A tárna látszólag le van zárva, odabenn feliratok figyelmeztetnek az omlásveszélyre. De az igazság az, hogy ez a lejárat egy titkos alagútrendszerbe vezet, ami összeköti az őslakosok szálláshelyét és főhadiszállását az El Dorado Aranybányával, és egy járat Fairbanks külvárosáig nyúlik, ahol egy raktárépület pincéjében végződik.
Csak akkor tápászkodik fel a fehér bundás, mikor a hőse, a példaképe odasétál mellé. Ismételten hallom James hangját a fejemben és ő is felfogja valamiért amit mond...Mondjuk nekem ez furcsa, hiszen a farkasok nem beszélik az emberi nyelvet. Akkor miért értik meg a gondolatokat? Talán akármennyire is nem veszek most rész ebben a vadászatban valahogy mégis kommunikálok mélyen legbelül a kölyökkel? Talán e miatt érti James minden egyes szavát? Ahogy felpattan a farkcsóválást is újra kezdi. Mint valami lökött gyerek. Honnan van ennyi energiája? Fáradjon már el és hadd menjek a szobába aludni. Abban reménykedtem, hogy azért nem fog olyan sokáig eltartani, mint amit James jósolt, de a jelek szerint ez a buzgó mócsing nem fog egy könnyen elfáradni, pedig pont ezért engedtem el a pórázt. Semmiben sem akarom megakadályozni. Ha meg valami ostobaságot csinál engem az sem zavar...Legalább tanul belőle és legközelebb okosabb lesz. Ahogy James elindul hezitálás nélkül elkezdi őt követni. Bolond lenne nem utána menni. Tudja jól, hogy a hím sokkal többet tud nála és ha ma akar táplálkozni, akkor oda kell figyelni rá. A lapos kúszást ő is megpróbálja, bár elsőre leginkább csak a mellkasát sikerül lenyomni, a hátsója meg felfelé mered. Nah szép látvány lehet ez is, mint ez tüzes szuka, aki arra vár, hogy valaki.... Minden esetre nem adja fel és próbálja teljesen leutánozni James mozdulatait, így végül csak sikerül egész testével a földhöz simulnia és úgy indul meg a hím felé. A szarvas szó hallatán mint valami drogfüggő a drog hallatán kikerekednek szemei és farkát kezdi el csóválni. Már érezni akarja a húst, a vért, a csontok roppanását. Le akarja győzni azt a bikát, aki belé rúgott, hiszen milyen farkas az olyan, aki egy szarvassal sem tud elbánni? James „támadására” azonnal megadja magát és a hátára veti magát ezzel a gyenge pontját mutatva a hímnek. Most tudja jól, hogy ez csak egy játék volt és élvezi is, amit továbbra is a farkcsóválása és az örömmel teli ábrázata tükröz. Idegesít, hogy nem reagálhatok James szavaira. Beszélni szeretnék vele, elmondani, hogy mit érzek...De nem tehetem meg. Ilyen sokáig még sosem kellett csöndben maradnom. El tudjátok képzelni, hogy nekem ez milyen nagy kínzás? Még egy színdarabot sem tudok végigülni úgy, hogy ne pofázzak közben. Oké azért ott is próbálom türtőztetni magam, de sajnos kevés alaklommal sikerül. Ha mind ezt most nekem, Masának mesélné el nagy eséllyel rosszul lennék a dologtól. Sosem bírtam az ilyen véres dolgokat. Filmben még úgy ahogy, ha nem vagyok egyedül végig tudom nézni, de nem hiába nem mentem el orvosnak. Ha lehet inkább kerülöm a vér látványát. Így ez most egy igen érdekes helyzet lesz. De szerencsére nem nekem, hanem a farkasomnak kell megölnie azt a szerencsétlen állatot. Követi a hím minden mozdulatát és mikor megpillantja a szarvasokat, most nem rohan nekik. Megértette az utasításokat és nem akar csalódást okozni Jamesnek, így most játssza a jó kislányt. Végig nézi farkcsóválva a támadást, ahogy a hím elkapja a szarvast, majd a földre kényszeríti őt. Egyre türelmetlenebbé válik, mert ő ki akarja ontani a bika életét. Meg akarja kóstolni a húsát, így amint megkapja a jelet, hogy indulhat, mint a flipperből kilőtt golyó indul meg neki a támadásnak. A szagokat követve már rég becélozta magának a sebesült állatot. Ahogy a csorda közelébe ér minden szarvas menekülni kezd, de őt csak EGY bizonyos érdekli és hamarosan célba is veszi. Az üldözés megkezdődött, már csak az a kérdés, hogy sikerrel fog e záródni, vagy egy újabb pofára esés várható? A fút a zsákmánya után, aki szintén ugyan olyan nagy hévvel küzd az életéért. Látszik, hogy nem fogja egy könnyen feladni magát. A fák között cikázva kergeti farkasom a szarvast. Egyelőre elég ügyes, hiszen legalább nem ment neki egy fának sem és még nem is botlott meg valami szerencsétlen kőben, vagy gyökérben. Hosszú üldözés után végül sikerül olyan közel jutnia az állathoz, hogy kinyújtva mellső lábát már el is éri őt. A karmait azonnal a húsba mélyeszti. James tanácsát megfogadva már az állat mellett fut, nem mögötte, így a rúgások mit sem érnek most. Ahogy érzi, hogy biztos fogást talált egy nagy lendülettel veti magát a bika hátára, hogy a nyakába mélyeszthesse fogait. Az állat hangosan felbőg a fájdalomtól, még fut valamennyit, majd megpróbálja lerázni magáról a farkast, de az olyan erősen kapaszkodik, hogy esélye sincs. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de végül az állat feladja a küzdelmet és elterül a földön. A halála lassú és fájdalmas, amit a kölyök nem akar megkönnyíteni neki. Tényleg ilyen nagy szörny lenne? Legalább ölné meg rendesen, hadd ne kelljen szenvednie szegénynek. Nem bírom végig nézni, ahogy szegény szarvas várja halálát, így azonnal megmozdítom a farkast, hogy lépjen és ne várjon tovább. Sikerrel járok. A bundás ismét ráfog a bika nyakára és olyan szorosan harapja, ahogy csak tudja. Hallani lehet ahogy pár csont a nyomásra megadja magát, majd végül az egész test ellazul jelezve, hogy ennyi volt, sikerült elvennie ennek a patásnak az életét. Nagy boldogságában a kölyök megkeresi Jamest, majd felüvölt hosszasan a holdra. Íme az első zsákmánya. Büszke magára, nagyon is hiszen sikerült egyedül elfognia egy ekkora állatot. Nem várja meg James engedélyét, rendesen megdolgozott a vacsorájáért így kíméletlenül elkezd falatozni. Mint egy őrült kezdi el tépni a szarvas bőrét, hogy hozzáférhessen a még meleg belsőségekhez.
Könnyed tartással, a földön ülve, néha meg-meglibbentve a farkamat figyelem a Kölyök vadászatát. Nem tudom eldönteni, hogy a tőlem örökölt szörnyetege vagy a benne lakó ember az, amelynek segítségével ilyen gyorsan tanul. Mi profi gyilkosok vagyunk, de persze nem abból a könyörtelen izomagy fajtából. Mi tudjuk, hogy kell ölni. A lehető legkreatívabb és elegánsabb módon találunk fogást mind emberen, mind állaton, amikor úgy hozza a helyzet. Mit nekünk trancsírozás, amikor épp elég megtalálni az artériát és nézni, ahogy magától kivérzik? Miért okoznánk nagy sebekkel fájdalmat, amikor elég csak a végtagokban rátalálni az idegszálakra, elpattintani őket, mint a hegedű húrját, aztán megfürödni az áldozat veszett üvöltésében? Hát nem sokkal szebb,tisztább és profibb? Dehogynem. Ahogy Masa farkasa felüvölt, magam is csatlakozom a rögtönzött kórushoz, majd elégedett bólintással figyelem, ahogy a kicsi ráveti magát a nyers húsra. Ezzel most el lesz egy darabig,úgy érzem... De nem baj, legalább én is nyugodtan zabálhatok. Felkelek, a mancsaimmal szétfeszítem a szarvas bordáit, melyek szaftos reccsenéssel roppannak szét. Szar vicc lenne, ha azt mondanám, hogy könnyen kitárulkozott, mi? A pofámmal nyúlok oda, hogy kitépjem a szívet a helyéről és nagyokat nyelve azt faljam fel elsőként. Aztán szép lassan: a belek, a máj, a gyomor most nem kell, mert túl sok benne a legelt fű. Úgyhogy a belsőségek után inkább a húst lapátolom magamba, mígnem az egész bundám vörösre nem változik. Aztán jóllakottan lépek arrébb, majd felvonyítok újra a falkának, a barátaimnak, Masakónak. Mindenkinek, aki a környéken tartózkodik. Egy-egy elhaló válasz is érkezik, ami úgy doppingolja a farkast, hogy szinte szeretnék elkezdeni egy helyben ugrálni, de visszafogom magam. A kölyökhöz igyekszem, nagy, kecsesen izmos testemet az övének dörgölöm, majd megfordulok, szembe vele. Hirtelen vágódom hasra, a faromat az égnek tolva, vakkantva egyet, s egy gyors, finom mozdulattal arcon pofozom a kölyköt. Játékra hívom... Ha nem érti a dolgot, akkor még egyszer megpofozom, majd felpattanok, és elkezdek ugrálva, szlalomozva futni, és visszavakkantani neki, hogy jöjjön, fussunk és kapjon el.
Én sosem bírtam jól a vér látványát. Nem mondom azt, hogy mindig elájultam, mikor megvágtam magam, de azt sem, hogy képes lettem volna órákig nézni, ahogy kiserken a vér a sebből. Hentesekhez sem szívesen járok. Inkább csak megveszem a becsomagolt hús, így nem kell olyat látnom, amitől rosszul lehetnék. És most tessék itt van ez a farkas, akinek meg minden élvezetek legjobbja az, hogy széttrancsírozhatja azt a szerencsétlen szarvast. A bundás minden falatot nagy élvezettel és hevességgel nyel le. A végén, ha nem figyel oda még félre is fog nyelni. A pofája már az első harapás után tiszta vér lett, de azóta már lassan az egész testét beborítja ez a vörös „lé”. A zsákmányát nem kímélve tépi fel egyre jobban, hogy minden finom falathoz hozzáférhessen. Nem akar egy aprócska husit sem kihagyni. Ez az első zsákmánya és ő mindent be akar falni. Csak azzal nem számolt, hogy az ő gyomra is véges.
James közeledésére azonnal felkapja a tekintetét és heves farkcsóválásba kezd. Büszkén kihúzza magát és a szarvas teteme fölé magasodik. Csak el akar büszkélkedni teremtőjének a zsákmányával. Megmutatni neki, hogy milyen ügyes is volt. Ha tudna beszélni talán valami ilyesmit mondana: „Nézd!! Milyen nagy szarvast kaptam el! Ugye ügyes voltam!?” Az első pofont nem érti csak bámul James farkasára, de ahogy megkapja a következőt már fellelkesül ő is és nem is kell többször szólnia azonnal a hím után veti magát. El jött az ideje a jól megérdemelt szórakozásnak is. Most ismét vadásznia kell, de most csak Jamest kell elkapnia. Ez talán nagyobb falat lesz a számára, de ezért is küzdeni fog. Mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy a hím büszke legyen rá. Kergetés közben tekintetét csak Jamesen tartja nem figyel oda másra, csak arra koncentrál, hogy elérje őt és leterítse a földre. Ezzel egy újabb hibát vét a kölyök. Amennyire koncentrál Jamesre annyira nem veszi figyelembe azt, hogy egy erdőben rohangászik fel alá és bizony az erdőben minden lépésnél találkozik az ember, vagy farkas egy fával. Akár egy érett szép példánnyal, vagy csak egy kezdetleges tanonccal, aki megpróbál feltörni a nagyokhoz. Ahogy a hímhez egyre közelebb ér megpróbál mellé sorolni, de ez nem volt egy túl szép ötlet. A figyelmetlensége és ostobasága miatt nem veszi észre az előtte álló, már nem kölyök, de szerencsére nem is megtermett fát, aminek következtében nagy sebességgel száguld belé. Ez a becsapódás elegendő volt neki ahhoz, hogy a földre zuhanjon egy hangos nyüszítés mellett.
Masa egészen hamar rákap a játék ízére, és bevallom őszintén, ezt nem is bánom. Örülök, hogy működnek az ösztönös reflexei, így hát nekem nincs más dolgom, mint elfutni, elugrani előle. Jó, oké, néha azért engedek neki, hogy hozzám tudjon érni, ennyi sikerélmény neki is kijár. De mindezt igyekszem úgy kivitelezni, hogy lehetőleg ne tűnjön fel neki, hogy direkt hagyom magam. Amikor aztán megfejeli az egyik fát, nevetés helyett csak felvakkantok, de nem tulajdonítok nagy jelentőséget a dolognak. Nem akarom elkezdeni babusgatni, még a végén el fogom kényeztetni. Álljon csak talpra, pattanjon fel és folytassuk tovább! Amikor látom, hogy kellőképpen lóg a nyelve, akkor odalépek hozzá, megnyalintom a füle tövét, majd lebirkózom a földre, jobb mancsommal a hasát dögönyözve, a pofámmal pedig rá-ráfogva a nyakára, közben pedig morgó hangokkal jelzem neki, hogy ez csak játék, nem kell aggódnia.
Az órák egészen békésen telnek. Hol pihegünk, hol játszadozunk, hol rohangálunk egy sort. A végére egészen komolyan elfáradok, mert bár szeretek farkas alakban lenni, és egészen vállalható kondiban vagyok, az állandó figyelem és a kölyökhöz való alkalmazkodás kissé leszívja az agyamat. Fogalmam sincs, hogy mikor fog visszaváltozni emberré, de azért igyekszem úgy elindulni visszafelé, hogy még idejében visszaérjünk a cuccainkhoz. Megtehetném, hogy visszakényszerítem őt az emberi alakjába, de ilyen téren a természetesség híve vagyok, nem akarom erőltetni. A farkasa pontosan tudni fogja, hogy mikor volt elég, és mikor szeretne visszavonulni, újra teret engedve Masa emberi testének. Minden esetre, ahogy visszaérünk a cuccokhoz (ha sikerül még mindkettőnknek, akkor farkasalakban), és rögvest újra felveszem az emberi formámat, aztán egész egyszerűen hanyatt vágódom a földön és lihegve bámulom a lombkoronát és a világosodó eget. Ha Masa visszaalakulása elkezdődik, csak akkor kapom felé a fejemet, hogy minden rendben van-e. Ha igen, akkor fel is ülök gyorsan, és oda dobom neki a ruháit. - Hát szia. Mosolygok rá, egyelőre még nem nagyon akarom faggatni, mert hát ki tudja, mennyire kába, milyen állapotban van, fáj-e valamije... Inkább csak felállok, felveszem a nadrágomat, és odasétálok hozzá és ha kell, segítek neki öltözni.
A fával való találkozás nem állítja meg a kölyköt. Igaz kicsit várni kell rá, de végül ismét feltápászkodik és már folytatódhat is a játék. Minden sikerélményével növekszik az önbizalma és még nagyobb kedvet kap ahhoz, hogy folytassák ezt a kergetősdit. Én talán kilenc-tíz éves koromban játszottam ilyet utoljára. Már kinőttem belőle, de úgy tűnik a farkasoknál még a felnőttekben is megvan ez a gyerekes játszadozás. James újabb „leteperésére” a kölyök először nyüszíteni kezd, majd mikor felfogja, hogy ez most nem ugyan az, mint a múltkori eset a farkát hevesen kezdi el csóválni, majd megpróbálja kiszabadítani magát. Ahogy ismét talpra áll elkezdi nyalogatni James pofáját, ezzel is kifejezve felé a szeretetét. Remélem azért ezt James nem érti félre és nem gondolja, hogy én vagyok az aki ennyire ragaszkodik hozzá.
A kölyök nehezen fárad el. Igazi buzgómócsing, tele energiával. Biztosan titokban több duracell nyuszit is megevett, ezért bírja ilyen jól. Felismeri azt a helyet, ahonnan elindultunk és ismét nagy ugrándozásba kezd bele. Nem tudom, hogy hány óra is telhetett el azóta, hogy átváltoztam, de fura, hogy az elején még botladozott a bundás, most meg már túl vagyunk egy sikeres vadászaton is. Büszkének kellene lennem rá? Tudom a választ, de még nem tudom elfogadni. Egyelőre legyen neki elég az, hogy James, a teremtője büszke rá. A visszaváltozás csak akkor indul meg, miután James visszanyerte emberi alakját. Ahogy az elején is most is nagy fájdalommal jár, viszont most teljesen az ellenkezője történik. Először a farkas vonyítása tölti be az erdőt, végül percekkel később már az én hangom hallatszódik. A visszaváltozás végére egész emberi alakomban a földön fekszem el összekuporodva. Még mindig érzem a fájdalmat, de már nem olyan erősen, mint korábban. Teljesen kimerültem és legszívesebben meg sem moccannék. James köszönésére kinyitom a szemeim. Ahogy megpillantom őt elvörösödöm. Az kevésbé zavar, hogy ő pucér. A pirulásom inkább az én meztelenségemre szól. Miközben ő felhúzza a nadrágját felülök, de lábaimat felhúzom, majd térdeimet átölelve rejtem el testemet, amennyire csak tudom. A közeledése csak még jobban zavarba hozz. Nem kell nekem segítség. Menni fog egyedül is, de amíg néznek biztos, hogy nem. -James!-Felpillantok a szemeibe. Már a tekintetemből tudni lehet, hogy mit is szeretnék kérni tőle, de végül csak kinyögöm. -Elfordulnál kérlek?-Tudom, hogy náluk ez megszokott és őket már nem zavarja ez a pucérság, de én sosem szerettem „idegenek” előtt meztelenkedni. Ilyen téren mindig is szégyenlős voltam. Ha elfordul kezembe veszem a ruháimat és gyorsan fel is öltözöm a pirulásom meg szép lassan el is múlik. -Készen vagyok!-Szólok Jamesnek, majd leülök az egyik fa tövébe kissé magamba zuhanva.
Ejjmár... Hát úgy nézek én ki, mint aki vissza akar élni a helyzettel? Dehogy is. Azt már rég megtehettem volna, ha ehhez füllik a fogam. Érzem Masa zavarát, és talán hiba volt közelednem felé, fogalmam sincs. Amikor megkér, hogy forduljak el, megteszem, de közben persze kiszalad egy sóhaj a számon. Oké, nekem kell toleránsnak lennem vele, mert végül is, ez volt az első teliholdja, meg minden. Szóval elfordulok, kémlelem a fákat és az eget, amíg a töpörtyű magára húzza a ruhákat. Aztán szól, hogy elkészült, én pedig azért még várok néhány pillanatot, mielőtt lassan megfordulok. A tekintetemmel őt keresem, és látom, hogy egy fa tövében keresett magának menedéket. Basszus, de furcsa. Az elmúlt órákban olyan jól elvoltunk a farkasával, most meg... Tiszta antiszociális lett, és szerintem még össze is rezzenne, ha odabújnék hozzá. Csípőre teszem a kezem, és úgy sétálok oda hozzá. Megállok előtte, nem ülök le. Csak figyelem, és érzem, hogy mintha kicsit maga alatt lenne, kedvtelen, vagy tudom is én, pontosan mi. Én meg csalódott vagyok, mert azt hittem, hogy majd jobb lesz most egy kicsit. Hát nem. Egyáltalán nem. - Mi a baj, pöttöm? Igyekszem szeretettel fordulni felé, és Eska erejével leplezni még a hangomban is azt a kevés csalódottságot, amit érzek. Fogalmam sincs, mit mondjak vagy kérdezzek ezen kívül. - Menjünk közben, vagy maradnál még? Ha szeretne beszélni, szívesen meghallgatom. Talán ezzel én is közelebb kerülnék ahhoz, hogy megértsem, mi zajlik benne. Csak egyelőre azt nem tudom, hogy még 1-2 órát itt fogunk dekkolni vagy esetleg hajlandó hazajönni velem. Mert ugye... Haza akar?
A közeledésére nem, de a pöttöm hallatán már felemelem a tekintetem egy aprócska mosollyal együtt. Igaz furcsa ez a becenév és lehet, hogy más esetben kiborulnék e miatt, de most aranyosnak találom és tetszik, de ezt le is olvashatja az arcomról. Pár könny szökött ki a szemeimből, amiket gyorsan le is törlök. Nem akartam csalódást okozni Jamesnek. Ő mindent megtett és sokkal tartozom neki nagyon is, de nekem még nem sikerült ilyen gyorsan megbarátkoznom ezzel a helyzettel.
-Azt hiszem jobb lenne menni!-Nem is várok többet felpattanok a földről, majd ha minden igaz el is indulok James mellett. Leginkább csak őt követem, nem tudom pontosan, hogy merre is vagyunk és bevallom őszintén nem is nagyon érdekel. Elfáradtam és most lusta vagyok bármire is, ami a farkassal kapcsolatos.
Egy hosszabb csönd után azért végül csak ráveszem magam, hogy válaszoljak a kérdésére. Úgy is megtudná egy idő után, vagy megérezné, így talán jobb őszintének lenni vele, ami akár még erősítheti is a kapcsolatunkat.
-Tudod...Amíg nem változtam át és nem éltem át mind ezt legbelül még élt bennem egy kis reménysugár, hogy mind ez nem igaz és csak egy nagy félreértés, vagy csak álom az egész...De most, hogy így megtörtént a bundás kiengedése, az a kis reménysugár elaludt és már csak a valóság maradt. Ez nem álom, ez valóban megtörtént és most már így is marad. Azt hiszem most fogtam csak fel úgy igazán, hogy mi is történt velem!...De ne vedd magadra...Néha lassan reagálom le a dolgokat és csak később bukok ki! Te mindent megtettél és meglátod majd meg lesz az eredménye, csak még kérnék egy kis időt, hogy az emberi énem is annyira boldog legyen majd, mint az a kölyök odabent.-Nem tudom, hogy miért, de egy hirtelen jött ötlettől vezérelve egy cuppanos puszit nyomok James arcára. Lehet, hogy ezzel akartam megköszönni azt a sok segítséget, amit szavakban még nem tudnák meghálálni neki.
Attól, hogy nem teszem szóvá, még pontosan tudom, hogy sír. Leplezheti, ahogy akarja, de ettől függetlenül érzem, látom és tudom, hiszen most már az én vérem. És nekem is egészen megdöbbentő, hogy apránként milyen felfedezésekkel jár, ha az embernek kölyke van. Félig oldalra hajtom a fejemet, aztán egy szelíd mosollyal nyújtok kezet neki, hogy segítsek talpra állítani. Többet nem kérdezek, bízom abban, hogy ha elérkezettnek látja az időt, majd megnyílik nekem. Addig pedig kibírom. Nem fogok belőle kikényszeríteni semmit csak azért, mert a kölyköm és mert megtehetem. Szóval csak felveszem a földről az ott felejtett táskát, amiben az asok felszerelés lapult. Még mielőtt hetykén a vállamra dobom, előveszek belőle egy üveg vizet, megkínálom Masát, majd én is iszom belőle egy keveset. Aztán indulhatunk vissza.
Nem kell figyelnem, hogy merre megyünk. A tudatom legmélyén úgy működik a farkas érzéke, mint a légzés vagy a pislogás. Egyáltalán nem szükséges koncentrálnom, vagy figyelnem arra, hogy tudjam, merre kell vezessem a lépteimet, hol vár ránk az otthon. Aztán hirtelen beszélni kezd, én pedig érdeklődő, s talán kissé fáradt kék tekintettel fordítom felé az arcom. Figyelem a mimikáját, a gesztusait, miközben nehezen bár, de mégis kibukik belőle, hogy mi bántja. Miközben egyre csak lépdelünk, én újfent az utat kezdem nézni, és így aztán végképp meglepődöm azon, hogy kapok egy kedves, őszinte, közeledő puszit tőle. Barátságos mosollyal nézek rá megint, amikor már csak az ajkai emlékét őrzöm a borostás arcomon, aztán közelebb lépek hozzá, a bal karomat átdobom a válla felett, és átkarolva viszem tovább a Farkaslak felé. - Köszönöm, hogy elmondtad. Na meg persze, a puszit is. - villantok rá egy szelíd mosolyt - 245 vagyok, én aztán nem rohanok sehova, ne aggódj. De egyet kérek... Ha lehetőséged van rá, próbálj meg némi időt tölteni a többi kölyökkel. Szerintem ti jobban megértitek egymást. Az én tanácsaim csak üres ígéretek. De legalább bizonyíték is arra, hogy meg lehet csinálni, túl lehet élni és jól is lehet élni. Kicsit magam is elkomorodok a témára, és éppen ezért jelzés értékűen szorítom közelebb magamhoz a lány testét, a tüdőmből pedig jól eső sóhajjal szökik ki a hűs, alaszkai levegő. - Van kedved egyik este kiruccanni a belvárosba? Kérdezem meg néhány perc hallgatás után. Óvatosan, ám mégis játékosan teszem fel a kérdést, kíváncsi vagyok, hogy készen áll-e a dologra. Arra, hogy visszatérjen egy kicsit az emberek közé. És ha már elviszem, akkor egészen biztosan megpróbálom úgy alakítani a dolgokat, hogy jól érezze magát, és egy kicsit elfelejtse, hogy mi történt. Hogy meglássa saját magában az embert, aki egyáltalán nem halt meg, nem tűnt el, csak kissé... Háttérbe szorult.
A segítségre kinyújtott kezét természetesen elfogadom, sőt még a vizet is, amiből pofátlanul iszom is és nem is keveset. Legalább ennek tényleg volt értelme elhozni, nem úgy, mint a többi holminak, de igazából ettől csak aranyossá válik a szememben nem bolonddá. Az átkarolás, átölelés, James közelsége most nem csak a farkasomnak tesz jót, de nekem is. Ahogy rám mosolyog én sem tudom megállni azt, hogy ne görbüljön felfelé az ajkam. Be kell már vallanom magamnak, hogy nála jobb mentort nem is kaphattam volna, és ha ez sikerül, akkor majd neki is szóvá kell tennem, hadd tagadjon az a mája, biztosan nem fog neki ártani. Ha meg esetleg mégis csak felrobban, akkor az csak jó dolog, hiszen volt oka megnőni olyan nagyra. -Értem! Megpróbálom, de nem ígérek semmit. Én eléggé nyitott ember vagyok, bár azt hiszem ezt nem kell bemutatnom, szóval szerintem ezzel nem lesz gond, csak aztán a végén nehogy rosszul süljön el és még depressziósabb leszek az egyik kölyöktől, mint amilyen voltam.-A mosolyom csak kiszélesedik, majd a kérdésére egy meglepett arcot vágok. -Ez most ugye nem kérdezted komolyan!?...Én már mióta felébredtem arra várok, hogy elmehessek a városba vásárolni, vásárolni, táncolni, inni, vásárolni, inni....És jah körülbelül ezeket csinálni. Bevallok egy nagy titkot.-Közelebb hajolok hozzá, majd suttogni kezdek. -Én imádok bulizni!-Egy igazi meglepett arcot vágok, majd felnevetek. Nah tessék sikerült kihoznia belőlem az őrültet. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen menni fog neki. -Szóval én már nagyon ki szeretnék mozdulni. Tombolni egyet, új göncöket vásárolni meglátogatni a kedvenc csokiboltomat, mert ha nem tudnád én csokifüggő vagyok. Szóval ha egyszer valami oknál fogva valami kedvességgel meg akarnál lepni a csokival nem nyúlhatsz mellé...-
- Előbb-utóbb muszáj leszel nyitni a többiek felé, szóval akkor már miért ne lehetne előbb? - teszem fel a kérdést, amikor mosolyogni látom. Ez engem is felbátorít kissé, szóval folytatom - Hasonló helyzetben vagytok, szóval szerintem tudjátok majd támogatni egymást. Amikor én voltam kölyök, akkor legalább is eléggé rá voltunk utalva, hogy fogjunk össze. Azt már nem teszem hozzá, hogy mennyire más világ volt akkor, mert... Nem ér ilyenekkel dobálózni, azt hiszem. Nem túl etikus hirtelen visszarepülni századokkal korábbra. Egyik mostani kölyök sem tehet arról, hogy ide született, és ezt nekünk, a "nagy öregeknek" is el kell fogadnunk. Felnevetek, amikor visszakérdez, hogy ugye nem kérdezem komolyan. Hogy a viharba ne kérdezném komolyan! Öröm látni rajta ezt az önfeledt reakciót, de tényleg. Azt hiszem, hogy megtaláltam a legjobb motivációt a számára. Jó vagyok, vagy jó vagyok? Na ugye. - Te jó ég, Masako, nem egy hétre megyünk! - nevetek fel, de csak húzom egy kicsit. Igazán nem akarom elrontani a kedvét - Egy délután. Egye ragya, elmegyek veled vásárolni, de csak hogy lássam, hogy viseled. De akkor már vegyél valami koktélruhát, mert ha minden patent, akkor megmutathatod, mennyire szeretsz inni. Én is kezdek lassan berozsdásodni, szóval nekem se árt, ha nem veszek el a munkában. Utoljára Darrennel voltam bulizni, és basszus, az már olyan, mintha egy évszázada lett volna. Na meg persze az is érdekel, hogy hogyan bulizik a kölyköm, ha már egyszer ilyen lókötő apja van, valahogy össze kell szoknunk. - Lövésem sem volt, hogy csokifüggő vagy. Akarsz róla beszélni? Ja, ha nem mondtam volna, egyébként pszichológus vagyok. Bököm oldalba kissé, aztán vele nevetek én is. Lassan pedig már kezd kirajzolódni a távolba a Farkaslak épülete is. Egész jó estét csináltunk magunknak nem? Beleszimatolok a levegőbe, érzem, hogy a falka tagjai közül néhányan nem is olyan rég értek vissza, frissek még a nyomaik. És ez az egész... Egy kölyökkel az oldalamon... Szinte idegesítően idillinek tűnik. - Na... Aki később ér be, az csinál holnap reggelit. Szólalok meg hirtelen, aztán belecsípek Masa oldalába, és könnyed kocogásba kezdek a Farkaslak felé. Nem vagyok normális, hát így is lóg a belem, meg nyilván a gyereknek is. De nem baj, haljunk csak meg együtt végkimerültségben itt, a Telihold alatt, reggeli nélkül, de legalább együtt és röhögve.
//Köszönöm a játékot és gratulálok az Első Holdadhoz, töpörtyű <333 //
-James oké, majd megpróbálok barátkozni velük. Teljesen igazad van abban, hogy ő velük talán jobban megértjük egymást, vagy jobban tudnak motiválni, ha látom, hogy milyen jól fejlődnek.-Remélem nyitottak is lesznek a közeledésemre. Semmi kedvem sincs hisztis kölykökkel találkozni. -Oh ne félts engem! A koktélruhák a gyengéim, már most is van egy rakat, de igen azt hiszem megérdemlek egy újat. Mellesleg meg nem akarlak kínozni...Vaaagy neked is nézünk majd valami menő szerelést. Bőrdzseki, egy vagány ing...Tudod én nagyon is értek a ruhákhoz!!-Divattervezőként elég ügyesen ki tudom választani a megfelelő ruhákat. Látom, hogy hogyan öltözködik James, ami bőven elég ahhoz, hogy tudjam milyen a stílusa. És ez még legalább neki is segítség lenne. Tudtommal a férfiak utálnak válogatni, vásárolgatni. Majd én körbefutok a boltban és csak azt kell felpróbálnia, amit a kezébe nyomok. Tökéletes párosítás. -Már alig várom azt a délutánt!-Mondom lelkesen. Kissé úgy érzem magam, mintha az első bálomra készülődnék fel, pedig már jó sok bulit végigtáncoltam, ittam, de igaz ez a hosszú kiesés nem segített. -Tudom, hogy az vagy! És miért akarnék beszélni róla? A csoki nagyon is jó dolog...Boldogsághormonokat termel vagy mi...Amúgy meg szerencsére azért tudok megálljt parancsolni magamnak, ami azért meglátszódik rajtam-Mutatok végig a testemen. Ha egyfolytában csak csokit ennék nem hinném, hogy ilyen gebe maradnék. -Megspórolok neked egy kis kocogást. Majd én megcsinálom a reggelit. Inkább az, mint hogy én most futni kezdjek! Nem őrültem meg James!-Ismét kiszélesedik mosolyom. Már jóval kellemesebb a hangulatom és szinte el is felejtettem azt a több órás farkas létet. Nem lesznek itt gondok kettőnk között, ha már most ilyen jól megvagyunk egymás mellett.
//Én is nagyon szépen köszönöm! Nagyon, de nagyon élveztem! :<3://ű
Az úgy kezdődött, hogy kibéreltem egy garázst az újdonsült motoromnak. Az egyik alkalommal,amikor nem indult az a szerencsétlen, és rajta ugrálva kellett beizzítsam, megrepedt a garázs alja. Szerencsétlen motor első kereke konkrétan besüllyedt a föld alá, én meg nem győztem szidni még a meg sem született anyját (igen, azt) annak, aki ezt az egész szart kiépítette. Miután sikeresen kirángattam a járművet és meggyőződtem róla, hogy csak mocskos lett, szemügyre vettem a mélyedést, és kissé meglepődve vettem tudomásul, hogy gyerekek, járat van a garázs alatt. Egészen felrémlettek bennem azok az évek, amikor még tizen-egynehány éves korunkban mindenhova be-fel-átmásztunk, Atyánk meg csipkésre verte a pofánkat, mikor mocskosan és büdösen hazamentünk, utána pedig mosakodás címszóval egyesével lökött minket a saját piszkunkat gyűjtő mederbe. Szeretlek, Apa. Nekem sem kell több, kiszélesítem a járatot és bezuhanok, és baromira örülök, hogy tudok esni, mert nem volt túl közel a következő, szilárd talaj. Valamivel arrébb kiszúrok egy létrát is. Szóval használják, pazar. Ráadásul olyan szinten büdös van, hogy itt essen le a bal herém, farkasok grasszálnak errefelé. Fegyverek megvannak, pajzs fent van, induljunk neki. Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi időbe telt, míg érzékelni kezdtem valamiféle természetes fényt és némileg tisztább levegőt. Az utolsó 1 km-t a legnagyobb bánatomra csak farkasalakban voltam képes megtenni, mert két láb ehhez a terephez eléggé kevés. Vissza is sétáltam, ledobtam a ruhákat, a számba fogtam őket, aztán irány kifelé. Finoman, hangtalan léptekkel közeledem a járat szájához, óvatosan kikémlelve, és amint sikerül meggyőződnöm arról, hogy tiszta a terep, kipattanok és rögvest vissza is változok emberré. Csípőre tett kézzel szaglászom körbe - itt bizony keményen körbe van hugyozva a terep. Hogy ezt a későbbiekben mennyire fogom megbánni, azt nem tudom, de egyelőre el kell nyomni ezt a kurva sok tesztoszteront. Lehajolok a ruhakupacomhoz és a nadrágom egyik zsebéből kiveszem a cigimet, és rágyújtok, közben pedig éles szemmel kémlelem a környéket, mert olyan kibaszott szép itt anyaszült meztelenül bagózni a természet lágy ölén. Már tényleg csak a naplemente, és pár kibelezett tetem hiányzik.
Én szerettem erre hazajárni… volt valami kellemesen borzongató a föld alatti alagutakban, aztán ha valahol „véletlenül” ott hagyom a kocsimat, mert előző este mondjuk beszédültem valami bokorba, vagy épp ágyba, akkor erre kóválygok némileg ködös elmével. Mondjuk, most egyikről sem volt szó, csak éppen túl sok időt töltöttem az irodámban, ami nálam már bőven elég ahhoz, hogy köszi, de a nap folyamán nem kérek már olyasmiből, mint mondjuk egy fémszerkezet. Inkább bejáratom a lábaimat, nehogy még a végén tényleg tolókocsiba kelljen engem tologatni egyesek nagy örömére. Ha-ha. Így eshet meg, hogy immár a hegyek környéki talajt koptatom, meztelen talpaim bele-belesimulnak a puha avarba, egészen hamar átjárja őket a meleg. Na, van ám rajtam ruha, csak a cipőim vannak a kicsi kacsómban, elvégre, fog a halál itt balerinába balettozni, nem ettem meszet. Egyébként is, szeretem, ha kicsit közvetlenebb a kapcsolatom az anyatermészettel. A kosztümnadrágom aljától már felsírnának bármelyik tisztítóban, de úgyis a legközelebbi kukában fog landolni, úgyhogy nem érdekel. A hozzá tartozó kabát a karomon átvetve pihen, de elég erősen gondolkodom a dolgon, hogy mi az isten haragjáért hoztam magammal egyáltalán. Mindegy. A fehér, visszafogottan áttetsző blúzom legalább ujjatlan, így nem tapad rendkívül idegesítő módon a karomra. A pajzsom egyelőre nincs felhúzva, jobb szeretem tudni, hogy kószál-e erre valaki, akinek nem kellene, vagy éppen melyik kis pajtásom ólálkodik a környéken. Egyelőre semmit sem érzek, bár ez sosem jelent garanciát, lévén én is tudok úgy tenni, mintha az égvilágon semmiben sem különböznék egy embertől. Amikor előbukkanok a fák közül, egyenest szemközt a tárnalejárattal, mondhatni a meztelen valósággal találom magam szemben. Van az a helyzet, amikor még én is megtorpanok egy pillanatra, de nem tart sokáig, már indulok is tovább, egyenest az ürge felé, miközben próbálom felmérni metafizikailag, de fenn van a pajzsa. Jó eséllyel át tudnám törni, de nem szándékozom erre pazarolni az energiáimat, inkább felhúzom a sajátomat is. Abban történetesen így is épp elég biztos vagyok a jelenlegi állapotát illetően, hogy farkas, és hogy nem közénk tartozik. Ennyi nekem bőven elég. -Hát te meg mi az anyám ideges úr istenit keresel itt? – Szívbaj nélkül hordoztam végig rajta a tekintetemet, cseppet sem akadva le ama tényen, hogy ruhát azt nem visel. Még fel is vontam a szemöldököm, mert hát, tulajdonképpen meglehetősen szórakoztatónak ítéltem a helyzetet. - Bár, lehet, inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy mi a faszt? Közben a cipőm, a kabátom és a táskám a földön landol, könnyen lehet, hogy mindkét kezemre szükségem lesz, vagy épp átváltoznom szükséges. Nem szerettük a hívatlan látogatókat, és meglehetősen nyugtalanító volt, hogy vélhetőleg épp a tárnákból jött fel. Azt mondjuk úgy tűnik, nem észlelte, hogy merre kell feljutni hozzánk, úgyhogy nem viselkedek úgy, mint akinek viszketőport szórtak a gatyájába, még a végén túl egyértelmű lenne, hogy nem csak a városból tudunk könnyebben idejönni, hanem más célja is van az alagutaknak.
Ahogy nagyon költőien bagózok és nézelődök, hirtelen kapja el a tekintetem egy baszott magas, baszott szőke, baszatlannak tűnő nőstény. Mert hát tényleg, ki a retek akarna felém közeledni, amikor teljesen pucér vagyok? Sétáljunk önként a cukros bácsi tízcentis karmai közé, mi? Meg a lófaszt. Nem zavartatom magam különösebben, még csak egy figyelmeztető gurgulázás se hagyja el a gégémet. Csak pöfékelek, a nőstény köszöntése azonban... Hogyazamiezakurvaélet?! Sosem hittem a filmes pillanatokban, de ha egyszer valaha filmre vinnék azt a napot, amikor én szerelmes leszek, a megismerkedés jelenete biztos így lenne megírva. Megjön a csaj, jól odabasz egy köszönést, és már dobálja is le a cuccait. Öccccsém! - Ebből a tempóból ítélve te már meg is találtad azt a bizonyos faszt. Utalok a füsttől fojtott, érces hangon arra, hogy már dobálja le a táskát meg a kabátot (a cipő nem érdekel), és a cigit tartó kezemmel még felé is bökök. A farkasom egy másik dimenzióban ugyan olyan sunyi érdeklődéssel kezd fel-alá járkálni, ahogyan én, le sem véve a tekintetünket a nőstényről. Tapogatom, próbálkozom, ismerkednék vele, de talán túl nagy erőfeszítés volna átverekednem magam a pajzsán. Ami csak egyet jelenthet. - Hjaj, elnézést, nem tudtam, hogy errefelé van a nyugdíjas klub. Itt se vagyok... Csak tudnám, hogy passzírozzátok át a sok tolókocsit ezeken a szűk járatokon.... Ördögi vigyorral mosolyodom el, beleszívva még egy utolsót a cigibe, a csikket pedig a nő meztelen lábai elé pöccintem, aztán röviden felnyerítek. Az alkaromat egy szippantás kíséretében húzom végig az orrom alatt, aztán köpök egyet. - Na mi kéne csillagvirág? Ha tudni akarod, történetesen egy kétezer dodós motort baszott szét ez a vájat, amikor beomlott alatta. 'Szal perpill keresem azt a vadbarmot, akin leverhetem a zsét. Tájékoztatom féligazság jelleggel, mert bár a motornak semmi baja nem lett, valóban beszakadt alatta a föld, és valóban megnézném, hogy mégis ki a picsa építtette ki ezt az alagútrendszert. Minden esetre masszívan próbálkozom, és nem akarom hagyni, hogy megízlelje a féligazság epeízű aromáját. - A többi meg nem a te dolgod nyanya, 'szal húzz a picsába, mindjárt csengetnek bingóra. Elfordulok tőle, és visszasétálok a ruháim mellé. Nem akarom neki megadni a hátba támadás lehetőségét, úgyhogy legfeljebb akkor hajolok le a trikómért, ha látom, hogy nem fog egyből nekem ugrani.
//Bocsánat a hossz miatt, de az elkövetkező időkben inkább a többször kevesebb elvét próbálom követni, hogy ne álljon minden játékom ennyire :///
- Hát, nem állítom, hogy nem kellett nagyon keresnem. Jegyzem meg szenvtelenül, mert hát, a farka mérete történetesen nem érdekel, de ha már ő így, hát nem maradhat viszonzatlanul a dolog. Az első reakciójából ítélve mondjuk holt biztos, hogy kurvára leszarja mások véleményét, de hát, max üdvözlöm a klubban. A fehér vadállatom odabenn egyértelműen nem üdvözli szívesen az idegent a területünkön, ő nem kíváncsi, hanem ugrásra kész. Az energiáim forrón lengik körbe, és ajkaimra mondhatni vészjósló vigyor kúszik, a pajzsa nem lenne olyan nagy falat, bár abban nem vagyok biztos, hogy fizikailag mennyire lenne az. Ez persze engem általában nem akadályoz, valahogy meg kell dögleni, nem? - Tudod, összehajtható, igazán nem nagy ördöngösség. Vonok vállat, tökre hidegen hagy, hogy még egy marha akadt, aki tolókocsis vén nyuggernek néz. Lepillantok a cigire, és elégedetten mordulok fel, mikor arra gondolok, hogy az égő végét az undok, sunyi szemébe nyomom, hogy ordítson csak, úgyse hallja senki. Jelenleg azonban nem teszek mást, csak rátaposok, és szétpasszírozom a talpammal, mert hát, az erdőtűz még akkor sem poén, ha egyébként pofán vágnék valakit eme rendkívül illetlen gesztusért. Jaj, hát tulajdonképpen még élvezem is, hogy nem egy nyájas balfék akadt az utamba, azok nem szórakoztatnak. - Micsoda férfi… Jegyzem meg, nyilván nem akkora barom, hogy ne vegye az iróniát, bááár… franc tudja. A csillagvirágra megrándul a szám széle, de arra nem vesztegetem az energiáimat, hogy kijavítsam, mert az ilyenek sajna hamar levágják, hogy felbasznak vele, és csak azért sem hagyják abba. - Szerintem inkább a járatot baszta szét a motorod. Jegyzem meg egyszerűen, lévén, csupán nézőpont kérdése volt a dolog, a járgánya meg hullára hidegen hagyott. Majd vesz egy másikat. Meglehetősen szántam azokat, akiknek az anyagi javak még ennyit számítottak. - Te már csak tudod, alkalomadtán majd megtaníthatnál bingózni, még egy kerekesszéket is kölcsönadok. Úgy az igazi, nemde? Jegyzem meg, majd engedem, hogy a farkasom még feljebb kússzon, mérlegelek, de nem, nem érdekel, mi bajom lehet, kurvára leszarom, és most nincs kedvem szépen kérni, hogy takarodjon a jó büdös francba, mert tilosban jár. - Akinek el kell húznia a picsába, az te vagy, haver. Szóval leszel szíves eltakarodni innen. És egy jó tanács… ha nem akarsz közröhej tárgya lenni, vedd fel a gatyád. Nem tápláltam illúziókat a felől, hogy tényleg lelép, úgyhogy már nyúltam is a gombjaim felé, és kezdtem kioldani őket, s még véletlenül sem azért, mert történetesen egy ideje valóban baszatlan nőstény volnék, hanem mert bizony, egy kis vérfürdőt élveztem volna, és készpénznek vettem, hogy az ő vérmérséklete sem engedi meg, hogy csak úgy elsétáljon.
Hitetlenül ciccenek fel a megjegyzésére. Igazából sok éves tapasztalat, hogy tökéletesen mindegy, mekkora brét tolsz egy nő arcába, ő akkor is szívatni fog azzal, hogy történetesen nem is találja még, még akkor sem, ha valóban kinyomod vele a szemét. Ajánlhatnék a korára való tekintettel egy szemüveget, de inkább nem sértem meg, mert a végén még agyvérzést kap nekem. - Össze, mi? Fasza, látom origami tanfolyamot is szerveznek nektek, tök jó, hogy így törődnek errefelé a félhullákkal. Vonok vállat, majd eldobom a csikket. Fogalmam sincs, mi a szart morog, lehet, hogy amúgy gégemetszése volt, és nem regenerálódott rendesen. - Hja, igyekszik az ember. Értem ám az iróniát, sokszor használom is, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem, ha mások basszák ki vele a szememet. De tényleg. Mindazonáltal valahol a szívem mélyén rohadtul csípem, hogy ez a szuka annyira... Fogalmazzunk úgy, hogy ha hagynánk időt egymásnak (amit nem fogunk), biztosan több pontban is hasonlítanánk egymásra, mint azt bármelyikünk is képes lenne minden szó nélkül elviselni. A járatos megjegyzésére rekedten felnevetek. - Na ne legyél már ennyire durcás, még a végén felidegesíted magad, és aztán magyarázkodhatok, hogy nem én öltelek meg. Sajna. A bingós megjegyzése gazából annyira szar volt, hogy rendezni sem lehetett volna szánalmasabbat. Mint az oviban. Szívesen visszakérdeznék, hogy valóban ennyire tellett-e, mert hát az eddigiek alapján szinte biztos voltam abban, hogy a nőben sokkal több a potenciál, mint az átlagos egyénekben, akiket puncival áldott meg a Jóisten. Az egyetlen dolog, amiért befogom a pofámat, az az, hogy a nőstény döge egyre intenzívebben kezdi el piszkálni a felszínt, amitől egyrészt viszketni kezd a hátam, másrészt meg nem tudom... Mondtam már, hogy nem viselem jól, ha fenyegetnek? Az meg aztán végképp nem érdekel, ha megint a farkamat veszi elő. Tényleg beszédes, hogy ennyire nem száll le a témáról és képtelen másba kapaszkodni, csak ebbe. - Feldughatod magadnak a jó tanácsaidat, maradjunk ennyiben. Komolyan, a franc essen ebbe a domináns "takarodj a területemről" dumába, de legalább egy percig sem titkolja, hogy jó helyre tévedtem. Na de álljunk csak meg... Elkezd kigombolkozni. És én már csak azért sem teszek vagy mondok semmit, mert mindenféleképpen meg akarom várni, amíg legalább egy cickót villant. Úgyse láttam még nyuggercsöcsöket, aztán tudja ég, talán kellemesen fogok csalódni. A pofámra széles vigyor kúszik, és csípőre tett kézzel figyelem a vetkőzős mutatványt. - Mégis miért jó neked, ha megalázlak, hm? Kérdezem szinte sajnálkozva, ugyanis teljesen biztos vagyok abban, hogy a menet vége ez lenne. De ha ezt akarja... Mivel nem ugrott nekem egyből, én pedig a trikómért hajoltam, hát a markomba is fogom, hogy úgy tűnhessen, felöltözök és igyekszem békésen állni a mocskolódásait. Azonban egy "farkashoz méltóan" sebes mozdulattal rántom ki az egyik fegyveremet a nadrágomra erősített pisztolytáskából. Tudom, hogy kettőt hordok, de tök ciki lenne dupla sorozattal leteríteni egy ilyen idős hölgyet. Nem teketóriázom, igyekszem felmérni, hogy eddig merre mozdulhatott el és hogyan, majd az évek tapasztalatát bevetve próbálok meg felé célozni és eltalálni az egyik térdkalácsát, ha mást nem, akkor legalább a lábát. És ha van lehetőségem, akkor azért még hozzáteszem. - Most még hazamehetsz, de ha még két percig itt basztatsz, én foglak darabokban felcipelni a falkád elé. Ne mondja nekem, hogy nem szóltam... Bárhogy is legyen, addig nem változom át, amíg nem szükséges. Az én tarka-barka-barna dögömmel kimondottan utáljuk a vérfarkasos allűröket, amit lehet, azt puszta kézzel és ezüsttölténnyel oldunk meg. Amit pedig így nem lehet... Nos, azért általában vásárra visszük a bőrünket, és adott esetben beledöglünk, amennyiben aktiválódik a vérvonalunk sajátossága. Utóbbi esetben legalább elmondhatjuk, hogy nem csak mi indultunk el a Pokolba, egyből lerántottunk magunkkal valami társaságot is.
- Jah, mert még előbb elvisz a szívroham. Húzom el a szám, és csak megcsóválom a fejem, kurvára csípi a szemem ez a faszkalap, és nem azért, mert rossz helyen van, azt tulajdonképpen leszarom, az sokkal jobban zavar, hogy vélhetőleg van olyan erős, hogy ne kelljen beszarnia tőlem. Na ez az, amihez nem vagyok hozzászokva, és nem is nagyon szeretnék belőle rendszert csinálni. - Nagy ötlet. Kacsintok pofátlanul, és bár nem vagyok éppen biztos benne, hogy az én javamra billenne a mérleg, ha összeugranánk, attól még a magabiztosságom töretlen. Felkacagok a kérdésére, lágyan csóválva meg a fejem, sok mindent láttam már én életem során, kaptam eleget bőven, és osztottam ki épp elég sebet, hogy ne érdekeljen az ilyesmi. Megalázni? Mégis mivel? Hogy megtép és hagy tovább élni? Üdv a klubban drágaságom. - Ki mondta, hogy nem csípem az ilyesmit? Nyalom meg ajkaim szegletét, bár nem voltam éppen a legjobb a megalázkodás szerepkörében, de van az úgy, hogy egy lánynak nincs más választása. Haha. Lánynak. Szóval, inkább a szadista vonalat képviseltem, de néha azért jót tett csöppet sem patyolat tiszta lelkemnek, ha kaptam némi megregulázást. Finoman fogalmazva. Ja, hát nyugger csöcsök azok nincsenek, asszem erre mondják, hogy jól tartom magam, vagy valami ilyesmi. Kurva jól nézek ki ugyanis, de nem óhajtom megvárni, míg ezt ő is felméri, dobom le a többi textilt is, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem látom a fegyvert. Akkor nemes egyszerűséggel kirobban belőlem az addig visszatartott jeges tekintetű fenevadam, fehér bundája hamar kiteljesedik, én pedig nem is szarozom, mert nincs értelme, nem fogom megvárni, míg csak úgy kilyuggatja a bundám, vetődök is felé. Hallom azt a tetves pisztolyt eldördülni, és ezzel egy időben csapok le a mentális pajzsára, késként szelve bejárást a beteg elméje felé, már-már ismerős érzéssel üdvözölve, elvégre, nálam is elmentek otthonról többnyire. Valószínűleg tapasztalt már ilyesmit, így nem fogja módosítani a golyó irányát a dolog, viszont én, mint akinek tökéletesen elmentek otthonról, nagyjából bele is rohanok a golyóba, csak épp a lendületem erejét is hozzáadva jó eséllyel nem marad bennem az ezüst, hanem valahol kiutat is talál. Ennek ellenére megbicsaklom, ahogy a jobb vállrészen megérzem a becsapódást, de nagyjából ennyit is foglalkozom vele. Persze, kibaszottul fáj, és még fogok ordítani miatta, de most az adrenalin tombol bennem. ~Komolyan? Fegyverrel, te faszkalap? Legalább adj annyi tiszteletet egy idős hölgynek, hogy a saját mancsoddal vered el.~ Vágtam a tudatába, miközben vélhetőleg sikerült elérnem, bár, az lehetséges, hogy nem csupán egyetlen golyó árán, de hát, amíg én nem osztok ki eleget neki, addig úgysem vagyok hajlandó megadni magam a fájdalomnak. Egy valamit azonban kénytelen voltam kiszúrni… A büdös kurva életbe… hát ezért hazudtolom meg a bagzó macskákat a napokban, néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy még bizony működne a dolgok odabenn, még ha gyereket szülni képtelen is vagyok. Ám attól még a biológiai folyamatok nem álltak le, és minden elcseszett hónapban integet nekem a kibaszott Mikulás, hogy még a szokásosnál is elviselhetetlenebb büdös kurva legyek. Most meg még rosszabb a helyzet, hiszen való igaz, hogy némileg elhanyagoltam újabban odalenn a bozótost. A farkasomból két dolog süt, de olyan erővel, hogy az bárkit pofán vágna, aki a közelében tartózkodik. Egyrészt vért akar, húst tépni, fájdalmat okozni és talán érezni is, másrészt pedig engedelmeskedni a benne tomboló ösztönöknek, és megkísérelni az utódnemzést, noha ez addig még soha nem sikerült. Ennek ellenére képtelen kitépni magából a késztetést rá. ~Na, gyere csak elő kicsi bundás…~ Igen, talán elégedetten búgom az elméjébe a dolgot, mert őszintén, ember legyen a talpán, aki képes visszatartani magában a farkast egy tüzelő szuka közelében…
Gyanítom, hogy ez a hosszú lábú, vén szuka valahol a klimax határán egyensúlyozhat, már ami a megnyilvánulásait illeti. Elsőként ugyebár elküld a halál faszára és igyekszik megfélemlíteni, hogy márpedig takarodjak a területükről, aztán meg nyaldossa a száját és csábosan utalgat arra, hogy talán élvezné a megaláztatást. Minden esetre hitetlenkedve ciccenek fel, amikor befejezi a nyelvmutatványát és természetesen nem állom meg megjegyzés nélkül. - Ráz az áram, epilepsziás rohamod van, vagy csak egyszerűen tényleg egy begerjedt szuka látszatát akarod velem elhitetni? Egyébként meg senki nem mondta, hogy nem élvezi az ilyesmit, de rohadtul nem azért vagyok itt, hogy bármiféle módon kielégítsem, igazából még megszadizni sem akartam és most sem akarom. Egyszerűen csak hagyjon a picsába békén és ennyi. És ezt próbálom nyomatékosítani akkor is, amikor a fegyverért nyúlok és igyekszem meghúzni a ravaszt. A nőstény szörnyetege kirobban, az energiái pedig olyan erőteljesen vágnak pofán, hogyha nem lennék hozzászokva a közelharchoz, talán még hátra is lépnék csak úgy, mert megszédülnék. De így marad a célzás és a lövés, nekem tökéletesen mindegy, hogy milyen alakjában csinálok belőle csipketerítőt. Ahogy a fegyver visszhangot ver a fák között, úgy robban be a pajzsom mögé a büdös döge. A tarka bundás farkas a fajét rázva hörög, a nyála gyakorlatilag tökéletesen összefröcsköli az egész belső világomat. Karmaival kapaszkodik meg önnön húsomba, hogy az ellenállását megpróbálja biztosítani, mert hát azért ennyire nem szeretné könnyen adni magát. Miközben a nőstény adrenalinbombájának bűze tölti fel az orromat, feladom a mentális küzdelmet. Ledobom a pajzsom a picsába, nyilvánvalóvá téve számára a koromat, az erőmet és a vérvonalamat is, bár eddig tízből tíz amcsi bundás kurvára semmit nem tudott kezdeni vele, mert errefelé nem divat Főnixnek lenni. De nem baj, így legalább rohadtul nem azt kapják, amire számítanak. A megjegyzésére még vállat se vonok, pedig kedvem lenne őrült módon a fehér farkas arcába röhögni, hogy miféle tiszteletről hadovál itt nekem bárki is, hát hol nem szarom én le. De mindezt kivitelezni nem hiszem, hogy van időm és/vagy alkalmam, úgyhogy válaszul még kétszer húzom meg a ravaszt. - Hagyjuk ezt a tisztelet-becsület dolgot, mert halálra unom magam tőle. Ha sikerül még ennyit közölni vele, akkor meg is teszem és egyáltalán nem érint meg, hogyha esetleg ez őt felbassza. Nekem csak plusz szórakozás, ha felidegesíthetem. Persze közben felém tart, én pedig jó táncos (haha) módjára igyekszem hol oldalazva, hol hátrálva nehezíteni a dolgát, és ha esetleg túl közel jutna, újra rálövök. Bár nem hiszem, hogy érdekli. Megtorpan. Megtorpanok én is, hogy figyeljem az eget, hátha Jézus épp most ereszt le egy tűzlétrát, hogy leslattyogjon és megszállja a fehér nőstényt. Mást nem tudok elképzelni, amiért ilyen hirtelen visszafogná magát. De aztán megérzem a vér szagát. Egy olyanét, amire a farkasom előbb kapja fel a fejét, mint azt én magam tenném. - Most szopatsz?! Te most komolyan a harctér közepére menstruálsz? Hát öcsém, és még rám mondják, hogy igénytelen vagyok. Miközben beszélek, a fegyverrel a kezemben hadonászok és ha van rá lehetőségem, fel-alá kezdek járkálni, mert ez így egyáltalán nem okés. A farkasom pontosan tudja, hogy mire vágyik a nőstény, annyira már mi sem vagyunk fiatalok, hogy ne legyünk képesek szelektálni a vágyak között, és a probléma ott kezdődik, hogy a nőstény jelenlegi igényei baszottul közel esnek ahhoz, amit mi szeretünk csinálni. Érzem, ahogy a testem izmai apró, hullámzó görcsökbe kezdenek és még a csontjaimba is fájdalmasan hasít bele az átváltozás kényszere. E mellé meg persze jön az is, hogy búgó, csalogató gondolatok csendülnek meg a fejemben. - Baszd meg! A rohadt kurva anyádat... Nyögöm a bundás felé, és a maradék emberi eszemmel nem teszek mást, mint amíg csak tudom, huzigálom azt a kibaszott ravaszt, mígnem üresen kattog és kihullik a kezemből. Kurvára pipa vagyok, és ez érződik akkor is, amikor egy csettintésnyi idő alatt alakot váltok és már a pofámat nyalogatva lépdelek a szuka felé. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak a nőstény részéről, de ha tudom, akkor hörögve kezdek el körbe-körbe járkálni körülötte, alkalmanként odakapva, csípve a másik bundáját - nem figyelmeskedve olykor akár egy kisebb cafatot megkísérlek belőle kiszaggatni. A borostyán köd az agyamban feltöltődik a szagokkal és ösztönös gondolatokkal, aminek a következtében már szeretnék a fehér bundás mögé kerülni és a hátára ugrani. Aztán meglátjuk, mennyit kell érte küzdenem.
Hát, van az úgy, hogy a látszat nem csal. Ettől függetlenül megválaszolatlanul marad a kérdés, mert hát, mi a faszt mondjak erre? Alapból is egy elmebeteg némber vagyok, teljesen mellékes, hogy milyen tényezők járulhatnak még hozzá. Sőt, most még kifejezetten élvezem is, hogy semmilyen téren nem kell visszafognom magam, mert nincs a közelemben olyan, aki azért picsogna, hogy jaaaaaj, nem ölünk embereket, legyen inkább mondjuk mókus vagy őzike. Ráadásként nem is kell azzal foglalkoznom, hogy történetesen francos tanácstag volnék, mert a kóbor barmokkal azt csinálunk, amit akarunk. Köszönet érte az égieknek. Jó, közel sem biztos, hogy egyben maradok, de igazság szerint ez már rég nem érdekel, leéltem majdnem öt évszázadot, ez bizony rohadt sok, és néha már rohadtul untam az egészet. Sosem voltam az a típus, aki hideg fejjel átgondolná a tetteit, most sem állt szándékomban megállni tanakodni azon, hogy célszerűbb lenne inkább valahogy kibújni a szituból. Hogy is ne… aztán köphetném le a tükörképemet. A vérem hamar átszínezi világos bundámat, mintegy rám sütve a préda bélyegét, de egyelőre még közel sem vagyok olyan állapotban, hogy elkezdjek a sérülésemmel foglalkozni. Máskor is lőttek már meg, na bumm, különösképpen nem hat meg, max annyiban, hogy természetesen ezüstből volt az a nyomorult golyó. Gusztustalan, aljas féreg az, aki a saját fajtájával szemben így kezeli a dolgokat, de nyilván vannak olyanok, akiknek ez nem okoz erkölcsi dilemmát. Hamarosan mindent tudok róla, amire szükségem lehet, bár sajnálatosan a vérvonala rohadtul ismeretlen számomra, és élek a gyanúval, hogy nem feltétlenül értékelném, ha tudnám, mit takar, de jelenleg ez pont nem érdekel. Kicsit azért talán elkezdhetném félteni a szép kis bundám, de vagyok annyira őrült, hogy ne foglalkoztasson, a korából és az erejéből kifolyólag járhatok nagyon rosszul. Meglehet, Sangilaknak ma nagyon ki kell tennie magáért, hogy eztán ne alulról szagolgassuk az ibolyákat. Az egyik kurva golyó betalál, érzem, ahogy belülről égeti a tagjaimat, és legszívesebben feltépném miatta ennek a fasznak a torkát, és őszintén, ha lehetőségem nyílik rá, meg is fogom tenni. A másik elől hellyel-közel sikerül eltáncolnom, de még így is súrolja a bőröm, a megperzselt bundám szaga csípi az orrom. Csak az őrülteket megszégyenítő kacagásom siklik át az elméjébe, kérlelhetetlenül rágva be magát, mint valami féreg. Az élet bizony tartogat kellemetlen meglepetéseket, és bár én is rühellem a helyzetet, de azt hiszem, kivételesen most jól fog jönni, muszáj kihasználnom azt, hogy szuka vagyok, még ha ez általában rendkívüli módon ingerel is, mert szent meggyőződésem, hogy farokkal kellett volna születnem. A második bekapott golyó után inkább kivárok, hátha a biológia megteszi áldásos hatását, és nem kell több ezüstöt benyalnom, mert ezt bizony egyáltalán nem díjazom, a franc akarja, hogy utána esetleg valami dokiféle bennem nyúlkáljon, hogy kikaparja őket. Magamhoz mérten egész türelmesen várom, hogy mire jut a kialakult helyzettel, és nagyon remélem, hogy tényleg előkerül a kibaszott farkasa, mert százszor inkább tépjen darabjaira egy rátermett hím farkas, minthogy golyók által végezzem be. Igen, igen, azért bizonyos téren vannak ám igényeim. Egészen elégedetten figyelem, ahogy megindul benne a változás, de próbálom leplezni, annyira ne legyen egyértelmű a dolog, még a végén meggondolja itt magát nekem, mint valami szűzlány. Oké, az újabb sorozat elől már van lehetőségem eliszkolni, lévén nem olyan pontos célzások, mint az eddigiek, egészen édes muzsika a füleimnek, amikor üresen kattan a fegyver, azt sajnos nem tudom, hogy van egy másik is, így kis híján a földhöz verem a farom örömömben, hogy több ezüsttel nem csókoltatnak már meg. Dühös vagy szívem? Hát hello, én is, minden nap minden kibaszott percében, ettől vagyok önmagam, ettől robbanok bármikor, ez az intenzív érzés az, amire mindig szükségem van, nélküle már halott lennék, gyenge, és végtelenül unatkoznék. A gondolatok azonban nem szárnyalnak felé, csak figyelem, ahogy közelít, fagyos kék lélektükreimből is süt minden, ami bennem tombol, véres, őrült massza, nem kevés sötétséggel fűszerezve, igen, nem vagyok normális, sosem voltam, ez nem volt benne a pakliban. A kutya nem kérdezte, de sokkal inkább vélem magam vadállatnak, mint embernek, én ezt a formámat szeretem, ezt a sallangoktól, korlátoktól mentes ösztöni lényt. Ilyenkor úgy érzem, szabad vagyok, és hagyom, hogy a korlátolt emberi elme markából kicsússzon a gyeplő, nem hagyva mást hátra, csak a farkas vágyát és vérszomját. Meglehetősen halálos elegy, mégis, nekem tökéletes. Nem, nem hagyom magam, felhúzott ínnyel várom az apró támadásokat, és viszonozom is, olykor az agyaraimmal, olykor a még ép mellső lábammal, az én véremtől már vörös a bundám, és igen, szeretném, mi több, akarom, hogy az övé is csatlakozzon hozzá. Egyértelműen ivarérett szuka benyomását keltem, de ettől még nem vagyok köteles arra érdemtelen hímet a közelembe engedni, ha kivívja magának a jogot, hát rendben, de addig folyjon csak a vér, engem nem zavar, de azért igyekszem a lehető legkevesebbet elpazarolni a sajátomból, már így is gyengébb vagyok. Ám ha a vére már bemocskolta a pofámat, akkor bizony elégedetten nyalom le róla, mert ez az, amit mindig is nagyon imádtam, noha azt, hogy mennyire elborult elmével áldott meg az ég, szinte senki sem tudja rólam.
Nem vagyok én olyan kibaszottul szőrszálhasogató, hogy elkezdjek azon filózni, hogy ez a nőstény mennyire őrült. Szeretem az őrültséget, bár magam nem tartom annak, mégis, az indulatok féktelen áradata és az öntörvényűség, a legyőzhetetlenség érzete, a csattogó fogak és a festékként fröcskölő vér az, ami vonzz. Minden olyan tett és megmozdulás, ahol nem kell mérlegelni semmit, ahol szabad lehetek és azt csinálok, amit akarok. Az a szerencsém, hogy nem vagyok az a típus, aki a társadalmi konvenciókhoz igazítva éli az életét. Nekem nincs falkám, az emberekre kurvára szarok, az Őrzők meg kinyalhatják a balkán seggemet. Igazodjon a világ az én elvárásaimhoz, én gyönyörűen megteremtek magamnak mindent, amit akarok. És ebben a helyzetben még csak arra sincsen szükség, hogy mások félelmével, rettegésével és könyörgésével nézzek szembe. Csak egy vénséges vén nőstény áll közém és az akaratom közé, akit cseppet sem érdekel, hogy akár ez lehet az utolsó napja. Tudom. Érzem, hogy nem azért sodródott idáig a helyzet, mert mások elveit akarja képviselni, és az csak egy kibaszott ürügy volt, hogy ez az ő területük. Ez a szuka akarja a vért, akarja a húst és nem fél a halál szélén táncolni, akár csak én. Arról már nem is beszélve, hogy nincs kétségem afelől, hogy azt az olyan nagyon keresett faszt is el tudná viselni, ha engedne maga mögé kerülni. És bármennyire is abszurd a helyzet, ez nekem baromira bejön. Azonban az már sokkal kevésbé, hogy nem adja magát könnyen. Már nem azért, egy jó bunyó sosem lehet unalmas, de most ennél sokkal mélyebb ösztönök hajtanak. Ettől függetlenül nem vagyok hajlandó tudatosan megfelelni semmilyen elvárásának azzal kapcsolatban, hogy majd én jól kiérdemlem a kegyeit. Ha kell nekem, elveszem, és nem azért, hogy másnak bizonyítsak, hanem azért, mert más opció nincs. Idetüzelt az orrom elé, innentől minden jogom és erőm megvan ahhoz, hogy megkapjam, és ha ehhez az kell, hogy mind a négy lábát tőből szaggassam ki, hát megteszem. Az, hogy kettőnk igényeinek és akaratának létezik keresztmetszete, azt talán nevezhetjük szerencsének is. Prüszkölve, elégedetlenül és türelmetlenkedve rázom meg a fejem minden bekapott apró támadás után. A vérem itt-ott kiserken, és akkor mi van? Az adrenalin és a tesztoszteron annál sokkal jobban elbódít, mintsem holmi csípésekkel foglalkozzak. Hamar meg is unom a dolgot. Kushadó mozdulattal lapulok a földre, hogy lendületet vehessek és a hátsó lábaimmal ellökhessem magam a talajtól, megcélozva a szukát, és lehetőleg a nyakába mélyesztve az agyaraimat. Számítok arra, hogy hárítja a támadást, de a gyermekded cselezgetés helyett inkább kussban tűröm, amit kapok. Én soha nem szűkölök, vagy nyekkenek meg. Inkább fejbe lövöm magam. Minden esetre azt mindenképpen érzem és felfogom, hogy a nőstény olyannyira masszív, mintha egy furgont akarnák az oldalára borítani, gondolom ez a vérvonalának köszönhető, nem pedig annak, hogy dagadt. Mondjuk ha túlságosan lestrapál, megdugni már nem fogom tudni, ettől függetlenül egész biztos, hogy vagy mindketten beledöglünk, vagy csak ő. Ha lefutottuk az iménti támadást és hárítást, újra próbálkozom. A sebesült lábát szeretném megcélozni, és az állkapcsom szorításával szilánkosra törni, péppé csócsálni, hogy adott esetben tejesen mozgásképtelenné váljon, és csak három mancsa maradjon, amit használni képes. Ennek a kivitelezése persze nagyban függ attól, hogy miket lép és idő közben mennyire amortizál le engem.
Tudom, minden porcikámban érzem a veszélyt, betépve tán még a halál kaszáját is látnám suhogni magam felett, de nem számít. Semmi sem. Most nem. Bár, mikor számított? Egyetlen lélek lesz talán ezen a kibaszott földön, akinek kihagy majd a lélegzete, amint az utolsót dobbanja jeges szívem, ha úgy hozza a sors. Igen, ő számít, senki és semmi más. Ám a túl sokáig magamra kényszerített kontroll lerúgásától még az a tudat sem tántoríthat el, hogy utánam jöjjön a pokolba, és ott is tovább keserítse, khm, színesítse az életem. Bizonyos értelemben nekem sem való a falkában való lét, túl sok szabály, korlát, mikre figyelni kell, különösképp, ha már az Amarok tagja valaki, mert olyan kibaszott öreg, hogy másra nem jó. Hát a büdös életbe, utáltam ezt az érzést. Ha könnyek hullatására képes lettem volna, visszasírom azokat az időket, amikor megállíthatatlan voltam, és nem csak mentálisan… Most már nem vagyok az a pöpec kis terminátor, ami rohadtul zavart, de nem tehettem ellene, az idő kerekét visszaforgatni aligha lehet. Most azonban nem terhelte az elmémet a sok fölösleges dolog, egyszerűen hagytam, hogy elragadjon az elborult elmém, s a farkasom megkaphassa azt a tömény borzalmat, vért, fájdalmat, s igen, tán még azt a bizonyos farkat is, mert már elég volt. Elég a láncokból, az ezüstös szorításból, végre önmaga akar lenni, nem egy csinos bábú, ami újra és újra csak meghajtja a fejét az elvárások előtt. Valahol érzem, hogy történetesen lehetne ez az egész kevésbé brutális is, de… az sem engem, sem őt nem hagyna nyugodni. Úgy tűnik, akad bennünk hasonlóság, s ha tudnám, én is kitépném a szívét a helyéről, persze, csak miután kellőképpen kiélveztem a helyzetet. Nincs is annál jobb, ha a markomban dobban utoljára egy szív, édes érzés, meg kell hagyni, még a nyál is összefut a pofámban a gondolatra. Ám abban már közel sem vagyok biztos, hogy meg tudnám tenni, de nem is kezdek el fölöslegesen agyalni a dolgon. Jöjjön, aminek jönnie kell. A vére és az én vérem illata keveredik, s bármelyik már önmagában is bőven elegendő lenne arra, hogy elmenjen tőle a maradék józan eszem is, aminek a meglétében egyébként sosem voltam épp biztos, így együtt azonban mondhatni hatványozottan borzolja fel az érzékeimet, tovább pumpálva bennem az adrenalint. Látom, ahogy lekushad, tudom, támadni fog, nem úgy, mint eddig, vélhetőleg megunta a kis násztáncot. Megértem. Valósággal belerohanok a dologba, erőteljes hátsó lábaimra állva mélyesztve karmaimat oda, ahol éppen érem, és taszítom el, nem próbálok ügyeskedni, én erőből intézem a dolgaim, lévén Tupilek csak ebben képes segíteni nekem. A mancsom vérmaszatos, imádom, szinte már csak a vörös színt látom magam előtt. Egy hangot sem hallok a részéről. Basszameg… hogy miért nincs a közelemben egy hozzá hasonló valamirevaló hím? Jellemző, hogy csak ilyen helyzetben sikerül egy amúgy nagyon is ínyemre való példánnyal összefutni. Kösz, kösz. Talán eme gondolat lesz a vesztem is, vagy épp az előző sikerélmény, mert bár látom, hogy újra támad, de nem vagyok elég gyors, hogy megállítsam, a lábamon érzem az állkapcsa szorítását, és az első gondolatom, hogy szorosan a földhöz lapuljak, amivel remélhetőleg meg tudom akadályozni azt, hogy úgy rángassa a mancsom, mint foxi a lábtörlőt. Még így is kurvára fáj, és hallok nem épp lelket simogató hangokat, talán a nagyobb kárt megúszom, de ráállni ma már nem hiszem, hogy fogok. Igyekszem közben a pofája felé kapni az épp mancsommal, hogy eresszen el, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez nagyon meghatná. Mindenesetre sajnos már a földön vagyok, bár megadni maximum holtomban fogom magam, de így ugrálni se nagyon áll módomban.
Kushadok, erőt gyűjtök és lecsapok, mindenféle szarozás nélkül. Na nem mintha váratlanul érne, hogy a szuka védekezik, eddig se tűnt úgy, mint aki majd koktélt szürcsölgetve vár arra, hogy darabokra tépjem. De persze akkor nem is lenne benne a világon semmi érdekes... A módszereiről azonban csak akkor kapok valamiféle képet, amikor már a levegőben vagyok és felé repülve készülök a támadásra. Nem tehetek mást, minthogy oldalra csapom a pofám, hogyha az ágaskodásból lenülő mancs betalál, hát legalább ne a pofámat szabdalja szét... Azt hiszem, hogy valahol a lapockám környékén, a vállam tájékán csattan a fehér mancs, én pedig akkora erővel repülök el a legközelebbi fatörzsig, hogy egészen különös, hogy nem sikerült kidöntenem, amikor a gerincem nekivágódott. S mint olyan, csak a puffanás és a lombok zörrenése töri meg a csendet, mert én összeszorított pofával éppen csak szusszanok, ahogy az éles fájdalom végigszánkózik a hátizmaimon. Ha nem lennék ennyire jó erőben, talán nem úszom meg csigolyaleválás nélkül, de aztán tudja a franc... Felkelek a földről és egy rázással igazítom helyre magamat és a némileg zsibbadt tagjaimat. A pofámról azonban továbbra is lesír az élvezet és az, hogy szinte sajnálom, hogy csak ennyire tellett, de abban már szinte biztos vagyok, hogy mindez a vérvonalának köszönhető. Mert szuka nem baszott még le nekem ekkorát, az is biztos. Ez egyszerre tölt el haraggal és egyszerre hoz lázba még jobban. A levegőben terjengő vér- és szukaszagról már nem is beszélve. Másodjára már nem csak a vakvilágba megyek, hanem céltudatosan a mancsára. Ha elég fürge vagyok, akkor baszhatja, legfeljebb addig csapkod és ütöget, amíg újra le nem repít magáról, de az is fix, hogy csak és kizárólag a tőből letépett mancsával a pofámban. A földhöz lapul, és ekkora már érzem, hogy nyert ügyem van, de persze mindenki tévedhet (kivéve engem). A pofámat célozza meg, én pedig, ha már úgyis ennyire kedvesen adja magát, hirtelen eresztem el a végtagot, hogy helyette a marjára próbáljak rákapni és adott esetben meg is cincálni kissé. Nem, nem akarom onnan kiszaggatni a húsát, kell még nekem ez a kis kapaszkodó... Ha elég stabilan tudom tartani... Nem, akkor is, ha nem túl stabil, a jobb mancsaimmal megpróbálok átlépni, áttipegni rajta, így pozicionálva magam tökéletesen a behatoláshoz. Ami a lenti állapotokat illeti, egyáltalán nem kell amiatt aggódni. Eddig csak egyszer keféltem a városban, akkor is egy Őrzővel, szóval a zs-kategóriás pornófilmhez hasonlatos útszéli dugáson kívül másra nem igen futotta saját magamon kívül. Mindazonáltal ez annyira szar és sekélyes, hogyha még sikerül is, ha össze is jön a dolog, akkor sem vagyok hajlandó ennyiben hagyni a dolgokat. Vannak dolgok, amikre emberi alakban nem vagyok képes, éppen úgy, ahogyan farkassá változva sem. Gondolatban már valamiféle köztes állapotról ábrándozom, ami nem korlátoz a mozgásban és a megfelelő testhelyzet kiválasztásában, de mégis meghagyja azokat a fegyvereimet, amikkel erotikus svédasztalt csinálhatok Hófehérkéből. De ez még a jövő zenéje, egyelőre tegyünk pontot arra, hogy elég meggyőző voltam-e eddig a hölgy számára, és ha nem, akkor mijét kell még rojtosra szaggassam ahhoz, hogy megadja magát a pillanatnyi őrületnek. Na és persze nekem, ugyebár.
Megrázom a bundám, miután nekivágom a fának, a vöröses csillogású vércseppek százával röppennek szét, a természetnek adományozva értékes mivoltukat. A föld, a levelek, a fűszálak, s fák mohón szívják magukba, hogy egy részem ott éljen tovább bennük. Megborzongok, de nem azért, mert olyan szarul érezném magam, pedig lehetne attól is, nem, sokkal inkább attól, hogy végre valami, ami nem olyan elcseszettül unalmas, mint mostanában minden. Ha bele is döglök, ezt azért köszönöm, sosem akartam úgy meghalni, hogy előtte nem robbannak szét az érzékeim a feszültségtől, hogy nem tapad más vére a nyelvemre, bőrömre. Még akkor sem érzem úgy, hogy aggódnom kellene, mikor a pofájában van a mancsom, és kénytelen vagyok a földre lapulni. Miért is kellene? Elvégre… kiprovokáltam a dolgot, és egy pillanatig sem bánom, hogy bekaptam pár lövést, meg kicsit megcsócsáltak. Eddig. Nem, a többit sem fogom, az én agyam másként működik. Sosem voltam az a mindent százszor gondoljuk át típus, nehogy aztán baj legyen. De, legyen baj, káosz, vér és őrület. Most van, és valósággal lubickolok benne, kitaszítva minden kellemetlennek tetsző érzést, a fájdalom aprócska kellemetlensége pedig nem kifejezetten számít egyelőre. Nos, a lábam nem tört el, bár a fogai nyoma minden bizonnyal mély nyomot hagyott szegény végtagomon, de ennek súlyosságát képtelen vagyok felmérni, mert a maromra kap rá, ami már egészen kellemetlen érzéseket eredményezhetne mindenki másban, én azonban kíváncsian várom, hogy mit kezd a vertnek tetsző helyzetemmel. Őszintén? Van annyi erő bennem, hogy ha akarnám, letéphetném magamról, természetesen egy jó adag hússal együtt, de ez a lehetőség annyira nem tetszik. Nevezzen bárki őrültnek, de a vérem már eleget csordogált egyelőre, és én sem feltétlenül akarok elvérezni, mielőtt odajutunk, hogy bevágja a lompost elháljuk eme véres nászt. A nyakam egészen hátrafeszül, ahogy átlép rajtam, mögöttem, és bassza meg, persze, hogy az az első gondolatom, hogy amúgy kifejezetten bírom, ha uralkodnak felettem, de erre olyan kevesen voltak képesek gyötrelmesen hosszú életem során, hogy az már fáj. Azt hiszem, nem sok olyan nőstény van, aki ezt az egészet pozitívan értékelné, és ráadásul élvezné is. Nos, én határozottan nem tartoztam az átlaghoz, ami többnyire inkább hátrány volt, de most marhára nem bántam. Ohh. Érzem… a vágyat keveredni a másoknak tán brutálisnak tűnő szadizmussal, és abban is biztos vagyok, hogy az ebben a formában nem fog menni neki. Ám abban ne is reménykedjen, hogy hagyom magamat ízléses sushi darabokba rendezni, míg ő nem kap egyetlen véres érintést sem. Nincs bajom nekem azzal, ha fáj, sőt, ám épp annyira szeretem látni és érezni, ahogy a másik teste remek meg az általam okozott kéjjel fűszerezett fájdalomtól. Megnyalom a pofám, s bár némileg mocorgok, annyira nem, hogy esetleg felszakadjon a nyakam, és kiszakadjak a fogságából, s továbbra sem azért, mert nem tudnám megtenni. Bőven ráérek még arra, hogy elkezdjek azon gondolkodni, hol van az a határ, amit már nem élnék túl, vagy épp azon, hogy egyáltalán érdekel-e, ha beledöglök. Egyelőre határozottan nem.
Hát ez sokkal könnyebben és egyszerűbben megy, mint azt vártam. Nem mondanám, hogy csalódott vagyok, hiszen valahol természetes, hogy egy nagypofájú nőstény néhány pofon után hirtelen ráeszmél arra, hogy mégis hol a helye a táplálékláncban. Nem érdekel, hogy ő is hordozza a fertőt, ami jelen esetben nagyvaddá teszi, az én értékrendemben akkor is legfeljebb második lehet, egyenlő sosem lesz sem velem, sem más hímmel szemben. Mocorog, de gyanítom, hogy pusztán csak kéreti magát, hiszen mi másért akarna szabadulni az agyaraim fogságából? Na ugye... Nem kell sokat várnia arra, hogy megpróbáljam bevágni a lompost elhálni vele eme véres nászt. És közben egyszerre érzem magam nyertesnek, egy királynak és gyűlölöm magam, sőt, szívem szerint lehánynám magam, hogy képes vagyok meghágni ebben az alakomban valakit. Alapvetően kurvára nem érdekel senki és semmi ebben a tekintetben, ettől függetlenül utálom, hogy számomra ilyen körülmények között egyáltalán nem jön át az a fékezetlen katarzisélmény, ami emberi alakomban utolérhetne úgy, hogy a farkasom nem résztvevője, csak haszonélvezője a fergetegnek. Elégedetlenül morgok és rázok egyet a fejemen, megállva a szapora altesti mozgásban, magammal rántva ezáltal a nőstény nyakát is. ~ Változz vissza, vagy kielégületlenül fogsz megdögleni... ~ Igyekszem szorítani még jobban az állkapcsom fogásán, hogy újabb adag vér áztassa a pofámat úgy, hogy ne győzzem lenyelni azt, ami nem csurog ki a fogaim között. Tudom, hogy nem adja magát könnyen, és lehet, hogy még pár lábát el kell törjem ahhoz, hogy fejet hajtson és együttműködjön, de ördög látja lelkem, én megteszem, ezen ne múljon... Természetesen ha megérzem a változást az energiáiban, úgy én is sietve idomulok hozzá, hogy felvegyem a megtépázott emberi alakomat, ami a történtek ellenére egyáltalán nem tűnhet lestrapáltnak, sőt. Bár nem vagyok kigyúrt az adrenalin kellőképpen szép tónusúvá teszi az izmaimat, de bassza meg, nem egy elcseszett moziplakáton pózolok, csak meg kell dugnom egy random nőstényt az erdő közepén... Ne nézegessen, ha nem tetszik, csak tűrje, amíg elvégzem a dolgomat.
Kezdőlap
:<3://ű
