- Mindjárt, ne legyél türelmetlen a kérdésbe benne lesz a válasz is. Jelentettem ki s ebből azért már sejtheti, hogy mi lesz a kérdésem. Amit fel is teszek neki amikor kérdezhetek, de előbb válaszolnom kell amit meg is teszek. Nem titok, hogy nemzőképtelen vagyok és egy kicsit sem hoz zavarba, hogy erről kell beszélnem. Már megszoktam az évek alatt, bár azért olyan sok nőnek ezt nem mondtam el, mert nem kellett. Ha valakivel olyan viszonyba kerültem, akkor az tudta, mert az én világomba élt. - Az lehet, de egyik sem felel meg az igényeimnek. Lehet, hogy sok nő nem akar gyereket, de ezt, mint ember nem értheti meg, legalább is úgy gondolom. Ráadásul tényleg elég válogatós típus vagyok és nem sokan mondhatják el, hogy látták a kukacomat. Miután felteszem, a kérdésemet már tudhatja, hogy korábban miért találtam érdekesnek azt, amit mondott. Ezek szerint van sokkal érdekes dolga is számomra a tőrénél, már ha megmutatja. Reménykedem benne hogy igen és megnézhetem, de ez majd csak később fog kiderülni. - Most már érted miért találtam érdekesnek? Kérdezek rá s egy picit vissza is kanyarodom az előző kérdéshez. A kijelentésre bólintok egyet, mert valóban nem a vér szerinti családommal vagyok itt. A kérdésen pedig nem kell gondolkodni csuklóból adom meg a választ. - Meghaltak..... Emelem meg a poharat és ürítem ki a tartalmát, de nem azért, mert nem térek ki rá jobban, csak ennél a résznél szükségem van egy kis fájdalomra a torkomba. - Anyámat nem ismertem soha. Belehalt a szülésbe. Apám szinte nem is volt. 9 évesen elküldött egy bentlakásos suliba/táborba, de nem egy átlagosba. Fejtem ki bővebben a dolgot. Az arcom megint csak megrándul egy kicsit és ez egy olyan cselekedett, ami nem tudatos. Töltök magamnak még egyet s a poharat az asztalra helyezem le. - Hogyan alakult ki nálad ez a betegség? Kérdezek most már rá, hogy mitől is van az, hogy „allergiás” ha valaki hozzá ér, mert úgy érzem, hogy ennek nem is kis oka van és a kíváncsiságomat ki kell elégíteni, persze lehet hogy parlagon maradok, de nem vagyok feladó típus.
*Ch… még hogy ne legyek türelmetlen. Azért lehetetlent tőlem se várjon, pláne ne ilyen hirtelen.* - Ne keltsd fel az érdeklődésem és nem leszek. * Persze mind a ketten tudtuk, hogy ha nem tartjuk fent egymás érdeklődését, akkor ellaposodik ez az egész és az senkinek nem jó. Nekem legalábbis biztos nem… és valószínűleg neki sem. A megjegyzését figyelmen kívül hagytam, ez majd még visszajön. De nem most. - Így már igen. Meg különben is, nem hiszem, hogy örültél volna annak, ha neked megyek. De ha ez minden vágyad…* Kacsintottam rá, hogy én bizony álok elébe, még azzal a tudattal is, hogy szétrúgják a hátsómat. S talán hülyén hangzik, de még azt is mondhatnám, hogy hiányzik. Hajm… jó volna végre találni egy értelmes fazont. A tánc nem mindig elég, hogy feszült napjaimon és úgy időtöltésképp hosszan lefoglaljon. Kíváncsian vártam a válaszát, amit meg is kaptam, és szívem szerint leharaptam volna a nyelvem már az első szónál. A folytatás azonban még ettől is rosszabb volt. Ch… és még a minap azt mondtam, hogy nem vagyok empatikus. Ez nem igaz, legalábbis jelenleg nem. Persze itt is akadt egy dolog, ami felkelltette az érdeklődésem, de egy újabb témát húztam ki a listámról. Hirtelen rosszul éreztem magam a kérdés miatt. De egy sajnálom, nem lett volna elég. Sőt… amolyan semmit mondó és idegesítő. Tudtam, legalábbis nekem csak mindig rosszabb lett Tőle. Azonban volt valami amire anno nekem legalább nagy szükségem volt. Egy baráti kézre, bár erre olykor mostanában is. Kezem ösztönösen indult meg a másik felé, kissé előredőlve és mikor épp utánpótolta a pohara tartalmát, apró mancsom az arcára siklott, hüvelykujjammal finoman megsimítva egyszer. Ha a szemembe nézett, akkor sem talált benne sajnálatot, csak némi bűnbánatot a kérdésem miatt. Nem tartott soká, talán csak fél perc volt az egész, de én már a helyem is voltam és inkább bele ittam a sörömbe. A kérdésre azonban a pohár felé nyúltam volna szívem szerint. De nem… csak a szélével játszadoztam.* - Egy reggel felébredtem és már nem bírtam elviselni a dolgot. * Mondtam szárazon és röviden. Ez így volt, de persze volt előzménye. De ehhez… na most nekem kellett innom és meg is tettem. De ahogy folytattam már nem néztem a szemébe. Csak a poharat néztem, ahogy ujjaimmal forgattam az asztal lapján.* - Pár éve mentem haza melóból… furcsa érzéseim mindig is voltak, ha a közelemben volt valaki. De az utolsó napokban ez egyre erősebb volt. De csak betudtam üldözési mániámnak, mert nem mozogtam a legjobb körökben. Aznap este is előjött, hogy figyelnek. De nem láttam semmi olyat, amit máskor ne láttam volna. Még csak ismeretlen arcot sem. Hazafele pedig ez csak a tetőfokára hágott. Egyik pillanatban még haladtam az úton a következőben meg már egy kórházba ébredtem. A közte lévő három nap kiesett. S csak a látleletekből tudtak némi képet összerakni, hogy mi történhetett azokon a napokon. Én… Én nem emlékszem semmire. Amire meg igen, vagy előjönnek bizonyos helyzetben, álmaimban… nem tudom, hogy valós-e. De azt igen, hogy mikor az orvos hozzám ért, hogy megvizsgáljon és már félig magamnál voltam a fájdalomcsillapítóktól akkor majdnem beleállítottam az újabb adag altatóját. Hogy miért azt nem tudom, de biztos történt valami olyan, ami ezt tudat alatt kiváltotta. Előtte bújós voltam és szinte létezni sem tudtam az emberek nélkül, érintés nélkül meg pláne nem. Szükségem volt rá, hogy valaki babusgasson mikor lefekszem, vagy csak megsimogasson és érezzem, hogy szeretnek. * Mosolyodtam el a végére, ahogy az egyik darabkám eszembe jutott. Rég is volt, és még szép is. Annak ellenére, hogy mindig bajba kerültem. Persze az, hogy mire emlékszem és mi az ami a vizsgálatok során kiderült már másik kérdés. No de Én jövök.* - Milyenek az igényeid? * Igyekeztem valami könnyebbre terelni a témát, nehogy megint belenyúljak valamibe amibe nem kéne.*
- Ha nem tenném meg akkor már régen leráztál volna valami indokkal vagy tévedek? Kérdezek rá, mert ha nem tartom fent az érdeklődését és ő sem az enyémet, akkor elég hamar megunjuk egymást és viszlát van. A megjegyzésre elmosolyodom és megingatom a fejemet is egy kicsit. - Nem hiszem, hogy képes vagy lebirkózni, de tehetünk egy próbát. Kizárólag iszapban vagyok hajlandó veled. Kacsintottam rá és szívesen benevezek vele egy iszapbirkózásra, mert szinte biztos vagyok benne, hogy mókás lenne. Választ adok a kérdésére s látom rajta az együtt érzést, de nincs rá szükségem. Nem mostanában történt a dolog és amúgy sem szeretem, ha sajnálnak. Amit mondjuk nem látok rajta és ez nekem így jobb. A pohár tartalmát töltöm éppen mikor érzékelem Eli mozgását. Nem tudom, hogy mit akar csinálni. Annyira könnyen elkaphatnám a kezét és állíthatnám meg a mozdulatot, de valamiért nem teszem. Hagyom, hogy keze az arcomhoz érjen. A szemeibe nézek s a bűntudaton kívül mást nem fedezek fel benne. - Ne legyen bűntudatod, mert régen történt és nem bánom, hogy így alakult az életem. Jegyzem, meg komolyan s amint elkezdek beszélni hátrébb, dőlök, így talán egy percig sem tart az érintés az arcomon. Szemeimből nem olvashat ki semmit, mert üres tekintettel nézek rá. Amikor felteszem a kérdésemet a pohár után nyúl és szinte biztosra veszem, hogy nem kapok választ a kérdésemre. Aztán csak a szélével kezd el játszani és megered a nyelve. Ahogy beszél, szinte megelevenedik előttem a története. Úgy látszik, nem sok vidám téma jut az eszünkbe, de ez csak azért lehet, mert mind a kettőnknek nehéz sorsa volt. Legalább ez elmondottak alapján úgy gondolom, hogy neki sem volt meggyes piskóta az élet. Viszont most én jövők a válaszadással és meg is teszem illetve még sem, mert inkább a poharam után nyúlok s legurítom a tartalmát. Nem tűnik elsőre egy olyan kérdésnek, amire nem lehetne válaszolni, de ezt most nem kötöm az orrára s ezt egy vigyorral adom a tudtára. ugye senki nem gondolta, hogy majd kiadom magamat csak úgy? - Nézzünk valami vidámabb témát. Mi volt a legjobb élményed? Persze csak mostanáig, mert velem élmény a húsvásárlás. Vigyorodom el s egy kacsintás is társul az arcomhoz. pusztán a hangulatot próbálom egy kicsit felhúzni és azért már kezdem érezni az alkohol hatását. A pulcsimat le is veszem, mert kezd meleg lenni. Magam mellé teszem. A pulcsim színétől nem tér el a póló színe, mert az is fekete. Így viszont már látni lehet, hogy valami lóg a nyakamba. Ezüstszínű, de köze nincs hozzá, mert azt nem tudnám elviselni a nyakamban. Mivel üres a pohara, így megint csak önteni fogok neki, de talán ennél a kérdésnél nincs szükség ívásra vagy még is?
*A kérdésére elmosolyodtam. Néha van valami mulatató abban, hogy általánosítanak. Persze ez nem hiba, pláne nem egy olyan embertől aki nem ismer és talán ez az első és az utolsó találkozásunk is. * - Tévedsz… Nem találtam volna ki semmilyen indokot. Megmondtam volna, hogy unalmas vagy és inkább haza jövök. * Igen, leráztam volna. Bár ezt én nem lerázásnak nevezném, csak annak, hogy szimplán nem egymás társasága az, ami lefoglalna minket és jobb külön, mint együtt. De csak is az igazsággal és nem valami mondva csinált indokkal. Bár tény, hogy ezt így ritkán kell közölnöm tekintve, hogy nem nagyon beszélgetek, ha meg mégis, akkor mindig akad valami, ami érdekel egy ideig. A reakciója az érintésemre kissé meglepett. Valahogy… nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mire számítottam. * - Én sem és pont ez benne a kihívás. – vontam meg a vállaim – De iszap nélkül. Szóval azt hiszem, erre nem kerül sor. * Hogyne, meg bikini és még egy tyúk, persze csak is a hitel közepén, hogy még látványosság is legyen. Na nem… ennyire azért nem vagyok eszement. Vagyis de, de ez más. Valahogy nem az én asztalom az ilyen „fürödjünk sárban” dolog, mert az úgy buli. Szóval ennek a kihívásnak most nem álltam kötélnek. Az érintésemre való reakciója… nos, nem erre számítottam, bár nem is tudnám megmondani, hogy mire. Ahogy hátra dől, egy pillanatra lesütöm a szemem és nem sok kell hozzá, hogy elrebegjek egy bocsánatkérést a mozdulat miatt. De kivételesen ez természetesen és önként jött. Szóval sorry, de több nem lesz. Felfogtam. Megértettem és nem lesz nehéz betartani. Ezek után meg pláne nem. Mancsaim pedig már az ölembe is hulltak, biztos, ami tuti alapon. S inkább a kérdésem válaszára várok. Hát… ez ma nekem nagyon nem megy, hisz válasz helyett újabb feles gurul le és tekintetem a fogyatkozó üvegre pillant. De vigyorát észrevéve csak megingatom a fejem, de nem teszek rá megjegyzést. Ha nem, hát nem. * - Ezzel nem vitatkozom. – Vigyorodtam el. – Van pár dolog, tekintve, hogy szerettem élni és minden apróságot megragadtam. De lássuk csak… Talán két dolog versenyzik egymással. A záróvizsgám. Művészetibe jártam és tánc volt a felvett tárgyam. A záró vizsgán pedig sikerült nem kitörnöm a bokám nagy izgalmamba és még első helyen is végeztem, vagyis végeztünk. De maga a szám volt az amiért ide került. Az, ahogy ott fent voltam és csak egy lépésre volt Tőlem a cél. Ahogy lenéztem és láttam az emberek szemében az elismerést aziránt amit csinálok, hogy még apu is elismerte pedig sokat veszekedtem miatta. * Mosolyodtam el nosztalgikusan. Igen, az a pár perc egy életre megmarad, ahogy a táncpartnerem is mellettem marad. Hisz a felkészülések is egy élmény.* - A másik pedig mikor először voltam motorversenyen kabalaként. A sebesség, a félelemmel átitatott izgalom, a bizonytalanság, hogy rá vagy utalva a másikra… Ez így zavarosan hangzik, de én élveztem. S bár tény, hogy kellő mennyiségű bizalom kell, hogy az ember egy versenyen felszálljon valaki mögé. De már akkor is önálló voltam és nem szerettem másra támaszkodni. Így megadta azt az élményt, amiért ezt a helyet foglalja el az életemben. * Mosolyodtam el. Míg beszéltem láthatta a szemembe a rajongást és talán még a vágyakozást is. Igen, vágytam. Ezen nincs mit tagadni, értelme sem lenne. Bár tény, hogy már egy ideje nem ültem kétkerekűn. * - Láttam rajtad, hogy rajongsz a fegyverekért. A szakmádból adódóan bánni is tudsz velük, nem csak eladni. Mért pont a lőfegyverek mellett döntöttél? * Egy olyan téma, amit szeret. Legalábbis eddig úgy tűnt, hogy szeret. Ha nem, hát akkor szomorú tény, de megint mellé lőttem. *
Pontosan az imponál benne, hogy kerek perec megmondja a dolgokat és most sem kellett csalódnom a megjegyzése miatt. Kevés olyan lényt ismerek, aki ilyen stílusú. Inkább körítenek és stb, amitől nekem személy szerint feláll a szőr a hátamon, persze csak képletesen, mert nem szőrös a hátam, legalább is emberi alakban. - Na jóóó lehet, hogy kivételt teszek az esetedben és iszap nélkül is mehet a mandula. Vigyorodom el, mert egyébként szívesen birkóznék vele egyet. Ámbár ha jobban bele gondolok, akkor nem lenne számomra valami nagy szám, mert ember és nem bír ki annyit, mint egy farkas. Mikor hozzám ér, elég hamar elhúzódom tőle, s észreveszem, hogy nem éppen erre számított. Talán azt gondolta, hogy majd kiélvezem a pillantott és elolvadok a keze melegétől? Nem vagyunk mi még olyan viszonyba, hogy csak úgy hozzám érhessen. Nekem nincs gondom az érintéssel, vagyis nem, úgy ahogy neki. pusztán nem szeretem, ha az arcomat simogatóját. Ha a kezemet célozta volna meg első körben az teljesen más lenne, de valamiért úgy döntött az arcom lesz a cél. Azt hiszem egy kicsit elszégyellte magát miatta, legalább nekem úgy tűnik a szemlesütés miatt. - Nem csípem, ha az arcomhoz érnek és finoman fogalmaztam. Közlöm vele a tényeket és megvonom a vállamat. Egyszerűen gyűlölöm, ha oda nyúl valaki s ennek is meg van az oka, de azt nem akarom elmondani neki és senki másnak sem. Ez egy olyan témához kapcsolódik, amiről senki nem tud és ez maradjon is így. Szóval nem a személyével van bajom s remélem ezzel tudattam is vele, hogy nincs gondom azzal, ha esetleg hozzám ér, csak ne ott. Ő pedig pontosan bele trafált a tabuba, mondjuk, ezen nem lepődöm meg, mert a kérdései is olyan dolgokra vonatkoztak amik számomra fájok. Csak tudnám, hogy bír a lényegre tapintani? Nem válaszolok, a kérdésre helyette inkább iszok s felteszem a kérdésemet is. Sejtettem, hogy jobb téma lesz, mint amiben bele vágtunk és tetszik a rajongás a szemébe. Sőt a kisugárzása is sokkal vidámabb. - Nem tudom, egyszerűen nem tudom neked ezt megmondani. Valami olyan érzés fog el mikor meghúzom a ravaszt, mint az orgazmus. Pöttöm koromban használtam először és azóta ez a szerelem tart. Szeretem a késeket is és a tőröket is, de valahogy nem az igazi a számomra. A másik nagy kedvencem az íj, de azt csak versenyeken használom. Ez jó téma, mert szeretek erről beszélni. Ezzel nálam nem lehet mellé lőni. Most viszont én jövök a kérdezésben és vissza kell kanyarodni egy korábbi dologhoz, vagyis hát nem is egyhez, de most csak egy kérdésem lehet. - Azt mondtad, hogy furcsa érzéseid vannak, ha a közeledben van valaki. Az én közelembe is van ilyen furcsa érzésed? Remélem, azért kapok egy kifejtést is. Fűzöm még hozzá a végéhez és reménykedek benne, hogy kapok választ, ha nem akkor tudja mi a dolga.
- Áh, szóóóval kivételt. Szóval ez az iszapos buli rendszeres és minden húsvásárlásod után ott kötsz ki valakivel. S még azt mondtad, hogy nem szeretsz döntögetni…* Vigyorodtam el, persze ezt nem tartottam valószínűnek, de hát ha így fogalmazott. No meg némelyik nőt még könnyebb is megdönteni, mint egy kártyavárat. De csak ugratásnak szántam, mert már megint nem tudtam befogni a csipogóm.* - Egy józanabb napunkonk mindenképp, csak szólj ha ráérsz... * Így már más volt, és nem is volt mi visszatartson. Szemeimben pedig ott volt a kíváncsiság és a kihívás adta öröm.* De aztán a csipkelődésembe beleszólt a tettem és már kissé elveszve, mint egy buta tyúk ültem a helyemen. De még így sem tudtam volna megmondani, hogy mire számítottam. Nem, közel sem arra, hogy a karjaimba omlik és Shakespeart fog szavalni. Le is csaptam volna. De tény, ami tény… ami lényegtelen, tekintve, hogy a szavai megszakítják a gondolatmenetem, ahogy helyre akartam pofozni a dolgokat magamban és barna szemeim felkaptam az asztal lapjáról, hogy az övébe nézhessek.* - Mondanám, hogy sajnálom, de ez nem volna igaz. Azonban értek a testbeszédből többnyire, szóval elsőre is felfogtam. Akár ugorhatunk is a témában… * Na a pár évvel ezelőtti dolgaimat kivéve, most volt az első, hogy nem mosolyogtam még a végén sem, pláne nem a szavaim alatta. Félreértés ne essék, nem bántott meg a másik és nem is vettem a kicsi lelkemre a dolgot. Mindenkinek meg vannak a maga hülyeségei, rigolyái ettől vagyunk különbözőek és érdekesek. No meg egyébként is, csak annyi volt az egész, hogy meglepett. De ez talán nem is meglepő, tekintve, hogy ilyesfajta gesztusaim ritkán vannak és az is egy olyan ember felé aki már kilenc éve boldogítja vagy épp keseríti meg az életem. De még csak azt sem tudnám megmondani, hogy az Ő reakciója volt a meglepőbb, vagy az, amit csináltam. Mindegy is. Tapi tabu a részéről is és kész. A válaszom után érdeklődve hallgattam az övét. Oké, az orgazmusnál nem tudtam eldönteni, hogy most melyik reakciómat engedjem a felszínre. A kuncogásom, a vigyorom vagy az értetlenségem. Így valahogy egyszerre jött az egész, ami egy káoszt képezett. Na, most vagy kezd hatni a tequila vagy… nincs második opció.* - Az íjjal megleptél, valahogy nem tudlak elképzelni vele. - Vallottam be összevont szemöldökkel. – De ha nem tudod elmondani, akkor mutasd meg. Az ember arca, tekintete sok mindent elárul, és csak van egy olyan hely, a városban ahol ezt gyakorolhatod. Ha meg nem, van egy szép nagyerdő fával tele. * Na igen, a rettenetes női tájékozódó képességemnek köszönhetően volt alkalmam megtapasztalni, hogy mekkora is azaz erdő pedig csal pár órát bóklásztam és csak még jobban eltévedtem. De már kapom is a kérdésem és akaratlanul is „védekezőn” fonom a karjaim össze a mellkasom előtt.* - Erre ha nem válaszolok, már az önmagában egy válasz, csak nem kapsz kifejtést hozzá. Szóval inkább válaszolok. Igen, van. Ne vedd a lelkedre, de mióta ebben a városban vagyok még a szobámban is érzem pedig ott aztán tuti, hogy nincs mellettem senki. A kocsmában is éreztem, mielőtt végeztem volna a kezemmel. Csak az valahogy sokkal… elemibb volt, mintha a bőröm alá mászott volna valami. De csak pár pillanat volt. De ha most Te is hülyének nézel, mint az apám megnyúzlak. Úgy sincs a szobámban falvédő.* Néztem rá kissé morcosan. Apa anno eléggé belemászott a lelkivilágomban, pláne mikor nem hitt nekem és még a pszicho-mókus sem akihez elrángatott. Egy nagyot sóhajtva azonban rátértem a kifejtésre is.* - Nyolc vagy kilenc éves lehettem mikor először észrevettem és olyan tíz körül szóltam a szüleimnek róla. Kaptam egy szép papírt, hogy kényszeres feltűnési akármicsodám van. De a lényeg, hogy nem múlt. Londonban nagyon ritkán jött elő és a többi városban sem volt vészes csak mióta ideérkeztem. De itt szinte minden lépésemnél követ. Bizonyos emberek vagy helyek közelében erősebben, másoknál gyengébben. Nem tudom leírni. Olyan mintha a zsigereim tiltakoznának az adott személy ellen. Bizsereg a gerincem és folyton menekülésre késztetne, mintha csak azt akarná jelezni, hogy számomra az adott személy vagy hely veszélyes. Ha nem lenne olyan a múltam, ami megedzett már rég a térképről is lerepültem volna csak minél távolabb legyek. De eddig még senki nem nyújtott akkora ingert, hogy megfutamodjak. Félelmet meg egyébként sem érzek. Ezt éreztem anno is, aztán Duncan mellett is és azóta is az Orfeumban. És igen, a hentesnél is mikor bejöttél. Bár nálad akkor csak birizgáltad az érékeimet, pláne mikor nevettél… egyedül a kocsmában volt erősebb. De az szerintem nem miattad volt, bár én nem láttam senkit a közelünkben és még csak bejönni sem. Szóval nem tudom. Lehet a Dokinak volt igaza és tényleg valami baj van a fejemmel. Tekintve, hogy a szobámba nem tartózkodik senki és mások elől sem menekülők, mégis élek. Szóval…* Vontam meg a vállaim. Ezen már nem volt mit ragozni, ha csak nem akartam azt is elárulni, hogy mikor a mama meghalt akkor is ezt éreztem. De nem, ezt nem akartam. Bár tény, hallhatta, hogy kuszán fogalmaztam és egy jó nagy időszakot át is ugrottam, de egyébként sem arra vonatkozott a kérdés. A testtartásom, a tekintetem a hanyagnak ható vállvonásom meg arról árulkodhattak, hogy lassan tényleg kezdem elhinni, hogy amit gyerekként mondtak apuék az igaz, és csak valami mentális tudja a fene milyen dilim van, a már meglévők mellé.* - Testőr vagy és olykor használnod is kell a tudásod. Még is hány embert öltél meg? * Aucs…így kimondva ez a kérdés nekem is fájt. Látszik, hogy az anyámnál leragadt a gondolatmenetem, máskülönben ilyet sosem kérdeznék. De késő bánat ebgondolat, visszaszívni már nem fogom és különben sem volt él a hangomban, csak a kíváncsiság.* - Bocs, elkalandoztam és kicsúszott… * Húztam el a számat bocsánatkérőn, de ha már elhangzott nem fogom módosítani pláne, hogy tényleg érdekelt. De attól még tudtam, hogy ez egy ostoba kérdés és ilyet nem is szokás kérdezni. Hisz a legtöbb egy x után már nem számolja.*
A megjegyzésére felnevetek, mert veszem a lapot, azonban most nem szólók neki vissza és csak hagyom elúszni az iszapot. Viszont ha úgy nézzük beleegyezik, hogy egyszer majd birkózunk egyet s erre boltok egy aprót. Érdekes lenne ez a meccs úgy, hogy nem baja az érintést. Ezen eltöprengek egy pillanatra ám a kérdése kiráz a dologból s ez után jön az érints is. Közlöm vele, hogy nem vele van bajom, mert nem akarom, hogy rosszul érezze magát miatta. Talán nem is ez a megfelelő szó arra, amit most látok rajta. Mindegy, inkább hagyjuk is az egészet. - ugorjunk! Értek vele egyet. Én elmondtam, hogy mi zavart meg az előbb s bár hiba tud a mimikából vagy testhelyzetből olvasni attól még simán félre lehet érteni bármit, de mint mondata ugorjunk. Ezek szerint képes vagyok meglepetést okozni, de ez nem lep meg. Sok mindent nem néznek ki belőlem, mint például azt, hogy képes vagyok bemenni egy húsboltba. Hogy nagyon őszinte legyek, szeretek meglepetést okozni, mert az csak azt jelenti, hogy nem vagyok átlagos vagy könnyen kiismerhető. Nos, ez a harctudásomra is igaz, de ezzel most egy kicsit elkalandoztam. A szavaira elmosolyodom. - Persze, hogy van erre hely még ebben a kis városban is, de jobban szeretek a szabadban gyakorolni, mert ott lehet csak igazán megtanulni vagy gyakorolni lőni, hiszen a környezeti változásokat mindig bele kell kalkulálni a lövésbe. Nem mindegy milyen erősen fúj a szél, bár ez csak az íjnál mérvadó. Gondolom érted mire gondolok és nem kell jobban kifejtem vagy még is? Nem tudom mióta szoktam rá a vissza kérdezésre, e ezt most már elfogom hagyni, mert nem szoktam ezzel élni. Jó, általában nem nagyon érdekel másnak a véleménye egy adott témában. Talán azért nem használom, de lassan már engem fog idegeníteni, hogy állandóan visszakérdezek. Az is lehet az elfogyasztott alkohol mennyiség miatt van. Már nem tudom mennyit ittam, de nem keveset s ezt azt bizonyítja, hogy melegem van. Felteszem neki a kérdésemet és ahogy mondja, ha iszik akkor is tudom a választ. Jó kérdés mely alól szinte lehetetten kibújni. Érdeklődve hallgatom végig amit mond. agyon érdekes dolgok hangoznak el. Ezek szerint mágiaérzékeny és azt is érezte mikor behatoltam. Az a szerencse, hogy nem tudja hova tenni. - Pont a nevetésemnél? Akkor többet nem csinálok olyat. Játszom el azt a bizonyos cipzárhúzást és kulcs eldobásos dolgot a szám előtt. Jelezve, hogy komolyan gondolom, de még is kissé gyermeteg ez a cselekedet, hogy a valódi komolyságnak nyoma sincs. Ez számomra nagyon is hasznos információ volt. - Nem lennék jó falvédő, hidd el nekem, de teljesen komolyan mondom, hogy nincs semmi baja a fejednek! Vannak emberek akik jobban érzékelik a környezetüket. Egyszer olvastam valahol, hogy vannak olyan emberek akik látják a másik auráját, olyan is van aki érzékeli mások energiáját. Sokan úgy tartják mindenki körül van egy energia mező amit lehet érzékelni. Vonom meg a vállamat. Tényleg olvastam ilyenről, de ami vele történik annak nem túl sok köze van az aurához és egyéb nyalánkságokhoz. - Nem hiszel az ilyenekben vagy a misztikus dolgokban/lényekben? Az asztalon lévő szalvétáéval kezdek el játszani. Hangom közömbösen cseng mintha csak azért kérdeztem volna meg, mert éppen témában vagyunk, ami nem hazugság, de azért ez a válasz valahogy sokkal jobban érdekel mint a többi. Nos, játékon kívül tettem fel, ezért kaphatok olyan választ és akkor a játékon belül kell feltennem. Azonban nem tanúsítok semmi olyan okot, amivel azt gondolhatná, hogy egy lényeges kérdést szegeztem neki. Nos mindjárt kiderül, hogy kapok e választ. Ismét kapok egy darabot a múltjából s ezzel csak magát engedi jobban megismerni, de hangsúlyozom, hogy én ezt kicsit sem bánom. Érdekel mint embert... A kérdésre felvonom a szemöldököm, mert hát erre maga is tudhatja a választ, hiszen következtetni lehet rá. Valószínűleg nem annyit mint egy bérgyilkos, de ha az életéveim számát veszem, melyhez hozzá adom a múltam, talán versenyezhetnek egyel. - Semmi gond a választ pedig tudod. Sokat, nem számolom már egy ideje, de érdekes, hogy az első halál esett amit hozzám kötnek azt valójában nem is én követtem el. Mint azt korábban mondtam egy táborban nevelkedtem. Az egyik srác megcsúszott egy kövön a patak parton és beverte a fejét. Mindenki azt hitte, hogy én voltam, pedig közöm nem volt hozzá. Valóban nem tehettem róla, még is mikor kivallattak vele kapcsolatban hazudnom kellett, hogy túléljek. Régi, poros történet. - Anyukád, hogy halt meg? Nem akarok sebet tépni a kérdésemmel, de kíváncsi vagyok, hogy mi törtét veled, mert anya nélkül felnőni nem lehetett egyszerű, de legalább az apja mellette volt, gondolom.
*Figyelmesen hallgattam a szavait miközben a maradék söröm is kiittam a poharamból és közben ki is toltam oldalra, hogy ha jönnek érte, akkor könnyebb dolga legyen, és ne kelljen az orrunk előtt nyúlkálni. Na, azt nem szerettem, mert zavart, és bár ha olyan téma van, az emberek amúgy elhallgatnak, de egy pincér legyen láthatatlan és ne zavarja a vendégeket. Tudtam, szakmai tapasztalat.* - Igen, tudom… legalábbis hellyel-közzel. Bár már mondtam, hogy lőni nem próbáltam, és ha már szóba került íjjal sem. Bár az utóbbi nem is menne és az ennyire lehetetlen dolgokat nem szeretem hajtani. De a dobó tőröknél sem sokkal különb, annyi, hogy nagyobb széllökés kell, hogy eltérítse a céltól. De lássuk be, itt Alaszkában sosem tudni, hogy melyik pillanatban jön egy hóvihar. De véleményem szerint, a környezetváltozásnál nem épp a szél az, amitől tartani kéne. Hanem egy esetleges arra tévedőtől, akinek semmi köze az egészhez. * S ez alatt természetesen nem azt értettem, hogy valaki elsétál száz méterrel odébb a céltól. Azért, hogy ez zavarjon, nagyon bénának kell lenni, vagy tapasztalatlannak és vaknak is. Hanem arra, hogy pont a célpont és az eszköz közé kerül egy olyan ember, akinek nem kéne. De ezt úgy is tudta a másik, szóval felesleges tovább fejtegetni, hogy mire gondoltam a szavaim alatt. A mozdulatára szélesen vigyorogtam és a szemeim is megforgattam. Ez tényleg gyerekesnek hatot, bár nem ez volt az oka a vidám szemforgatásomnak. * - Meg ne próbáld… Azt nem mondtam, hogy nem áll jól, csak azt, hogy birizgál. S hidd el nem vészes, ha az lenne, már megjegyeztem volna korábban. * No meg persze amúgy is szerettem ha az emberek nevetnek a közelemben. Volt idő, mikor mindennap ezzel foglalkoztam, hogy a letört emberek ajkaira is egy mosolyt vagy nevetést csaljak. Ilyen a pultos élet, és az, hogy egy időben még közvetlenebb is voltam a csipkelődő szám mellé. Na de mikor az aura dolgot említi meg, hogy látom, akaratlanul is dühösen fújtam egyet. De aztán saját magam higgadására beletúrtam az ujjaimmal a hajamba. Kár, hogy a bekötött kezemmel, tekintve, hogy a fájdalom miatt összerándult az arcom. De ez elegendő volt, hogy a dühöm csillapodjon kicsit. Igen, a fájdalom érdekes hatásokat váltottak ki belőlem.* - Te vagy a második Fairbanksben aki ezzel próbál megetetni. De téged is megkérlek, hogy ne akarj ilyen abszurd baromsággal etetni. Az aurának különben is színei vannak, amiket a szem érzékel. S hidd el, tudom, hogy mit látok vagy mit nem. Na, ez pont a nem kategóriába esik. Erről az energia dologról meg nem tudok nyilatkozni. Ebben akár lehet is valami, de megint egy olyan dolog, aminek nem jártam utána, mert igazából nem érdekel. Elhagyni nem tudom, de meg tanultam leküzdeni és figyelmen kívül hagyni. Ennek fejében meg a száraz elmélet és a sok körítés mellé nem kell. Semmi értelme nem lenne, ha tudnám, hogy miért van vagy azt, hogy mit is akar pontosan jelezni. Amúgy sem hagynám eluralkodni rajtam. * Vontam meg a vállaim könnyedén, hisz tényleg nem változtatna semmin, ha leírva látnám azt, amit már évek alatt egyébként is kitapasztaltam. S felőlem száz különböző ember is leírhatta, akkor sem engedtem volna neki. Hamarabb halnék meg, minthogy megfutamodjak. Erre csak is önmagam elől vagyok képes, az elől minden egyes nap, szóval ez már természetes. A kérdésére elmosolyodtam.* - Gyakorlatias vagyok Szépfiú. Nem zárkózóm el semmi elől, de csak azt hiszem el, amit látok vagy érzek. Már nem ringatom magam dajkamesékben, hogy majd jön az én bukott angyalom és boldoggá teszi a napjaim.*S most az angyal alatt egy régen olvasott fantasy regény főhősére gondoltam. Amiben „valóban” egy bukott angyal volt a főszereplő. Akkor álmodoztam róla, melyik kamasz lány ne tette volna? De lássuk be, az angyalok amúgy is nemtelen lényeg voltak. Persze tudtam én a választ, de attól még kicsúszott és ha már így van, akkor nem árt hallanom sem. Viszont amit mond az érdekes, mármint nem az, hogy nem számolja, hanem a másik fele.* - De hogy kerültél Te a képbe? *A múltja, a gyerekkora, amit korábban inkább hagytam, de most Ő hozta fel, így talán nem olyan nagy gond, ha mégis bele kérdezek. Ám a kérdésére a kíváncsiságom sehol sem volt már. A képek hirtelen cikáztak végig az elmémen és legszívesebben a falba vertem volna, hogy szabaduljak Tőlük. Barna tekintetem elsötétült kissé ahogy egy pillanatra a másikra néztem, majd ki az ablakon az utcaforgalmát kémlelve. Ez már rég nem a játékról szólt, csak tudnám, hol a fenében kanyarodtunk el ennyire. Hisz ha ittunk is, csak azért, hogy tudjunk válaszolni, ha meg nem akartunk, akkor meg menekülő útként használtuk. Röhej… de nem bántam. Távolba révedő tekintettel néztem kifelé, és már nem itt voltam… nagyon nem itt, de nem is az utcán, amit annyira nézegettem.* - Nem tudom…. miért, vagy, hogy hogyan. Egy este anyu haza jött a szokásos útjáról és tele volt sebbel. Nem mondta el, hogy mi történt. Nekem nem, ha apu tudja, akkor mélyen őrzi a titkát azóta is. Mami furcsán viselkedett az utána lévő pár napba és nagyon keveset volt otthon, már nem járt értem a suliba és szinte kezdett megszűnni, élni. Nem tudom hol volt, vagy mit csinált, vagy miért volt ez az egész. Rá úgy egy hétre eltűnt, akkor már olyan volt mintha kezdene megőrülni. Haza jövetele után két napra már az érzéseim is megvoltak mellette, amikről az előbb meséltem. Furcsa volt, hogy félek az anyámmal egyházban. Az eltűnését kővetően két napra rá szeretetcsomagként megkaptuk. Apám éttermébe szervírozták a testét… a feje meg… *Csuklott el a hangom és nyelnem kellett egy nagyot, hogy folytassam. Kezem az asztallapján ökölbe szorult, de a seb ide vagy oda… nem nyújtott kellő fájdalmat, hogy visszatérjek a jelenbe és tovább tudjam fojtani, minden érzelem nélkül.* - … Emlékszem, hogy ellógtam óráról és hamarabb értem haza. Két férfi állt az ajtóban és aput keresték. A hideg is kirázott Tőlük, annyira csesztették az érzékeim. Tovább irányítottam őket és mivel éhes voltam így neki akartam állni fasírtot sütni, mert azzal nagy kárt nem tudok tenni a konyhában, legfeljebb egy kicsit odaég… a mama szemeivel találtam szemben magam mikor kinyitottam a fagyasztót… * A képek csak úgy kavirnyáztak a fejemben, mintha csak egy rémálom lenne ez az egész. Mintha most is csak álmodnék… Tekintetem nem tért vissza, kérdés nem hangzott el, de még csak apró reakció sem arra, hogy itt vagyok. Egyedül a kezeim voltak még görcsösebben összeszorulva. De mind hiába… van az a pont, amikor a fájdalom már nem elég. Az emlék hatására ott ragadtam… abban a konyhában a 15 éves önmagamban…*
- Hát igen, a hóvihar, az megtudja nehezíteni a lövést is és a célpont bemérését is. Azonban ha valakinek a célkeresztjébe bele sétál egy ember az igen csak kezdő. Nem vagyok bérgyilkos, hogy csak úgy lelőjem az embereket s testőrként azért általában elég közel kerül a támadó, de ennek ellenére sem állnék le nyílt terepen lövöldözni, mert ott akadhat áldozat ahogy mondod. Jobban szeretem közelről elintézni ha már használnom kell. Sport lövészeti versenyen pedig nem mászkál senki a cél és a fegyver között. Nem szoktam csak úgy lövöldözni, azt meghagyom a bérgyilkosoknak. Azoknak meg ha van egy csepp eszük, akkor a magasból szűrik meg az áldozatot, ha nincs, akkor pedig egyenes útja lesz a kaptárba. - Oké, akkor visszaszerzem a kulcsot.... Pillantok a hátam mögé a hatás kedvéért, ahol csak az ablak díszeleg. Szóval sót biztosan nem fogok dobálni, mert még a végén visszapattan és kobakon talál. Szép kis pukli lenne a fejem tetején. Hmmm, akkor már csak két antennát kéne beleszúrni és simán elmehetnék valami jóképű ufónak. Majd ha lesz valami jelmezbál akkor lehet kipróbálom, de addig csak feltételes marad az ufósság. A pultos felénk jár s elviszi a két üres poharat melyet az asztalon talál, de nem kell mondanom, hogy hozhatja a következő kört, mert úgy is tudja. Okos fiú annyi szent vagy csak már régóta űzi ezt a szakmát. Amint Eli belekezd a beszédébe a két pohár visszatér, de nem üresen. Eli-nek sör nekem pedig a cola jut. - Akkor lehet nem csak én olvasom az EZO lapot, de vettem a lapot. Jegyzem meg játékosan, de nem tudok arról, hogy itt lenne ilyen példányszám. Gondolom egy másik farkassal vagy őrzővel sikerült neki összefutni. Ezt nem részletezte így nem tudhatom, hogy a háta borsódzót (a farkas miatt) vagy a lábszára. Mindegy is mert nem tartozik rám. A megjegyzésre csak megingatom a fejemet. - Csak nehogy beállítson az a fekete angyal és elrepítsen a felhők közé. Egyébként én nem is az angyalokra gondoltam az imént, de ejtsük a témát akkor. Angyalok valóban nincsenek, de más lényeg nagyon is jelen vannak ebben a világban, hát még ebben a városban. Megpróbálom elképzelni az arcát mikor valaki elmondja neki, hogy vannak vérfarkasok vagy netán lát is egyet. Azonban elképzelni nem sikerül, mert Eli elég meglepő személyiség azaz nem úgy reagál dolgokra mint az átlag ember. - Az a srác elvett tőlem valamit, én pedig kergetni kezdetem a folyó parton, hogy visszakapjam. Aztán jött a kő és betört a feje. Engem pedig ott találtak... Gondolom nem kell részletezni, hogy ez után mi következett, illetve azt nem fogom még akkor sem ha rákérdez. A kérdésem után kinéz az utcára az ablakon keresztül, de a szemeiben látom, hogy teljesen máshol van. Beszélni kezd s én hátra dőlök, mert úgy hallom részletes lesz, így nem lesz nehéz elképzelni a történetét. Az anyját csúnyán helybe hagyhatták és ez biztos nem lehetett neki könnyű, de ez még csak a kezdet, mert az még rosszabb ha a testét megkapták. Azonban itt még nincs vége, mert a fejét a fagyasztóba találja? Jól hallottam? Ez aztán igazán brutális s most már értem, hogy akadt egy kis üldözési mániája is, nem csak a mágiaérzékenység. Hm, ezt feldolgozni sem lehetett könnyű és már nagyon sajnálom, hogy pont ebbe kérdeztem bele, de már megtörtént. - Őszintén sajnálom. Nézek rá, de nem mozdul csak less a semmibe. Nocsak beleragadt a múltba vagy ez a megkövülés védelmi ösztön? Mondjuk az a gyíkoknál szokott lenni, hogy nem mozdulnak s halottnak tetetik magukat. Eli viszont nem gyík. A felesemet lehúzom s a kezemmel hadonászni kezdek előtte. Semmi! Felállok s csak most érzem igazán, hogy mit és mennyit ittam, mert szédülök. A székbe kapaszkodom egy pár pillanatra és nem csukom be a szememet, mert az csak még rosszabb. Fura gondolatom támadt......A szédülés ellenére ami már stabilizálódott, oda húzom mellé a székemet és előkapom a telefonomat is. Azért helyet foglalok, nehogy eldőljek mint egy krumplis zsák. Vágok egy grimaszt és csinálok egy képet. A vakúra biztos nem fog reagálni, mert nincs bekapcsolva, a kép, azonban teljesen jól sikerült. Azt mondta ha cumisüvegből kell innia, akkor csináljak egy képet. Azt hiszem kicsit sokat ittam, mert érdekes gondolatok cikáznak a fejembe. Hehe micsoda szerencse, hogy van itt egy kismama nem? Még gyerek is van nála ami egyenes arányos azzal, hogy van nála..... Intek a pincérnek, hogy szerezze meg nekem azt az üveget. Most, hogy mellé kerültem, már egész jól érzem a parfümje illatát is. Eddig is éreztem, de most elég erőteljes. A pincér egy kincset ér, mert megszerzi az üveget. Egy bankjegyet csúsztatok a kezébe. Tartom az üveget a szája elé, de úgy, hogy pont ne érjen az ajkához, ami nem könnyű, mivel remeg a kezem, de csak egy kép erejéig kell kitartanom. A telefon kattan és kész is a kép. Az üveget pedig az asztalra helyezem le. Gondolom Eli még mindig le van fagyva, ha nem, akkor lehet nagy bajba kerülök. Viszont ha még mindig szobrosat játszik, akkor a székemet visszacsúsztatom a helyére. Én fel nem állok az holt ziher, mert lehet el is esem. Elég hangosan mászok vissza a helyemre, de ilyen az élet. Szóval vissza kell hozni a jelebe. Az asztal fölött átnyúlok, hogy elérjem a sálját. Nem húzom meg a nyakán, mert akkor megfullad, bár szakszerűen tudok újraéleszteni, persze csak szájon át. Megfogom a sálnak az egyik végét és igen csak finom az anyag. Ujjaim között el is játszok vele egy pár másodpercig, majd a feladatra koncentrálok. A sál végét az arcához érintem s cirógatni kezdem. Mivel finom az anyaga, nem lehet kellemetlen érzés. Nem mondhatja, hogy nem vagyok úri ember, mert nem értem hozzá! Az hogy csináltam róla két képet (már ha sikerült) az teljesen más kategória és amiről nem tud az lehet meg sem történt. - Eli? Térj vissza hozzam, mert ez a bár elég sivár.
- De nem mindig van az embernek lehetősége közelről megtenni. S nem hiszem, hogy a védenceidet zárt falakon belül kéne csak védeni. * Vontam meg a vállam, de igaza van ez tagadhatatlan tény. Azonban nem mindig van úgy, hogy közelről van alkalma az embernek. Ha így volna, nem lenne szükségem kimondott dobótőrökre. Bár tény, hogy a céljára nagyon ritkán használom, hisz ahhoz, hogy használnom kelljen meg már több mint testközelben van az illető. A kulcsra még mindig vigyorogtam, ahogy hátra tekintett. De nem tudtam, hogy az alkoholtól lett ilyen, vagy tényleg ilyen mókás a fazon. Hát mi tagadás az utóbbinak jobban örültem volna. Ahogy a pincér megérkezik, mosolyogva tekintek fel és ezúttal kicsit módisítok a rendelésen, mely szerint egy pohár narancslevet kérek. Nem, sörből ennyi elég volt, hisz kitudja milyen kérdések vannak még a másik tarsolyában. Arra a bizonyos lapra, amiről még életemben nem hallottam csak a fejem ingattam meg kissé. Sosem szerettem, ha olyat akarnak belém beszélni, ami nincs.* - Na arra befizetek… még csak emberként sem létezik az a személy aki képes volna a felhők közé repíteni. Nem még egy olyan lény keretein belül, ami nincs. De mint mondtam én mindent elhiszek, ha látom. Ha ez megtörténik, meg majd megkereslek és bocsánatot kérek, hogy ennyire hitetlen voltam. * Vigyorodtam el. Azonban a fekete tollak ölelése, lágy pihéi simogatása már nem volt rám hatással, azonban a repülés része annál inkább. Nem lehet sokkal másabb, mint amikor 150 felett száguldozik az ember motoron. S tagadhatatlan tény, hogy azt élveztem. Jobban, mint bármi mást. * - Hát az pech… de remélem azért nem lett semmi bajod, és ha nem is akkor, de utólag kiderült, hogy nem Te voltál… * Néztem rá, s bár érdekelt, hogy mi lehetet az, de a kérdés lényegtelenné vált. Egy olyan helyen, pláne kiskorban egy kavicson is képesek marakodni a kölykök. Ahogy én is képes voltam, felkapni a vizet minden apróságon gyerekként. Tekintetem messze jár, ahogy beszélek nem csak földrajzilag, de még korban is. Hallom anyu játékát a zongorán, tekintetem hátrakapom és bár kissé melankolikus, amit játszik, de széles, örömteli vigyor van az arcán. Világoszöld szemei, megtalálnak a maguk boldog csillogásával. S ugyan ez a szempár néz velem farkasszemet, élettelenül mered rám, mintha csak ezzel próbálna meg lekötni, maradásra bírni. Hátrálok, hangom visszhangját az üres falak verik vissza mely addig az otthonom volt. Hangos csörömpölés, hisz, ahogy elestem a hátrálásban levertem az edényeket, melyek darabokra törve, hangosan kongva visszhangozták a lelkem hangjait, hisz a fizikálisat semmisem szárnyalta volna túl. De a pult megállított és nem volt tovább. Csak leereszkedtem a földre és füleimet befogva kiabáltam, míg a hangom bírta. De a tekintetem, az ott ragadt. Nem tudtam becsukni, vagy elszakadni Tőle. Nem értettem, hogy miért és azt hittem ez egy rossz vicc. Elmémben, akkor és most is csak a kacagása, a játéka, a szenvedélye volt az visszhangzott, ami a földhöz kötött, és hogy higgyem, csak álmodom… A környezetem csak egy pont volt, ahol épp a testem volt. A környezetem nem érzékeltem, a hangok helyét átvették az akkor hangjai, a saját hangom, a saját zokogásom. Azóta nem sírtam. A fizikai valóság pedig nem érintett, meg volt a saját magam valósága, a fejemben. A férfi így viszont tökéletesen tudja kivitelezni a „aljasságát”, hisz ha a fájdalom kevés volt, hogy visszarántson, akkor mivel nem ért hozzám, ez még kevésbé hatékony. Mondjuk az már más kérdés, hogy mit kapott volna, ha csak egy kicsit is jobban remeg a keze. De mivel ez nem történt meg, így ki sem derül, hogy mennyire lett volna kiherélve a másik, avagy nem. Bár az kérdéses, hogy a férfi milyen parfümöt érez, tekintve, hogy nem használok. Belőlem maximum a tusfürdőm vagy a samponom illatát érezhette, ami fehérliliom illatú és a reggeli hajmosásom után még mindig érezni, bár egy kis cigi füsttel átitatva, hisz nem rég még kocsmában voltunk. De ez talán mellékes. A sál anyagja meg nem csak egy utánzat, hanem selyem, talán azért érezte finomnak a másik, mert valóban az volt. Bár meg kell hagyni, meglepő, hogy ha valakinek van ilyenhez érzéke és az egy hím. Most biztos kibukott volna a számon a korábbi kérdésem, de nem. Hisz nem vettem észre az egészből semmit. Egészen addig, míg meg nem éreztem az arcomon az anyag lágy hűvösségét. Na ez már kellően elég volt ahhoz, hogy visszatérjek a jelenbe. Nem a fájdalom már megszokottá vált az életem során, sokszor kerestem, okoztam és kaptam. Viszont a gyengédségtől el voltam szokva, sőőt… talán soha nem is voltam hozzászokva, ha figyelembe veszem azt, hogy anyám heves vérmérsékletét örököltem. Épphogycsak rákaptam a tekintetem már a mancsom reflexszerűen kapott a csuklójához, hogy megállítsa a mozdulatot, pedig hozzám sem ért. De túl közel volt, azaz eshetőség, hogy talán mégis és a reflexeim pedig még én sem tudom elfojtani. Ha sikerült, akkor csak kissé kijjebb toltam az arcomtól, de nem szorítottam azonban nem is eresztettem. Ajkaimra pedig egy halvány mosoly kúszott.* - Kölcsönös játék ez is… ha nekem nem szabad, akkor neked sem. * No igen, az egyoldalú dolgokat nem szerettem. Azonban a hangomban nem volt semmi még mindig. Teljesen azért nem voltam még jelen. Azonban nem is tiltottam meg, csak közöltem, hogy az mivel járna ha mégis megérintene. De a mancsát most elengedtem, feltéve persze, ha sikerült egyáltalán megfogni. Ha meg nem, nos, az ciki… na jó, azért annyira még sem, de természetesen akkor nem tudtam mit elengedni de a szavaim éltek. Viszont akkor valami gáz van, vagy csak a másik túlságosan is jól képzett, ami egyenesen arányos azzal, hogy nem elég ittas. Így viszont már nyúltam is az üveg után, hogy töltsek neki, hisz a pohara üres volt. Furcsa, én úgy emlékszem, hogy volt benne. Na mindegy. Ám a mozdulat közben kiszúrtam az oda nem illő cumisüveget. Homlokom ráncba szaladt és kétkedve tekintettem fel a másikra.* - Máris meg akarsz szoptatni? Ahhoz még nem ittam eleget, vagy esetleg te szeretnéd megmutatni, hogy mennyire tudsz… szívni? *Haraptam az alsó ajkamba, hogy mégis mi a célja ezzel az üveggel. Meg is fogtam és kissé meglötyögtetve néztem meg, hogy mi van benne. Elég fura színe volt, így le is csavartam a teteét, hogy megszagoljam.* - Tejjel hígított sütőtök püré… tápláló… * S már a gonosz vigyorom az arcomon is volt, miközben visszacsavartam. Most áldottam az eszét, hogy félreeső helyet keresett. Kissé instabilan ugyan, de közel sem vészes formában felálltam a helyemről és az üveggel a kezemben a férfi mellé sétáltam. Na jó, állni nem jó. Így ahogy mellé érkeztem a poharát kicsit odább tolva ültem le az asztal szélére. A cumi tetejét befogtam és megráztam, hogy a cucc összekeveredjen. A kutya sem mondta volna meg, hogy nincs tapasztalatom kölykökkel. Pedig nem volt, csak vártam a sajátom és felkészültem. Közben pedig a vigyorom ott volt és a tekintetem csillogott. Lábaim kissé előre nyújtottam és most sajnáltam, hogy ruha van rajtam. Mennyivel könnyebb dolgom lenne csak felülni és a két lábammal közre zárni, hogy ne tudjon menekülni. De így is csak rajtam, vagyis a lábaimon keresztül tudott, amik szépen előre nyújtva helyezkedtek el, az épp rálátok figyelmét hivogatva.* - Most pedig mond szépen, hogy áááá…. * Mutattam meg, hogy mit is kéne csinálnia, de már közelebb is hajoltam, hogy a cuclit a szájába nyomjam. Ha már itt van, akkor inni, vagyis enni fog belőle. Ha kell bevetem mind az 50 kilóm ellene. Najó, egy öt-hat kilót még dobhatunk hozzá, de pssszt… Mondjuk, nem mintha érdekelne, de na…*
A hozzászólást Evelyn Klyer összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 24, 2013 9:35 pm-kor.
- Persze hogy nem! Zárt falak nincsenek, bár a mi körünkben azért van, mert ott van a védelmi rendszer és hát nem csak egy személyt kell védenem, hanem sokat, de az én területem főként két személyre csökken, persze azért őket sem kell félteni, de ezt most hagyjuk. Nem beszélek én bele semmit, de tudom amit tudok és az egyel több dolog, de részemről téma lezárva. - Tudod hol a boltom, a bocsánat kérést pedig csak szépen megírva fogom elfogadni. Jelentem ki és remélem majd akkor eszébe jut, hogy ma miről is beszélgetünk. Persze lehet, hogy többet nem találkozunk s a mi kis esténk itt véget ér, de azt mondom, hogy megérte a napot erre a nőszemélyre áldozni. Azonban még nincs vége, így hát ne temessük. A megjegyzésre a fejemet ingatom meg. Jelezve, hogy nem, nem derült ki. Büntetést pedig kaptam, de ami nem öl meg az csak erősít. Amíg a kisasszony kalandozik a múltjába én nem lustálkodom és tettem nem szégyellem még egy kicsit sem. A fehér liliom illatot érzem rajta és nem tudhatom, hogy semmi köze nincs a parfümhöz. Kellemes és pont. A sálával érintem meg az arcát, mert a csupasz kezem talán túl meleg lenne, de az is lehet, hogy simán kapnék egy tört a szívembe. Látom ahogy rám néz, mivel az arcát figyelem. Azt is érzékelem, hogy megmozdul a keze, de hagyom hadd teljesedjen ki a mozdulata. A csuklómat kapja el csak fogja. Erőt nem érzek amit kifejtene. Vigyorogni kezdek mint egy vad alma. - Hát ha ezzel a selyem sállal érsz hozzám, akkor.... Vonom meg a vállamat s nyitva hagyom a mondatott. Szándékosan nem akarom befejezni, pedig tudnék neki mit mondani. Mivel elengedte a kezemet, ezért vissza teszem ahova való, jelen esetben az asztalra. A poharam után nyúl, mely megint tele lesz s a vigyor nem ráfagy az arcomra. Én tudom, hogy miért van, de azt nem szándékozom neki elmondani, hát még megmutatni. Amint felteszi a szoptatós kérdését a nevetés kitör belőlem. ~ Hát ha tudnád, hogy majdnem meg volt, bár a képen az nem látszik, hogy nincs a szájában. Csak a jó szögnek köszönhető. De aljas vagyok! Áhhhhh dehogy!~ Révedek bele a gondolataimba amik nagyon is vidámak. Abba hagyom a nevetés és a poharát csúsztatom felé, mivel azt mondta nem ívott eleget, hát rajtam ez ne múljon. - Csak tessék, csak tessék. Tolom jobban felé. Azért a kezében nem fogom adni, de a szándék megvolt. A cumisüveg ott maradt, de max megfogom a szívószálat és elvarázsolom. - Jééééé egy üveg löttyi, csak nem varázsló vagy? Ugratom persze én is, de mélyen hallgatok arról, hogy is került az asztalra. Szerencsére ezt nem is firtatja. A sütőtök pürére csak egy brrrrr jön ki belőlem. Nem csípem a tök féléket. Látom a gonosz vigyorát és a fejemet ingatom meg. - Meg ne próbáld.... Semmi komolyság nincs a hangomban és a rám fagyott mosoly még mindig ott díszeleg a pofámon. Látom ahogy feláll s megindul felém, de nem tudom mire készül, viszont az üveg nem tetszik ahogy a kezében áll. Amint a lábai elém kerülnek megnézek azokat, méregetem ha úgy tetszik s a köztünk lévő távolságot is. A fejemet ingattam gyorsan, hogy nem, de ettől csak a szédülés fogott el ami nagyon nem gyere be. Most tényleg innom kell abból a cuccból? A-a ha soha életembe nem tettem, akkor most sem fog bekövetkezni. Mutogathatja nekem a fogsorát, hogy mit kell csinálni, de én inkább még jobban összezárom vigyorgó pofámat. Gondolom nem valami szép látvány lehetek de pont nem érdekel. Azt fogom kihasználni, hogy közelebb hajol s ezt a löketet fogom a magam javára fordítani. Az a csuklóját fogom meg hirtelen amiben a cumi van és vonom az ölembe, nem törődve azzal, mekkora erőt kell kifejtenem. - Hogy is fogalmaztál? Kölcsönös játék. Ezért fogtam meg a csuklóját, persze ő nem vont az ölébe, de az már részlet kérdés. A cumisüveget viszont kiszedem a kezéből ha sikerül és a hátam mögé dobom az ablaknak, ha minden igaz. Most már nincs szükségem arra, hogy az ölembe legyen, ezért elengedem. - Persze ha így neked kényelmesebb egye fene maradj itt Vigyorogtam tovább. Valami pofont biztos kapok, de van egy szabad kezem amivel kitudom védeni. Engem nő nem üt meg ez biztos és nem Eli lesz az első, szóval ha ezzel approbálna akkor kudarcotval. Nem tudom mi lesz a következő lépés, de mindjárt kiderül.
- Megegyeztünk… *Tudok én szépen írni, ezen aztán ne múljék. Bár tény, hogy nem emlékszem, hogy mikor fogtam utoljára tollat. Tekintve, hogy az egyetlen rokonommal emailezni szoktam vagy csak egyszerűen felhívom, ahogy Leot is. Szóval ezt amúgy sem lehet elfelejteni, legfeljebb sok lesz a piszkozat. A fejingatására kissé elhúztam a számat, nem tudtam mi történt vele. De akármi is, kellemes biztos nem lehetet, pláne úgy nem, hogy nem is tett semmit. Mert ha még megtette volna, akkor oké, más. Be lehet tudni a tettei következményének, amit vállalni kell. De nem forszírozom a kérdést, ha akarta volna, kifejtette volna bővebben. Sikerült megfognom a csuklóját és kissé kijjebb tolni. De miért is fejtettem volna ki erőt vagy jutott volna egyáltalán az eszembe? Elvégre nem tett semmi olyat, amire túlzottan harapnék, csak annak az eshetősége volt meg. No meg, egyébként sem akartam bántani a másikat. A félbehagyott mondatára csak felvontam a szemöldököm.* - Akkor mi? Ezt veheted a kérdésemnek, azt hiszem egyébként is én jövök. - Mosolyodtam el. –De, ha szeretnéd, neked adom… * Vigyorodtam el, és értse úgy, ahogy akarja. Játszadozhat magában a szobában, vagy használhatja alvós macinak is, ha már annyira tetszik neki, lehet a kabalája, mehet a szeme színéhez… De hogy melyikre gondoltam valójában, nos az kérdéses tekintve, hogy nem gondolatolvasó a másik, így a fantáziájára van bízva a dolog. De persze abból nekem sem volt hiány és az elmémbe megelevenedett kép, nos… talán nem kell részleteznem. De elég abszurd, azt meg kell hagyni. No meg az egyik film jelenet ugrott be egyből, amiben a srác valamilyen virággal, vagyis annak szirmainak simogatásával jutatja el a „nőjét” a csúcsra. Hmmm… nem emlékszem a címre, no mindegy. A nevetése azonban ismét végig cikázik a gerincemen, de már megszoktam maga az érzést, szóval ez nem látszik. Csak a kíváncsi tekintetem, hogy mi olyan vicceset mondtam. Mert ez csak egy tájékozódó jellegű kérdés volt.* - Óóó neeem Szépfiú… ilyen könnyen nem adom magam. * Ingattam meg vidáman a fejem, első szavaim kissé megnyújtva és nem is nyúltam a pohárét. A kérdésére azonban már elnevettem magam.* - Meglehet, hogy Én vagyok a legnagyobb boszorka egész Fairbanksben. Csak nehogy olyan helyre varázsoljalak, ahol nem akarsz lenni. * Kacsintottam rá. Azonban minden szava csíntalanságról árulkodott, ahogy a kérdésem elől is kitért. S lássuk be, ez tetszett – persze nem a kitérés - és nem is akartam újabb, egyirányú kérdéssel elrontani. Inkább csak kíváncsian vártam, hogy mit akar az üveggel. Érdekelt, hogy mit fundált ki, no meg azt miként akarja kivitelezni. Talán elálltam volna a gonoszkodásomtól, de a szavai azok egyenesen kihívásnak minősültek. Na várjunk, ez nem igaz… egyáltalán nem álltam volna el az ötletemtől. * - Mert mi lesz? * Kérdeztem vissza vigyorogva miközben felálltam és megtaláltam a helyem az asztal túl végén. Az, hogy a lábaim méregette körülbelül annyira érdekelt, mint amikor megérkeztem. Semennyire. Csak a lábaimat láthatta, elvégre nem tettem szét a lábaimat. Ha nadrágban lettem volna nem érdekelt volna, hogy miként ülök le az asztal szélére. De persze aki nem tud szoknyában ülni normálisan, úgy, hogy ne lehessen, a torkáig fellátni az ne hordjon szoknyát vagy menjen a sarokra. S szoknya volt rajtam, így evidens, hogy tudok benne normálisan ülni. Mikor kinézegette magát látszik, hogy felesleges az útmutatásom és igencsak egy fura pofázmányt formálva igyekszik csukva tartani a száját. * - Naaa… ne kéresd magad… nem fog fájni. Csak a biztonsági kamerák felvételét kérem el… * Jeleztem vigyorogva, hogy nem csinálok semmi olyat, amit nem kéne. Ergo, nem nyúlok az arcához, csak nyissa már ki a száját. De nem, így egy kicsit előrébb dőlve igyekszem a közelébe férkőzni kissé hirtelen mozdulattal, hogy ne legyen ideje elhúzódni. De nem is teszi… a csuklóm köré fonódnak az ujjai ezzel megállítva a mozdulatot, ám már rántottam is rajta, de mind hiába tekintve, hogy ezzel egy időben ugyan ezt tette a másik is és az ölébe landoltam kissé féloldalasan. S az egyszerre való mozdulat miatt a másiknak nem volt könnyű dolga, így erőt kellett kifejtenie. A szavai meg… bakker…* - Most ültesselek az ölembe, hogy egálba legyünk? * Kérdeztem kissé komoran ám a kezdetleges meglepettségem a tette miatt elég volt arra, hogy még csak ne is ellenkezzek mikor elvette az üveget és még egy megjegyzés tett. Ám nem a megjegyzés volt a baj, azon máskor röhögtem is volna, ha épp nem arról volna szó, hogy az ölében ülök egy idegen férfinek. Ahogy a hangom komorsága elhalt már a kezem lendült is… Ó de nem, nem egy pláza maca vagyok, hogy tenyérrel próbálkozzak. Elég jól megtanították, hogy hogyan kell ökölbe szorítanom a kezem és egy jól irányzott állast bevinnem. A hirtelen dühöm és haragom pedig kellő volt ahhoz, hogy elfelejtsem, hogy épp játszadoztunk. S ezen érzelmek és röpke női erőm összességével céloztam be a másikat. De a kezem elkapta és vadul cikázó tekintettel néztem a másik szemeibe. Az meg már fel sem tűnt, hogy a kezem lendülésekor, a rajta fekvő sál lógó vége is ellibbent a karomról, pár tincsemmel együtt, ami akkor szökött előre mikor oda rántott. S a másikon végig simítva hullott vissza az eredeti helyükre, a mellkasomhoz.* - Most sajnálom, hogy ostoba mód fent hagytam a ékszereim. * Szűrtem a fogaim közt dühösen s talán egy kis undor is vegyült bele. Egyrészt a naivitásom miatt, mert azt gondoltam, hogy házon belül nem lesz gond. Másrészt meg maga az egész helyzet felé. Én, ennyire közel egy emberhez ráadásul még „megsemmisítve” is. Hova fajul ez a világ? Még a végén kiderül, hogy ide a világ háta mögé kellett jönnöm, hogy 5 év alatt legalább egyszer nőnek érezzem magam. Egy gyenge, könnyen blokkolható nőnek… felháborító. Ám gondolataim közben eljutott a tudatomig, hogy az ablakon koppan az üveg, de nem érdekelt, ahogy az sem, hogy hallottam gurulni a földön valamerre. Csak azzal foglalkoztam, hogy a sérült kezem is ökölbe szorítsam – amitől legszívesebben felnyögtem volna -, s azzal is becélozzam a másikat. Amit valószínűleg szintén kivédett, így, hogy már a másik keze is szabad volt. Ez meg pat helyzet, tekintve, hogy mind két kezem lefogva, de a dühöm csak nőt ez miatt. Na már végképp csak egy nőnek éreztem magam, s hiába rántottam meg a kezem, vagy így, hogy fogta adtam neki új lendületet, az nem mozdult ki semennyire, de elegendően semmiképp sem. Pedig aztán igyekeztem, az összes erőmet belefektetni a mozdulatokba. De talán nem is baj, csak rám kellett néznie a másiknak, hogy tudja, ha valamelyik kezem szabadul akkor újra próbálkozom. S elég kitartó vagyok, hogy addig tegyem míg van bennem akár egy csepp energia is vagy míg nem érek célt. Ám nem csak a kezem van, és a szoknya miatt a lábaim sem igazán tudom használni, de lássuk be, van nekem egy aranyos kis burám is. Ha épp képes lettem volna végig gondolni azt, amire készültem már előre kihívtam volna a dokit vagy rendelek egy pohár vizet. De ilyenkor… hajm, ilyenkor sosem gondolkodom és se istent, se embert nem nézek, legyen akármi is a foglalkozása. Ennek fényében pedig nem érdekelt, hogy ebből is én húzhatom a rövidebbet és valószínűleg fel kell hívnom Corvint, hogy nem tudok bemenni, melózni… Egy határozott mozdulattal a fejem előre lendült, hogy fájdalmas találkozásba kerüljön a másik homlokával vagy épp orrával, amelyik kézre vagyis inkább fejre esett. Ha ezt megpróbálja kivédeni, nos azt hiszem, hogy a karjaim egy ideig nem fog kelleni használni, hisz ha ilyen lendület mellett a karjaimnál próbálnék visszanyomni, az finoman szólva is fájdalmas. Vagy pedig fájdalmas találkozásban lesz részünk, ahogy hátradőlünk a székkel együtt, ha esetleg Ő akar hirtelen elhúzódni és hátrafelé. De az is lehet, hogy megint meg lep valamivel és egyik sem, vagy épp találok és akkor… na akkor nem tudom.
// Sajnálom... Azért ne utálj nagyon, de ha támad kedved, akkor jó étvágyat. xD Akár képletesen, akár nem. //
A vigyorom arról árulkodik, hogy én megmondtam az igazam, de ezt neki még nem kell tudni. Már várom, mikor sunnyog be hozzám, azzal a szépen írt levéllel. Próbálom elképzelni az arcát, de nem tudom, hogy melyik típusba tartozik, mert ez még nem derült ki. Ami késik, az nem múlik, szokták volt mondani. Látom szemeiben megcsillanni a kíváncsiságot és szó mi szó, tetszik, hogy ébren tudom tartani benne ezt. Egyébként, ha nem lenne kölcsönös a dolog, már máshol éjszakáznánk, már mint külön természetesen. - Köszi, de nem hordok ilyeneket csak eszköznek jó. Kacsintok, rá s valóban én fel nem vennék egy ilyet, csak játszanék vele a másik.....?! Ezt a gondolatot nem fejezem be, mert erősen piros karika lenne. A kérdésre azonban választ adok vagy inkább huzam le a felesem ? Játék az élet nem de? DE! Ezért ragaszkodunk a szabályokhoz és ezért indul meg a kezem a pohár felé, aminek tartalmát magamba gurítom. Már nem tudom hány felest döntöttem le a robusztus testbe, de ha számoltam volna, akkor matek zseni lennék, nem pedig testőr. Nevetek ami a társaságban nem meglepő, de az nem tetszik, hogy nem húzza meg a poharat ezért egy komoly pillantást is kap, de hiába s ebben a szavai megerősítenek. - Pedig már kezdtem azt hinni, hogy van némi protekcióm. Már mint ami a derék beadást illeti. Azonban értheti úgy ahogy akarja. A cumisüveg a kezébe kerül. Most már egy kicsit bánom, hogy nem dobtam a szemetesbe vagy az ablaknak neki, de hát nem figyelhetek mindenre vagy tán szándékosan raktam a szeme elé? Hát meglehet, hogy egy csöpp gonoszság azért bennem is van, de ez még nem az eredendő bűnök közé tartozik. Megint eszembe jut a kép s megint csak mérhetetlen jó kedvem támad. Ezt már nem lehet skálán mérni. - Biztos vagy te benne, hogy én ott nem akarok lenni? Búgom neki s lehet, hogy nem egyre gondolunk, hiszen fogalmam sincs, hogy mire gondol, de amire én gondolok az nem rossz hely, sőt…Feláll és azzal az undorító löttyivel közeledik felém. Jelzem neki, hogy nem kéne ujjat húzni velem, mert nem biztos, hogy jó vége lesz. Természetesen egy cseppfenyegetés sincs a hangomba csak a játékosság. - Hogy mi lesz? Majd megtudod. Öltök rá nyelvet, mert biztosra veszem, hogy nem áll le csak azért, mert én mondanom. Szerintem ha a mindenható mondaná akkor sem állna el a tervétől. A lába szemre való, s ha már az orrom alá tolta, akkor meg is nézem. - Kamerák? Hát ez igazán szép. Képes lennél bemocskolni a hírnevem? Ejjnye Válaszolok neki vissza s amint felém „lendül” el is kapom a kisasszony csuklóját és az ölembe rántom. Azt nem lehetne mondani, hogy vonom, mert ahhoz több határozottságra van most szükség. A kezéből kicsavarom a cumis üveget, amit a fejem fölött eldobok és nem érdekel, hogy hova pattan. Mind a két kezét lefogom, nehogy valami butaságot csináljon. A kérdésre csak a fejemet ingatom meg. Nem kell, hogy az ölébe ültessen, mert az nem nézne ki valami jól és amúgy is nehezebb vagyok. Látom ahogy nem tetszik neki a helyzet de én szóltam, hogy ne csinálja. hát így jár az, aki nem hallgat a másikra. A haja és a sál együttes érintés miatt egy borzongás fut végig a testemet. Elég régen éreztem már ilyet, de nem ismeretlen számomra. A samponja illata pedig csak rátesz egy lapáttal erre a borzongásra. A kezemet a szőr is az égnek mered, de ez természetes reakció. A szavai a dühről árulkodnak s biztos vagyok benne, hogy nem sokszor van ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Nézem egy ideig s már azon vagyok, hogy elengedem, mert nem tetszik ahogy „szenved” ám mielőtt valóban elengedhetném a feje gyorsan közelít az enyémhez s fájdalmas találkozásban lesz részünk. Hogy ne az orromat találja el, lehajtom a fejemet egy kicsit, hogy a homlokunk találkozzon. Nem gondoltam volna, hogy így reagál, de most már mindegy. Fáj a homlokom s ez azt jelenti, hogy kemény a feje. Azt nem tudom, neki milyen fájdalmai lehetnek, de van egy elképzelésem. Azt hiszem elégé vörösben játszik a homlokunk. Az övé biztosan, mert azt látom. Mielőtt azonban kapnék még egyet. - Ezt nem kellett volna, csak fölös fájdalmat okoztál mind a kettőnknek. El akartalak engedni......Tessék, szabad vagy. Eresztem el mind a két kezét s egy kis löketett is kap, hogy kimásszon az ölemből. Nem sok mindenkinek van lehetősége arra, hogy találkozzon a homlokommal, mert más helyzetben, már régen szétszedtem volna. Puhány vagyok? Nem! Én szemrebbenés nélkül képes vagyok megütni egy nőt, ha megérdemli, de ez azért egy másik helyzet. Figyelem minden rezgését, ha netán valami butaságra készülne, akkor tudjak védekezni és esetleg visszaütni. Nem jó játék ez a testi kontaktus, mert könnyen elszakadhat a cérna nálam. Nem sok mindennel lehet kihozni a sodromból, de azért van egy pár. Meg kell jegyeznem, ha férfi lenne, akkor most ölre mennénk, de így nem kezdeményezek egy verekedést, amiben biztosan én nyernék. - Szóval lenyugszol vagy játszunk így tovább? Hangom komoly, ami komorsággal vegyül. Én speciel azt szeretném, ha lenyugodna, mert nem látom értelmét a másik verziónak, de ez csak tőle függ. Abban biztos lehet bárki, hogy nem hagyom szó vagy tettek nélkül, ha a másik lehetőséget válasza. Kár lenne elrontani ezt a szép napot nem?
*Kérdeztem Én volna, hogy mégis miféle eszköznek, mintha az én fantáziám nem volna elég. A selyemsál amúgy is sokkal finomabb, mint mondjuk egy bilincs vagy öv, amivel ki lehet valakit kötözni. De persze minek is kérdeztem volna, hisz a másik kérdésemre sem válaszolt és lényegében a kettő egy kaptafa és nem az volt a célom, hogy leitassam a másikat. A protekcióra csak elvigyorodtam. Talán akad, de persze ez nagyban függ, hogy ki mire gondolt. Kocsi vásárlásban van protekcióra, csak épp megelőlegezett.* - Biztos… * Ha lehet hinni a szavainak, már pedig okom nem volt kételkedni. Akkor bizony ott nem akarna lenni. Tekintve, hogy csak csipkelődtem korábban is és jelenleg egy nő ágyára gondoltam. S jelen esetben, nem a sajátomra. Ugyan már… oda nincs bejárása senkinek, csak Leonak. De Tőle akkor sem tartanék, ha tudnám, hogy engem akar. Persze segít a dologban, hogy ez nincs így. Örültem, hogy a másiknak jó kedve van, tekintve, hogy amúgy sem vagyok rosszmájú és még Én is jól éreztem magam. Ami persze nem sűrűn adatik meg mostanság. Nem igen akad élhető társaságom Fairbanks falain belül. Valamiért mániájuk az, hogy a másikat megfogdossák, ártatlan gesztusok alá rejtve. Szóval örültem és mondhatni, hogy boldog is és ezekről csak a szemeim csillogása árulkodhatott a másiknak.* - Nem rég még azt mondtad, hogy nincs… * Bizony-bizony, emlékeztem ám, hogy figyelmeztettem mielőtt elindultunk. Bár tény, hogy akkor épp nem ilyenre gondoltam. Hanem csak a beszélgetésünkre. De ám legyen, ha már a gép ezt dobta egy kis cumizás még nem a világ vége. Ám a jó kedvem hamar csap át haragba, dühbe és undorba. Valahogy taszított ez az egész helyzet. Azonban azt még magam előtt sem tagadhattam, hogy így, tehetetlenül, lefogva valahol mélyen megmozdult bennem valami. Lehetne a férfi dicsősége is, de nem az. Maximum, csak ha azt nézem, hogy nem sűrűn tudtak eddig ilyen könnyen leszerelni. De a mozgatórugó igazából az volt, hogy valami degenerált oknál fogva csak így éreztem magam nőnek, amire már ööö… az ég tudja, hogy mikor volt utoljára példa. Ez meg talán csak még jobban fokozza a dühöm, ami csak a tettlegességem folytatására ösztönöz. Nem tudtam, hogy mire számítok, arra, hogy megakadályoz és kitér valahogy vagy arra, hogy sikerrel járok. Na ezen nem is gondolkoztam egy percig sem… Így utólag meg már késő bánat, tekintve, hogy a találkozás „kellemes” élményében részesültem. A találkozás végig hasított a kobakomon mintha csak épp a falat fejeltem volna meg. Szemeim csillagokat láttak, még akkor is mikor a másik elengedett és lendületet adva állásba kerültem. Körülbelül fél pillanatra. Az a hülye cumisüveg pont a lábam alatt volt és hengeres felületének köszönhetően, no meg a fejelés utórezgéseinek, ami szédülésben nyilvánult meg amilyen hirtelen felálltam, olyan hirtelen huppantam is vissza féloldalasan. Könyököm az asztalra támasztottam és a fejem belefektettem, miközben a homlokom nyomkodtam az ujjaimmal.* - Hogy az jó büdös istenf*szát… * Morogtam a kezemnek, ahogy még mindig hasogatott a fejem. Hallottam én, hogy beszél hozzám a másik. De valahogy ezek a csillagok nem akartak múlni, ahogy a fejem hasogatása sem.* - Rosszabb a fejed, mint egy fal… vasat ültettek beléd vagy mi a franc? Nem Te vagy az első, akit megfejelek de még egyszer sem fájt ennyire rohadt mód… * Na igen, a szép beszéd jelenleg nem volt kedvemre. Na nem mintha eddig oda figyeltem volna, csak egyszerűen ilyenkor jobban előtérbe kerül.* - Játszik a fene veled, te tök. Csak rohadtúl gyűlölöm, ha hozzám érnek és olyankor nem gondolkodok. Tisztafejjel tuti nem tettem volna ezt… *Nem, tiszta fejjel sosem bántanék senkit. Vagy ha mégis, akkor sem a fejemmel mikor tudom, hogy annak komoly következményei is lehetnek. Mondjuk egy agyrázkódás, vagy amnézia… vagy tudom is én.* - Különben meg elég nyugodt vagyok… * Naná… meg sem mozdultam mióta visszahuppantam a másik ölébe. Csak a kezemmel próbáltam a fejfájásom csillapítani.* - Mients nem látok csillagokat visszamegyek a helyemre… addig viseld, hogy itt vagyok. * Mert bizony a kérdését arra véltem, hogy a jelen helyzetre utal vele. De lássuk be, kettőnk közül még jelenleg is engem feszélyeztetett a dolog a legjobban. Csak annyi, hogy most valahogy a fejfájásom jobban zavart.* - Egyébként van ebben a kócerájban valahol zongora? Persze olyan, ami jelenleg nincs használatban…* Kérdeztem egy tökéletesen oda nem passzoló kérdést. De most már igazán múlhatna ez a nyavalya, még mielőtt a másik kedvet kap megint egy kicsit játszadozni.*
- Mert akkor még nem volt, de az idők gyorsan változnak Kacsintottam rá. Akkor a csajokról beszéltünk és mindenről, ami vele kapcsolatos. Nincs hírnevem abban a körben nem az a fajta vagyok aki röptében a legyet is és mióta itt élek nem is voltam együtt nővel, szóval nincs semmilyen hírnevem. Viszont más körökben azért meg van a nevem és nem kéne elrontani egy cumizos Balázsos képpel. Ezért sem hagyom, hogy a számba erőszakolja. Aminek csak az a vége, hogy mind a kettőnk homloka megsínyli ezt a sütőtökös történetet. A fejem hasogat nem is kicsit, de majd elmúlik. Kemény gyerek vagyok. Tiszta sor, hogy nem akar a közelembe lenni, ezért segítek neki felállni. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy megszédül és visszazuhan a lábaimra. Az egyik kezemet a háta mögé teszem, hogy ha le akar fordulni rólam a lendület miatt, akkor ne verje be semmiét, de nem érek hozzá. A másik kezemet pedig felemelem, jelezve, hogy én aztán nem fogom meg még egyszer. Nem kell még egy pukli a fejemre. A káromkodásra nem reagálok semmit, csak a kezemet teszem a szék mögé, mert ha minden igaz, akkor már stabilan ül. Ha nem akkor támasztom. A megjegyzésre elvigyorodom. - Elfelejtettem szólni, hogy kemény vagyok Vasat nem ültetek ugyan belém, de erős a csontozatom s ezzel már a másik is tisztában van. A megjegyzése azonban felvett bennem egy kérdést, amit fel kell tennem. - Gyakran fejelsz meg másokat, hogy ilyen összehasonlítási alapod van? Azért érdekel, mert akkor kénytelen leszek beszerezni egy bukósisakot. Több féle képen is lehet ezt értelmezni, de nem fejtem ki, hogy én mire is gondolok. Egy kicsit megmozdulok alatta, s úgy helyezkedem, hogy mind a két lábamon egyenletesen oszoljon el a feneke, vagyis a súlya. - Nem mondták még, hogy csontos vagy? Kérdezek rá, mert én úgy érzem. Azt nem lehet mondani, hogy nehéz lenne, de egy kicsit csontos nah. Nekem nem gond, mert már megoldottam a dolgot. A szavai hallatán az fogalmazódik meg benne, hogy ez felér egy bocsánatkéréssel is. lehet, hogy tévedek, de nekem úgy jött le. - Tudom, de mint látod nem mindig lehet elkerülni. Vonom meg a vállamat, mert nem azért fogtam meg, hogy letapizzam, csak így adta magát a helyzet. lehet be kéne szereznem valami szkafander ruhát, ha a közelben van, még is csak biztonságosabb, csak nem magamnak, hanem neki. Akkor aztán senki nem ér a bőréhez. Arra hogy nyugodt csak bólintok egyet. Biztos nagyon fájhat neki, mert folyamatosan fogdossa a homlokát. Intek a pincérnek, aki szinte ugrik a hívásnak. - Hozz egy rongyot, ami tele van jéggel. Csak jót fog neki tenni, egy kis hideg és talán annyira fel sem dagad majd a feje. Nem érzem a vére szagát, így biztos hogy nem szakadt fel a bőre. A megjegyzésre megcsóválom a fejemet. - Te nem akarsz a közelembe lenni. Egyébként maradhatsz amíg elmásznak azok a csillagok. A hangom játékos s a korábbi komorság és komolyság már el is tűnt. Hogy az első mondatomat komolynak szántam vagy csak úgy megjegyeztem azt majd eldönti ha akarja. A kérdésére felvonom a szemöldökömet. - Azon kívül nem tudok másról. Tudsz zongorázni? Hülye kérdés, mert különben nem kérdezted volna meg. Nekem is fáj a fejem. Egy ujjbab infó róla, amit nem gondoltam volna. A fejfájásom pedig csak a kérdés jegyeztem meg. Ráadásul az alkohol szintemnek sem tett jót ez az ütközés. Most már szakad rólam a víz, de már nem tudom hova tenni. Lehet ez már nem csak az alkoholnak köszönhető, hanem valami másnak is. A jég is megérkezik, amit elveszek a pultostól. - Ha most megütsz, megeszlek! Ezzel oda is nyomom a homlokára a jeget, hogy elvette e a kezét vagy sem, ez mindjárt kiderül. Max a keze is kap egy keveset. A kötés még mindig ott virít a kezén s erről eszembe jut, hogy talán megszorítottam a mancsát, de nem mondok semmit. Egyébként pedig komolyan is veheti, mert ha megüt, tuti megeszem. Mondjuk nem áll tőlem messze a kannibalizmus ha emberi énemet vesszük alapul. - Szerintem ennyi alkohol elég volt mind kettőnknek mára. Van egy ígéreted....
*Ha láttam volna, biztos értékeltem volna a kitartott kezét, mármint csak addig, míg jó távol van tőlem. De gesztusnak azért lássuk be, nem utolsó. De nem láttam és nagyon szükség sem volt rá, hisz ha hátra billenek kapásból nyúlnék az asztal széléhez, hogy megtartsam magam. De jelenleg csak a buksimmal kellett foglalkoznom.* - Na, nem mintha megakadályozna, de legközelebb kezd ezzel. * Morogtam neki, de nem néztem rá, no meg más fele sem, tekintve, hogy a kezemmel szemezhettem volna jelenleg csak, de egyébként is be volt csukva a szemem. A kérdésére azonban kipattant, de inkább visszacsuktam, nem volt kellemes. S továbbra is mozdulatlanul válaszoltam.* - Nem sűrűn tesznek semmisé egyetlen mozdulattal, de nem lehetetlen és van, amikor bár nehezebben, de összejön másnak is. S lássuk be, egy lánytól ez az, amire a legkevésbé számolnak. Nem minden napi, de volt már rá példa… A sisakod meg tartsd meg… az én fejemnek már mindegy. * Naná, hogy nem feltételeztem, hogy magának akarja. Hallásból ítélve semmi baja a másiknak, csak én szenvedek, mint egy hülye. De most mit csináljak, ha egyszer nagyon fáj? Apropó, ha már itt tartunk, ki mondta, hogy lesz legközelebb? Ja, Én nem is olyan rég… Ah… a fejfájás nem jó hatással van az agyi működésemre. Ahogy megmozdul, egyik kezem lehullik és ösztönösen nyúl az asztal széléhez egészen addig, míg abba nem hagyja. Na de a kérdése… ezen nevetnem kellett és el is nevettem magam. Bár csak röviden, hisz a ez is bele lüktetett a fejembe. Hangot nem adtam és így a férfi sem láthatta arcom rezdülését, maximum a korábbiakból kiindulva tudhatta, hogy ez most nem érintett jól. Mármint a nevetésem, a kérdéssel természetesen semmi bajom nem volt.* - Bocs Szépfiú lassan öt éve nincs alkalma senkinek sem megtapasztalni. De már ezt is tudom… *~ …csak épp nem érdekel. ~Ez egy egyértelmű nem. Hisz ha alkalom sincs rá, akkor alany sincs, aki mondhatta volna. Leo meg egy hibrid az én szememben és Ő meg azzal ugrat, hogy hízok. Na persze… majd ha fagy. Az előtte való években meg nem igazán a csontjaim érdekelték a barátomat.* - El lehetett volna… * Sandítottam rá egy röpke pillanatra, majd vissza is csuktam a szemem és újra a kezembe temettem az arcom. Legszívesebben csak leejtettem volna a buksim az asztalra, hogy vízszintesbe legyen, de nem. ~Mindjárt jobb lesz, mindjárt jobb lesz…~ Morogtam gondolatban a mantrát, hogy végre összekapjam magam. Azt hiszem, ezt nevezik azokban a hülye filmekben technikai K.O.-nak.* - Ne vedd magadra… Legközelebb pedig, ha csillagokat akarsz velem nézetni, akkor menjünk ki a hotel elé vagy a tetejére, nem kell kiprovokálni, hogy neked menjek. A könnyű dolgok olykor hasznosak és nem feltétlen kevésbé jobbak, mint amiért küzdeni kell… * Jó, nem lehetet észrevenni a hangomon, hogy ugratom, és mivel nem ismer így nem is biztos, hogy leesik neki. De egy percig sem gondoltam, hogy direkt csinálta volna. De aztán kitudja… Persze, tapasztalatból tudtam, hogy mindig édesebb az, amiért küzdeni kell és sokkal hívogatóbb. De azért a másik variációnak is megvan a maga varázsa. Már épp nyitottam a szám, egy csípős megjegyzésre mikor a másik rájött, hogy butaságot kérdezett.* - Csodás, itt meg sokan vannak. Szóval nem lényeges… * Legfeljebb majd valamelyik este zárás után vagy takarítás közben lejövök játszani, már ha beengednek. Ha meg nem, nos két napot még kibírok vagy hármat… attól függ milyen gyorsan megy a vásárlás. Hangom azonban morgós volt. Sajnálom, de a fejfájás már csak ilyen. Ha kapásból eltörik a kezem vagy megszabdalnak, sem nyöszörgök, meg szenvedek annyit, mint egy egyszerű fejfájásnál. Mindenkinek meg van a gyenge pontja, úgy látszik nekem ez jutott. Csendesen várom, hogy múljon és legalább annyira jobb legyen, hogy átmásszak a helyemre. De persze szép is lenne, a pincért meg csukott szemmel nehéz észrevenni, így nem is értem a férfi szavait. Még időm sincs, hogy kissé oldalasan hátra pillantsak, mikor már érzem, hogy megmozdul. Hozzám sem ért, de azaz ostoba zsigeri érzésem már jelezte a közeledését. Gyűlölöm. Mármint az érzés. Kissé megmerevedve várom, hogy mit is akar csinálni, de legalább nem jutott eszembe lecsapni. Ez már haladás… jah, a pokolba. Mert ez csak azt jelenti, hogy nagyon fáj a fejem és most még ahhoz sincs kedvem, hogy egy nyúl módjára ugorjak az asztal másik végébe. Viszont így a keze célt ért, s ahogy oldalra fordítottam a fejem még rá is segítettem. Tekintve, hogy a mancsom már nem volt útban.* - Az imént… még… csontos voltam. * Jegyeztem meg kissé sután, mikor a szemeibe néztem. Na jó, ebből elég. Kezemet óvatosan a jeges rongyra raktam, hogy át vegyem tőle. De azért igyekeztem olyan helyen megfogni, hogy ne érjek a másikhoz. Aztán vagy össze jött, vagy nem. Elvégre nem nagyon éreztem, hogy melyik jég kocka nyomás és melyik az ujjai. HA sikerült a művelet , akkor csak előre dőltem vissza az asztalra, hogy tovább könyököljek és ezzel kissé távolabb is kerüljek. Az ötlete nem rossz…* - Tehetünk egy próbát, már ha tudok menni… ja és kösz a jeget. * Bólintottam és körülbelül a második próbálkozásra sikerült is felállnom. A jeget az asztalon hagytam, ideje úgy sem lesz elolvadni. A Tálcám megfogtam és csak a büszkeségem volt az, amiért nem a fejemet tapogattam menetközben az emeletre. De meg kell hagyni, hogy azért lassan jártam és kicsit sem olyan határozottan mint amennyire az tőlem megszokott volt.*
Nem mondhatni, hogy eddig sikerrel járt. Mindenütt farkasokat érez, mégsem találkozott még egyel sem, aki valamelyik falkához tartozna. Bosszantó. Jó, még egy fél nap sem telt el, de ha ennyire intenzíven érzi a jelenlétüket, akkor fel kellene bukkanniuk, nem? Biztos van itt valaki tökös legény, akinek szúrja a szemét a picike szálka, aki ő volna. Tisztában van vele, hogy szóló játékosként nincs sokáig maradása, épp ezért nem szeretné húzni az időt. - Üdv! Tequila goldot kérnék. Helyezte le a pultra a kis borítéktáskát, s könnyed mozdulattal huppant fel az egyik bárszékre, természetesen olyanra, aminek mindkét oldalán volt még üres hely. Ő most nem vadászni jött, inkább tölti be a csali szerepét, nem mintha élvezné, de jelenleg nincs más választása. Némileg vissza kell vennie a vérmérsékletéből, ha meg akar tudni bármit is. Nagy falat ez számára, de a céljaiért sok mindent képes beáldozni. Amíg itt van, csak kibírja, hogy visszafogja magát, és ne ugasson be boldog, boldogtalannak. Egyébként sem vágyik most vérontásra, addig nem, amíg nem kapott válaszokat. A bártender elé tolja az italt, ő pedig már szórja is a kezére a fahéjat, mit számít, hogy ökör iszik magába, vagy hogy éppenséggel nőből van. Könnyedén hajtja fel a piát, a szeme sem rebben, csak a torkát reszeli utána egy cseppet, hisz azt azért megérezte, ahogy a szesz végigmarta, de a narancsot imádja, így az apró kellemetlenség hamar szertefoszlik. ~Na mi lesz már… valaki?~ Szárnyal a gondolata cél nélkül, bízik benne, hogy valaki elődugja a fekete orrocskáját és nem a semmiért jött ide, s ücsörög egyedül, mint valami szerencsétlen banya, akit épp most hagyott el a férje, mert talált egy kis szőkét, aki… khm… lelkesebb. Jó, ez persze rá aligha lehetne igaz, de a feltételezések csapdájába könnyű beleesni. Keresztbe vetette lábait, mikre engedelmesen simult a nadrágkosztüm, most elsősorban nem, mint nő volt itt, nem a külsejével akarta felkelteni a figyelmet. Krémszínű selyemblúza finoman követte felsőtestét, míg a kabát, mi még a szereléshez tartozott volna, a szobájában pihent. Elsősorban azt akarta, hogy komolyan vegyék, és ne nézzenek keresztül rajta, hisz most segítségre volt szüksége. Csuklójára ezüstszínű karóra tekeredett, másik kezén, s nyakában lánc csendült, miknek harmadik társa a bokáját ölelte körbe, noha ez már nem látszott. Sötétbarna tincsei egyenesen omlottak alá, szigorúbb külsőt kölcsönözve neki, mint amilyen valójában volt. Most ezt érezte megfelelőnek. - Még egyet. Pillantott jobb híján a pult mögött állóra, miközben érzékei éhesen tapogatóztak körbe, hátha a kutakodás idecsal valakit, ha már a puszta jelenléte nem volt elég ehhez. Mindig úgy hitte, hogy tudni fogja, ha újra Todd közelében van, de semmi ilyesmit nem érzett, bár ő azt feltételezte, hogy olyannyira megkopott a köztük valaha kialakult kapcsolat, hogy szinte képtelenség érzékelni. Azzal nem volt hajlandó számolni, hogy ennek lehet egészen más oka is.
Nem mondanám, hogy külön örömnek minősül a hotel bárját célba venni azért, hogy megfelelő mennyiségű égetett szeszt juttassak a szervezetembe. Annyiból mondjuk sokkal jobb a dolog, hogy legalább vannak körülöttem és nem egyedül kell berúgnom. Ja hogy megfogadtam, hogy mértékkel iszom? Persze. Végül is, már nem csak a saját ép elmém forog kockán, már egy gyerekért is felelek. Éppen ez az az akaratlan nyomás, ami egyre csak arra ösztönöz, hogy passzoljak le mindent valaki másnak, én pedig megadom magam a felsőbb akaratnak és újfent felöntök a garatra kissé. Nem, nem esem túlzásba. Abból már elég volt a téli időszakban. Az, hogy az időszámítás szerint, meg a csillagok állása szerint már rég tavasz van, az senkit sem érdekel. Pusztán azért sem, mert még mindig bokáig érő hó van ott, ahol a hotel takarítói nem pucolják el. Könnyed és mégis elegáns léptekkel sietek lefelé a lépcsőn, közben igazgatom kissé a fekete nyakkendőmet, a fekete zakó ujjait pedig a helyükre húzom. Bal csuklómon ott fityeg az öcsémtől kapott ezüstszín karkötő is. Így nyitok be a bárba, átvágva a szolid tömegen. Csak néhány intéssel köszöntöm az ismerősöket, nem kívánok senkivel szóba elegyedni, egyelőre. Az egyszerű alkalmazottak pedig pontosan tudják, hogyha a bár felé veszem az irányt, nem illik - legalább is nem jó poén - a nagyfőnököt zargatni valamiféle semmis fizetési problémával. Érzem, hogy más, idegen farkas is akad itt a mai napon, de cseppet sem ingerel vagy feszélyez a dolog. A pajzsom a helyén van, hiszen nem vagyok kíváncsi senki nyűgjére, nem kívánom mások energiáit a nyakamba kapni. S mégis, ki tudja miért (talán mert elkerülhetetlen), a pulthoz indulok, ahol jelenleg a csaposon és egy idegen nőstényen kívül nem vár rám senki. Egyébként is fenntartásokkal kezelem már az ellenkező nem képviselőit, szóval egyszerűbb lesz úgy venni, hogy ott sincs. Alfa vagyok, egy percre sem kötelességem szóba elegyedni senkivel, kóborokkal meg aztán pláne nem. Így hát zavartalanul foglalok helyet a nő mellett, kihagyva köztünk egy üres széket. A csapos pedig egy kérdő pillantás után már nyúl is, hogy egy teli pohár whiskyvel tegyen boldoggá és indítsa el a mai szeánszot. Kortyolok és csak futó pillantást vetek a szögegyenesen leomló, sötétbarna hajzuhatag gazdájára. Csinos darab, de le merném fogadni, hogy belül ugyan olyan sekélyes, mint a társai. Ez így eddig rendben is lenne, ha nem kezdeném el érezni a tarkómon azt az istentelen jegességet, amelyről pontosan tudom, hogy mit jelent. Most már tudom. Nem, még nem kötötték hozzám ezt az "áldott jó lelket", de a jelenléte egyre gyakoribb és követelőzőbb lett. ~ Mondd csak Cas, miért nem iszol inkább a lakosztályodban? Ott legalább rá is gyújthatsz... ~ Búgja az elmémbe kígyó nyelvével Todd alaktalan hullája. Csodás. Felsóhajtok, az ujjaim idegesen dobolnak az üvegpohár oldalán. ~ Most megint mi bajod van? ~ Nem felel, hiába gondolok rá erőteljesen. Kimondani nem fogom, nem akarom, hogy bárki azt gondolja, hogy magamban beszélek. Elhessegetem, próbálom kirekeszteni őt, egyúttal pedig még legyintek is egyet. Aztán jobbnak látom az élőkkel foglalkozni, s ebből az indíttatásból szólok át a kóbor nősténynek. - Átutazik? - hangom könnyű és szinte már érdektelenül csendül - Gondolom tudja, hogy milyen területen iszogat éppen. Az Alfát keresi? Tekintetem megállapodik rajta, kissé kérdőn, mégsem leplezve előtte önmagamat. Ha lehet, nem adom ki magam egy ilyen, akár játékosnak is nevezhető helyzetben.
Oldalra sandít, hogy megnézze, ki ült le a közelében, azt érzi, hogy farkas, de semmi egyebet nem képes róla kideríteni. Ujjai kissé bosszúsan futnak az újabb röviditalos pohárra, hogy azt is lehúzza. Egy dolog vigasztalta, ha fenn van a hím pajzsa, akkor róla se nagyon tudja megmondani azokat, amikre kíváncsi lenne. Ezzel egyelőre sokra nem megy, abban biztos egyedül, hogy nem Todd, ennyit nyilván nem változott, még ha abban nem is biztos, hogy egyáltalán felismerné a Teremtője. Mondjuk, akkor iszonyatosan zabos lenne. A pohár kicsit hangosabban landol a pulton, mint talán illő volna, de ez cseppet sem érdekli, valahogy ki kell ütköznie a feszültségnek, márpedig senkivel nem akar műsorozni, különösképpen addig, amíg nem jutott semmire. Gondolkodás nélkül fordul oldalt, Castor felé, hogy tökéletesen érzékeltesse, itt van, figyel, és esetlegesen még a csinos kis száját is szándékában áll jártatni. Számára egyetlen férfi külseje sem számít Todd óta, így még csak végig sem néz a hímen, sokadrangú kérdés, miként fest. Akkor régen elkövette azt a hibát, hogy bedőlt a sármnak, többé ez nem fog előfordulni. Nem lesz senki játékszere, bármit is kelljen elszenvednie miatta. Közelebb ülni nem akar, nem fog senki személyes terébe belemászni, amíg nem tiszta, kiről van szó, és az illető a segítségére lehet-e, s ami még fontosabb, nem fogja ezt tőle megtagadni. Így tökéletesen ki tudja venni az idegesen doboló ujjakat, még ha a másik érzéseit pajzs is védi. A testbeszéd attól még megmarad. Megemlíteni azonban nem áll szándékában, bármi is a problémája a farkasnak, bizonyára megbirkózik majd vele, ha meg nem, úgysem ő lesz az, aki segíteni tud neki. - Talán. Feleli könnyedén, azt nincs értelme titkolni, hogy erről egyelőre fogalma sincs, túl sok minden szólhat bele ebbe a döntésbe. Elsősorban viszont nem ez a célja, majd átgondolja a kérdést, ha kiderítette, amiért idejött. - Nem állítanám, hogy teljesen tisztában vagyok vele. Azt értelemszerűen tudja, hogy farkasokhoz van szerencséje, de azt közel sem, hogy konkrétan melyik falkáról van szó. - Igen. Az Alfát. Azt, aki a chicagói falka Alfája is volt. Nem néz félre, sokat megtudhat abból is, hogy meddig képes valaki tartani a szemkontaktust. Azt mindenképpen, hogy nála erősebb vagy gyengébb egyeddel van dolga. Szinte biztos benne, hogy az előbbiről van szó, de ez nem akadályozza meg abban, hogy tesztelgesse a saját határait. - Ismeri? Amíg nem tudja, melyik falkáról van szó, nem dobja be Todd nevét, azzal már érkezésekor sem ért el semmit. Valahogy úgy sejti, hogy nem lesz éppen megkönnyítve a dolga, de nem számít, épp eleget várt már erre ahhoz, hogy ne akarjon tágítani. Fogalma sincs róla, mennyire elkésett.
Szóval nem állítja. Akkor friss hús, mostanában érkezhetett. Na nem mintha annyira nehéz lenne ezt a tényt megállapítani,egyszerűen csak jobban szeretem ezeket letisztázni saját magamban. A nő elég határozottnak tűnik. Egyelőre semmi sejtésem nincs sem a koráról, ezáltal pedig ez erejéről sem, hiszen fent van a pajzsom és nem is szándékoztam rögtön egy erődemonstrációval szolgálni neki, amivel őt magát is felmérhetném. Hogy ez hanyagság lenne? Nem gondolom. Pusztán a lassú víz partot most elv szerint próbálom vezetni a társalgást. Valójában nem rendít meg a tény, hogy az Alfát keresi. A legtöbb erre vetődő kóbor engem szokott, hiszen csatlakozási tárgyalásokat kívánnak megejteni. Ennek ellenére meglep a hirtelen jött céltudatossága. - Akkor nem tévedett olyan nagyot. Jó helyen jár, ha őt keresi. Ugyanis ez a hotel a chicagói falka bázisa. Közlöm vele egészen halkan,távol tartva az információt a halandó fülektől, de bízom benne, hogy a farkashallásnak köszönhetően a nő minden szavamat érteni fogja. Tartja a szemkontaktust, tartom hát én is. Semmi okom nincsen arra, hogy félrenézzek, s ha netalántán fenyegetőnek ítélné a kitartásom, talán nem is téved olyan nagyot. Bár nem célom megfagyasztani a vért az ereiben vagy azonnali hatállyal a bárpult sima fájához szorítani a nyakánál fogva, mégsem árt, ha tudja, hogy nem vagyok mai csirke. Ha még továbbra is egymás íriszeit fürkésszük egészen szolid, kihívó stílusban, hát úgy emelem a számhoz a poharat, hogy megadóztassam kissé a benne pihenő whiskyt. - Talán. Dobom neki vissza a saját labdáját egy apró, a szám szélére éppen csak kiülő félmosollyal. Talán ismerem az Alfát, talán még el is tudnám intézni, hogy találkozhasson vele... Talán én magam vagyok az. Újra nyugalmi helyzetbe teszem le a poharat a pultra, majd ráérős és unott mozdulatokkal helyezem a szájára a mutatóujjam, hogy lassan körözzek végig rajta újra és újra az óra járásával ellentétes irányban. Minden bizonnyal kiolvashatja a gesztusaimból, hogy én aztán baromira ráérek, nem sietek sehová és ami a legfontosabb, cseppet sem érzem magam veszélyhelyzetben. - Mi dolga van vele? Teszem fel némi szünet után a nagybetűs kérdést, s közben kissé elmerengek azon, hogy esetleg találkoztunk-e már. Ismerhetem-e régről, volt-e a legkevesebb köze is hozzám, amikor még a kaszinót igazgattam. Megeshet, hogy az idő kimosta őt az emlékeimből, hiszen nap, mint nap megfordult nálam emberek és farkasok zöme. - Talán el tudom intézni, hogy fogadja. Ez a sok talán mókássá varázsolja a helyzetet. Pont úgy érzem magam, mint amikor Raymonddal cicáztunk a magunk öreges, titokzatos módján. Csak persze ez a nőstény valamivel könnyebb falatnak tűnik egyenlőre, mint egy korombeli domináns hím, aki akár még meg is ölhetett volna. Kiiszom a poharam, aztán határozott mozdulattal koppan a feneke a pulton. Ez azt jelenti, hogy azonnali utánpótlást követelek. És mint a hotel tulajdonosa, így szó nélkül, soron kívül meg is kapom.
Mintha megkönnyebbülne, mikor meghallja, hogy a chicagói falka bázisáról van szó. Legalábbis aprót rándul az ajka, elkönyvelve csekély, de annál jelentőségteljesebb győzelemnek. Ami azt illeti, nem örült volna, ha pont a másik falkához kopogtat be. Legalábbis most még így hiszi. - Akkor úgy tűnik, beletrafáltam. Egy hangyányit gyorsabb tempóban dobban a szíve, a vegyes érzések szinte majd megőrjítik, fogalma sincs róla, hogy mit és hogyan kellene mondania. Egyáltalán van esélye arra, hogy találkozzon vele, ha egyszer sosem foglalkozott vele? Ezt a kérdést már annyiszor feltette magának, de sosem volt túlságosan pozitív véleménnyel a dologról. Ködös emlékek, ennyi maradt belőle, s megannyi megválaszolatlan miért… Ajkaira fanyar félmosoly húzódik a whiskeybe kortyolás után, közben észre sem veszi, hogy az ő poharát is újratöltötték már. A tekintetét csak ezután fordítja el, magában megállapítva, hogy a hím biztosan erősebb nála. Nem lesz kistyúk a szemétdombon, általában hamar felméri a határait, és tudja, meddig is ér az a bizonyos takaró. Nem szokása többnek mutatni magát, mint ami, ő jelen korával és erejével is remekül érzi magát. Többnyire. Van humora, ezzel lehet kezdeni valamit, nem feltétlenül kell persze agyba-főbe szívni a vérét, pláne úgy, hogy fogalma sincs, hol is a határ a fickónál, mert mindenkinél van. Ő szemrebbenés nélkül ugrik neki bárkinek, ha átlépik az ingerküszöbét, de szerencsére az szinte őrjítő magasságokban szárnyal, inkább visszapofázik, s próbál ő lenni az, akiből a másiknak elege lesz. Az mókásabb. Igen, ami azt illeti, lesír a másikról, hogy épp nincs mehetnékje, bár némileg fellengzősnek tartja a mozdulatot, de mit bánja ő. Szívesen megy bele bármilyen játékba, ha odáig vezet, hogy végül ő is célt ér. Alakítani pedig, ha szükséges, képes a dolgokat, kész szerencse, hogy nem tudja, kivel ül szemben, máskülönben nem is próbálkozna. Bár, ez azért közel sem ennyire biztos. - Talán…van egy befejezetlen ügyünk. Hahh… ő maga. Micsoda megfogalmazás, itt talán szöget üthet a hím fejében, hogy valami nem teljesen kerek a helyzetet illetően, mert bizony, ők még sosem találkoztak. Igaz, elfeledni el lehet akárkit. Ajkaira egyre érzékelhetőbben kúszik a mosoly, mi tagadás, egyelőre szórakoztatja a helyzet, inkább élvezi, amíg lehet, valószínűleg úgyis hamar vége szakad. A farkasoknál ezt sosem lehet tudni, de ha az előtte ülő nem is egy könnyedén hangulatait váltogató egyed, a Toddal való találkozása vélhetőleg nem lesz túl… hm… sima. Fogalma sincs, hogy mit szeretne jobban, kikaparni a szemeit vagy azért könyörögni, hogy fogadja be. - Mily csekély elém vetett magvacska. Fonódnak ujjai a poharára, hogy a harmadik feles is leszáguldjon a torkán, majd utána hosszú másodpercekig ráérősen ízlelgeti a narancsot. Nagyon régen vár már erre, neki igazán nem gond, ha valamelyest elhúzódik a dolog. Nem rest közben észlelni az azonnali kiszolgálást, a szemöldökei a magasba szaladnak, a tincsei megrebbennek, ahogy finoman megcsóválja a fejét. A szög feje bizony kibújt abból a zsákból. - Nocsak, hajlamos vagyok azt hinni, hogy maga itt valaki… hm… fontos. Nem, azt nem feltételezi, hogy ő lenne az Alfa, de nem is kérdez, kijelent. Tudja, hogy a halandó világ szemében lehet így elsődlegesen, mivel a felszolgáló ember. - Talán megtisztelve kellene éreznem magam. Meglehet, egyesek szemében ez tiszteletlenség volna, de ebben a helyzetben közel sem beszélhetünk erről, hisz csupán a játékot görgeti tovább, miből olyan reakciókat szűrhet le, amik érdeklik. Nem elsődlegesen a szavak, inkább a mozdulatok, a mimika, a lélektükrök változása. Az ő smaragdjai derűsen csillannak, nem viselkedik úgy, mint egy riadt kismadár, hisz nincs rá oka. Akkor sem, ha mondjuk egy mocskosul gazdag alakkal társalog. Számára az ilyesmi nem jelent semmit. - Vajon mivel válthatnám ki eme jó tettet? Talán… pénz? – Ismét egy finom fejcsóválás következik. – Kötve hiszem… Mint ahogy nyilván információkkal sem szolgálhatok, az is elég valószínű, hogy nőt akkor szerez magának, mikor nem szégyell. Naivitásra vallana azt hinnem, hogy puszta jó szándékból tegye meg ezt értem. Elhallgat pár pillanatra, majd felkacag, látható, hogy a hangulata elég szélsőséges skálán mozognak. - Viszont rohadt jól főzök, arra mérget vehet. Még a kacsintás sem marad el, végül hamar lenyugszik, a komollyá váló vonások vélhetőleg elárulhatják a másiknak, hogy a témát illetően nem viccel. Következésképp valószínűleg tényleg ismeri az Alfát, akiről ő beszél, márpedig az bizonyosan nem Castor, máskülönben Emma felismerte volna. - Az egyetlen, ami talán érhet valamit, az az, hogy jövök egyel. Nem ismer, sosem találkoztunk, de a szavam mindig betartom. Nem hazudik, ez biztos, azt még vélhetőleg így is kiszagolná a hím.
Befejezetlen ügy? Hmm. Az a röpke száz esztendő, amit a falka élén eltöltöttem, s az előtte való ki tudja hány év, míg Bétaként éltem annak a seggfejnek az oldalán, az alvilági kapcsolatok mind-mind megtanítottak arra, hogyan tartsam fent a pókerarcot akkor is, amikor legszívesebben kerekre nyílt szemekkel akarnék kiesni a saját szemeimen. S amíg az agyam fogaskerekei lázasan kattognak odabent, addig kifelé pusztán a jobb szemöldököm emelkedik meg lassan és ráérősen, pontosan úgy, ahogyan a többi mozdulatom sem hirtelen vagy sietős. Mégis ki a fene ez a nő? Ha most engednék valamennyit a pajzsomon, az túlságosan feltűnő volna, így hát az sem jut el hozzám, hogy belül micsoda vívódásokon megy keresztül a nő. Mindketten jól járunk, mert sikeresen tartjuk az egyszerű könnyedség látszatát. De nem kérdezek vissza, s ez talán azt is jelentheti, hogy kívülállóként az Alfa dolgába nem avatkozunk bele. Ennél mesteribben megrendezni sem lehetett volna ezt a párbeszédet. - Hát nem örül? Akár ki is dobathatnám. Kötök bele finoman a csekély magvas megjegyzésébe úgy, mintha csak az időjárást kívánnám megvitatni. Természetesen nem kerüli el a figyelmem a játéka a gyümölccsel, melyet egészen sokáig húz, s gyanítom, ez is az előadás része, ahogyan az is, ahogy kérdés nélkül töltik újra a poharam, s erre a nő mondhatni meglepett arcot húz magára. De ezt sem tartja annyira soká, hogy zavaró legyen. - Talán... fontos vagyok. - a mosolyom kiszélesedik, ám még mindig nem annyira közvetlen, hogy a fogsoromat is láttatni engedje. Oldalirányba kifordulok a nő felé, immáron teljes testemmel adózva a jelenlétének. - Ki tudja, talán még magának is az leszek. A tiszteletét pedig nem várom el. Még. Aprót biccentek. Valamelyest arra utalok, hogy ha valóban én leszek az, aki "összehozza" az Alfával, akkor ez lesz a minimum. Emberként senkitől nem várok meghajlást csak azért, mert egy hotelt igazgatok. A farkasaimtól azonban akkor is elvárnám, ha utcai hontalan lennék. Ez így működik. Összeráncolt homlokkal hallgatom végig a fejtörését arról, hogy mivel fizethetné meg a szolgálataimat. Nem hoz zavarba egyetlen megjegyzése sem, sőt. Talán annyira természetesnek veszem, hogy pont ezért kezdem el forgatni a csuklómon fityegő karkötőt, miközben hozzám beszél. A főzős megjegyzésén azonban felnevetek. Igen, valóban és őszintén vetem hátra kissé a fejem, majd ahogy abba sikerült hagynom, a pult felé eső kezemmel végigdörzsölöm hajam, s arcomat a tenyerembe fektetve hanyagul rákönyökölök a pultra, hogy ebből a támaszból fürkésszem tovább az idegent. - Talán... Be kellene állnia a konyhába, sok a panasz. - szemtelenkedek egy sort, ha már volt olyan közvetlen, hogy kacsintott az imént - Kezdetnek beérem annyival, ha megmondja a nevét. A pohár felé nyúlok, iszom és visszateszem. Az adott szavával jelenleg nem sokat érek, valamint azzal sem, hogy jönne nekem egyel. Éppen ezért ebben a furcsán ferde testhelyzetben vonom meg alig láthatóan a vállamat. Az viszont már több, mint frusztráló, hogy sosem találkoztunk, mégis tőlem akar valamit... Todd korábban távozásra akart bírni. Azt hiszem, hogy kezd összeállni a kép, s ennek hatására a szürkéskék szemeim néhány árnyalattal sötétebbe borulnak. - Nem ismerem, tehát azt sem tudom, mire képes. De megjegyzem magamnak az ígéretét. Tehát a neve... Feszítem tovább a húrt, mert hirtelen valami piszok rossz érzés kezdi el marni a gyomromat, aminek semmi köze sincs az erős alkoholhoz.
Nem, sajnos túl sok mindent nem tud leszűrni, az biztos, hogy a férfi meglehetősen jól ért ahhoz, miként rejtse el a gondolatait. Nem baj, előbb-utóbb eljut oda, ahová kilyukadni vágyik, a körülmények jelen szempontból lényegtelenek. Az sem érdekli, ha előtte valaki laposra akarná verni. Meggyógyul, ismeri az érzést, igencsak sokszor verték már véresre vagy törték csontját. Őt így nem lehet büntetni, bár ezt nem szándékozik boldog-boldogtalannak megosztani, elvégre, így a könnyebben megússza a dolgokat. - Ha ki akarna dobatni, azzal nyitott volna. Válaszolja könnyedén, s úgy is gondolja, hogy ha eddig nem történt meg, akkor már nem is fog, vagy nem most. Ám ő az a típus, akit ha kidobnak az ajtón, visszamászik az ablakon. Nem rendítené meg a dolog túlzottan. ~Nahát, nahát, már teljesen rám figyel…~ Magában ezt is sikerként könyveli el, valamit mondott, vagy tett, ami elég érdekes lehetett ahhoz, hogy kiváltsa ezt a férfiből. Vagy pusztán túlságosan jó abban a másik, hogy valakit az orránál fogva vezessen. Sosem csak egy oldalról szemlél egy szituációt, úgy túl könnyen ütné meg a bokáját. - Talán. Egyszerű, könnyed mosoly. Fontos. Neki senki sem fontos. Gondoskodott róla bűbájos Teremtője, hogy a bizalma ne jusson ki többé senkinek, épp ezért nem is érhető el nála ez a jelző. A tisztelet nála más tészta, s talán egyszer majd Castor is rájön, hogy az első pillanattól kezdve megkapta, máskülönben lazán tegezné, ám valami belső késztetés folytán nem teszi. Jó, tényleg van humora. Valahogy megnyugtatja, hogy képes volt megnevettetni a fazont, alapvetően nem tűnik egy nagy humorzsáknak, de természetesen a tévedés jogát fenntartja. - Megfontolom a lehetőséget. Szeret főzni, de az azért túlzás lenne, hogy a napja egy harmadát azzal töltse el. Meg aztán, közel sem biztos, hogy komolyan mondta a dolgot a férfi. - A nevem… igen, a nevem bizonyára több mindent árul el rólam, mint szeretném. Megfordul a fejében, hogy az eredetit mondja, de nem, biztos benne, hogy igencsak nagy megdöbbenést válthat ki a hímből a jelenleg is viselt neve, nem véletlenül erre eset választása. Igen, mindenképpen. Elmosolyodik, de a tekintetét sötét árnyak takarják, tökéletesen fémjelezve a benne lakó kettősséget a helyzettel kapcsolatban, utóbbi mintha csak utánozná azt, amit a kék szemekben lát. - Hirtelen nagyon fontos lett. Ha már húr, hát feszegessük, őt aztán nem zavarja, hogy pár pillanattal tovább hagyja, hogy erősödjön az a rossz érzés, mert bizony, ez azért elég könnyen leszűrhető. Ám elpattintatni semmiképpen sem szeretné, hisz még mindig nem tudja, kivel is ül pontosan szemben. - Emma Ridley. Örvendek. Nyújt kezet gondolkodás nélkül, számára természetes, hogy a sajátjáért cserébe megkapja a másikét, ám a helyzet mivoltára való tekintettel azért erre nem tenné a fejét.
Egy bizonyos kor felett a tapasztalt farkasok szeretik húzni az időt, ez tény. Hiszen ha több száz évig túléltük ebben a világban, néhány perc semmin sem változtat. Sőt, talán még izgalmassá is varázsolja az egyébként röpke pillanatokat, megtölti tartalommal, játékos kérdésekkel, de... Ez most nem az a helyzet. Túl sokáig húzza, túl sokáig feszegeti a dolgot, pedig pusztán egy névről van szó. Kettő, legfeljebb három szónyi tartalom,amely igen, jól látja, hirtelen nagyon fontossá vált. S bármennyire szeretném idegesen megnyalni a szám szélét a feszült várakozásban, megállom, hogy a tiszta érdeklődésen kívül ne adjam jelét másnak. Mindeközben persze a gyomromban növekvő góc lassan kúszik fel a torkomon, és már előre tartok attól, hogy nem lesz örömömre a bemutatkozása. - Castor de Luca. Szintúgy. Hangzik a határozott és szájrándulással egybekötött válasz, ahogyan feltolom magam a székről, s igazítva az öltönyömön, kezet nyújtok a nőnek. Közben pedig ezer és ezer kép villódzik az elmémben. Ráeszmélek, hogy nem, talán mégsem akarom tudni, hogy miről van szó. Talán mégsem vagyok kíváncsi erre a nőre itt, aki olyan békésen fogyasztja a hotel készletét. Talán valóban ki kellene dobatnom, talán, talán, talán... A keze érintése kellemes, a pajzsomnak hála nem érzek belőle többet, minta nőies puhaságot és azt az egyébként jóleső melegséget, ami azt jelzi, hogy a nő farkas. Nem szorítom, csak annyival erősebben, hogy érezze, mindenképpen felette állok, de ennél több vezetői allűrt nem engedek meg magamnak. Nyugtalanná tesz a gondolat, hogy ez az utolsó szemét nemhogy holtában tér vissza megkísérteni a mindennapjaimat és lerombolni az életem minden területét... De még élő, nagyon is eleven és forró testű megoldást is talál arra, hogy kikergessen ebből az őrült világból. - Bejelentem. Húsz perc múlva fáradjon fel a legfelső emeletre, forduljon a liftnél balra. Keresse az igazgatói irodát. Ott beszélhet az Alfával. Még visszanyúlok a maradék italért, hogy kihajtsam. A hangom továbbra is hasonlatos az eddig megszokotthoz. Gyors távozásom és pillanatnyi megütközésem talán betudható annak, hogy csak tudom, hogy hívták az Alfát és a megegyezés valamelyest meghökkent, mint lojális falkatagot, aki azt hitte, mindent tud a vezetőről. Utóbbi egyébként igaz. Azt hittem, hogy mindent tudok erről a féregről, erre tessék. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy a volt szeretője, a felesége, a testvére, a kölyke, a lánya vagy... Fogalmam sincs kije az, akivel szemben állok. ~ Én mondtam, hogy jobb lett volna a szobádban piálni, te szerencsétlen... ~ A pajzsomon keresztül csak elhaló és visszhangos zúgásként érzékelem a szellem szavait, de úgy csapom rá a mentális vasajtót, mintha csak itt állna előttem. - Persze, ha készen áll a találkozásra. Teszem még hozzá a Ridley-lánynak, rögvest azután, hogy az üres poharam újfent a pult fényes felületén koppan. Rendben van, lesz húsz egész percem gatyába rázni magam, levakarni a tapétát a falról, mielőtt újra a zöld szemekbe kellene fúrnom a tekintetem. De addig is, mint aki kötelességét hivatott teljesíteni, igazítok egyet a nyakkendőmön. Mint régen, amikor még Todd Bétája voltam és hasonlatos ügyekben jártam el. Én voltam az első rosta, amin túl kellett esniük a Toddhoz készülőknek, szóval gyakorlatom az van bőven. A kérdés már csak az, hogy milyen lesz saját magamnak asszisztálni. Biccentek, és másodpercek múlva már semmi sem emlékeztet arra, hogy a bárban voltam, csak az üres pohár és talán egy csipetnyi izgalom Emma szívében. Ugyan olyan könnyed léptekkel távozom, mint ahogy bejöttem. Az pedig már egészen más kérdés, hogy mi fog történni akkor, ha felérek az irodám magányába. Ott majd kivetkőzhetek magamból, gátlástalanul zúdíthatom rá a hatalmam egy részét vagy az egészét... És a saját módszereim szerint vonhatom kérdőre őt. Bárhogy is legyen, ez a téma többé már nem tartozik emberi fülekre. Út közben minden Testőrt tájékoztatok a várható vendégről, és meghagyom, hogy eresszék őt kérdések nélkül tovább. Todd, te rohadt szemét állat!
//Innentől akár mehet majd az irodába is, hogyha neked is jó úgy //
Kezdőlap
Sajnálom... Azért ne utálj 
támad kedved, akkor jó étvágyat. xD Akár képletesen, akár nem. 
//
//
//
