Karakter teljes neve: Aaron Douglas
Becenév: Aar
Álnév: -
Faj: Őrző
Titulus: Informátor
Nem: Férfi
Kor: 23
Születés helye és ideje: San Diego; CA 1990. február 28. (elhívás; 2002. június 2.)
Foglalkozás: kameraman
Védőszellem neve: -
Mágiaérzékenység: van
Mágiahasználat szintje: III. szint
Mesterszavak: Rettegés – 1. szint, Leplezés – 2. szint, Szellemkéz – 3. szint

Apa: William Douglas (őrző – él)
Anya: Eleanor Penelope Martinez (ember – él)
Testvérek: -
Egyéb hozzátartozók: Gen. Joseph Arthur Martinez (nagyapja, ember – él), Penelope Hardy (nagyanyja, ember – él), Stiles Davis (őrző, mester – nem tudni)



Minden szerelemgyerek története mesés idillel kezdődik, ez alól az enyém sem kivétel.
Csendes gyerek voltam, igazi áldás, hogy míg járóképessé nem váltam sosem okoztam komoly fejfájást szüleimnek. A hangsúly a „míg”-en van. A rengeteg felesleges energiámat a ház felfedezésére fordítottam és ahogy cseperedtem, velem együtt nőtt az ismeretlen területek mérete, vele egyenes arányosan az egészséges kíváncsiságom a világ irányába, ami körülvesz. Anyám és apám buzgón felügyelték minden lépésemet, de még az ő kitüntető figyelmük fénye alól is meg tudtam lógni egy-egy alkalom erejéig, ami legtöbbször horzsolásokkal, kisebb sérülésekkel járt, egyszer, pedig kis híján egy koponyatöréssel. A tanulságos eset után visszább vett hévvel tapasztaltam ki a kert nyújtotta lehetőségeket, legtöbbször apám társaságában, aki megtanított focizni, hogyan fogjam meg a baseball ütőt, ám nagyobb jelentőséget a kosárlabdának tulajdonított. Bugrisként átvettem tőle a lelkesedését - kire nem lettek volna nagy hatással a férfi példaképként előtte álló apa tanító jellegű szavai? Csak úgy ittam magamba őket, miközben próbáltam másik felmenőmet sem hanyagolni, de magával ragadott a világ, amibe belecsöppentünk ketten, kimerültségig játszottam volna benne, ami után édesanyám törődő szeretete csak hab volt a tortán. Élénken él emlékezetemben az a nap, amit megelőzőn semmit sem sejtettem, amit követőn csak pár napra rá fogtam fel nagyjából az eseményeket, a számat húzva dühös dacommal, melyet az értetlenség szült. Nem kaptam számomra elfogadható magyarázatot az utoljára fejemre adott barackra, nem lettem okosabb miért nem látom se reggel, se délután, se este…

Magatartásbéli problémák bontakoztak ki nálam a költözés után. Belekötöttem fűbe, fába anyám nagy fájdalmára, de pár hétnyi heveny lázadás után nekem is feltűnt letörtsége, hogy az új otthonnak nevezett házban is a munkával, tanulással foglalkozik inkább csak valamivel le tudja kötni a gondolatait és rövid időre el tudja feledni a gyökeres változást – vagy legalább az előtte álló vizsgája eljöveteléig. A kérdezgetéseim abbamaradtak, nem zargattam az ostoba érdeklődésemmel hova ment apa vagy hogy miért nem jön vissza többé, miért nem megyünk vissza a mi házunkba, mert nem tetszettek az ismeretlen falak. Kezdetben ösztönösen tiltakoztam a „lányosabb” elfoglaltságok ellen, mikor megpróbálta megütni velem a közös hangot. Tudtam nem akar rosszat, de egy nyolc éves ragacsos ragaszkodása apjához, a megszokottakhoz, a régi kerékvágáshoz.. röviden: nem könnyítettem meg a dolgát. Nagyapa jelenléte billentette helyére a mérleget, sokat segített később, első sorban a helyzet megértésében, amit idővel egyre tisztábban körvonalazódott bennem. Anyámmal ellentétben ő nem a semleges oldalt képviselte, nem igyekezett jó színben feltűntetni a tékozlót és mondatai közé meglepő gyakorisággal szúrta be az alábbi mondatot: „Én megmondtam anyádnak, hogy ennek nem lesz jó vége…”. Nem tudtam mit kezdeni a közbeékeléseivel, nem törődtem vele igazából, de idővel ragadt rám a hozzáállásából, ami csak tizenöt-tizenhat éves koromban ütközött ki, ha szóba került apám.

Teljes egészébe nem tudtam feledni a történéseket, de mindig akadt valami, ami elterelte a figyelmem a levegőben felejtett bajról, általában a szervezett programok voltak ezek, az iskolában tartott, tanítás utáni tipikusan kölykös összejövetelek, az anyámmal közös látogatások a vén tengeri medve munkahelyére. A leghatásosabb azonban egészen más volt, egy új lehetőség, ami az akkori tudatlan gyerekfejemmel visszautasíthatatlannak hangzott – „légy Superman!”. Nem így történt persze, de ez zajlott le bennem. Erőre, gyorsaságra, ügyességre és ki jegyzi meg abban a fellelkesült állapotban, hogy még mi mindenre tehetek szert kemény tanulás árán, amivel védelmezhetem az elesetteket – mintha szóról szóra ezt mondta volna el az idegen, aki eztán mesteremmé lett. Ő volt Stiles Davis, akit képlékeny időszakomban legfőbb bizalmasomnak nevezhettem – gondolom nem kell részleteznem ez a kifejezés mit is jelent egy taknyos értelmezésében... Anyámat értesítenie kellett az elhívatásomról, mire pofátlan bátorsággal mondtam meg neki, hogy tudok én gondoskodni magamról és nem szükséges mindenről tájékoztatni a „felettesem”. A reakciómnak több oka is volt. Első sorban önállónak éreztem már magam, tudom, nevetséges, de belevaló kölyök voltam, megesik az ilyen. Másodszor féltem mit fog szólni hozzá életadóm, aki féltő gondoskodással egyengette nap, mint nap az utamat és készítette el a kedvenc mogyorókrémes-lekváros szendvicsem tízórainak a suliba. Nem akartam, hogy megijedjen vagy visszatérjen arcára az a szomorú árny, ami apa távozásakor megülte szép vonásokat… A tanulmányaim miatt aggódott, az épségemért, a gyerekkoromért és hogy nem lesznek gondtalanok az elkövetkező évek, mint amilyennek lenniük kéne – nehezen tudta csak Stiles meggyőzni, hogy tegye félre aggodalmait. Mint utólag kiderült nem tájékoztatta mindenről, hogy elkerülje a közbeavatkozást.

A „Szem” megszerzése korainak számított, mint azt leszűrtem a mester szavaiból, akinél a mai napig nem láttam szórakozottabb zsenit a Föld kerekén. Az évek folyamán azt képzeltem kemény edzéseket, nehéz leckéket adott fel számomra az igazi őrzővé válásom érdekében, de a tizenhetedik életévem taposásakor kis híján leszakadt a pofám az addigi szemléletem miatt. Hideg zuhanyként ért a nagy momentum, amikor szembesültem a forrósodott helyzettel. Jól indult a próba, nyugodtan mondhatom, hogy zökkenőmentes volt egészen a távozás pillanatáig. Az egyik megfigyelt farkas lakására kellett bejutnom és elemelnem pár ingóságot tőle, többek közt a hamis személyazonosságot bizonyító iratokat. Arra inkább nem is kérdeztem rá miért kellett a hajával teli fésű és a régóta le nem cserélt fogkefe, mert a szokásos tarkón verést kaptam volna a „buta” kérdésért… A pontos terv egészébe nem voltam beavatva, csak kiadta a feladatomat az az átkozott gyógyegér, aminek a levét ki igya meg, ha nem a tanítvány? A tűzlétrán tartottam lefelé, az utolsó fokoknál tartottam, de a lejutás gyorsabbra sikerült, mint terveztem, ugyanis a – mellesleg jogosan – felháborodott kutyafajzat egyetlen rántással udvariasan lesegített. A földre kerülve, az első ütést bekapva az orrnyergemre beleszédültem a jelenetbe, mert nem erről volt szó a megbeszéltekben. Eltört a porc, megízleltem a vér fémes ízét a számban, ami után a következő másodpercben a hajamnál fogva emelte meg a fejem a rohadék, hogy közelebbről is szemügyre vegyen. Végül Stiles mentett meg, de olyan kótyagosnak éreztem magam a bevitt öklös jóvoltából, hogy a legközelebbi képkocka a házunkból van, miként a foncsor felületén nézek farkasszemet tükörképemmel. Meg kellett állapítanom, hogy nem voltam olyan jóképű, mint a szebb időkben… Azóta is szállóigéjévé vált anyámnak ezt az esetet felhánytorgatni, ahogy az éjszaka közepén rám nyit a fürdőben, ahol a drága fia a betört képét igyekszik helyretenni és egy szót nem árul el arról mi történt, mert egyszerűen nem teheti. Nagyapa sem feledte el, jókedvében egy dögcédulával ajándékozott meg születésnapom alkalmával a saját nevemmel a fémre vésetve. Tagadhatatlanul van humora az öregnek – amiből sajnos lánya kevesebbet örökölt, helyette mindent túlreagál.

A középiskolát a kiképzéstől függetlenül sikerrel vészeltem át, a jegyeimmel elégedett volt a család ellentétben azzal a pár esettel, amikor behívták a gondviselőt elbeszélgetésekre – állításuk szerint nem illik a tanárt kioktatni, ha rossz információt közöl a tananyagban. Vagy szétválasztani két verekedőt és a kezdeményezőnek egy monoklit ajándékozni azzal a célzattal, hogy megtanulja a helyét, vegyen visszább. Érdekes. Külön történetnek számítanak a kirándulások alkalmával tett „kihágások”, mik szerint éjszaka nem szabad kijárni városnéző túrára vagy az amúgy unalmas erdei túrák alkalmával nem lehet leszakadni a csoporttól, hogy izgalmasabb helyekre bukkanjunk rá. Rendben, bevallom most már én is, hogy nem volt jó ötlet megpróbálni a hegy oldalán lévő sziklaomlást megmászni vagy hagyni a többieket, hogy a kenutáborban kihajítsák a tv készüléket az ablakon, csakmert útban volt.

Az egyetem komoly lépcsőfoknak számított az életemben. „ A Martinez család katonacsalád, itt az ideje a következő generáció felkészítésének.” Nagyapám a hadtengerészeti akadémiára akart küldeni, én magam is éreztem, hogy ezzel kívánta kompenzálni a számára sajnálatos tényt, mi szerint anyám más pályára tévedt és nincs úgymond örököse a pályán. Bánatára az én érdeklődési köröm más irányokba nyújtózkodott, mégpedig a média felé. Pár évvel ezelőtt felmerült bennem a gondolat, hogy sporttudósító akarok lenni és persze egoistán megállapítottam, hogy mindenem megvan a szakmabeli sikerhez – az arc, a folyamatos duma és a szórakoztató előadásmód. Pártfogóra leltem anyám szerepében, aki kicsit összeveszett ugyan a vén rókával a lebeszélésekkor, de sikerült megértetnie vele, hogy ez teljes mértékben az én döntésem, ami nem egyezik az ő elképzeléseivel. A jelentkezésem ennek fényében a filmművészetire lett beadva, ahová fel is vettek. Sok stúdiózás, egyre több kapcsolat és hírforrás – Stiles is pártolta.

Apropó Stiles. Köztudottan a második tetoválás, amit megkap egy őrző nem más, mint az öregedést lassító motívum. Figyelembe véve a korai elhívásomat úgy döntött a huszonegyedik születésnapom betöltésekor kapom csak meg az első részletét, elvégre nem sok értelme lenne ilyen fiatalon rám bélyegezni. Ekkor vált egyértelművé miért is kellett anno eltulajdonítanom azt a sok marhaságot a farkas lakból. Félretette, a próbán, pedig sikeresen átmentem, ahogyan később a mágia használatin is. Mintha csak nekem találták volna ki a „szellemkezet”…  A következő évben felkészültebben vettem az elém állított akadályt, tanulva a régebbi esetből most már nem szereztem komolyabb sérülést, a lebukás veszélyét is minimálisra csökkentettem, közel a nullára. Sokat tanultam, tulajdonképp anyám pátyolgatása mellett erre lettem felkészítve, az őrzőségre. Csúfos bukás lett volna mind a mesterem, mind az én számomra, ha nem megyek át rajta és ilyképp eldőlt az utam, merre haladok tovább. Média befolyás – rendben, ez félig az álmok kategóriájába tartozik, gyors információhálózat, remek elhelyezkedési lehetőségek, pont ideális egy informátornak és nem kell a kamera túlfelén sem lennem, pont, hogy az én kezemben lenne.

Kiterebélyesedett hát a bőrömön lévő rajzolat, amikor a lókötőt más városba szólította a kötelessége. A kapcsolatot néha tartjuk, de mióta hivatalosan is kikerültem a tanítványi rendszerből nem hallottam róla sokat. Csiripelik a madarak, hogy valamelyik meleg tengerpartú szigetre kellett mennie, de sok minden másról is szólt a fáma. Az egyetem elvégzését követően nagyobb szabadságra vágytam, új izgalmakra, ismeretlenre a már unalmassá szokott San Diego után. Kívánalmam nem voltam rest ismertetni anyámmal, amit nem vett olyan jó szívvel – mondván az egyetlen kicsi fiacskája nem repülhet ki a fészekből, mert nem tud még repülni... Szó se róla, imádom őt, de ezzel a hozzáállásával az őrületbe tud kergetni és mint mindig, itt is felhozta a régi esetet, az orrtörésest. Nehéz helyzetbe hozott, de higgadt fejjel meg tudtam győzni az igazamról, noha láttam rajta mennyire nem preferálja az ötletet és ennek okán hozzátettem a napi kapcsolattartást, akár telefonon, akár Skype-on, ami részben javított a kedvén. Sőt, szerettem volna, ha velem tart. Új élet, tiszta lap abban a városban, ahová a jó állásajánlatot kaptam, de ahogy megemlítettem neki Fairbanks nevét már szabadkozott is… Az elmesélt történet után nem akartam erőltetni nála, különös véletlen, hogy az ok amiért nem kívánt jönni pont ott van a városban és tudatlanul tartok felé az áthelyezési engedély megkapása után két nappal…




Amiket szeret:
- édesanyja és családja
- filmklasszikusok
- humanoid létformákkal körbe venni magát
- középpontban lenni
- mozgalmas életmód, sportok

Amiket ki nem állhat:
- az iq-fighterek
- a magukban visszafojthatatlan okító vágyat érző egyének
- szürke hétköznapok
- zöldségek és a narancs

Rövidtávú célok: Alaposabban megismerni Fairbankst, berendezni a lakást és felvenni a kapcsolatot az őrzőtársakkal.

Középtávú célok: Az állás bebiztosítása és beruházni egy saját járműre – két- vagy négykerekűre.

Hosszútávú célok: Függetlenné válni és megállni saját talpon. Folyamatos fejlődni minden téren, ahol csak lehetséges és ezzel együtt bizonyítani.

Tetoválásai:
- A mindent látó szem (a bal kar belső felén)
- Az oltalom szárnya (lapockájának bal oldalán kezdődik, egyelőre csontmintájú – 1. szint)
- Öregedéslassító (szárnykiegészítő minta – 1. szint)


Forrásmegjelölés: véletlen bukkantam rá az oldalra

Hirdető: William Douglas

Avatar/Play by: Bradley James - Aaron Douglas



Lakóhely helyszíne: Bérház

Drága fiam!

Nem vagyok a szavak embere, - ezt majd megtapasztalod úgyis IC - nem is igazán tudok mibe belekötni, ami azt illeti. Remek a stílus, amiben fogalmazol, nagyszerűen eltaláltad az általam hirdetett karaktert és mégis úgy érzem, képes voltál hozzáadni a saját elképzelésedből is, ami külön tetszik.

Nem éreztem a végét sem elcsapottnak. Pontosan úgy volt szép kerek, ahogy azt lezártad! Szóval sipirc játszani, még nem hullott úgysem hajszálam elég az őrzőim miatt...