-Miért lenne evidens, Victoria? Soha nem lehet tudni, ki milyen környezetből érkezett, az, hogy önnek megadatott valami, illetve olyan neveltetést kapott, amilyet, annak örüljön. Sokan nem így nőnek fel, tudja? Persze az évek során is magára szedhet az illető ezt-azt, illetve alakulhat úgy a sorsa, hogy ez megtörténik. Castorról nem beszélek, aki ismeri, tudja, hogy valóban udvarias, ha szükséges, és kíméletlen, kegyetlenül nyers, hogyha úgy kívánja a helyzet. Az, hogy nem vontam le semmiféle következtetést, és nem skatulyáztam be a nőstényt az első találkozásunkkor, az nem szokásom. Ő sem tette meg, pedig igencsak udvariatlan voltam akkor, amikor egyszerűen rányitottam, elismerem., és tény, nem lettem volna meglepve, ha egyszerűen levágódik mellém, volt már hasonlóban részem. -Az, hallomás. Kifejthetném, miről is van szó pontosan, hiszen a falkában már szóbeszéd volt, hogy ide érkezett, amint kiderült a neve, de mélyen hallgatok róla. Valóban jobb az édes tudatlanság, bár semmiféle negatív jelző nem hangzott el vele kapcsolatban. Az, hogy bratyeszre azt merem mondani, hogy az emberi vonások kezdenek eltűnni, nem egyedi dolog, többségünknél jelen van. -Ez így van, az már semmit sem számít. Ez a része önökön múlik, de engedje meg, hogy azt mondjam, kívánom, hogy újra egymásra leljenek, és ne szakadjanak el többé egymástól. Nem az udvariaskodás beszél belőlem, tényleg őszintén kívánom, hogy a családjuk együtt lehessen. Attól nincs fontosabb, ezt én is tudom, és nem is óhajtok belegondolni abba, milyen lenne a kölykeim nélkül élni. Az, hogy ők ezt hogyan élik meg, hogyan folytatják, csak ők tudhatják, ők alakítják, senki más. Vajon lehet-e évszázadok múltán is valami olyan, mint egykor? Nyilván nem, de tény, én is 200 év után jöttem Castorhoz, és hazugság lenne azt állítani, hogy nem hiányzott a társasága nap mint nap. Brad reakciója az autóra, ezen nevetnem kell. -Előfordul, tőle mindenképp. Vigyorom jelzi, igencsak jól ismerem a hímet, Bradley pedig tényleg ilyen, egy autó azért csak másodlagos, ha a család van terítéken. Az is csoda, hogy a mogorva hím ennyivel megkímélte a nőstény idegrendszerét. Miért nem utazott, azt mosolyogva hallgatom, igen, erről tudok, ő maradt otthon Raffaelloval, amikor bratyesz eljött tőlük. Érthető, ha nem tudott csak úgy ugrálni. Ha tudná, hogy Raffy ugyanazt folytatja, mint akkor... -Sebaj, végül is nincs elkésve, és ha most van itt az ideje, és most van lehetősége, akkor használja ki az alkalmat. Ki mondta, hogy mindenről le kellene mondani csak azért, mert úgymond felnőttünk? Vigyorogva pillantok rá, lehet, korán vállaltam kölyköket, sőt, ez egészen biztos, mégsem mondtam le a terveimről, és amint nagyobbak lettek, azonnal kihasználtam a lehetőséget. Ezért lettem autóversenyző, és ezért építem saját magam a gépeimet, pont ezért. A kérdésére csak megingatom a fejem, ő is tudja a választ, felesleges kérdés, de mégis felelek rá. -Talán. Könnyen érheti az a vád, hogy információt óhajt megtudni, és nem egyebet. Ez a rideg valóság. A nőstény feszengeni kezd, amiből egyértelművé válik, a kölyke a másik oldalon játszik, és az is, hogy nem érinti éppen közönyösen a kérdés, vagyis nem a mezei Teremtő-kölyök kapcsolatot érzem felőle, hanem valami egészen mást. Castor erre mit reagál, az nem az én dolgom, egy biztos, ők is elég időt töltöttek egymástól külön, és lehet, hogy semmi hátsó szándéka nincs, hiszen ahogy hallom, nem egy és nem két taggal ápol jó viszonyt, de pont az a dolgom, hogy minden apróságra figyeljek. Nem ismerem Vittoriát, mégis mi a biztosíték arra, hogy valóban csak a családjáért van itt, nem egyébért, bár bartyesznek jót tenne, ha olyanok vennék körül, akik a múltjának részesei, és azt a legteljesebb őszinteséggel. -Sajnálom, Vittoria, ha ez csalódást okoz önnek, és esetleg másra számított tőlem, de értse meg, vannak dolgok, amiket nem tehetek meg, amíg nem vagyok biztos abban, hogy az a veszélyforrás nem létezik. Mondhatni, bár nem tegnap volt napja, hogy megtettem.
- Igen Dante. Tudom, hogy nem mindenkinek van vagy volt jó sorsa. Sem előtte, sem utána. De vannak bizonyos normák, amit a kor tett elvártá. S ez mindegyik rétegre vonatkozik. Az, hogy utána mi volt, milyen neveltetést kapott... függ attól, hogy mit is kapott. Lehet, hogy önnek naivan fog hangzani, de... hiszem, hogy mindenki olyan, amilyen lenni akar. Csak sokan nem ismerik be. Hisz a változás lehetősége mindig adott, csak meg kell látni. De vak embernek senki nem adhat világot. * Nem véletlen hangsúlyoztam ki, hogy „utána”. Dante érteni fogja, hogy a farkaslétre gondoltam. De ettől még... igen, találkoztam emberekkel, farkasokkal akik közel sem bájosak és szerények. De ahogy én nem hagytam, hogy az ajándékom felém kerekedjen, úgy más is megtudja tenni. Talán én is olyan lettem volna mint a kölyköm. Én akartam más lenni, Ő nem. Ő élvezte a hatalmat, én sosem voltam erőfitogtató. Van aki tudja kezelni, van aki nem is akarja. Minden a fejben dől el.* - Köszönöm a jókívánságot. De azt hiszem, hogy ez kivitelezhető legyen a csatlakozásom lesz szükséges. Azonban semmit nem tudok a falkáról. Annyit elárulna, amennyit egy esetleges tag tudhat? * Tettem fel a kérdést, hátha közelebb kerülök egy lépéssel a dolgaimhoz. Nem feltétlen volna okos dolog, ha Castor ajánlatánál kéne az ilyen kérdéseimet feltenni. Ki tudja, hogy mennyi türelme van Báttyámnak és pláne ideje. Ha a találkozó megvalósul egyből választ kéne majd adnom, hogy ne kelljen várnom megint heteket. Dante vigyora érdekes... finoman szólva és hirtelen azaz érzésem támad, mint aki képes volna keresztbe lenyelni. Ó anyám, figyelnem kell, hogy ne sok ilyen „örömet” okozzak a másiknak, különben folyton fel áll majd a szőr a bundásomon, mint ahogy most is. Viszont a költői kérdésemre kaptam választ, de nem olyat amilyenre én számítottam. Ez pedig meghökkentett, mely kiült az arcomra is. S meglepettségemben még a pajzsom is leeresztettem. Farkasom még most is a láncait rángatta, csak úgy mint mindig. Tombolni akart, ölni és vért. Agresszív teremtés, nem véletlen nem engedem le sosem teljesen a pajzsom. Így viszont evidensé vállt minden információ a másik számára. Korom, vérvonalam és a farkasom jelleme is mely most vicsorogva meredt a világra megfelelő áldozat után kutatva. * - Sosem árulnám el a vérem. * Szavaim ridegek, még ha hangom továbbra is a maga kislányos módján aranyos. Nem tehettem ellene, ilyennek születtem. Egy fenyegetés tőlem viccesen hangozna, mintsem komolynak. Azonban a levegő, az energiáim nyomán felmelegedett... mely jelezte, hogy a felvetést sértésnek érzem. Nem tudom megérteni, hogy miként gondolhatják azt, hogy képes volnék elárulni a saját testvéreimet. Luca, Samuel... édes mindegy... egyik sem fontosabb mint azok akik neveltek, akik létezésem óta a vérem. Igen, még a kölyköm sem.* - Megértem. Én sem tennék másképp. De azt nem, hogy miért feltételeznek ilyen... gerinctelen dolgot. A vér szavát semmi, semmi nem múlhatja felül vagy törölheti el. Még több száz év sem...
-Nagy általánosságban azt mondanám, igaza van, főleg, ha valaki kiszakad adott környezetből, vagy maga dönt úgy, feljebb lép, na de akadnak olyanok, akik sosem láttak más példát, és nincs esélyük arra, hogy meglépjenek, vagy mire igen, már belefásultak az egészbe. Mindenki maga dönt, ezt is aláírom, és van lehetőség utána is váltani, bár kérdés, milyen is az a közeg, ahová kerülnek, ádáz gyilkos, vagy sem. Ám vannak olyanok, akiknek ennek ellenére tökéletesen megfelel a legalja is, mert ott tudják kamatoztatni azt a csekély értelmet, amit magukba szívtak. Ki mit kezd magával, az ő dolga, bár személy szerint én a legnagyobb idiótának tartom azt, aki nem hajlandó mindent kipróbálni, ha már megadatott neki, hogy nem emberként múlik ki, hanem farkasként. Pedig vannak ilyenek, elherdálják a lehetőségeiket, ahelyett, hogy kihasználnák, és rádöbbennének arra, mi minden rejlik bennük. -Nagy valószínűséggel igen. Nos, minden falkában vannak szabályok, a lojalitás az első. A falka prioritást élvez mindennel szemben, és semmiféle információ nem mehet ki nem falkatag felé. Aki a jelét adja annak, hogy csak és kizárólag menedéket keres, vagy egy csapatot, hogy ne legyen egyedül, és titkolózik, vagy visszatart bármiféle információt, továbbá nem tartja be a hierarchiát, annak kívül tágasabb. Itt nincsenek titkok, mert csak így állhatunk ki egymás mellett, csak így védhetjük egymást. Elmondtam, amit mindenki tudhat, aki esetleg csatlakozni akar, a többit majd bratyesz. Lehet, ezek általános dolgok, de ahogy tapasztaltuk, ezek a dolgok máshol másképp mennek. Bizalmatlan vagyok vele szemben, hiába de Luca, ennek nyomós oka van, de majd megérti, hogy miért van ez így. Az, hogy ezen felül mik történtek a falkában, valamint az, hogy mi hogyan működik, akkor fogja tudni, ha csatlakozott, és tudjuk, hogy megbízható. Sajnos nekem kevés az, hogy Castor húga, ez lehet, megdöbbentő, de akkor is így van. -Legyen így. Mást nem mondhatok, ha neki tényleg fontos az, amit mond, akkor örömmel veszem, mert normális esetben ennek így kellene működnie mindenhol. Ezen felül mondani mindent lehet, ha bizonyít, az lesz az igazi, akkor rábólintok, hogy valóban, szavahihető, szavatartó nőstény. -Érteni szeretné? Rendben. Tudja, az egykori falkámban az Alfát a saját vére árulta el és ölte meg. Azóta kicsit bizalmatlanabb vagyok, vagyis amit mond, nem tudom készpénznek venni, és remélem, így már megérti az előbbi szavaimat.
Elérkezett a jól megérdemelt pihenőidőm. Az ebédeltetés lezajlott, a szokásos délelőtti hajtás, és déli diliház lecsengett, ezért a szokásos egy órás pihenőmet a bárban szándékozom eltölteni. A szakácssapkámat lekapom a fejemről, a konyhából kifelé menet útba ejtem az öltözőnket, hogy kivegyem a szekrényemből a séfkabátomat. A konyhán nem szoktuk hordani, túl nagy a meleg. Csak akkor vesszük fel, ha látogatók érkeznek a konyhára. Akkor igazán szépen mutatunk a hófehér, két gombsoros kabátban, aminek szegélyei bordók, mint a hotel nevének és logójának hímzése a szívünk fölötti részen. Szépen begombolom magamon a kabátot, lesimítom az oldalamon is, majd lepillantok bordó élvarrott nadrágomra, nehogy foltos legyen valahol. Nem vetne jó fényt a szállodára, ha a másodszakács liszt.. vagy egyéb maszatos ruhában tűnne fel. Ilyenkor két óra magasságában a vendégek többsége a szobájában, vagy a wellnessen ejtőzik. A bárban ekkortájt van a legnagyobb pangás, aminek én örülök, mivel így viszonylagos csendben és nyugalomban tudom elfogyasztani az üdítőmet, és a muffinokat. Az előírások miatt a hajam most fel van tűzve kontyba, elég blama lenne, ha valaki hajszálat találna az ételébe. Itt ezt nem engedheti meg magának senki, aki ad a munkaminőségére, és nem akarja egy életre elásni magát a szakmájában. Arcomon a szokásos… széles mosolyommal robogok ki a személyzeti részről, és indulok meg a bár irányába. Philip tartja most ott a frontot, aki már nyújtja is nekem a pult fölött a mai újságot, amikor megpillantja, hogy közeledek. - Köszi! Veszem el a hengerré csavart napilapot, aztán kisboci szemeket meresztek rá. - És a muffinok? Philip elvigyorodik, aztán a pult alól kiemeli a tálcát… rajta a négy muffinnal és a narancslevemmel. Imádom a narancslevet. - Hű! Nahát! Nagyon szépen megterítettél. Köszönöm! Lábujjhegyre állok, majd az egyik bárszékre tenyerelve megtámasztom magam.. így nyomok puszit Philip arcára. Az újsággal a hónom alatt, a kezemben a kis tálcámmal megindulok a szokásos helyem felé, ami egy félreeső asztalka az ablak mellett, a sarokban. Mosolyogva, hangosan köszöntök a bent tartózkodó néhány vendégnek, aztán lecsücsülök a székre, és kiterítem a tálcám mellé az újságot…
Mikor belegondolok, hogy én tanácsadó vagyok itt a szállodában, egy kicsit mindig nevethetnékem támad. Ez csak az alibi, az álca, hogy csinálhassam a dolgaimat. Azért igyekszem képben lenni, hogy mi megy a szállodában, ott vagyok a tanácskozásokon és néha csak úgy random megjelenek különböző helyeken, hogy megnézzem, hogy állnak a dolgok. Kangunart vagyok és a szállodában sokféle alak megfordul, úgyhogy nem árt tudnom, kik dolgoznak itt, hogy bánnak az érkezőkkel, milyen a kapcsolatuk. Az is gyanús, ha túl jó. Minden gyanús lehet. Szerintem a főnökségen kívül nem sokan tudják, milyen feladatokat is végzek én pontosan a Holiday Innben. Most a bárba jöttem le egy kicsit szaglászni. Ilyenkor nincsenek sokan, úgyhogy azt nem igazán fogom látni, hogy bánnak a vendégekkel. Nem rémlik, hogy gond lett volna, nem nagyon jöttek panaszok. Én viszont most megnézem, mit csinálnak, mikor nem nagy a hajtás. Belépek a helyiségbe és körülnézek. Ül itt egy két fazon. Én nem köszönök nekik, ezek csak vendégek, fogalmuk sincs, ki jött. Ahogy engem se nagyon érdekelnek. A pajzsomat egy kicsit feljebb húzom, hogy ha van valami érdekes, azt megérezzem. Eddig semmi. Jó, rendeljünk is valamit. Valami könnyűt, mondjuk egy kis bort. Megnézem, mik vannak. Á, egy Belair-Coubet, finom francia vörösbor, 2010-es évjárat. Tökéletes. Mellé mandulás kosárka, csak egy kis apróság, hogy mégis valami felszívja a bort. Kikérem, fizetek, aztán leülök egy asztalhoz. A borba már bele is kortyolok, ízlelgetem, hajtom a nyelvemmel körbe a számban, kicsit nyammogok vele és utána nyelem le. Első osztályú. Aztán harapok a süteményből. Nem vagyok valami nagy sütis, de ez egész jó. Bor mellé ilyen kis könnyű dolgokat szokás tálalni és ez így teljesen oké. Lássuk, mi megy most, a nyugis időszakban. Üldögélek egy kicsit és nézem az embereket. Egy szakácsnő is itt van a vendégtérben, egyenruhában. Végigmérem a csajt és azt elsőre kiszúrom, hogy tipp-topp. Még gyűrődést is csak keresni kell rajta és ha akarok, persze találok, de abszolút rendezett az öltözete meg úgy az egész. A haja kontyban, ahogy kell, pedig most akár ki is engedhetné, amíg pihen. Lefogadom, hogy vele sosincs gond. Egész aranyosnak tűnik, csak úgy ragyog, ahogy huszonévesen, amilyennek kinéz, ez normális is. Igaz, az ilyeneket nehezen tudom elviselni, főleg ha egyfolytában beszélnek, de most ez a veszély nem fenyeget. Innen, az asztaltól benézek a pult mögé is, hogy az a pár ember, akinek ilyenkor kell, hogy sürög-forog. Semmi extrát nem érzek és nem látok. Végül csak egy jó borozgatás lesz ebből, azt hiszem. És a szállodának az a legjobb, ha mindenhol így mennek a dolgok. Nem kell a balhé.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Valami buta, berögzült szokás, hogy az emberek először általában a gyászjelentéseket nézik meg az újságokban. Hát én se vagyok annyira kivétel ez alól. A narancslevemet kortyolgatom, miközben átfutom. Persze tudom, hogy nagyon kicsi lenne az esélye, hogy itt tudjam meg egy ismerősöm halálát, mert nincs olyan sok az Őrzőkön kívül Fairbanksben, de nem is azért nézem, csak megszokásból. Mindig képes vagyok elámulni rajta, hogy mennyien halnak meg fiatalon, betegségben… maguk mögött hagyva szeretteiket. Az én szüleim halála óta már nagyon sok idő eltelt, de még most is van, hogy nagyon hiányzik, hogy nincsenek mellettem. Nem számítok rá, hogy bármi is megzavarhatná ezt a nyugalmas órácskámat. Szeretem a bárt, mert itt ilyenkor mindig nyugalom van. Egy öt év körüli, fekete göndör hajú kislány trappolása viszont eléggé figyelemfelkeltő tud lenni. Piros ruháját kék szalaggal fogták át a dereka körül, és a hajában is hasonlóan kék szalagok rögzítik a két kis fonatot a fülei mellett. Fel.. jobban mondva lepillantok rá, de már csak azt látom, ahogy hirtelen eltűnik az egyik asztal alá bebújva. Felvonom a szemöldökömet, elsőre nem tudom mire vélni a dolgot. A férfire pillantok, aki mandulás kosárkát eszik, és vörösbort kortyolgat hozzá. Mivel a kislány az asztala alá bújt be, azt gondolom, biztos a kislánya. Mi másra gondolhatnék? - Ne árulj be bácsi! – Hallom aztán a vékonyka kis hangot az asztal alól, de a csillogó kis szemeket nem láthatom, ahogy esdeklő kiskutyus szemekkel bámul felfelé a férfire. Kérdőn Philipre pillantok, aki a pult mögül szemléli az eseményeket, majd tanácstalanul megvonja kicsit a vállait jelezve, ő nem tudja mi folyik itt. Felkelti a dolog az érdeklődésemet, és nem azért, vagyis nem csak azért, mert informátor vagyok főállásban, hanem azért is, mert nem történik minden nap ilyen. A poharamat leteszem, az újságot összecsukom, és a pasasra bámulok. Vérfarkas a szentem, eddig nem láttam erre, biztos új lehet az alomban. Még egy ok, amiért az itt történtek érdekesebbek lehetnek számomra, mint az újságban levő cikkek. Fél perccel ezután aztán egy harminc körüli nő is belép a bárba. Láthatóan keres valakit, mert nagyon nézelődik. Göndör sötét haja, és a vonásai a kislányra emlékeztetnek. Szerintem ő lehet az anyukája. - Bocsánat, de nem láttak erre egy kislányt? Hat éves, piros ruhában volt, és Mudiwának hívják. – Pillant körbe reménykedve. Én nem szólalok meg, ami azt illeti, inkább a nőre se nézek. Lehet, hogy be kellene köpnöm a kislányt, az anyukája biztos aggódik, de nekem nincs szívem… néha olyan jó elbújni kicsit a világ elől. Még ha egy asztal alá is. Inkább ráhagyom a férfire mit lép, mégis csak nála keresett a lányka búvóhelyet.
Egy gyerek, csak így egyedül. Úgy csörtet be, mint Heth tábornok lovasdandárja a gettysburgi csatában. Persze hogy észreveszem, már egy kicsit korábban, mint az emberek, hiszen farkasként elég jó a hallásom. Neeee, pont ide jön! A francnak hiányzott egy ilyen nyivákoló az asztal alá. Egy pillanatra arra gondolok, hogy fiatalkoromban, mikor katona voltam, én is akartam gyereket. Aztán jött a beharapás és letettem róla. Úgy éreztem, nem tudnék olyan szülő lenni, aki tud gondoskodni egy gyerekről és nem csak koloncnak érezné. Ez egyre csak mélyült bennem, ma meg már direkt utálom a gyerekeket. Sivítoznak, hülyeségeket csinálnak, összefossák magukat, nincs nekem ehhez semmi kedvem. Egy kölyök az egész más lenne. Felnőtt ember, akinek csak utat kell mutatni egy új élethez. Majd lassan ideje lesz. De ez a kislány itt most megzavarta a nyugalmamat. Nézem és szaglászok is, hogy mi van vele? Fél vagy csak játszik? Ha a szülei elől bujkál, simán feladom. Legalább elviszik innen és nem lesz aggodalom sem. De ha valami őrült vadászik rá, akkor nem kéne. A szálloda jó hírének ártana. Mert a gyereket leszarom. Tőlem szét is téphetik, ha nem a falkára kenik és ha nem a farkasnépet csesztetik emiatt. De itt most a hotelben, a bár közepén ez éles helyzet, amibe belecsöppentem. Megmozdítom egy kicsit a lábamat és figyelem, miként reagál a gyerek. Körülnézek, de még mindig nincs senki, aki kereső tekintettel járna körbe. A szakácsnő szemezik a pultossal, aki jelez, hogy semmi köze az egészhez. Aztán végre megjelenik az, aki a gyereket keresi. Feljebb engedem a pajzsomat és lecsekkolom a nőt. Mindent ki akarok szagolni, mindent akarok érezni, amit lehet róla. Aggódó szülő vagy kiéhezett pedofil, esetleg valami más őrült? Arcra hasonlít. Mudiwa, milyen név ez? Bevándorló? Mint én, csak ezt nem sokan tudják. Csak akkor nézek rá a nőre és akkor szólalok meg, ha már biztosat érzek, addig hallgatok. Nem kell ehhez sok idő...
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Mudiwa nem akar felmenni a szobába, és aludni. Ez az utolsó napjuk a hotelben… a városban, és úgy igazából haza se szeretne menni. Szeret itt lenni. Újdonság, izgalmas, és persze suliban se kell lenni most. Az anyukája komolyan aggódik, ez az arcáról is lesüt. A kislány a lábmozdításra kicsit hátra hőköl, ezáltal elveszti az egyensúlyát, és guggolásból a fenekére puffan. Halk „au” szűrődik ki az asztal alól.. és a ruha kék szalagjának a vége is feltűnik. - Mudiwa, gyere ki onnan! – Az anyai ösztönök azonnal működésbe lépnek, és a védelmező tigris effekt látványosan testet ölt, ahogy a nő öt lépéssel ott terem az asztalnál. Megnézi magának egy pillanatra a férfit, aztán lehajol, és bepillant a lányához. - Mudiwa tudod, hogy ilyet nem illik csinálni. Na gyere ki, aludnod kell! – Nyújtja a kezét a nő a gyerekének. - De nem akarok aludni. Anyaa légysziii.. – Már mindenki a jelenetet figyeli, ahogy én is. Szegény nő.. úgy látom nem áll a helyzet magaslatán. Gondolok egyet, a tányéromon sorakozó vidám muffinokra vetek egy pillantást, aztán tiszta szalvétával megfogom az egyiket, és felállva a helyemről odasétálok az események sűrűjébe. Az asztalnál ácsorgó tanácstalan nőre mosolygok, aztán leguggolok, és bekukucskálok a kislányhoz. - Szia! Én Flora vagyok, és ezt a muffint neked hoztam. – Mutatom neki az ínycsiklandozó édességet. Philip a pult mögött vigyorogva figyeli a jelenetet. - Én Mudiwa vagyok. – A kislány figyelmét, és azt hiszem érdeklődését is sikerült magamra vonnom.. meg a muffinra. A kezét a muffinért nyújtja, de nem nyújtom neki oda. - Nahát! Egy ilyen csinos kislány nem tudja, hogy az asztal alatt nem illik muffint enni? Gyere, búj ki, és odaadom. Jó? – Mosolygok rá barátságosan. Látom, hogy vacillál, és a felsőmet bámulja. - Te vagy a séf? – Kérdezi kíváncsian, miközben egy nagyon kicsit közelebb kúszik hozzám. - Nem, én csak a másodszakács. A séf helyettese, amikor ő nincs jelen. – Persze nagyon ritka az olyan eset, hogy a séf távol marad a konyhától, de olyankor én veszem a vállaimra az ő feladatait is. - És ezt a muffint is te csináltad? – Kérdezi, miközben kicsit közelebb csúszik. - Nem… ezt a cukrászaink sütötték, de biztosíthatlak, hogy nagyon finom! – Mudiwa elmosolyodik, majd kibújik az asztal alól. Kicsi ujjai a muffin köré fonódnak. - Anya, megehetem? – Anyukája felsóhajt, majd bólint. - Persze… de menjünk. – Nyújtja a lánya felé újra a kezét. Ajkai némán formálják felém a „köszönömöt”, mikor rápillantok. Enyhén megvonva a vállam, mosolygok rá vissza. Igazán semmiség. Szeretem a gyerekeket, és elég jól megtalálom velük a közös hangot. Még visszafordul a kislány az ajtóból, és a muffintól maszatos arcán mosollyal integet nekem, mielőtt eltűnnének az édesanyjával. Felsóhajtok, előbb Philipre pillantok, aki kacsintva „okét mutat” a hüvelykujjával, aztán a férfire, akinek az asztalánál történt az intermezzo. - Elnézést kérek uram. Remélem nem zavartuk meg nagyon a délutáni sziesztáját. – Mosolygok rá kedvesen.
A gyerek csak nyűgös, dacos, de nem fél. A nő meg nagyon aggódik és valami olyat érzek rajta, hogy nem a lebukás miatt, hanem úgy, mint a szülő a gyerekéért. Már épp fel is adnám a kis rejtőzködőt, de egyszerűen kiesik az asztal alól. Ennyi. Fogalma sincs, hogy kell igazán elbújni és a testének sem ura. Ahogy a nő rámnéz és leteremti, példamutatóan szólok hozzá, nem mutatva, mennyire idegesít a kölyke. - Nem történt semmi baj, asszonyom! Látom, a kis Mudiwa csak bújócskázni akart. Igaz-e, kislány? Egész kedvesen nézek rájuk, ahogy ezeket mondom. Aztán eszem tovább a süteményt és kortyolom hozzá a bort. De nem, még nincs vége. Nem tudja onnan kiimádkozni a gyerekét. Meg kéne fogni, aztán kirántani, ennyi. De ő finom kis hölgy, csak szólongatja. Nem így kell, nem így kell. Olvastam annyit a gyerekekről, hogy tudjam, ez semmit nem ér. Nem így kell meggyőzni, de nem is én fogom megmutatni, hogy vigye ki onnan. Én csak nyugodtan ülök és nézem a helyzetet, kissé mosolyogva, ahogy akkor kell, mikor gyerek van a közelben. Mert a gyerekeket illik szeretni és én ezt akarom láttatni magamról. Kicsik és megesik rajtuk az ember szíve. Akinél ez nem működik, azt szívtelennek titulálják. Farkasemberként nem akarok ilyennek látszani, kerülni kell a gyanút. Ekkor jön a szakácsnő. Nocsak, ez érdekes! Nagyon jól csinálja, tud valamit. Ért a gyerekekhez, de az az érzésem, hogy ez csak úgy jön belőle. Maga a megtestesült kedvesség. Szerintem ezt a rangsorolást, hogy ki a séf meg a másodszakács, nem fogja érteni a kicsi, de végül megoldódik a helyzet. Mudiwa végre kitakarodik az asztal alól és a béna anyjával elhúznak. A szakácsnő rendkívül jól kezelte a helyzetet. Tud bánni a vendégekkel és a pultos egy elismerő "like" jellel jutalmazza. A római korban a gladiátoroknak akkor mutatták ezt, mikor győztek és a császár megengedte, hogy életben maradjanak. A szakácsnő győzött is. Nem tudom, hogy harci helyzetben mennyire lenne életképes, de konfliktuskezelésben első osztályú, az tuti. Hozzám szól, na ezt nem vártam volna! Simán visszaülhetett volna a helyére. Én csak mellékszereplő, háttérember voltam ebben a jelenetben. Nagyon figyelmes. Hajjj, most beszélnem kell vele. Pedig nem akartam. Na jó, most akkor ismerkedjünk a személyzettel. Marad az álmosoly és a megnyerő bevezetés úgy, hogy ne sejtse meg, mennyire nem érdekel. De majd jönnek mélyebb kérdések is, amik tényleg érdekelnek és amik talán zavarba is hozzák. Mellesleg. Játszok egy kicsit vele, mert azt szeretem. - Ugyan, Ön egyáltalán nem zavart, Ms...? A gyerekeknek meg lételemük az élénkség, de szerencsére jó vége lett a bújócskának. Mondja, nincs kedve ideülni? Persze, ha inkább olvasna, a világért sem tartanám fel!
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Az elmúlt húsz évben több vendéglátó helyen dolgoztam már, és nem mindig a háttérmunkában vettem részt. Cukrászdában voltam például pultos is, ezért tudom, hogy mennyire fontos a vendégek irányába sugárzott abszolút figyelmesség. A nővéreim szerint olykor túlságosan is törődök másokkal, de nem tehetek róla, ez vagyok én.. ilyennek születtem. - Ashwood. – Mutatkozok be. – Flora. – Mosolygok. – Ön pedig..? – Nyújtom a kezem barátságosságom jeleként, és ha kezet fogunk, akkor finom.. nőies mozdulattal kezet rázok vele. - Mindenki ilyen volt gyerekként, csak sokan elfelejtkeznek róla. – Kontrázok a szavaira. Az már igazából részletkérdés, hogy valahol még én is ilyen vagyok… örök gyerek. A meghívása kicsit meglep, de nem mondok nemet. Szeretek beszélgetni, új emberekkel megismerkedni… ráadásul ő egy vérfarkas, akiről nem árt ha egy kicsit többet is tudok, mint az átlag halandókról. - Köszönöm, elfogadom a meghívást… csak áthozom a tálcámat. – Térülök, fordulok… az újságot menet közben visszacsúsztatom Philipnek a pultra, én pedig letéve a tálcámat az asztalra, leülök a férfivel szembe. - Kér egy muffint? Választhat, még nem nyúltam egyikhez sem. – Mutatok a tányérom felé. Nem vagyok az a fajta, aki irigyli másoktól a finom falatokat. Két muffinnal a gyomromban is kihúzom nap végéig. Általában a konyhában terjengő készülő ételek illata eléggé eltelít, és emiatt ritkán érzem magam éhesnek. Genetikai okok miatt, és emiatt se félek attól, amitől a szakácsok többsége… kétlem, hogy valaha is elhíznék. Ahhoz túlságosan aktív életet élek. Megeszek én mindent, nem vagyok válogatós az ételek terén, de nem ragad rám belőle semmi. - Hogy ízlik a mandulás kosárka? – Kérdezem kíváncsian. A borról nem érdeklődök. Egyrészt nem szoktam inni, ezért nincs nagy hozzáértésem ehhez a fajtához, másrészt nem nagyon akarok túlságosan elmélyedni ebben a „ki mit eszik/iszik” témában. - Itt szállt meg a szállodában? Eddig nem láttam még. – Beleharapok az egyik muffinba, majd elégedetten megállapítom, hogy a Mudiwának tett kijelentésem megállta a helyét. Tényleg nagyon finom most is.
Flora Ashwood. Gondolkozom, hogy hallhattam-e vele kapcsolatban bármit a hotelben, de nem, semmi nem jut eszembe. Nem is panaszra gondoltam, csak valami olyanra, hogy Hónap dolgozója, közönségkedvenc, ilyesmi. Mert szerintem jó munkaerő lehet, bár még nem igazán ismerem. Első benyomás, úgyhogy nem is veszem sáz százalékra. - Stephen Chesterton. Elnézést, csak azért nem viszonzom, mert asztal fölött nem illik kezet nyújtani - utasítom el a csöppnyi kis kezét, amivel biztos sok finomságot süt. Első teszt, hogy hogy reagál egy kevésbé kedves válaszra. Gyakorlatilag közöltem ezzel két lábon járó tüneménnyel, hogy bunkó. Aztán kap egy kis megnyugtatást is, hogy kétségek között legyen. Bólogatok a gyerekekről mondott szavaira. Van benne igazság, de inkább valami rózsaszín ködön keresztüli világszemléletről tanúskodik. A nagy járvány idején nem az élénkség jellemzett engem, pedig még gyerek voltam. És vannak nagyon visszahúzódóak is, akiknek már kicsiként se engedtek nagy teret meg persze beteg gyerekek is. Szép lenne, ha mindenki kedvére viháncolhatna gyerekként, de ez csak hiú ábránd. A lánynak talán szerencsés gyerekkora volt vagy valamiért nagoyn keresi a pozitívumokat az életben, szinte erőltetetten. Majd kiderül. Elfogadja a meghívást. Barátságos, nagyon barátságos és nem is kell sok mindentől tartania itt, ahol dolgozik, ismerősök szeme előtt, egy szálloda közepén. Amíg cihelődik, én megint kortyolok. Van még bőven, mert csak aprókat iszok le. Nem vagyok én alkoholista, aki fél liter bort rendel és pillanatok alat eltünteti a torkában. A jó borokat ízlelgetni kell, körbeforgatni, hogy a nyelvemet minden irányból érjék, felpörgessék az ízlelőbimbóimat. Kicsit meg is rágom mindig, mintha lenne mit, de csak jólesik a fogaimat is mozgatni a finom lében. És akármilyen bort, pancsokat nem is vagyok hajlandó meginni. Ez itt jó, első osztályú. Figyelem a nőt, követem a szememmel. Az újságot lepasszolja. Rövid a szünet és egy része elment, a maradékot nekem szenteli, a legvégén meg már nem lesz ideje egy egész cikkra, úgy tűnik. Mikor Flora átjön, magam felé húzom a tálcámat, hogy elférjen. Apró figyelmesség. Vannak ilyenek a tarsolyomban, hiszen bár végtelenül unom az embereket, megtanultam, mit csinálnak és mit várnak el. Volt rá időm... - Ó, nagyon kedves, köszönöm! Diós nincs köztük, ugye? Mert azt nem szeretem. A szaglásom persze elárulja, melyik milyen, de ezt neki nem kell tudni. Ha válaszol, csak akkor választok. Egy almás muffin pont jó lenne a borhoz. Tárt kezekkel mutatok a mandulás kosárkákra. - Igen, kitűnőek! Kér egyet? Nyugodtan válasszon, amelyik jólesik! A bort most nem kínálom. Összenyalogattam a poharat és nem jönne ki jól, ha piáltatni akarnám itt a csajt munkaidőben. De épp ettől lenne érdekes a dolog. Majd később. - Nem, nem itt szálltam meg, csak benéztem - adok neki egy rövid választ. Tényleg nem itt lakom. Csak tanácsadó vagyok, de ezt egyelőre nem árulom el. Nem is titok, mert később is összefuthatunk még, de most elég ennyi. Én jövök és rögtön kap is egy kérdést: - Jó étvágyat, kedves Flora! És mondja, milyen itt a bárban másodszakácsnak lenni? Szereti csinálni? Szaglászok, figyelek, a pajzsom feljebb van emelve. Kíváncsi vagyok, mit mond és mennyire gondolja komolyan. Nem köpöm be, ha valami nem tetszik neki és elárulja. Csak megjegyzem.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Egy pillanatra megütközök Stephen szavain. Nem bánt meg a kijelentésével, csak én ezt eddig nem tudtam. Annyira puccos körökben nem szoktam mozogni, teljesen átlagos életet élek azt leszámítva, hogy Őrző vagyok.. na jó. Nem áltatom magam, nem élek teljesen átlagos életet, de mindegy is. - Elnézést, ezt nem tudtam, de észben fogom tartani. – Mosolyogva húzom vissza a kezemet, legalább ma is tanultam valami újat, és ezt a hibát nem fogom még egyszer elkövetni. Sokan nem bírják elviselni a kritikát, hát én nem tartozom ezen emberek közé. Az építő jellegű kritikát szívesen fogadom, és egyébként se feltételezném azt Stephen-ről, hogy szándékosan kényelmetlen helyzetbe akart volna sodorni. - Nem, az nincs. Epres van, almás és csokoládés. – Sorolom fel a választékot, amikor a muffinok felől érdeklődik. Nekem az epres a kedvencem. Otthon Újvidéken a kertünkben hatalmas eprek nőttek, és akkor még nem voltam permetező szerek, meg vegyszerek se nagyon, amik ártalmasak lehettek volna az egészségünkre, ezért bátran ehettük közvetlenül leszedés után. - Köszönöm, de nem kérek. – Utasítom el a kínálást, a muffin bőven elég lesz. Nem szállóvendég, ezek szerint. Magamban nyugtázom a dolgot, miközben mosolyogva megtörlöm a számat, és a poharamért nyúlok, hogy kortyoljak a narancslevemből. - Jó étvágyat. – Mondom én is, amikor látom, hogy evéshez készülődik. - Igazából nem itt vagyok másodszakács, hanem az étterem konyháján. – Árulom el neki a titkot, ami nem titok egyébként, hiszen a bárnak nincs külön konyhája. Itt csak aprósüteményeket lehet kérni az italok mellé. A bárban csak a pultos, a mixerek dolgoznak, illetve szokott lenni csúcsforgalomban pincér is.. ilyenkor az ő feladatait bőven el tudja látni a pultos is. Délutáni pangás van. - Szeretek sütni-főzni, nem tudom megunni. Ha nem itt, akkor otthon csinálom.. nekem ez a fő hobbim is, úgyhogy teljesen szerencsésnek érzem magam. – Nem hazudok, ez tényleg így van. Már gyerekkoromban is imádtam a konyhában sündörögni, nagyon jó érzékem van a konyhai dolgokhoz, és imádok új ételeket, ízeket kitalálni. Szeretném minél több táj…. vidék specialitásait megtanulni, hogy bővítsem a repertoárom. - Szeretnék a nem túl távoli jövőben saját éttermet nyitni. Ez az álmom. – Avatom be egyik álmomban. Nagy szeretnék egy helyet, ami a saját elképzelésemet, ízlésvilágomat tükrözi, egy éttermet, aminek az étlapját teljes egészében én tervezem meg, én állíthatom össze. Azt hiszem ez minden elhivatott szakács álma. - És ön, mivel foglalkozik?
Végülis egész finom voltam, hiszen azzal kezdtem az illemtudományi lecseszést, hogy én kértem elnézést. Aztán ő is elnézést kér. Mókás ez így, most rá is mosolygok és kivételesen ez szívből jön. Nem kedvességből, csak abszurdnak érzem a helyzetet, hogy itt kölcsönösen udvariaskodunk és egymást előzzük meg, übereljük a bocsánatkérésben. Nem sértődött, nem zavart, elfogadta, amit mondtam. Jó lélek, erre szokták mondani. Készségesen elmondja, melyik milyen és én választok is. Azt, amelyiket már előre kiszagoltam magamnak. - Akkor legyen ez az almás. Illik a borhoz. Köszönöm még egyszer! Biztos nem kér? Tényleg jó! Bár látszik magán, hogy nem eszik sokat - teszek hozzá egy bókot is a végére. Lehet ezekkel játszani és a nők sokszor megnyílnak az ilyen kis kedves szavak után. Biccentek, ahogy vizsonozza az evés előtti jókívánságot. Én annyira üresnek érzem az ilyen formalitásokat, de tudom, hogy elvárás. Úgyhogy csinálom is, ha szükség van rá. Most döbbenek rá, hogy hülyeséget kérdeztem. Persze, hogy a bárnak nincs másodszakácsa. Még étterme sincs, ez csak olyan kiegészítő egység, pár finomsággal, különlegességgel. Mondhatni luxucikkekkel, bár az áruk azért nem olyan vészes. Kedves lány, nem vágja a pofámba a marhaságomat. Még csak nem is érezteti, csupán tisztáz egy félreértést. A jól főző nő nagy érték, ha nőre, állandó kapcsolatra vadászik az ember. Én nem bírtam megmaradni senki mellett, úgyhogy mostanra már nem hat meg az ilyesmi. Egy igazi szerelmem volt, de azt széttépték. Pont az tette, aki engem is beharapott. Azóta csak múló szerelmek voltak, ideig-óriág, esetleg évekig, de az is ritka volt. Álcázva éltem és ez jobban számított. Többet számított, hogy én túléljem, minthogy a szívemet megosszam egy nővel. Szerintem most már befásultam annyira, hogy ezt a kérget még ilyenek, mint ez a Flora se tudják áttörni. Nem mintha nagyon tombolna bennem a vágy, hogy megkörnyékezzem. A szavaira bólintok, de egyelőre nem szólok. Nagyon lelkes, érzem rajta. Harapok a süteményből, megrágom szépen nyugodtan. Váratom. Aztán kortyolok a borból. Azt is terelgetem a számban, alaposan megízlelem és utána felelek. - Ez szép dolog. Azt mondják, nincs új a Nap alatt, de szerintem a főzésben még mindig tárt karokkal fogadják a feltalálókat. Mondja, itt az étteremben is van olyan fogás, amit maga hozott be? Valami saját specialitás? Én idegenforgalommal foglalkozom. Nem áll olyan nagyon messze a konyhától. Az ittenitől sem, hiszen a Holiday Innben vagyok tanácsadó - vallok színt neki. Az érzékeimmel pedig figyelem, hogy reagál erre. Nem vagyok a felettese, hiszen akkor ismerne. Ismernie kellene, legalább névről. Senki sem tudja, mit csinálok a hotelben, sőt néha még én sem. - Tényleg szép dolog finomakat főzni, de úgy látom, maga kitűnően bánik az emberekkel is. Nem gondolt még arra, hogy ezt a képességét is kamatoztassa? Félre ne értsen, nem nézem le a szakmáját. Csak arra célzok, hogy esetleg feljebb is kerülhetne, ha ezekkel a kedves szemekkel például üzleti tárgyalásokba bocsátkozna - folytatom, egy kicsit elterelve a témát.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Biztos nem, egyen csak nyugodtan. – Mosolygok rá. A bók kedves tőle, de nálam.. vagyis nálunk a nővéreimmel ez genetika. Anyukánk is épp olyan törékeny volt, mint mi… pedig ő aztán rengeteget szokott enni. Szerencsés alkatok vagyunk azt hiszem, de azért nem bánnám, ha néhány kilót fel tudnék szedni, mert akkor nőiesebb lenne az alakom. Jelenleg inkább tűnhetek egyetemista gyakornoknak, mint felnőtt nőnek. Bárhogy is nézzünk ki mi nők.. azt hiszem soha nem leszünk teljesen elégedettek önmagunkkal. A kérdésére nemlegesen ingatom meg a fejem. - Nem vagyok még olyan régóta itt. Csak pár hónapja dolgozom a Holiday Inn-ben, és szerintem az étlap elég kötött ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy variálgatni. – Vonom meg finom kecsességgel a vállaimat. Kétlem, hogy a konyhafőnök… Vittoria csak úgy belemenne, hogy a szakácsok új ételekkel bővítsék az étlapot. Amikor kiderül, hogy Stephen is a hotel alkalmazottja, meglepetten pillantok rá, kitáguló pupillákkal. Láthatja rajtam az őszinte meglepettséget, aminek hatására mandula vágású szemeim kerek boci szemekké formálódnak át. Általában elég vicces látványt nyújtok ilyenkor, az emberek meg szokták mosolyogni elképedt ábrázatomat. - Komolyan itt dolgozik? Akkor szinte kollégák vagyunk! – Lelkesedésem vibrálva leng körül, s ha nem lenne közöttünk ez az asztal, talán még örömömben a nyakába is ugranék.. elég közvetlen vagyok, és nagyon tudok örülni olyan dolgoknak is, ami mellett az emberek általában érdektelenül elsétálnak. - De jó! – Még mindig nem tudok kitérni a hallottakból. Egészen más szemmel nézek most már így Stephenre. – És milyen dolgokban kérik ki a tanácsát? – Biccentem enyhén oldalra a fejem, s kíváncsi pillantásom a lélektükrein függesztem, miközben újabbat harapok a muffinomból, és ráérősen felőrlöm fogaimmal a falatot. - Az üzleti dolgok soha nem vonzottak igazán. – Szólalok meg mosolyogva, miután lenyeltem a falatot, és a szalvétámat felvéve letöröltem vele a morzsákat a számról. - Én a konyhában érzem jól magam. Imádom csinálni. Ha be kellene ülnöm egy íróasztal mögé, és papírokat kéne tologatnom… azt hiszem rövid időn belül megőrülnék. Azt nem nekem találták ki. A saját éttermemben se szeretnék ezekkel a dolgokkal többet foglalkozni, mint amennyit muszáj. Erre majd meglesznek a megfelelő emberek, akik ehhez értenek.. én pedig maradok annál, amihez a legjobban értek. – Ambiciózus vagyok, de csak a szakmai életben. A magánéletben eléggé… esetlen. Azt hiszem amit a jó Isten eddig nem adott meg a magánéletben, azért kamatostól kárpótolt szakmai téren, ezért nem érzem úgy, hogy bármiért is szomorkodnom kellene. - Ha sikerül megnyitnom azt az éttermet, ígérje meg, hogy egyszer eljön hozzám! Csinálok magának olyan mandulás almás pitét, hogy mind a tíz ujját megnyalja utána! – Szemfüles vagyok ám. A mandulás kosárkából meg az almás muffin választásából következtetem ki, hogy azt is szeretnie kell… de ha nem is szeretné… az én pitéimnek senki se tud ellenállni. Fiona és Frida általában meg se várják, hogy kihűljön egy kicsit legalább, azon melegében nekiesnek, és tíz percen belül bepuszilják az egészet. Olyankor eléggé félelmetesek tudnak lenni. Szerintem még rám is morrannának, ha megpróbálnám előlük elvenni. Ez a gondolat halk nevetésre ösztönöz. - Bocsánat, csak van két nővérem… és eszembe jutott, hogy szinte ölre mennek egymással, ha pitét készítek, hogy kié legyen az utolsó falat. – Adok magyarázatot a hirtelen jött nevetésemre, aztán iszok egy kortyot a narancslevemből. - Mostanában kezdett, ugye? Hihetetlen, hogy még csak látásból se ismertem eddig… pedig a személyzet java részét legalább látásból ismerem, ha személyesen nem is..
Ha nem kér, nem kap. Tudja, mit akar, nem csak kérette magát. Akkor én harapdálom tovább a mandulás kosárkámat. Nincs itt régóta. Akkor még lehet, hogy az "új seprű jól seper" jelenséget látom. Nem fásult bele, de talán csak idő kérdése. Egyszer mindenkinél bejön. A szerencsésebbek akár évtizedekig is bírják. A szerencse alatt pedig a többi életkörülményt értem, mert azok együtt hatnak az emberre. Egy házsártos feleség vagy egy gyomorpolip mellett az álommunka sem segít sokat. De ahogy elnézem ezt a csajt, szerintem ő szerencsés. Úgy tud csodálkozni, mint egy gyerek. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ez miért van, mikor amúgy egész értelmes. Sokat beszél, de nem hülyeségeket és így nem is annyira fárasztó, mint egy értetlen nagyszájú. Én azért nem esek hanyatt az örömtől, főleg, hogy nem meglepetés. Szolid mosolyt kap és egy kijavítást. - Nem szinte. A szó szoros értelmében kollégák vagyunk. A mindenit! Az érzékeim mindjárt szétpattannak az örömkitörésétől. Ekkora dolog, hogy ebben az óriási nagy szállodában dolgozik még valaki, akit eddig nem ismert? Ezek szerint eddig pozitív a benyomása rólam. Nem sértettem meg, nem kedvetlenítettem el. Tiszta energiabomba ez a csaj, hihetetlen. Amikor a munkámról kérdez, épp kortyolok egyet a borból. Aztán szépen komótosan ízlelgetem. Tényleg jó, úgyhogy nem hagyom ki egy cseppjét sem. Élvezem az ízeket, amíg tart a pohár. Utána beszélek egy kicsit. - Üzleti dolgokban. Sok mindenben. Figyelem a piacot is, hogy máshol mik zajlanak, a visszajelzéseket, a partnereket és javaslatokat teszek odafent - mutatok az ujjammal a felső szintekre. Nem egy bonyolult kifejezés, érteni fogja. Tulajdonképpen mindez igaz a farkasként betöltött szerepemre is, legalábbis részben. Ott a piac a nagybetűs Élet. Azt figyelem és néha befolyásolom így vagy úgy. Biztos vagyok benne, hogy ha ez a kis mosolyalbum belecsöppenne egy akciónkba, nem igazán élné túl. Láttam már csodákat, de nem gondolnám, hogy ő ilyet hordozna magában. Mint akin semmi teher nincs az égvilágon. Elképesztő. Ez a tulajdonsága elkezdett most érdekelni. Mikor szépen szájat töröl és beszél arról, hogy mit szeret, mit nem, a szavaira is figyelek, de inkább az érzékeimmel vizsgálom. És a testtartását, kezét, szemét, mindenét próbálom megfigyelni, hogy mit árul még el. Minden szava igaz, úgy tűnik. Egészen reális elképzelés, csak el kell jutnia odáig, hogy teljen ilyen emberekre. Addig meg azért lesz papírmunka. Az invitálásra halkan, mélyen elnevetem magam. Számomra nevetséges ez a kötődés ilyen rövid ismeretség után. Még hosszú ismeretség után is. De ezt nem kötöm az orrára, inkább csak egy viccesnek szánt fordulattal intézem el. - Ha megígéri, hogy szól, mikor megnyitotta, majd akkor megígérem, hogy elmegyek. És úgy is lesz! Nos, szerencsés, hogy azt csinálja, amit tényleg szeretne. Én sem panaszkodom, sokrétű a munkám és nem tudom megunni. Feladat mindig van és mindig új megoldásokat kell kitalálni. Kedves húzás, hogy pont azt a két ízt mondta, amit eddig próbáltam itt a bárban. Figyelmes és a memóriája se rossz. Azért kíváncsi leszek rá, hogy egy hónap múlva emlékszik-e ebből valamire. Hogy most, még a válasz előtt, min kezd el nevetni, azt nem értem, de megmagyarázza. Ez a családi jelenet egész farkasos, frissen beharapott kölyköknél el is tudnám képzelni. És csak úgy utalásokat tenne erre, ha így volna? Hmm, ezt még nem tudom. Annyira nem ismerjük egymást, de a nővérei még fontosak lehetnek. Elmosolyodom a mókás megfogalmazáson és kérdezek róluk: - Három nővér? Ők is ilyen energikusak? Vagy néha csehovi hőst játszanak? Úgy mellesleg megpendítek egy ilyen műveltségi kérdést. Ezer éves darab, de klasszikus és sokatmondó, a mai napig nagyon jól bemutatja az életre annyira vágyakozó, de azt teljes valójában el nem érő figurákat. Nem is az a lényeg, hogy ismeri-e, bár egy hangyányit nő a szememben, ha igen. De beszélhetne róluk. A végén pedig azt mondja, hogy a szállodában szinte mindenkit ismer. Nocsak, a másodszakács, mindenki barátja. Tele vagyunk farkassal. Előbb inkább őket kérdezném meg, ki mennyire ismeri Flora-t, mielőtt erre rátérnénk. Nem hinném, hogy tud bármit is. Castor viszont biztos tudja még Flora bugyiméretét is, meg a nővérei élettörténetét és így tovább. Ő mindenről tud. Azért lehet pedzegetni a témát. - Nem régen, mondhatjuk. Biztos látott már, csak nem volt, amiért felfigyeljen rám. Sokan járnak-kelnek a szállodában, nem igaz? Ebből élünk elvégre, hogy sokan legyenek. Mondja, kivel van még jóban mondjuk a menedzsmentből?
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Elég összetett munka. Mindig résen kell lennie, ha nem akar lemaradni valamiről. – Mosolygok rá, s ezek szerint szerteágazó lehet az ismeretségi köre is. Ha Castorék ennyire közel engedték a tűzhöz, annak biztos jó oka van. Tudvalevő, hogy az Alfa óvatos, és megfontolt. - Megígérem. – S nyújtanám is a kezem, hogy egy kézfogással pecsételjem meg az ígéretem, ám mielőtt belekezdenék a mozdulatba, eszembe jut amit mondott az asztal fölötti kézfogásról, ezért mégse teszem. Gyorsan tanulok, és nehezen felejtek. Ennek nagyon nagy hasznát veszem Őrzőként is, nem csak magánemberként. - Igen, tényleg az vagyok. Sokan egész életükben nem tudják eldönteni mit is akarnak kezdeni az életükkel, én meg már kislányként tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. – Hármunk közül Frida az egyetlen, akinek a szüleink nem engedték, hogy a saját feje után menjen. Apánk azt hiszem nem sokra tartotta a színészetet.. a művészeteket. Ő elég gyakorlatias ember volt, és azt szerette volna, ha mi is azzá válunk, hogy meg tudjuk vetni a lábunkat az életben. Amikor Csehov szóba kerül tekintetem réveteggé válik. Van már húsz éve, hogy Csehovot olvastam. Még azokban a hónapokban szórakoztattam magam drámai darabokkal, amikor Pécsen éltünk. A rendház könyvtárában kedvemre válogathattam.. s mivel akkor még nem tudhattam, hogy mennyi időt töltünk Magyarországon, elkezdtem magyar nyelven olvasni, hogy bővítsem a szókincsem. Így került a kezembe Kosztolányi Dezső fordítása is. A mű címe volt az, ami elsősorban megfogott, az alapján én is párhuzamot vontam volna.. de ahogy magam mögött hagytam a négy felvonást, rájöttem, hogy ezek a Prozorov nővérek egyáltalán nem hasonlítanak ránk… annak ellenére sem, amilyen helyzetben akkor voltunk… sőt. Így jobban belegondolva szerintem eléggé jó tanulság volt az ő történetük ahhoz, hogy megpróbáljuk elkerülni azokat a hibákat, amikbe ők beleestek. - Hála az égnek nem hasonlítanak se Olgára, se Mására. Mi nem félünk nekivágni a világnak… és nekik is van olyan szenvedélyük, amikben ki tudják élni magukat.. az energiáikat. – Nahát. Nem hittem volna, hogy ma még Csehovról fogok beszélgetni valakivel… Stephen nagyon műveltnek tűnik. Kíváncsi lennék rá, vajon mennyi idős valójában? Szeretem a farkasokat. Az idősebb farkasok megfontoltak, és bölcsek. Ha tippelnem kellene a korát illetően, mindenképp kétszázötven év fölé saccolnám be a korát. - Milyen nyelven olvasta a művet? – Kíváncsiskodom. Ha oroszul, akkor talán magával Csehovval is találkozhatott. Amikor ilyenekre gondolok, nagyon tudom irigyelni a farkasokat. - Én végig úgy éreztem, amikor olvastam, hogy az író egy képzeletbeli tükröt tart az olvasója elé, mintha az akarná, hogy folyamatosan tegyük fel magunknak azt a kérdést, vajon ott vagyunk-e, ahol lenni akarunk.. azt csináljuk-e, amit csinálni akarunk? Vagy csak tengetjük az életünket.. siránkozva azon, hogy lehetne jobb is… de a lépéseket már nem tesszük meg, mert túlságosan begyöpösödöttek vagyunk, és nem merünk nekivágni az ismeretlennek.. pedig ha valaki nem boldog, annak változtatnia kell, nem csak sóhajtozni, hogy de jó lenne, ha másképp lenne.. Nem tartozik a mű a kedvenceim közé, de azt hiszem nagyon tanulságos, amit minden nemzedéknek el kell olvasnia. – Fejtem ki kicsit hosszabban is a véleményemet a műről. Ha már Stephen hozta fel a témát, úgy gondolom, hogy talán nem bánja. - Igen, meglehet. Valószínűleg vendégnek nézhettem. – Mosolygok rá újra. Szerintem egyébként csak elkerültük egymást. A farkasokra mindig odafigyelek, és ha keresztezték volna egymást útjaink, aki rá is felfigyeltem volna.. de neki ezt nem kell tudnia, ahogy másnak sem. Egyedül Castor az, aki tudja, hogy valójában mi is vagyok. Az eszem nagyon gyorsan vág, ennek is köszönhető, hogy több meleg helyzetet is sértetlenül megúsztam. A puhatolózására nem akarok semmi konkrétat mondani, de feltűnően félrebeszélni se kívánok, mert akkor gyanút foghat.. ezért máshonnan közelítem meg a témát. - Ha őszinte akarok lenni… - És őszinte vagyok.. emellett óvatos is. Olyan választ adok, hogy ne kelljen hazudnom. - …szerintem a többség, akikkel eddig személyesen is megismerkedtem, kedvel. Természetesen nem szoktam munkaidőn kívül tartani a kapcsolatot velük, de ha összefutunk valahol, néhány szót általában váltok mindenkivel. Hogy vannak, hogy ízlett az étel… ilyesmik… - Vonom meg finom, kecses mozdulattal a vállaimat. – Szerintem nagyon jól megértik itt egymást az emberek. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család… és az újakat is hamar befogadják. Nem nehéz beilleszkedni. – Nekem meg pláne nem. Sose voltak nehézségeim a beilleszkedéssel.
Ja, ha valamit csinálok a szállodában, az ilyesmi. De ez igazából csak alibimunka. A tanácsadó szerintem mindig az. Urambátyám, a legjobb haver meg ilyenek tanácsadóként tök jól foglalkoztathatóak. Sokszor semmi hasznuk, csak azért vannak ott, mert valakivel jó a kapcsolatuk. Szóval én most csak nagyban bólogatok és mosolygok a leányzóra. Megígéri. Jól van. Ha összejön neki, szerintem az évek múlva lesz, de ha tényleg emlékezni fog és megkeres, akkor elmegyek egy potya sütire. Azt mondja, gyerekkora óta tudja, mit akar. Igen, szerencsés, szerencsés csillagzat alatt született. Pontosabban jó családi háttere lehetett, akiktől megkapta a támogatást is. Ha nem, és saját erővel érte el mindezt, ellenszélben, akkor még erősebb, mint amilyennek látszik. Csehovval mintha gondolkodóba ejtettem volna. A válasza viszont pontos. Tudja a neveket is. Vizsgálom az érzékeimmel és a meglepettség mellett valami nagyon pozitív viszonyulást érzek. Erre elmosolyodom, félig-meddig őszintén és válaszolok: - Hasznos tulajdonság. Szerencsés család. Biztosan büszkék Önökre a szüleik is. Angol fordításban olvastam és láttam színpadon. Oroszul sosem tanultam, nem sodort arra a víz. Francia és angol, ezt a két nyelvet beszélem. Az általános műveltség pedig nálam megállt a XVIII. században, mert én akkor voltam gyerek. Az iskolát csak félig járhattam ki, mert a járvány közbeszólt. Amit tudok, azt önszorgalomból tanultam meg később. Én úgy érzem, hogy elég jól bepótoltam és manapság is olvasok ezt-azt, de már kisebb lelkesedéssel. Egy ilyen fiatal biztosan meg tud fogni a mai tananyag egy részével. De ez generációs külnbségnek is betudható, nem fog gyanúba keverni. Akkor se, ha a generációs különbség köztünk évszázadokban mérhető. Flora folytatja és egy kicsit elcsodálkozom. Főzés közben nem lehet annyit olvasni, hogy ilyen mélyen megértse a dolgokat. Nem néztem volna ki belőle, hogy tényleg felfogja a mű mélységét és hogy emlékszik rá. Több van ebben a kis nőben, mint mutatja. Gondolatok, vélemények, markáns világszemlélet, tudás és memória. Abszolút nem alalpkövetelmény egy szakácsnőnél. Elég ha a konyhában kiigazodik és ráérez az arányokra meg az ízekre. Legalábbis gondolom. Én is tudok főzni, mivel egyedül élek, de azért nem vagyok egy mester és túl sok szakáccsal sem beszéltem. Flora mindenképpen több, mint egy átlagos másodszakács. Ha már belemegyünk, akkor boncolgatom én is a szálat. Ez egész jó téma. Kis időre fel tudta kelteni az érdeklődésemet. - Ha megengedi a kérdést, A három nővér még a középiskolában ragadt meg Önben vagy azóta olvasta? Esetleg látta színházban? Örömömre szolgál, hogy ilyen mélyenszántó témákban is jártas, amiket szokás a tanulmányok után elfelejteni. A jó művek mindig ilyen tükröket tesznek elénk. De nem csak magunkat láthatjuk benne, hanem a világot, a többi embert is. Olga, Mása és Irina itt élnek köztünk. Mindennapi sorsok, az igazi elveszett emberek, akik akár sokra jutnának a képességeik miatt, de nem viszi rá őket a lélek. Én nem hibáztatom ezeket az embereket egyébként. Biztosan megvan az oka annak, hogy miért nincs bennük erő. A gyengeséget számonkérni pedig jogtalan. A másik oldala viszont tényleg az, amit Ön mond. Ha valaki képes szembeszállni az élet falaival és megmássza azokat, az ott lesz, ahol akar lenni. Ez pedig mindig becsülendő. Kampánybeszédnek is beillene, amit mondtam. A műből ez lejön, tényleg ilyesmit üzen és értem is. Más kérdés, hogy nem nagyon érdekelnek a mindennapi sorsok, de rizsázni tudok róluk. Most pedig lehet, ahogy ismerkedem ezzel a szakácsnővel. Mert érdemes. A kitérő válasza sokat elárul. Úgy szeretem ezt a kezdést. "Ha őszinte akarok lenni". Átrágta, meggondolta és úgy döntött, most nem hazudik. Pedig szokott. Ezt sejteti a kezdés, ha valaki átlát rajta. Nem mond neveket, óvatos. Igaz, nem tudhatja, kivel vagyok jóban és kire fújok. Néha ezen múlik az emberek állása, nem a szakértelmükön. A Holiday Innben ennél többről is van szó és számít az, hogy miért mondja ezt. Még egy vállvonást is kapok, pedig ha kettőnk közül itt valaki közönyös, az nem ő. Titkok. "Természetesen" nem áll szóba senkivel munka után. Nem bizalmaskodik. Majd kérdezősködök, hogy ki ismeri és mit tud róla. Lehet, hogy teljesen ártalmatlan és csak egy egyszerű, csupaszív leányzó. Majd kiderül. A végén annyira mézesmázos, hogy meg kell mosolyognom. Biztos, hogy ezt ő sem gondolja komolyan. De folytatom a beetetést, nem fedem fel teljesen a gyanúmat. - Abban biztos is vagyok, hogy Önt mindenki kedveli, Flora! De nem bűn, ha lesznek itt igazi barátai, barátnői is, akikkel esetleg eljár bulizni, moziba, kirándulni vagy amit szeret. Úgy tudom, itt sosem volt tilos az ilyesmi. Ettől nem lesz rossz szakács. És mondja, volt már olyan, aki bevallotta, hogy nem ízlett neki az étel?
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
A szüleink… igen… Sokszor eszembe jut, hogy vajon mennyivel lenne most másabb az életünk, ha a szüleink még élnének? Nem hagyom, hogy a múlt árnyai magukkal rántsanak, hiszen a jelenben kell élni a jövőnkért, és nem a múltban… de azt sem szabad soha elfelejteni, honnan jöttünk. - Azt hiszem nagyon büszkék lennének ránk, de sajnos már nem élnek. – Nem jönnek nehezen a szavak az ajkaimra, sejtheti ebből, hogy nem túl friss a haláluk. Már megtanultunk nélkülük élni, s muszáj is volt, mert nem volt más választásunk. Barna bácsikánknak nagyon sokat köszönhetünk, s anyáék bárhol is legyenek, szerintem ők is örülnek annak, hogy ő vigyázott ránk. Hiányzik Barna… hiányzik Bergen is. Kár, hogy soha többé nem tehetem be oda a lábam. Persze tudom, hogy abszurd gondolat, és nyilvánvalóan nehezen lehetne kivitelezni, de ha egyszer majd meghalok, szeretném, ha a hamvaimat a fjordok egyik zuhatagánál eresztenék szélnek, s ott válnék eggyé ismét a természet körforgásával. - Nem… tudja én szakiskolát végeztem. A szakmai tárgyakon volt a hangsúly, az irodalmat nem vették túl komolyan, gondolván arra úgyse lesz szükségünk a tűzhely mellett. – Nevetek könnyedén. A legtöbb helyen manapság nem veszik semmibe azokat, akiknek nemhogy diplomájuk, de még érettségijük sincs.. pedig szerintem nem a papírtól lesz valaki értékes, vagy értelmes. Én soha nem szégyelltem, hogy a mai viszonylatokhoz mérten alul iskolázott vagyok, mert ennek ellenére szerintem nagyon jól feltalálom magam. Bergenben olyan főnököm volt az étteremben, aki híres francia séfek mellett tanult, mégis a gyakorlati tudása egyet jelentett a nullával. Nem volt kézügyessége és rátermettsége a főzéshez.. csak lobogtatta az oklevelét, és azt hitte, hogy a papírtól ő jó szakács. Nem lett volna szívem lerombolni az illúzióit, meghagytam ebben a tudatban. - Önszorgalomból olvasgattam, miután végeztem az iskolával. Egy időben nagyon sokat olvastam, néha még most is a kezembe veszek könyveket, de már nincs annyi időm rá, mint akkoriban. – Miközben hallgatom a meglátásait a műről, a következő muffin lassú, ám biztos elpusztításába kezdek. Az emberek többségének örökös küzdelem az élete. Csak nagyon keveseknek adatik meg a kényelmes, nyugodt élet.. de az minden társadalmi rétegre igaz meglátásom szerint, hogy az egyéni boldogságukat csak maguk tudják megteremteni. Lehet egy szegény család is boldog, ha tudja értékelni azt, amit az élet adott neki… a szeretetet és a gazdagságot nem pénzben méri, hanem valódi értékekben. Meg persze egy gazdag ember se feltétlenül boldog attól, hogy rengeteg pénze van. A pénz önmagában nem boldogít, ahogy pénzen nem lehet boldogságot se vásárolni.. hiába könnyíti meg az életet. Én sose akartam milliomos lenni. Megőrülnék attól, ha egy óriási házban egész nap csak lézengenem kéne, vagy más dolgom nem lenne, mint a „shopingolás”. A szüleim nem így, nem ilyennek neveltek. - Sokan nem hisznek saját magukban, abban, hogy ők képesek változást hozni az életükbe, pedig ez csak akkor sikerülhet, ha ők teszik meg az első lépést. Szerintem természetes, hogy különbözőek vagyunk. Van aki elesik, beveri a térdét… nevetve feláll, és megy tovább az úton, de vannak, akik nem képesek felállni, ha valaki nem nyújt nekik segítő jobbot.. Fel tudnának állni, csak nem éreznek magukban elég erőt hozzá, nem hisznek abban, hogy egyedül is sikerülhet. De.. ettől még nem értéktelenek. Csak egy kis bátorítás kell nekik.. és iránymutatás. A sorsot bármiért is hibáztatni pedig badarság lenne. Persze jó bűnbak, mert nem tudja megvédeni magát, de önmagát csapja be az, aki folyton csak azt hibáztatja mindenért. – Próbálom úgy élni a napjaimat, hogy észrevegyem az élet apró örömeit. A pozitív gondolkodásra való ráállás az egyik legjobb dolog, amit az ember a maga érdekében megtehet… hiszen a siránkozás nem old meg semmit. Attól nem lesz jobb, ha valaki csak kesereg. - Nem vagyok nagy bulizós. Nem vonzzanak a zajos, fülledt helyek. Egyébként vannak barátnőim. – A nővéreim, de ezt nem kötöm az orrára. Frida és Fiona a legfontosabbak a számomra. Az Őrzőket is nagyon szeretek, de senki se állhat hozzám olyan közel, mint a testvéreim. Ha nem itt dolgozom, vagy nem az egyetem alagsorában töltöm az időmet, akkor igyekszem a testvéreimmel lenni. - Szeretek kirándulni, főleg a hegyekben… meg biciklizni, és a mozit meg a színházat is szeretem… csak nehezen tudok nyugton megülni a fenekemen. – Vallom be nevetve. - A színház azért jó, mert a felvonások közötti szünetekben fel lehet állni a székből.. a moziban viszont nincs ilyen. Még egy izgalmas filmnél is, ami teljesen leköti a figyelmem… sokszor nehéz nyugton megülnöm egy helyben. – A pörgéshez szoktam hozzá, ahhoz, hogy mindig csinálok valamit. Nem könnyű fizikailag lefárasztani. Rengeteg energiám van. Stephen kérdésére felnevetek. Nagy barna szemeim helyén most csak vékony kis csíkok látszódnak, ahogy összeszorítva azokat jóízűen kacagok. - Persze. – Szólalok meg, mikor már alábbhagyott a nevetésem, és a szemeimet is újra kinyitottam. - Nem lehet maradéktalanul mindenki ízlésének megfelelni. Sokszor van olyan, hogy valaki nosztalgiából a gyerekkori kedvencét kéri, de aztán csalódik. Tudja… a megszokott ételeknél, a megszokott otthoni ízekre vágyunk. Ha nem azt kapjuk, csalódunk.. mert az nem olyan. Ilyenért butaság lenne megsértődni. Maximum azt venném rossz néven, ha valaki nem illendő stílusban nyilvánítaná ki a nemtetszését, de szerencsére ilyenre eddig még nem volt példa. És ön? Került már olyan szituációba, amikor degradálták egy tanácsát? Hogy tudja kezelni az ilyen helyzeteket, ha adódnak?
Szóval a szülei nem élnek. Ez nem passzol a szerencsés háttérbe, amiről eddig beszélt. Gondolom, a három nővér összetartott és együtt vészelték át a dolgot. Úgy érzem, nem mostanában történt, már tud róla beszélni. Látok valami kis, enyhe negatívumot az érzéseiben, de az biztos csak a hiányuk, ami meg szokott maradni. Meg is próbálok egy kicsit többet megtudni erről. Udvariatlanság, mert nem illik ilyen nehéz témáról kérdezni, de fontos tény lehet. Nagyon nem illik bele abba az idilli képbe, amit eddig felvillantott vagy ha beleillik, akkor is egy kicsit más megvilágításba helyezi azt. - Hogy haltak meg a szülei? Ön még elég fiatal ahhoz, hogy mindkettejüket elveszítse csak úgy, természetes halállal. Bár ha például a rákot természetesnek vesszük... Ahány halottat hagytam én már magam mögött. Marseille utcáin sem pakoltak annyit szekérre a Nagy Járvány idején. Emlékszem még, mennyire fájt elveszíteni a szüleimet, a családomat és én még annyira sem voltam szerencsés, hogy testvérek legyenek mellettem. Gyerek voltam és utcára kerültem. Éheztem, loptam, aztán valahogy csak sikerült összeszednem magamat. Aztán mikor a szerelmemet elvesztettem és kaptam helyette ezt a mostani életet. Igen, azt hiszem, mondhatom, hogy erre lett kicserélve. Az utolsó igazán mély, emlékezetes érzelmi élményem akkor ért, a tó mellett. Aztán fokozatosan egyre szürkébb lett minden. Mint a farkasbunda, bár az enyém fekete. Nagyban bólogatok, ahogy a szakiskoláról beszél. Közben kortyolom a boromat. Már nem maradt sok, de azt is beosztom. Szépen, lassan ízlelgetve és hozzá harapom a süteményt is. Most hagyom beszélni, addig én figyelek. Csak nevet az iskolázatlanságán. Mintha nem érdekelné. Végülis egy jól menő szállodában dolgozik és nem igazán van rá panasz. Olyan, amiről én is hallanék, olyan nincs. De látni a szavaiból és az érzései is elárulják, hogy szeretne többet. Talán a megítélés miatt, talán a tudás hajtja, ezt nem látom tisztán, de többre vágyik. Különben nem ásta volna bele magát ilyen mélyen mondjuk az irodalomba. Vagy másba. A hitről mondottak megint elárulnak róla egy kicsit többet. Ez a kulcsa, hogy tud hinni magában. Engem is ez hajtott, mikor túl akartam élni a család elvesztését, a városban pusztító kórt. Túl is éltem és lett rendes életem. A mostani is az, csak másképp. Nem panaszkodom. Élek, jól vagyok, kicsit hidegen, érzéketlenül, ezt szokták mondani, de engem nem zavar. Ropogtatom a mandulás kosárkákat és most kissé egykedvűen nézem Flora-t. Hallgatom, figyelek és vizsgálom az érzékeimmel. Elmondja ugyanazt, amit én, csak más szavakkal, bővebben és saját gondolatokkal, érzésekkel megfűszerezve. Értelmes lány, nagyon is értelmes. Az is kitűnik, mintha szeretne segíteni másokon. Nem csak finom fogásokkal, hanem az életük is foglalkoztatja. Hmmm. Túlteng benne az energia, hogy még másokra is jut. Azt nem is gondoltam, hogy ne lennének barátnői. Én egy célzást tettem, hogy ismerkedjen a szállodában, ha akar. De úgy tűnik, a munkán kívül nem az a csavargós típus. Ha főzni szeret, tényleg a konyhában eheti a fene egész nap. De nem, nem hinném, hogy ilyen monomániás. Életvidám, jókedvű, de szerintem nem veti meg a társaságot, csak a féktelen ereszd-el-a-hajam partik nem az ő világa. Inkább kis összejöveteleket tudok hozzá elképzelni. Amikre természetesen ő főz vagy épp nála van a találkozó. A találgatásaimra hamar választ kapok. A természetet járja. Elneveti magát, ahogy valami szokatlant mond a moziról és a színházról. Nem az izgága emberek helye, az biztos. Én más miatt nem járok ilyen helyekre, de az maradjon az én titkom. Van viszont szalonképes válaszom neki és most, ahogy befejezem a harapdálást, meg is kapja: - Manapság már annyi tévécsatorna és egyéb lehetőség van. A mozik és a színházak nagyon nehéz munkát végeznek, mert ebben az élménydömpingben fennmaradni nem egyszerű. Sokan nem mennek moziba, hanem megvárják, amíg megjelenik a dvd vagy valamelyik tévében előkerül a film. A színház egész más, de az még nehezebb műfaj. Én sem nagyon járok egyébként, de azért, mert inkább olvasni szeretek. Jó dokumentumfilmeket, ismeretterjesztő műsorokat viszont szívesen megnézek. A valódi okom persze az, hogy az ilyen helyek tele vannak emberekkel és az nekem csak ritkán szórakozás. Elkésnek, furakodnak, hangosan társalognak, csámcsognak. Társas élmény, az meg nekem nem kell. Otthon nincs ilyen gond, ha filmet akarok nézni. De azért furcsállom, hogy Flora se nagyon jár. Ez is egy hozzáállás, hogy ő inkább pörög. Hogy min, azt inkább nem mondom, de úgy érzem, ideje erre is rátérni. Még megvárom, ahogy nevetve elmeséli a panaszkodókat. Megint bővebben kifejti, mint gondoltam, de ez egyáltalán nem baj. A lényeg sokszor a sorok között rejlik. Bólogatok, hogy úgy van, ahogy mondja. Nem kell foglalkozni a negatív kritikákkal, azok rólam is leperegnek, csak egész másképpen. - Én csak arra céloztam, hogy sokan szeretik lenyelni, ha valami nem volt jó. A panaszkönyvek ritkán telnek meg. Még a legócskább helyek is megélnek egy darabig. Jó hallani, hogy a mi éttermünkbe igényes vendégek járnak, akik meg merik mondani, ha valami nem tetszik nekik. Előfordulhat, hogy tényleg bővíteni kell a palettát és az csak így derül ki. Végső soron a panaszokból is profitálni lehet, ha azokra figyelünk és jól kezeljük őket. A saját munkámban ugyanígy gondolom. Én utánajárok a dolgoknak, lehetőségeknek és azok alapján javaslatot teszek. Nem vagyok jós, nem látom a jövőt, így egyértelmű, hogy olykor nem fogadják el, amit mondok. Ilyenkor átgondolom, még jobban szétnézek és igyekszem azt is jobban figyelembe venni, mi az elvárás. Előállhatok én a legszakmaibb ötlettel, ha az nem a vezetőség szájíze szerint való. Szóval alkalmazkodom, ha arról van szó. Olyat még nem mondtam, amire a felmondólevelem lett volna a válasz. Mindig találtunk közös nevezőt. Ez persze főként a Kangunartként végzett munkámra igaz, mert azzal foglalkozok többet. Követtem el hibákat és talán még fogok is, de igyekszem azokból tanulni. A Falkáért teszem, amit teszek. A Falkáért, amiben élek. A falkáért, ami nem csesztet, ha elfogadom úgy, ahogy áll és végzem a dolgomat. Most pedig jöjjön az élet egyik legfontosabb pontja, amiről még nem esett szó Flora-t illetően. - És mondja Flora, ki az a szerencsés, aki magáénak tudhatja az Ön áldott jó szívét? Tuti, hogy azt hiszi, ez után a telefonszámát akarom, pedig nem. Csak jobban meg akarom ismerni, mert képbe került és mutatott néhány dolgot, aminek lehet jelentősége. Ha nem találok semmi érdemlegeset, akkor ugyanúgy nem fog érdekelni, ahogy a személyzet nagy része. De elhintettem egy kevés magot és ha olyan ügyem lesz, amihez kell valaki a konyháról, hozzá fordulhatok. Ha úgy találom, hogy lehet benne bízni. Most még nem tartunk ott. Egy szóval sem említett párkapcsolatot. Csak barátnőket és olyan dolgokat, amiket velük vagy magányosan is lehet végezni. Ha egyedül van, annak is sok oka lehet. Nincs kizárva, hogy ez számít. Én is olyan életet élek, amibe nehezen férne bele egy másik. Nem is kell, ez az én életem. Néha megosztom valakivel, de egyre ritkábban, ahogy öregszem.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Apukám balesetben, anyukám pedig gyors lefolyású rákban. – Válaszolom egy leheletnyit visszafogottabb hangon. Persze ez nem igaz. Vagyis a jelenlegi személyazonosságom szerinti igazság ez, de azok, akik húsom és véreim voltak, nem így haltak meg. Annyiszor mondtam már, és annyira rutinosan válaszolok az ál-múltamat érintő kérdésekre, hogy az akár igaz is lehetne. Nem dobol gyorsabban a szívem, nem nézek félre, miközben válaszolok Stephennek. Még egy hazugságvizsgálót is könnyedén át tudnék verni. Gyűlölök hazudni. Gyűlölöm a hazugságokat is, de olykor elengedhetetlen, hogy hazudjunk. Az életemben elengedhetetlen, hogy bizonyos dolgokban hazudjak. A magam, a testvéreim, a szeretteim, az őrzőtársaim, az átlag emberek és a farkasok védelmében egyaránt. - Nagyon fontosak a visszajelzések. Aki nem figyel oda a vendégek elégedettségére, az nem is érdemli meg, hogy vendégei legyenek. A kritikából tanulhatunk, és elkerülhetjük, hogy jövőben kellemetlenségek érjenek minket, ha ezeket a gyengébb pontokat megerősítjük magunkon. Az emberek mindig a tökéletességre törekszenek, de én úgy gondolom, hogy abszolút tökéletesség nem létezik. Felesleges energia, és időpazarlás arra törekedni. Szerintem inkább mindenkinek azt kellene nézni, hogy a saját képességeiből és lehetőségeiből kihozza a legjobbat. A legtöbb ember azért nem boldog, mert másra akar hasonlítani, olyan ideálokat támaszt maga elé, amit elérni úgyse tudna… ahelyett, hogy a saját helyzetéből hozza ki a maximumot, és a legjobbat. Minden ember szerethető. De ameddig valaki önmagát nem tudja szeretni, és elfogadni, addig hogy várhatja el, hogy mások szeressék? Ugyanez igaz ránk is, vendéglátókra. Teljesen más belépni egy olyan helyre, ahol személytelen falak vesznek minket körül, ahol a pincérek csak szellemként járnak-kelnek… ahol az étel bár olyan, mint a nagykönyvben meg van írva… de mégse maradandó.. Miért? Azért, mert a tulajdonos valószínűleg csak üzleti lehetőséget lát benne, nincs benne a szíve és a lelke… talán még a pincérei nevét se tudná megmondani. Viszont ha egy olyan helyre térünk be, ahol hangulatos.. már-már otthonias közegbe csöppenünk, a pincérek mosolyogva állnak rendelkezésünkre, odafigyelnek ránk, a rendelkezésünkre állnak.. látjuk rajtuk, hogy élvezik, és nem csak egy feladatot látnak el, mint a robotok…. ha az ételek tálalása meg van bolondítva egy, a helyre emlékeztető jellegzetességgel… ha a tulajdonos szereti az éttermét, szereti a személyzetét… részt vesz az étterem mindennapi működésébe, szívét-lelkét beleteszi, akkor a falak szinte visszasugározzák ezeket az érzéseket a vendégek felé.. A vacsorát követően úgy mennek haza, hogy szívesen visszatérnének máskor is, és általában visszatérnek. Itt, a Holiday Innben nagyon magas színvonalon odafigyelünk a vendégek elégedettségére. Nem csak a pincérek, akik közvetlenül érintkeznek a vendégekkel, hanem mi, szakácsok is odabent. Tisztelem Mr. de Lucát, és szerintem nagyon jól csinálja, amit csinál, hiszen ez főként az ő érdeme. Azáltal, hogy ő komolyan veszi a munkát, tőlünk is elvárja a maximális profizmust, lehetővé teszi, hogy hosszú ideje ez a hotel lehessen a legkeresettebb, és legnívósabb a városban. A vendégek szeretnek itt lenni, és nagyon sokan visszatérnek. Ez az igazi elismerés nekünk. Az elégedett, visszatérő vendég bizalma. – Mosolygok Stephenre. Ez akár, egy hotelt népszerűsítő reklámfilmben is megállta volna a helyét, de én tényleg így gondolom, és nem nyalni akarok. Alapvetően nekem nincs bajom a vérfarkas társadalommal… és amiről úgy gondolom, hogy elismerésre méltó, azt elismerem. Több ország, több protektorátusának voltam már a tagja, ismertem több falkát, több alfahímet, ezért tapasztalatból mondhatom, hogy Castor de Luca az eddigiek közül a leginkább alkalmas erre a pozícióra. Nagyon remélem, hogy a véleményemet soha, semmi miatt nem kell majd megváltoztatnom. Zavartan elmosolyodom az utolsó kérdésére. Finoman megvonom a vállam, miután kortyoltam a narancsléből. - Egyszer majd talán lesz olyan is. De az se baj, ha nem. – Talán furcsán hangozhat egy magam fajta fiatal nőtől, aki egyébként a szebb nők táborába sorolható. Nem arról van szó, hogy ne akarnék családot, vagy akkora csalódás ért volna az életben, hogy ne akarnék magam mellé társat. Egyszerűen csak nem vagyok kapcsolatfüggő, és nem siettetek semmit. Én hiszek abban, hogy ha eljön az ideje, belép az életembe az a férfi, akit szerethetek, és aki engem is viszont szeret. - És önnek? Van családja Stephen? – Passzolom vissza a kérdést.
Bólogatok, ahogy a szülei haláláról beszél. Nem nyilvánítok részvétet. Úgy illik, de én most kihagyom és csak elraktározom az információkat. Érdekes, hogy az érzései nem igazán szomorúságot mutatnak. Heves, lángoló érzelmeket látok. Egy családi háttér, amiből ilyen életrevaló lány nő ki, hogy szülhet haragot? Valami nem stimmel. Talán nem volt olyan felhőtlen az a környezet és mégsem olyan életvidám, hanem csak rájátszik? Gyakori, hogy az emberek pozitívabbnak akarják mutatni magukat, mint amilyenek. Amilyennek eddig látom, azok alapján olyan kis imádnivaló. A legtöbb ember számára, hisz én csak ráhúzok egy ilyen skatulyát, megjegyezve az ebbe nem illő dolgokat is, de semmi több. Értelmes, az viszont tagadhatatlan. Amit elmond az ügyfelekkel való kapcsolattartásról, az kristálytiszta megfigyeléseken alapul és teljesen igaz, minden szava. Egy képzetlen szakácsnő, aki önszorgalomból Csehovot olvas és érzéke van az emberekhez. Ráadásul képes szavakba önteni a gondolatait. Mindennapi sorsok. Ezt a nőt megjegyzem magamnak, mint a személyzet egyik értelmes tagját. Még hasznomra lehet. Ezt nyilván ő is tudja, mégsem érzem hízelgésnek. Az érzései alátámasztják, hogy az van a fejében, ami a nyelvén. Kap egy széles mosolyt, majd megiszom az utolsó korty boromat és megeszem a maradék süteményt, miközben hallgatom. Épp végzek ezekkel, mikor befejezi. Én pedig összegzem, még mindig széles mosollyal: - Ha egyszer megnyitja az üzletét, én nagy jövőt jósolok magának. Ilyen hozzáállással meg fogják jegyezni a vendégek és ha sikerül hasonló gondolkodású személyzetet maga mellé vennie, akkor flottul fog menni az étterme. Meglepően tisztán látja a dolgokat annak ellenére, hogy ilyen téren nem képzett. Vagy abban a szakácsiskolában erős volt a marketingtanár? Ez sem kizárt, de meglepne, ha így lenne. Én inkább valami józan ráérzésnek gondolom ezt és a személyiségéből eredő nyíltságnak közvetlenségnek. Amit az utolsó kérdésemre mond, az felemás és meglepő. Minden embert érdekel a párkapcsolat. Azt is, aki veri a feleségét, azt is, aki papucs. Valamit várnak tőle, valamilyen formában szükségük van rá. Ilyen ősöregeknél, mint mi, már más a helyzet, de Flora nem vérfarkas. Akik sikertelenek és csalódottak, vagy félnek, azok szoktak ilyen vállrándítósan beszélni erről. Fura, hogy egyiket se érzem nála. Csak valami kis reménykedést, nagyon gyengén. Szokatlan egy ilyen szép és kedves, fiatal nőtől. Bár mintha lenne gy kis célzás a mondatában azzal, hogy "lesz olyan is". Másmilyen talán már volt, de nem volt jó. A visszakérdezésre megkapja a hivatalos infót, amit rólam lehet tudni. Stephen Chesterton, az agglegény, most ez a személyiségem van. - Még nem találtam meg azt, aki méltó lett volna rá, hogy a gyermekeim anyja legyen. De tudja, hogy van ez, nálunk azért máshogy telik az idő - célzok arra, hogy a férfiak nemzőképessége elég sokáig megmarad. - Ön is fiatal még, van ideje, de érdekes, hogy ilyen kétkedően beszél. Ennyire rosszak a tapasztalatai? Én nem hiszem el, hogy egy ilyen kis tünemény nem tudja megtalálni a hozzá illőt - mondom neki egy kedveskedő mosollyal. Lehet, hogy nyomulásnak veszi, de ez még mindig nem az. Ha belelátna a fejembe, egyértelműen tudná, hogy miért kérdezem. És megijedne attól, amit helyette meg mellette látna...
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Bárcsak ott tarthatnék már. Köszönöm, nagyon kedves! – Nevetek vidáman. Az a helyzet amúgy, hogy ha csak az anyagiakon múlna, el tudnám indítani az éttermem, hiszen már elég ideje dolgozom, és van valamennyi félretett pénzem is, de. De feltűnő lenne, ha a látszólagos életkorommal, a jelenleg ismert családi hátteremmel egyik napról a másikra nyitnék egy éttermet. A feltűnőséget pedig kerülnöm kell, amennyire lehet… Emellett a helyi protektorátusnak szüksége van rám itt, és nem akarnék Willnek még én is fejfájást okozni. Majd eljön remélem az ideje annak is, hogy kicsit a saját álmaim kerüljenek előtérbe. Addig pedig becsülettel végzem a munkámat a Holiday Innben, hiszen ezért fizetnek. - Marketingtanár? Nem.. nem volt olyanunk. Tudja, sokat szoktam beszélgetni idősebb, tapasztaltabb kollégákkal, és olykor vendégekkel is. Ezeket a dolgokat az ő tapasztalataikból szűrtem le. – Tényleg nem tanultam soha marketinget. Amikor én szakácsnak tanultam, a marketing fogalma még nem is létezett. Újvidéken kuktaként kezdtem, aztán amikor Pécsre költöztünk.. abban a néhány hónapban a városi menza konyháján voltam segéd. A magyar konyha a mai napig a kedvencem. Bledben a helyi cukrászüzemben dolgoztam, hol süteményeket, tortákat… fagylaltokat vagy egyéb édességet készítettem, hol a hozzá tartozó cukrászdában álltam a pult mögött, és szolgáltam ki a vendégeket. Ezt is nagyon élveztem, és rengeteg tapasztalatot szereztem ott. Mindenre megtanítottak, ami nagyban segített a karrierem fellendülésében. Bergenben már az Ulriken-hegy pazar panorámájú, előkelő éttermében kaptam munkát, ahol kezdetben séf helyettes voltam, majd kiérdemelten konyhafőnök. Az akkori munkámhoz képest óriási visszalépést jelentett számomra az, hogy amikor Fairbanksbe költöztünk, először egy motelbe küldtek szobalánykodni. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor Will átirányított ide, a Holiday Innbe, és újra azt csinálhatom, amit szeretek. Bergennel ellentétben most nem nyomja minden felelősség az én vállaimat, hiszen én csak a helyettes vagyok, de ezt most nem is bánom. Legközelebb majd a saját éttermemben szeretnék főnök lenni. Elgondolkodva bámulok rá, amikor válaszol a kérdésemre. Pár pillanatnyi csend telepedik közénk, végül elmosolyodva leteszem a poharam. - Szerintem az, hogy ki.. mire méltó, általában már csak utólag szokott kiderülni. Vannak olyan férfiak, akik csapodár életet élnek, látszólag egyáltalán nem valók apának, de amikor mégis születik egy gyerekük, megkomolyodnak.. felelősségteljes apává válnak. De van a fordítottjára is példa. Vannak olyanok is, akikről a világ szent meggyőződése, hogy a legjobb apa lesz belőlük, aztán amikor a kicsi ott van, egyszer csak bekattannak, és lelépnek, mert rájönnek, hogy ez az egész mégse nekik való. Ugyanez igaz a nőkre is. És mi az a tulajdonság, ami alapján azt mondaná valakiről, hogy ő méltó lehetne a gyermekei anyjává lenni? – Biccentem enyhén oldalra a fejecskémet, és egy tincs kiszabadulva a kontyomból lecsúszik a fülem mentén a nyakamba. Zavartan kapok oda, hogy visszatoloncoljam a helyére a csigából kibontakozó hosszú barna tincsemet. A kis szökevény. - Nincsenek rossz tapasztalataim. – Ami azt illeti, tapasztalataim se nagyon vannak, de erről mélyen hallgatok. Van egy pont, aminél mélyebbre nem engedek ásni a magánéletembe. – A nővéreim népszerűbbek az udvarlók körében, és.. általában nehezen veszem észre, ha valaki nem, vagy nem csak barátilag közeledne. – Nevetem el magam. Ó.. én egyáltalán nem vagyok féltékeny Fiona és Frida szerelmi életére. Nagyon örülök neki, hogy nekik van olyan, én valahogy mindig is esetlen voltam ilyen téren. Életem első, és egyetlen csókja is „katasztrófálisan” ért véget azzal, hogy véletlenül megharaptam a fiút. Nem sokan keltették fel eddig az érdeklődésem, de szerintem valamiféle átok ül rajtam, mert ha valaki esetleg megtetszik, mindig elbénázom a dolgokat. Az órámra pillantok, lassan lejár a szünetem.
Van valami a köszönetmondása és a nevetése mögött, ami nyugtalanítja. Mindig van valami a mosolyok mögött, ez nem csak rám igaz. Valami beteljesületlen vágyakozást érzek, ami érthető is, hiszen azért komoly utat kell bejárni egy saját étteremig. Jól sejtettem, saját maga leste el ezeket, nem tanulta. Biztos vagyok benne, hogy a mai beszélgetésünkből is sok mindent leszűr. Ahogy én is róla. A válaszom elgondolkodtatja egy kicsit. Ő nem érdemek alapján választana. Hanem talán a szíve szerint? De mi alapján választ a szíve? Hangzatos dolog ez, hogy "hallgass a szívedre", de azt is hajtja valami, amit ki lehet ismerni. Adok egy kis terelést neki, valami légből kapottat. - Nem lehet mindent előre tudni, persze, így van. De ha már eleve rosszul indulna, szerintem fölösleges erőltetni ezt. Meg lehet találni azt, akivel jól indul és úgy is marad. Hogy mi lenne az az egy tulajdonság? Felelősségtudat. Akiben látom, hogy nem csak magára gondol, arról jobban el tudom képzelni. Persze gyakorlat teszi a mestert... Meghallgatom még a haját üldöző kisasszonyt, ahogy elzárkózik a kérdés elől. Valamit megint elhallgat. Jogos, első beszélgetéskor ilyen mély dolgokat nem mindenki mond el. Ő okosabb is ennél, akármilyen vigyori meg kedves. Lényegtelen is. Flora Ashwood egy értelmes lány, aki tud bánni az emberekkel és hajtja az életerő. Vannak titkai, de nem túl érdekesek. Ennyi. Ezt szűrtem le és egy kicsit összebratyiztam vele. Szerintem legközelebb nagy mosollyal fog fogadni, ha összefutunk valahol. Pont olyan típus. Az ilyenek sokszor hasznos kapcsolatnak bizonyulnak. Én végeztem azzal, amit rendeltem, ő meg nagyon nézegeti az óráját, úgyhogy ezt a kis bájcsevegést le is kéne zárni egy szokásos udvariassági formulával. Ha valamit még hozzátesz, azt meghallgatom, nagyokat bólogatok rá, aztán viszont elbúcsúzom. - Flora, nem szeretném, hogy ha elkésne. Láthatták, hogy jó helyen van, szóval ha mégis túllépné egy perccel a kirendelt időt, nyugodtan hivatkozzon rám kivételesen! Örülök, hogy megismertem és remélem, lesz még alkalmunk társalogni máskor is. Szép napot Önnek! Ezzel megtörlöm a számat. Még egyszer megízlelem az utolsó korty boromat, ami a nyelvemen maradt. Mikor már biztos, hogy az összes morzsát és nyomot letöröltem magamról, akkor felállok és visszaviszem a tálcát a helyére. Utána pedig irány a mosdó. Fogat mosok borozás után, aztán megyek a városba. Most nincs több dolgom a szállodában, Fairbanks-ben viszont mindig van minek utánajárni.
/ Köszönöm a játékot! /
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Ezzel nem tudok vitatkozni, és nem is akarok. – Nyugtázom mosolyogva a válaszát. Szerintem a legfontosabb dolog a világon a gyakorlat. Nem tudom kitől származik ez a mondás, de nagyon bölcs ember lehetett. Ha csak az iskoláimat tudnám felmutatni, ami valljuk be elég szerény tudást sugall önmagában, maximum zöldséget hámozni engednének. A gyakorlati tudásomnak köszönhetem azt, hogy ott tartok, ahol. Ez pedig sok-sok év, és tapasztalat.. ami többet ér bármilyen papírnál. Nem akartam túlságosan feltűnően az órámat nézegetni, de úgy tűnt, Stephen észrevette. Jó gyorsan elment az idő, de ez mindig így van, ha kellemesen telik. Szeretek beszélgetni, szinte bármilyen témáról. - Én is örülök Stephen, hogy megismerhettem. Biztos vagyok benne, hogy fogunk még találkozni. – Én legalábbis nem tervezek sehova se menni Fairbanks-ből. Jó lenne kicsit tovább maradni itt, mint az eddigi helyeken. Úgy érzem, hogy a koromhoz képest túl sok protektorátusban voltam már, és még az éghajlat ellenére is jól érzem magam ebben a városban. Nem szívesen költöznék ismét. - Önnek is szép napot! – Mosolygok rá vidáman, s miután elbúcsúztunk egymástól, gyorsan megeszem a muffinom utolsó falatját is. Felállnék a tálcámmal, hogy visszavigyem, de akkor veszem észre a fényben megcsillanó hajszálat az asztal túlsó szélén. Lopva körbepillantok, s amikor meggyőződtem arról, hogy senki se lát, gyorsan odanyúltam érte, és ujjaim közé csippentve magamhoz vettem. Szalvétába bugyoláltam, gondosan eltettem séfkabátom belső zsebébe. Eztán felálltam, majd a tálcámat visszavittem. Vár a munka… s sokakkal ellentétben ez a gondolat engem örömmel tölt el. Végül is… imádom, amit csinálok. Hát akkor meg? Miért ne jönnék be minden nap széles, örömteli mosollyal az arcomon? Na de… vár a konyha…
/ én is köszönöm! /
A hozzászólást Flora Ashwood összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 16, 2014 11:49 pm-kor.
Kezdőlap
/
