Az erősödő hóesés engem sem zavar, ez a nekem való idő. Örömmel, és nehézség nélkül futok a másik farkas mellett, áldom az önfegyelmem, hogy nem zabáltam tele magam. Ezt az ösvényt nem ismerem, de nem is számít, mert Sedna magabiztosan vezet, számomra pedig nyitott a lehetőség, hogy kiélvezzem a metszővé erősödő szelet, a pofámat is szélirányba fordítva olykor, megfürödni a nekem csapódó sűrű pelyhekben. Mikor elérünk a magas hóval borított terephez, akkor érzem magam leginkább otthon. Lelkesen gázolok a szügyig érő hóban, lihegve, lógó nyelvvel taposom a puha takarót. Szeretek futni, talán még kicsit rövidnek is találom az időt, míg elérünk a völgybe vezető ösvényhez. A peremen én is megállok a másik farkassal együtt, és csak a vonyítása billent ki a csendes élvezkedésből, amit a bundámba tépő viharos szélnek köszönhetek. Enyhén megütközöm. Kutyákkal pajtáskodik? Bahh, ezt nem igazán tartom farkashoz méltónak, de nem szólok bele. Perszenem tudom megállni, hogy én is beszálljak a kórusba, de ez részemről nem üdvözlés. Az én vonyításom kutyák szőrét borzoló, vicsorgásra, félelemre, vagy éppen agresszióra késztető üzenet: farkasok járnak erre, ha jót akarnak, húzzák meg magukat a gazdájuk kandallója mellett. Nem, egyáltalán nem szeretem a kutyákat, sem egyéb más háziállatokat. Ha emiatt Sedna nem kedvel, nos az szíve joga. A kijelentésére felé fordítom a fejem. ~ Itt laksz? Gyönyörű környék… ~ Kicsit emlékeztet a farmra, ahol a feleségemmel laktam, csak ott a hó volt kevesebb. Meg a kutya… Mindenesetre követem, félelem nélkül, bár most az érzékeimmel alaposan körbepásztázok, nincs-e itt még több farkas, vagy egyéb olyan tényező, amivel eddig nem számoltam.
Percekig feküdtem mozdulatlanul a hideg hóba, és azon gondolkodtam, hogy mégis hogyan lehetne megoldani a legkevesebb fájdalommal a talpra kecmergésemet. Először is végezzünk leltárt. A lábam piszkosul fáj, ami nem is csoda, mert rendellenes pozícióban van. A bordáim is voltak már jobb állapotban, egy nagyobb levegővételnél, csak úgy sajognak, bár lehet, hogy megúsztam egy-két repedéssel. A nyakamon is akad néhány harapás, érzem, hogy a bundám összetapad a véremtől. Egyéb? A karmai szép kis sebeket vájtak belém, nem lenne túl kényelmes átfordulni arra az oldalamra. Apróbb zúzódások és karcolások is biztos akadnak rajtam, de azok már igazán nem érdekelnek. Nos, ha minden megvan, akkor itt az ideje cselekedni is. Nyüszögve igyekeztem magamat összenyalábolni, hogy három lábra tápászkodhassak, de az lett a vége, hogy ránehezedtem a törött lábamra, és fájdalmas vonyításomat talán még az Alfa is hallotta, aki már messze jár. Úgy sem úszom meg azt, hogy leszedjék a fejem, a nővérem pillanatok alatt könnyít a szenvedéseimen, csak kerüljek a szeme elé... Egy kis erőgyűjtés után megpróbálkozok ismét, immár nagyobb sikerrel: Talpon vagyok, igaz, hogy eggyel kevesebben, mint kéne, de már ez is valami. Csak ne sajogna úgy majdnem minden porcikám. Lassan araszolgatva indulok hazafelé, de a hóbuckák nagyon ellenem dolgoznak...
Szokás szerint élvezem az erdőt, a mancsaim alatt ropogó havat, a bundámba tapadó pihéket, és a fogaim közül előbodorodó lélegzetfelhőcskék gomolygását. Ma nem vadásztam, csupán a futás öröméért jöttem, és mert a tavasz megállíthatatlanul közeledik, így el kell búcsúznom néhány hónapra a kedvenc időjárásomtól. A vér szagát váratlanul söpri az orromba a könnyű szellő. Vele sodorja egy ismeretlen farkas, és Castor halvány szagát is. Egy pillanatra megtorpanok, előre hegyezem a fülem, az orrcimpáim beleremegnek, ahogy mélyen beszívom a széllel sodródó illatokat, szagokat, és betájolom az irányt. Csak ennyi kell, és már neki is indulok. A kényelmes kocogásból néhány lépés után könnyű vágta lesz, és talán három perc sem kell, már látom is a bizonytalanul talpra kecmergő nőstényfarkast. Enyhén szólva is siralmas állapotban van. Castort nem látom, és már nem is érzem sehol a közelben, így aztán lassítok, ismét kocogásra váltok, és megközelítem az ismeretlen farkast. Nem vagyok sem óvatos, sem fenyegető. Esélye nincs sem a futásra, sem a támadásra. A közelében állok meg, csak annyi távolságot tartok, hogy ne tudjon az orromba marni, ha felkapja a fejét. Nagyobb vagyok nála, a bundánk színe is más. Én tulajdonképpen átlagos szürke rajzos bundával rendelkezem. Nem vacakolok a köszönéssel, vagy a bemutatkozással. Bár van tippem, azért rákérdezek. ~ Melyik falkába tartozol? ~ Alaposabban is felmérem az állapotát, miközben lassan körbejárom. ~ Akarod, hogy segítsek? ~ Egészen kedélyesen érdeklődöm, de gúny nincs a kérdésben.
Néhány rövid percnyi szenvedés után megéreztem egy másik farkas szagát. Életemben nem találkoztam még vele, így mondhatni, kicsit bepánikoltam. Ennyire peches nem lehetek, az kizárt... A szag irányába kaptam a fejem, de nem elég lassan, így fájdalmasan rezzentem össze. Egyenesen hozzám jött, bár meg is lepődtem volna, ha csak úgy elsétál mellettem. Ha ez is egy Betolakodó, akkor biztos nem tartom magamban a véleményemet, legyen ok, amiért kizsigerelnek. Ismét egy nagydarab farkassal találtam szembe magam, aki ugyan nem volt fenyegető, de túlontúl szimpatikus sem. Mondjuk jelen helyzetemben, szerintem senki nem lenne az, hogy ha így körbejárkálna. ~Őslakos vagyok, nem véletlenül kóricálok erre.. De te is elárulhatnád, hogy ki is vagy... ~ Belül nagyon fohászkodtam, hogy nehogy Betolakodót mondjon, vagyis gondoljon, mert akkor végem. ~ Nem köszönöm, menni fog egyedül is.~ Volt bennem annyi tartás, hogy nem fogadtam el elsőre az ajánlatát. Ma már utaztam idegen farkason, és köszönöm elég is volt egy életre, azt hiszem. Viszont a lábaim erről máshogy vélekedtek, a következő két lépés után elkezdtek remegni. De még ez sem volt elég, hogy beadjam a derekam ~ Nem láttál a falkámból errefelé valakit?~ Próbáltam a lehető legbékésebb énemet előrángatni - ha már a kezdő mondatom nem volt az igazi - annak ellenére, hogy a fájdalom nagyságával nő a mogorvaságom is, márpedig most fájdalom van elég...
Figyelem a nőstényt. A reakciója nem lep meg, csalódott is lennék, ha egyből feladná, vagy éppen megadná magát. Elvégre farkas, és én nem tartozom a falkájába. Ilyenkor pedig mindenki ellenség, aki nem csapattag. ~Az állapotod alapján akár véletlenül is kószálhatnál erre… Castor hagyott helyben?~ Érdeklődöm. Én igazából ráérek, az idő inkább őt szorítja. Ahogy megfigyeltem, akármikor el is ájulhat. ~ Raymond Carver… Nem tartozom egyik falkába sem. Még nem. ~ A morcos hangulatot nem rovom fel neki, sőt elengedem a fülem mellett. ~Igazán? Kíváncsian várom a mutatványt!~ A végére még egy enyhén ugató kuncogás is belefér, ami olyan szokatlan tőlem, amilyen rövid. Látom, ahogy reszketni kezdenek a lábai, és biztos vagyok benne, hogy egy métert sem fog haladni holnapig sem. ~Nem, nem láttam erre senkit. Se tőletek, sem a másik falkából. De az ő alfájuk szagát éreztem az imént…~
Nem akaratoskodik, és nem is merészkedik közelebb, ami pluszpontot érdemel. A túlbuzgó egyedeke is könnyen elveszíthetik a fejüket, és naná, hogy most én lennék annak is a célpontja. ~ Sajnos sikerült belerohannom, miközben a vacsorája közepén járt... ~ Többet biztos nem megyek ki a területünkről, mikor ilyen eszméletlen hülyeségre készülök. Jó nekem futkározni a határon belül is, hiába ismerem már szerintem mindegyik fát. Ha már a bemutatkozásoknál tartunk, én is túlesek rajta, mielőtt megjegyzi magának, hogy milyen bunkó vagyok ~ Dorothy Caine... Egy jobb helyzetbe fognék kezet is önnel, de ha nem haragszik, toljuk el későbbre. És mi járatban erre? Netalán ön is vadászni készült, csak ismét zavaró tényező voltam? ~ közben megpróbálok lépni még egyet, ha már olyan kíváncsi arra, hogyan borulok orra pillanatokon belül. Egyelőre egész jól tűrtem eddig mindent, szóval büszke voltam magamra. Még egy és megint egy, de aztán valami oknál fogva le akartam tenni a sérült lábamat, ami ugyebár nem volt használható, és a hirtelen jött fájdalomra egy hangosabb morgás tört fel belőlem. Hogy ne értse félre, gyorsan tisztáztam a helyzetet: ~ Bocsánat, csak... Szóval ez pokolian fájt. ~ Hiába mondanám, hogy nem, ő is nagyon jól látja, hogy bőven van rajtam sérülés, aminek nem csak 1-2 nap lesz a gyógyulási ideje. ~ Pazar... Ilyenkor bezzeg senki nem futkorászik idekint... Oh igen, az Alfájuk volt olyan kegyes, és elcipelt ide, hogy hamarabb megtaláljanak, vagy zavartalanul befejezhesse a vacsorát, nem tudom. Kegyes dolog volt tőle, de azért megköszönni nem fogom, ha legközelebb találkozok vele.~ Megint meg volt a kis pihenés, újra nekirugaszkodtam az indulásnak, de három igencsak szerencsétlen lépés után újabb pihenőre volt szükségem. Ez így eltarthat reggelig...
Közelebb menni bármelyik pillanatban mernék, csak nem akarok… még nem. Remélem a nőstény sem képzeli, hogy végigasszisztálom, míg egy reumás csiga sebességével hazavánszorog, csak hogy megtarthassa a méltóságát, és legyen beszélgetőpartnere. Nem vagyok vöröskeresztes önkéntes, sem szociálisan túlérzékeny. ~ Elég nagy ostobaság volt belekötni…~ Megcsóválom kicsit a fejem, ami nem éppen farkashoz illő mozdulat, szóval kicsit furcsán hathat az emberi gesztus. Egek, ez a nőstény is szinte kölyök még! Mi viszi rá ezeket az ostobákat, hogy náluknál ötször idősebb farkasokba kössenek bele? ~ Farkasok vagyunk, nem hiszem, hogy szükség lenne kézfogásra…~ Nekem bőven elég az is, hogy elég egyértelmű a felállás. A helyzet által lehetővé tett módon üdvözöltük egymást, és egyértelmű, melyikünk áll feljebb a ranglétrán. ~ Ma nem vadászom. Csak futni jöttem. ~ Figyelem a tétova lépéseket, de még nem mozdulok. Ezzel a tétova lépéssel még csak a válla ért velem egy vonalba, ahogy az ő testére merőlegesen állva figyelem a küzdelmét. A morgást magamtól sem értettem volna félre, így a magyarázatot elengedem a fülem mellett. Különben is. Ha a farkas megsérül, akkor szorítsa össze a fogát, és tűrjön… ~ Milyen bájos tud lenni ez a Castor… ~ A gúny ott vibrál az üzenet nyomában, és egy kicsit még a fejem is félrebiccentem. Ha kutya lennék, ez a mozdulat cukinak tűnhetne, így azonban távolról sem az. Teszek egy lépést, felzárkózom a nőstény mellé, hogy az ő tempóját felvéve együtt „haladjunk” tovább. ~ Ez így örökké fog tartani, ugye tudod? ~ Érdeklődöm szinte kedélyesen. Még egy lépés, most a fejem a válla vonalában van, a következőnél pedig az orrunk kerül egy vonalba, ahogy mellette állok. ~De megspórolom neked a büszekséged… Nekem sem kell megköszönni~ Közlöm, de már mozdulok is. A kevésbé sérült részén célzom a bal vállát, és meglököm a jobb vállammal, közben rövid, erőteljes mozdulattal felé rántom a fejem, és valószínűleg fájdalmasan összecsattan a koponyánk. Ennek elégnek kell lennie, hogy kiüssem. És ha összecsuklott, a fogaimat puhán de határozottan összezárom a nyakán, hogy a hátamra húzhassam, mint korábban Castor. Mikor úgy vélem, nagyjából stabil, elindulok vele. Ezúttal szabadjára engedem az érzékeimet, mindegyikkel a farkasok után kutatok. Nem lesz nehéz megtalálnom a lakhelyüket, mert már bent vagyok a területükön, nagyjából tudom hol kell keresni, és ahol ennyi farkas tartózkodik, azt nem lehet csak úgy eldugni… Mindenesetre elviszem a nőstényt egészen addig, míg valaki nem köt belém, vagy az épületig. Esetleg még beljebb, az első kanapéig is, minden csak a falkatagoktól függ majd. Én nem futok, mert lecsúszna a hátamról a másik farkas, de könnyű, sima poroszkálást megengedek magamnak.
//Ha majd válaszoltál, beírom magunkat a Farkaslak-hoz, ha valamelyik falkatag akar, jöhet //
Fejemben, már hatszázszor elátkoztam az Alfát, amiért ilyen agresszív vadb@rom, és nem hagyott ott a bánatba. ~ Tévedés, én nem kötöttem bele, csupán csak nekirohantam... Mármint szó szerint. Nem is tudtam, hogy ott van.~ Miért is mondtam, illetve gondoltam el ezt? Hogy rájöjjön a kedves kóbor Farkasbácsi, hogy milyen egy szerencsétlen nőszemély vagyok? Most már mindegy igazából, talán nem fog túlzottan hülyének nézni, ha meg mégis, akkor remélem nem találkozunk a közeljövőben. A kézfogásos dolgot hagytam a csudába, fáradt voltam én már ahhoz, hogy elmagyarázzam, mire is értettem. Csak arra koncentráltam,. hogy egyik lábamat a másik után tegyem, úgy, hogy közben haladjak is. Minden egyes mozdulatnál másik porcikám kiáltozott a fájdalomtól, de most tűrnöm kellett, nem volt más választás. Vagyis igen, de mekkora szégyen az, hogy egy este alatt két idegen is a hátán cipel. ~ Nekem is úgy indult.. Csak futni akartam. ~ a morcosság talán még a gondolataimban is hallható volt, de már ez sem érdekel. Csak hadd érjek haza, és feküdjek bele egy forró vízzel teli kádba, vagy az ágyamba, nekem mindegy, csak ne itt kelljen kutyagolnom ilyen állapotban ~Ugye? De azért annyira nem volt kedves, hogy belépjek a fan klubbjába...~ Sosem kívántam még, de most mennyivel jobb lenne, ha háromszáz évvel több lennék... Biztos, hogy kétszer meggondolta volna, mielőtt nekem ront. ~ Hát örökké nem is, de egy ideig mindenképpen. Majd megpróbálok idevonyítani valakit, te nyugodtan kergess nyuszit, vagy bánom is én. ~ Láttam, hogy semmi kedve kísérgetni, így megadtam neki a végszót, itt hagyhat, nem igazán izgat, hazaevickélek én így is, csak nem olyan gyorsan. Egy újabb botlást elkerülve álltam meg, amikor elért következő gondolata. Időm már nem volt, hogy lassan felé forduljak, éreztem, hogy nekem jön és a következő pillanatban egy hangos csattanás után K.O. Úgy dőltem el, mint egy krumplis zsák.
A délutáni beszélgetésemet követően Vincenttel, és az egész napos agytörést felszámolva, azt hiszem nem is jöhetett volna jobbkor a holdtölte. Minden zsigerembe éreztem, ahogy végigzongorázott rajtam, amint telt képével hívogatóan kacsintott le rám a sötétlő, puha fellegről. Farkasom nyughatatlan éhséggel pattant fel, teljesen türelmetlen volt, ahogy láncait rázva tombolt. De akaratosak lettünk! Még ilyet... Olykor elcsitult, de már tudtam, hogy nem húzhatom az agyát sokáig. Sietve rohantam be a lakásba, összedobálva egy-két ruhadarabot a sporttáskámba, hogy a következő pillanatba már el is párologjak onnan. Sokszor vadásztam már egyedül, így most sem lesz másként. Ilyenkor legalább egyéb dolgom sem akad, mint minden koncentrációmat a vadnak szentelni. A közeli erdős területet választottam mára, mert úgy gondoltam, hogy ott nem botlok senkibe. Így is manapság vonzom a farkaskomákat. De legalább nagyobb részben a falkámból valókat. Egy pillanatra átfutott a fejemben, hogy elhívjam Shay-t is, de jobbnak láttam, ha még nem együtt portyázunk. Lesz még rá elég sok időnk, hogy majd ha összeszoktunk, ez is zökkenőmentesen menjen. Közeledtem. És ezt a kis bestiám is tökéletesen érezte. De ezúttal már csak várt, tudta, hogy nem sokára övé lesz a főszerep, és átadhatja magát az élvezetnek. Az egyik fa odújába bedobtam a táskámat, miközben a kormos égbolt egész testével rám borult, ezernyi csillaggal öltöztetve fel ruháját. Én pedig nem vártam tovább. Pillantásomat az erdő mélyébe fúrtam, mint valami őrült holdkóros, vérszomjjal telve, miközben megváltam a bőrdzsekim kellemes ölelésétől, majd minden további textiltől, hogy neki iramodva, szemben a lágyan ringó szellővel, elrúgva magam a földtől, alakot váltsak. Mára már annyira könnyen ment, mint arrébb dobni egy követ, pedig emlékszem mennyire kínkeserves volt még anno, fiatal négylábasként... Az arcom megnyúlt, az agyaraim éles ívbe hosszabbodtak meg, miként karmaim is elővillantak, széthasítva a levegő kárhozott testét. A bőrömet egyszeriben elborította a réz-arany színű bunda, amint ezúttal már négy talpam mart bele az anyaföldbe. Íriszeim füstszín színe átvedlett, immár krómezüst fényben villantak fel, ezzel megadva farkasom teljes kompozícióját. Egyik mancsomat előrébb támasztva, nyakamat az ég felé nyújtva hallattam el a jóleső farkasüvöltést, mely úgy veszett el az éjszakában, miként elszabadult vadló suhan át a végtelen mezőkön. Aztán belevetettem magam a fák közé, hogy mihamarabb ráleljek a mai prédámra... Vérserkentő érzés volt!
Álmosan nyújtózkodtam egyet az apró tisztáson, ahol átváltoztam. Az én véremben nem szólt a Hold dallama, illetve igen, de a ritmus megkopott már, a vadászat közel sem volt már olyan hívogató, mint száz, kétszáz évvel ezelőtt. Tettem, mert kellett. De eleget öltem már ahhoz, hogy ne vágyjak rá remegve és csorgó nyállal. Persze, minek tagadjam, hogy szükségem volt rá. Olyan mélyről jövően, és ellentmondást nem tűrve, mint a szexualitás. De ez nem jelentette azt, hogy bármit is el kellene sietnem. Én nem hoztam magammal váltást. Szeretek farkasként maradni, és hajnalban, amikor a sípályánál senki sem jár, beosonni a házamba, elterülni a földön a kandalló mellett, és ott szárítani a nedves bundámat, majd kialudni magam. Amit azonban soha, de soha nem tudok elfelejteni, az az otthoni vadászatok emléke. Ha lenne szívem, biztos megszakadna, de ennek hiányában egyszerűen... Morcosabb leszek az átlagnál. Fújtattam egyet, és az emlékektől felduzzadva galoppoztam a sűrűbe, hatalmas mancsnyomokat hagyva magam után az olvadozó, puha hóban. Hamarosan ráakadtam egy szarvas családra. Hárman voltak, a hím, a nőstény és a borjú. Még nem tudom, melyiket akarom. A legegyszerűbb a borjú lenne, mert őt könnyű szerrel terítem le, de felhívom magamra a másik kettő figyelmét, akik talán megkísérelnek majd elűzni, és megvédeni a gyermeket. Igen, azt hiszem, hogy ez lesz a legcélszerűbb. Írmagjától irtom ki ezt a kis családot, ahogy hajdanán bennünket akartak. Megfeszültem, mint egy kifeszített íj, az izmaim csak arra vártak, hogy elrugaszkodjak végre. A hatalmas hím felemelte koronás fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Tudja, hogy itt vagyok, de egyelőre nem cselekszik. Vár, és reméli, hogy rémült mozdulatlansága elhiteti velem, hogy ő valójában itt sincs. Már csak egy kicsi kell, egy kicsi hiányzik... Amikor a közelből farkasvonyítás hallatszik fel, de olyan intenzitással, hogy a dobhártyám majd kiszakad. A család, mint akit megégettek, úgy dobbantott, majd tűntek el az erdőben. Ki ez a szerencsétlen nyomorék? Hörögve kaptam a fejem a vonyítás irányába. Kaffogtam dühömben néhányat, majd belevetve magam a sűrűbe, nekiálltam felkutatni azt az amatőr bitangot, aki egyenesen a vadászatom közepébe tenyerelt. Nem telt el sok idő: átugrottam egy bokrot, és pont a zargató hím előtt értem földet a hóban. A porhó egészen a másik pofájának magasságáig szállt, én pedig felemelt fejjel, lassan lépkedtem felé. ~Ahh, csak nem egy első holdas kölyökhöz van szerencsém?~ Kötekedtem negédesen, mert pontosan tudtam, hogy nem egy kölyökkel állok szemben. De nem érdekel túlzottan, mennyire veszi magára a sértést. Elrontotta a mustrámat, ennyit viseljen el a csepp lelke. ~Kezdjünk tiszta lappal. Első körben áruld a neved, és a tiszted, aztán majd megbeszéljük, hogy mivel engesztelhetsz ki.~ Gyilkos, jéghideg szempár villant a másikra. Nem, nem akartam bántani őt, egyszerűen csak elégtételt akartam a felzavart vadért. Nem áll szándékomban lemészárolni a saját falkámat, csak némi tiszteletet nevelni a fiatalabb generációkra. Szükségük lesz rá, mert nem minden nagy öreg ilyen kegyes, mint én, és ezt jobb, ha minél előbb megtanulják.
Felhevült voltam, olyan iramba törtem át a fák között, hogy az már ésszel fel sem volt fogható. Imádtam ezt az erőt, ezt a könnyed, gyors mozgást, így minden ízében élvezni akartam. Csak egy kicsit, mígnem rátérhetek a lényegre. Csókba fagyott fák ölelkező karjain vetődtem át, karmaimmal újra és újra kimarva a puha, vékony hó alól a talajt. Tudtam, hogy minél beljebb érek, annál hamarabb találok egy valamire való tömérdek húsban pompázó erdei példányt. Már kellően szükséges volt ez az este, ez a holdfényben gazdag, hűvös éjszakába nyúló vadászat. Emlékszem még az első vadra, amelyiket először terítettem le. Igaz nem volt sem medve, sem egy jól megtermett szarvasbika, de akkoriban, fiatalként, az a kis remegő őz is felért egy csodával. Mára már nagyobb dolgokban gondolkoztam, és nagyobb prédákra is vágytam. Az ilyenfélére pedig odabent, a sűrű sötétségben lelek. A levegő finoman mart bundám közé, végig simítva azt, részleteire tépve, amikor hirtelen minden érzékem kolompolni kezdett, ám mielőtt még fel tudtam volna fogni a jelenséget, a másik farkas jelenlétét, már ott tornyosult előttem, pofámba szórva a porladó hómorzsákat. Pompás! Ennyit arról, hogy marhára egyedül lehetek. Fejemről lerázva a havat, aprót morranva hátráltam egyet, ahogy felém lépett. Belém nyilallt a kész tény, hogy jóvallta korosabb nálam, és erős tekintélyt parancsoló a rangja is. Ennél tovább ha akartam se juthattam volna. Végül kijjebb húztam magam, semmilyen fölényeskedést nem mutatva. Azért még nem volt kedvem, ha más nem, félholtra veretni magam. Fejemet némileg előrébb toltam szavai hallatán, melyek elmémbe éledtek fel. Micsoda mókás figura... ~ Botor gondolat volna, ha ez feltételeznéd. ~ nem voltam ellenséges, de kedélyes sem, nyilván. Egyszerűen kezeltem le a szavai élét. Noha, értettem én, hogy a dolog inkább csak ledegradáló, flegma kijelentés volt, mint sem ostoba ténymegállapítás. Nem feltétlen éreztem úgy, hogy bárminemű információval kéne szolgálnom neki, ám a gyilkos, fagyos szempár azt sugallta, nem árt, ha nyilatkozom. Nem állt szándékomban sem meghalni, sem úgy végezni a vadászattal, hogy semmire se jutottam. Érdeklődve fürkésztem továbbra is, acélosan tartva magam, figyelve minden mozdulatát, nehogy lemaradjak valami olyanról, amiből károm származhatna. Még akkor is ha a falkám részét képezi, akkor sem lehettem benne biztos, hogy a következő pillanatban nem esik nekem. ~ Elárulom, hisz nem titok. Olen Nacrosh, Tark. ~ nem kérdeztem vissza, annyira nem érdekelt, a neve. Bár a rangja annál inkább. Nem volt még hozzá szerencsém, bár úgy fest szerencsétlenségem annál inkább. Elég zabosnak tűnt. ~ Engesztelni? Talán sikerült némi sérelemmel illetnem? ~ kissé ércesebbre vettem a figurát, de még mindig tartással álltam ellen neki, elvégre akármennyire is tekerte fel a pajzsát, és rejtette el kilétét, az ereje fölöttem állt. Ez már abból is egyértelműen tükröződött, amilyen emelt fejtartással lépett felém. Hacsak nem egy ősbarom... De ahhoz túlságosan magabiztosnak tűnt. Ahh, ehhez volt a legkevésbé kedvem... Tényleg vonzom a bajt, ezt most már rohadtul el lehet könyvelni. Vágytam egy nyugodt vadászatra, itt ahova alapesetben a kutya se szagol, erre tessék. Megint valami izomagyba futok, aki ezt készséggel ki is használja. Repesek! ~ Viszont, csak hogy tudjam, kinek "örvendhetek" személyedben, te is áruld el nekem a tiszted, ha már egy falkát képviselünk. ~ nem örültem, dehogyis. Annak örültem volna, ha ma csak én és az erdő társulunk, és nem megint arra kell pazarolnom az időt, hogy másokkal, vagy mások egrecíroztatásával foglalkozzak. Tisztában voltam vele, hogy a válasza két féle lehet. Vagy érett módjára viselkedik, vagy letámad, hogy lósz@rnyi közöm sincs hozzá. Pedig azért némi akadt... Egyet hátrább léptem, noha nem távolodni akartam, csak tartottam a tisztes távot köztünk. Borzasztóan, sőt mérhetetlenül idegesített, hogy vajmi kevés információ tudatába voltam eddig is, míg Vincent nem avatott be egy-néhányba, és akkor még egy ilyen, tök egyértelműen rangos társunkról sem vagyok értesült. Bosszantott, nem tudok erre mit mondani!
Éreztem a hímen, hogy bár erős, mégis tart tőlem valamelyest. Persze, foghatjuk a tisztes távolság megtartására is azt, hogy diplomatikusan hátrált tőlem, nekem aztán teljesen mindegy minek csúfoljuk az erőfölényt. ~Ne aggódj, kislány. Nem harapok. Az Amarok tagja vagyok, Shane Grandmore, de neked a továbbiakban Mr Saaristo.~ Akárhogyan is hátrált, én követtem őt, nem hagytam, hogy csökkenjen a távolság kettőnk között. Mondom, nem állt szándékomban verekedni, pedig talán helyben tudtam volna hagyni. Erős vagyok még, szívós, a gond az az, hogyha nem teperek le valakit, vagy valamit elég gyorsan, hamarabb kifulladok. De ezt nem fogom a másik orrára kötni. Bár, ha önként és dalolva kísérel meg kivégezni egy Amarok tagot, vélhetőleg az egész falka előtt fog hősi halált halni. Vagy nem hősit, ez engem már nem érdekel. ~Tudod, Tark... - nem, igazából emlékszem a nevére, nem vagyok még amnéziás - Azért mertem feltételezni, hogy egy pelenkás kölyök szerencsétlenkedik erre, mert cseppet sem tartottad tiszteletben azt, hogy teliholdkor barátom, nem csak te vadászol. A vonyításodnak hála a kedvenc prédáim kereket oldottak.~ Ó, mily nemes, megmentett egy egész családot! Tapsoljuk meg Olent! Sőt, adományozzuk neki helyből béke Nobelt, csak hogy érezze a törődést. Magasra emelt fejemet elfordítottam oldalra, tekintetem néhány pillanatra elveszett a sűrű fák között, aztán nagyot szippantottam a levegőbe. A jeges számpár újra Olenre szegeződött. ~Szeretsz vadászni, nem? Hajt a Hold, hogy ölj... Hát, Tark,ölj le nekem egy medvét, mert éhes vagyok. Ennyi jár a szarvas családért, és neked is kellemes szórakozás lesz, azt hiszem. Megegyeztünk?~ Tudom én, hogy farkasként vigyorogni a szó szoros értelmében képtelenség, ennek ellenére mégis villantottam egy éles, hófehér fogsort, mellső mancsommal pedig megkapartam kissé a földet a mancsom alatt. Aztán határozottan megindultam felé, és körbe-körbe járkáltam a Tark körül. Nézegetem, felmértem, olykor-olykor megböktem az orrommal, mintha tapogatnám. Amikor befejeztem a mustrát, újra megálltam vele szemben. ~Dicséretes kondíció. Biztos vagyok benne, hogy nem okozna problémát, hogy medve zsákmánnyal tiszteld meg az öreg Amarokot.~ Félrebillentetem kissé a fejemet, miközben a dicsérő szavakat küldtem felé. Hogy igaz volt-e, azt egyelőre nem tárom fel előtte. Miért ne tekinthetnénk ezt annak, ami? Én öregszem, ő erős fiatal, aki hozzájárul ahhoz, hogy az öregnek legyen egy jó estéje, mert a medvét maga már nem képes elfogni.
Nem vettem fel a sérelmező szavakat, elvére ennél már érettebbnek éreztem magam az évek súlya alatt. Azért legbelül megmosolyogtam a monológját, a megnevezését mind maga mind az én irányomba. ~ Ha nem haragszol meg, inkább nem hívnálak sehogy... ~ csak kijelentettem, semmi ellenszenvet nem árasztottam magamból. Egyébként sem foglalkoztatott a neve, csak a rangja. Sejthettem volna, hogy Amarok... A kiállása, és az érzés, hogy jóval korosabb nálam, igazán megsúghatta volna. Mindegy, a lényeget így is elértem. Amint hátráltam egyet, utánam lépett, nyilván azon gondolat végett, hogy megfélemlítsen. Hogy tartottam-e tőle, ezt így nem mondanám. Ha megöl, hát megöl... Ettől sem jobb, sem több nem lesz. Viszont a falka csorbát szenvedne. Elvégre így sem vagyunk egyben, így is széthulltunk... És a főbb erényünk az a pár farkas, akik valamire már jutottak... Egyelőre elkeserítő, de így van. Legalábbis nagy részben. Mozdulatlanul figyeltem őt, ahogy ott állt velem szemben, fölényes fejtartással, az egész annyira nevetséges volt már... Pláne a legújabb szavai, melyek elmém ködös rejtekeibe bukkantak fel. ~ Ez nem tisztelet kérdése. Ha megfigyeled a falkát, mindannyian így reagálunk és teszünk, amint felserken bennünk a dinamikus ösztön. ~ és valóban. Amikor kölyök koromba együtt vadásztam a srácokkal, sokszor hallatták a hangjukat, és engem minden ízemben felvillanyozott. Szokástól függ. Bennem pedig ez az életérzés kering, forrong szüntelen. Én ezt láttam anno, ahogy most is ezt látom a társaim körében. Az engesztelésre kitalált nagyszerű ötletére, miszerint rittyentsek neki egy medvét, akaratlanul is elkormosultak ezüstszín íriszeim. Talán meg is morrantam némileg, fújtatva egy parányit. Na, nem. Nem a medvével volt bajom, bár azért egyedül leszedni egy ekkora jószágot, nem túl kényelmes futam. De persze kivitelezhető. Azzal már kevésbé szimpatizáltam, hogy neki ejtsek vadat... Sőt. Egyelőre nem feleltem, megvártam míg körül jár, nem reagálva a bökdöséseire, sem egyébre. Komolyan vicc az egész. Úgy érzem magam, mint valami kis kadét, akit az őrmester végigmustrál... még akkor is ha próbált némi dicsérettel is szolgálni, amit nyilván nem lehet készpénznek venni. ~ Tudod, csak akkor tudnálak megtisztelni, ha azt nem fölényeskedéssel akarnád kiérdemelni. De lásd, hogy megértem a problémádat, kapsz tőlem egy medvét kárpótlásként. Viszont hozzáteszem, csak azért fogócskázom a te kedvedért, mert a falkához tartozol. ~ merev voltam, szinte érzéketlen minden mozdulatára. Úgy voltam vele, legyen megelégedve önmagával, csak rólam pattanjon le végre. Nem várattam tovább, nem foglalkoztam vele, mit felel, megiramodtam a fák közé, hogy minél hamarabb lerendezzük a dolgot. Hirtelen torpantam meg, amint orromat kissé megemelve szagoltam bele az éjszaka képlékeny testébe, mely sötét fátylát borította ránk. Éreztem az éledő erdő illatát, a távolból pedig megcsapott a medvék egyedi szaga. Hát harcra fel! Simogassuk meg a kis fickót. Ezúttal már óvatosabb tempóban indultam meg, alig hallhatóan ropogtatva meg a hideg hó peremét, mígnem lassacskán kezdett kirajzolódni előttem a medve kontrasztos alakja... Jó buli lesz...!
Hogy őszinte legyek, lett volna időm megszokni ezt a fene nagy mellénnyel rendelkező amerikai hozzáállást az élet dolgaihoz, de valahogy mégsem tudtam megérteni soha. Nem fér a fejembe, hogy miért kell csak azért tisztelni valakit, mert idősebb, és azt sem tudom, hogy miért kellene örülnöm annak, hogy csak azért tesz meg dolgokat, mert egy falkában vagyunk. Amikor én voltam fiatal, mi szerettük egymást. Mindenki tudta, hogy hol a helye, akinek pedig nagy mellénye volt... Nos, olyan nem volt. Mostanra meg már mindenki nagyképű és arrogáns, mert azt hiszik, hogy övék a világ, csak mert farkasok. Túl sok akciófilmet néznek, Bruce Willis nem tesz jót a morálnak, ez már fix. ~Mérget vehetsz, Tark, hogy nem a fölényeskedésemnek köszönhetem azt, hogy most itt vagyok. Nézd el nekem... Ez már csak az öreg rigolyák egyike...~ Ez, meg a kakaó. Megnyaltam az orromat a gondolatra, de a szörnyetegem felborzolta a bundáját. Teliholdkor kakaóra fantáziálni... öcsém... Sóhajtás helyet fújtattam egy nagyot, majd megráztam a bundámat, és lassan, de nem lemaradva követni kezdtem Olent, ahogy szagot fog, és elvezet a medvecsordához. Éreztem rajta, hogy minden idegszálával a medvére koncentrál. Nem kis fogás, annyi szent, de ha már Tark, gondolom, nem fog neki gondot okozni. Egy kicsit arrébb lopakodtam a bozótban, és lefeküdtem a földre. Pont kiláttam a tisztásra a medvéhez, ebből a szögből minden bizonnyal élvezni fogom a műsort. ~Hálám a sírodig, Tark. Vagy az enyémig... Az Amarok nem felejt.~ Üzentem még neki, mielőtt kilőtte volna magát, akár egy rakéta, és rávetette volna magát a prédára. A farkasom is hasonlóképp akart cselekedni, de megnyugtattam, hogy hamarosan ő is érezni fogja a vér lecsurogni a torkán. Ez mondhatni megnyugtatta. Mi ebben a korban nem rohanunk már sehova, legfeljebb, ha ég a ház, és ki kell menteni a fotelemet. Hosszú még az éjszaka, és ki tudja,milyen meglepetéseket tartogat számunkra...
Nem vetettem meg, amiért olyan amilyen. De nézze el nekem az ég, hogy nem tudtam jó pofát vágni a stílusához. Megérteném a helyzetet, ha valóban szánt szándékkal ijesztettem volna el a dögeit, de így valóban csak forrófejű, fellengzős öregnek láttam. Legalábbis, amit eddig mutatott magából. De elfogadom az ilyet is, én se vagyok egy könnyű eset, és nyilván neki is bujkál a múltjában (főként a ki tudja hány évszázad alatt) olyan emlék, olyan élmény, sérelem, avagy fájdalom, ami miatt az ma, aki. Ez pedig nem rám tartozott, és nem is érdekelt. Hallottam, hogy szép lassan követni kezdett, ahogy bevetődtem a sötét sűrűség ölelésébe, és bár mostanság elszoktam a társaságtól, ügyet se vetettem a jelenlétére. Könnyebb tiszta fejjel, elhatárolódva a külvilágtól vadászni. Minden inam és izmom táncra kelt bőröm alatt, amint farkasom készenlétbe állítva magát, csak a kellő pillanatra várt. Forrongott, tombolt, minden lüktetésében éreztem, hogy mennyire vágyta már a vér ízét, a harc kezdetét... ~ Így legyen... ~ löktem oda a röpke gondolatfonalat elé, majd azonmód kilőttem a bokrok fogsága mögül, pontos célzattal véve be a termetes medvét. Nem volt egy batár állat, de azért kellően meg tud mozgatni, ha úgy alakul. Persze felfigyelt rám, és azonnal futásnak eredt. Nem is baj, fogócskázzunk egy kicsit... Talpaim véresre marták az anyaföldet, amint egyre gyorsabb tempót diktálva vettem üldözőbe. Még nem tudott kellően felgyorsulni, így volt esélyem közvetlenül a hátára vetődni. Energikusan robbantam el a talajtól, majd vájtam agyaraimat a sörtés borítású bőrbe, hogy feltépjem azt. Elég nagydarab húsréteget távolítottam el belőle, melynek helyét véres könnycseppek kezdték átitatni. Sietve, kellő élvezettel nyeltem le a falatot, pedig nem szeretek gyorsan enni... A medve fájdalomtól kínzó üvöltést hallatott, hatalmasat rántva rajtam, így felnyaltam a havas talajt, ahogy leszáguldottam róla. Pillanat töredékébe vesző lélegzet úszott el, amint hirtelen fölém tornyosult, két lábra állva, égzengető hangot adva haragjának, hogy lecsaphasson rám, és revansot vegyen. Ohh, nem... abból nem eszel! Felmenőim ereje felbuzgott bennem, amint halálos pontossággal rúgtam el magam a földről, mielőtt két mancsa eltaposhatott volna. Próbált elijeszteni, felém támadva, hogy kimozdítson, mancsaival fenyegetően dobbantva. Nem vagyok kis farkas mackó... Kihasználtam, hogy lassabb, mint én, így körbe szaladtam őt, majd vissza, olykor felé csípve, majd a kellő pillanatban ráharapva a lábára rántottam meg, így vesztve egyensúlyából borítottam a földre. Ám ő sem volt rest. A karmai felém kaptak, belemélyedve a hátamba. Nem mondom, hogy nem éreztem meg, de az ösztön most erősebb volt, a vágy, hogy érezzem a vaskos hús ízét... Nem hagytam ennyiben... Újra támadni kezdtem, kitépve oldalából még egy és még egy darabot, melytől ismét dühödt, kínfájdalom szaladt fel torkán. Nem adhattam neki időt, túl nagy volt, hogy bohóckodjak vele... Ismét felém kapott, ahogy szemből telibe próbáltam pofájának esni, és ezúttal ki védte az akciómat, én pedig ismét elterültem a nyirkos hóban. Vészjóslóan felpergett a pulzusom, amint az utolsó táncra készültem fel. A medve nagy méretekben köpte maga elé a levegőt, a sérülések gyengíteni kezdték, mégis nekem iramodott. Ha kisebb lenne isten bizony hagynék neki lehetőséget a mókára, azonban nem volt kedvem véletlen se alulra kerülni... Ügyességem nem hagyott cserben, és amint kellő közelbe ért, a nyakát céloztam meg. Az ütközet fájdalom ittasan csókolt össze a lázongó levegőben, megajándékozva még egy darab szuvenírrel belőle, és persze még pár sebbel. A földre zuhant a mázsás test... Mindenhol a vér ölelte körbe, és a már alig éledező hús, mely tátongó lyukként ékeskedett oldalán, és most már nyakán is. Élvezettel nyeltem le a pofámba maradt darabot, bódultan keringőzve az intenzív vér illatával. Tudta már, hogy nincs esélye, de utolsó leheletével is az életért küzdött, amint próbálta magát fellökni és újra rám rontani. Vörösben villanó agyarai felém kaptak, de már egészen erőtlenül... Zihált... már a vért nyelte szakadatlan iramban, mikor elég volt... Lábammal leszorítottam a fejét, s bár még így is ejtett rajtam jó pár karmolást, ahogy kapálózott, ahogy küzdött, vége volt... Egyetlen, határozott mozdulattal feltéptem a nyakában doboló ütőeret, átroppantva torkának csontjait. Utolsó elhaló nyögése újra éledt dobhártyámban, amint ez utóbbi falatot is lenyeltem belőle. Felfaltam volna, kívántam tovább enni, nem csak ezt a pár darab kitépett húst, amit a harc közben szereztem... Ám nem magamnak fektettem ki... Elég erőteljeseket fújtattam magam el, amint a bokrok felé villantottam az ezüstszín szempárt. ~ Remélem feltálalnom nem kell... ~ meghagytam az élvezetet neki, hogy ő téphesse fel a gyomrát, amennyiben akarta, két lépést elhátrálva a holt testtől, utat adva Shane-nek.
~Kezdődjön a tánc...~ Gondolom, már csak a magam szórakoztatása végett, amikor Olen elstartol, hogy letarolja nekem a macit. Érdeklődve figyelem a harci technikáját. A medve, mintha nagyobb lenne nála, ám idáig érzem a szagáról, hogy nőstény. Ajaj. A nőstények sokkal szívósabban harcolnak, bár úgy látom, hogy nincs bocs a környéken, akit védelmeznie kellene. Figyelem a táncot, elsőként a bevezető taktusokat. A nyitányt. Ahogy fekszem, az egyik mellső mancsomat átemelem a másikon, csipetnyi arisztokráciával meghintve az önelégült pofámat. Az adok-kapok lassan kezd untatni, de azt legalább élvezem, hogy a vér szaga betódul az orrcimpáim közé, és kényelmesen helyet foglal magának a két apró kis odúban. A harc szép, Olen szépen harcol, és rendkívül ügyesnek, cselesnek tűnik. ~Unalaq...~ Szólal meg egy hang a fejemben, én pedig lustán fordítom oldalra a fejemet. Egy szükség-fekete farkas áttetsző képe ült mellettem, fölém magasodva, és a viadalt nézve. ~Gondolod...?~ Feleltem tömény szarkazmussal a hanghordozásomban, és jobbnak láttam, ha én is visszafordulok a meccshez. Olen-Mackó 1:1, szabadrúgások következnek, a vezényszó pedig a hirtelen halál. ~Látnod kéne benne a lehetőséget. Tehetséges.~ Cahh, nézzenek oda! Kaapo atyámnak nincs jobb dolga ezen a teliholdas éjszakán, minthogy csak úgy a semmiből lecsücsüljön mellém, aztán úgy kezeljen, mintha ott lenne a fenekemen a tojáshéj. Idegesen felmorranok, és a mancsomra teszem hatalmas fejemet. ~Ha nem vennéd észre, épp a lehetőségeit fürkészem. Csak valaki nem hagy érvényesülni...~ Durcázok vissza, mint egy nagy gyerek, és dacosan a küzdők felé fordítom jegesen kék íriszeimet. Kaapo lustán feláll, alakja tekintélyt parancsoló és rendkívül... Halott. De a halottakat megillető etikett-tisztelet ezerszeresét sugározta magából. Pont, amikor a medve testéből eltávozott az élet, ő akkor rugaszkodott el a talajtól, és indult meg feléjük. Csodás. Most nyilván nekiáll a szellemvilágban űzni a medve lelkét. Szerencsétlen, nem elég neki, hogy épp most halt, Kaapo nem nyugszik, és megöli még egyszer. A medvék nem jutnak a mennybe, ez már teljesen világos. ~Ezt majd még lejátsszuk, ha az oldaladon leszek!~ "Kiáltok" utána, és közben én is felpattanok. Odaügetek Olen, és a kétszer halott medve teteméhez, megszaglászom a dögöt. Friss, forró a húsa, gőzölög a hidegben. Bennem feléled az olthatatlan vágy, hogy feltépjem, és kényeztessem magam az ízével... De... ~Szép fogás volt, Tark. Gratulálok. De úgy döntöttem, mégse kell.~ Nézek rá, fékezve magamat, és az étvágyamat. Mintha még az egyik szemöldökömet is felhúznám örömömben, hogy már megint mekkora g*ci vagyok. Felkaptam a fejem, mert zajt hallottam. Még egy mackó, hát ez remek. Még visszanézek Olenre, és teljes erőmből nekiiramodok a medvének. Ráugrok a hátára, mindketten felborultunk, és bukfenceztünk a földön, de nem eresztettem el, bármennyire is kapálózott. Csak még egy kicsit tartsak ki, még egy kicsit... Lerúgtam magamról a dögöt, rávetettem magam, és egyenesen a torkába martam, majd egy jól irányzott, precíz mozdulattal kitéptem a torkát, mialatt ő minden mellső körmét belevájta a hátamba. Ű, ez fájt, 'szameg. Nem baj. Mindketten kidőltünk. Én azért, mert elfáradtam, ő azért, mert meghalt. Lihegtem, mint az istenek nyila, de megvolt. Hogy ez hogy fog nekem fájni holnap! Ez a rossz az öregedésben. Ha le tudom rendezni a harcot fél percben, nyert ügyem van, de utána... Kidöglök. ~Ez jobban tetszett, mint a tied.~ Vetem oda Olennek, és kíváncsi vagyok, hogy csak magában fortyong, amiért átvágtam a palánkon, vagy hangot is ad a haragjának.
Vége volt. Épp elegendő levezetésnek tűnt a maciharc, ahhoz, hogy lenyugodjon bennem a vadászat iránti vágy, és alább szálljon a vörös köd az agyamról. Már csak farkasom éhségére kellett megoldást találnom. Amikor Shane oda ugrott, és szaglászni kezdte a friss tetemet, lefeküdtem a földre, mancsaimat komótosan magam alá húzva, fejemet feltartva pillantottam el a sűrű sötétség gyomrába. Ám a szavaira vissza emeltem rá tekintetemet. Hogy szép volt, vagy sem, azt nem tudom. Nem azzal foglalkoztam. De azért jól esett az elismerés, még tőle is. Az utóbbi mondatra viszont, ha tudtam volna flegma grimaszt vágni, némi homlok ráncolással, nyilván meg is tettem volna. Amolyan jól van buksi, válogass a kukoricásban tápolt-lócitromot napestig pofavágással. Beszarás, hogy ezek a műemlék korabeli ősbarmok mennyire finnyásak... Nyitok egy mauzóleumot nekik, szimpla kedvességből. Shane.. Shane... Shane... Hát semmi sem felel meg ohh kegyelmes Salamander!? Vagy Saaristo... Ahogy tetszik! Reagálni is tudtam volna mit, de nem lett volna értelme, legalábbis én nem láttam, másfelől pedig én is meghallottam a zajt, amire Shane is kellően felfigyelt. Orromat finoman megemelve szívtam be a másik medve szagát, de nem mozdultam el fekvő helyzetemből. Nem is kellett, ugyanis farkas barátom azonmód nekirohant a lehetőségnek, hogy levadássza magának a még élő, elevenen vibráló hústömeget. Érdeklődve figyeltem, ahogy gyorsan élvezetet se hagyva a vadászatnak levezényli a műveletet, és finom pontossággal tépi ki annak torkát, elleheltetve utolsó lélegzetét. Erőteljes volt, és ez akárhogy is nézem, szimpatikus volt. Már csak ha arra gondolok, hogy mennyi idős is lehet, lévén, hogy az Amarokok tagja. Isten bizony, annyira sajnáltam, hogy nem tudok vigyorogni, amint fellöktem magam földről, felé lépve kettőt, távolabbról szemügyre véve a példányt, ügyet se vetve a kijelentésére. Még jól is jártam... ~ Energikus volt, és precíz. Elismerésem Mr. S. ~ jegyeztem meg első körben. Igazság szerint emlékszem még, miként szólíttatta magát, de ez így jobban hangzott, és jobban is illett a stílusomhoz. ~ Így viszont, ha nem bánod, elfogyasztom ezt a másikat. Nekem még mindig kedvemre való a sajátom. ~ ráztam meg kissé bundámat, kényelmesen előrenyújtóztatva mancsaimat, majd átugrottam a holt medve elé, aminek életét oltottam. Nem vártam engedélyt, ha nem kell, hát majd én ellapátolom. Egész egyszerűen, egyetlen mozdulattal téptem fel gyomrának vonalát, utat vágva magamnak, megterítve a kis asztalomat. A bőr szakadó hangja megbizsergetett, és az elém táruló, fojtogatóan kívánatos látvány sem hagyott nyugodni. Még mindig meleg volt, ahogy pofámat a belek közé túrtam, teljesen beleveszve a vér és a hús intenzíven feltörő illatába. Nem voltam mohó, de élvezettel szaggattam ki a belső szerveket, és nyeltem le nagy falatokban. A csontok megreccsentek agyaraim alatt ahogy átroppantottam őket, hogy még több húshoz jussak. A pofámról csöpögött a vér, amint által ölelt, miként egyre mélyebbre fúrtam magam, gyönyör ittasan belezgetve a halott medvét. Végül lassan a végéhez értem, mikor már boncoltan hevert előttem, szinte már felismerhetetlen formában. Hátrább léptem, nem sokat hagytam belőle... Úgy látszik a kis farkasom eléggé éhezett már. Pofám íveit végig nyaltam, mint aki jól végezte dolgát. ~ Sajnálhatod, hogy nem kóstoltál bele. Igazán finom mackó volt. ~ fordultam Shane felé, leülve hátsó lábaimra. Nyilván nem érdekelte, pedig komolyan mondtam. De vegyük a helyzet jó oldalát. Ő is kiélte magát, és mindketten jól laktunk. Legalábbis nekem mindenképp nyerő volt a szitu.
Úgy tűnt, Olen nem eszi rossz néven, hogy feleslegesen parádéztattam. Milyen kár... Pedig már vártam volna a tomboló dühére, vagy arra, hogy kiosszon, hogy micsoda egy hibbant vénség vagyok, erre... Hogy mi? Thhessék? Jaaa, hogy megdicsért? Nos, igazán köszönöm, de annyira kiállhatatlannak és már-már antiszociálisnak tartom magam, hogy bármennyire hízelgő a dicsérete, nem tud jól esni. Csak felmorranok, mert ennek ellenére ott fekszik előttem egy medve, és ez az Olen gyerek egész kreatívnak tűnik. ~Mr S. Ez tetszik...~ Jegyzem meg, és ha emberi alakban lennénk, most biztos hümmögve dörzsölgetném az államon a borostát. De mivel előtt most sajnálatos módon el kell tekintenem, inkább felkelek, és egy precíz vágással felhasítom a medve oldalát. Ajj, nem lesz ez így jó... Megragadom a nyakánál, és a hátára fordítom. Franc se akar a bordáival szórakozni. 200 évesen még poén volt, most már unalmas, és felesleges időhúzás. Tehát, még egy jól irányzott, precíz vágás, és a zsigerei már ki is csusszannak a teste rejtekéből. Kirakodóvásár van, tessék, tessék! Belevetem magam a nagy zabálásba, ám ennek ellenére mégis inkább tűnök finnyás arisztokratának, mint vadállatnak. Ami nem kell, vagy túl zsírosnak ítélem meg, még a számba se veszem, hanem a mancsommal vágom arrébb, mintha valami kórt terjesztene. ~Tudod, Tark, ahonnan én jövök, ott így kellett felnőni. Nem lehetett játszadozni. Csak ölni. Ölni, ölni, ölni. Minél gyorsabban és hatékonyabban.~ Na, azért mégis csak lereagálom azt a dicséretet! De ez olyan öregesen hangzott... Ó, dehogyis, nem akarom én untatni őt azzal, hogy előadom az "amikor még fiatal voltam..." kezdetű végeláthatatlan nagy monológot. Ha kérdezne, én válaszolok - esetleg -, de ennyi. ~Ezzel a darabbal se volt kivetnivaló... Ha minden jól megy, legalább nem magányosan fedezik fel a Mackómennyt.~ Lépek el én is a tetemtől, mert nem bírja már a gyomrom. Degeszre sosem eszem magam, nem vagyok mohó. Látom, hogy leült a fenekére. Na, csak nem megnyugodtunk? Habozok egy csöppet, mert szívem szerint megköszönném neki a remek semmit, és igyekeznék a kandalló elé száradni. De most újra eszembe jut Kaapo, meg a hülyesége, úgyhogy megnyalom az orromat, leülök én is, tisztes távolban Olentől, és kérdezek. ~Ha kipihented magad, lenne kedved elbeszélgetni egy deviáns Amarokkal? A társaságomon kívül kakaóval és ropival mindig szolgálhatok...~ Ha már szervezem itt a falka életét, akkor nem árt, ha még egy harcost beszervezek a kis játékomba. Mielőtt még átmenne valami háromszemélyes drámába az egész. Minél több a szereplő, annál több az izgalom, és nekem annál nagyobb esélyem van élvezkedni az eseményeken.
Olyan szívesen elvigyorogtam volna magam a szavai hallatán. Nocsak, mégis tudok tetszetős dolgot is kreálni az irányába... Mindjárt meg is paskolom a vállamat. Vagyis, majd ha lesz hozzá kezem, amivel megtegyem. Így azonban csak biccentettem egyet felé, így nyugtázva le szavait. Minek után mindketten annyira boncoltuk darabjaira a medvéinket, amennyire ínyünkre való volt nem gondoltam volna, hogy még fog bárminemű beszélgetésbe kezdeni, de meglepett, és valahol jól is esett. Noha, ennek legkisebb foszlányát se mutattam. ~ Látod... Te így nőttél fel, én pedig úgy. Nem lehetünk egyformák, és furán is jönne ki. ~ utaltam arra, hogy én miként viselkedem farkas alakba, ami sajnos őt megzavarta. Tényleg nem akartam elijeszteni a prédáját... ~ Nem sajnálod, hogy nem élvezed ki a vadászatot? ~ vetettem oda egyszerűen a kérdést, miközben borzoltam egyet a bundámon. Érdekelt miként látja, hiszen az ölni, mint egy gép, élvezet nélkül lemészárolni valamit, nem feltétlen lehet a legjobb érzés... ~ Bár, gondolom hozzászoktál... Neked így természetes. ~ persze, ha nem így van állítson meg és vázolja a saját verzióját! Akarom, sőt, szeretném. Tényleg. Tiszta robotmeló: megyek, ölök, piff-paff, eszek, vége... Abszolút nem gyere be nálam, de hát nem is nekem kell megfelelnie. ~ Kétlem, hogy létezne olyan, de ha mégis, legalább ennyi örömük valóban akadt. ~ jó lett volna felnevetni, mackómenny... ilyet se hallottam még, de mindenképp jópofán hangzott. Úgy látszik az öregnek mégis akad némi humorérzéke... Ezért nem szabad elsőre ítélkezni... Ahogy ott ültünk egymással szembe, kellő távolságban, úgy festhettünk, mint két híddísz, vagy vízköpő, amik jól megmunkált szoborként pihennek egy helyben évszázadokon át. A felajánlásra azonban elbillentettem a fejemet, így megtörve a mozdulatlanságot, feldobva a keményre állott vízköpő szerepét. Erre már végképp nem számítottam, még akkor sem, ha már jó pár perce értelmes, normális modort is vettünk fel. A magunk módján. ~ Nos, Mr. S... A kakaót csípem, ha jó meleg, a ropit pedig olykor elrágcsálom, ha úgy adódik. Viszont a beszélgetéshez mindenképp szükségszerű lesz a társaságod, még akkor is, ha néha nem sikerül párosítanod a kakaó-ropi kompozíciójával. ~ emelkedtem négy lábra, újabbat nyújtózva magam elé. ~ És furcsa mód, de lenne kedvem. A pihenés meg úgyis várat magára... Mindig azt teszi. ~ léptem felé egyet, nem sértve meg a magán szféráját. Nem tudtam milyen okból kifolyólag jutott erre a döntésre, de most már csak azért is érdekelt. Meginvitál... döbbenet. ~ Azért remélem nem belőlem szeretnéd a következő ágyelőt... ~ csak szórakoztam, ha akart volna már itt megölhetett volna, ha velem is épp olyan precízen és gyorsan bánik el, mint a medvével. Már nem ültem vissza, vártam miként is tervezi a továbbiakat.
Az első kérdésén talán elgondolkodnék, merengenék, de nem teszem, mert számomra egyértelmű a válasz. Így igazából nem is váratom sokáig a dologgal. ~ Amikor annyi idős leszel, mint én, akkor majd megérted, hogy mi a különbség szükség és hobbi között. Neked már itt van a mikró, a gyorskaják, piacok, na meg egy rakat pénz, gondolom. De ahonnan és amikorról és származom, ott a fagyon kívül nem volt semmi. Ha nem vadásztunk volna minden nap, meghalunk. Olyankor nincs idő kiélvezni a vadászatot, amikor 50 éhes száj várja a vacsorát.~ Persze, voltak idők, főleg az első 10-20 évben, amikor a vadászat számomra öröm és kaland volt. De az is csak az újdonság izgalma miatt. A szörnyetegem élvezte, hogy akadnak kihívások, és hogy minden nap fejlődhet, új módszerekkel cserkészheti be a prédát. De a tényleges, mindennapos vadászattal ezek az örömök hamarabb fásulnak el, mintha csak Teliholdkor vadásztunk volna. Ha emberi alakban lennénk, megvonnám a vállamat, de így csak megtekerem kissé a fejemet. ~Ne aggódj, Tark, az én pihenésem nem várat magára. Megvannak a magam bevett rituáléi, így a meghívásom nem ma estére szól. De, a napokban. Mindenképp. ~ Felkelek, megrázom a bundámat, és az ágyelős hozzászólására kedvem lenne felröhögni. De mivel erre nem vagyok képes, így csak lihegésben nyilvánul meg a pozitív reakcióm. ~Nem, dehogy. Ágyelőm sok van. Most igazából a kandallóm elé kéne valami szőrme.~ Odamentem hozzá közelebb, és minden különösebb megfontolás nélkül ráharaptam a marjára. Gondolom, fájt neki, de nem okoztam olyan sebesülést, ami maradandó lenne. Halkan felmorrantam, kifejezve a kizárólagos dominanciámat, acélosan fogtam, szorítottam Olent addig, amíg ki nem fejezte a behódolását. ~Értesíts, mikor vehetek rólad méretet...~ Üzentem még, amikor eleresztettem a bőrét, aztán szépen, nyugodtan elballagtam vissza, a házam felé. Ha Olen jön-jön, ha nem, akkor egyedül szambázok át árkon-bokron.
//Köszönöm a játékot! Ha lesz kedved, akkor a gyűlés után megejthetjük a beszélgetést //
Csöndesen hallgattam végig, szinte mozdulatlanul a monológot, ami már majdnem végeláthatatlannak tűnt. Nyilván így van, és ha idősebb leszek, lehet nálam is más sorrendek fognak felállítódni, más nézetekkel karöltve. Most viszont, most van. És én eszerint élek. Már nem úgy működik a világunk, ahogy régen, ebben teljesen igaza van, és nehéz átállni erre, ami most van, vagy jószerével csak szimplán nem akarunk. De lényegében evidens,a mit mondd, és nagyon hozzáfűzni valóm sem akad. ~ Rendben, akkor időt szakítunk rá Mr S. ~ valahol örültem is neki, hogy ennyiben maradunk, és nem kell még pár kört lehúznom vele a mai napból. Ennyi éppen elég volt. Mindazonáltal akármennyire is ellenszenvesnek mutatja magát, ettől még van benne valami, ami miatt csak nem tudok rá annyira fújni, mint akarnék. ~ Hát, ott sem igazán szeretnék fityegni, ha nem haragszol meg érte, de majd akasztunk neked egy odavaló betolakodót. ~ minden bizonnyal elég nagy vigyort engedtem volna el, ha tudtam volna, így viszont maradtam a szimpla földbe marásnál, mely során karmaim alá jótékonyan sűrűsödött össze az aprólékos hódara. Érdeklődve figyeltem, ahogy felém közelített, és bár éreztem némi késztetést rajta valami felé, nem mozdultam el. Hát, elég nagy hiba volt... Úgy mart rá tarkóm alatti részre, ahogy nem szégyellte. Köszi, nagyon köszi. Tudtam, mit akar, de egyből nem adtam meg neki az örömöt. Szorított, és hát kellően éreztem a fogait a bőrömben, de tartottam magam, míg végül engedtem neki, noha nem azért mert kényszerített rá. Megadtam neki a tiszteletet a kora és a rangja miatt... Lassan ereszkedtem lejjebb mellsőbbik felemmel, fejemet is alább hajtva. Legyen meg az örömöd öreg! ~ Eljön az ideje. ~ csak ennyit feleltem, amint felegyenesedtem újfent. Egy ideig mellette haladtam, majd biccentve egyet felé leváltam félúton a táskám irányába, hogy visszaöltsem emberibb formámat...
// Én is köszönöm a játékot! Mindenképp megejtjük //
- Ne aggódj, a kocsi tökéletes lesz, amíg elvisz minket. Pár pillanatig a teremben elgondolkoztam azon, hogy mégis miért kéne valamit is felvennem, de végül engedtem a józanabbik eszemnek. ~ Igen, tudom meglepő, de van józanabbik eszem! ~ Tehát visszacaplattam a szobámba, beletúrtam a szekrénybe és magamra vettem valamit. Nem zavart nagyon hogy a hófehér kabát a fehér vászonnadrággal nem éppen egy vadászós szerelés. Talpig fehérben mentem le csak a sportcipőm volt kényelmes, habár a fehérből ott sem engedtem. Így mentem ki Tara kocsijához, majd hamarosan már az országúton süvítettünk. Kényelmesen hátradőltem az ülésben, amennyire sikerült és csak az élet nagy dolgain jártattam az agyam. Nem tudtam mi lesz és hogyan lesz. Normál esetben soha nem álltam szóba senkivel, de most egészen jól esett, hogy Tara itt van és nem unom magam halálra. ~ Nah szép, még a végén érzelgős leszek... tiszta őrület... ~ A másik nő szavaira csak elmosolyodtam. - Naná hogy nem. Sőt határozottan tetszik az ötlet.... Még a végén valami nemesebb vadat is fogunk. - kacagtam fel. Igen, kedvem lett volna szétszerelni valakit, ehhez mindig volt kedvem, de egyenlőre annak is örültem, hogy nem otthon ücsörgök. Elnéztem a tájat, ami elsuhant a kocsi ablakai előtt és úgy éreztem, az én lelkem is olyan gyorsan formálódik és változik, mint a táj. A régi énem rá sem ismerne a maira... Hogy ez rosszabb, vagy jobb, hogy fejlődtem-e, vagy romlottam a régihez képest, azt nem tudtam, de azt a csontjaimban éreztem, hogy változok. Vetettem egy pillantást a fekete hajú farkasra, majd csak úgy kibukott belőlem. - Te mióta élsz itt?
Kezdőlap
//
//
