- Akkor azt hiszem, hogy pont jókor időzítettem, mielőtt még túl sok munkád lenne – mosolyogtam rá vidáman, csak ahogy szoktam. – Bár az is lehet, hogy csak én vagyok olyan ostoba és óvatlan mindenki közül, hogy még próbálok bízni az emberekben és nincs riasztóm… - meredtem magam elé elgondolkozva néhány másodperc erejéig. Aztán barna íriszeimet ráemeltem a velem szemben ülő hímre, és újabb mosolyt küldtem felé, miközben hallgattam, hogy mit mond nekem. - Aha, értem! – bólintottam, immár komolyan arckifejezéssel, és mérlegeltem a dolgokat a riasztóval kapcsolatban. Azt mindenképpen meg kellett neki köszönnöm, hogy érthető nyelven mondta el nekem, hogyan működnek ezek a masinák és nem kellett bambán merednem rá, értetlenkedő kérdések bombázásával egyetemben. Azt hiszem, hogy nagyon nem örült volna nekem akkor, de szerintem teljesen természetes, hogy nem értek mindenhez. Azért hívtam őt, mert ez a dolga, vagy nem? Muszáj egy kicsit türelmesnek lennie a hozzá nem értőkkel, bár ezzel nem is volt semmi gond. Úgy nézett ki, hogy egyáltalán nem idegesítettem őt fel az ostoba kérdéseimmel, pedig én mondom, hogy volt egy pár. Szokott lenni máskor is, ha már itt tartunk, de ez vagyok én… - A pénz egyébként nem jelent akadályt, szóval azt mondom, hogy inkább legyen akkor a drágább – mondtam végül, ezzel is egyértelműsítve, hogy megelégedtem az ajánlatával. Azt már úgyis ő fogja tudni, hogy melyik a legjobb, és nagyon reméltem, hogy azt fogja nekem adni. Ha már kiadok ilyesmiért pénzt, akkor elvártam, hogy legyen a legjobb minőségű kütyü. – Csak a vásárlói térben van kamera – válaszoltam meg az első kérdését, miközben türelmesen tartottam felé a csokit, hogy vegyen belőle, amennyit csak szeretne. – És van egy hátsó, meg egy főbejárat a boltba, semmi több. A hátsó egyébként egy sikátorfélébe nyílik – tettem még hozzá, hátha ez is fontos infó. Igazából nem tudtam, hogy egészen pontosan milyen tényezőket kell figyelembe venni egy riasztó beszerelésénél. De, hát istenem, honnan kéne tudnom? Soha nem szereltettem még be ilyesmit sehová, a kocsimban meg gyárilag akadt egy, aminek csak nyomogatni kellett a gombját és kész. - Tényleg? – kérdeztem vissza meglepetten, amikor felajánlotta, hogy szakít rám még több időt most. Gyorsan kortyoltam még két nagyobbat a kávémból, mielőtt végképp kihűlne, aztán elpakoltam a csokit a táskám mélyére valahová. Tudom, egy kicsit rendetlen nőszemély vagyok. – Akkor akár most is mehetünk, mert nekem is jó – válaszoltam, és megvártam, míg ő is összeszedelőzködött, hogy utána elindulhassunk az üzletem felé. Annyira egyébként nem volt messze, de gyalogolni sem volt sok kedvem. – A te kocsiddal megyünk, vagy az enyémmel? Vagy esetleg sétálni akarsz? – érdeklődtem előzékenyen, bár én még mindig a kocsira szavaztam, de ha esetleg nem szeretné, akkor lesétálok én teljes nyugalomban, annyi talán nem fog megártani egy kicsit sem. Maximum fáradtabban zuhanok majd be az ágyba a plusz távolság megtétele miatt, de előfordul az ilyesmi.
- Elég rossz hozzá állás, bízni bennük… Még ha bennük próbálsz is, a hegyiekben nem kellene… Hallottad mi lett az Orfeummal is… Jobb ha minél előbb nálad is ott a rendszer ami szól időben, hogy ez ne ismétlődhessen meg. – Mosoly nélkül pillantok Jo-ra, nagyon is komoly vagyok ebben a tekintetben, innentől kezdve, elképzelhető, hogy nem fognak a seggükön maradni a hegyiek és több kárt is próbálnak okozni a mieink üzleteiben. Az olyan helyek ahol nincs riasztó azok szinte tálcán kínált lehetőségek. Nem azért mondom neki, mert így akarnám magam megszedni, hanem mert ez neki is és nekünk is érdek, mindannyiunknak az, mivel ha Jonak az üzletét törik fel, és rabolják ki, az valamilyen szinten az egész falkát érinteni fogja. Kérdéseire türelmesen válaszolgattam, ne mindenki áshatta bele magát ezekbe a ketyerék működéseibe, szóval, lehetnek olyan kérdéseik, amik bugyutának tűnnek, de ezzel nincsen semmi baj. Amúgy is, ilyen tekintetben türelmes típus vagyok, mivel jól tudom, hogy annak, aki csokival foglalkozik nem éppen a riasztó rendszerek tanulmányozása a hobbija. - Rendben, akkor egy komolyabb szerkezet lesz beépítve. Rendben, akkor mindenképpen kell oda plusz kamera is, a sikátort amúgy is érdemesebb szemmel tartani, plusz olyan rendszerre szavazok ami sms-ben értest, ha valami galiba van, téged is és a Hotelt is, hogy tudjuk, ha gond van és mi is a körmére nézhessünk annak aki ott mozgolódik. – Nem azért mert a csoki bolt hű de fontos lenne, hanem mert falka tag, családtag, tehát megérdemli, hogy nagyon is oda legyen rá is figyelve, és ha jelez a boltnál, előbb mi is rá tudunk nézni kamerával, hogy hegyiek ténykednek, vagy rá lehet hagyni a dolgot a rendőrökre is? Nem mind egy. - Tényleg, a falka az első, és nem halok bele ha később kezdek el szakítani ez a hét után, szóval indulhatunk a részemről, a többit meg később is ráérek elfogyasztani. – Felkelek az asztaltól, és otthagyom a megbontott italomat, az egyik falkatag van a pult mögött, vele félre rakatom mind a poharam mind az üveget. – Az enyémmel. – Nézek Jo-ra miközben elindulok kifelé, de persze bevárom őt. – Remélem, ebből a csokiból van még vagy 10-15 táblányi, alkudjunk, és leszámolom a csokik árát a riasztóból, Norinak biztosan ízlene. – Pillantok a nőstényre, mivel a csokoládé nagyon is ízlett és azt is tudom, hogy a kölyköm mennyire édesszájú, szóval, biztosan örülne némi csoki utánpótlásnak a gumicukrai mellé. A séta sem lenne ellenemre, de ma még nem volt módom beszélni a kölykömmel, és akarok rá is szánni időt, szóval a kocsival gyorsabb lesz.
*A bárban egy asztal mellett ültem, egy pohár whisky narancslé mellett, miközben tekintetem az utcán lévő életet nézte. Egyedűl voltam, ami számomra már nem újdonság, de bizonyára másoknak az, hisz a tekintetek folyton megtaláltak. Miközben barna iriszeim csak a rohangáló, részeg suhancokat nézte. Hétvége volt és este, megesik az ilyesmi és mégis boldognak látszódtak. Tekintetem a távolba merült, ahogy a hegy irányába tekintettem. Igen, már megint Luca... A nagy elmélkedésemből egy kéz rántott ki, ahogy a vállamhoz ért. S én magam megijedve húzódtam odébb.* - Bocsánat, Ria... de szóltam és nem hallottad. Akadt egy kis gond. A zongoristánk nem érkezett meg és hallottalak énekelni a konyhában. Nem ugornál be egy kicsit? * Tekintetem a pultosra emeltem és egy pillanatra elgondolkoztam de végűl csak mosolyogva bólintottam.* - Rendben, de nem csinálunk belőle rendszert. Nem szeretek nagyközönség előtt énekelni. Munka közben más. * Feleltem kedvesen és miután ittam egy kortyot a narancslevemből, felállva sétáltam a zongorához. Tekintetek ragadtak rám és ezt... nem szerettem. A mikrofont beállítottam magamhoz ahogy a széket is úgy helyeztem, hogy jó legyen.* - Nos... Szép estét mindenkinek. * Mosolyodtam el és a következő pillanatban már elvörösödve kezdtem el játszani. Pár pillanat kellett csak, hogy kizárjam a külvilágot és ne maradjon semmi csak én és a zongora. S bár nem akartam, de mégis énekelni kezdtem. Nem akartam nagyon letört zenét játszani, hisz nyilván nem azért vannak itt, hogy búslakodjanak, de egyenlőre ennyi telt tőlem. Nem vagyok zenész, csak szeretek énekelni és játszani. Ahogy vége lett a számnak szerencsére befutott a zongorista is. Szóval nem kellett tovább maradnom. Kissé kipirulva de csillogó szemekkel adtam vissza a helyet az eredeti tulajának és sétáltam a bárhoz.* - Oké, most már kérek még egy narancs levet. - Valami erősebbet? - Nem iszom... csak egy narancs levet kérek. * Nevettem el magam zavartan, de vártam, hogy megkapjam, miközben tekintetem körbe járt a termen. Most még többen néztek, pedig öltözékem nem is kihívó. Nem szerettem ezeket a tekinteteket. Így inkább visszafordultam a bárpult felé.*
Nem igazán voltam jó passzban, ami nálam nem épp mindennapi jelenség, sőt, most mégis napok óta ez volt a helyzet, és ha alapból nem haragudtam volna Rayre, hát ez biztos, hogy bosszantana. Mi az, hogy valaki képes elérni ezt a mosolytalan arcot nálam? Damient az útjára engedtem a recepción, gondolván, csak nem esik semmi baja, amíg felér a szobájába. Alapvetően a szállodában szerintem már biztonságban vagyunk, arra csak nem vetemednek a hegyiek, hogy idepofátlankodjanak. Nehéz szívvel, de ma felmondtam a kórházban, és kitettem a magánrendelőmben a szabadságra mentem táblát, persze, csak jövő héttől, ám még így is utáltam a dolgot. Még most is feketét viseltem, elvégre, ezt követelték meg az események, és nem mellesleg Castor is. Nem mondhatni, hogy jó érzés volt, nem szerettem ennyire színtelennek lenni, és folyton arra gondoltam a hatására, hogy talán hamarosan többet kell majd hordanom, mint szeretném. Hiába igyekeztem újra meg újra kiverni a fejemből a gondolatot, de a napok eseménytelenül suhantak el, én meg egyre jobban kikészültem. Úgy gondoltam, legalább egy enyhe koktélt megengedhetek magamnak, amolyan feszültségoldás gyanánt, így a bár felé vettem az irányt. Nem volt kedvem az üres szobámban fetrengeni, ott túl sok lehetőségem nyílt a nyugodt gondolkodásra, arra pedig most nem volt szükségem. Amint beléptem a terembe, már indultam is a bár felé, hagytam, hogy a megszokott látszat tükröződjön rólam, mert a helyzet súlyossága ellenére nem akartam beszélni a dologról. Kissé meglepetten pislogtam a zongoránál ülő felé, mert többnyire nem hallatszik innen énekszó, csupán a zongora billentyűinek dallamai. Csak hátulról láttam a nőt, de képtelen voltam attól a gondolattól szabadulni, hogy nagyon is ismerős a hangja. Azt viszont nem tudtam volna megmondani, honnan, így felültem az egyik bárszékre, és kértem egy nagyon gyenge mojitot, nem szoktam inni, de ettől talán majd hamarabb sikerül elaludnom, és nem gyötörnek majd olyan képek, amiken Rayt kínozzák mindenféle idegen farkasok. Utána csak azt figyeltem, ahogy a pultos megcsinálja az italomat, és mindez addig tartott, míg az énekszó abbamaradt, és hamarosan a közelemben kötött ki a nő. Így már meg tudtam figyelni az arcát is, kissé már fakó volt a kép, de egyre biztosabbnak éreztem magam abban, hogy tudom, ki az, és honnan ismerem. Ismerem? Túlzás ez a szó, hiszen nem sok időt töltöttünk egymás társaságában, de ahhoz épp eleget, hogy az emlékeimben megőrizzem a szívemnek hamar kedvessé váló arcot. Jó, tudom, nem volt nehéz ezt elérni nálam. Gondolkodás nélkül álltam fel, majd léptem mellé, és mielőtt idiótán festettem volna szótlanul, kinyögtem a nevét, jobbára ennyire voltam most képes, és bár elég biztosnak éreztem a tippemet, de nem ártott rákérdezni, hisz tévedhetetlen még közel sem voltam. - Bocsánat… Samantha? Te vagy az?
*Nem ittam alkoholt sem ma, sem máskor. Illetve nagyon ritka alkalmak egyike, ha ilyenre vetemedem. Jó, tudom, így nem lehet élni. Elégszer hallottam már. De lássuk be, hogy túl sok számlája volt az alkoholnak az életemben, amit talán már sosem fogok elfelejteni. Kezdve Édesapámmal és végezetül Lucával befejezve. Vannak dolgok, amiken én magam sem tudok túllépni, ide tartoztak a vizslató tekintetek is, melyek elől a pult felé fordultam miközben vártam. Módszeresen szemrevételezve a pult csiszolásának szál irányát, illetve annak a lakkozott felületét. Ebből a nevem említése rántott vissza. Több évtizede nem használtam azt a nevet, de épp elég sokáig ahhoz, hogy még most is felfigyeljek rá. Barna íriszeim a hangirányába fordultak és az első megdöbbent pislogás után ajkaimra széles mosoly kúszott, ahogy megpillantottam a fiatal nőt. Pajzsom most is, mint mindig félig felhúzva takarta a vérvonalam és a pontos korom, de ez most nem érdekelt. * - Már nem... de örülök, hogy látlak Victoria. *Léptem a nő felé még mindig mosollyal az arcomon miközben az első jó dolog történt velem épp Fairbanksben. Jó, találkoztam Lucával de nem mondhatnám, hogy ez kitörő örömmel töltött el pláne, ahogy alakult. * - Már kerestelek... Hogy vagy és hogyhogy Fairbanksben? * Kissé messze van Ázsiától, de Én is itt vagyok. Ha hagyta, akkor csak megöleltem viszont ha csak nem burkolózott el, akkor érezhette, hogy valóban örülök neki. De hát a megtévesztés és az áll mosolyok amúgy sem az Én terepem volt. Attól őszintébb voltam mindig is és nem tudtam megjátszani magam. Jó, talán tudnám de sosem akartam.* - Nem jössz oda az asztalomhoz? Kissé feszélyeztet ez a sok... tekintet. * Néztem körbe s ha volt kedve akkor bizony a korábbi asztalhoz vezettem, ami elvolt dugva a kíváncsi tekintetek elől az ablak mellé. Természetesen a narancslevemmel együtt, mely finoman koppant az asztal felületén miközben helyet foglaltam a nővel szemben. * - Hol a mosolyod? Valami baj van? * Kérdeztem miközben fejecském oldalra billentettem. A hangom természeténél fogva lágy és még mindig majhogynem kislányosnak mondható, de ha a másik figyelt, akkor kiérezhette a mögötte megbúvó halvány aggodalmat miközben tekintetem ismét felmérte a másikat. Nem, nem veszélyt kerestem benne. Mindössze nem akartam elhinni, hogy valóban itt van. Az utóbbi időben bármerre megfordultam kerestem a lányt, hátha hallok róla valamit, vagy ismeri valaki. De pont arra nem számítottam, hogy egy ilyen fagyos közegben találkozok ismét vele. *
Igen, ha másból nem is, a mosolyából biztosan meg tudtam volna mondani, hogy ő az. Örültem, kevés dolognak tudtam a napokban, de a jelenléte valahogy újratöltötte a remény kútját bennem. Nem is tudom, lehet, hogy elég egy kicsi jó, hogy képes legyek ismét pozitívabban tekinteni a világra. - Nos, már én sem. Mosolyodtam el, kicsit vérszegényen ugyan, de mindenképpen őszintén. Most még jobban haragudtam Rayre, miatta nem tudtam úgy örülni egy régi ismerősnek, ahogy egyébként tettem volna. Ennek ellenére az ölelését viszonoztam, jól esett, kicsit jobban meg is szorítottam, mint a legtöbb esetben tettem volna, bár, a miértjét nem nagyon lennék képes megmagyarázni. - Tényleg? Nos, megtaláltál. Hát, lássuk csak, most Annabelle Evans vagyok, sokaknak csak Bells, és a városba azért jöttem, hogy lerendezzek egy régi ügyet. Nem mondhatni, hogy örömmel hagytam ott Ausztráliát, az életem nagy részét ott éltem le, és imádtam, de itt volt a lelkem másik fele, aki nélkül hiába ragyogtam, igazából senki sem látott. - És te? Mióta vagy itt? Remélem nem rég, és nem kerültelek el túl sokáig. A szállodában laksz? Természetesen örömmel bólintok, elvégre, a magányos ücsörgésnél ugyebár majdhogynem bármi jobb, vele meg szívesen töltöm az időmet, még akkor is, ha amúgy nincs kedvem semmihez a világon. Nyafogni sem akarok senkinek, a múltkor már helyre tettem a dolgokat Joval, csak hát, Rayről azóta sincs hír, és ez nem épp megnyugtató dolog. - Azért, ne csodálkozz, hogy megnéznek, a hangod lenyűgöző, te pedig gyönyörű vagy. Mondjuk, megértelek, én sem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Jegyeztem meg, nagyon szívesen ismerkedtem, de ha a kelleténél több szempár szegeződött rám, az már valahogy sok volt a finom kis lelkemnek. Ha jól emlékszem, hasonlítottunk ilyen szempontból. Miután leültem az asztalához, kortyoltam egyet a mojitoból, a kérdésére pedig kicsit elhúztam a számat, nos, eme arckifejezés sem része a fegyvertáramnak, de most túlságosan is adta magát. - Baj az sajnos van. Nem rég vagyok itt, de mondhatni, belecsöppentem mindennek a közepébe. Némileg gondban voltam, mert bár szívesen beszéltem volna neki a dolgokról, de ezek a Falkát érintő kérdések voltak, és amennyire tudtam, nem csatlakozott mostanában senki. Egy gondterhelt sóhaj szaladt ki az ajkaimon. Néha nem rajongtam a gondolatért, hogy minden szavamra vigyáznom kell. - De szerintem nem beszélhetek róla… sajnálom. Mondjuk, inkább hallanék rólad, minthogy a problémákkal foglalkozzak. Hogy is neveznek mostanság?
*Ahogy "jobban" megszorít, nekem fel sem tűnik lévén, hogy nem ölelkeztem eleget vele ahhoz, hogy ez feltűnjön. Viszont a vérszegény mosoly az annál inkább, hisz még egy vak is látta volna. Ahogy elhúzódtam ujjam finoman tűrte a tincsét a füle mögé, miközben ajkaimon egy biztató mosoly kélt életre. Tekintetem is amolyan "minden rendben lesz" mondatot sugárzott, ahogy rá néztem. Nem, nem kezdtem el itt faggatni, hogy mi a baj. Az új nevére elmosolyodtam és a kérdésére bólintottam, igen, tényleg kerestem. Bár közel sem megszállottan, csak szétnéztem arra amerre jártam.* - Vittoria de Luca néven működök és csak pár hete. De a neved ismeretlen volt Mr. Whitmorenak és Miss Anne McGregornak sem volt ismerős a név, de már értem miért. Az enyémre meg folyton úgy reagálnak, hogy kezdem azt érezni, hogy nem látnak szívesen.* Nevettem el magam keserűen. Igazából bennem az a kislány maradt meg, akivel találkoztam és meg sem fordult a fejemben, hogy Ő is nevet vállt, pláne, hogy hasonló utazgatásai voltak mint nekem. Jó magam épp ezért is használtam rengeteg ideig a Samantha nevet, mert nem vetettem meg magam sehol annyira, hogy maradandó legyen és gyanús.* - Igen és ami azt illeti itt is dolgozom mint Séf. De az orvoslást sem hagytam fel, szóval a helyi kórházban is leadtam a papírjaim és sürgősségi alapon riasztanak. * Beszéltem miközben az asztalhoz sétáltunk. Mindig sokat fecsegtem és fel nemtett kérdésre is feleltem, míg mások talán nem is igazán vették figyelembe és pláne nem érdekelték, hogy miket hordok itt össze. De hát legutóbb mikor találkoztam vele, még gyerekorvos voltam és bár még most is vagyok, de már inkább csak azért, hogy segíthessek ha kell vagy kevés az ember. * - Ezt meglehet szokni? - nevettem el magam zavartan - Némelyik már olyan pofátlan, hogy nekem ég a fejem tőlük. S pont ezért nem szoktam énekelni. Játszani igen, de azt is csak magamnak zárásnál. * Mosolyodtam el halványan. Nos igen, Martinez megtanította és bár csak neki játszottam akkoriban és utána Marconak az más, mint nagyközönség előtt. Az alkalmazottak más, ők a kollégáim és igazából még senki nem szólt, hogy fogjam be. De végül inkább megkérdeztem, hogy mi a baja. Mert szemem még nekem is, nem is kellenek a farkasom érzékei. S rossz volt látni egy életvidám teremtést így.* - Semmi baj Annabelle. Azért ha valamiben segíthetek megtalálsz. Többnyire itt vagyok a Hotelben valahol, nem nehéz rám bukkanni. S ezt úgy értettem, hogy tényleg bármiben. * Nem, nem akartam belefolyni a falkás részbe. Egyrészt én nem akartam magamnak falkát, de ha Bellsnek szüksége van segítségre engem megtalál. Akár csak lelki gondok, akár bármi amit elmondhat.* - Szólíts csak Riának... De sok jót én sem tudok mesélni. Talán csak annyit, hogy mióta láttalak szereztem egy újabb képesítést mint Séf. Próbálok rájönni, hogy Mr. de Luca miért olyan ismerős. Jah és itt Alaszkában újra találkoztam a kölykömmel. Nem valami fényes kilátások, de Atyám nyomára még nem bukkantam. * Vontam meg a vállaim könnyedén, de szerintem addig jó míg ez így van, ugyanakkor mégis akartam látni Martinezt. Válaszokat akartam és sok minden mást is ami azt illeti. De inkább belekortyoltam a narancslevembe, mely jól esett. Nem volt kánikula, mégis kellett a hideg.* - Mivel töltöd a napjaid?
Jól esik a gyengéd érintés, pár pillanatra úgy érzem magam tőle, mint egy jámbor kis kölyök, akinek nincs egyéb vágya, mint hozzábújni az anyukájához. Nos, édesanyám már rég nem él, a Teremtőm szintúgy halott, Ray ölte meg, de valahogy soha nem is volt olyan kapcsolatunk, ami bárkit is elégedettséggel töltene el. Hogy minden rendben lesz? Igen, ezt kell mondogatnom magamnak, különben megette a fene az egészet. Egyszerűen nem menne másként, de valahogy tényleg segít a tény, hogy nem egyedül én gondolkodom így. A neve említésére némileg meglepetten nézek, azon a tényen elég könnyedén siklok el, hogy két falkatársam nem tudta, ki vagyok, még szép, nem szoktam úton-útfélen lobogtatni a valaha volt neveimet. Rosieval mondjuk nagyon jól kijövök, de még neki sem említettem ilyesmit. Aztán végül bólintok, mintha érteném, hol is van itt az a bizonyos kutya elásva. - Hát, igen, kicsit különös az egybeesés. Úgy értem, talán az tudod, hogy a Hotel tulajdonosa Castor de Luca. Látszik, hogy kikívánkozna még valami, de azt egyelőre inkább magamban tartom, hogy nem mellesleg a Betolakodók Alfája is ő. Ha ezt eddig nem árulta el neki senki, akkor talán jobb, ha én sem teszem, még ha nem is gondolom akkora titoknak, nekem is simán elmondta Ray, amikor először találkoztunk ebben a városban. - Gondolom, azt hiszik, hogy csak így akarsz a közelébe kerülni. Elvégre, elég fura egybeesés. Ismered talán? Kérdezem kíváncsian, a mi világunkban az egyforma nevek nem feltétlenül utalnak rokoni kapcsolatra, viszont Samanthát nem úgy ismertem meg, hogy csak úgy vagyonos alakok nevét birtokolná, netán hobbiból, netán egyéb nem épp tiszta céllal. Nem, ő nem ilyen volt. Mindenesetre majdcsak kiderül, ha nem pusztán különös egybeesésről van szó. - Nahát, tényleg? Ezek szerint maradsz tovább? Az tök jó lenne! Most azért némileg őszintébb a mosolyom, hiszen így legalább jobban megismerhetem, anno bántam, hogy nem töltöttünk túl sok időt egymás társaságában, a körülmények nem igazán engedték. Most meg… Valahogy mindig kell lennie valami gebasznak, mikor összehoz vele a sors. - Nem, azt hiszem, tényleg nem lehet. Bár, ameddig csak nézelődnek, addig nem akkora probléma a dolog. Én amolyan egyszerű, szomszédlány típus voltam, inkább bájos, mint vonzó, ez valahogy sosem zavart, nem voltam azokra féltékeny, akiknek a nőiessége valósággal arcon csapta a szembejövőt. Mások voltunk, és ezzel nem volt semmi baj. - Köszönöm, kedves tőled. Könnyen lehet, hogy élni fogok vele, igazság szerint, nem sok olyan van köztünk, aki nem hajtana el a nyavalyáimmal. Bár, azt hiszem, inkább nem is akarok róla beszélni, az nem hozza helyre a dolgokat, csak más agyára megyek vele. Tudom, tudom, van, aki szívesen meghallgat, de sajnos nem érzem jobban magam tőle. Viszont majd mindenképpen lemegyek az étterembe némi kóstolóért. Ez most valahogy inkább érdekelt, mint a saját nyűgöm. Lehet, hogy egy finom vacsi többet is segítene rajtam, mint egy újabb lelkizés. Jo-t már úgyis lefárasztottam a minap. - A kölyköddel? Nem tűnsz kifejezetten lelkesnek. Szúrtam közbe, bár nekem aztán nem volt újdonság, ha egy Teremtőnek és kölykének nem épp fényes a kapcsolata. - Nekem a vérszerinti apám itt él a városban. A másik falkában. Szerencsére még nem tudja, hogy itt vagyok. Isten óvjon engem attól, hogy rájöjjön, az is épp elég, hogy Rayről valószínűleg tudomása van, nem mintha ennek örülnék, sőt, egyáltalán nem, de legalább egyelőre elég csak miatta aggódnom, magam miatt nem szükséges. - Gyerekorvos vagyok, van egy magánrendelőm, meg dolgoztam a kórházban is, de ott most fizetés nélküli szabadságot kellett kérnem, úgyhogy egy ideig mellőznöm kell sajnos. Meg hát… gyógyítóként működöm, nem unatkozom. Itt lakom a szállodában egyébként, úgyhogy velem sem nehéz összefutni. Mostanában főleg nem lesz az… Hjaj, már megint majdnem kicsúszott a számon valami, aminek nem kellett volna. Bármilyen informátornak könnyű dolga lenne velem, jobban kellene vigyáznom. Felsóhajtok, aztán csak megcsóválom a fejem, jelezve, hogy ezt a mondatot inkább nem folytatom. - Egyébként, mióta vagy itt? Mondjuk, biztos nem rég, még nem hallottam, hogy új séfje van a szállodának.
*Kissé oldalra billentettem a fejem ahogy Bells arcát néztem. Látom rajta, hogy van még valami amit nem mond. Ahogy azt is láttam korábban, hogy jól esett neki az érintésem. De mégis... hajm... nehéz és fájó egy kicsit. Egy idegen sokkal jobban vágyik arra, hogy a közelében legyek, hogy megérintsem, mint a saját kölyköm. Jó, persze arról hajlamos vagyok megfeledkezni, hogy talán azért van mert maga alatt van és nem rám "vágyik", hanem csak valakire aki foglalkozik vele. De ez mindegy, ha erre van szüksége, hát itt vagyok és látszik rajtam, hogy nem fogom elküldeni. Tudom, hogy már idősebb, de bennem még mindig az a kislány van, akivel ott találkoztam és pillanatok alatt lopta a szívembe magát. Akkor úgy véltem, hogy a fél kezem odaadnám ha olyan jámbor, kedves kölyköm lenne mint Ő. De nem így van és mindegyis. Bells szavaira csak bólintottam.* - Igen, ezt tudtam. Azóta már azt is, hogy Ő a... szóval hozzá tartozol. * Azt azért még sem mondhattam egy tömött bárban, hogy Ő az Alfa, még a végén hülyének néznek. Így egyszerűbb volt és Bells sem buta lány, érteni fogja, hogy mit értettem az alatt, hogy hozzá tartozik. Nyilván nem valami szerelmi szálat, bár az én örök álmodozásommal még ezt sem cáfoltam volna vagy utasítottam el kapásból. De most nem erre céloztam. Hanem, hogy Bells Castor falkájába tartozik. Viszont a nő szavai valahol mélyen felháborítanak, de csak egy keserű szájhúzásra futja miközben megingatom a fejem.* - Még mindig nem értem, hogy az embereknek miért kell minden mögé hátsó szándékot látni. Nem tudom Victo... vagyis Bells. Fogalmam sincs. Miatta jöttem a városba, mert... butaság lesz, de hasonlít a vér szerinti bátyámra és Atyámra is. Születésem óta a de Luca nevet viselem, csak a keresztnevem változtattam ha szükséges volt. S mikor megláttam a cikkben a képét meg a nevét valahogy ide kellett jönnöm, hogy kiderítsem. Egyenlőre még nem találkoztam vele, szóval nem tudom, hogy ismerem-e. Csak szokásomhoz hívem ábrándokat kergetek, hogy testvéreim révén, talán leszármazott. * Nevettem el magam. Ez egy fiatal szájából még okés, de azért egy korombeli farkastól valahol vicces, hogy még hisz a tündérmesékben. De hát még csak azt sem tudtam, hogy ez a férfi hány éves. Szóval mindegy, nem fontos csak a kérdésre válaszoltam. Az örömére mosolyom megszélesedett miközben ismételten bólintottam és fűztem egy tincsem a fülem mögé.* - Igen, maradok Fatina. (Tündérke) * Feleltem azért, hogy ne csak bólintással adjam a tudtára, hogy örülök neki, hogy ráakadtam és nem is áll szándékomban tovább állni. Persze az olasz becezés már megint ösztönös és szinte észre sem veszem. Bár míg érthető amit mondok, addig talán nincs gond. Majd kérdez legfeljebb, ha elmerülök és olaszul hablatyolok neki folyamatosan. Volt már rá példa a konyhán.* - Ameddig csak nézelődnek? * Vontam fel a szemöldököm, ez egészen úgy hangzott, mintha már bántották volna a lányt, de nem akartam ilyen nyíltan rá kérdezni a dologra és inkább vártam, hogy mond valamit ami eloszlatja ezt a gondolatot. Azonban az ujjaim ösztönösen fonódtak a pohár körül kissé szorosabbra. Persze figyeltem, hogy ne törjön, tudtam irányítani az erőm. Utána csak hallgatom a szavait és szemöldököm összeráncolom mikor végez.* - Nyüg? Mért mit kéne tenned? Törnöd, zúznod? - húztam el ismételten a szám. - Nézd, nem tudom, hogy ott miként megy, de rám számíthatsz. Ha nem beszélhetsz róla, megkeresel elmegyünk és együtt megkeressük a szépet, ami eltereli a gondolataid és kikapcsol. Vagy kiugrunk az erdőbe, vásárolni... a lényeg, hogy ha úgy érzed, akkor nyugodtan keress meg és főzök is neked valamit. * Beszéltem én annyit nyolcvan év alatt, hogy azt már öröm volt lesni de csak falra hányt borsó volt minden. Egyedül Bells és annak idején Martinez volt az, aki meghallgatott vagy elfogadta az okos szót, ahogy én magam is tettem. Szívesen mondtam volna, hogy ha kell barátnő vagyok, vagy épp anya. De anyaként csúfos kudarcot vallottam egy zabolátlan kölyökkel szemben. Hát... van ez így, az agresszivitás nem az én asztalom.* - Mert nem vagyok az. A szép kapcsolatból odáig jutottunk, hogy engem hibáztat mindenért. Még azért is, amit Ő tett. * Sütöttem le a tekintetem, a gond az volt, hogy én is saját magam hibájának véltem. Magam hibáztattam azért, amilyen lett, amiért nem vertem minden nap félholtra, amiért nem voltam erőszakos és kegyetlen Anyja, úgy, hogy közben a kedvesem volt. De erről senkinek nem beszéltem, egy ideig arról sem, hogy egyáltalán van kölyköm. Senki nem kérdezte. Bells az első, akinek ezt megemlítem.* - A vér szerinti Apád? Miért szerencse? Kiről van szó, hátha ismerem vagy találkoztam vele? Egyébként Marco is ott van. * Igen, ezt tudtam és engem kifejezetten nem zavart. Nem voltam sem ide, sem oda valósi. Miért zavart volna? Azért mert itt dolgozom? Ugyan már, nem fogok bele folyni senkinek sem a farok méregetésébe. Engem hagyjanak békén, Marco szerencsére orvos így őt sem érinti közvetlen. Szóval a többi nem számít. Csak figyeltem a szavaira, tényleg érdekelt, hogy mivel tevékenykedik mostanában és a narancs levembe is bele ittam mielőtt ez is felmelegszik.* - És itt nem tudsz valami elfoglaltságot találni? Vagy nem tudom... mit fogsz csinálni így? * Azt nem mondtam, hogy ha szüksége van valamire akkor keressen meg nyugodtan, értettem ezt anyagilag is. egyszer már elmondtam és okos kislány, megérti, hogy a bármi, az bármi. Nem ismétlem önmagam, abba már amúgy is belefáradtam nyolcvan év alatt. A félbe maradt mondatára vagyis inkább a társuló fejingatására elmosolyodtam, jelezve, hogy semmi baj. S nem is kérdeztem vissza. Falkáknál van olyan, amit az ember nem mondhat el. Ez így van rendjén.* - Két hete... De csak az étterembe jártam meg bevackoltam magam a szobámba és csak éjjel mozdultam ki, ha nem bírtam aludni. Te? Mit kellett elintézned ami ide vezetett? * Kérdeztem, mert korábban mondta, csak nem kérdeztem vissza kapásból. Aztán ha ez is olyan, amit nem mondhat el, akkor elfogadom, attól még megkérdeztem.*
- Áhh, akkor nem kell zipzárt húznom a számra. Kicsit megkönnyebbülök attól, hogy tudja, azt meg sosem feltételezném, hogy így akarja kiszedni belőlem az infót, nem hogy róla, senkiről sem. Hiába, a legtöbb felderítő jellegű farkasnak kész aranybánya lennék, elvégre, alapvetően szinte senkiről sem feltételezek rosszat. Bennem is van a félsz általában, hogy mikor köpök el valamit, amit nem kellene. - Mert a legtöbben bármit képesek megtenni a céljaikért, teljesen mindegy, hogyan érik el azt. Félre ne értsd, nem gondolom azt, hogy te így tennél… de hát, az olyanok, mint te vagy én, elég ritkák a köreinkben, szerintem ezt nem kell ecsetelnem. Én legalábbis mindig is úgy gondoltam, hogy Samantha is hasonló személyiséggel van megáldva, mint én, bár az biztos, hogy annyira naiv nem volt. Ám abban teljesen biztos voltam, hogy nem tenne meg bármit a céljaiért, mert azok közé tartozott, akinek számítottak valamit az elvek. - Egyébként, mintha tényleg lennének közös vonásaitok. Szerintem nem butaság, és tökéletesen megértem, hogy szeretnél a végére járni. Kicsit remélem is, hogy tényleg a rokonod, elvégre, az tök jó lenne, mármint, ennyi év után megtalálni a családodat… Kicsit elkomorodtam, mert az én családom az sosem volt épp idilli, az édesanyám persze egy szent volt, de véleményem szerint az apám az ördög maga, testvéreim meg nem voltak, nemhogy olyanok, akik farkassá válhattak volna az évek folyamán. - Akármi is álljon a dolog hátterében, én szurkolok neked. Mosolyodtam el a még ma sem megkopott gyermeki bájammal, és naivitásommal, ami alapján simán mondtam volna, hogy igenis, ők testvérek. Castornak jót is tett volna valami finom nő a közelében, aki mellett kevésbé tűnt volna olyan… komornak és harapósnak. - Végre valami jó hír. Ugyan nem tudtam, hogy mit jelent a Fatina, de majd utánanézek, megkérdezni nem fogom, még a végén ostobának nézne, én nekem elég volt egyelőre, hogy valami kedveskedő dolog lehet. - Ühüm. Tudod… orvosként sok mindent láttam már, sajnos, de szerintem ezeket a dolgokat nem kell neked bemutatnom. Csóváltam meg a fejem, nem, engem nem bántottak, azaz, nem fizikailag, és az sem most volt, nagyon is szerencsésnek mondhatom magam a sok nyugodt év miatt, amit volt szerencsém eltölteni. Azonban úgy tűnik, most bőven be fogok pótolni mindent izgalmak tekintetében. - Néha úgy érzem, igen. Lehet pont azért, mert annyira nem vagyok ilyen vehemens típus. Bántani persze senkit sem szeretnék. – Csóváltam meg a fejem. - Köszönöm, valószínűleg ezek közül bármelyik jót tenne, mindegy, csak terelje el egy kicsit a gondolataim. Bólintottam, és hálás voltam a kedvességéért, fura volt azt tapasztalni, milyen lehet magammal találkozni, elvégre, én is igyekeztem mindig mindenkit feldobni, szórakoztatni, és azt hiszem, a gondviselő sorsa, hogy ilyenkor visszakapom ugyanezt. Nagyon is jól esett. - Ez fura, valahogy pont azt nem feltételezném, hogy neked meggyűlik a bajod az utódoddal. Mi történt? Kérdeztem óvatosan, csak hogy érezze, ha nem akar róla beszélni, nem fogom faggatni. Zavart az a lesütött tekintet, már-már felháborodtam azon, hogy valaki ilyen gesztust vált ki belőle, szerintem nem érdemelt ilyesmit. - Komolyan? Ő is ott van? Uhh… hát, az apámat Samuel Martineznek hívják, és… maradjunk annyiban, hogy elég csúnyán felhasznált a céljai érdekében még kölyökkoromban. Pedig… mekkora szükségem lett volna rá miután az édesanyámat megölték, de nem voltam más számára, mint egy eszköz, amit nagyon sokára láttam csak meg, épp ezért vált sokkal keserűbbé a beismerése. - Áhh, csak pár hétről van szó, utána úgyis visszamegyek a gyerekekkel foglalkozni, anélkül nem bírom ki. Nagyon imádom őket. Mosolyodom el őszintén, hiába, a gyermeki lélek olyan volt, ami mellett könnyű feloldódni és szépnek látni a világot. Castor rendelkezései miatt most jobban kell vigyáznunk, de amint megszűnik ez a hülye párosával szaladgálós dolog, engem nem fog senki visszatartani attól, hogy legalább a rendelőmben dolgozzak. - Hát… tudod, amikor Ázsiában találkoztunk, akkor menekültem valaki elől. Nem nagyon akartam belemenni a részletekbe akkor, mert túlságosan fájt a dolgok alakulása. Ennyi időmbe telt, míg sikerült rávennem magam, hogy elé álljak, és bebizonyítsam neki, nem jogos az, hogy gyűlöl, és bosszút akar állni rajtam. Ezt elmondhattam, bár azt nem említettem, hogy egy falkatársamról van szó, de nem tartottam ostoba nőnek, valószínűleg ennyire bőven tud olvasni a sorok közt, elvégre, az tiszta sor, hogy farkasról van szó. - Nos, sikerült szerencsére. Itt azért elég könnyű volt leszűrni azt is, hogy vélhetőleg gyöngéd érzelmeket táplálok az illető felé, de a féltés a tekintetben azt is elsuttogta, hogy a problémám gyökere is itt keresendő.
*Bells szavaira felnevettem és bár sosem játszottam meg magam, de most először volt az, hogy teljes szívből szólt a nevetésem. S nem árnyékolta be semmi, ami még úgy pluszban volt mióta itt vagyok.* - Azért csak tegyél. Nem tudok sok mindent, azt meg nem akarom, hogy bajba kerülj mert mondtál valamit, amit nem szabadna. * Azért vak én sem vagyok. Egy-két dolgot tudok vagy épp más nem volt olyan lelkes, hogy cipzárt rakjon a szájára. De ettől még neki ne legyen baja hisz közel sem tudok mindent. De mint már annyiszor mondtam, nem is akarok tudni semmi olyat ami falkával kapcsolatos. Nem vagyok oda valósi és nem is akarok az lenni. Szavaira azonban elhúzom a számat.* - Sajnos teljesen jogos. De így... lehetnek egyáltalán boldogok? Őszintén azok? * Na tessék, én és az élet nagy kérdései, amiket annyiszor felteszek saját magamnak és alkalmanként másoknak is. Megesik, hogy próbálom megfejteni az embereket és a környezetemet. De ez a korral jár vagy mi. Mások állatok lesznek az idő múlásával én csak reménykedő és kíváncsi. Mikor Bells a családomat említi tekintetem kissé vágyakozóba csap át ahogy ismét rá emeletem a tekintetem. Gyermeteg álom.* - A testvéreim majdnem háromszáz éve meghaltak. De ott van a másik oldal is Belle... mivan ha nem fogadják jól. Vagy megváltoztak? Ha lerombolják azt, ami akkor volt. Ha a gyerekkoruk már semmit nem jelent nekik. Túl sok a talán és a negatív oldala is, mely esetleges. * Vontam meg a vállaim és a narancslevemmel öblítettem le a keserű száj ízt, mely a vágyakozás hagyott bennem. Ugyan akkor a szomorú valóság mégsem csillapította. A szurkolására hirtelen kislánynak éreztem magam, mikor én tettem ugyan ezt, hogy Benito végig ugrálja a földbe kreált ugróiskolát és egy bólintással köszöntem meg.* - Nem, persze, hogy nem. Csak azt hittem, hogy... szóval, hogy Téged bántottak. * Magyaráztam meg, hogy miért is kérdeztem vissza. Következő szavaira viszont csak még jobban összevontam a szemöldökömet.* - Az erőszak nem old meg semmit. De hát ezt magyarázni... * Vontam meg a vállaimat. Tőlem aztán senki ne várja, hogy erőszakos legyek. De egy fiataltól sem. Mire mennek vele? Semmire. A probléma megmarad akkor is ha péppé verik egymást.* - De ha így van... akkor jövő héten ráérek hétvégén és mehetünk. * Vontam meg a vállaim, hisz tényleg nem volt semmi dolgom, bár ez a hét már be volt táblázva. De annyi baj legyen, így tudom, hogy jövő héten ha megmondja melyik nap legyen akkor nem vállalok plusz műszakot sehol. Az estéim persze szabadok, de nem ismerem még a várost annyira, hogy kimenjek az éjszakába másodmagammal. Egyedül persze más... de akkor már nem csak magamra kell vigyázni. Na igen, a védelmi ösztöneim mindig is megvoltak. Marcot firtató kérdésére csak fáradtan túrtam a hajamba.* - Nem tudom. Jó, ez ostobán hangzik. De... sosem voltam erőszakos és őt sem úgy neveltem, tanítottam. De úgy látszik kevés volt... ami nekem elegendő volt, neki nem. Gondolom az kellett volna, hogy félholtra verjem. Legalábbis így utólag azt mondta. De... Nem tudom, egyetlen alkalmat kivéve sosem bántottam. Ebben igaza van... de a szemrehányásai... hogy semmit nem tettem. Kezdem azt érezni, hogy igaza van. Nos... anyaként, asszonyként és nőként is kudarcot vallottam.* Nem néztem a lányra. Nem akartam, hogy lássa a fájdalommal kevert szégyenkezést a tekintetemben. De míg más ilyen esetben a feleséért nyúlt volna, én csak a narancslevemért tettem és kortyoltam bele, miután feltettem a magam kérdéseit a másiknak. Viszont ahogy meghallom a nevet a pohár kicsúszik a kezem közül és hangosan koppan az asztalon, esik le a földre és törik darabokra. Arcom fal fehér, barna tekintetem pedig üres. Sosem láthatott így a másik, mondjuk mások sem igazán. Hirtelen azt sem tudtam, hogy merre van a fent és a lent. Csak egyetlen mondat visszhangzott a fülemben; "az apámat Samuel Martineznek hívják". Visszhangoztak a szavak, mint egy vészjósló csengő az éjben és még pislogni is elfelejtettem. Csak akkor tértem magamhoz, mikor valaki ismét a vállamhoz ért és azt kérdezte, hogy jól vagyok-e. Talán Bells volt, talán a pincér, aki jött, hogy feltörölje a narancslevet és a szilánkokat.* - Bocsánat... azt mondtad, hogy Samuel Martinez? * Arcom, merev tartásom nem változik, hiába állok fel és veszem el a rongyot amivel letörlöm magamról a ragacsos levet és tekintetem sem ereszti a másikat. De a név kiejtésébe szeretet vegyült, úgy, hogy észre sem vettem. A gondolatokat elhessegettem és csak a következő szavaira figyeltem, hisz elég sok kérdést tettem fel.* - Mindent rendbe lehet hozni Bells. Nem tudom mi a probléma, ha sikerült megbeszélni de biztosan helyre hozzátok. Ha mind a ketten szeretnétek és megtesztek mindent.* Még mindig zaklatott voltam és bár máskor figyelek arra, hogy ne kerüljön a szavaimba ennyire egyértelműen az, hogy a tekintetében lévő dolgokra is feleljek, most ez nem ment. A szívem a torkomban dobogott és biztos voltam benne, hogy a másik is hallja azt a fékezhetetlen ritmust. De ahogy összetakarítottak rendeltem egy másikat és megköszönve, bocsánatot kérve foglaltam helyet, ám az ujjaim idegesen doboltak, miközben körbe tekintettem.* - Bells... volna egy kérésem. Az én pajzsom csak félig van fent, más farkas egyenlőre nincs itt rajtunk kívül. Megtennéd, hogy... szóval leengeded a pajzsod? Szeretnék mutatni valamit. * Tekintetembe is az idegesség volt, kétségek és valami egészen más... sokkal mélyebb. De vártam, hogy a lány válaszoljon vagy megtegye. Ha megtette én magam is leengedtem teljesen a pajzsom, ebből viszont a korom is megtudhatta, bár bizonyára nem ezért kértem. A farkasom is megfosztottam a béklyóitól mely ruganyosan közelítette meg a másikat. Lusta, léhának tűnő energiáim is elengedtem. Alattomosan szivárgott ki belőlem, mintha csak beakarna kebelezni mindent ami a közelében van. Farkasom agresszivitása, annak a fekete-fehér csodának az árny oldala, az én belső szörnyem mely állandóan vérért kiállt. Az már más kérdés, hogy Én nem ilyen voltam. Hogy megőriztem az emberi énem, a jellemem és kordában tartottam, sosem engedtem teljesen szabadjára. Most is figyeltem arra, hogy a fiatal farkasnak ne legyen fojtogató, hogy ne kerüljön nagyon közel hozzá, hogy ne akarja bekebelezni. Pontosabban akarta, de nem érhette el a fiatal nőstényt. Energiáim, kiköpött mása Martinezének ahogy a farkasom is. A kölyke vagyok és valaha a Kedvese voltam egy távoli múltban. De nem szóltam, ha ugyan arról az emberről beszéltünk... Ha ugyan az a Martinez a kettő, akiről az imént Bells mesélt, aki kihasználta... akkor felismerte a vér szerinti apja mását, csak egy kicsit fiatalabb kiadásban. De én... én egy rossz szót sem szólhattam a férfire a kicsapongásain kívül. Nevelt és egyszer sem bántott, még akkor sem, mikor fiatal farkas voltam. De némán néztem a lányt, hogy mit vállt ki belőle, hogy itt hagy vagy sem. Már több mint kétszáz éve nem láttam a férfit.*
- Nem tudom. Talán, pillanatokra, de őszintén semmiképpen. Azonban mindenki a saját boldogságáért felelős, s ha nem tud úgy élni, hogy az legyen, akkor igazán nem is érdemes rá. Én az voltam, összességében mindig is, még ha valami állandóan hiányzott, de tudtam, mi az, és hittem abban, hogy előbb-utóbb megoldódik a dolog. Most… nem voltam jól, mert pont Őt vesztettem el, aki végre teljessé tehetne engem és az életemet, mert nélküle már minden íztelen és színtelen. Látom a vágyakozó tekintetet, és meg is értem, nekem már Ray a családom, igazság szerint, nagyon-nagyon régen, csak épp szörnyen messze voltunk egymástól. - Na és mióta érdekelnek téged a talánok meg a negatív oldal? Ezen szerintem ráérsz akkor aggódni, ha bekövetkezik, addig meg miért ne hihetnéd azt, hogy igenis jól fognak alakulni a dolgok? Azt hiszem, ezt is csak én mondhattam a nagy naiv, hatalmas szívemmel, de én mindig úgy gondoltam, hogyha nem tápláljuk magunkban a reményt, akkor hiába várunk, vágyunk a jó dolgokra, mert nem fognak jönni. Ray is lehetett volna már rég halott, de soha egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy az, és biztos voltam benne, hogy ha eljön az ideje, újra találkozni fogunk. Azt nem tudom, a sors miért választana el 300 évre testvéreket egymástól, de úgy gondoltam, hogy mindennek megvan a maga oka, így vélhetőleg ennek is. - Engem? Jaj dehogy… Annyira nem egyszerű fülön csípni. Ha szorult helyzetbe kerülnék, inkább megpróbálok eltűnni, minthogy felvegyem a kesztyűt, hisz nagyon sok olyan farkas van, aki erősebb nálam, én meg nem vagyok az a harcos típus. - Tudom, nem is tennék ilyesmit, csak megőrjít a tehetetlenség. Sóhajtottam fel, de fölösleges volt tovább ragozni, úgysem mondhatom el neki, hogy mi is pontosan a problémám, így hát nem is firtattam a dolgot. Bólintottam a jövő heti programra, remélhetőleg az aktuális páromat sikerül rádumálnom, hogy menjen bele, és kísérjen el, vagy legalább legyen oly jó, és ücsörögjön addig a kocsijában a közelben. Majd meglátjuk, meglehet, nem fog összejönni, de azért reménykedtem. - Ezt nem nagyon értem, de azért azt ne felejtsd el, hogy mindenhez két ember kell, ő is mondhatta volna sokkal hamarabb, hogy valami nem stimmel, és más igényei vannak. Vagy valami ilyesmi, nem tudom, hogy megy ez, nekem nincs kölyköm. Nem is lesz valószínűleg, nem tartom elég erősnek magam hozzá, és senkit sem szeretnék arra kárhoztatni, hogy egy viszonylag gyenge farkas mellett kelljen „felnőnie”. Ennek ellenére sejtettem, hogy mennyire súlyos téma ez Ria számára, de nem akartam sajnálkozni, hogy még szánalmasabbnak tűnjön a helyzet, és persze abban is biztos voltam, hogy nem csak az ő hibája a dolgok ilyetén alakulása. A pohara leesik, és az a legmegdöbbentőbb, hogy utána sem kap, egyszerűen lefagyok, mert csak arra tudok ebből következtetni, hogy ismeri az apámat. Látom a változást az arcán, egyszerűen kétség sem férhet ahhoz, hogy így van, bezárkózom, mint mindig, ha ő a téma, mert nem tudhatom, kinek milyen viszonya van vele. A pincér érkezése belém is vert némi életet, de alapvetően most még inkább lehangoltnak tűntem. - Igen, jól hallottad. Nyögtem, mert valahogy nehezemre esett megemészteni, ahogy valaki így ejti a nevét. Szeretettel. Az egyetlen lélek volt a földön, akit képes voltam gyűlölni. Most… hirtelen fel akartam állni, és elmenekülni a helyzet elől, bármit is hozzon. A Ray probléma jelen pillanatban egészen háttérbe szorult, de nem is baj, mert úgysem mondhattam volna róla többet. A szíve heves dobogása csak még inkább próbált meggyőzni arról, hogy nem kellene itt lennem, mert fájni fog, nem, nem a testemnek, sokkal inkább a szívemnek, a lelkemnek. Mégis megtettem, amire kért, de talán inkább csak azért, mert sosem szerettem másoknak csalódást és bánatot okozni, inkább szenvedtem én magam. A pajzsom könnyedén siklott le rólam, mintha sosem lett volna ott, és hagytam, hogy Ria megmutassa, amit akar. A finom, lágy tavaszi szellőre emlékeztető energiáim lágyan táncoltam körbe, olyan volt, mint általában én magam, friss, kellemes. A farkasom nyugodtan figyelte a nála jóval erőteljesebb lényt, ám ő azt tette, amit én is szívem szerint tettem volna, egyszerűen eltűnt, a vérvonalam már úgysem titok a nőstény számára, mint ahogy számomra is egyértelműek a dolgok vele kapcsolatban. Túlságosan is. Észre sem vettem, és egyszer csak már az asztalon pihentetve ujjaimat álltam, és tudtam, hogy azért, mert menni készülök. - Szóval a kölyke vagy. Azaz… is. Jegyeztem meg olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, kimondtam, volt bennem némi csalódottság, de nem akartam most erre gondolni. Az, akit ő ismert, és az, akit én, köszönőviszonyban sem voltak egymással. Érezhette, miként kavarognak az érzéseim, és hogy a könnyed, felhőtlen mivoltom elenyészik a sötétségben, a haragban, amit kiváltott belőlem az apám látványa. - Ne haragudj, de mennem kell… Ez nekem most… sok… Mondtam még mindig szinte suttogva, miközben pillanatok leforgása alatt siklott vissza a helyére a stabil pajzsom, és jelen pillanatban még az sem érdekelt, hogy megbántom azzal, ha így hagyom itt. Nem, én nem akarom ismeri az apámnak azt az oldalát, ami szerethető… egyszerűen lehetetlennek tartottam, és marta a torkomat a csalódottság, hogy velem sosem viselkedett így.
- Mindenki megérdemli Bells... * Ingattam meg a fejem halványan, de tekintetem nem vettem le a lányról. Csak folytattam a szövegelést ha már kérdezett. Viszont a kérdése teljesen jogos volt, sosem érdekelt. De most miért is? Hajm...* - Mert ha valóban az... nem biztos, hogy tudnám kezelni. * Adtam meg egy őszinte választ. Mégis... tudtam, hogy az emberek változnak, ahogy a farkasok is. S nem mertem bele gondolni abba, hogy Castor a bátyám volna. Nem hallottam róla se jót, se rosszat... nem ez miatt. Csak... gyerekként felnéztem rá. Számomra ő volt a minta testvér és apa egyben. Olyan, akit mondjuk bármelyik barátnőmnek is szívesen javasoltam volna jövendőbelinek, olyan, amilyet egyszer én is szerettem volna magamnak. Féltem, hogy mi maradt abból a fiúból majd férfiből. De nem, a bátyám meghalt. Csakis valami leszármazott lehet, valahonnan. Arra, hogy nem lehet elfogni a lányt csak egy vigyor került az ajkaimra, ami nyomban le is hervadt a következő mondatára. De már nem kérdeztem. Nem mondhatja el... tudom, már mondta és talán mondani sem kellett volna.* - Marco... szóval a Teremtőm után jó pát évtizedre az egyetlen férfi volt aki a közelembe tudott férkőzni. Azóta sem jött össze senkinek... de nekem mennem kellett és velem akart jönni. Így lett a kölyköm. - magyaráztam meg a hármas fogatot - Mondhatta volna, de Ő maga sem tudta. Csak akkor mikor már késő volt... miután megütött és sem mint Teremtő, sem mint Nő nem tudtam lenyelni. De remélem, hogy azért majd valahogy rendeződik a kapcsolatunk. * Mosolyodtam el némi reménnyel. Marco volt a családom. Még akkor is, ha akkor kiléptem az ajtón. De hát... van ami nem múlik. Ez pedig tudom, hogy nem fog. Sosem múlt, ezután sem fog. De nem is igazán akarom, hogy elmúljon. De ha ez még nem lett volna elegendő, Bells akarata ellenére is olyan nevet említ, amit én magam jól ismerek. A reakcióm sem épp mindennapi, tőlem meg végképp nem. Így megkértem, hogy tegyen meg valamit, hogy tisztán lásson. Nem bírtam volna elhallgatni. Ha nem kérdezek rá a névre, egy jó ideig ki sem derült volna... ha nem akarok segíteni, most nem okoznék fájdalmat a másiknak. Tekintetem az asztalra sütöttem, ahogy megéreztem azt, ami a nőben kavarog. Ám szavaira felkaptam a fejem s Ő már állt.* - Már csak az. * Helyesbítettem, hisz nem... évszázadok óta nem láttam Martinezt, hogy mondhatnám azt, hogy bármi közöm van hozzá? Oké, a kölyke vagyok, de már közel sem kölyök. Viszont nem állítom meg, csak egy alig hallható "Sajnálom" hagyja el a torkom és akkor jöhet aza... najó, nem... inkább megyek Én is. Megvártam míg Bells elhagyja a helységet és csak pár perc elteltével indultam vissza a szobámba. Tartogat még nekem valamit Fairbanks?*
//Még egyszer köszönöm és tényleg sajnálom. o.o Ahogy a szar zárót is, de ennyire futotta, nem akartam tovább húzni. :/ //
Ami azt illeti, elég nagy idióta vagyok, hogy azt gondoltam, egy pálmafás ingben majd turistának néznek, és könnyedén elvegyülhetek. Bár többnyire észnél voltam, néha mégis voltak hülye húzásaim is, és olykor baklövéseket követtem el egymás után. Ki a fene öltözne a hidegben ilyen idióta módon? Te barom Matthews! Hülye voltam, hogy azt gondoltam, egy hotelben ez a trendi. Ahogy körbepillantottam, mindenütt csizmás kandúrok és kötött pulcsis fickók szaladgáltak. A recepciós fickó is nagy szemekkel pásztázta öltözékem, látszott a tekintetéből, hogy nem néz százasnak. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elszivárogtam a hallból és a recepció környékéről. Kapóra jött, hogy az ülősaroknál elhelyezett kis asztalkán néhány napilap hevert, csak arra várva, hogy azokat felhasználjam. Ezzel titkos akcióm első napja meg is indult. Kezembe véve a lapot, kinyitottam, amennyire csak lehetett, majd James Bond és Benny Hill keverékét megszégyenítve, ügyesen manővereztem egyik hatalmas növénykoszorútól a másikig, rejtőzködve a kíváncsi szemek elől. Egy ideig a recepciótól kicsit távol, de annak környékén leselkedtem, hátha felbukkan Dana, vagy bárki, akinek köze lehet hozzá. Aztán feltűnt egy fura fickó és tisztán hallottam, amint Dana nevét emlegette a recepciónál. A pasas széles vállú volt, elég rossz vágású fazonnak tűnt, olyan stiklis alaknak. Lehet, hogy Dana bajba keveredett? Homlokomat ráncolva követtem a fickót, tisztes távolságból, egészen a hotel bárjáig, ahol helyet foglaltam az egyik bárszéken, s még mindig az újság sorai közül kémleltem a terepet. - Uram, mit kér?- Kis híján frászt kaptam, amikor a nevemen szólítottak, mármint...szóval uramnak. Oda kaptam a pillantásom, végül rendeltem egy sört, majd ismét felöltöttem az álcámat, és figyeltem a széles vállú csókát, aki leült az egyik asztalnál, óráját figyelve, türelmetlenül ücsörgött. Mi lesz már, vajon mikor érkezik meg Dana? Gondolatok cikáztak fejemben, és arra nem is gondoltam, hogy valaki már rég kiszúrhatott engem abban az ostoba pálmafás ingben.
Tökéletes átlagosságban telt a mai nap, mondhatni, a bosszantó tényezőkre a hotelfogsággal és azzal kapcsolatban, hogy mind Dante, mind pedig Jezebell leléptek a térképről, igyekszem nem gondolni. A hotel falkának fenntartott folyosóján ballagok, kezemben táskám, arcomon elégedett, mégis kissé fáradt mosoly, hogy végre magam mögött hagyhatom kicsit ezt a fejfájdító nyüzsgést. Az edzéseket edző nélkül is megtartom magamnak. Ráérősen kanyarodok le a bár felé. A bejáratnál egy fiatal férfi megfogja nekem az ajtót, jutalma érte egy hálás pillantás és bájos mosoly. Hihetetlen, hogy valakinek ennyivel is örömet lehet okozni... Némi koffeinért könyörög a szervezetem már erőteljesen és az előbb említett hely mélyéről lelket gyógyítóan langymeleg, friss kávéillat terjeng, melyért meg kell az embernek vesznie, oly kellemes. Kár fokozni: bemegyek. Pillantásom kiszúrja a sarokban ülő Gregory-t, int is nekem egy erőltetett mosollyal, mire én dacosan szusszanok és a pulthoz lépek. - Karamellás latte machiatto-t kérnék, köszi. Oda lesz majd! - Mutatok a nagyra nőtt pasas felé és mellé huppanok le a következőkben, eme félreesőbb, mégis ablakhoz közli helyre. - Elhoztad, amiket kértem? - Vágok mindjárt a közepébe suttogva, háttal foglalva helyet megfigyelőmnek, így nem szúrom ki. A megfigyeltség érzésével járó paranoia egyébként is a mindennapjaim része, mióta majdnem megöltek csak azért, mert apám lánya vagyok. - Minden itt van, ahogy kérte Berger kisasszony. - Csúsztatja elém a mai Daily News Minert, melybe bele sem kell lapoznom, hogy érezzem: némi adalék is tartozik hozzá. A boríték időzített bomba lehet, ha jól használom fel, de romba is döntheti a kis kártyaváramat, ha más kezébe kerül. - Tudtam, hogy bízhatok benned, Greg! - Szélesedik ki a mosolyom, s táskámba csúsztatom az újságot, mielőtt még a kávémat és az ő sörét rátenné a kiérkező pincér.
*Dante távozása után egy jó óra múlva érkeztem le. Igazából vizes hajjal talált, köntösben. Meglepett volna ha nem számít arra, hogy egy kis idő kell mire elkészülök. De azért próbáltam igyekezni, még ha nem is kapkodtam el a dolgom. A lépcsőn mentem lefelé, sokkal kényelmesebb volt. Öltözékem könnyed, ami mellé csak egy magassarkú párosult, az is csak azért mert jelenleg ezt találtam kényelmesnek és csak a földszintig vittek a játékos lépteim. Oké, idős vagyok... de valahol mégis egy kicsit gyerek. Energiáim finom nyugodtsággal, játékossággal és vidámsággal öleltek körbe, sminktelen arcomon pedig mosoly lapult. Kissé még nyirkos, hullámos hajam összefogva s mintha semmi sem történt volna nem is oly rég a szobában. Könnyen túltudom tenni magam dolgokon. Belépve a bárba, egyből a pulthoz lépdeltem játékosan és első zsebeimbe mélyesztettem a kezeim. - Szia. Kérhetek egy narancs levet ha ráérsz? * Kértem kislányos hangomon, széles vigyorral és vidáman csillogó íriszeim a keresett férfit keresték. Tudtam én közvetlen lenni, ha volt alapom.* '- Ma is beugrasz Ria? - Kizárt, mondtam, hogy nem csinálok rendszert belőle... nézd csak, ahhoz az asztalhoz kérem. * Böktem fejemmel a férfi asztalához és már el is indultam felé. Persze azért a környezetem felmértem, mégha nem is látszott. De sokra nem mentem vele, érzelmeket nem rejtettem, így azokat kaptam is... de kor, vérvonal még mindig a maga kis megszokott burkában honolt. Megállva megtámaszkodtam a szék háttámláján, természetesen az üres széknél.* - Remélem, még nem csaptak le a helyemre. Ha szabad... * Intettem a szék felett el, hogy akkor bizony leülnék. S ha még tényleg üres volt és nem mást várt már, akkor le ültem vele szemben. Megfordult a fejemben, hogy bocsánatot kérek... de nem éreztem jogosnak, szóval hagytam a dolgot, lévén, hogy nincs miért. De ami biztos, hogy feltűnt a másiknak, hogy nyílt környezetben nem vagyok annyira kimért, mint mondjuk fent voltam a magánszférámban.* - Van, valami kimondott amit szeretne tudni, vagy csak szabad volt az estélye Dante? * Mosolyom ott volt még mindig, így a kérdésemben meglapult az, hogy bár felajánlottam azt, hogyha többet szeretne megtudni, akkor itt folytathatjuk kicsit más mederben. De mégis, gőzöm sem volt arról, hogy mit szeretne tudni.* - Mondja csak, miért maga jött? * Az tök mindegy, hogy miért. Mi tudtuk, másnak nem kellett tudnia. De ez egyértelművé tette, hogy feladattal nem jöhet akár ki. Viszont azt nem, hogy mégis mennyire nem akárki a férfi. Azaz, milyen szerepet tölt be.*
Úgy egy fél órája vágódtam le az egyik asztalhoz, és bármilyen meglepő is, egy nyamvadt capuccinot kortyolgatok, mellé valami ásványvíznek nevezett lónyálat, de most erre volt szükségem. Hosszú lesz az éjszaka, és járőrözni fogunk, tehát szükség lesz az energiára. Mintha nem lenne elég, de a látszat... ad a fene a látszatra, pont leszarom, így van kedvem és kész. Aláírom, nem éppen a legilledelmesebben kerestem fel bratyesz húgát, de egyszer csak megbocsátja, vagy nem, bár az indok, miszerint nem kellene ezt senkinek sem tudnia, talán érthető. Elgondolkodva kortyolok bele a forró italomba, de máig nem értem, ezen mit szeretnek annyira mások? Ettől még Nora forrócsokija is jobban festett, ez meg maximálisan egy light kávénak felel meg. Szuper, még a végén kitalálom, hogy 300 felett nem akarok koffeinmérgezést kapni. Pajzsom minimálisan van megengedve, így érzem azt is, Vittoria belépett a helyiségbe. Meglep, de ha esetleg van rá alkalmam, akkor talán azt is láthatja, nem mindig vagyok én paraszt, csak kicsit... néha. Amit tesz, arra nem adnék alkalmat, ha hegyi lenne, de így meg sem fordulok, csak akkor pillantok fel, amikor megszólal. -Vittoria, kérem. Mint látja, a társaságomat megszámolni sem lehet egy kézen. Most kellene felállnom, és a széket alásegítenem, de hogy nem teszem meg, annak most oka van. Nem óhajtok nyálas ficsúrnak tűnni a szemében csak azért, mert a jó előbb még szinte rátörtem, meg túl erőltetett lenne ez a viselkedés, nem rám vallana, viszont azért a szék felé mutatok, az bizony szabad, de hogy nem vagyok képes megállni, ne tegyek egy picit ironikus megjegyzést... ezen talán csak a mosolyom enyhít, ha ettől nem úgy festenék, mint aki a következő pillanatban valakinek a torkát harapja ketté. -Kimondottan? Nos, önt nem ismerem, a bátyját igen, valóban érdekelne, mennyire különböznek egymástól, de nem fogom megkérdezni, és tudja miért? Mégis ki vagyok én, hogy olyan kérdésekkel traktáljam, amikhez végeredményben semmi közöm, hacsak ön nem dönt úgy, hogy ezt a tuskó alakot mégis meg szeretné ismerni annyira, amennyire szükséges. Érdekes dolog, hogy őt akkor sem láttam, amikor a falkában voltam, Castor sem nagyon beszélt róla, illetve említette, hogy van egy húga meg egy öccse, a de akkor már évek óta nem látta őket. Valahol furcsa egy nőstény de Lucát látni. A kérdésére már vigyorgok, nem kellene, de jön. -Mondjuk úgy, hogy ezzel a kérdéssel nekem volt időm foglalkozni. Válaszoltam is és nem is, lehet, idegesítő, viszont azt sem várhatja tőlem senki, hogy falkaügyeket csak úgy elárulok. Akkor sem, ha tudom, Vittoria Castor húga, és itt dolgozik. Fogalmam sincs, bratyesz mit mondott el neki és mit nem, és ha lehet, nem én lennék az első aki beavatja.
- Jó, ebben igaza van. De attól még... berögzült udvarias kérdés, mely nélkül valóban nem ültem volna le csak úgy. * Vontam meg kecsesen a vállaim, miközben a székre leültem vele szemben. Láttam a mosolyát, de különösebben nem hatott meg. Nem tehet róla, hogy milyen az arc berendezése és nekem ez egy kedves gesztus volt, amit bizony értékelni szoktak így a mosolyát egy hasonlóval viszonoztam. A különbség annyi, hogy a vonásaim lágyak, így a látszat is kedvesebb. Dante szavain azonban egy pillanatra elgondolkoztam, ami hosszúra nyúlt, mert már meg is érkezett a narancslevem, amit természetesen megköszöntem és, ahogy a pincér elment már feleltem is.* - Ha nem szeretném, nem lennék itt Dante. Az ágyam csábítóbb mint a bár, pláne, hogy holnap reggel dolgozom. De maga már előrébb van, mint én... Én a bátyám sem ismerem. De ha mesélt rólam, vagy említett... majdnem biztos, hogy túlsok minden nem változott velem kapcsolatban. * Legalábbis a jellemem nem igen változott az évszázadok alatt, ami egyszerre áldás s átok is olykor. Egy farkassal lettem gazdagabb, mely nem épp egy jó kislány... de azért kezelni tudom, szépen néznék ki ha nem.* - A szándékaimat ne kérdezze, mert azt még én magam sem tudom. Mióta hazatért Car... Castor, nem találkoztam vele. S önök közül is csak kevesekkel... de Mr. Glover Viperjéhet volt szerencsém. * Nevettem el magam vidáman. Kész az a hím, az fix. Hullát keresett a kocsimban, aztán még csak nem is nagyon hisztizett a kocsija miatt... helyette vacsoráztunk. Furcsa.* - Norinához, Victoria... vagyis Annabelléhez, Rose-hoz no meg Mr. Whitmore-hoz. Fura egy fickó... de ha kérdez, akkor válasz is esélyesen lesz. * Billentettem oldalra a fejem és egy pillanat múlva ittam a poharamból. A kitérő válaszát észre vettem, ami nem volt hazugság, de mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy nem az idő beosztására voltam kíváncsi. De nem feszegettem a kérdést. Olykor értek én elsőre is.*
-Oké, ebben igaza van, de most mondom, Vittoria, ha engem lát, ne kérdezzen, vágódjon le úgy... azaz üljön le mellém nyugodtan, ha úgy gondolja. Pontosan tudni fogja, mikor nem alkalmas, de akkor többnyire nem egyedül lát majd, már ha itt marad. Furcsa, hogy nem csatlakozott még a falkához, de egyben szerencse is, hiszen ez a feladat így teljes mértékben kivitelezhető anélkül, hogy bukás lenne a történet vége. Az, hogy elmosolyodik, az azt jelenti nem rágott be túlságosan, vagyis nem akadt ki teljesen azon, hogy megjelentem nála. Örvendetes, különben biztos, hogy hallgathatnám bratyesztől egy mondatban, hogy ezt nem kéne. -Igazság szerint azon sem lepődtem volna meg, ha elkönyvel parasztnak, és azt hiszem azt megértem, hogy az ágya csábítóbb. Az enyém is az, ha éppen eljutok odáig. Előrébb, ez tény, de amit önről tudok, az az, hogy létezik. Ami nekem még mindig furcsa, és ne értsen félre, nem azért, mert itt van, hanem azért, mert ha az ember megszokja a bátyját, igen érdekes a női kiadását látni... már ha... nem sértem meg ezzel. Nem, nem keverem össze őket, hiszen már az első pillanatban is látszott, egészen más jellem, mint Castor, vagy Raffaello, valahogy benne nincs meg az a kíméletlenség, ami bennük. Érdekes, felettébb érdekes, ha nekem kellett volna tippelnem, akkor bizony azt is beleveszem, na de szerencse, hogy nem szoktam tippelni. Az más kérdés, hogy amit fent elkezdtem, azt most megint sikerül előadnom. ~Jól van Dante, így kell elérned azt, hogy ez a szerencsétlen nőstény elkönyvelje, mekkora egy bunkó állat vagy. Jó, hogy nem azt mondtad neki, hogy ő is kegyetlen gyilkos tutira, egy szebb kötésben. Az viszont szöget üt a fejemben, hogy a fenébe tudott megmaradni emberségesnek? Vagy ez a nőstények sajátossága? Ha magamat veszem alapul vagy bratyeszt, hát... a kanyarban még megvolt, mikor utoljára hátranéztem, de aztán nagyon elhagytuk mindketten ezt a részét. -Nos, gondolom megérti, hogy elfoglalt, és ha megnyugtatja, én sem látom olyan sokszor. Bradley kocsiját? Ezek szerint kedveli a sportautókat? Második "jó" pont. Biztos marha megnyugvást fogok tapasztalni csak azért, mert a saját vér szerinti húga sem látja bratyeszt, hogyne. Idióta. Glover pedig egy állat, ahogyan én is, na de ezért értjük meg egymást ennyire, és tökéletesen tudunk együtt dolgozni, ha arról van szó. Persze azt már hallottam, hogy még nem tesztelte le túlságosan, mit is tud a kicsike, pedig egy Viper azért megy rendesen, legalábbis az enyém tolja, igaz, kicsit felturbózva. -Látom, azért ismerkedett a társasággal. Dylan? Hatalmas fazon, higgye el. A kölykön meg sem lepődök, hogy ismeri, komolyan mondom, az a kis nőstény ha lekötöznék sem ülne meg a hátsóján egy percre sem. Rose, Bells... ők is közvetlenebbek, na de Dylan... fura... korelnök, nem csoda, ha kicsit más a meglátása, mint nekünk. -Rendben, Vittoria. Ennyi év után, hogy hogy itt kötött ki, a bátyja közelében? Tudom, hogy az olasz vér sokat jelent, ezt magam is belátom, fontos a család, de... azért nem két évet voltak egymástól távol. Egyáltalán van valakije akivel ide érkezett, vagy teljesen egyedül és úgy szedi össze a családtagjait? Érdekesnek találom ezt az egymásra találást, ahogyan Raffaello is végül megfejtette a de Luca név titkát, de ez most vagy testvrési, azaz családi vonás, vagy nem tudom hova tenni. Azt meg pláne, hogy miért nem csatlakozott még a falkához? Vagy talán ennyire nem bíznak még egymásban? Én sem láttam bratyeszt 220 évig egészen pontosan, mégsem volt kérdés, hogy ide tartok, és mellette a helyem.
- Miért kér olyat, ami még akkor sem történik meg ha ég a ház? * Vigyorodtam el szélesen. Evidens mód, ha ég valami nem épp ülök le. Nah de csak képletesen értettem és elég szórakozott voltam ahoz, hogy ne akarjak ezen kiakadni. Amúgy sem vagyok egy kiakadós fajta, már ha persze az örök érvényű kivétel - Marco - nincs a közelemben. Dante szavaira jó ízűen elnevettem magam, ámbár a szavai végére összeszűkült a szemöldököm.* - Kezdjük azzal, hogy attól mert itt vagyok... még elkönyvelhettem annak. S csak képes vagyok figyelmen kívül hagyni az első benyomást. De ha nyugtatja, ez nincs így. Azért mert nem követem a mai normákat s viszonylag könnyű kellemetlen helyzetbe hozni, még nem jelenti azt, hogy nem vagyok velük tisztában Dante. Bár azt meg kell hagynom, hogy nem egészen értem, hogy mire gondol a bátyám női kiadása alatt. Mint mondtam, én nem ismerem. * Utolsó mondatomban akadt némi keserűség. Sosem hittem volna, hogy azt fogom mondani, hogy nem ismerem a vér szerinti testvérem, azt a férfit akit imádtam, akire felnéztem mindig is.* - Megértem. Csak... egy telefont szakíthatna, hogy legalább az öcsém nevét elárulja vagy azt, hogy hol találom. Ő nyilván nem olyan elfoglalt mint Castor. S bocsásson meg, de... nem nyugtat. Azonban amint látja, a hajam sem téptem ki idegességemben s az ajtaját sem verem nap mint nap. Ha csak egy kicsi is megmaradt abból a férfiből aki felnevelt, akkor tudom, hogy idő kell neki arra, hogy rendezze a felbukkanásom magában. Amire még itt van a... Hotel dolgai. * Vontam meg a vállam. Benito felett azonban nem tudtam ilyen könnyedén elmenni. A testvérem, a gyerekem... Én neveltem, imádtam s egyetlen ember, aki mindig is mosolyt csalt az ajkaimra. Még akkor is, mikor elment, az álmait követve. Hiányzott... nagyon-nagyon sokáig. S most Carló elhúzta az orrom előtt a mézes madzagot, de az öcsémről még mindig nem tudok semmit. A sport autóra nagy sebbel-lobbal bólintottam.* - Imádom őket... meghúzni. Történt egy kis baleset, és szerencsémre pont Mr. Glover kocsiját sikerült meghúznom. Csak épp nem a legjobb paszban kapott el, én meg Őt szerintem igen. Legalábbis nem kezdett el hisztizni a kocsija miatt és még életben is maradtam. Dylan pedig... hát én a furcsát használnám továbbra is. De aztán kitudja... * Azt persze nem mondtam el, hogy a két szép szememért jött be a vízbe, meg hogy lazán kiadta az alfát, avagy szétszedett egy Magányos nőt, akivel komolyabb baja van és nem csak épp a heccről szólt. Tudom én tartani a szám, ha kell. Ha nem kell, meg akkor is. Senkinek nem tartozom hűséggel, csak önmagamhoz. Így semmi okom figyelmeztetni a másikat, hogy azért nézzen a hím körmére. Ennyi erővel egy csaló is lehettem volna... de mindegy, nem az én dolgom. A kérdései közben ittam egy kortyot és tekintetem a zongorára révedt, némi vágyakozás is megcsillant benne, de csak megingattam a fejem.* - Örök utazó vagyok. Kíváncsi és mondhatjuk, hogy hajt a vérem. Átutazóban voltam Chicagóban, amikor hallottam, hogy a vezeték nevem suttogóját. Túl sok jelentőséget nem adtam neki, de találtam egy cikket Castorrol. A vezeték nevemmel és az arcával. Kiköpött bátyám és apám. Tudni akartam, hogy csak a sors iróniája vagy esetlegesen családom valamelyik leszármazottja, aki visszatért az ősökhöz és ilyen sok gént örökölt a felmenőitől. Így ide jöttem, aztán Castort hajkurásztam, azért is jelentkeztem ide, abban a hiszemben, hogy ahogy én is, úgy itt is maga intézi a tulaj az embereit. Nem egy, két éttermet virágoztattam már fel és nem is kevés helyen ismernek el mint Séf. De nem volt szerencsém... így maradt a hajkurászás, mígnem a véletlen döntött. Neki rossz napja volt és gondolom hamar leakart rázni, azzal, hogy megadja a választ. A választ meg már maga is ismeri Dante... Egyébként meg egyedül érkeztem. Családom meg nincs. Egy kölyköm van... de nincs velem már egy pár évtizede. De itt van a városban. * Nyilván nem azzal indítok, hogy; Ja, van egy kölyköm fent a hegyekben és úgy mellesleg a teremtőm is ott van. De egyébként semmi baj nincs velük. Hogy a viharba ne lett volna, de akár csak Carlót úgy a Teremtőm sem láttam már egy ideje, ahogy a kölykömmel sem épp rózsás a helyzet.* - Maga jön... Mikor csatlakozott a bátyámhoz, család? Kérdezném róla is, de nyílván nem kapnék választ, ahogy korábban sem kaptam, pedig csak egyszerű dolog után érdeklődtem. Szóval... mondjon valamit. Akár magáról, akár a... Hotel lakóiról, bármiről. Nem árt ha kicsit ismerem önöket, mielőtt Castor fogadna.
-Nem ismerem, Vittoria, honnan tudhatnám, hogy nem tenne ilyesmit? Persze ha ég a ház, és elég gyors, még akkor is belefér. Hallani fogja, ha a tetőszerkezet készül megadni magát. Könnyelmű lennék és botor, ha kapásból, egy találkozás után messzemenő következtetéseket vonnék le. Nekem az is belefért volna, ha sarkon fordul, amint meglát, ahogyan az is, hogy egyszerűen lehuppan az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. Elhiheti, nem botránkozom meg egyik miatt sem, távol áll tőlem. -Vannak helyzetek, amikor nem kenyerem az udvariassági formulák minimális betartása sem, ezt pedig így ítéltem meg. Nem is állítottam olyat, hogy ne lenne az ismeretek birtokában, Vittoria. Kifinomult hölgynek látszik, aki megőrizte az emberi vonásokat is. Nos... ez a bátyjáról nem mondható el, hiszen az évek múlása nála is megtette a hatását. Erre gondoltam speciel, és ezért érdekes jelenség, hogy hallomás után személyesen is megismerhetek egy női de Lucát. Való igaz, úgy mentem be hozzá, mint a huzat, tehát joggal könyvelhet bunkónak, ha nem teszi, az azt jelenti, nem ítél első benyomás után. Okos húzás, mert való igaz, sosem tudhatja, kivel hozta össze a sors, persze találkoztam én már olyan egyedekkel is, akik hajlamosak voltak könnyedén ítélkezni. Nos, ha fogalmazhatunk így, ők már rég nincsenek az élők soraiban, talán nem véletlenül. Castor után, az ő ábrázata és jelleme után tényleg furcsa, hogy ugyanazt kapom női kiadásban, bár ő közel sem tűnik olyan kíméletlennek, mint bratyesz. Nem csoda, hiszen nőstény, de ezzel nem degradálni akarom, csupán nem erre számítottam. Raffaello papírjait olvasva ő sem fukarkodik a kegyetlenségben, ehhez képest Vittoria kész meglepetés. -Telefont? Szokjon hozzá, Vittoria, hogy ha a bátyját telefonon akarja elérni, akkor vár rá napokat, vagy egy gépnek magyaráz, vagy időpontot egyeztet és az irodájában keresi fel. Az öccse... gondolom ha össze tudja egyeztetni, akkor találkozni fognak mindannyian. Nos, erre aki választ adhat magának, az Castor maga. Bratyesz és a telefon... a sípszó után hagyjon üzenetet, ez a leggyakoribb, de ha jobban belegondolok, egész jól belejöttem abba, hogy egy rohadt automatának pofázzak. Raffaelloval még nem találkoztam, ha jól tudom, lelépett Velencébe egy kis időre, no de nem az én tisztem megosztani ezt a nősténnyel. Akinek ehhez joga van, az egyes egyedül a bratyesz, így ezzel le is zárom a kérdést. Tudom, hogy mennyire elfoglalt, mennyi idejét veszi el a szálloda, az üzletek, ezért nekünk BB-ékkel pontosan arra kell ügyelnünk, hogy minden baromsággal ne találják meg, csak az égetnivalóan fontos, vagy döntésre szoruló felvetések kerüljenek elé. A többit el kell tudnunk intézni, mert ha nem, akkor jobb, ha önként mondunk le mindannyian. -Szerencséjére? Így értem. Tényleg jó passzban kapta el Bradley-t, mert azért a kocsiját félti, ahogyan minden hím. Gondolom... ez nem újdonság önnek sem. Dylan.. rendben, akkor legyen furcsa. Elmosolyodok, elképzelem a jelenetet, amikor Brad tudatáig eljut, hogy egy nőstény megsértette a kocsiját... tényleg szerencse, hogy jó pillanatában kapta el. Azért szöget üt a fejemben az, amit mond Dylanről. Kétszer is kihangsúlyozza a furcsa szót, itt valami nem stimmel, ezt nem véletlenül teszi, de nem kérdezek rá konkrétan. Az öreg 400 éves... lehet, hogy a keménysége ellenére igencsak meggondolatlan? Ennek majd utánajárok, és rájövök, hogy a nőstény miért így fogalmazott. -Azt hiszem, ez teljesen érthető, ön sem fiatal már, persze, hogy képtelen megülni egy helyben, főleg amikor mehet, és ki is használhatja az időt. Igen, azt tudom, hogy séf, és nem is akármilyen, itt is nagyon dicsérik a konyhát. Gratulálok! Azért az már fél siker, hogy megtalálták egymást, hiszen jó pár száz éve már annak, hogy elváltak egymástól, a többi önökön múlik. A család fontos dolog, és bármennyi ideig legyenek elszakadva, sosem feledhetik el, egy vérből valók. Van egy kölyke? Azt ne mondja, hogy a másik tábort erősíti, bár... mivel ön jelenleg egy falka tagja sem, akkor nagy valószínűséggel vagy együtt érkeznek, vagy itt futnak össze rendszeresen. Mivel nem él önnel, így azt hiszem, jól sejtem, hogy a hegyi brigád tagja? Lehet, nem találkoztam még ezzel a nősténnyel személyesen, de ez nem azt jelenti, hogy amit ne lehetett volna, azt nem derítem ki. Én is 200 év után láttam ismét Castort, de az tényleg olyan volt, mintha sosem váltunk volna el egymástól. Meglep, hogy van egy kölyke, és nem hiszem, hogy zseninek kell lennem ahhoz, hogy tudjam, márpedig ő a hegyen tartózkodik. Érdekes menet lesz ez, ha bratyesz megunja a „békés együttélést”, bár érezni fogja, ha a húga kölyke kerül a szeme elé. -Nos, annak idején Chicagoban találkoztunk, aztán a mi útjain is elváltak. Úgy fél éve se, hogy utána jöttem, ide. Két kölyköm van, a falka tagjai ők is. Jól sejti, nincs jogom, sem felhatalmazásom arra, hogy bármit is mondjak róla, amit ő maga nem hagyott jóvá. Kitérő választ adtam, tudom jól, de azt hiszem nem kell elmagyaráznom, hogy miért, ön is tudja. A többieket gondolom majd megismeri, ha csatlakozik hozzánk. Nem eresztem bő lére, csak a lényegre válaszolok, illetve arra, amire rákérdez. Rossz szokásom ez, no de az évszázadok megtanítottak arra, hogy legyen szó bárkiről is, ha nem ismerem túl jól, vagy nem a falkám tagja, akkor nem tartunk kiselőadást. Amennyiben a mi falkánkat erősíti, és nem azon van, hogy kinyírja Castort, akkor már egészen más a történet, vagy kérdez, ha kíváncsi még valamire velem kapcsolatban.
- Több okból is... ha a koromat nézi, akkor evidensé válik a neveltetésem. A bátyám sem hiszem, hogy faragatlan volna de ez csak következtetés... a korábbi reakcióm viszont evidensé teszi. * Adtam meg a választ, hogy nem kell ide ismeretség. Legalábbis ehhez nem, ez csap puszta következtetést melyet a viselkedésem és a reakcióim alá támasztanak, még akkor is, ha jelenleg épp farmert húztam.* - Hallomás? - szaladt össze a szemöldököm. - Nem mondom, hogy nem érdekel mit is hallott. De olykor jobb az édes tudatlanság. * Vigyorodtam el szélesen s valóban így gondoltam még ha ez nem is igazán megnyerő vagy okos dolog. Én még mindig úgy gondolom, hogyha valakinek nem tetszik valami, akkor majd azt közli és ha mond valamit akkor az fedi a valóságot. Naiv volnék? Mondtam én, hogy nem így van? Nem, hát akkor meg? De tényleg nem akartam tudni semmit. Dante most itt van, ahogy én magam is. Szóval a lehetőség is arra, hogy saját maga győződjön meg a valóságról. Figyelmem sem kerüli el a bátyám állatias mivoltára tett utalás, de nem kérdezek vissza. Tudom milyen mikor már inkább állat az ember mintsem ember. Na nem tapasztalatból... de találkoztam már ilyenekkel. Nem volt rózsás menet.* - Tudom. Nem is válaszokért vagyok itt vagy mondtam ezeket. Pár évszázad után ez a pár hét vagy hónap már nem sok, pláne azzal a reménnyel, hogy ettől azért több van előttünk is. Aztán nem tudom... az is lehet, hogy nem sokáig maradok itt utána. * Természetesen számoltam én azzal is, hogy Castor majd nem kér belőlem és elküld a városból. S mint mindig, most is engedelmeskedem az akaratának, ahogy gyerekként is. Most már Alfa, akkor "csak" a bátyám volt. S míg akkor csak mi voltunk neki, ez mára már változott. S ahogy emlegetik Ő maga is. Egyetlen rejtett utalás sem illik arra a férfire aki a bátyám. De ettől függetlenül még az aki... a vérem.* - Tudom... az igazat megvallva rosszabbra számítottam, amit aztán meg is osztottam vele. Erre jól ki lettem oktatva... * Kuncogtam fel az emlékén. Az az arc, amivel kijelentette, hogy neki a családja fontosabb mint egy autó és ne hasonlítsam a többi hímhez... hát, még most is mulatságos. Bár nem mondhatnám, hogy a férfi modora nem nyerte el a tetszésem. Kemény, ám mégis udvarias. Csendes gyilkosnak tűnt és persze... lelkiismeretes dolgozónak. Bár az ég tudja, hogy mivel foglalkozik, hogy pont az én nem létező hullám érdekelte. Kortyolva az italomból mosolyodtam el Dante szavain s íriszeimbe némi gyermeki csibészség csillant meg.* - Az igazság az, hogy gyerekként sem tudtam. Mindig tennem kellett valamit... mivel menni nem tudtam, nem tehettem. Beértem a kicsi Benitó leveleivel, meséivel, történeteivel... Ő repített el oda, ahova én nem mehettem el. De mióta az vagyok, ami... azóta utazom. Nem a korommal jár. * Ingattam meg a fejem. Természetesen nem vettem sértésnek vagy magamra a dolgot, csak elmondtam azt, hogy nem épp annak tudható be, hogy öregségemre kiváncsi lettem. Emberként is az voltam... s pont ez vezetett oda, ahol most vagyok. Ez tett farkassá, amit azóta sem bántam meg sosem. Viszont a vérre csak bólintok, ám a kölyköm hova tartozásánál zavartan kezdem el forgatni ujjaimmal a poharam az asztal lapján. * - Számít ez bármit is? * Kérdeztem inkább, ámbár esélyes, hogy a reakcióm mindent elárult a másiknak. Barna íriszeim komorak, melyek jelzik, hogy tisztában vagyok azzal, hogy számít. Nekem nem, de Carlónak fog. A benne rejtőző ijedség meg azt, hogy ez majd éket ver közénk. De igen, tehetnék az ellen, hogy a kölyök hova tartozik. Azonban már nem kis gyerek akinek megmondjam mit tehet és mit nem. Pláne, hogy akkor is csak finoman tanítottam. Miért most kényszeríteném olyanra amit nem akar? Nem akarnék neki fájdalmat, keserűséget okozni. Okoztam eleget, ahogy Ő is nekem. Nem elölről akarom kezdeni, hanem folytatni azt, ami elmúlt. Szívem hevesebb dobbanása, energiáimban lévő szeretet azt is elárulhatja, hogy Marco bizony nem CSAK EGY kölyök számomra. Soha nem is volt az. De persze az évszázadok tana, mely szerint szerelemből beharapni valakit ostobaság... nálunk is bebizonyult. De nem bántam meg. Csak azt, ahogy vége lett. S ezért valahol mélyen még mindig gyűlöltem, legalább annyira, mint amennyire szerettem. Nagyon reméltem, hogy Dante nem fog belekérdezni a kapcsolatunkba. Kérdésemre adott válaszára csak összeszűkültek a szemeim és ajkaim elhúzva vettem tudomásul a választ.* - Nem meglepő, mégha kiábrándító is. Kitérő válasza csak arra ad okot, hogy veszélyt lát bennem. Amit valahol megértek, de mégsem. Azonban így kérdéseket feltenni hiába való... félválaszokat az alkalmazottaktól is megtudok meló közben. Mondanám, hogy meséljen így azt mondja amit szabad tudnom és talán teljes választ kapok, kérdés nélkül is. De nem tűnik Mesemondónak és még korai is az idő az ilyenekre. Szeret táncolni?
Kezdőlap
