-Neked is boldog karácsonyt! –viszonzom az ölelést, majd hátrapillantok a szánhúzómra, aki most épp most ugrott hasast az egyik hókupacba, hogy aztán széttúrja az egészet. -Na igen… aki élvezi a hideget… -csóválom a fejem, ahogy nézem, hogyan bolondozik a hóban, ha már eddig „viselkednie” kellett egész úton idefelé. Oké, a szánkó kikötve a korláthoz, nem mint ha bárkiből kinézném, hogy erre pályázna, de mégis, nem hiányzik a magyarázkodás a szomszéd gyerekeknek, hova tűntettem a szánkójukat. Azt hiszem, többet se kapnám kölcsön. Másfelől, Koda csak vigyáz rá, nem igaz? A beljebb invitálásra először is Steve kezébe nyomok két tál sütit, aztán fogom a maradék csomagokat aztán én is sietek utána. Koda meg… Azt hiszem, egyelőre elvan ő odakint is, egyedül, aztán majd ha idővel megunja a játékot és rájön hogy hoppon maradt, úgy is kaparja az ajtót ezerrel, meg nyüszít, hogy őt is engedjük be. -Hoztam sütit. –intek a kezében tartott két tál felé, ha közben még nem pakolta le őket- Az egyik egy angol karácsonyi puding, a másik pedig egy vörös áfonyás süti, ha esetleg nem szeretnéd a pudingot… Vagy ha igen, akkor is. Meg van néhány mézeskalács figura is, abból az egyetemre vittem egy nagyobb adagot a többieknek, de párat gondoltam, hozok ide is. –tettem le ezt az imént emlegetettet az asztalra, majd a maradék 1 csomagot még lepakoltam a fa alá, én pedig nekiláttam, hogy kibújjak a kabátomból. -Te, Steve… nem akarok vészmadár lenni, de… mi ez az égett szag? –pillantottam a karácsonyfára, bár nem, az még nem lángolt, a sütő meg… tudtommal nem szokta használni, így csak kissé értetlenül pillantottam körbe.
– Legalább ő élvezi – feleltem jókedvűen. Na, nem mintha én megvetném a telet, bár tény és való, hogy az alaszkai időjárás azért alulmúlja minden normális elvárásomat. De legalább nem kell aggódnunk a fehér karácsony miatt, csak para, hogy nem tudjuk magunkat kiásni alól időben. Engem igazából nem zavarna, ha össze lennénk zárva a tavaszi olvadásig, de szerintem Douglas és a Protektorátus nem örülne, ha elveszítenék kedvenc gyógyítójukat ilyen hosszú időre. Egy pillantást vetek még a hóban játszó kutyára, és nagyon örülök, hogy nem lett tiszta szőr az öltönyöm. Szeretem azt a szőrcsomót, de utána a tisztítós mindig sírógörcsöt kap, ha meglátja az öltönyeimet, szóval talán nem is akkora baj, hogy ezúttal nem került sor dögönyözésre. A sütiket átveszem, és már megyek is velük az asztal felé. Szépek, jó illatúak és gusztusosnak néznek ki. Eszembe jutnak azért a régi karácsonyok, akaratlanul is… Nagyon-nagyon régen nem volt már ilyen karácsonyom, mint aminek elébe néztünk most. – Én meg sütöttem – felelem, olyan büszkén, mint apuka, akinek a gyermeke éppen megnyerte az Olimpiai játékokat. Mert lássuk be, életemben először próbáltam meg sütni, és ahhoz képest, hogy nem vagyok benne valami jó, ez az eredmény számomra egészen elfogadható. Két szeletet már megettem a saját süteményemből, és azon felül, hogy túlcukroztam, meg egy része megégett, nincs vele nagyobb baj. Remélem, a Mester próbáján is át fog menni, ha Abigail eszik belőle. – Igen, annak az égett szagnak van némi köze a süteményekhez – felelem a halántékom vakarászva zavaromban. Hiába, nem vagyok egy konyhaművész, soha nem is leszek, a tasakos leves és a mirelit pizza pedig életem hátralévő részére valószínűleg társammá szegődtek. De nincsen semmi baj, én már egészen hozzájuk szoktam. Jó barátaim. – És mondd, mit terveztél? – kérdezem. nekem megvannak a magam tervei a napra, és tudom, mit szeretnék a végére… De elsősorban azt szeretném, ha ő jól érezné magát.
-Sütöttél? –kérdezek vissza, és már majdnem hozzá is teszem, hogy „mit?” Mirelit pizzát? Aztán leesik, hogy abból nála a mikrós verzió a befutó, azt meg annyira nem is hívnám sütésnek, inkább csak melegítésnek. Meg azt hiszem, ennyi idő után már tisztában van vele, hogy az nálam felér egy „ősellenséggel”, szóval csak nem azzal készült… ugye?! Ó, szóval süti! Ahogy mentegetőzésbe kezd, nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el rajta, kicsit olyan, mint valami bűnbánó óvodás aki beszabadult a konyhába, aztán mégsem úgy jött össze minden, ahogy tervezte. -Hát, valahol el kell kezdeni. De azért csak nem égett meg mind, ugye? –kérdezek vissza, a következő kérdésén pedig elgondolkozok egy pillanatra… -Hmm, hogy mit? Az jó kérdés… Gondoltam lepakolom a csomagokat nálad, aztán mivel Koda annyira nincs hozzászokva a szánhúzáshoz, elsétálok a nemzeti parkba, hogy kerítsek egy rénszarvast helyette, lehetőleg olyat, amelyiknek piros az orra. Aztán elindulnék északra, hogy megnézzem, élőben is olyan aranyosak-e a bébi fókák, mint ahogy a filmekben… Szilveszter után meg majd jövök, fölveszem Kodát, aki addig itt vakációzna, ha nem gond. –kezdek bele lelkesen, de aztán pár mondat után már veheti a lapot, mennyire komolytalan tervekről van szó- Egyébként nincs semmi különös tervem, igazából időm se volt agyalni rajta, meg majd lesz valahogy, nem? A magától értetődő sütizés-beszélgetés-ajándékozáson kívül… Miért, részedről? Reszkessetek betörők maraton? Hólapátolás… helyett hóemberépítés, családi fényképnézegetés, vagy bármi egyéb?
– De sütöttem ám – biccentek rettenetesen büszkén. Most miért, sokkal rosszabbul is járhattam volna. Igaz, ha a főbérlőm errefelé járna, arra tényleg elég csúnyán rábasznék most, meg az elkövetkező pár napban, amíg nem sikerül újrafestenem a konyhát, de bízok abban, hogy Grandmore éppen elég problémával rendelkezik, hogy a következő hó közepén esedékes lakbérért ne ugorjon be mostanában. Isten tudja, a farkasok éppen elég galibát okoztak mostanában maguknak. – Nem, nem égett meg mind. Sőt, az első tűz után egyre jobbak lettek – felelem még mindig vigyorogva. Ahogy beszél, viszonylag hamar leesik, hogy csak viccel. Vagyis remélem, hogy csak viccel. nem vagyok olyan, mint valami kisgyerek, túlteszem magam azon, ha nem kellek valakinek, de azért a barátság-zónába sem ragadnék bele szívesen, márpedig a tény, hogy hivatásos kutyamegőrző lettem, erősen abba az irányba tendál. Tinédzserként oda jutni a tanulási folyamat része, felnőttként viszont már szégyen és gyalázat. – Szóval te leszel az új Mikulás? – kérdezem, szintén poénra véve a formát. Tudok én ilyet is, csak jobban szeretem a komor komolyságot. Úgy találtam, gyakran többet tud használni, mint ha mindenhez optimistán állnék hozzá. De a változatosság egészen kellemes. – Egyébként, ha ez vigasztal, elintézhetem, hogy láss egy bébi fókát, vannak még kapcsolataim odafönt. Valamikor, pár évtizede láttam én is őket. El kell ismernem, a filmek nem csúfítanak rajtuk. Ahogy a terveit ecseteli, biccentek. Szóval egy átlagosabb karácsonyozásra gondolt. Kicsit el kell gondolkodnom azon, hogy vajon nem csak kötelességből van-e mellettem most, de még a gondolatot is távolra űzöm. Muszáj, mert másképpen nem lennék képes megtenni, amit meg akarok, márpedig ha most nem, akkor talán soha. – Nos, nekem van egy ötletem. Valami, amit már régóta meg akarok tenni – mondom vigyorogva, és megteszem a köztünk lévő, másfél lépés távolságot. Ha nem állít meg, a derekára csúsztatom a kezem, és megcsókolom. Mindenféle nagy szavak nélkül, azok úgysem tudnák elmondani, mit érzek iránta, vagy mit gondolok. Ha elhúzódik… Nos, akkor valahogy megoldom. Nem akarok most arra gondolni.
-Hibájából tanul az ember, nem igaz? Annak idején nekem se sikerült minden elsőre, sőt… -legyintek, aztán inkább bele se kezdek a történetekbe. Igaz, konyhát nem gyújtottam fel, de mire megtanultam a két nemzet ételeit elkészíteni, úgy, hogy alig akad átfedés a hozzávalókban meg az elkészítési technikákban… Hát, füst az volt dögivel, meg odaégetett kaja, mit szépítsek. -Hogy én? Mikulás? Az égiek őrizzenek tőle… Annyira nem kapkodnék érte, lévén, hogy az utóbbi 10 évben páratlan tehetséggel fogtam ki a karácsonyi ügyeleteket, szóval… Nem, nem szeretném folytatni ezt a szép hagyományt, már az is nagy előrelépés, hogy idén sikerült kiharcolnom, hogy a 3 helyett csak 1 napot kelljen bent lennem. A télapónak legalább vannak rénszarvasai meg segítői. Nekem meg… Szegény 1 szem asszisztensem, aki újabban segít tartani a frontot adminisztráció terén. –szusszanok a kérdésére, a következőre viszont csak megrázom a fejem- Köszi, de inkább kihagyom. Elég nekem ez a hideg, nincs az az isten, hogy még északabbra másszak, még ha bébi fókákról is lenne szó… Beérem én az őzikékkel is. Ha már úgy is vadőr a főnök, talán még egyszerűbben is megoldható a dolog. –mosolyodok el. Amikor említi, hogy van valami, amit régóta meg szeretne tenni, csak kérdő tekintettel nézek rá, de aztán leesik a dolog… hát persze! Karácsony van, a szeretet ünnepe, hát mi lehetne jobb alkalom, hogy meglátogassa Ashley-t meg végre kibéküljenek? Mire azonban rájövök, mekkorát tévedtem, már meg is csókol, én pedig ha kissé bátortalanul is, de viszonzom. Aztán meg, csak álltam, szótlanul, kissé elvörösödve, amíg jó pár pillanattal később sikerült rátalálni a hangomra: -Ha… tényleg olyan régóta, akkor miért… csak most…?
– Hacsak a főbérlője nem rakja utcára, amiért rongálja az ingatlant – vonom meg a vállam. Ami azért lássuk be, reális lehetőség, de Grandmore csak nem vág ki karácsonykor. És a falkáknak tényleg sok dolog szakadt a nyakába így a két éves együttélésük betetőzéseként. Mire a következő lakbér befizetése esedékes, a konyha még jobb lesz, mint újkorában. Azonban lehet, tényleg nem ártana nekem egy saját otthon, amit nem kell bérelnem senkitől, és ahol nem függök főbérlők jóindulatától. Meglátjuk, miként muzsikál az új könyv, és ha összejön… Nos, akkor lehet, elkezdek lakások után nézelődni. – Ha belegondolsz, ez is egy karácsonyi ügyelet – vigyorodtam el. – Ráadásul nem is akármilyen! keresztül-kasul bejárhatod a világot, van egy listád, amiért a régi munkaadóim ölni tudnának, mosolyt hozol gyerekek arcára… kell ennél jobb munka? Ráadásul gondolj bele, mennyi szabadidőd van, majdnem egy teljes év. A csókot követően várok egy kicsit, kiélvezem a pillanatot, ameddig egyikünk sem tud megszólalni, mert tudom, hogy onnantól, hogy megtesszük, végem van. Vagy legalábbis sejtem, mert… Mert nincs olyan, hogy én boldog befejezést kapjak. Nézzük csak, mi történt eddig, abban a majdnem egy évben, amióta én idejöttem. Meghalt a testvérem, megtalált régi nagy szerelmem, csak azért, hogy kidobjon, az unokahúgom totálisan elhidegült tőlem és valószínűleg soha nem fogunk még csak szóba állni sem – legalábbis ettől félek –, szóval épp elég bajt hoztam már a fejemre hogy ne bízzak a jó kimenetelben. A kérdése azonban meglep, és egy pillanatra csak megszólalni sem tudok. Ahogy összeszedem magam, a kérdésére már kész válasz van a fejemben. – Azért, mert nem tudtam, meglépjem-e – felelem, és még mindig nem engedtem el a derekát. Lefelé nézek, bele egyenesen a szemébe. Eszembe jut, amit a vacsoránál mondott… Furcsa, mennyire kicsinek tűnik ebben a pillanatban. De hát én vagyok az ember, akinek az egyetlen veszítenivalója itt áll vele szemben, és még nem rúgta tökön, szóval annyira nem lehetek szörnyű. – Nem tudtam, mit reagálnál, és nem akartalak elveszíteni, mint az egyetlen embert, akit a barátomnak tudhatok ebben a városban. De most, karácsonykor… Azt hiszem, nem tudtam alkalmasabb pillanatra gondolni, hogy megtegyem.
-Lehet az volt az én nagy szerencsém, drága jó anyámnak nem volt szíve egy szem lányát kitiltani a lakásból… Ilyenkor örülök, hogy csak egy bátyám van, lehet, ha lenne helyette 3 nővérem, akkor anyám is előbb meggondolta volna magát… Eggyel több vagy kevesebb, mit számít? –vontam vállat, bár az anyámat ismerve, akkor se hiszem, hogy kitette volna a szűrömet. Eltűrték az összes fiatalkori hülyeségemet, majd pont emiatt akadt volna ki, hogy tőle szeretnék tanulni? Ugyaaan, nem hiszem, hogy létezik ilyen anya, az én szemem is könnybe lábad a büszkeségtől, amikor valamelyik elszánt mentoráltam a kötelező „tananyagon” túl is érdeklődik egy-egy adott téma iránt. -Egy nap alatt hiába járnám be a világot, szinte semmit se látnék belőle, akkor már inkább 80 nap alatt… De az meg biztos, nem a közeljövőben lesz, Will múltkor 4 napra is csak azért engedett el minket, mert az munka ügyben volt… -sóhajtok- Amúgy meg, nem szeretek ilyen kérdésekben dönteni, hogy ki volt jó, vagy ki nem… Mert mindenki hibázik, meg hoz rossz döntéseket, de mi lenne az a határ, ami a vízválasztó? Elvonatkoztatva a gyerekektől, egy közelebbi példa, melyik a kisebb rossz, ha valaki dohányzik, vagy ha iszik? –vagy akár lehetne nevesíteni a dolgot, bár kis őrző közösségünkben nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy valaki kitalálja a „jelölteket”. -Miért…? –kérdezek vissza csendben, hisz ha hihetek Ash-nek, akkor elég régre nyúlik vissza ez az „egész”. Azóta eltelt legalább egy fél év, és talán abban is az orvos-beteg kapcsolatunk volt a „domináns”… Ezek után meg azt hiszem, egy kicsit váratlan most ez az egész, nekem legalábbis. -Én azt hittem, hogy… áh, mindegy. Nem érdekes. –ráztam meg a fejem, de aztán eszembe jutott valami- És ha nekem nem jut eszembe a közös karácsonyozás? Te felhoztad volna? Vagy inkább tovább vártál volna, alkalmasabb pillanatra…?
– Jó anyád volt – mosolyodtam el. Engem sem raktak volna ki otthonról, de hát amikor az ember elárvul a testvérével, az felér ezzel, nem igaz? Hirtelen a magad urává válsz, de muszáj eltartanod valaki mást is… Így belegondolva, majdnem kudarcot vallottam. Ha a CIA nem lép közbe akkor, amikor, szerintem végem is lett volna, és mindketten éhen halunk. Érdekes dolog azon elgondolkodni, akkor mi történt volna másképpen. De ez inkább regénybe illő téma, nem pedig karácsonyhoz való. – Igaz. de a nyolcvan napot nem mostanában fogja megkapni egyikünk sem – jegyzem meg némileg szomorkásan. Pedig én is szívesen beneveznék egy ilyen útra. Soha nem bántam meg, hogy a kémkedést abbahagytam, főleg, hogy a sajátjaim kényszerítettek rá, de… Hiányzik néha a munka kalandozós oldala. A váratlan pillanatok, a váratlan események és helyszínek. Az viszont, amit a döntésről mond, elgondolkodtató. Nos, igen, nem lenne egyszerű, de ha megengedi, én azért hozzászólnék valamit. – Ha engem kérdezel, a cigaretta. Bár sok mindent figyelembe kell venni… Nem annyira egyszerű ez a dolog, mint amennyire a Mikulás azt hiszi. Hát persze, hogy a saját bűnömet védem, mi mást tennék? De mindez számomra már bőven irreleváns, miután megtörténik a csók, és a golyóim közé még mindig nem ékelődött női láb. Sőt, még a karomból sem bújt ki, ez így jó. Reményt az. – Őszintén? Szerintem azért, mert féltem. Hiszen ismersz, tudod, hogy nem alakultak mostanában jól a dolgok. Talán csak nem akartam belefutni abba a hibába, hogy téged is elmarlak magam mellől – feleltem. Jesszusom, de sokat beszélek. Bár igaz, hogy a jelenlétében sokkal könnyebben oldódok föl, ezt már a vacsoránál is észrevettem. – Akkor várok. Várok arra, hogy kettesben maradjunk, valahogy úgy, hogy senki se zavarhasson meg, amíg ezt elmondom. Egy napot, egy hetet… Nem tudom, meddig. De előbb-utóbb találtam volna megoldást, hogy megtegyem.
-Még mindig, annak ellenére, hogy vagy 15 éve nem láttam, csak telefonon beszélünk… -felelem, de aztán részemről itt le is zárnám a témát, múltkor kilelkiztük magunkat Mandyvel, hogy mennyire elcseszett érzés tud lenni, amikor hiába élnek a hozzátartozóid, de nem láthatod őket, mert magyarázkodás, meg emléktörlés lenne a vége… -Nos, ha ezután is úgy folytatódik, mint eddig, talán a nyugdíjas éveimre sikerül összekaparni annyi szabadnapot. –jegyzem meg a szavai kapcsán, bár teljesen azért magam sem vagyok biztos benne, hogy nyugton tudnék-e maradni, és nem folytatnám-e inkább akkor is a fiatalok tanítását… De hol van az még? Majd meglátom, ha ott tartok! -A cigarettával a környezetedben levőket is „mérgezed”. Az alkohol meg, kis mértékben jó hatású is lehet, a baj csak ott van, ha nem tudnak mértéket tartani… -azt hiszem, ezt sem kell bővebben kifejtenem neki, több tapasztalata van róla, mint nekem, na de ez a téma is túltárgyalva, hacsak nem akar még hozzáfűzni valamit, ellenkező esetben azt hiszem, napestig vitázhatnánk a témán, ki-ki a maga igazát és álláspontját védve. -Őszintén, igen… -válaszoltam, majd egy fáradt sóhajtás kíséretében lefejtegettem a kezeit a derekamról, hogy hátrálhassak néhány lépést, aztán egy szekrénynek, asztalnak, kanapénak, vagy bármi másnak támaszkodva folytassuk a beszélgetést, mert na, elég fárasztó így tartani a szemkontaktust… -Mégis, mitől féltél? Azt hinné az ember, hogy a CIA-s múltaddal kicsit bátrabb vagy, vagy nem tudom… Meg most komolyan, olyannak ismertél meg, mint akit ennyivel el lehetne ijeszteni? Mint ha okot adtam volna ilyesmire, de tényleg… mint ha ott figyelne otthon a telepakolt bőrönd, hogy na! Holnap repülök is melegebb éghajlatra. –na meg csak az hiányzik, szépen is néznék ki, bár az valahol bánt, hogy ilyesmit feltételez rólam- Nem vagyunk már tizenévesek, hogy „durci” meg „örihari” legyen belőle, azt hiszem, felnőttek módjára, normálisan is meg lehet beszélni az ilyesmit, nem…? –a válaszára reagálva pedig- Akkor ez egy nem akart lenni, ha jól értelmezem… Steve… mihez kezdjek most veled?
– Ha ez segít, én már majdnem ötven éve nem láttam őket – mondom, és vigasztalásnak szánom a dolgot. Nem arra licitálok, hogy melyikünk járt rosszabbul… Ez olyasmi, amit az őrző léttel el kell fogadnunk, bármennyire szar dolog legyen is. Én végül fölvehettem a kapcsolatot az öcsémmel újra, bár így visszatekintve, ha nem teszem, talán még élhettek volna pár évtizedet. Tényleg jobb, ha távol maradunk a szeretteinktől. –Nyugdíj? Olyan van nálunk? – emelkedik meg a szemöldököm, mert én még nem igazán hallottam arról, hogy valaki ténylegesen visszavonult volna. De nem rossz elképzelni, hogy üldögélek a tengerparton, lógatom a lábam és immár nem érdekelnek sem a farkasok, sem a világ problémái. Sem Ashley, sem a Northlake-klán, sem a falkák… milyen idilli élet lenne. És mennyire istentelenül unalmas, ha belegondolok. Nem igazán folytatom a cigi-ital vitát, mert nem látom értelmét. Tudom, el tudnánk erről vitatkozni, esetleg akkor a legjobban, ha a Protektort is kiugrasztanánk édes álmából és valószínűleg csöndes magányából – egyébként van neki családja? –, hogy képviselje a cigaretta oldalát a vitában. Ráadásul a mértéktartás fontossága mellett a múltkori magánszámom óta szerintem egyáltalán nem érvelhetek hitelesen, és az egyetlen, ami mentségemre szól, az tényleg Ashley és a hathatós segítség, amit a lépülésemben nyújtottak. Nem vádolom őt, még véletlenül sem, egyszerűen csak… Szeretném. Ahogy hátralép, egy pillanatnyi csalódottság fut át az arcomon. Nos, úgy tűnik, eddig tartott az idill, és most következik a nehéz időszak. Hallgatom, amit mond, és az utolsó szóra kedvem lenne fájdalmasan felnyögni. Nem tudom, mit mondjak, kell egy pillanat, hogy átgondoljam, hogy rendszerezzem a gondolataimat. De a szemem nem szegem le, mert nem egy zavarban lévő kisgyermek vagyok, hanem egy hatvanadik évét is betöltött ember. – Nem attól tartottam, hogy eltűnsz, vagy attól, hogy én tűnök el utána. Inkább attól, hogy a közös munka, ha szükségessé válik, márpedig biztos vagyok benne, hogy a jövőben kell majd egymás mellett dolgoznunk, nem lesz annyira egyszerű és zökkenőmentes, mint amennyire az ma, vagy volt eddig. – Megrázom a fejem. Nem egyszerű a helyzet, de megpróbálok kikászálódni a gödörből. – Egyébként nem egy alkalmat kitaláltam már. A vacsora után akartam eredetileg, de akkor félbeszakítottak minket, ott volt a születésnap, amit nem éreztem volna korrektnek veled szemben… Aztán jöttek a kövek, én pedig úgy döntöttem, talán ez lesz a legjobb alkalom. Jobb ötletnek tűnt ez, mint bármi más, ami adódhatott volna. Az utolsó kérdésére viszont felsóhajtok. Nem dühösen, nem lemondóan, de muszáj kiengednem egy kis gőzt. Feszültnek érzem magam, de nem idegesnek… Olyan ez, mint amikor az embernek több másik sorsáról kell döntenie, és fél, hogy nincs jó válasz a kérdésekre. – Amit akarsz – felelem. – Nem fogok térden állva könyörögni, Abbie. Őszintén mondom, hogy fontos vagy nekem, de a te döntésed, hogyan menjünk tovább innen. Akármit mondasz, én elfogadom.
-Hát, ha majd 160 meg 170 éves mamókák meg papókák leszünk, csak nem lesz ilyen intenzív a munkarendünk, nem igaz? Legalábbis amikor én voltam tanonc még valamikor régen, a nagyon idős őrzők már nem „dolgoztak”, inkább csak néha bejöttek meglátogatni minket, meg fontosabb dolgok kapcsán fordultak hozzájuk tanácsért… -vonok vállat, bár tény, hogy túl sokan se voltak… Na igen, nem épp a legveszélytelenebb az életvitelünk, de ha már majd’ 140 évet lehúzunk az emberiség és a farkasok védelme érdekében, csak kijár néhány év pihenés a célegyenes előtt, nem igaz? Amikor belekezd a válaszva, csak elhúzom a szám. Na igen, amiről az előbb beszéltem, hogy ilyenkor sem kell feltétlenül a nagy „többet-látni-se-akarlak” klisénél leragadni, másfelől meg… magyarázok én is itt össze-vissza, közben meg annak idején én is emiatt paráztam… -Nem tudom… máshol gyakrabban sor került közös munkákra, de itt… Eddig nem túl gyakran, bár lehet, csak azért, mert kevesen vagyunk. –szúrtam közbe minden negatív mögöttes tartalom nélkül, hogy aláássam a szavait, csupán egyszerű tényközlésnek szántam, de aztán hallgatom tovább, amíg a végére nem ér. -Te jó ég, nem is várnék el semmi ilyesmit! Eszedbe ne jusson többet, értve? –kérdezek vissza, de aztán csak szótlanul nézem egy jó darabig, miközben már újabb és újabb kérdések jutnak eszembe a szavai kapcsán, de… inkább hagyom. Az egész helyzetnek kezd valami kihallgatás hangulata lenni, az meg annyira nem kényelmes, egyikünknek sem, azt hiszem. -Steve… -kezdek bele végül egy kicsivel hosszabb hallgatás után, mint ahogy azt terveztem – tervezés… a fene gondolta volna, hogy megint átcsapunk… akarok mondain átcsapok ilyen hangulatrombolásba, de ha már így alakult, jobb túlesni rajta- Szerintem jobb, ha egy darabig pihentetjük ezt az… „egészet”. –bököm ki végül, mint ha harapófogóval kéne kihúzni belőlem, de aztán némi szünet után már folytatom is a magyarázkodást- Pár hét, esetleg hónap, nem tudom… Igazából egy kissé én is bizonytalan vagyok ezzel az egész helyzettel kapcsolatban, de attól félek, hogy a jelenlegi körülmények között nem lenne túl hosszú távú ez a kapcsolat, legalábbis ilyen mélységben. Tisztában vagyok vele, hogy mennyi rossz történt veled az elmúlt egy évben, és hogy külön-külön is nehéz feldolgozni az embernek, nemhogy mindent egymás után, de… ne sértődj meg, kérlek, de szerintem még mindig nem sikerült teljesen túltenni magad rajtuk. Így meg belevágni egy komolyabb kapcsolatba… -na tessék, kellett itt emlegeti a karácsonyi „ügyeletet”, úgy tűnik, idén sem úszom meg- Amikor nem muszáj, szinte ki sem mozdulsz a lakásból… Alig vagy emberek között, az kollégák is alig ismernek, pedig előttem érkeztél ide… Próbálj meg változtatni egy kicsit, nyitni a többiek felé is, ahelyett, hogy csak itthon rágódsz a múltbeli dolgokon. Ami megtörtént, megtörtént, inkább a jelenre, a jövőre kéne koncentrálnod… Te is mentor vagy, hidd el, kezdetnek az is nagyszerű, hogy újra magadra találj. Nekem rengeteget segített annak idején… -azt hiszem, talán még pont az első beszélgetéseink egyikénél merült fel a téma, hogy ki miért kezdett el mentorkodni, így aztán nem is részletezem tovább. Ahogy lassan elfogy a szusz, a lendület, meg a mondanivalóm is első nekifutásra, csak újra elhallgatok, hogy Steve is hozzászóljon, mert bár az előbb azt mondta, én döntök, azért az ő véleményére is kíváncsi vagyok.
– Hát, remélem… Vagy különben csúzos térddel, ezüstbottal sántikálhatok vérfarkasokat móresre tanítani – vigyorodom el. Igazából azt az időszakot én már úgy terveztem az életemben, hogy csak figyelem, ahogy Ashley jó őrzővé válik, én pedig szépen, csendben, tanácsadói funkciót töltök be mellette. De hát az élet mindannyiunk számára különleges dolgokat tartogat, nem igaz? Mondjuk értékelném, ha kicsit kevésbé fantáziadúsan tudna kitolni velem… Nem szólok semmit arra, amit mond. Igaza van, de mégis mit mondhatnék? Hogy bármikor adódhat olyan helyzet? Hogy nem számíthatjuk ki, mi lesz holnap? Hogy ez az egész már akkor is másképp működött volna, amikor Asht leszedálta a hegyen, a Vörös Hold éjjelén. De aztán beszélni kezd, én pedig hátrébb lépek. Mert amit mond, mélyre vág, annak ellenére, hogy minden szava jogos és igaz. Vagy talán pontosan azért? Valami azt súgja, ez a megállapítás helytállóbb, találóbb. Hiszen az igazság rohadtul tud fájni mindannyiunknak. – Nem tudom eldönteni, hogy ez most egy „nem” vagy egy „talán” – mosolyodok el keserűen. Nem kell mondanom, az utóbbiban reménykedem. Jobb remélni valamit, meghagyni egy apró reménysugarat, mint azt hinni, hogy minden elveszett, és esélyem sincs arra, hogy kicsit jobbra forduljanak a dolgok. Érdemes elgondolkodnom azon, hogy milyen következményekkel járhat az, amit most tettem, és vajon milyen utózöngéi lesznek. Bár teljesen őszintén, abból kiindulva, hogy általában mindig ráfázok, nem is akarom igazán tudni. – És akkor… most hogyan tovább? – Vicces, kettőnk közül nekem kellene a magabiztosabbnak lennem, de a visszautasítás után valahogy nincs kedvem élre állni és ajándékokat bontogatni nagy baráti együttérzés közepette. Szívem szerint fölmennék az emeletre és eltemetném magam egy üveg whiskyvel, hogy holnap majd átgondoljam a szavait. Most mégis mi a baj, gyors sebtapasztásra nem jön rosszul a pia? Nem azt tervezem, hogy megint bezárkózom csöndes magányomba, sőt, ki akarok menni, és megpróbálni fölérni ahhoz, amit mond… De msot baromi jól esne egy ital, hogy erőt adjon ehhez.
-Azt hiszem, mindkettőnknek jobb lesz, ha egyelőre maradunk egy „nem”-nél, amíg meg nem látjuk, hogy alakulnak a dolgaid. Már csak azért is, mert… jó, ez most lehet, kissé idétlenül fog hangzani, de mostanában elég sokat voltam orvosként jelen az életedben, és… ilyen helyzetekben akarva, akaratlanul is előfordul, hogy a „beteg” kötődni kezd az orvosához. Tudod, gyakoribb találkozások, nagyobb figyelem, törődés, meg még lehetne fejtegetni a témát, nem is ez a fontos. Nem tudom, hogy esetedben mennyire van érvénye ennek, de egy kis szünet talán sikerült ezt is letisztázni. Na meg azt sem szeretném, hogy ha közben esetleg találkoznál „valakivel”, akkor miattam érezd megkötve a kezed… -tartottam egy kis szünetet, ha esetleg Stevennek lenne valami hozzászólása a témához, de ehhez az elhatározáshoz mindenképp tartani szeretném magam- Aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok, sok víz lefolyik még addig a Chenán… Mindenesetre részemről lehet szó róla, hogy a későbbiekben újból megpróbáljuk, ha még akkor is így szeretnéd. Jobb inkább „kibírni” egy darabig így, hogy tisztázódjon a helyzet, mint nem törődni vele, és utána hónapok, évek múltán bukna ki a dolog, hogy csak átmeneti fellángolásról volt szó. -Hogy hogyan tovább… Nem tudom… -szusszanok egyet, mert elég faramuci helyzet, hogy kb. az érkezésem után kb. 15 percen belül már itt tartunk- Először is, nem szeretném, ha most emiatt megint alkoholgondjaid lennének… Inkább egyél csokit- termeli a boldogsághormonokat, az most úgy is ráfér- Végül pedig… Gondolom, ha már így elrontottam a hangulatot, nem sok kedved van ehhez az egész közös karácsonyozáshoz, úgyhogy jobb, ha… én most inkább megyek. –sóhajtok fel végül. Mindenesetre, mielőtt még a kabátomért indulnék, megvárom, mit reagál, bár azt hiszem, elég egyértelmű lesz a válasz… Ha meg semmit… hát, azt hiszem, az is egyértelmű jele, hogy jobb, ha megyek.
A „nem” vág, mint egy éles kés, én pedig lehunyom a szemem és hallgatom, ahogy beszél. Hát ez nem igaz, sőt, komolyan mondom, egyszerűen remek… Tényleg ennyire akaratgyenge marhának néz? Ha alá-fölérendeltségi viszonyra vágynék, elmennék olyan helyekre, ahol az ilyesmit lehet kapni. De ezt hiába magyaráznám, nem tűnne többnek, mint egy sértett kisgyermek utolsó próbálkozására annál, hogy megszerezze magának a Bálkirálynőt egy randevúra. Én meg nem vagyok olyan, és nem megyek bele egy olyan szóváltásba, ami végül még azt a barátságot is eltörölné, amibe sikerült belegyalogolnom most. – Ezeket vidd el – mondom. Végül elszakadok a helyemről, és az ajándékokhoz lépek. Fölveszem azokat, amiket neki szántam – vannak ott csomagok Ashleynek, mert valahol mélyen remélem, hogy eljön ő is, és ez a karácsony még lehet olyan, mint a régiek voltak –, odaviszem, és a kezébe adom. Próbáltam az ízlése szerint kiválasztani pár olyan dolgot, amik talán tetszenének neki. Megvallom hősiesen, kicsit más hangulatban képzeltem el az egész karácsonyozást, az ajándékátadást, de nem mondom, hogy nem értem meg a döntését. De attól még gyűlölhetem őket, igaz? – Nem lesznek – felelem, mintha dühös lennék azért, hogy ilyesmit egyáltalán feltételez. Igaz, nemrég még az forgott a fejemben, de rohadjon meg az egész világ… Szerintem még a legbigottabb alkoholellenző sem szólhatna rám egy rossz szót sem, ha leinnám magam ebben a szent pillanatban. Főleg nem Abigail. Világossá tette, nem akar az életem része lenni, akkor meg ne szóljon bele abba, miként gyászolom meg az utóbbi hónapokat. Ahogyan csukódik az ajtó, én fölmegyek az emeletre. Elidőzök az italszekrény előtt, de végül nem nyitom ki. Van egy megkezdett üveg az éjjeliszekrényen, azt veszem magam mellé, abban úgysincs már elég ahhoz, hogy ténylegesen berúgjak. Aztán a laptopot vonom magam elé, és hosszas megfontolás után írni kezdek. Dühösen verem a billentyűket, mintha csak azok tehetnének mindenről, de a harag, a fájdalom egész jó történetet ad nekem. Másfél órán belül készen van egy használható prológusom, és bele is vághatok az első fejezetbe. Egyelőre én sem tudom, pontosan miről írok, csak azt, hogy írnom kell. A többi meg majd jön magától.
Ó, hogy miért kell nekem mindig ennyit beszélnem? Miért nem bírom csak egyszer befogni a szám, amikor kéne…? Mire észreveszem a férfi reakcióját, már tudom, hogy mekkorát hibáztam, inkább el is hallgatok, mielőtt még tovább rontanék a helyzeten – nem mint ha nem lenne már így is elég katasztrofális. Ahogy a kezembe nyomja a csomagokat, csak csendben elmotyogok egy „köszönöm”-öt, majd vetek egy pillantást a fa felé. Nem épp így képzeltem el ezt az egészet. Egy pillanatra még az is felmerül bennem, hogy inkább visszaadom, de… nem akarom még ezzel is megsérteni. Amit én hoztam neki, még mindig a karácsonyfa alatt pihen, hogy mihez kezd vele, az innentől az ő döntése. Arra, hogy nem lesznek, csak némán bólintok egyet. Legyen. Bár félek, sikerült kissé félreértenünk egymást, de inkább csak szótlanul szorosabbra fogom magamon a kabátomat, aztán angolosan távoztam. Fogtam Kodát, a szánkót, meg a csomagokat, aztán meg sem álltam hazáig, hogy amíg nincs vége a karácsonynak, elő se bújjak a kis vackomból. Azt hiszem, egy napon belül sikerült elbuknom, mint őrző és mint ember is. Először az erőmet veszítem el, aztán egy barátomat… mi jöhet még?
Úgy működök mostanában, mint holmi gép. Fölkelek, írok, bemegyek az egyetemre, lehúzom valahogy a műszakon, aztán írok tovább. Nem foglalkozom semmivel mással, elmerültem a saját, kis kontrollálható világomban, és nem érdekel, mi történik odakint. Felőlem akár a világ is a fejemre omolhat, én írok, és írni is fogok. Ez mondjuk azzal járt, hogy az időérzékem teljesen összeomlott, másrészt meg a nem létfontosságú feladataim némi hanyagolást szenvedtek. Amikor eszembe jutott, mardosott a bűntudat, de tudtam, most egyelőre magamat kell stabilizálnom, mielőtt a körülöttem lévő világot helyreállítanám. Már esteledett, de ez zavart a legkevésbé. A laptop fénye éppen elég világosságot biztosított, az ujjaim fürgén jártak a billentyűzeten. A történet az első másfél nap után összeállt, és ahhoz képest, hogy milyen helyzetben született, egészen vidám és életigenlő történet. A főszereplőt kedvelem, a romantikus szálban épp elég a klisé ahhoz, hogy az újraírási procedúra során ne statikusan javítsam a saját hibáimat, az eseményeknek meg tétje van. Mondjuk félelmetes, milyen gyorsasággal haladok, de sok van ebben a sztoriban. Félrerakom a gépet, és fölkelek. Ing van rajtam és a nadrágom, amiben ma az egyetemen jártam. Nem szoktam időt szánni az átöltözésre, elég az reggel meg este. Mondjuk a borotválkozásra sem sokat, de két hetente azért átfutok a képemen, mert nem akarok úgy kinézni, hogy pénzt dobjanak nekem az utcán. A konyhába megyek, ott elszalad a kezem whisky fölött, amit vészhelyzetre tartogatok, és eddig csak kétszer kellett alaposabban megcsapolnom – van, amikor már az írás sem működik eléggé –, és öntök magamnak vizet. Amíg nem fejezem be a regényt, biztos nem rúgok be, ilyen mértékű kiesést nem merek most megkockáztatni. Nem felejtettem el valamit? Olyan, mintha várnék ma valakit, de esküszöm, nem tudom, pontosan miről is lehet szó…
A meditálás utolsó mozzanataként kifújtam a levegőt, majd felálltam szobám szőnyegéről. A beadandóm várakozott az asztalon. A vekkerem szerint még van egy fél órám, addig leadom a dogát, és már indulhatok is. Fölkaptam a motoros kabátom, néhány Őrzői és fegyverekről szóló jegyzetet a táskámba dobtam, majd nagy lelkesen rohantam át az Egyetem épületébe. A töri tanárt a folyosón kaptam el, a kezébe nyomtam a leckét, majd gyors köszönéssel viharzottam ki a parkolóba, aholo az én kis vasparipám várakozott. Így télen nem épp valami meleg, de nem mondok le róla, még hza az ízületeim bánják is. Beindítottam a motort, majd egy kisebb hó hullámot fölverve, robogtam ki a parkolóból, néhány csoporttársamnak intve, és már úton is voltam. Mostanság Mr. McLoyd nem igazán jött le a pincébe, sőt, karácsony óta egyszer találkoztam vele, egy őrjárat során. Nem tudtam, pontosan miért kerüli a többieket, de kezdtem úgy érezni, engem is elhanyagol. Talán a Falkaegyesítés hozta ezt ki belőle? Nem hiszem. Valami furcsát láttam a szemében, az aggódás apró lángját, mikor a kivetítőn ott abban a szobában figyeltük az eseményeket. Nem kérdeztem rá, és az őrjárat során se faggattam, nem mintha bőbeszédű lenne bármelyikünk is, de amúgy jól eltudtam vele diskurálni. Kérdeztem a könyvéről, az egyetemi dolgairól, sőt, egyik pillanatomban még a családjára is rákérdeztem, de elkerülve kérdésem, ő meg az egyetemről, és Mr. Douglas vizsgájáról kezdett kérdezősködni, így abbamaradt a dolog. Hmm... Harcos... fura volt így belegondolni, hogy Harcos leszek. A tetoválás még friss volt a hátamon, ezt alvásnál éreztem legjobban, ha véletlenül a hátamra fordultam. De büszkeséggel töltött el. Megálltam Mr. McLoyd háza előtt, majd hosszú lépésekkel a bejárathoz siettem. Csöngetés, kopogás, megint csöngetés, újabb kopogás, és ezt bizony addig csinálom, míg ki nem nyílik az ajtó. Ha ez megtörtént, széles mosollyal nézek az öregre. - Szép napot, Steven bácsi, jöttem tanulni. Tudom, hogy utálja, ha lebácsizom, de néhány találkozásunk folyamán rájöhetett, hogy csak és kizárólag azért csinálom, mert imádom hergelni, és kikerülni a nyakleveseit. Már amikor sikerül kikerülni...
Körülbelül másfél perccel azelőtt jut eszembe, mit felejtettem el, hogy Velkan szabályos ostrom alá venné az ajtót. Komolyan, a gyerek valódi áldás lenne egy elhivatott, de süket mentornak. Elrendezem magam gyorsan, mert mentorált előtt hadd ne nézzek már ki úgy, mint aki most szakadt ki egy szovjet gulágról. Mielőtt kilépnék a konyhából, a lefolyócső alá rejtem az órám, amit abban a szent pillanatban csatolok le a karomról. Hogy miért? Na, azt majd meglátjuk, egyelőre csak felkészülök, azt meg nem igazán lehet úgy játszani, hogy ő itt van bent. Így mentem ajtót nyitni, és gondolataimban mélyre száműztem a viagrás torta képét, hogy ne azzal kezdjem, hogy képen nyomom a srácot ezért. Semmi kedvem nem volt Abbie-nek magyarázni bármit is, főleg azt nem, hogy mentoráltam hogyan veszítette el két fogát, miként tört el az orra és mégis miért ment szét az én öklöm. Igazán kellemetlen lenne, ráadásul utána egészen biztosan visszaszoknék az italra, mert próbáltam már szétvert kézzel írni, és nem volt a legkellemesebb dolog a világon. – Pedig én már azt hittem, hiányoztam – vigyorodtam el a srác szavai hallatán. Ha ő így, akkor én is megpróbálhatok szórakozni vele egy kicsit. Jó dolog, hogy a következő időszakokban enyém az élete, szóval még hatványozottan vissza fogja kapni. Félreálltam a bejáratból, és intettem, hogy fáradjon beljebb. – Gyere, vannak terveim a számodra. Már bizonyítottad az edzőteremben, hogy érted a dolgodat, de szeretném megtudni, mennyire vagy jó azokban a varázslatokban, amiket elvileg már tudnod kellene. Nem azt mondom, hogy ne tudna már most bizonyos dolgokat, egyszerűen csak szeretném tesztelni. megvan már a szakosodása, ennek alapján pedig fontos, hogy megtudjam, miből építkezhetek én. Bár ha harcos lesz belőle, valami azt súgja, a képzésének egészen apró szakaszát fogom én kivitelezni.
- Oh, mindennél jobban Mr. McLoyd! - gondoltam kiöltöm rá a nyelvem, de inkább meggondoltam magam. Egy részt, már nem vagyok kisgyerek, másrészt meg, a vigyorom is bőven elég ahhoz, hogy szegényt néha kihozzam a sodrából. Mikor beinvitált, beléptem, s eddig még soha, ismétlem, soha nem jártam Mr. McLoyd házában. Döbbenet ült ki arcomra, milyen csodás házban lakik, és némi irigység is volt bennem, hogy hova jutott, pedig "csak" író. Na jó, a könyvét olvasva tényleg klasszul ír, na de ennyire? Kívülről se egy kicsi kis ház, de belülről kész palota. Ha valaha is lesz házam, biztos ilyet szeretnék, mint ami Mr. McLoydnak van. Félig-meddig hallottam szavait, követtem, de tekintetem a hatalmas teret, a berendezéseket csodálta. Eddigi életem folyamán mindig kis lakásokban, lelakott szobák százaiban fordultam meg, de ez! Ez egy ideális, csodás családi ház! - Aha, persze. - fogalmam se volt, ezt mire mondtam. - Egyedül lakik itt, Mr. McLoyd? - kérdeztem, miközben a nappaliba vezetett, és én még mindig csak ámultam. Bár a nappalit kissé giccsesnek találtam, még így is gyönyörű volt az egész. - Mit is fogunk gyakorolni? - kérdeztem kissé zavartan, mert bár hoztam anyagot, amit elővehetünk, biztos voltam abban is, hogy az öreg előállt valami tervvel.
– Örömmel hallom – vigyorodtam el haloványan. Az olyan tanoncok mellett, mint Velkan nem unalmas az élet, az biztos. Ha az ember elunja a folyamatos szövegelésüket, kiakaszthatja őket a ruhák mellé száradni, és amikor visszahúzza, biztos lehet abban, hogy nem jött még meg a józan eszük. De hát ezért kedveljük őket. És furcsa, általában az ilyen tanoncokkal maradok igazán jóban, miután levizsgáztak. Látom, mennyire elvarázsolja a fiút a ház mérete. Először én is így voltam vele, ezért csak megtámaszkodom, figyelem, és közben beszélek hozzá, bár tudom, hogy nem hallja, amit mondok. Annyi baj legyen, majd rájön hamarosan. Addig én magam elgondolkodom, mennyire üres is ez a hely így, hogy csak egyedül vagyok benne. Az óriási házak átka, de még mindig jobb, mintha egy egész birtokot vettem volna, akkor valóban elvesznék az óriási földeken. Így csak néha érzem magam iszonyatosan magányosnak, mikor az eső veri az ablakot, és nincs kivel beszélnem. – Igen, egyedül. Az unokahúgomból farkas lett, és úgy döntött, fölköltözik a hegyre – mondtam. Ez a tüske valahol még mindig fájt, de nem baj. Jó dolog az, ha az ember emlékezni tud mindarra, ami bántotta. Azt mutatja, hogy éltem. Megsérültem, tehát nem egy biztonságos burokban tengettem a napjaim. Mindenesetre, én már meg tudnék barátkozni a burokkal is. – Miért? – Először szeretném, ha demonstrálnád, milyen szinten állsz a jelenlegi képességeiddel – mondom el ismét, zanzásítva. Azelőtt azonban van még valami, amire rá kell kérdeznem. A válaszra inkább személyes okok miatt van szükségem. Érdekelne, hogy számíthatok-e hívásra az éjszaka kellős közepén, amiért Velkan úgy döntött, belerohan a legőrültebb farkasokba valaki (mondjuk egy lány) miatt, vagy sem. – De még előtte szeretnék megbeszélni veled valamit. Amit említettem az egyesítés estéjén is, a társalgóban. Nem tudtam nem észrevenni a reakciódat, és érdekelne, mi is váltotta ki belőled?
A csodálatom ott szakadt meg, mikor szavait fojtatta. Épp valami kínai vázaszerűséget vizsgálgattam, mikor szavai eljutottak hozzám. Az unokahúga? Farkas? Nem feleltem a kérdésére. Inkább úgy tettem, mintha az a kép a falon, baromira érdekelne. Pedig letojtam magasról. Folytatta szavait, én pedig figyeltem. - Rendben, hogy demonstráljam? Szét kell verni valamit? - mosolyogva néztem rá, kikerülve így kérdését, ám a folytatásra lehervadt a mosoly a képemről. A kezem ökölbe szorult, ahogy eszembe jutottak az elmúlt események. Eszembe jutott, miért viselkedtem így, és a kivégzés... Az emlékek... A családom... Lucy... - Muszáj ezt most? - kérdeztem a tőlem nem éppen megszokott, ingerült és enyhén felemelt hangnemmel. - Olvasta az aktámat! Tudja, milyen volt az Elhívásom, mit akar még tudni? Tartsak mesedélutánt? Tanulni jöttem, nem báj... Váratlanul hallgattam el, és egy pillanatra elfordítottam a tekintetem. Nem akartam úgy járni, mint Miss Crossnál. Nem mintha attól féltem volna, hogy Mr. McLoydot megríkatnám ezzel, csak magamból csinálok hülyét. Másrészt meg végre meg kellene tanulnom uralkodni magamon, és nem ennyire érzékenyen venni, ha kérdeznek erről. Mély levegőt vettem, de éreztem, hogy öklöm szorítása nem enyhül, sőt, megremeg a kezem. - A családommal Vérfarkasok végeztek. És akik megmaradtak nekem. Azok is mind farkasok. - mondtam, de éreztem, hogy kiejtett szavaimmal egyre nő bennem a keserűség, és a gyűlölet - Amit láttam ott a Társalgóban, eszembe juttatta azt a végzetes éjszakát, és... és azt, hogy akiket szeretek, azok mind képesek lehetnek ezekre a szörnyűségekre. Mentorom szemeibe néztem, úgy folytattam. - Tudja, amikor ilyet látok, akaratlanul is eszembe jut annak a lehetősége, hogy mi lesz, ha megérem, hogy akiknek a védelmére esküdt tettem, azok Vadállatok módjára ölni kezdenek, engednek a bennük élő Bestiának, és Vérszomjnak. Eszembe jut, hogy mi lesz akkor, ha ott fogok állni, és döntenem kell, élni hagyni, vagy megölni. Mi lesz ha, azt fogom látni, hogy a kishúgom ugyanolyan egyszerűséggel, mint ahogy a felvételeken láttuk, dönt élet és halál kérdéséről. És szemrebbenés nélkül néz végig egy kivégzést. Nem tudom, hogy képes lennék-e ezt elviselni. Hangom komoran cseng, az elfojtott dühtől remeg a kezem. - Tudja, irigylem magát, amiért van mibe menekülnie. Alkohol, írás, munka... Tudom, ez most talán erős volt, de tudom, hogy a Mentorom iszik. Az apám is ivott. És előlem ezt nem tudja senki elrejteni. De akkor is... attól, mert dühös vagyok, talán nem kellene szemtelennek lennem. Tudom, hogy tud a húgomról, egyedül azzal nincs tisztában senki, hogy itt van a városban. Bár, ki tudja? Lehet hogy a vezetőség sokkal szemfülesebb, mint ahogy én azt hiszem, vagy gondolom.
– Bármennyire is szeretném, ha aprítanál tűzifát, nem, nem kell szétverned semmit – rázom meg a fejem. Azért meghagyom a kölyöknek, hogy ügyes, el kell fojtanom egy vigyort, mielőtt folytatnám. Nem hittem, hogy karácsony után egyhamar valami felvidít, ami nem a Hun-Cut testvérekhez vagy a munkámhoz. Márpedig mind a kettőből kezdett túlságosan sok lenni ahhoz, hogy valódi szórakozást nyújthassanak. – Igen – felelem. Szemem sem rebben arra, hogy ingerültebb, mint szokott lenni, nem érdekel. Ha harcolni akar, anélkül tudom padlóra küldeni, hogy komolyabb kárt tegyek benne, és valami azt súgja, a változatosság igen kellemes lenne. Nem zavar, hogy kiborul, és amikor elkezd mesélni, csak csöndben hallgatom. Mit kellene mondanom? Hogy sajnálom? Üres szavak lennének, attól félek, hiszen tényleges, őszinte sajnálatot nem tudok érezni, mert nem mentem át hasonló dolgokon, mint ő maga. Át tudom érezni a szerettei elvesztése miatti fájdalmát, ahogy azt is, mennyire dühítheti, hogy nem tehetett semmit. Ez mind-mind ismerős. átéltem többször is, mint szeretném, vagy be merném vallani. A kételyeit viszont tökéletesen megértem. Ugyanezt éreztem akkor, amikor Ashley vérfarkas lett, és most már tudom, hogy mit mondhatok neki. Jobban fogja érezni magát tőle? Nem tudom. Lehet. Hogy mit kezd vele, az ő dolga. – Képesek lehetnek. Pontosan. A „lehetnek” szó a kulcs, Velkan – mondom. – Ugyanis nem kell annak lenniük. Sok dologtól függ ez, több ezer apró esemény összejátszásától. Amit ott láttál, az egy kivégzés volt. Nem ész nélküli vérengzés, bár nem állt messze tőle. De mindannak, akit említettél, van választása. Hogy milyenek lesznek függ attól, milyen falka neveli őket, hogy milyen az ő habitusuk. A bennük élő állat egy tényező, és bár nem szelídíthető kiskutya, az ő döntésük, milyen hosszú pórázon tartják. Tessék, bölcsességek egész tárházát kapta meg most ifjú tanítványom. Ennek olyan nyolcvan százalékát én magam is elhiszem, a többit pedig azért mondtam, mert azt akartam, hogy megnyugodjon. A szeretteink iránti aggodalom természetes, de párosulva az ifjonti hévvel ugyanúgy lehet végzetes is. A végső szavaira azonban fölvonom a szemöldököm. Nos, nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, amit kaptam, de az biztos, hogy nem esett valami jól. – Menekülni? Nos igen, nem tagadom. De néha az embernek szüksége van időre, hogy átgondolja, mit tehet a jövőjével – megráztam a fejem. – Majd ha ugyanilyen idős leszel, talán átlátod a dolgokat egy másik irányból is, Velkan. Ne aggódj, nem sértettél meg, az sokkal nehezebb, és én is voltam fiatalember… valaha. Tudom, mennyivel jobban tudjátok a világ dolgait bárkinél.
A szavai nem tudnak megnyugtatni, és nem érzem azt, hogy átérezné kételyeim súlyát, de nem adok hangot a haragomnak. Ha engednék, valószínűleg neki mennék. Márpedig bőven elég volt egyszer, egy Mentor miatt kórházba jutni, pontosan egy ugyan ilyen párbeszéd miatt, nem akarok még egyszer borda töréssel, meg hasonlókkal ágyat nyomni. Különben is, vizsgáznom kell 3 hónap múlva, nem engedhetem meg magamnak, hogy értelmetlenül összeverjenek. - Szomorú, hogy a "lehetnek"-ben ettől függetlenül ott marad a rosszabb lehetőség. Akkor lennék nyugodt, ha ez az eshetőség egyáltalán nem létezne. Óvni akarom a húgomat, bármi áron, és Samet is megakarom védeni, még ha a legutóbbi lépése nem is úgy puffant, hogy ne fájjon. Erősebb leszek, tapasztaltabb, és bármit megteszek értük. Ők a családom, ők maradtak nekem. De ha Szörnyetegekké válnak, nem tudom, képes leszek-e arra, hogy védelmezzem őket. Már eszembe jutott párszor, hogy egy Őrző, mégis mit akar védeni két Vérfarkason. A válasz egyszerű. Attól, mert más utakra léptünk, a köztünk lévő kapocs nem változott. Lucy ugyanúgy a húgom, míg Sam ugyanúgy a legjobb barátom, s most már talán mondhatom, hogy öcsém marad. Ők pedig bátyként tekintenek rám, és tartozom annyival, hogy felelősséggel viseltetek irántuk. Mert ők a családom, és ezen soha, semmi nem fog változtatni. Utolsó szavaira, csak egy grimasz kíséretében megingatom a fejem. Jobban örültem volna annak, ha letagadja, hogy menekül, és nem egyet ért. - Mr. McLoyd, maga így, én úgy. Sosem akarok elmenekülni, és sosem fogom engedni, hogy eltemessen az önsajnálat. Mások számítanak a segítségemre. A jövőre gondolni? Lesz valahogy, nem számít! A lényeg csak az, mit akarunk, mi a célunk, és mit teszünk meg ezért? Én jó Őrzővé akarok válni, ennyi az egész. Nem leszek soha bölcselkedő, és lehet, egyszer leszek annyi idős, mint Ön, de azt már most tudom, hogy mindig igyekezni fogok a legjobbat kihozni magamból. Elgondolkodva nézek rá. - Tudja, valahol nagyon rosszul esett, hogy így elzárkózott. Az apámat juttatta eszembe. Ő is elfordult a gyerekeitől, eltemette az önsajnálat és az alkohol. Én számítok Önre, számítok az Őrző társaimra, de mindenkinél jobban magára, mert Ön a Mentorom! És lehet, csak egy taknyos, senkiházi Tanonc vagyok, aki most jött ide a nagyvárosból, de talán nem jókedvből intézte a Szellemvilág, hogy mi találkozzunk. Úgyhogy ne meneküljön, ébredjen fel, mert van itt egy hülye gyerek, aki számít magára! Utolsó szavaim határozottan, nyomatékosítva csengenek. Komolyan számítok rá. - Mi a felmérő feladat, ha már itt tartunk?
Nos, olybá tűnik, szavaim nem annak neki nyugalmat. Nem gond, fiatal a vér, lázas, forró, és amíg ilyen ifjú, talán nem is tudná meghallgatni, mire gondolok éppen. Sosem mondanám meg az ilyen vad, ifjú fiataloknak, mit tegyenek. Úgysem hallgatnának a tanácsra. Szeretnek megtapasztalni mindent maguknak, és ez alól még én magam sem vagyok kivétel. – Tőlük függ, milyen utat választanak, Velkan. És… részben tőled. De végezetül, ez csupán az ő döntésük lesz majd – mondom. Nem mondom azt, hogy nem változtathat rajta, mert mint hozzájuk közel álló személy, bőven van behatása a gondolataikra, az érzéseikre, arra, miként birkóznak meg az őket körülvevő világgal. Velkan talán bele tud szólni abba, milyen irányt vesz az adott farkas lelke, a mentalitása, de én nem. És talán elég is volt ezzel ennyit foglalkoznom. – Köszönöm, hogy elmondtad. Annyi bizonyos, hogy már sok mindent sokkal, de sokkal tisztábban látok abból, ami történhet a fiúval. Szüksége lesz olyanokra, akikre támaszkodhat. ha akarja, én itt vagyok, ha nem… Nos, nem kényszerítem rá magam senkire. Nem szokásom. És hogy őszinte legyek, már semmi kedvem sincs semmiféle érzelmi köteléket kialakítani. Amikor elszakadnak, vagy megtagadják őket, az többet tud ártani, mint egy kés, vagy egy golyó. Ahogy beszél, megingatom a fejem. – Szerinted én büszke vagyok magamra, Velkan? – kérdezem tőle, kicsit talán erősebben, mint eredetileg akartam. Nem tetszik, ahogy beszél. Nem bántó, sokkal inkább… dühítő. De tudok uralkodni a haragomon. Az önkontroll választ el az állattól, aki lehettem volna, ha másként alakul a sorsom. Szóval mikor ismét megszólalok, hangom nyugodt, csöndes, nem tud belőle érzelmeket kiolvasni. – Ha te jó őrzővé akarsz válni, én segíteni fogok neked, hogy ezt elérd. Egyrészt, mert kötelességem, másrészt pedig azért, mert megérdemelsz egy olyan mentort, aki lehetnék, ahelyett, aki most vagyok. – Apró mosoly jelenik meg a szám szegletében. – Nem éppen a legfényesebb pillanataimban sikerült kifognod engem, fiú. Ezután már csak ostorozás minden, amit mond, én pedig nem felelek rá. Miért kellene? Amit mondhatnék, elmondtam már korábban, és megtehetném, hogy mentegetem magam. Elmesélem neki Kubát. Katerinka visszatérését majd újabb eltűnését. Ashley kálváriáját, vagy éppen a karácsonyi kosarat. De nem teszem. Nincs értelme. Már elhatároztam, hogy nem menekülök tovább, és ez pedig semmi más nem lenne, csak futás az elől, amit el kell fogadnom. – Szeretném, ha demonstrálnád a képességeidet. Ismered a „szellembeszéd” nevű varázslatot? – kérdezem.
Kezdőlap
//
