez a büszkeség ad erőt a legtöbbünknek, hogy átevickéljünk az élet kihívásain, de a rajongás... Az már csak a nosztalgiaérzésben van meg. Ezt élhettem most át újra kissé Bessie által és hálás voltam neki érte. A bűntudatért már kevésbé, de értettem és elfogadtam, szükségem viszont a továbbiakban nem volt rá. Úgy döntöttem, hogy megbocsájtok neki, mert anélkül nem haladhattunk volna tovább. Azt pedig végképp nem akartam, hogy erre az érzésre alapozzuk a kettőnk jövőét, hogy Ő azért legyen velem hajlandó tanulni, mert kötelességének érzi. Vagy hogy én tanítsam azért, mert mardos, hogy mennyire sajnálja. Tudom, elfogadom, elengedtem és innentől nem erre van szüksége egyikünknek sem. Főleg azért, mert nem éreztem, hogy hazudna, amikor kifejezte, hogy tudja, hogy igazából mindkettőnk jóléte miatt vagyunk most itt. Ez már jobb alap volt, és ilyen szempontból a múlt hét nekem már nem számított. Ha valóban közös a célunk, akkor innen már csak előre tekintve kell előre haladunk érte.
Ahogy Ő megértette az én oldalamat is, én úgy az övét is, és eszem ágában sem lett volna valami alantas kulimunkára kijelölni, csak hogy hasznosnak érezze magát. Persze az mindig jó, ha részt vállal a közösségi életben, de ne azért tegye ezt, mert nincs más lehetősége, hanem azért, mert Ő is akarja és belátja, hogy Falkaként csak úgy tudunk együtt élni és jól működni, ha mindenki hozzátesz egy darabot magából. Ha Ő alkalomadtán kitakarít vagy vacsorát főz, ám legyen, de ez nem lehetett mindennapos. Főleg, hogy az eddigiek és a saját megérzéseim alapján egy esélyesen domináns nősténnyel osztja meg a lelkét. Mondjuk a Malgukot ez nyilván nem érdekelte volna semmilyen helyzetben, de nem is egy hetes házimunkát osztott ki neki, szóval... Talán lehetett sejtése.
Próbáltam elmagyarázni neki, hogy egyelőre még túl távoli dolgokra vágyakozik, de neki tényleg csak annyi a dolga, hogy megüljön a fenekén, fejlődjön és megmutassa, hogy érdemes. Hogy akarja a farkaslétet, és hogy képes rá. Hiába vedlené le a pelyhes bundát, akkor is nagyon sok lenne még előtte, és még annyi felelősség is. Aki már nem kölyök, azzal a Falka sem olyan toleráns. Ráadásul még vagy száz évig akkor is én halnék meg Tarkként adott helyzetben Őt védve, mint fordítva, mert nekem ez a dolgom. Jó lett volna megtalálni az övét.
Kicsit oldalra döntöttem a fejem, mert nem voltam benne biztos, hogy jól értem azt, amit mondott. Fogalmam sem volt arról, hogy neki egyébként mi adatott meg, nem ismertem igazán, a Farkasát nála már sokkal jobban, és emiatt tudtam, hogy a szokottnál nagyobb szakadék tátong köztük. De ez csak érzés volt, nem kimondott tények. Egy pillanatra elfogott az aggodalom. A vidámparkos eset után nem úgy nézett ki, mint aki indokolt esetben kihátrál az erőszakból, és az Erő Lányaként ildomos lett volna egy napon közénk állnia. Ez nyilván nem volt feltétel csak a vérvonala miatt, de ez volt a tendencia. Persze egy büfésoros pofon nem egyenlő az öléssel, akkor sem, ha mindkettő indokolt, ezt megértem. Csak nem szoktam hozzá. Jószerével az összes Muszkli, akit ismertem, az előbb üt, aztán (esetleg) kérdez kategóriájába tartozott. És ez persze önmagában nem jelentette azt, hogy nem állja meg a helyét máshol, csak... Ha Ő nem tudja, hogy merre, én mégis mit mondhatnék? Barátságosan meglapogattam a hozzám közelebb eső térdét.
- Tudod, mit? Nem is baj. Egyébként is sok idő lenne még, mire valóban rangot is kaphatnál, addig lesz időd mindenbe belekóstolni. - próbáltam biztatni és igazából nem hazudtam, mert Tarkká sem válhatna hirtelen, akkor sem, ha holnapután nem lenne többé kölyök - Esetleg, az addigi évtizedekben kicsit elengedhetnéd Apád kezét. Rengeteg ingóság van Falkatulajdonban, és egy olyan könyvelő, aki hasznot is hoz, mindig becsülendő.
Voltak tiszta és kevésbé tiszta helyek, utóbbiakat jószerével de Lucától örököltük meg mondjuk, de ez nem számított. Azt tudtam, hogy a lovarda ügyeit intézi, de talán a Vezetőség számára sokkal szimpatikusabb lenne, ha mondjuk... Az Upperrel vagy az Orfeummal foglalkozna, ahol az igazán nagy pénzek mozognak. Nem tudom, csak egy gondolat.
Megköszönte a tanácsaimat, én felfogtam, hogy ez igazából egy (talán) kéretlen adalék volt a részemről. Nem akarom és nem is fogom megmondani, hogy mihez kezdjen magával, ez sem az én tisztem, de úgy éreztem, hogy talán adhatok neki némi iránymutatást. Ennél jobban én sem akartam sem győzködni, sem pedig befolyásolni.
Ahogy abban sem, hogy megértessem vele, hogy pontosan miért és hogyan nyilvánulnak meg a totemek a világunkban, és hogy igazából a farkasoktól teljesen függetlenek. A hajam itt és most nem érdekelt, ahogy a ruhám sem, hiszen magunk voltunk, nem figyeltek árgus szemek, az lehettem, aki akartam. Hümmögtem egyet arra, hogy már nem hisz Istenben, hiszen a legtöbben igen, szóval a példám nem sokat segített vele megértetni az alapokat, cserébe megosztott velem egy szomorú foltot az életéből.
- Sajnálom. - őszintén hangzott az együttérzésem, nem csupán sablonos, kötelező válaszként - És megértelek. - kicsit felszusszanva néztem el oldalra, de ha már Ő őszinte volt velem és megnyílt, megtehettem én is, főleg, hogy sok időt fogunk együtt tölteni és előbb-utóbb úgyis kibukott volna - Én is megtagadtam a hitemet, amikor hét évvel ezelőtt elvesztettem a párom. Azóta is próbálok visszatalálni, mert, ha nem teszem, akkor nem élhetek úgy, ahogyan tudom, hogy Ő azt nekem kívánná. És azt hiszem, hogy ez az egész - néztem vissza rá - Te meg én, a Hiúz és a Bagoly is... ebben segít. Még akkor is, ha a Te körülményeid nem voltak túl szerencsések.
Néhány pillanatra hagytam, hogy a társammá lett, szomorú magány átjárja az energiáimat. Nem titkoltam. Minek? Szavakkal már elmondtam mindent, és soha, senki előtt sem volt célom úgy tenni, mintha ne lenne rám a mai napig hatással, már amikor szóba került.
- Nem kell. - szelíden elmosolyodtam arra, hogy végső soron szeretne hinni ebben - Nekem ez a kapaszkodóm, ha neked más, és működik, az is teljesen rendben van.
Ismertem elegeket és láttam már eleget ahhoz, hogy tudjam, hogy a "hit" rengeteg formát ölthet. Ki Istenben, ki Éganyában, ki önmagában, a pénzben, a jótétben, a munkájában vagy az erőben hisz, de mind-mind ugyanúgy sikerre vitte a saját sorsát. Én a magamét osztottam meg vele, a sajátját neki kell megtalálnia, de bárhogy is lesz, nekem mindig a Bagoly fog róla szembe jutni.
- Mondanám, hogy nem az én döntsem volt, hogy a Vadmacska a Bagolyra vadászott... - nevettem el magam a szavaira és a köszönetére - Mondjuk, tényleg nem. De nem mondom. Tudom, milyen leckét kaptál, szóval elhiszem, hogy valóban sok mindent át fogsz értékelni.
Az első pofon a legnagyobb, ezt mindenki tudja. Bessie viszont ezt korán kapta, és ha az emberi fele elég érett, akkor ezt képes lesz a kortársaival ellentétben a saját hasznára fordítani. Mert én hiába toporgok itt, ha Ő nem akarja, nem tudok mit csinálni, sem Niall, sem bárki más.
- Háááát, nem is tudom... - néztem végig rajta játékosan, mintha egyáltalán esély lenne arra, hogy nemet mondok - Talán? Esetleg? - húztam egy kicsit, aztán elnevettem magam - Nem mondom azt, hogy meditálj, az Niall reszortja, és mondtam, hogy minél jobban keresed, annál távolabb fogsz tőle kerülni. - tény, mert a meditálással semmi bajom sincs, én is naponta teszem, de megítélésem szerint az másfajta irányból mutat utat - Ha elfogadod, hogy a Bagoly mostantól érted, veled és miattad bukkan fel, akkor az első lépés megvan. Még csak igazinak sem kell lennie. - na, hát ezt most ugyan jól megmondtam - Lehet egy nyaklánc, amit valaki nyakában észreveszel. Egy azt megemlítő sor a könyvedben, amit olvasol. Címlaphír a Daily News Minerben, hogy a sitkai madárintézetből kiengedtek egy újabb gyógyult madarat. Vagy a huhogás. Esetleg szemtől szembe látod is. És akkor... - na, itt jött be a "csoda" a képletbe - El tudsz egy lépést távolodni. Megkérdezni magadtól, hogy mit tud neked ott és akkor mondani a maga tulajdonságaival. Esetleg, akinek a nyaklánc a nyakában lóg, fontos lehet a számodra és össze kellene barátkoznotok... Nem tudom. Ez olyan... Intim dolog.
Már nem úgy értve, mint a szex, hanem hogy... Ez a lélek olyan privát mélységeiről szól, amit nem lehet csak úgy megosztani, kiteregetni, mert szavak sincsenek rá. Fogalmam sincs, hogy a nyilvánvalón kívül miért pont a Bagoly, és hogy mi olyan dolog lehet az életében, ami megfontoltságra és kivárásra inti a kapkodás helyett azért, hogy utána belőle lehessen a legnagyobb szárnyas vadász. Pontos, csak akkor kockáztat, amikor megéri és nem fecsérli sem az idejét sem az energiáját olyasmire, ami nem fontos. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg jelentése van még, amivel nem voltam tisztában, csupán felületesen.
- Majd olvass róla, ha van kedved. Akkor több mindent meg fogsz tudni arról, hogy mire kell figyelned. Szerinte, legalább is. Úgy az üzenete is tisztább lesz.

Megjelenés

Először meglepett, aztán egy kicsit még jobban zavarba hozott, hogy Bessie nem gondolta hülyeségnek azt, ahogy a hitem szerint a szellemek köztünk járnak. Aztán még meg is dicsért. Hiába vicceltem, érezhette, hogy egyébként komolyan beszélek, és igazából az Ő további példáiba sem tudtam belekötni, mert... Igen. Nekem kellett az, hogy Savannah ott legyen olykor a lágy szellőben vagy a viharban.
- Köszi? - mosolyodtam rá végül - Annak meg örülök, hogy nem tartasz komplett idiótának.
Emiatt is tudtam, hogy a halál, mint véges dolog, nem létezik. Nem a fekete, tudatlan semmi vár ránk, ha eljön az időnk. Hanem egy teljesen új világ, amiben ugyanúgy meg kell tanulnunk létezni, ahogyan ebben is. Ha pedig igazán szerencsések vagyunk, a szeretteink körében találjuk magunkat. Hiszem, hogy amit én átéltem, az nem szemfényvesztés volt, mert hát, az sem lehetett az, hogy magával Tupilekkel is találkoztunk, aki aztán visszaeresztett bennünket a kolonc, emberi testünkhöz.
Talán nem jól fogalmaztam. Nem arra céloztam, hogy azért nem vette észre a bagolyhuhogást mert az nekem szólt helyette. Azt sem tudta, mit keressen. Engem is hidegen hagyott a Hiúz minden sikolya egészen addig, amíg ott nem termett előttem. De azon a napon valakinek... Vagy valaminek ott kellett teremnie, ha férfivá akartam válni. Az pedig, hogy ez a Hiúz lett, nem az én döntésem volt. Felsóhajtottam, és úgy döntöttem, hogy tisztázom vele a dolgokat.
- Nem, nem ezt mondtam! Legalább is, nem ezt akartam. - nehéz volt, mert még sosem kellett senkit "tanítanom" a Kanien'keha:ka hitéről és szokásairól, aki nem köztünk nőtt fel, aki nem szimbólumokban tanult meg gondolkodni - A népemben mindenki úgy kapta meg a saját totemét, hogy a tizennegyedik születésnapján vadásznia kellett. Tudtuk, hogy aznap, a vadászat közben az első állat lesz az, ami megjelenik előttünk - Őt kellett elejtenünk és totemünkké tennünk. Te erre nem voltál felkészülve. És már a régi hagyományok sem léteznek. - tettem hozzá szomorkás szeretettel - Neked szólt, de máshogy sosem tudtad volna meg. Mondhatjuk úgy, hogy én "csak" arra kellettem, hogy elhozzam és megmutassam őt neked.
A világért sem degradáltam volna le a saját szerepemet, de reméltem, hogy ezek után Bessie majd jobban megérti, hogy én ezt hogy látom és hogyan élem meg. Én többet már nem fogom a huhogásra felkapni a fejem, de így, az által, hogy a Hiúz őt jelölte ki prédának, meghallhattam annyira, amennyire kellett ahhoz, hogy Bessie-hez irányítsam.
Arról nem szólt a fáma, hogy maga Annakpok osztozott-e volna bármi hasonló hitben, erről Powaqa meséi sosem szóltak. De maga is indián volt, szóval gondolom, hogy közelebb állt ehhez a világnézethez, mint a teljes racionalitáshoz. Hiába voltam
ennyire közel hozzá, sosem ismertem és sosem tudtam róla többet, mint amennyit a Teremtőanyám megosztott velünk. Azon viszont felnevettem, hogy mennyivel érdekesebbnek találja az idősebb farkasok életét és korát a sajátjánál. Aranyos volt.
- Gondolod, hogy akkoriban mi nem éreztük unalmasnak a saját jelenünket? - nekünk az volt a természetes, amiről ma nosztalgiázva mesélünk - Mi is vágytunk volna abba a múltba, amiről az őseink meséltek, aztán... Most nézd meg, itt picsogok neked, és hogy élvezed. - nevettem, mert nem gondoltam picsogásnak, csak éreztetni akartam vele, hogy az Ő korában én sem gondoltam, hogy valakit majd el tudok kápráztatni a fiatalságom éveivel - És ne általánosíts, én egy őslakos törzsbe születtem. Más korombéli vagy idősebb, akár tisztán európai eretnekségnek gondolta volna mindezt, a hozzánk hasonlókat pedig tűzzel-vassal űzték, ahogy végül a népemet is. - ma már tudtam róla tényként beszélni anélkül, hogy elfogott volna az indulat, úgyhogy most sem érzékenyültem el - Abban pedig biztos vagyok, hogy rengetek történet tényleg csak legenda, szóval jobb nem mindent elhinni. Ez már csak így megy. De azt tudom, hogy hogy Annakpok, úgy Sangilak is létezett a többi testvérükkel együtt, és igazából ez a fontos. Csodát teremtettek egytől egyig és a mi dolgunk az, hogy méltók legyünk a nevükhöz.
Én sosem voltam a szó szoros értelmében igazán Szabad vagy öntörvényű. Az én szabadságom abban öltött formát, hogy én döntöttem el, kihez és miért vagyok hűséges.  választásom mindig is szabad volt, sosem kényszer, és amikor Powaqa utamra engedett a törzsből... Az is csak azért történt meg, mert szabadon döntöttem úgy, hogy megszegem a szabályokat. Bessie-nek sem kell a Legerősebbé válnia csupán az ereje végett. Az Erő is rengeteg formában ölthet testet, és nem árt, ha az izmai mellé majd az elméjét, a lelkét és a szívét is erőssé teszi. Talán ezen az úton már meg is indult, csak még nem vette észre, hogy halad rajta. De ez még nem baj, ahogy az sem, hogy most még fogalma sincs arról, hogy milyen irányban akarna esetleg "szakosodni". Próbáltam vigasztalni, hogy egyébként is nagyon korai lenne most döntést hoznia, de úgy látszott, hogy a kedvesnek szánt gesztusommal igazából egy kicsit megbántottam, ettől pedig nem éreztem jól magam, mert nem ez volt a szándékom, de nem kértem bocsánatot. A jó szándék által vezérelve még elég dolgot fog kapni és hallani, ami nem épp a kedvére való, ezzel meg kell tanulnia együtt élni. Ráadásul szerintem még nagyon jó ötleteket is adtam neki, hogy hogyan tehetné még pluszban hasznossá magát a főzés-mosás-takarítás helyett. A válaszára rajtam volt a sor, hogy kicsit elhúzzam a szám, de inkább amolyan tudálékos jelleggel.
- Nem csak Atyád kísérgethet ide-oda... - dörmögtem kicsit mélyebb hangonn, mert például... én is itt vagyok, és - Ezért élsz Falkában. Ezért is.
Tudom, hogy idegesítő lehet, de igazából kölyöknek lenni a világ legjobb dolga. Rengeteg olyasmi jár neki alanyi jogon, ami senki másnak sem. A Mentornak mindig rá kell érnie, Ő a prioritás, ha halaszthatatlan dolga van, kísérőt kap, még csak könyörögnie sem kell... Arról nem is beszélve, hogy a hibáival is elnézőbbek. A legtöbbel, legalább is.
Mivel most ezen a szálon egyébként sem tudtunk haladni, jobb is volt, hogy visszakanyarodtunk ahhoz, amivel viszont igen. Szerintem különben is, a lelkének sokkal nagyobb "edzésre" van ebben az időszakban szüksége, mint a testének. Nyilván, azt sem szabad elhanyagolni, de a vidámparkot én még mindig nem felejtettem el, sem azt, amit akkor tapasztaltam vele kapcsolatban. A lelke volt éhes, az vágyott többre és másra, valamire, ami talán közelebb hozhatja az embert és a farkast is egymáshoz. Úgy gondoltam, hogy ez a téma talán lehet egy kisebb híd-kezdemény. Úgyhogy meséltem, próbáltam vele megértetni egy modernebb felfogáshoz hasonlítva mindent, de eléggé mellé nyúltam. Nem akartam, főleg azért nem, mert ezáltal már csak becsületből én is kénytelen voltam a saját terheimet felidézni, de hittem, hogy talán segíthet. Hogy miért fontos az, hogy valamiben igenis legyen hitünk, és az egy dolog, hogy nekem megvolt a sajátom, neki nem kellett, hogy ez legyen. Azon kívül, hogy faragtam neki egy baglyot és hogy már percek óta a saját dolgaimról mesélek neki, igazából semmi oka nem volt "beadni" a derekát vagy egyáltalán foglalkozni az egésszel. De úgy tűnt, mégis megtette. Megfogta a kezem, én hálásan szorítottam vissza kissé, a szabad kezemet pedig a kézfejére tettem, ezzel zárva az ujjait mindkét tenyerem melegségébe. Rámosolyogtam, úgy, mint aki tényleg hinni akart neki, abban, hogy erős és kitartó. Napról napra jobban megy, de látványosan mérhető különbséget mégis csak az évek, évtizedek hoznak el.
- Ha ilyesmit ígérsz, a végén még be is hajtom.
Elnevettem magam, aztán elengedtem a kezét, amikor éreztem, hogy húzódna. Arra pedig csak elmélyült csendben bólintottam, hogy már szóban is világossá tette, hogy kezdésnek megteszi számára az általam bemutatott út. Nem akartam készpénznek venni. De volt egy olyan gyanúm, hogy ha egyszer tényleg elkezdi felfedezni a jeleket, magával fogja ragadni az az egyértelműség, amit a Totem adhat neki.
Egy kicsit húztam az agyát, könnyedebb hangot megütve újra a borúsabb témák után. A replikájára még el is nevettem magam, aztán kezdtem volna a magyarázatba, de Bessie megtorpant Niall nevénél.
- Ne siesd el. Biztosan nem fog elzavarni, de elé csak akkor állj, ha tényleg tudod, mit akarsz mondani.
Nem azért, mert Niall annyira pokróc lenne, de én már a nevének hallatára is képes lettem volna vigyázzban állni, mert ő a Vezetőm. A világért sem húznám az idejét feleslegesen és felkészületlenül. Még teljes csatakomban is jobban leuralt ez az érzés, mint az alkohol, szóval... Számomra ez tényleg fontos.
Bessie teljesen lesokkolt a szóhasználatomtól, amivel hirtelen nem tudtam mit kezdeni, mert.. ha egyszer az! Igen is intim.
- Az! - "ripakodtam" rá, mint egy dacos gyerek - Valami... valami a lelked legbelsőbb mélyéről, ami csak rád tartozik, amit csak te érthetsz meg, ami... ami... - nem tudom - Intim, hát basszus!
Megint beletúrtam a hajamba, hurrá a zavartság, de hát én tényleg nem úgy értettem, ahogy a szót a leghétköznapibb értelemben a szexualitáshoz kötötték. Intim. Bensőséges.
A kérdéseire viszont már komolyan feleltem, mert jogos volt és értelmes. Hogy félreértelmeztem volna? Nem. Hogy hittem-e azt, hogy hiba volt követni? Igen. De utólag mindig kiderült, hogy sosem tévedett egyikünk sem.
- Csak olyan volt, hogy Őt hibáztattam, mert meg voltam róla győződve, hogy rossz útra terel. Amiről utána kiderült, hogy a szükséges volt ahhoz, hogy több lehessek, mint addig voltam, és ma már megértem és hálás vagyok érte. -talán ezt lehetett volna félreértelmezésnek nevezni, de az csak az adott pillanatban tűnt volna annak - Vegyük az utolsó előtti példát. A bagoly előtt. Csak hogy legyen valami konkrétumod, hogy nálam kétszázötven év után ez hogy működik. - felidéztem azt, ahogy a Malguk feddése után mi történt, amikor megindultam a Bessie-nek szánt ezüstláncért - Miután a Malguk elhordott csoportosan mindennek és közölte, hogy semmi hasznunk Mentorként és hogy ha nem kapjuk össze magunkat... Miután elindultam a műhely felé a láncért, megjelent. A fák ágain, a magasban járta az erdőt, aztán... láttam, ahogy eltéveszti az ugrást. Láttam és hallottam, ahogy zuhanás közben a fa törzsét kaparja a karmaival, hogy ne törje ki a nyakát zuhanás közben, és valamikor pont a vége előtt sikerült megkapaszkodnia és elkezdeni visszamászni. - mivel nagyon friss az emlék, nagyon pontosan fel tudom idézni - Ez ott és akkor nekem azt üzente, hogy zuhanni kezdtem az addig biztos és megbecsült tisztségemből, hogy veszélyben vagyok, de nem adhatom fel. Meg kell kapaszkodnom és visszamásznom oda, ahol tartottam. - persze nekem könnyebb volt ennyi év után. De ez akkor is talán egy kevésbé komplex, mégis egyértelmű példa lehetett arra, hogy miként is lehet értelmezni a jelzéseket - És nem, fejbe nem vág, az eddigi legvadabb élményem az volt, hogy a mellkasomra ugrott, rám fújt, aztán ott hagyott a fenébe, amiért nem akartam követni.
Az utolsó tanácsom pedig az volt, hogy olvasson a Bagolyról, tudjon meg róla többet és ezáltal az esetleges jelekből is többet tud értelmezni. Felnevettem arra, hogy zoológusnak fog állni, de hát... H már a farkas által a természet gyermekei vagyunk, az sosem baj, ha többet tudunk a vadon gyermekeiről magunk is.
Kicsit meglepetten pislogtam a kérdésére, hogy akkor mivel kezdjünk. Mert hát...
- Már elkezdtük. Onnantól, hogy szó nélkül kikeltél az ágyból és nem várattál meg. - széttártam a kezeimet - Adtam néhány tanácsot is, de azokhoz nem velem kell konzultálnod. Mit szeretnél? - pislantottam egyet kíváncsian - Úgy gondolod, hogy minden "leckének" tartalmaznia kell egy kis verekedést is? Mert felőlem aztán... - elnevettem magam - Csak beszélni akartam veled, és tényleg rájönni arra, hogy nem hiába szavaztam neked bizalmat akkor sem, ha megbicsaklottál. Ez megtörtént. Megmutattam a területünk egyik határát, ahogy a Malguk kérte... Nem tudom, szabad foglalkozás. - rántottam meg végül a vállam - Beszélhetünk, vadászhatunk, bunyózhatunk, haza mehetünk, hogy felkutass egy könyvelni valót... Rád bízom.
Mert itt és most volt választása. Tudom, ez talán semmiségnek tűnik, de akartam, hogy mindezek után érezhesse, hogy igenis van választása, még ha nem is mindenben. De a mi hajnal és a beszélgetésünk után már tudtam rugalmas lenni.

Megjelenés

- Igen, ez igaz...
Láttam be végül, hogy az emberek sokkal nehezebben megfogható "állatfaj", mint mi vagyunk farkas létünkre is, de azért belőlünk is sok kijutott, akik az én szemléletemet badarságnak könyvelték el. Hamarosan meg is magyaráztam, hogy ezt miért gondolom így, de előtte még azt kellett Bessie-ben helyre tennem, hogy a Bagoly igen is neki huhogott (szerintem), csak a kor, a világunk jelen állása és a fiatalsága és a távol eső kultúrája miatt nem juthatott el hozzá úgy, ahogy akart. Ahogy kellett volna. Emiatt kellettünk mi a Vadmacskával, hogy elhozzuk neki azt a jelet, amit a szellemek szántak. Ahogy a kis nőstény maga is kifejtette a saját gondolatait, én is csak bólogattam, hiszen valóban arra gondoltam, hogy én csak egy eszközként voltam jelen azért, amire Ő a születéséből, neveltetéséből fakadóan vak volt. Ezzel pedig semmi bajom nem volt, elfogadtam, mára már jóval kevesebb ellenállással követtem a saját Totemem útját, főleg így, hogy ezáltal valaki más esetleg rátalál a sajátjára. Ezen felül mégis érdekes kérdést vetett fel, amire nem tudtam nem elmosolyodni.
- A törzsem hite szerint minden embert Totem vezérel. Nekünk volt szokásunk arra, hogy ezt meg is lássuk és kapjuk. Ez a mai világból már kiveszett, csak azok foglalkoznak vele, akik megélték, akik törzsi leszármazottak vagy érdekli őket a téma. De ez nem jelenti azt, hogy nem vár mindenkire egy totem. - vontam vállat és reméltem, érti, mire célzok - Minden Totem utat mutat és a lelkünk, az életünk céljaihoz vezet. Ezekről pedig csak Éganya és a Nagy Szellemek tudnak, úgyhogy... "Ők" küldték.
Persze sem a Baglyot, sem az életünket mozgató erőket nem érdekli, ha valaki nem látja meg őket, én viszont jókor voltam jó helyen, Bessie élete megbicsklani látszott, és talán emiatt látszott jó alkalomnak és szükségesnek, hogy útmutatást kapjon. Nem tudom. Én sem tudhatok mindent, hiába a Hiúz Minden Titkok Tudója.
- Jó, a véresebbel egyet értek. - kacagtam fel röviden a gyors kiegészítésére, amikor a régi világokra terelődött a szó. Talán ezért is nehezebb a modernebb farkasoknak beletanulni és hozzászokni mindahoz a "brutalitáshoz", ami mondjuk számomra természetes. Emberként sem riasztott meg az állattok leölése, nyúzása. Vívtam csatákat, öltem, hogy a sajátjaim életét mentsem. Ebben nőttem fel, nem pedig a modernkori biztonságban. És én is vágytam Teremtőanyám fiatal éveinek korára, hiába nem volt ekkora a szakadék a két "világ" közt. Más volt.
- Így van.
Megint csak megerősítve Bessie-t bólintottam, hiszen az Alapítók nélkül mi sem léteznénk, legalább is nem a mostani formánkban. Örültem, hogy erről még csak véletlenül sem kellett elkezdenem győzködni, azért ez merőben más jellegű tény volt, mint én meg a "hülye" totemeim. Ahogy az is tény volt, hogy a saját keretei közt igenis van lehetősége önállósodni, amihez minden segítséget meg is kaphat a Falka tagjai vagy a kijelölt mentorok által. Arra, hogy nem mindenkinek jött be a második alkalom a kísérőjeként, csak megrántottam a vállam.
- Na, és? Hiszed vagy sem, én sem jövök ki jól mindenkivel a többiek közül. - ha jól emlékszem, akkor Egont talán név szerint is említettem már neki egyszer - Nem is kell. A Mentorok pedig nem mondhatnak nemet. Ha pedig mégis, akkor legközelebb minden joggal mehetsz te a vezetői irodába asztalt borogatni és neked lesz igazad.
Ezt szerettem volna ha tudja és megjegyzi. Nem sok joga vagy elvárása lehetett senki felé sem, de ha akadna egy Mentor, aki elhajtaná, az nem Bessie alkalmatlanságát bizonyítaná, hanem a kollégáit. Bár, egy gyors fejszámolás után erősen kétlem, hogy akadna a sorainkban bárki, aki ilyesmire vetemedne.
A mellé ment példám után én is megosztottam vele azt a dolgot az életemben, ami az Atanerken, a Malgukon és a felletteseimen kívül képes volt bármikor térdre kényszeríteni. Jól esett az gyüttrzése és a hit, amivel felém fordult. Az a kósza érintés, ami néhány pillanatra a kezeink közt létre jött. Ebben a pillanatban valóban elhittem neki, hogy nem fog cserben hagyni és hogy ahogy én szeretnék neki segíteni, úgy Ő is fog nekem abban, hogy visszataláljak a hitemhez, hogy egy napon megint olyan szilárd lehessen, mint Savannah halála előtt volt. Érte teszem, meg persze... valahol magamért is. És a falkámért, mert ha én jól vagyok, akkor én is többet tudok adni magamból mások épülésére. Akkor pedig végre újra tükörbe tudnék nézni és büszke lenni Abooksigunra. De egyelőre még nem bízom el magam, és ezt tudtam csak Bessie-nek is tanácsolni Niallel kapcsolatban. Nem kell kapkodni, és tényleg csak úgy álljon oda elé, hogy konkrét gondolatai vannak. Nem pedig csak elképzelései.
- Akkor még nem tudod. Türelem.
Mondanám, hogy hallgasson a Totemére, de inkább nem szaladtam ennyire előre. Nem tartom magam a szellemi vezetőjének, a többire pedig (remélhetőleg) idővel Ő maga fog rájönni. Persze arra ettől függetlenül még megtaníthattam, amit a totemes élet gyakorlatáról tudok, ha több kértlen tanáccsal nem is szolgáltam neki. Amennyire csak tudtam, próbáltam megosztani vele mindent, aztán eljutottunk arra a pontra, hogy a (szerinte) nem oda illő szóhasználatom miatt nevetett, aztán jól zavarba is hozott. Nembaj, volt már ennél égőbb is.
- Ugyanaz! - kontráztam rá megint - Ha hazamegyünk, első dolgod lesz a neten szinonimákat keresni!
Ezt kicsit komolytalan durcával parancsoltam meg neki, míg Ő mosolygott, én meg próbáltam legalább ezzel az utasítással és a hajamba túrással visszaszerezni a normális állapotomat. Mondjuk nem volt olyan nehéz, mint gondoltam.
Láttam az arcán megint átfutó szomorúságot a példám okán, de nem foglalkoztam vele. Nem az volt a szándékom a példával, hogy megint alágyújtsak a bűntudatának, csupán az, hogy egy tőle sem távoli és mégis praktikus példával szolgáljak, amin keresztül megértheti, hogyan is működik ez az egész a gyakorlatban. Mesélhettem volna neki a régi időkről is, de azokon csak megint elmerengett volna, és az adott helyzeteket kontextus nélkül talán meg sem értette volna. Ezt viszont igen. Ezért választottam ezt a példát. Ahogy pedig később láttam a döbbent arcán, azt hiszem, hogy sikerült elérni, amit akartam, megértette és az egyáltalán nem érdekelt, hogy mennyire volt nőies vagy sem. Őszinte volt, én pedig az őszinteséget kerestem benne. A felhozott példájára elmosolyodtam én is.
- Hát, az még mindig jobb, mintha a karmos lábaival kócolná össze a hajad! - egy kicsit el is nevettem magam a dolgon, mert bár megtörténhet, ebből a békéből nézve elég viccesnek tűnt.
Nem tudom, hogy melyikünk lepődött meg jobban azon, hogy én tényleg nem terveztem kimondottan semmit. Vagyis igen, de azt szerintem már letudtuk. Tanult, fejlődött, sokkal többként fog (remélem) ma este álomba merülni, mint tegnap. Már nem csak egy megtépázott és ledominált fenevad lesz, hanem egy kirajzolódó célokkal teli Vad, úton a büszkesége felé. Ettől függetlenül szélesre tártam előtte a lehetőségek kapuját: azt csinálunk, amit szeretne.
Hagytam gondolkodni, hagytam, hogy rátaláljon a saját és a farkasa vágyaira, amikor pedig végül kimondta, mit szeretnének, csak szélesen elvigyorodtam.
- Azt hiszem, a helyedben én is pont erre vágynék!
Egy teljes hét láncra vertség után mégis ki ne vágyott volna arra, hogy addig rohanjon a végtelenbe, míg csak bírják a lábai? Felpattantam a földről, a kezemet nyújtottam Bessie felé, hogyha élt vele, fel tudjam segíteni. He nem volt rá igénye, az sem baj. Ledobtam magamról a trikót, megmutatva Sangilak fáinak a szívem feletti tetoválást, ezzel párhuzamosan lerúgtam magamról a cipőt, aztán minden más ruhát is. Az ég felé emeltem a tekintetem, mély levegőt véve lehunytam a szemem és az Aranyszeműt szólítottam. Hívásomra a kilégzésemben rezgő, állatias morgás volt a válasza, aztán szinte egy pillanattal később már négy lábon állva, sűrű, fekete bundával ráztam meg magam. Bevártam a kölyköt, és ahogy megérkezett utánunk a másik fekete, agyaraim közé kaptam a pofáját, majd kérdés nélkül a marjára fogva nyomtam bele a puha földbe. Minél jobban vergődött, annál erősebben szorítottam, amíg végül meg nem adta magát. Aztán csak gyors mozdulattal megnyaltam a pofáját és mély vakkantással iramodtam meg a fák közé. Szabadon.
Nem kértem, hogy kapjon el. Nem kértem, hogy kövesse a nyomomat. Csak menjen. Egészen úgy és addig, amíg még érezhettem, hogy a közelemben van. Hogy még véletlenül se essen újra ugyanabba a hibába, mint egy héttel ezelőtt.

Megjelenés