Ami azt illeti, elég nagy idióta vagyok, hogy azt gondoltam, egy pálmafás ingben majd turistának néznek, és könnyedén elvegyülhetek. Bár többnyire észnél voltam, néha mégis voltak hülye húzásaim is, és olykor baklövéseket követtem el egymás után. Ki a fene öltözne a hidegben ilyen idióta módon? Te barom Matthews! Hülye voltam, hogy azt gondoltam, egy hotelben ez a trendi. Ahogy körbepillantottam, mindenütt csizmás kandúrok és kötött pulcsis fickók szaladgáltak. A recepciós fickó is nagy szemekkel pásztázta öltözékem, látszott a tekintetéből, hogy nem néz százasnak. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elszivárogtam a hallból és a recepció környékéről. Kapóra jött, hogy az ülősaroknál elhelyezett kis asztalkán néhány napilap hevert, csak arra várva, hogy azokat felhasználjam. Ezzel titkos akcióm első napja meg is indult. Kezembe véve a lapot, kinyitottam, amennyire csak lehetett, majd James Bond és Benny Hill keverékét megszégyenítve, ügyesen manővereztem egyik hatalmas növénykoszorútól a másikig, rejtőzködve a kíváncsi szemek elől. Egy ideig a recepciótól kicsit távol, de annak környékén leselkedtem, hátha felbukkan Dana, vagy bárki, akinek köze lehet hozzá. Aztán feltűnt egy fura fickó és tisztán hallottam, amint Dana nevét emlegette a recepciónál. A pasas széles vállú volt, elég rossz vágású fazonnak tűnt, olyan stiklis alaknak. Lehet, hogy Dana bajba keveredett? Homlokomat ráncolva követtem a fickót, tisztes távolságból, egészen a hotel bárjáig, ahol helyet foglaltam az egyik bárszéken, s még mindig az újság sorai közül kémleltem a terepet. - Uram, mit kér?- Kis híján frászt kaptam, amikor a nevemen szólítottak, mármint...szóval uramnak. Oda kaptam a pillantásom, végül rendeltem egy sört, majd ismét felöltöttem az álcámat, és figyeltem a széles vállú csókát, aki leült az egyik asztalnál, óráját figyelve, türelmetlenül ücsörgött. Mi lesz már, vajon mikor érkezik meg Dana? Gondolatok cikáztak fejemben, és arra nem is gondoltam, hogy valaki már rég kiszúrhatott engem abban az ostoba pálmafás ingben.
Tökéletes átlagosságban telt a mai nap, mondhatni, a bosszantó tényezőkre a hotelfogsággal és azzal kapcsolatban, hogy mind Dante, mind pedig Jezebell leléptek a térképről, igyekszem nem gondolni. A hotel falkának fenntartott folyosóján ballagok, kezemben táskám, arcomon elégedett, mégis kissé fáradt mosoly, hogy végre magam mögött hagyhatom kicsit ezt a fejfájdító nyüzsgést. Az edzéseket edző nélkül is megtartom magamnak. Ráérősen kanyarodok le a bár felé. A bejáratnál egy fiatal férfi megfogja nekem az ajtót, jutalma érte egy hálás pillantás és bájos mosoly. Hihetetlen, hogy valakinek ennyivel is örömet lehet okozni... Némi koffeinért könyörög a szervezetem már erőteljesen és az előbb említett hely mélyéről lelket gyógyítóan langymeleg, friss kávéillat terjeng, melyért meg kell az embernek vesznie, oly kellemes. Kár fokozni: bemegyek. Pillantásom kiszúrja a sarokban ülő Gregory-t, int is nekem egy erőltetett mosollyal, mire én dacosan szusszanok és a pulthoz lépek. - Karamellás latte machiatto-t kérnék, köszi. Oda lesz majd! - Mutatok a nagyra nőtt pasas felé és mellé huppanok le a következőkben, eme félreesőbb, mégis ablakhoz közli helyre. - Elhoztad, amiket kértem? - Vágok mindjárt a közepébe suttogva, háttal foglalva helyet megfigyelőmnek, így nem szúrom ki. A megfigyeltség érzésével járó paranoia egyébként is a mindennapjaim része, mióta majdnem megöltek csak azért, mert apám lánya vagyok. - Minden itt van, ahogy kérte Berger kisasszony. - Csúsztatja elém a mai Daily News Minert, melybe bele sem kell lapoznom, hogy érezzem: némi adalék is tartozik hozzá. A boríték időzített bomba lehet, ha jól használom fel, de romba is döntheti a kis kártyaváramat, ha más kezébe kerül. - Tudtam, hogy bízhatok benned, Greg! - Szélesedik ki a mosolyom, s táskámba csúsztatom az újságot, mielőtt még a kávémat és az ő sörét rátenné a kiérkező pincér.
*Dante távozása után egy jó óra múlva érkeztem le. Igazából vizes hajjal talált, köntösben. Meglepett volna ha nem számít arra, hogy egy kis idő kell mire elkészülök. De azért próbáltam igyekezni, még ha nem is kapkodtam el a dolgom. A lépcsőn mentem lefelé, sokkal kényelmesebb volt. Öltözékem könnyed, ami mellé csak egy magassarkú párosult, az is csak azért mert jelenleg ezt találtam kényelmesnek és csak a földszintig vittek a játékos lépteim. Oké, idős vagyok... de valahol mégis egy kicsit gyerek. Energiáim finom nyugodtsággal, játékossággal és vidámsággal öleltek körbe, sminktelen arcomon pedig mosoly lapult. Kissé még nyirkos, hullámos hajam összefogva s mintha semmi sem történt volna nem is oly rég a szobában. Könnyen túltudom tenni magam dolgokon. Belépve a bárba, egyből a pulthoz lépdeltem játékosan és első zsebeimbe mélyesztettem a kezeim. - Szia. Kérhetek egy narancs levet ha ráérsz? * Kértem kislányos hangomon, széles vigyorral és vidáman csillogó íriszeim a keresett férfit keresték. Tudtam én közvetlen lenni, ha volt alapom.* '- Ma is beugrasz Ria? - Kizárt, mondtam, hogy nem csinálok rendszert belőle... nézd csak, ahhoz az asztalhoz kérem. * Böktem fejemmel a férfi asztalához és már el is indultam felé. Persze azért a környezetem felmértem, mégha nem is látszott. De sokra nem mentem vele, érzelmeket nem rejtettem, így azokat kaptam is... de kor, vérvonal még mindig a maga kis megszokott burkában honolt. Megállva megtámaszkodtam a szék háttámláján, természetesen az üres széknél.* - Remélem, még nem csaptak le a helyemre. Ha szabad... * Intettem a szék felett el, hogy akkor bizony leülnék. S ha még tényleg üres volt és nem mást várt már, akkor le ültem vele szemben. Megfordult a fejemben, hogy bocsánatot kérek... de nem éreztem jogosnak, szóval hagytam a dolgot, lévén, hogy nincs miért. De ami biztos, hogy feltűnt a másiknak, hogy nyílt környezetben nem vagyok annyira kimért, mint mondjuk fent voltam a magánszférámban.* - Van, valami kimondott amit szeretne tudni, vagy csak szabad volt az estélye Dante? * Mosolyom ott volt még mindig, így a kérdésemben meglapult az, hogy bár felajánlottam azt, hogyha többet szeretne megtudni, akkor itt folytathatjuk kicsit más mederben. De mégis, gőzöm sem volt arról, hogy mit szeretne tudni.* - Mondja csak, miért maga jött? * Az tök mindegy, hogy miért. Mi tudtuk, másnak nem kellett tudnia. De ez egyértelművé tette, hogy feladattal nem jöhet akár ki. Viszont azt nem, hogy mégis mennyire nem akárki a férfi. Azaz, milyen szerepet tölt be.*
Úgy egy fél órája vágódtam le az egyik asztalhoz, és bármilyen meglepő is, egy nyamvadt capuccinot kortyolgatok, mellé valami ásványvíznek nevezett lónyálat, de most erre volt szükségem. Hosszú lesz az éjszaka, és járőrözni fogunk, tehát szükség lesz az energiára. Mintha nem lenne elég, de a látszat... ad a fene a látszatra, pont leszarom, így van kedvem és kész. Aláírom, nem éppen a legilledelmesebben kerestem fel bratyesz húgát, de egyszer csak megbocsátja, vagy nem, bár az indok, miszerint nem kellene ezt senkinek sem tudnia, talán érthető. Elgondolkodva kortyolok bele a forró italomba, de máig nem értem, ezen mit szeretnek annyira mások? Ettől még Nora forrócsokija is jobban festett, ez meg maximálisan egy light kávénak felel meg. Szuper, még a végén kitalálom, hogy 300 felett nem akarok koffeinmérgezést kapni. Pajzsom minimálisan van megengedve, így érzem azt is, Vittoria belépett a helyiségbe. Meglep, de ha esetleg van rá alkalmam, akkor talán azt is láthatja, nem mindig vagyok én paraszt, csak kicsit... néha. Amit tesz, arra nem adnék alkalmat, ha hegyi lenne, de így meg sem fordulok, csak akkor pillantok fel, amikor megszólal. -Vittoria, kérem. Mint látja, a társaságomat megszámolni sem lehet egy kézen. Most kellene felállnom, és a széket alásegítenem, de hogy nem teszem meg, annak most oka van. Nem óhajtok nyálas ficsúrnak tűnni a szemében csak azért, mert a jó előbb még szinte rátörtem, meg túl erőltetett lenne ez a viselkedés, nem rám vallana, viszont azért a szék felé mutatok, az bizony szabad, de hogy nem vagyok képes megállni, ne tegyek egy picit ironikus megjegyzést... ezen talán csak a mosolyom enyhít, ha ettől nem úgy festenék, mint aki a következő pillanatban valakinek a torkát harapja ketté. -Kimondottan? Nos, önt nem ismerem, a bátyját igen, valóban érdekelne, mennyire különböznek egymástól, de nem fogom megkérdezni, és tudja miért? Mégis ki vagyok én, hogy olyan kérdésekkel traktáljam, amikhez végeredményben semmi közöm, hacsak ön nem dönt úgy, hogy ezt a tuskó alakot mégis meg szeretné ismerni annyira, amennyire szükséges. Érdekes dolog, hogy őt akkor sem láttam, amikor a falkában voltam, Castor sem nagyon beszélt róla, illetve említette, hogy van egy húga meg egy öccse, a de akkor már évek óta nem látta őket. Valahol furcsa egy nőstény de Lucát látni. A kérdésére már vigyorgok, nem kellene, de jön. -Mondjuk úgy, hogy ezzel a kérdéssel nekem volt időm foglalkozni. Válaszoltam is és nem is, lehet, idegesítő, viszont azt sem várhatja tőlem senki, hogy falkaügyeket csak úgy elárulok. Akkor sem, ha tudom, Vittoria Castor húga, és itt dolgozik. Fogalmam sincs, bratyesz mit mondott el neki és mit nem, és ha lehet, nem én lennék az első aki beavatja.
- Jó, ebben igaza van. De attól még... berögzült udvarias kérdés, mely nélkül valóban nem ültem volna le csak úgy. * Vontam meg kecsesen a vállaim, miközben a székre leültem vele szemben. Láttam a mosolyát, de különösebben nem hatott meg. Nem tehet róla, hogy milyen az arc berendezése és nekem ez egy kedves gesztus volt, amit bizony értékelni szoktak így a mosolyát egy hasonlóval viszonoztam. A különbség annyi, hogy a vonásaim lágyak, így a látszat is kedvesebb. Dante szavain azonban egy pillanatra elgondolkoztam, ami hosszúra nyúlt, mert már meg is érkezett a narancslevem, amit természetesen megköszöntem és, ahogy a pincér elment már feleltem is.* - Ha nem szeretném, nem lennék itt Dante. Az ágyam csábítóbb mint a bár, pláne, hogy holnap reggel dolgozom. De maga már előrébb van, mint én... Én a bátyám sem ismerem. De ha mesélt rólam, vagy említett... majdnem biztos, hogy túlsok minden nem változott velem kapcsolatban. * Legalábbis a jellemem nem igen változott az évszázadok alatt, ami egyszerre áldás s átok is olykor. Egy farkassal lettem gazdagabb, mely nem épp egy jó kislány... de azért kezelni tudom, szépen néznék ki ha nem.* - A szándékaimat ne kérdezze, mert azt még én magam sem tudom. Mióta hazatért Car... Castor, nem találkoztam vele. S önök közül is csak kevesekkel... de Mr. Glover Viperjéhet volt szerencsém. * Nevettem el magam vidáman. Kész az a hím, az fix. Hullát keresett a kocsimban, aztán még csak nem is nagyon hisztizett a kocsija miatt... helyette vacsoráztunk. Furcsa.* - Norinához, Victoria... vagyis Annabelléhez, Rose-hoz no meg Mr. Whitmore-hoz. Fura egy fickó... de ha kérdez, akkor válasz is esélyesen lesz. * Billentettem oldalra a fejem és egy pillanat múlva ittam a poharamból. A kitérő válaszát észre vettem, ami nem volt hazugság, de mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy nem az idő beosztására voltam kíváncsi. De nem feszegettem a kérdést. Olykor értek én elsőre is.*
-Oké, ebben igaza van, de most mondom, Vittoria, ha engem lát, ne kérdezzen, vágódjon le úgy... azaz üljön le mellém nyugodtan, ha úgy gondolja. Pontosan tudni fogja, mikor nem alkalmas, de akkor többnyire nem egyedül lát majd, már ha itt marad. Furcsa, hogy nem csatlakozott még a falkához, de egyben szerencse is, hiszen ez a feladat így teljes mértékben kivitelezhető anélkül, hogy bukás lenne a történet vége. Az, hogy elmosolyodik, az azt jelenti nem rágott be túlságosan, vagyis nem akadt ki teljesen azon, hogy megjelentem nála. Örvendetes, különben biztos, hogy hallgathatnám bratyesztől egy mondatban, hogy ezt nem kéne. -Igazság szerint azon sem lepődtem volna meg, ha elkönyvel parasztnak, és azt hiszem azt megértem, hogy az ágya csábítóbb. Az enyém is az, ha éppen eljutok odáig. Előrébb, ez tény, de amit önről tudok, az az, hogy létezik. Ami nekem még mindig furcsa, és ne értsen félre, nem azért, mert itt van, hanem azért, mert ha az ember megszokja a bátyját, igen érdekes a női kiadását látni... már ha... nem sértem meg ezzel. Nem, nem keverem össze őket, hiszen már az első pillanatban is látszott, egészen más jellem, mint Castor, vagy Raffaello, valahogy benne nincs meg az a kíméletlenség, ami bennük. Érdekes, felettébb érdekes, ha nekem kellett volna tippelnem, akkor bizony azt is beleveszem, na de szerencse, hogy nem szoktam tippelni. Az más kérdés, hogy amit fent elkezdtem, azt most megint sikerül előadnom. ~Jól van Dante, így kell elérned azt, hogy ez a szerencsétlen nőstény elkönyvelje, mekkora egy bunkó állat vagy. Jó, hogy nem azt mondtad neki, hogy ő is kegyetlen gyilkos tutira, egy szebb kötésben. Az viszont szöget üt a fejemben, hogy a fenébe tudott megmaradni emberségesnek? Vagy ez a nőstények sajátossága? Ha magamat veszem alapul vagy bratyeszt, hát... a kanyarban még megvolt, mikor utoljára hátranéztem, de aztán nagyon elhagytuk mindketten ezt a részét. -Nos, gondolom megérti, hogy elfoglalt, és ha megnyugtatja, én sem látom olyan sokszor. Bradley kocsiját? Ezek szerint kedveli a sportautókat? Második "jó" pont. Biztos marha megnyugvást fogok tapasztalni csak azért, mert a saját vér szerinti húga sem látja bratyeszt, hogyne. Idióta. Glover pedig egy állat, ahogyan én is, na de ezért értjük meg egymást ennyire, és tökéletesen tudunk együtt dolgozni, ha arról van szó. Persze azt már hallottam, hogy még nem tesztelte le túlságosan, mit is tud a kicsike, pedig egy Viper azért megy rendesen, legalábbis az enyém tolja, igaz, kicsit felturbózva. -Látom, azért ismerkedett a társasággal. Dylan? Hatalmas fazon, higgye el. A kölykön meg sem lepődök, hogy ismeri, komolyan mondom, az a kis nőstény ha lekötöznék sem ülne meg a hátsóján egy percre sem. Rose, Bells... ők is közvetlenebbek, na de Dylan... fura... korelnök, nem csoda, ha kicsit más a meglátása, mint nekünk. -Rendben, Vittoria. Ennyi év után, hogy hogy itt kötött ki, a bátyja közelében? Tudom, hogy az olasz vér sokat jelent, ezt magam is belátom, fontos a család, de... azért nem két évet voltak egymástól távol. Egyáltalán van valakije akivel ide érkezett, vagy teljesen egyedül és úgy szedi össze a családtagjait? Érdekesnek találom ezt az egymásra találást, ahogyan Raffaello is végül megfejtette a de Luca név titkát, de ez most vagy testvrési, azaz családi vonás, vagy nem tudom hova tenni. Azt meg pláne, hogy miért nem csatlakozott még a falkához? Vagy talán ennyire nem bíznak még egymásban? Én sem láttam bratyeszt 220 évig egészen pontosan, mégsem volt kérdés, hogy ide tartok, és mellette a helyem.
- Miért kér olyat, ami még akkor sem történik meg ha ég a ház? * Vigyorodtam el szélesen. Evidens mód, ha ég valami nem épp ülök le. Nah de csak képletesen értettem és elég szórakozott voltam ahoz, hogy ne akarjak ezen kiakadni. Amúgy sem vagyok egy kiakadós fajta, már ha persze az örök érvényű kivétel - Marco - nincs a közelemben. Dante szavaira jó ízűen elnevettem magam, ámbár a szavai végére összeszűkült a szemöldököm.* - Kezdjük azzal, hogy attól mert itt vagyok... még elkönyvelhettem annak. S csak képes vagyok figyelmen kívül hagyni az első benyomást. De ha nyugtatja, ez nincs így. Azért mert nem követem a mai normákat s viszonylag könnyű kellemetlen helyzetbe hozni, még nem jelenti azt, hogy nem vagyok velük tisztában Dante. Bár azt meg kell hagynom, hogy nem egészen értem, hogy mire gondol a bátyám női kiadása alatt. Mint mondtam, én nem ismerem. * Utolsó mondatomban akadt némi keserűség. Sosem hittem volna, hogy azt fogom mondani, hogy nem ismerem a vér szerinti testvérem, azt a férfit akit imádtam, akire felnéztem mindig is.* - Megértem. Csak... egy telefont szakíthatna, hogy legalább az öcsém nevét elárulja vagy azt, hogy hol találom. Ő nyilván nem olyan elfoglalt mint Castor. S bocsásson meg, de... nem nyugtat. Azonban amint látja, a hajam sem téptem ki idegességemben s az ajtaját sem verem nap mint nap. Ha csak egy kicsi is megmaradt abból a férfiből aki felnevelt, akkor tudom, hogy idő kell neki arra, hogy rendezze a felbukkanásom magában. Amire még itt van a... Hotel dolgai. * Vontam meg a vállam. Benito felett azonban nem tudtam ilyen könnyedén elmenni. A testvérem, a gyerekem... Én neveltem, imádtam s egyetlen ember, aki mindig is mosolyt csalt az ajkaimra. Még akkor is, mikor elment, az álmait követve. Hiányzott... nagyon-nagyon sokáig. S most Carló elhúzta az orrom előtt a mézes madzagot, de az öcsémről még mindig nem tudok semmit. A sport autóra nagy sebbel-lobbal bólintottam.* - Imádom őket... meghúzni. Történt egy kis baleset, és szerencsémre pont Mr. Glover kocsiját sikerült meghúznom. Csak épp nem a legjobb paszban kapott el, én meg Őt szerintem igen. Legalábbis nem kezdett el hisztizni a kocsija miatt és még életben is maradtam. Dylan pedig... hát én a furcsát használnám továbbra is. De aztán kitudja... * Azt persze nem mondtam el, hogy a két szép szememért jött be a vízbe, meg hogy lazán kiadta az alfát, avagy szétszedett egy Magányos nőt, akivel komolyabb baja van és nem csak épp a heccről szólt. Tudom én tartani a szám, ha kell. Ha nem kell, meg akkor is. Senkinek nem tartozom hűséggel, csak önmagamhoz. Így semmi okom figyelmeztetni a másikat, hogy azért nézzen a hím körmére. Ennyi erővel egy csaló is lehettem volna... de mindegy, nem az én dolgom. A kérdései közben ittam egy kortyot és tekintetem a zongorára révedt, némi vágyakozás is megcsillant benne, de csak megingattam a fejem.* - Örök utazó vagyok. Kíváncsi és mondhatjuk, hogy hajt a vérem. Átutazóban voltam Chicagóban, amikor hallottam, hogy a vezeték nevem suttogóját. Túl sok jelentőséget nem adtam neki, de találtam egy cikket Castorrol. A vezeték nevemmel és az arcával. Kiköpött bátyám és apám. Tudni akartam, hogy csak a sors iróniája vagy esetlegesen családom valamelyik leszármazottja, aki visszatért az ősökhöz és ilyen sok gént örökölt a felmenőitől. Így ide jöttem, aztán Castort hajkurásztam, azért is jelentkeztem ide, abban a hiszemben, hogy ahogy én is, úgy itt is maga intézi a tulaj az embereit. Nem egy, két éttermet virágoztattam már fel és nem is kevés helyen ismernek el mint Séf. De nem volt szerencsém... így maradt a hajkurászás, mígnem a véletlen döntött. Neki rossz napja volt és gondolom hamar leakart rázni, azzal, hogy megadja a választ. A választ meg már maga is ismeri Dante... Egyébként meg egyedül érkeztem. Családom meg nincs. Egy kölyköm van... de nincs velem már egy pár évtizede. De itt van a városban. * Nyilván nem azzal indítok, hogy; Ja, van egy kölyköm fent a hegyekben és úgy mellesleg a teremtőm is ott van. De egyébként semmi baj nincs velük. Hogy a viharba ne lett volna, de akár csak Carlót úgy a Teremtőm sem láttam már egy ideje, ahogy a kölykömmel sem épp rózsás a helyzet.* - Maga jön... Mikor csatlakozott a bátyámhoz, család? Kérdezném róla is, de nyílván nem kapnék választ, ahogy korábban sem kaptam, pedig csak egyszerű dolog után érdeklődtem. Szóval... mondjon valamit. Akár magáról, akár a... Hotel lakóiról, bármiről. Nem árt ha kicsit ismerem önöket, mielőtt Castor fogadna.
-Nem ismerem, Vittoria, honnan tudhatnám, hogy nem tenne ilyesmit? Persze ha ég a ház, és elég gyors, még akkor is belefér. Hallani fogja, ha a tetőszerkezet készül megadni magát. Könnyelmű lennék és botor, ha kapásból, egy találkozás után messzemenő következtetéseket vonnék le. Nekem az is belefért volna, ha sarkon fordul, amint meglát, ahogyan az is, hogy egyszerűen lehuppan az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. Elhiheti, nem botránkozom meg egyik miatt sem, távol áll tőlem. -Vannak helyzetek, amikor nem kenyerem az udvariassági formulák minimális betartása sem, ezt pedig így ítéltem meg. Nem is állítottam olyat, hogy ne lenne az ismeretek birtokában, Vittoria. Kifinomult hölgynek látszik, aki megőrizte az emberi vonásokat is. Nos... ez a bátyjáról nem mondható el, hiszen az évek múlása nála is megtette a hatását. Erre gondoltam speciel, és ezért érdekes jelenség, hogy hallomás után személyesen is megismerhetek egy női de Lucát. Való igaz, úgy mentem be hozzá, mint a huzat, tehát joggal könyvelhet bunkónak, ha nem teszi, az azt jelenti, nem ítél első benyomás után. Okos húzás, mert való igaz, sosem tudhatja, kivel hozta össze a sors, persze találkoztam én már olyan egyedekkel is, akik hajlamosak voltak könnyedén ítélkezni. Nos, ha fogalmazhatunk így, ők már rég nincsenek az élők soraiban, talán nem véletlenül. Castor után, az ő ábrázata és jelleme után tényleg furcsa, hogy ugyanazt kapom női kiadásban, bár ő közel sem tűnik olyan kíméletlennek, mint bratyesz. Nem csoda, hiszen nőstény, de ezzel nem degradálni akarom, csupán nem erre számítottam. Raffaello papírjait olvasva ő sem fukarkodik a kegyetlenségben, ehhez képest Vittoria kész meglepetés. -Telefont? Szokjon hozzá, Vittoria, hogy ha a bátyját telefonon akarja elérni, akkor vár rá napokat, vagy egy gépnek magyaráz, vagy időpontot egyeztet és az irodájában keresi fel. Az öccse... gondolom ha össze tudja egyeztetni, akkor találkozni fognak mindannyian. Nos, erre aki választ adhat magának, az Castor maga. Bratyesz és a telefon... a sípszó után hagyjon üzenetet, ez a leggyakoribb, de ha jobban belegondolok, egész jól belejöttem abba, hogy egy rohadt automatának pofázzak. Raffaelloval még nem találkoztam, ha jól tudom, lelépett Velencébe egy kis időre, no de nem az én tisztem megosztani ezt a nősténnyel. Akinek ehhez joga van, az egyes egyedül a bratyesz, így ezzel le is zárom a kérdést. Tudom, hogy mennyire elfoglalt, mennyi idejét veszi el a szálloda, az üzletek, ezért nekünk BB-ékkel pontosan arra kell ügyelnünk, hogy minden baromsággal ne találják meg, csak az égetnivalóan fontos, vagy döntésre szoruló felvetések kerüljenek elé. A többit el kell tudnunk intézni, mert ha nem, akkor jobb, ha önként mondunk le mindannyian. -Szerencséjére? Így értem. Tényleg jó passzban kapta el Bradley-t, mert azért a kocsiját félti, ahogyan minden hím. Gondolom... ez nem újdonság önnek sem. Dylan.. rendben, akkor legyen furcsa. Elmosolyodok, elképzelem a jelenetet, amikor Brad tudatáig eljut, hogy egy nőstény megsértette a kocsiját... tényleg szerencse, hogy jó pillanatában kapta el. Azért szöget üt a fejemben az, amit mond Dylanről. Kétszer is kihangsúlyozza a furcsa szót, itt valami nem stimmel, ezt nem véletlenül teszi, de nem kérdezek rá konkrétan. Az öreg 400 éves... lehet, hogy a keménysége ellenére igencsak meggondolatlan? Ennek majd utánajárok, és rájövök, hogy a nőstény miért így fogalmazott. -Azt hiszem, ez teljesen érthető, ön sem fiatal már, persze, hogy képtelen megülni egy helyben, főleg amikor mehet, és ki is használhatja az időt. Igen, azt tudom, hogy séf, és nem is akármilyen, itt is nagyon dicsérik a konyhát. Gratulálok! Azért az már fél siker, hogy megtalálták egymást, hiszen jó pár száz éve már annak, hogy elváltak egymástól, a többi önökön múlik. A család fontos dolog, és bármennyi ideig legyenek elszakadva, sosem feledhetik el, egy vérből valók. Van egy kölyke? Azt ne mondja, hogy a másik tábort erősíti, bár... mivel ön jelenleg egy falka tagja sem, akkor nagy valószínűséggel vagy együtt érkeznek, vagy itt futnak össze rendszeresen. Mivel nem él önnel, így azt hiszem, jól sejtem, hogy a hegyi brigád tagja? Lehet, nem találkoztam még ezzel a nősténnyel személyesen, de ez nem azt jelenti, hogy amit ne lehetett volna, azt nem derítem ki. Én is 200 év után láttam ismét Castort, de az tényleg olyan volt, mintha sosem váltunk volna el egymástól. Meglep, hogy van egy kölyke, és nem hiszem, hogy zseninek kell lennem ahhoz, hogy tudjam, márpedig ő a hegyen tartózkodik. Érdekes menet lesz ez, ha bratyesz megunja a „békés együttélést”, bár érezni fogja, ha a húga kölyke kerül a szeme elé. -Nos, annak idején Chicagoban találkoztunk, aztán a mi útjain is elváltak. Úgy fél éve se, hogy utána jöttem, ide. Két kölyköm van, a falka tagjai ők is. Jól sejti, nincs jogom, sem felhatalmazásom arra, hogy bármit is mondjak róla, amit ő maga nem hagyott jóvá. Kitérő választ adtam, tudom jól, de azt hiszem nem kell elmagyaráznom, hogy miért, ön is tudja. A többieket gondolom majd megismeri, ha csatlakozik hozzánk. Nem eresztem bő lére, csak a lényegre válaszolok, illetve arra, amire rákérdez. Rossz szokásom ez, no de az évszázadok megtanítottak arra, hogy legyen szó bárkiről is, ha nem ismerem túl jól, vagy nem a falkám tagja, akkor nem tartunk kiselőadást. Amennyiben a mi falkánkat erősíti, és nem azon van, hogy kinyírja Castort, akkor már egészen más a történet, vagy kérdez, ha kíváncsi még valamire velem kapcsolatban.
- Több okból is... ha a koromat nézi, akkor evidensé válik a neveltetésem. A bátyám sem hiszem, hogy faragatlan volna de ez csak következtetés... a korábbi reakcióm viszont evidensé teszi. * Adtam meg a választ, hogy nem kell ide ismeretség. Legalábbis ehhez nem, ez csap puszta következtetést melyet a viselkedésem és a reakcióim alá támasztanak, még akkor is, ha jelenleg épp farmert húztam.* - Hallomás? - szaladt össze a szemöldököm. - Nem mondom, hogy nem érdekel mit is hallott. De olykor jobb az édes tudatlanság. * Vigyorodtam el szélesen s valóban így gondoltam még ha ez nem is igazán megnyerő vagy okos dolog. Én még mindig úgy gondolom, hogyha valakinek nem tetszik valami, akkor majd azt közli és ha mond valamit akkor az fedi a valóságot. Naiv volnék? Mondtam én, hogy nem így van? Nem, hát akkor meg? De tényleg nem akartam tudni semmit. Dante most itt van, ahogy én magam is. Szóval a lehetőség is arra, hogy saját maga győződjön meg a valóságról. Figyelmem sem kerüli el a bátyám állatias mivoltára tett utalás, de nem kérdezek vissza. Tudom milyen mikor már inkább állat az ember mintsem ember. Na nem tapasztalatból... de találkoztam már ilyenekkel. Nem volt rózsás menet.* - Tudom. Nem is válaszokért vagyok itt vagy mondtam ezeket. Pár évszázad után ez a pár hét vagy hónap már nem sok, pláne azzal a reménnyel, hogy ettől azért több van előttünk is. Aztán nem tudom... az is lehet, hogy nem sokáig maradok itt utána. * Természetesen számoltam én azzal is, hogy Castor majd nem kér belőlem és elküld a városból. S mint mindig, most is engedelmeskedem az akaratának, ahogy gyerekként is. Most már Alfa, akkor "csak" a bátyám volt. S míg akkor csak mi voltunk neki, ez mára már változott. S ahogy emlegetik Ő maga is. Egyetlen rejtett utalás sem illik arra a férfire aki a bátyám. De ettől függetlenül még az aki... a vérem.* - Tudom... az igazat megvallva rosszabbra számítottam, amit aztán meg is osztottam vele. Erre jól ki lettem oktatva... * Kuncogtam fel az emlékén. Az az arc, amivel kijelentette, hogy neki a családja fontosabb mint egy autó és ne hasonlítsam a többi hímhez... hát, még most is mulatságos. Bár nem mondhatnám, hogy a férfi modora nem nyerte el a tetszésem. Kemény, ám mégis udvarias. Csendes gyilkosnak tűnt és persze... lelkiismeretes dolgozónak. Bár az ég tudja, hogy mivel foglalkozik, hogy pont az én nem létező hullám érdekelte. Kortyolva az italomból mosolyodtam el Dante szavain s íriszeimbe némi gyermeki csibészség csillant meg.* - Az igazság az, hogy gyerekként sem tudtam. Mindig tennem kellett valamit... mivel menni nem tudtam, nem tehettem. Beértem a kicsi Benitó leveleivel, meséivel, történeteivel... Ő repített el oda, ahova én nem mehettem el. De mióta az vagyok, ami... azóta utazom. Nem a korommal jár. * Ingattam meg a fejem. Természetesen nem vettem sértésnek vagy magamra a dolgot, csak elmondtam azt, hogy nem épp annak tudható be, hogy öregségemre kiváncsi lettem. Emberként is az voltam... s pont ez vezetett oda, ahol most vagyok. Ez tett farkassá, amit azóta sem bántam meg sosem. Viszont a vérre csak bólintok, ám a kölyköm hova tartozásánál zavartan kezdem el forgatni ujjaimmal a poharam az asztal lapján. * - Számít ez bármit is? * Kérdeztem inkább, ámbár esélyes, hogy a reakcióm mindent elárult a másiknak. Barna íriszeim komorak, melyek jelzik, hogy tisztában vagyok azzal, hogy számít. Nekem nem, de Carlónak fog. A benne rejtőző ijedség meg azt, hogy ez majd éket ver közénk. De igen, tehetnék az ellen, hogy a kölyök hova tartozik. Azonban már nem kis gyerek akinek megmondjam mit tehet és mit nem. Pláne, hogy akkor is csak finoman tanítottam. Miért most kényszeríteném olyanra amit nem akar? Nem akarnék neki fájdalmat, keserűséget okozni. Okoztam eleget, ahogy Ő is nekem. Nem elölről akarom kezdeni, hanem folytatni azt, ami elmúlt. Szívem hevesebb dobbanása, energiáimban lévő szeretet azt is elárulhatja, hogy Marco bizony nem CSAK EGY kölyök számomra. Soha nem is volt az. De persze az évszázadok tana, mely szerint szerelemből beharapni valakit ostobaság... nálunk is bebizonyult. De nem bántam meg. Csak azt, ahogy vége lett. S ezért valahol mélyen még mindig gyűlöltem, legalább annyira, mint amennyire szerettem. Nagyon reméltem, hogy Dante nem fog belekérdezni a kapcsolatunkba. Kérdésemre adott válaszára csak összeszűkültek a szemeim és ajkaim elhúzva vettem tudomásul a választ.* - Nem meglepő, mégha kiábrándító is. Kitérő válasza csak arra ad okot, hogy veszélyt lát bennem. Amit valahol megértek, de mégsem. Azonban így kérdéseket feltenni hiába való... félválaszokat az alkalmazottaktól is megtudok meló közben. Mondanám, hogy meséljen így azt mondja amit szabad tudnom és talán teljes választ kapok, kérdés nélkül is. De nem tűnik Mesemondónak és még korai is az idő az ilyenekre. Szeret táncolni?
-Miért lenne evidens, Victoria? Soha nem lehet tudni, ki milyen környezetből érkezett, az, hogy önnek megadatott valami, illetve olyan neveltetést kapott, amilyet, annak örüljön. Sokan nem így nőnek fel, tudja? Persze az évek során is magára szedhet az illető ezt-azt, illetve alakulhat úgy a sorsa, hogy ez megtörténik. Castorról nem beszélek, aki ismeri, tudja, hogy valóban udvarias, ha szükséges, és kíméletlen, kegyetlenül nyers, hogyha úgy kívánja a helyzet. Az, hogy nem vontam le semmiféle következtetést, és nem skatulyáztam be a nőstényt az első találkozásunkkor, az nem szokásom. Ő sem tette meg, pedig igencsak udvariatlan voltam akkor, amikor egyszerűen rányitottam, elismerem., és tény, nem lettem volna meglepve, ha egyszerűen levágódik mellém, volt már hasonlóban részem. -Az, hallomás. Kifejthetném, miről is van szó pontosan, hiszen a falkában már szóbeszéd volt, hogy ide érkezett, amint kiderült a neve, de mélyen hallgatok róla. Valóban jobb az édes tudatlanság, bár semmiféle negatív jelző nem hangzott el vele kapcsolatban. Az, hogy bratyeszre azt merem mondani, hogy az emberi vonások kezdenek eltűnni, nem egyedi dolog, többségünknél jelen van. -Ez így van, az már semmit sem számít. Ez a része önökön múlik, de engedje meg, hogy azt mondjam, kívánom, hogy újra egymásra leljenek, és ne szakadjanak el többé egymástól. Nem az udvariaskodás beszél belőlem, tényleg őszintén kívánom, hogy a családjuk együtt lehessen. Attól nincs fontosabb, ezt én is tudom, és nem is óhajtok belegondolni abba, milyen lenne a kölykeim nélkül élni. Az, hogy ők ezt hogyan élik meg, hogyan folytatják, csak ők tudhatják, ők alakítják, senki más. Vajon lehet-e évszázadok múltán is valami olyan, mint egykor? Nyilván nem, de tény, én is 200 év után jöttem Castorhoz, és hazugság lenne azt állítani, hogy nem hiányzott a társasága nap mint nap. Brad reakciója az autóra, ezen nevetnem kell. -Előfordul, tőle mindenképp. Vigyorom jelzi, igencsak jól ismerem a hímet, Bradley pedig tényleg ilyen, egy autó azért csak másodlagos, ha a család van terítéken. Az is csoda, hogy a mogorva hím ennyivel megkímélte a nőstény idegrendszerét. Miért nem utazott, azt mosolyogva hallgatom, igen, erről tudok, ő maradt otthon Raffaelloval, amikor bratyesz eljött tőlük. Érthető, ha nem tudott csak úgy ugrálni. Ha tudná, hogy Raffy ugyanazt folytatja, mint akkor... -Sebaj, végül is nincs elkésve, és ha most van itt az ideje, és most van lehetősége, akkor használja ki az alkalmat. Ki mondta, hogy mindenről le kellene mondani csak azért, mert úgymond felnőttünk? Vigyorogva pillantok rá, lehet, korán vállaltam kölyköket, sőt, ez egészen biztos, mégsem mondtam le a terveimről, és amint nagyobbak lettek, azonnal kihasználtam a lehetőséget. Ezért lettem autóversenyző, és ezért építem saját magam a gépeimet, pont ezért. A kérdésére csak megingatom a fejem, ő is tudja a választ, felesleges kérdés, de mégis felelek rá. -Talán. Könnyen érheti az a vád, hogy információt óhajt megtudni, és nem egyebet. Ez a rideg valóság. A nőstény feszengeni kezd, amiből egyértelművé válik, a kölyke a másik oldalon játszik, és az is, hogy nem érinti éppen közönyösen a kérdés, vagyis nem a mezei Teremtő-kölyök kapcsolatot érzem felőle, hanem valami egészen mást. Castor erre mit reagál, az nem az én dolgom, egy biztos, ők is elég időt töltöttek egymástól külön, és lehet, hogy semmi hátsó szándéka nincs, hiszen ahogy hallom, nem egy és nem két taggal ápol jó viszonyt, de pont az a dolgom, hogy minden apróságra figyeljek. Nem ismerem Vittoriát, mégis mi a biztosíték arra, hogy valóban csak a családjáért van itt, nem egyébért, bár bartyesznek jót tenne, ha olyanok vennék körül, akik a múltjának részesei, és azt a legteljesebb őszinteséggel. -Sajnálom, Vittoria, ha ez csalódást okoz önnek, és esetleg másra számított tőlem, de értse meg, vannak dolgok, amiket nem tehetek meg, amíg nem vagyok biztos abban, hogy az a veszélyforrás nem létezik. Mondhatni, bár nem tegnap volt napja, hogy megtettem.
- Igen Dante. Tudom, hogy nem mindenkinek van vagy volt jó sorsa. Sem előtte, sem utána. De vannak bizonyos normák, amit a kor tett elvártá. S ez mindegyik rétegre vonatkozik. Az, hogy utána mi volt, milyen neveltetést kapott... függ attól, hogy mit is kapott. Lehet, hogy önnek naivan fog hangzani, de... hiszem, hogy mindenki olyan, amilyen lenni akar. Csak sokan nem ismerik be. Hisz a változás lehetősége mindig adott, csak meg kell látni. De vak embernek senki nem adhat világot. * Nem véletlen hangsúlyoztam ki, hogy „utána”. Dante érteni fogja, hogy a farkaslétre gondoltam. De ettől még... igen, találkoztam emberekkel, farkasokkal akik közel sem bájosak és szerények. De ahogy én nem hagytam, hogy az ajándékom felém kerekedjen, úgy más is megtudja tenni. Talán én is olyan lettem volna mint a kölyköm. Én akartam más lenni, Ő nem. Ő élvezte a hatalmat, én sosem voltam erőfitogtató. Van aki tudja kezelni, van aki nem is akarja. Minden a fejben dől el.* - Köszönöm a jókívánságot. De azt hiszem, hogy ez kivitelezhető legyen a csatlakozásom lesz szükséges. Azonban semmit nem tudok a falkáról. Annyit elárulna, amennyit egy esetleges tag tudhat? * Tettem fel a kérdést, hátha közelebb kerülök egy lépéssel a dolgaimhoz. Nem feltétlen volna okos dolog, ha Castor ajánlatánál kéne az ilyen kérdéseimet feltenni. Ki tudja, hogy mennyi türelme van Báttyámnak és pláne ideje. Ha a találkozó megvalósul egyből választ kéne majd adnom, hogy ne kelljen várnom megint heteket. Dante vigyora érdekes... finoman szólva és hirtelen azaz érzésem támad, mint aki képes volna keresztbe lenyelni. Ó anyám, figyelnem kell, hogy ne sok ilyen „örömet” okozzak a másiknak, különben folyton fel áll majd a szőr a bundásomon, mint ahogy most is. Viszont a költői kérdésemre kaptam választ, de nem olyat amilyenre én számítottam. Ez pedig meghökkentett, mely kiült az arcomra is. S meglepettségemben még a pajzsom is leeresztettem. Farkasom még most is a láncait rángatta, csak úgy mint mindig. Tombolni akart, ölni és vért. Agresszív teremtés, nem véletlen nem engedem le sosem teljesen a pajzsom. Így viszont evidensé vállt minden információ a másik számára. Korom, vérvonalam és a farkasom jelleme is mely most vicsorogva meredt a világra megfelelő áldozat után kutatva. * - Sosem árulnám el a vérem. * Szavaim ridegek, még ha hangom továbbra is a maga kislányos módján aranyos. Nem tehettem ellene, ilyennek születtem. Egy fenyegetés tőlem viccesen hangozna, mintsem komolynak. Azonban a levegő, az energiáim nyomán felmelegedett... mely jelezte, hogy a felvetést sértésnek érzem. Nem tudom megérteni, hogy miként gondolhatják azt, hogy képes volnék elárulni a saját testvéreimet. Luca, Samuel... édes mindegy... egyik sem fontosabb mint azok akik neveltek, akik létezésem óta a vérem. Igen, még a kölyköm sem.* - Megértem. Én sem tennék másképp. De azt nem, hogy miért feltételeznek ilyen... gerinctelen dolgot. A vér szavát semmi, semmi nem múlhatja felül vagy törölheti el. Még több száz év sem...
-Nagy általánosságban azt mondanám, igaza van, főleg, ha valaki kiszakad adott környezetből, vagy maga dönt úgy, feljebb lép, na de akadnak olyanok, akik sosem láttak más példát, és nincs esélyük arra, hogy meglépjenek, vagy mire igen, már belefásultak az egészbe. Mindenki maga dönt, ezt is aláírom, és van lehetőség utána is váltani, bár kérdés, milyen is az a közeg, ahová kerülnek, ádáz gyilkos, vagy sem. Ám vannak olyanok, akiknek ennek ellenére tökéletesen megfelel a legalja is, mert ott tudják kamatoztatni azt a csekély értelmet, amit magukba szívtak. Ki mit kezd magával, az ő dolga, bár személy szerint én a legnagyobb idiótának tartom azt, aki nem hajlandó mindent kipróbálni, ha már megadatott neki, hogy nem emberként múlik ki, hanem farkasként. Pedig vannak ilyenek, elherdálják a lehetőségeiket, ahelyett, hogy kihasználnák, és rádöbbennének arra, mi minden rejlik bennük. -Nagy valószínűséggel igen. Nos, minden falkában vannak szabályok, a lojalitás az első. A falka prioritást élvez mindennel szemben, és semmiféle információ nem mehet ki nem falkatag felé. Aki a jelét adja annak, hogy csak és kizárólag menedéket keres, vagy egy csapatot, hogy ne legyen egyedül, és titkolózik, vagy visszatart bármiféle információt, továbbá nem tartja be a hierarchiát, annak kívül tágasabb. Itt nincsenek titkok, mert csak így állhatunk ki egymás mellett, csak így védhetjük egymást. Elmondtam, amit mindenki tudhat, aki esetleg csatlakozni akar, a többit majd bratyesz. Lehet, ezek általános dolgok, de ahogy tapasztaltuk, ezek a dolgok máshol másképp mennek. Bizalmatlan vagyok vele szemben, hiába de Luca, ennek nyomós oka van, de majd megérti, hogy miért van ez így. Az, hogy ezen felül mik történtek a falkában, valamint az, hogy mi hogyan működik, akkor fogja tudni, ha csatlakozott, és tudjuk, hogy megbízható. Sajnos nekem kevés az, hogy Castor húga, ez lehet, megdöbbentő, de akkor is így van. -Legyen így. Mást nem mondhatok, ha neki tényleg fontos az, amit mond, akkor örömmel veszem, mert normális esetben ennek így kellene működnie mindenhol. Ezen felül mondani mindent lehet, ha bizonyít, az lesz az igazi, akkor rábólintok, hogy valóban, szavahihető, szavatartó nőstény. -Érteni szeretné? Rendben. Tudja, az egykori falkámban az Alfát a saját vére árulta el és ölte meg. Azóta kicsit bizalmatlanabb vagyok, vagyis amit mond, nem tudom készpénznek venni, és remélem, így már megérti az előbbi szavaimat.
Elérkezett a jól megérdemelt pihenőidőm. Az ebédeltetés lezajlott, a szokásos délelőtti hajtás, és déli diliház lecsengett, ezért a szokásos egy órás pihenőmet a bárban szándékozom eltölteni. A szakácssapkámat lekapom a fejemről, a konyhából kifelé menet útba ejtem az öltözőnket, hogy kivegyem a szekrényemből a séfkabátomat. A konyhán nem szoktuk hordani, túl nagy a meleg. Csak akkor vesszük fel, ha látogatók érkeznek a konyhára. Akkor igazán szépen mutatunk a hófehér, két gombsoros kabátban, aminek szegélyei bordók, mint a hotel nevének és logójának hímzése a szívünk fölötti részen. Szépen begombolom magamon a kabátot, lesimítom az oldalamon is, majd lepillantok bordó élvarrott nadrágomra, nehogy foltos legyen valahol. Nem vetne jó fényt a szállodára, ha a másodszakács liszt.. vagy egyéb maszatos ruhában tűnne fel. Ilyenkor két óra magasságában a vendégek többsége a szobájában, vagy a wellnessen ejtőzik. A bárban ekkortájt van a legnagyobb pangás, aminek én örülök, mivel így viszonylagos csendben és nyugalomban tudom elfogyasztani az üdítőmet, és a muffinokat. Az előírások miatt a hajam most fel van tűzve kontyba, elég blama lenne, ha valaki hajszálat találna az ételébe. Itt ezt nem engedheti meg magának senki, aki ad a munkaminőségére, és nem akarja egy életre elásni magát a szakmájában. Arcomon a szokásos… széles mosolyommal robogok ki a személyzeti részről, és indulok meg a bár irányába. Philip tartja most ott a frontot, aki már nyújtja is nekem a pult fölött a mai újságot, amikor megpillantja, hogy közeledek. - Köszi! Veszem el a hengerré csavart napilapot, aztán kisboci szemeket meresztek rá. - És a muffinok? Philip elvigyorodik, aztán a pult alól kiemeli a tálcát… rajta a négy muffinnal és a narancslevemmel. Imádom a narancslevet. - Hű! Nahát! Nagyon szépen megterítettél. Köszönöm! Lábujjhegyre állok, majd az egyik bárszékre tenyerelve megtámasztom magam.. így nyomok puszit Philip arcára. Az újsággal a hónom alatt, a kezemben a kis tálcámmal megindulok a szokásos helyem felé, ami egy félreeső asztalka az ablak mellett, a sarokban. Mosolyogva, hangosan köszöntök a bent tartózkodó néhány vendégnek, aztán lecsücsülök a székre, és kiterítem a tálcám mellé az újságot…
Mikor belegondolok, hogy én tanácsadó vagyok itt a szállodában, egy kicsit mindig nevethetnékem támad. Ez csak az alibi, az álca, hogy csinálhassam a dolgaimat. Azért igyekszem képben lenni, hogy mi megy a szállodában, ott vagyok a tanácskozásokon és néha csak úgy random megjelenek különböző helyeken, hogy megnézzem, hogy állnak a dolgok. Kangunart vagyok és a szállodában sokféle alak megfordul, úgyhogy nem árt tudnom, kik dolgoznak itt, hogy bánnak az érkezőkkel, milyen a kapcsolatuk. Az is gyanús, ha túl jó. Minden gyanús lehet. Szerintem a főnökségen kívül nem sokan tudják, milyen feladatokat is végzek én pontosan a Holiday Innben. Most a bárba jöttem le egy kicsit szaglászni. Ilyenkor nincsenek sokan, úgyhogy azt nem igazán fogom látni, hogy bánnak a vendégekkel. Nem rémlik, hogy gond lett volna, nem nagyon jöttek panaszok. Én viszont most megnézem, mit csinálnak, mikor nem nagy a hajtás. Belépek a helyiségbe és körülnézek. Ül itt egy két fazon. Én nem köszönök nekik, ezek csak vendégek, fogalmuk sincs, ki jött. Ahogy engem se nagyon érdekelnek. A pajzsomat egy kicsit feljebb húzom, hogy ha van valami érdekes, azt megérezzem. Eddig semmi. Jó, rendeljünk is valamit. Valami könnyűt, mondjuk egy kis bort. Megnézem, mik vannak. Á, egy Belair-Coubet, finom francia vörösbor, 2010-es évjárat. Tökéletes. Mellé mandulás kosárka, csak egy kis apróság, hogy mégis valami felszívja a bort. Kikérem, fizetek, aztán leülök egy asztalhoz. A borba már bele is kortyolok, ízlelgetem, hajtom a nyelvemmel körbe a számban, kicsit nyammogok vele és utána nyelem le. Első osztályú. Aztán harapok a süteményből. Nem vagyok valami nagy sütis, de ez egész jó. Bor mellé ilyen kis könnyű dolgokat szokás tálalni és ez így teljesen oké. Lássuk, mi megy most, a nyugis időszakban. Üldögélek egy kicsit és nézem az embereket. Egy szakácsnő is itt van a vendégtérben, egyenruhában. Végigmérem a csajt és azt elsőre kiszúrom, hogy tipp-topp. Még gyűrődést is csak keresni kell rajta és ha akarok, persze találok, de abszolút rendezett az öltözete meg úgy az egész. A haja kontyban, ahogy kell, pedig most akár ki is engedhetné, amíg pihen. Lefogadom, hogy vele sosincs gond. Egész aranyosnak tűnik, csak úgy ragyog, ahogy huszonévesen, amilyennek kinéz, ez normális is. Igaz, az ilyeneket nehezen tudom elviselni, főleg ha egyfolytában beszélnek, de most ez a veszély nem fenyeget. Innen, az asztaltól benézek a pult mögé is, hogy az a pár ember, akinek ilyenkor kell, hogy sürög-forog. Semmi extrát nem érzek és nem látok. Végül csak egy jó borozgatás lesz ebből, azt hiszem. És a szállodának az a legjobb, ha mindenhol így mennek a dolgok. Nem kell a balhé.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Valami buta, berögzült szokás, hogy az emberek először általában a gyászjelentéseket nézik meg az újságokban. Hát én se vagyok annyira kivétel ez alól. A narancslevemet kortyolgatom, miközben átfutom. Persze tudom, hogy nagyon kicsi lenne az esélye, hogy itt tudjam meg egy ismerősöm halálát, mert nincs olyan sok az Őrzőkön kívül Fairbanksben, de nem is azért nézem, csak megszokásból. Mindig képes vagyok elámulni rajta, hogy mennyien halnak meg fiatalon, betegségben… maguk mögött hagyva szeretteiket. Az én szüleim halála óta már nagyon sok idő eltelt, de még most is van, hogy nagyon hiányzik, hogy nincsenek mellettem. Nem számítok rá, hogy bármi is megzavarhatná ezt a nyugalmas órácskámat. Szeretem a bárt, mert itt ilyenkor mindig nyugalom van. Egy öt év körüli, fekete göndör hajú kislány trappolása viszont eléggé figyelemfelkeltő tud lenni. Piros ruháját kék szalaggal fogták át a dereka körül, és a hajában is hasonlóan kék szalagok rögzítik a két kis fonatot a fülei mellett. Fel.. jobban mondva lepillantok rá, de már csak azt látom, ahogy hirtelen eltűnik az egyik asztal alá bebújva. Felvonom a szemöldökömet, elsőre nem tudom mire vélni a dolgot. A férfire pillantok, aki mandulás kosárkát eszik, és vörösbort kortyolgat hozzá. Mivel a kislány az asztala alá bújt be, azt gondolom, biztos a kislánya. Mi másra gondolhatnék? - Ne árulj be bácsi! – Hallom aztán a vékonyka kis hangot az asztal alól, de a csillogó kis szemeket nem láthatom, ahogy esdeklő kiskutyus szemekkel bámul felfelé a férfire. Kérdőn Philipre pillantok, aki a pult mögül szemléli az eseményeket, majd tanácstalanul megvonja kicsit a vállait jelezve, ő nem tudja mi folyik itt. Felkelti a dolog az érdeklődésemet, és nem azért, vagyis nem csak azért, mert informátor vagyok főállásban, hanem azért is, mert nem történik minden nap ilyen. A poharamat leteszem, az újságot összecsukom, és a pasasra bámulok. Vérfarkas a szentem, eddig nem láttam erre, biztos új lehet az alomban. Még egy ok, amiért az itt történtek érdekesebbek lehetnek számomra, mint az újságban levő cikkek. Fél perccel ezután aztán egy harminc körüli nő is belép a bárba. Láthatóan keres valakit, mert nagyon nézelődik. Göndör sötét haja, és a vonásai a kislányra emlékeztetnek. Szerintem ő lehet az anyukája. - Bocsánat, de nem láttak erre egy kislányt? Hat éves, piros ruhában volt, és Mudiwának hívják. – Pillant körbe reménykedve. Én nem szólalok meg, ami azt illeti, inkább a nőre se nézek. Lehet, hogy be kellene köpnöm a kislányt, az anyukája biztos aggódik, de nekem nincs szívem… néha olyan jó elbújni kicsit a világ elől. Még ha egy asztal alá is. Inkább ráhagyom a férfire mit lép, mégis csak nála keresett a lányka búvóhelyet.
Egy gyerek, csak így egyedül. Úgy csörtet be, mint Heth tábornok lovasdandárja a gettysburgi csatában. Persze hogy észreveszem, már egy kicsit korábban, mint az emberek, hiszen farkasként elég jó a hallásom. Neeee, pont ide jön! A francnak hiányzott egy ilyen nyivákoló az asztal alá. Egy pillanatra arra gondolok, hogy fiatalkoromban, mikor katona voltam, én is akartam gyereket. Aztán jött a beharapás és letettem róla. Úgy éreztem, nem tudnék olyan szülő lenni, aki tud gondoskodni egy gyerekről és nem csak koloncnak érezné. Ez egyre csak mélyült bennem, ma meg már direkt utálom a gyerekeket. Sivítoznak, hülyeségeket csinálnak, összefossák magukat, nincs nekem ehhez semmi kedvem. Egy kölyök az egész más lenne. Felnőtt ember, akinek csak utat kell mutatni egy új élethez. Majd lassan ideje lesz. De ez a kislány itt most megzavarta a nyugalmamat. Nézem és szaglászok is, hogy mi van vele? Fél vagy csak játszik? Ha a szülei elől bujkál, simán feladom. Legalább elviszik innen és nem lesz aggodalom sem. De ha valami őrült vadászik rá, akkor nem kéne. A szálloda jó hírének ártana. Mert a gyereket leszarom. Tőlem szét is téphetik, ha nem a falkára kenik és ha nem a farkasnépet csesztetik emiatt. De itt most a hotelben, a bár közepén ez éles helyzet, amibe belecsöppentem. Megmozdítom egy kicsit a lábamat és figyelem, miként reagál a gyerek. Körülnézek, de még mindig nincs senki, aki kereső tekintettel járna körbe. A szakácsnő szemezik a pultossal, aki jelez, hogy semmi köze az egészhez. Aztán végre megjelenik az, aki a gyereket keresi. Feljebb engedem a pajzsomat és lecsekkolom a nőt. Mindent ki akarok szagolni, mindent akarok érezni, amit lehet róla. Aggódó szülő vagy kiéhezett pedofil, esetleg valami más őrült? Arcra hasonlít. Mudiwa, milyen név ez? Bevándorló? Mint én, csak ezt nem sokan tudják. Csak akkor nézek rá a nőre és akkor szólalok meg, ha már biztosat érzek, addig hallgatok. Nem kell ehhez sok idő...
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Mudiwa nem akar felmenni a szobába, és aludni. Ez az utolsó napjuk a hotelben… a városban, és úgy igazából haza se szeretne menni. Szeret itt lenni. Újdonság, izgalmas, és persze suliban se kell lenni most. Az anyukája komolyan aggódik, ez az arcáról is lesüt. A kislány a lábmozdításra kicsit hátra hőköl, ezáltal elveszti az egyensúlyát, és guggolásból a fenekére puffan. Halk „au” szűrődik ki az asztal alól.. és a ruha kék szalagjának a vége is feltűnik. - Mudiwa, gyere ki onnan! – Az anyai ösztönök azonnal működésbe lépnek, és a védelmező tigris effekt látványosan testet ölt, ahogy a nő öt lépéssel ott terem az asztalnál. Megnézi magának egy pillanatra a férfit, aztán lehajol, és bepillant a lányához. - Mudiwa tudod, hogy ilyet nem illik csinálni. Na gyere ki, aludnod kell! – Nyújtja a kezét a nő a gyerekének. - De nem akarok aludni. Anyaa légysziii.. – Már mindenki a jelenetet figyeli, ahogy én is. Szegény nő.. úgy látom nem áll a helyzet magaslatán. Gondolok egyet, a tányéromon sorakozó vidám muffinokra vetek egy pillantást, aztán tiszta szalvétával megfogom az egyiket, és felállva a helyemről odasétálok az események sűrűjébe. Az asztalnál ácsorgó tanácstalan nőre mosolygok, aztán leguggolok, és bekukucskálok a kislányhoz. - Szia! Én Flora vagyok, és ezt a muffint neked hoztam. – Mutatom neki az ínycsiklandozó édességet. Philip a pult mögött vigyorogva figyeli a jelenetet. - Én Mudiwa vagyok. – A kislány figyelmét, és azt hiszem érdeklődését is sikerült magamra vonnom.. meg a muffinra. A kezét a muffinért nyújtja, de nem nyújtom neki oda. - Nahát! Egy ilyen csinos kislány nem tudja, hogy az asztal alatt nem illik muffint enni? Gyere, búj ki, és odaadom. Jó? – Mosolygok rá barátságosan. Látom, hogy vacillál, és a felsőmet bámulja. - Te vagy a séf? – Kérdezi kíváncsian, miközben egy nagyon kicsit közelebb kúszik hozzám. - Nem, én csak a másodszakács. A séf helyettese, amikor ő nincs jelen. – Persze nagyon ritka az olyan eset, hogy a séf távol marad a konyhától, de olyankor én veszem a vállaimra az ő feladatait is. - És ezt a muffint is te csináltad? – Kérdezi, miközben kicsit közelebb csúszik. - Nem… ezt a cukrászaink sütötték, de biztosíthatlak, hogy nagyon finom! – Mudiwa elmosolyodik, majd kibújik az asztal alól. Kicsi ujjai a muffin köré fonódnak. - Anya, megehetem? – Anyukája felsóhajt, majd bólint. - Persze… de menjünk. – Nyújtja a lánya felé újra a kezét. Ajkai némán formálják felém a „köszönömöt”, mikor rápillantok. Enyhén megvonva a vállam, mosolygok rá vissza. Igazán semmiség. Szeretem a gyerekeket, és elég jól megtalálom velük a közös hangot. Még visszafordul a kislány az ajtóból, és a muffintól maszatos arcán mosollyal integet nekem, mielőtt eltűnnének az édesanyjával. Felsóhajtok, előbb Philipre pillantok, aki kacsintva „okét mutat” a hüvelykujjával, aztán a férfire, akinek az asztalánál történt az intermezzo. - Elnézést kérek uram. Remélem nem zavartuk meg nagyon a délutáni sziesztáját. – Mosolygok rá kedvesen.
A gyerek csak nyűgös, dacos, de nem fél. A nő meg nagyon aggódik és valami olyat érzek rajta, hogy nem a lebukás miatt, hanem úgy, mint a szülő a gyerekéért. Már épp fel is adnám a kis rejtőzködőt, de egyszerűen kiesik az asztal alól. Ennyi. Fogalma sincs, hogy kell igazán elbújni és a testének sem ura. Ahogy a nő rámnéz és leteremti, példamutatóan szólok hozzá, nem mutatva, mennyire idegesít a kölyke. - Nem történt semmi baj, asszonyom! Látom, a kis Mudiwa csak bújócskázni akart. Igaz-e, kislány? Egész kedvesen nézek rájuk, ahogy ezeket mondom. Aztán eszem tovább a süteményt és kortyolom hozzá a bort. De nem, még nincs vége. Nem tudja onnan kiimádkozni a gyerekét. Meg kéne fogni, aztán kirántani, ennyi. De ő finom kis hölgy, csak szólongatja. Nem így kell, nem így kell. Olvastam annyit a gyerekekről, hogy tudjam, ez semmit nem ér. Nem így kell meggyőzni, de nem is én fogom megmutatni, hogy vigye ki onnan. Én csak nyugodtan ülök és nézem a helyzetet, kissé mosolyogva, ahogy akkor kell, mikor gyerek van a közelben. Mert a gyerekeket illik szeretni és én ezt akarom láttatni magamról. Kicsik és megesik rajtuk az ember szíve. Akinél ez nem működik, azt szívtelennek titulálják. Farkasemberként nem akarok ilyennek látszani, kerülni kell a gyanút. Ekkor jön a szakácsnő. Nocsak, ez érdekes! Nagyon jól csinálja, tud valamit. Ért a gyerekekhez, de az az érzésem, hogy ez csak úgy jön belőle. Maga a megtestesült kedvesség. Szerintem ezt a rangsorolást, hogy ki a séf meg a másodszakács, nem fogja érteni a kicsi, de végül megoldódik a helyzet. Mudiwa végre kitakarodik az asztal alól és a béna anyjával elhúznak. A szakácsnő rendkívül jól kezelte a helyzetet. Tud bánni a vendégekkel és a pultos egy elismerő "like" jellel jutalmazza. A római korban a gladiátoroknak akkor mutatták ezt, mikor győztek és a császár megengedte, hogy életben maradjanak. A szakácsnő győzött is. Nem tudom, hogy harci helyzetben mennyire lenne életképes, de konfliktuskezelésben első osztályú, az tuti. Hozzám szól, na ezt nem vártam volna! Simán visszaülhetett volna a helyére. Én csak mellékszereplő, háttérember voltam ebben a jelenetben. Nagyon figyelmes. Hajjj, most beszélnem kell vele. Pedig nem akartam. Na jó, most akkor ismerkedjünk a személyzettel. Marad az álmosoly és a megnyerő bevezetés úgy, hogy ne sejtse meg, mennyire nem érdekel. De majd jönnek mélyebb kérdések is, amik tényleg érdekelnek és amik talán zavarba is hozzák. Mellesleg. Játszok egy kicsit vele, mert azt szeretem. - Ugyan, Ön egyáltalán nem zavart, Ms...? A gyerekeknek meg lételemük az élénkség, de szerencsére jó vége lett a bújócskának. Mondja, nincs kedve ideülni? Persze, ha inkább olvasna, a világért sem tartanám fel!
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Az elmúlt húsz évben több vendéglátó helyen dolgoztam már, és nem mindig a háttérmunkában vettem részt. Cukrászdában voltam például pultos is, ezért tudom, hogy mennyire fontos a vendégek irányába sugárzott abszolút figyelmesség. A nővéreim szerint olykor túlságosan is törődök másokkal, de nem tehetek róla, ez vagyok én.. ilyennek születtem. - Ashwood. – Mutatkozok be. – Flora. – Mosolygok. – Ön pedig..? – Nyújtom a kezem barátságosságom jeleként, és ha kezet fogunk, akkor finom.. nőies mozdulattal kezet rázok vele. - Mindenki ilyen volt gyerekként, csak sokan elfelejtkeznek róla. – Kontrázok a szavaira. Az már igazából részletkérdés, hogy valahol még én is ilyen vagyok… örök gyerek. A meghívása kicsit meglep, de nem mondok nemet. Szeretek beszélgetni, új emberekkel megismerkedni… ráadásul ő egy vérfarkas, akiről nem árt ha egy kicsit többet is tudok, mint az átlag halandókról. - Köszönöm, elfogadom a meghívást… csak áthozom a tálcámat. – Térülök, fordulok… az újságot menet közben visszacsúsztatom Philipnek a pultra, én pedig letéve a tálcámat az asztalra, leülök a férfivel szembe. - Kér egy muffint? Választhat, még nem nyúltam egyikhez sem. – Mutatok a tányérom felé. Nem vagyok az a fajta, aki irigyli másoktól a finom falatokat. Két muffinnal a gyomromban is kihúzom nap végéig. Általában a konyhában terjengő készülő ételek illata eléggé eltelít, és emiatt ritkán érzem magam éhesnek. Genetikai okok miatt, és emiatt se félek attól, amitől a szakácsok többsége… kétlem, hogy valaha is elhíznék. Ahhoz túlságosan aktív életet élek. Megeszek én mindent, nem vagyok válogatós az ételek terén, de nem ragad rám belőle semmi. - Hogy ízlik a mandulás kosárka? – Kérdezem kíváncsian. A borról nem érdeklődök. Egyrészt nem szoktam inni, ezért nincs nagy hozzáértésem ehhez a fajtához, másrészt nem nagyon akarok túlságosan elmélyedni ebben a „ki mit eszik/iszik” témában. - Itt szállt meg a szállodában? Eddig nem láttam még. – Beleharapok az egyik muffinba, majd elégedetten megállapítom, hogy a Mudiwának tett kijelentésem megállta a helyét. Tényleg nagyon finom most is.
Flora Ashwood. Gondolkozom, hogy hallhattam-e vele kapcsolatban bármit a hotelben, de nem, semmi nem jut eszembe. Nem is panaszra gondoltam, csak valami olyanra, hogy Hónap dolgozója, közönségkedvenc, ilyesmi. Mert szerintem jó munkaerő lehet, bár még nem igazán ismerem. Első benyomás, úgyhogy nem is veszem sáz százalékra. - Stephen Chesterton. Elnézést, csak azért nem viszonzom, mert asztal fölött nem illik kezet nyújtani - utasítom el a csöppnyi kis kezét, amivel biztos sok finomságot süt. Első teszt, hogy hogy reagál egy kevésbé kedves válaszra. Gyakorlatilag közöltem ezzel két lábon járó tüneménnyel, hogy bunkó. Aztán kap egy kis megnyugtatást is, hogy kétségek között legyen. Bólogatok a gyerekekről mondott szavaira. Van benne igazság, de inkább valami rózsaszín ködön keresztüli világszemléletről tanúskodik. A nagy járvány idején nem az élénkség jellemzett engem, pedig még gyerek voltam. És vannak nagyon visszahúzódóak is, akiknek már kicsiként se engedtek nagy teret meg persze beteg gyerekek is. Szép lenne, ha mindenki kedvére viháncolhatna gyerekként, de ez csak hiú ábránd. A lánynak talán szerencsés gyerekkora volt vagy valamiért nagoyn keresi a pozitívumokat az életben, szinte erőltetetten. Majd kiderül. Elfogadja a meghívást. Barátságos, nagyon barátságos és nem is kell sok mindentől tartania itt, ahol dolgozik, ismerősök szeme előtt, egy szálloda közepén. Amíg cihelődik, én megint kortyolok. Van még bőven, mert csak aprókat iszok le. Nem vagyok én alkoholista, aki fél liter bort rendel és pillanatok alat eltünteti a torkában. A jó borokat ízlelgetni kell, körbeforgatni, hogy a nyelvemet minden irányból érjék, felpörgessék az ízlelőbimbóimat. Kicsit meg is rágom mindig, mintha lenne mit, de csak jólesik a fogaimat is mozgatni a finom lében. És akármilyen bort, pancsokat nem is vagyok hajlandó meginni. Ez itt jó, első osztályú. Figyelem a nőt, követem a szememmel. Az újságot lepasszolja. Rövid a szünet és egy része elment, a maradékot nekem szenteli, a legvégén meg már nem lesz ideje egy egész cikkra, úgy tűnik. Mikor Flora átjön, magam felé húzom a tálcámat, hogy elférjen. Apró figyelmesség. Vannak ilyenek a tarsolyomban, hiszen bár végtelenül unom az embereket, megtanultam, mit csinálnak és mit várnak el. Volt rá időm... - Ó, nagyon kedves, köszönöm! Diós nincs köztük, ugye? Mert azt nem szeretem. A szaglásom persze elárulja, melyik milyen, de ezt neki nem kell tudni. Ha válaszol, csak akkor választok. Egy almás muffin pont jó lenne a borhoz. Tárt kezekkel mutatok a mandulás kosárkákra. - Igen, kitűnőek! Kér egyet? Nyugodtan válasszon, amelyik jólesik! A bort most nem kínálom. Összenyalogattam a poharat és nem jönne ki jól, ha piáltatni akarnám itt a csajt munkaidőben. De épp ettől lenne érdekes a dolog. Majd később. - Nem, nem itt szálltam meg, csak benéztem - adok neki egy rövid választ. Tényleg nem itt lakom. Csak tanácsadó vagyok, de ezt egyelőre nem árulom el. Nem is titok, mert később is összefuthatunk még, de most elég ennyi. Én jövök és rögtön kap is egy kérdést: - Jó étvágyat, kedves Flora! És mondja, milyen itt a bárban másodszakácsnak lenni? Szereti csinálni? Szaglászok, figyelek, a pajzsom feljebb van emelve. Kíváncsi vagyok, mit mond és mennyire gondolja komolyan. Nem köpöm be, ha valami nem tetszik neki és elárulja. Csak megjegyzem.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Egy pillanatra megütközök Stephen szavain. Nem bánt meg a kijelentésével, csak én ezt eddig nem tudtam. Annyira puccos körökben nem szoktam mozogni, teljesen átlagos életet élek azt leszámítva, hogy Őrző vagyok.. na jó. Nem áltatom magam, nem élek teljesen átlagos életet, de mindegy is. - Elnézést, ezt nem tudtam, de észben fogom tartani. – Mosolyogva húzom vissza a kezemet, legalább ma is tanultam valami újat, és ezt a hibát nem fogom még egyszer elkövetni. Sokan nem bírják elviselni a kritikát, hát én nem tartozom ezen emberek közé. Az építő jellegű kritikát szívesen fogadom, és egyébként se feltételezném azt Stephen-ről, hogy szándékosan kényelmetlen helyzetbe akart volna sodorni. - Nem, az nincs. Epres van, almás és csokoládés. – Sorolom fel a választékot, amikor a muffinok felől érdeklődik. Nekem az epres a kedvencem. Otthon Újvidéken a kertünkben hatalmas eprek nőttek, és akkor még nem voltam permetező szerek, meg vegyszerek se nagyon, amik ártalmasak lehettek volna az egészségünkre, ezért bátran ehettük közvetlenül leszedés után. - Köszönöm, de nem kérek. – Utasítom el a kínálást, a muffin bőven elég lesz. Nem szállóvendég, ezek szerint. Magamban nyugtázom a dolgot, miközben mosolyogva megtörlöm a számat, és a poharamért nyúlok, hogy kortyoljak a narancslevemből. - Jó étvágyat. – Mondom én is, amikor látom, hogy evéshez készülődik. - Igazából nem itt vagyok másodszakács, hanem az étterem konyháján. – Árulom el neki a titkot, ami nem titok egyébként, hiszen a bárnak nincs külön konyhája. Itt csak aprósüteményeket lehet kérni az italok mellé. A bárban csak a pultos, a mixerek dolgoznak, illetve szokott lenni csúcsforgalomban pincér is.. ilyenkor az ő feladatait bőven el tudja látni a pultos is. Délutáni pangás van. - Szeretek sütni-főzni, nem tudom megunni. Ha nem itt, akkor otthon csinálom.. nekem ez a fő hobbim is, úgyhogy teljesen szerencsésnek érzem magam. – Nem hazudok, ez tényleg így van. Már gyerekkoromban is imádtam a konyhában sündörögni, nagyon jó érzékem van a konyhai dolgokhoz, és imádok új ételeket, ízeket kitalálni. Szeretném minél több táj…. vidék specialitásait megtanulni, hogy bővítsem a repertoárom. - Szeretnék a nem túl távoli jövőben saját éttermet nyitni. Ez az álmom. – Avatom be egyik álmomban. Nagy szeretnék egy helyet, ami a saját elképzelésemet, ízlésvilágomat tükrözi, egy éttermet, aminek az étlapját teljes egészében én tervezem meg, én állíthatom össze. Azt hiszem ez minden elhivatott szakács álma. - És ön, mivel foglalkozik?
Végülis egész finom voltam, hiszen azzal kezdtem az illemtudományi lecseszést, hogy én kértem elnézést. Aztán ő is elnézést kér. Mókás ez így, most rá is mosolygok és kivételesen ez szívből jön. Nem kedvességből, csak abszurdnak érzem a helyzetet, hogy itt kölcsönösen udvariaskodunk és egymást előzzük meg, übereljük a bocsánatkérésben. Nem sértődött, nem zavart, elfogadta, amit mondtam. Jó lélek, erre szokták mondani. Készségesen elmondja, melyik milyen és én választok is. Azt, amelyiket már előre kiszagoltam magamnak. - Akkor legyen ez az almás. Illik a borhoz. Köszönöm még egyszer! Biztos nem kér? Tényleg jó! Bár látszik magán, hogy nem eszik sokat - teszek hozzá egy bókot is a végére. Lehet ezekkel játszani és a nők sokszor megnyílnak az ilyen kis kedves szavak után. Biccentek, ahogy vizsonozza az evés előtti jókívánságot. Én annyira üresnek érzem az ilyen formalitásokat, de tudom, hogy elvárás. Úgyhogy csinálom is, ha szükség van rá. Most döbbenek rá, hogy hülyeséget kérdeztem. Persze, hogy a bárnak nincs másodszakácsa. Még étterme sincs, ez csak olyan kiegészítő egység, pár finomsággal, különlegességgel. Mondhatni luxucikkekkel, bár az áruk azért nem olyan vészes. Kedves lány, nem vágja a pofámba a marhaságomat. Még csak nem is érezteti, csupán tisztáz egy félreértést. A jól főző nő nagy érték, ha nőre, állandó kapcsolatra vadászik az ember. Én nem bírtam megmaradni senki mellett, úgyhogy mostanra már nem hat meg az ilyesmi. Egy igazi szerelmem volt, de azt széttépték. Pont az tette, aki engem is beharapott. Azóta csak múló szerelmek voltak, ideig-óriág, esetleg évekig, de az is ritka volt. Álcázva éltem és ez jobban számított. Többet számított, hogy én túléljem, minthogy a szívemet megosszam egy nővel. Szerintem most már befásultam annyira, hogy ezt a kérget még ilyenek, mint ez a Flora se tudják áttörni. Nem mintha nagyon tombolna bennem a vágy, hogy megkörnyékezzem. A szavaira bólintok, de egyelőre nem szólok. Nagyon lelkes, érzem rajta. Harapok a süteményből, megrágom szépen nyugodtan. Váratom. Aztán kortyolok a borból. Azt is terelgetem a számban, alaposan megízlelem és utána felelek. - Ez szép dolog. Azt mondják, nincs új a Nap alatt, de szerintem a főzésben még mindig tárt karokkal fogadják a feltalálókat. Mondja, itt az étteremben is van olyan fogás, amit maga hozott be? Valami saját specialitás? Én idegenforgalommal foglalkozom. Nem áll olyan nagyon messze a konyhától. Az ittenitől sem, hiszen a Holiday Innben vagyok tanácsadó - vallok színt neki. Az érzékeimmel pedig figyelem, hogy reagál erre. Nem vagyok a felettese, hiszen akkor ismerne. Ismernie kellene, legalább névről. Senki sem tudja, mit csinálok a hotelben, sőt néha még én sem. - Tényleg szép dolog finomakat főzni, de úgy látom, maga kitűnően bánik az emberekkel is. Nem gondolt még arra, hogy ezt a képességét is kamatoztassa? Félre ne értsen, nem nézem le a szakmáját. Csak arra célzok, hogy esetleg feljebb is kerülhetne, ha ezekkel a kedves szemekkel például üzleti tárgyalásokba bocsátkozna - folytatom, egy kicsit elterelve a témát.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Biztos nem, egyen csak nyugodtan. – Mosolygok rá. A bók kedves tőle, de nálam.. vagyis nálunk a nővéreimmel ez genetika. Anyukánk is épp olyan törékeny volt, mint mi… pedig ő aztán rengeteget szokott enni. Szerencsés alkatok vagyunk azt hiszem, de azért nem bánnám, ha néhány kilót fel tudnék szedni, mert akkor nőiesebb lenne az alakom. Jelenleg inkább tűnhetek egyetemista gyakornoknak, mint felnőtt nőnek. Bárhogy is nézzünk ki mi nők.. azt hiszem soha nem leszünk teljesen elégedettek önmagunkkal. A kérdésére nemlegesen ingatom meg a fejem. - Nem vagyok még olyan régóta itt. Csak pár hónapja dolgozom a Holiday Inn-ben, és szerintem az étlap elég kötött ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy variálgatni. – Vonom meg finom kecsességgel a vállaimat. Kétlem, hogy a konyhafőnök… Vittoria csak úgy belemenne, hogy a szakácsok új ételekkel bővítsék az étlapot. Amikor kiderül, hogy Stephen is a hotel alkalmazottja, meglepetten pillantok rá, kitáguló pupillákkal. Láthatja rajtam az őszinte meglepettséget, aminek hatására mandula vágású szemeim kerek boci szemekké formálódnak át. Általában elég vicces látványt nyújtok ilyenkor, az emberek meg szokták mosolyogni elképedt ábrázatomat. - Komolyan itt dolgozik? Akkor szinte kollégák vagyunk! – Lelkesedésem vibrálva leng körül, s ha nem lenne közöttünk ez az asztal, talán még örömömben a nyakába is ugranék.. elég közvetlen vagyok, és nagyon tudok örülni olyan dolgoknak is, ami mellett az emberek általában érdektelenül elsétálnak. - De jó! – Még mindig nem tudok kitérni a hallottakból. Egészen más szemmel nézek most már így Stephenre. – És milyen dolgokban kérik ki a tanácsát? – Biccentem enyhén oldalra a fejem, s kíváncsi pillantásom a lélektükrein függesztem, miközben újabbat harapok a muffinomból, és ráérősen felőrlöm fogaimmal a falatot. - Az üzleti dolgok soha nem vonzottak igazán. – Szólalok meg mosolyogva, miután lenyeltem a falatot, és a szalvétámat felvéve letöröltem vele a morzsákat a számról. - Én a konyhában érzem jól magam. Imádom csinálni. Ha be kellene ülnöm egy íróasztal mögé, és papírokat kéne tologatnom… azt hiszem rövid időn belül megőrülnék. Azt nem nekem találták ki. A saját éttermemben se szeretnék ezekkel a dolgokkal többet foglalkozni, mint amennyit muszáj. Erre majd meglesznek a megfelelő emberek, akik ehhez értenek.. én pedig maradok annál, amihez a legjobban értek. – Ambiciózus vagyok, de csak a szakmai életben. A magánéletben eléggé… esetlen. Azt hiszem amit a jó Isten eddig nem adott meg a magánéletben, azért kamatostól kárpótolt szakmai téren, ezért nem érzem úgy, hogy bármiért is szomorkodnom kellene. - Ha sikerül megnyitnom azt az éttermet, ígérje meg, hogy egyszer eljön hozzám! Csinálok magának olyan mandulás almás pitét, hogy mind a tíz ujját megnyalja utána! – Szemfüles vagyok ám. A mandulás kosárkából meg az almás muffin választásából következtetem ki, hogy azt is szeretnie kell… de ha nem is szeretné… az én pitéimnek senki se tud ellenállni. Fiona és Frida általában meg se várják, hogy kihűljön egy kicsit legalább, azon melegében nekiesnek, és tíz percen belül bepuszilják az egészet. Olyankor eléggé félelmetesek tudnak lenni. Szerintem még rám is morrannának, ha megpróbálnám előlük elvenni. Ez a gondolat halk nevetésre ösztönöz. - Bocsánat, csak van két nővérem… és eszembe jutott, hogy szinte ölre mennek egymással, ha pitét készítek, hogy kié legyen az utolsó falat. – Adok magyarázatot a hirtelen jött nevetésemre, aztán iszok egy kortyot a narancslevemből. - Mostanában kezdett, ugye? Hihetetlen, hogy még csak látásból se ismertem eddig… pedig a személyzet java részét legalább látásból ismerem, ha személyesen nem is..
Kezdőlap
