A próbálkozásainak többségére csak megrázom a fejem, és vékony vonallá préselem az ajkaimat. Nem értené meg, talán a többség sem fogná föl, milyen marha nehéz lenne nekem most kimenni oda, és megkockáztatni azt, hogy belefutok Ashbe. A lányba, akiért borzalmas dolgokat követtem el, akiért gondolkodás nélkül áldoztam volna föl bármit és bárkit az elmúlt tizenegy évben… Nem bírnám elviselni. Az asztalon, a sok kosz alatt amúgy is ott fekszik a régi revolverem. Hogy én mennyit szemeztem azzal a fegyverrel az első pár napban… Aztán jött a macska, és aggódhattam a folyamatos nyávogás miatt. Mi a fenéért nem lőttem csak le a dögöt? Mert túl jó a szívem, azért. – Rendben, akkor legyen a terasz – mondom. Még egy apró, halovány, törékeny kis mosolyt is kap hozzá, mely megpróbál csibészes lenni, de csak halovány önmaga régi önmagának, mint viselője maga. Hiába, az idő, és a leánygyermek mindannyiunkat megvisel, főleg, ha csak úgy otthagy, mint felelős kutyatulajdonos az aknát. – De csak akkor, ha csatlakozol hozzám… Ezután fölmászok, lezuhanyozok, és felöltözök. Visszafelé egyébként valamivel biztosabb léptekkel, de ugyanazt a mutatványt hajtom végre, mint korábban Ash ajtaja előtt. Amikor azt mondja, ki kellett fosztania a hűtőt, csak biccentek, miszerint tudomásul vettem. Lássuk be, egyedülálló férfiember vagyok, immáron okom sincs feltölteni azt a masinát. A kérdésére nem mosolyodok el, de valamivel jobban érzem magam, ami így, a ruhás malőr után még egészen jónak is nevezhető. – Furcsa. Már nem érzem a sajtos puffancs szagát egyfolytában, ha fölemelem a karom – mondom. Igen, ez poén akart lenni, még akkor is, ha valami rettenetesen sikerült. DE hiába, a történetem utolsó száz oldalát megnézve sem találunk sok viccet, inkább a melankólia uralkodik. Nem vagyok képes még megállás nélkül poénkodni. Amúgy sem volt soha az én stílusom. Az asztalnál már kihúzom a székét, mert mégiscsak előzékeny vagyok, és csak utána foglalok helyet én magam is. kezem azonnal, reflexszerű mozdulattal kutat a pohár után, de nem találom a megszokott helyén, ahogy szerintem Abbie a piát is elpakolta. Nem baj. Nehezebb lesz így a dolog, de mindemellett tartósabb is. Remélem. – Abbie, egyedül élő férfi vagyok, aki se főzni, se sütni nem tud – jegyzem meg, és az egyedül szónál megint facsar egyet a kín a szívemen. Inkább szedek én is magamnak egy adagot, és próbálom azt tanulmányozni, amíg meg nem tudok szólalni újra. – Igazából én már a meleg ételnek is úgy örülök, mint kisgyerek a piros pöttyös labdának. Nem tudsz olyat elém tenni, amit ne ennék meg.
Győzelem! Ahogy beleegyezik legalább az utolsó „ajánlatba”, egyből széles mosolyra húzódik a szám, a feltételére meg csak finoman bólintok egyet, hogy természetesen… Aztán főzés, pakolás, alkoholkészletek elrejtése, mosatlan mosatlanba pakolása, fegyverek és lőszerek begyűjtése… Komolyan, mint valami kisgyerekes háznál, csak itt nem az éles sarkokra meg a lerántható, törékeny dolgokra kell figyelni, meg elrejteni őket. -Tudod, a víz és a szappan néha csodákra képesek, pláne, ha előtte az ember egy hétig sajtos puffanccsal takarózik. Nyugi, majd megszokod. –cukkoltam egy kicsit, miközben a tányérok és az evőeszközök is a helyükre kerülnek. A segítséget csak egy mosollyal köszönöm meg, ahogy helyet foglalok, aztán Steve mozdulatára persze eszembe jut, hogy mit is felejtettem el. A poharat… Persze nem a whiskey-s, boros, pezsgős változatokat… Azt hiszem, neki elég a heti whiskey fogyasztás, nekem meg a következő 10 évre elég volt a múltkori szülinapos pezsgőzés. De mindegy, majd evés után. Ahogy nézem, úgy is nagy a választék: csapvíz. -Tudom, hallottam hírét. Amúgy még nem késő megtanulni, egész jó elfoglaltság. –vontam vállat, de aztán folytattam is- Egyébként ne aggódj emiatt, főzök én. Egy pár napot mindenképp maradok, -igen, meglepetééés! - vagy amíg össze nem kapod magad. Majd délután hazaugrok a cuccaimért, gondoltam, most egyelőre elég lesz egy sima „látogatás” is. Remélem, nem probléma. Ha meg probléma, akkor így járt, akkor jön a dolog hivatalos része, plecsni-lebegtetés, meg az „én csak a munkámat” végzem szöveg. De hát idáig csak nem fog fajulni a dolog. -Ezt örömmel hallom. De azért tényleg agyalhatsz rajta, hogy mit szeretnél enni, bár ha nem, ne aggódj, megoldom. –válaszolom, azzal neki is látok az evésnek. Amíg elcsevegtünk felette, úgy is hűlt annyit, hogy ehető legyen. Túl sokat nem is szedtem, lévén, hogy nem olyan rég reggeliztem, így miután végeztem, csak csendben vártam, hogy a „gyerek” is jól lakjon. Sőt, addig hoztam is két poharat meg egy kancsó vizet. -Remélem tudod, hogy ilyen melegben milyen fontos a megfelelő folyadékbevitel… Nyugtass meg, hogy azért olyat is ittál a héten, amiben nem volt alkohol… -felelem, ahogy lerakom elé az egyik poharat, majd visszahuppanok a helyemre. -Nem tudom, hallottad-e a hírt, de érkezett egy új őrző a csapatba. Egy férfi, harcos.
A cukkolást a szép mosolya nélkül is elnézném, így viszont inkább egyfajta kapaszkodónak használom, minthogy rugózzak rajta. Jól esik, hogy valaki beszél hozzám, akinek nincs fura, japán, koreai, vagy Isten óvjon, kínai akcentusa, és nem azt magyarázza a vicces kis szövegelésével, hogy „Hülye kemper dögöjjé meg!” Örülök annak, hogy Abbie itt van, minek ragozzam? Még akkor is, ha ezt hangosan, vagy teljesen tudatosan be sem vagyok hajlandó ismerni. Amikor viszont kifejti, hogy bizony, itt tervez maradni pár napra, magasba szökik a szemöldököm. Már éppen azon vagyok, hogy tiltakozzak, és szépen megemeljem, majd kirakjam a küszöbre, aztán visszaüljek megverni Kis Hun-Cutot, amikor hallom a szavakat kicsúszni a saját számon. – Nem is rossz ötlet… Legalább nem lesz olyan üres a ház. – Ó, hogy esne bele a halálnak a bréje abba, hogy nem vagyok képes normálisan gondolkodni, és figyelni az agyamra egyszerre… És lássuk be, tényleg nem utolsó dolog, hogy itt van. De azért nem is én lennék, ha nem próbálnám azonnal elvágni magam. – De biztos vagy benne? nem vagyok valami fényes társaság mostanában. Igen, erről azért tudnia kell. A főzéssel kapcsolatos megjegyzéseire nem ok nélkül nem reagálok, azt hiszem, én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy megtanuljak a konyhában sürögni meg forogni. Mi lesz a következő, cicás kis kötényében fogom dagasztani a fánkot Valentin Napra, vagy Ash következő születésnapjára, csak hogy kiengeszteljem? Nem, addig azért már nem vagyok hajlandó süllyedni, még akkor sem, ha az előbb Számkivetettet játszottam, sziget helyett a saját kanapémon. Na, ha valaki kérdezi, akkor ki akarom próbálni magam a színészetben, és a meghallgatásra készültem. Tökéletes. – Rád bízom a menüt – felelem, és megeresztek egy újabb, rendkívül halovány kis mosolyféleséget. Én is eszek, és közben nem beszélek, legfeljebb, ha kérdez valamit. Az étkezésben ez nálam mindig is alap volt, kivéve, amikor ugyebár online küzdöttem végig a Harmadik Világháborút Kis és Nagy Hun-Cut, továbbá húzott szemű hadseregük ellen. A kérdésére viszont érzem, hogy nem fogok tudni jó választ adni. De hiába, csak kikívánkozik. – Várj, a sör mennyire számít alkoholosnak? Figyelek, amikor az új őrzőről beszél. Mindig örülök, ha új emberek érkeznek hozzánk, azt a Velkan nevű kölyköt is egészen kedvelem. Ahogy töltök mindkettőnknek a vízből, és a jóféle éttermi szokás szerint lerakom a kést-villát, csak fölteszem végre a kérdést. – És milyen? Mármint emberileg. Őrzőnek gondolom nem rossz, máskülönben nem küldték volna egy háborús övezetbe – mondom csöndesen, és elkezdem inni a vizemet. De jól esik valami, amiben kivételesen tényleg nincs alkohol…
Na igen, már csak ezért megérik az ilyen bejelentések, látni a másik arcát, hogy mit reagál rá. Már csak abban reménykedek, hogy nem nyomja körbe ragasztóval az összes ablakot, vagy torlaszolja el az ajtót, mert akkor… Nem tudom, hogy fogok vissza jutni a házba. Lehet megpróbálkozok azzal a bizonyos törött konyhaablakkal… Mindenesetre a kulcsot ne felejtsem el magammal vinni! -Nagyszerű, akkor ezt megbeszéltük. Stipi-stopi a vendégszoba. Ne aggódj, én aztán teljes mértékben biztos vagyok benne! Amúgy meg nem kell aggódni, a rendelőbe azért még be fogok járni, de ne aggódj, majd addig is kitalálok neked valamit, hogy ne unatkozz, meg ne csak a tv előtt fetrengj egész nap. –magyaráztam lelkesen. Utána egy pillanatra elmerengtem azon, hogy milyen jó, hogy nincs más hozzám hasonló gyógyító, , mert nem tudom, hogy el bírnám-e viselni, ha valaki ugyanígy megpróbálna belém is lelket önteni, meg pattogna itt nekem napi 24 órában. Valószínű, hogy nem… Még szerencse, hogy viszonylag ritkán szoktam lebetegedni, meg nincs időm „elhagyni” magam. -Hmm… rendben. –biccentek a válaszára a menü kapcsán, aztán már egyből azon pörög az agyam, hogy mi finomakat főzzünk majd… Bizony, főzzünk, ha mást nem, kis kuktámnak kinevezem Steve-et, legalábbis ha nem ellenkezik nagyon. Legalább addig is szem előtt van, segít, gyorsabban is haladunk, meg lefoglalja magát valami hasznossal. Volt is otthon egy jópofa cicás kötényem, majd elhozom, hátha úgy több kedvet érez hozzá! Tiszta jó, nem? Ahogy meghallom a feleletét a sör kapcsán, csak szép lassan veszek egy nagy levegőt, aztán ugyanilyen lassan kifújom. És még ezt vagy háromszor, mire sikerül helyrebillenteni a lelki békémet, és megszólalok: -Hacsak nem alkoholmenteset ittál, semennyire. –felelem, bár a férfi ismerősökből kiindulva, az „alkoholmentes sör nem is sör”. -Szimpatikusnak tűnik, bár nem egy szószátyár alak. Inkább azt mondanám, hogy olyan kis magának való, de túl sokat nem beszélgettünk. Lehet, hogy csak megszeppent egy kissé az új környezettől meg a sok idegen embertől. –jön a válaszom, majd én is megiszom a vizemet, s hátradőlök a székemen. -Nos, mit szólsz, ha a szieszta idejére kimegyünk levegőzni? Közben meg választhatsz, hogy utána mosogatni, vagy porszívózni szeretnél-e előbb. –kérdezem vidáman, kissé komolytalanul. Ó, milyen szép napoknak fogunk elébe nézni…!
Érzem, nem fogok megmenekülni, ez a nő lesz a vesztem, ha ténylegesen beköltözik. Hol is van Ash száma? Inkább föladom, megmondom neki, hogy nyert, jöjjön vissza, és mentsen meg… Oké, ennyire tényleg nem vészes a helyzet, de érzem, hogy nem nézünk elébe túlságosan egyszerű időszaknak. Félek, vagy egymás idegeire megyünk, vagy lövészárkot fogunk ásni a konyha és a nappali között, két oldalt persze, aztán majd lövöldözünk, meg dobálunk varázslatokat egymásra. Nekem legalább van egy Távol-Keleti hadseregem, akiket bevethetek! Azt inkább nem fejtem ki, hogy az alkoholos sör sem éppen férfinak való, mert valószínűleg nem értékelné a megszokott, pasis monológot arról, hogy a pia, az kérlek szépen valahol a whisky-vodka-pálinka szentháromságban mozog. A kimenésre bólintok, egy kis friss levegő talán nem árt meg, a takarításban való szerepvállalásra viszont csak felnyögök. Innen már nem szabadulok, attól félek.
{Három nappal később}
Mióta Abbie beköltözött, én próbáltam egyszerre tölteni sok időt vele, és a munkával. Elkülönítettem magamnak három órát felkelés után, amikor a laptopot vertem, és nem adtam magamról életjelet, éjszakánként pedig néha kisunnyogtam, hogy Kis Hun-Cut azért ne érezze magát olyan magányosnak azokon a bizonyos online csatatereken. Hiába no, én meg a nagy szívem. A kérdés az, túljutottam-e már azon, amit történt? Fenéket. Talán sosem sikerül majd teljesen. De már jobb egy kicsivel. Legalább Abbie nem hagy a saját mocskomban fetrengeni. Most éppen annak a bizonyos három órának a közepén járok, amikor hirtelen egy ötlet száll meg. Már csak pár bekezdés van hátra a regényből, de arrébb tolom, fölállok, és az ajtóhoz lépek. Onnan a vendégszoba felé megyek, és bekopogok Abbie ajtaján. Immár valami emberi szerelésbe bújtam: fekete ing van rajtam, pár mackónadrággal kombinálva, és igazából azokat kaptam föl, amik a kezem ügyébe kerültek, szóval az összkép még mindig nem az, ami egykor volt. De hékás, a haladás lassú, de legalább létezik. – Abbie, van egy kis időd? – kérdezem. Délelőtt nyolcra járhat az idő, és csak reménykedem, hogy még nem alszik, amikor benyitok hozzá.
Ha túl nagy haladást nem is sikerült elérni ebben a három napban, a semmitől azért mindenképp több volt. Igaz, nem is számítottam rá, hogy a történtek után feltűnök, aztán cakk-pakk megoldódik minden gond, az élet pedig folyik tovább a megszokott medrében. De időnk, mint a tenger, meg ha lassan is, de azért haladunk, szóval bízok a legjobbakban. Kodát ismét a szomszéd nyugdíjas házaspár gondjaira bíztam, nem hiszem, hogy Steve díjazta volna, ha magammal hozom. Bár, lehet a szomszédok sem, de pechjükre épp ott nyaraltak az unokák, akik miután pedig meglátták a már nem is olyan kicsi, ugató, négylábú szőrgombócot, nyert ügy volt a dolog. Igaz, azért hazafelé még így is útba ejtem a házamat, elvégre valakinek a virágokat is meg kell locsolni, meg felvenni a leveleket… Steve pedig… azt hiszem, ahhoz képest, hogy milyen állapotok uralkodtak amikor szombaton benéztem hozzá, kezdi kicsit összekapni magát. Mert ha tetszik neki, ha nem, figyelek az ő napirendjére is, hogy ne délután 2-kor keljen, meg akkor menjen aludni, amikor a nap felkel… Egyen meg igyon rendesen, és ez ne merüljön ki a mikrós pizzában, sajtos puffancsban és whiskey-ben, csináljon valami hasznosat is ahelyett, hogy egész nap csak azzal a zajos videójátékkal játszik… Igazából csak amiatt az időtartam miatt aggódok egy kicsit, amíg én dolgozok. Na jó, attól nem félek, hogy Steve elszökne, esetleg elmenne kocsmázni, lévén a teraszra is alig lehet kiparancsolni… De miután vasárnap a tudta nélkül kiöntögettem az összes megmaradt piát, egy kicsit azért aggódtam a dolog miatt. Mondani mindenesetre még nem mertem neki, jobb a békesség. A végén még tényleg kizár a lakásból… Persze az, hogy most nála teljesítettem őrzői kötelességeimet, nem jelentette azt, hogy a többi munka alól mentesültem… Akárcsak tegnap, ma reggel is már 6 előtt felkeltem, hogy átnézzek pár dolgot, hogy teljesen képben legyek a dolgokkal, mire Alice-szel és esetleg Velkannal újra találkoznék a következő óránk előtt. Épp az ágy közepén ülök, körülöttem pedig számtalan könyv, jegyzet és recept, hogy a határidőnaplómról már ne is beszéljek. És ekkor hallom meg a kopogást, amire egy „bújj be!” felelettel válaszolok. -Hm? –kaptam fel a fejem a férfi kérdésére, majd a tekintetem végigvándorolt az ágyon heverő papírhalmazon és a faliórán, mire újra visszatéved hozzá- Persze, mondd csak. Ugye nincs semmi baj?
– Nem, semmi baj sincs – mondom. Valami másra gondoltam, amiből lehet még baj, de az a jövő zenéje. Bár lehet, jobb lenne azzal foglalkozni, mint azon gondolkodni, milyen könnyedén tanult meg Ash biciklizni, amikor elkezdtem tanítgatni, vagy arra, milyen erőszakosan követelte, hogy ne álljunk le az edzéssel, még akkor sem, amikor besötétedett, és szegényke már alig állt a lábán. nem tudom őt kiverni a fejemből, egyszerűen nem vagyok képes csak rávágni az ajtót mindazokra a boldog órákra, amiket vele töltöttem. Megrázom a fejem, és kiverem a dolgot belőle. Most mással kell törődni, és nem zuhanhatok vissza a melankóliába. – Csak gyere, szeretnélek megkérni valamire. Aztán már mutatom is az utat a szobám felé, ahol a redőnyök le vannak engedve – napvilágnál nem megy ugyanúgy az írás –, de az ablakok egyike nyitva van, hogy legalább valamennyi friss levegő beszökjön. Ettől már nem zárom el magam. Csak egy pillantást vetek az éjjeliszekrényen lévő telefonra, amely lassan pontosabban jelzi az időt, mint a mellette álló óra. Úgy tűnik, megint csak eltelt egy egységnyi idő. Az első hétben túlságosan el voltam foglalva a saját kínommal, és észre sem vettem a csöngetéseket, az elmúlt három napban meg egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Elég volt ránéznem a képernyőre, látnom, ki keres, és a vérnyomásom máris elszállt az egekbe. Visszafordulok inkább a laptophoz, lenyomom az egyik gombot, és egyből elő is ugrik a dokumentum. Abbie felé fordulok, apró vigyorral az arcomon. – Segítenél befejezni? – kérdezem. Na, nem úgy, mint valami félős tizenéves, aki el akarja hívni egy randevúra. Nem is vagyok olyan határozott, mint korábban, vagy legalábbis annyira, mint amilyennek régebben tettettem magam. – Az ajánlás úgyis neked szól. Ez igaz. Hanem akadályoz meg, az elejére is pörgetek, hogy megmutassam neki. Láthatja a dőlt betűs részt. „Abbie-nek. Az élet sokkal varázslatosabb, ha te a közelben vagy.” Az direkt utalás ugyan valószínűleg átlagembereknek nem tűnik öl, de remélem, az ő ajkára mosolyt csal. Aztán csak várom, igent mond-e az ajánlatra, avagy sem. Ez nagy bizalmi dolog, ha az én szemszögemet vesszük. Még Asht sem engedtem soha ilyen módon a regényeim közelébe. fene tudja, az idén akartam. Eredetileg az ajánlásban ő is benne volt. De a dolgok másképp alakultak.
-Akkor egy pillanat… -feleltem, majd felkaptam pár üres papírlapot, hogy könyvjelzőként hasznosítsam, ha esetleg idő közben valamelyik könyv úgy gondolná, hogy ő márpedig be akar csukódni. Ezt követően kászálódok le az ágyról, hogy kövessem a férfit. A szobába lépve egy pillanatra megtorpanok, amíg a szemem hozzászokik a bent uralkodó sötétséghez, csak azután sétálok bentebb. Közben a tekintetem egy pillanatra a telefonra siklik, majd a tulajdonosára, s csak értetlenül nézek rá. Csörög… Nem veszi fel? Ő tudja… Én mindenesetre teszek egy kis kitérőt a gép felé menet, hogy megnézzem, ki az. ~Ashley? Ó, így már minden világos… -teszem vissza a telefont a helyére. Bár nem kezdtem el a gombokat nyomogatni, azt azért így is látom a kijelzőről, hogy nem ez az első nem fogadott hívás a lánytól. Egyelőre senkinek sem teszem szóvá a dolgot, de ha a két makacs McLoyd harca továbbra is így folytatódik, akkor isten bizony, közbeavatkozok és felveszem a telefont, és beszélek a lánnyal. Meg a nagybátyjával is. Ha mást nem, akkor továbbítom a lány üzenetét. De addig még kapnak egy kis haladékot. Nem is tudom, mondjuk 1 napot, és akkor még nagylelkű voltam. Nem akarok én senkinek rosszat, vagy még jobban eltávolítani őket egymástól, de ha egyszer ilyen hatást váltanak ki Steve-nél a hívások… Azzal meg nem vagyunk előrébb, ha én dolgozni próbálok, mindenki más meg csak hátráltat benne… -Befejezni? Micsodát? Csak nem… a regényedet? Szívesen segítek, de nem vagyok író, te is tudod… -felelem egy halvány mosoly kíséretében, ám a következő szavaival sikerül nem kicsit meglepni. Szótlanul várakozok, amíg a dokumentumon belül keresgél, ám ahogy az említett részhez ér, és elolvasom a szavakat, egész elkerekedik a szemem a meglepetéstől. Hirtelen szóhoz sem jutok a meghatottságtól, csak újra átfutom a szavakat, hogy biztos, jól láttam-e, de úgy tűnik, igen… -Húha… Nem is tudom hirtelen, hogy mit mondjak… Most megleptél. –felelem még mindig irulva-pirulva, közben pedig hálát adok magamnak, hogy ilyen sötét van a szobában. Végül azonban csak összekaptam magam, és szavak helyett inkább egy puszival mondtam köszönetet. Utána meg már csak úgy jött egyik kérdés a másik után… -Már megvan a könyv címe? Miről szól a történet? És hogyhogy pont én érdemeltem ki az ajánlást? És hogy tudok segíteni a befejezni? Már csak a vége hiányzik?
Látom, hogy észrevette a telefont, de nem foglalkozom vele, ahogy a csörgéssel sem foglalkoztam. nem számít igazán, ha tud arról, hogy Ash óránként keres, ahogy az sem, hogy mit tervez ezzel kezdeni a nő. fene az egészbe, én sem tudom, mit kellene tennem a helyzettel. Így, azt hiszem, egyszerűbb ignorálni a hívásokat, mint fölvenni, és meghagyni a lehetőséget, hogy ez az egész egyetlen, óriási, éteren keresztüli ordibálásba torkolljon. Az, attól félek, véglegesen tönkretenné a dolgokat. Igen, jobban, mint a jelenlegi helyzet. Szóval a legjobb az lesz, ha kivárok. – Tudom. Végig itt leszek. Lediktálom az utolsó pár mondatot, de szeretném, ha te írnád le – mondom csöndesen. Teljesen nyugodt vagyok, a hívás okozta feszültség elmúlt, és rám ereszkedett valamiféle… Nem is tudom, minek hívjam. Nem természetes, az biztos. Fél lábbal állok a valóságban, a másikkal pedig a saját képzeletem szüleményére bámulok, és gyakorlatilag, ha képletesen is, de a kezemet nyújtom Abbie felé, hogy ugorjon ide, álljon szemközt velem, és nézzen rá ő is. Amikor azt mondja, megleptem, csak elmosolyodok. Ez még halovány, de boldogabb, és erősebb már, mint napokkal korábban. – Sokat segítettél nekem, Abbie. De örülök, hogy sikerült meglepnem… A puszira a képemen még szélesebbre húzódik a vigyor. Jól esik, mit ne mondjak. Ellenállok annak, hogy oldalra forduljak, átfonjam a derekát, és megcsókoljam. Elsősorban azért, mert irtózatosan nagy klisé lenne, és azoknak nem vagyok a híve, másrészt meg a regényt is be kell fejezni, és ha itt most átlépem a Rubicont, akkor ez valószínűleg nem fog soha megtörténni. És félek, mit szólna. Jelen pillanatban nem csak barátom, és nem csak múzsám, de az orvosom is. De aztán jönnek a kérdések, és csak annyi időm marad, hogy hagyjam leülni a fotelbe, ha akar. Az ölébe teszem a laptopot, és mögé lépek, onnan hajolok át a válla fölött. – Nincs. Munkacímekkel szoktam dolgozni. Majd a végén adok neki egy rendeset is, amit a szerkesztőm úgyis kivág az ablakon, mert nem elég fajsúlyos neki – mondom. Ez általában így szokott történni. A következő kérdések már kicsit izzasztóbbak, de valahogy túljutok rajtuk. – A történet két fiatalról szól. Új városba költöznek, egyetemre mennek, ott találkoznak. Bár a vonatúton találkoznak először, elhatározzák, hogy összeköltöznek, mert a lánynak nem tetszik a kollégiumi élet. A szomszédjukban él egy fél-süket kislány az „apjával”. Kiderül a történet folyamán, hogy a kislány szülei lottó-nyertesek voltak, akik félretették a pénzt a lányuknak, az pedig, akivel most él, megölte őket, és elvitte a lányt, mert szerencsejáték-adóssága miatt meg akarták ölni. Nyomoznak, kutatnak, erről szól. Az ajánlás… Azért a tiéd, mert azután kezdtem el írni, hogy elkezdtünk folyamatosan találkozni. Gondoltam, van összefüggés, és ezért adtam. Fújok egyet. Sok volt a beszéd, és ami azt illeti, olyan kérdéseket tett fel, amikre mindig is nehezen tudtam válaszolni. Még mindig változatlan testhelyzetben állok ott, mögötte, és agyamon átfut a befejezéssel kapcsolatos tervem. Nem lesz ez így könnyű, de hé! A magam módján próbálok kimondani valamit. Nem fogok meghátrálni egy kis nehézségtől. – Igen, már csak a vége van hátra. Szóval… készen állsz?
-Ó, értem. –feleltem csendesen miután elárulja, hogy miről is lenne szó- Azt hiszem, ez menni fog. A mosolyát látva nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el én is. Fura visszagondolni, hogy az az ember, aki most itt áll mellettem, ugyanaz, mint akit pár nappal ezelőtt a kanapén szunyókálva találtam, akár csak az, aki még valamikor március elején keresett fel, a segítségemet kérve. Mennyi minden történt az elmúlt pár napban, hát még azóta! Mindenesetre, ha csak az elmúlt pár napban történteket nézzük, pozitív a változás, ez pedig engem is némi elégedettséggel töltött el. Talán pár nap, és minden visszaáll a régi kerékvágásba – vagy ha az nem is, mert lehetetlen lenne a történtek miatt, legalább Steve túlteszi magát a dolgon valamennyire. Csak azt sajnáltam, hogy nem vettem észre előbb, hogy baj van… -Ugyan, ez csak természetes. –vagy mondhatnám akár azt is, hogy ez a dolgom, elvégre gyógyító vagyok, de az még se hangzik olyan jól. Amikor a szerkesztőjét említi, magamban hálát adok az égnek, hogy nekem nincsenek ilyen feletteseim. Oké, főnöknek ott van egyfelől Will, másrészről Tazanna, mégis, egyikük sem orvos, és szerencsére eddig még egyszer sem szóltak bele, vagy kérdőjeleztek meg a munkámban – isten tartsa meg jó szokásukat! Nem is tudom, hogy viselném, ha beleokoskodnának úgy, hogy nem értenek hozzá… Valószínűleg nehezen. Amikor hellyel kínál, kényelmesen bevackolom magam a fotelbe, amikor pedig megkapom a laptopot, egy kicsit jobban szemügyre veszem, hogy mennyiben más a billentyűk elrendezése az enyém, ergo hányszor fogok melléütni gépelés közben. Hát, annyira nem vészes a helyzet. Amikor azonban meghallom a válaszát, inkább rá figyelek, mielőtt elvesztem a fonalat a történet szálai között – mivel a hátam mögött áll, így kissé hátradőlök, és úgy nézek fel rá, a vállam felett, miközben aprókat bólintok, hogy követem a sok-sok új információt. -Hm, érdekesen hangzik. Ha kiadják, majd kérek egy dedikált példányt belőle. És igen, kezdhetjük! Vagyis, befejezhetjük, csak rád várok. De azért most szólok, nem gépelek túl gyorsan, pláne nem mások gépén, úgyhogy olyan gyorsan tessék diktálni. –feleltem, aztán megtámasztottam a kezemet a laptop szélén, várakozva. Így, hogy kiderült, miben kell segítenem, már minden halvány kis félelmem elszállt azzal kapcsolatban, hogy nehogy elrontsak valamit, csak mert nem értek hozzá. Sőt, egész fellelkesültem, hogy egy kicsit bepillantást nyerek a másik munkájába, ráadásul nem is akárhogy…
Nem mondok semmit arra, amit válaszol, mert hibának érezném, ha elrontanám ezen a szálon a beszélgetésünket. Miért? Azért, mert félek elindulni azon az úton, amelyet nem köveztem ki magam előtt. Valami olyan, amire nem tudom, miként reagálna, felrobbanthatná a kettőnk között, lassan épülő… valamit, és minden lehetőségem elvenné egy későbbi kapcsolatra. Mert lássuk be, ha az ember hatvan évesen jön rá, hogy megbukott szülőként, akkor elkezdi a stabil kapcsolatokban keresni a menekülő utat. Igaz, nem nézek ki többnek harmincnál, de na. Megettem már a kenyeremnek legalább a felét. – Neked talán. De sokaknak nem lenne az – mondom. Túl jó ember ő, ez a nagy helyzet. Nem tudom, miért bünteti a sors azzal, hogy megkapott engem, meg a problémáimat a pakkba. Hirtelen ötlet suhan át a fejemen: mi lenne, ha elmondanék neki mindent, ami azóta történt, hogy ő meg én találkoztunk? Úgy értem, mindent, elkezdve Ashley balesetétől, Raven megkínzásán át eddig a pillanatig. De aztán legyűröm a késztetést. Vannak dolgok, amik jobb, ha titokban maradnak, és legfeljebb a halálos ágyamon gyónom meg őket. Vagy viszem magammal a Pokolba. Amilyen ember vagyok, jobbra amúgy sem számíthatok… Miközben ő a billentyűzettel ismerkedik, és csöndesen mosolygok mögötte. Ismerős az érzés, nekem hetekbe szokott telni, mire megszokom az új laptopokat. Szavaira viszont egyenesen fölnevetek. Ki kellene próbálnom, hogy ez a visszatérő jókedv csak a közelében működik-e, vagy másokkal is meg tudom találni a közös hangot. Lehet, nem ártana kilépni egy kicsit az otthonomból, már amennyire annak lehet venni egy házat, amit bérelek, és amit csak valaki miatt szereztem, aki immár elhagyott. kezem ökölbe szorul, de elrejtem a nő elől. Neki ezzel nem kell foglalkoznia, és mire válaszolok, immár ismét nyugodt vagyok. – Ugyan, ez az alapvető – mondom. Tényleg gondoltam már arra, hogy övé lesz a dedikált kópia. Amikor jelet ad arra, hogy mehet a menet, csak biccentek. Egy másodpercig hallgatok, végiggondolom a dolgot, és végül megszólalok.
„Will végigsimított Anne aranyszín haján. A kórházi váróterem szaga eltörült a kislány hajának illata mellett. A fiú már nem először, de most mindennél tisztábban érezte, mennyire szüksége van rá a másiknak. felelős lett érte. Ez a felelősség akkor nyomta igazán a mellkasát, amikor benézett az ablakon Kellyre, aki még mindig nem ébredt fel a kómából. – Hazamehetünk? – kérdezte Anne. – Igen – mosolyodott el a fiú. Éppen itt volt már az ideje.”
Mikor végzek sóhajtok egy aprót. Lassan diktáltam, és minden egyes szót igyekeztem pontosan hangsúlyozni. Ahol rossz írásjel került a helyére, szóltam is. Most pedig csak néztem a lapot, és próbáltam tudomásul venni: ennek is vége.
Na jó, azt hiszem, ennyi elég a laptoppal való barátkozásból. Ahhoz, hogy megszokjam, úgy is több napnyi használat kéne, legalább, az meg most felejtős, de sebaj, megbirkózom a feladattal. Hacsak nem egy komplett fejezetet akar Steve lediktálni, mert akkor még 3 nap múlva ilyenkor is itt fogok ülni… A kezem a gép szélén pihentetem, ahogy felpillantok rá, jelezve, hogy kezdheti a diktálást, én pedig várok. Ahogy a férfi diktálni kezd, én is nekilátok a gépelésnek, bár már rögtön az első mondat mosolyt csal az arcomra. Vajon a regénynek említett Willnek van bármi köze a kedvenc főnökünkhöz? Na mindegy, vissza a gépeléshez, bár alig értünk a második mondat végére, már azon járt az agyam, hogy tiszta déjà vu érzésem van, tisztára, mint amikor még sok-sok évvel ezelőtt az iskolapadban ülve tollbamondást írtunk… Igaz, ezt valószínűleg nem fogja Steve osztályozni, pláne, hogy bármi félregépelést ejtek, már kapom is a segítséget. Te jó ég, de örültem volna annak idején egy ilyen padtársnak! Nem mint ha olyan csapnivaló helyesírásom lett volna, de na… Miközben lassan az írás-diktálás végére érünk, több kérdés is megfogalmazódik bennem a regény kapcsán. Will és Kelly az a két fiatal, akikről az előbb szó volt, Anne pedig a kislány? Akkor most már ő is velük fog lakni? Mi történt, hogy , hogy az egyikük kómába került? Igaz, hogy ez a történet vége, de… fel fog ébredni? Lesz folytatás is később, vagy ez is egy ilyen befejezés, ahol az olvasó dönti el magában, hogy melyiket szeretné inkább? És még több, ehhez hasonló kérdés merült fel bennem, ám végül mégsem kérdeztem rájuk. Gondolom, hogy a regényből úgy is választ kapnék a legtöbbre, úgy pedig kevésbé lenne izgalmas az olvasás, ha már majdnem minden fordulatot ismerek belőle. Szóval türelem, Abigail, amíg a kezedben nem tartod a nyomtatott példányt, és addig se kell műelemzőt játszanod, aki egy bekezdés alapján belemagyaráz minden hülyeséget a történetbe, azt is beleértve, hogy az író mikor mire gondolt, miközben megszületett a mű. Vége. Elmentem a dokumentumot, majd egy darabig én is csak szótlanul szemlélem a képernyőt, mielőtt ismét Steve felé fordulnék. -Milyen érzés? Elkészülni egy regénnyel, amit több hónapon keresztül írsz? –majd, ha válaszolt, akkor utána- És van valami terv a jövőre nézve? Már kezdesz is egy újabbat, írás, kutatómunka meg ilyesmik, vagy ilyenkor szoktál tartani valamennyi szünetet? Amennyiben nincs más mondanivalója, úgy még egy darabig „gyönyörködöm” a történet apró, de közösen befejezett utolsó bekezdésén, átolvasva még párszor, majd visszaadtam a laptopot a tulajdonosának. Ő pont most végzett a munkával, nekem viszont most fog kezdődni, és nem ártana lassacskán elindulnom, hacsak nem akarok elkésni. Előtte azonban… -Mit szólsz egy reggelihez?
***
…ismét néhány nappal később, egy héttel a beköltözés után.
Haladunk, haladunk! Lassan, de biztosan, azt kell mondjam. Őszintén, amikor egy héttel ezelőtt beléptem ebbe a házba, arra számítottam, hogy jóval több időt fog igénybe venni, amíg Steve lelkét ápolgatom. Kellemes meglepetésemre „szófogadó gyereknek” bizonyult, no meg a tudta nélkül az ételébe-italába „csempészett” gyógyfőzetek is megtették a hatásukat, így aztán úgy tűnik, még pár nap, és már nem is lesz tovább szükség rám. Persze azért még egy darabig naponta meglátogatom majd, akárcsak James esetében, nehogy itt kiderüljön, hogy újra magába zuhan… Mást nem nagyon lehet tenni, a lélek sérülései már csak ilyenek – lassan gyógyulnak, de cserébe annál könnyebben újra fölszakadnak. Korábbi elhatározásommal ellentétben mégsem vettem fel a telefont, amikor Ashley még egy nappal később is újra és újra hívta, igaz, nem sokon múlt. Végül aztán inkább lenémítottam a készüléket. Bár a nem fogadott hívásokat Steve így is érzékelhette, de legalább nem vált egyből fesztültté, akárhányszor meghallotta a készüléket csörögni. Mialatt Steve fent ügyködik valamit az emeleten, én a földszinten elindítom az egyik zenei CD-t amit hoztam, majd nekilátok a pakolásnak. Először is némi hely a nappali egyik felében, aztán egy takaró, párnák, szépen leterítve-pakolva a szőnyegre, végül egy kis félhomály és egy üveg citromfű olaj. Csak ezután megyek fel én is az emeletre, hogy megkeressem. -Van egy kis szabadidőd? –szegezem neki a költői kérdést, miután bekopogtam hozzá, majd intek neki, hogy kövessen, s irány vissza a nappaliba… ennyi lépcsőzést! Na ezért van nekem földszintes házam… -Vedd le az inged, utána pedig hasalj le a takaróra, kérlek! –adtam ki az utasításaimat, közben pedig térdelő ülésben én is elhelyezkedtem a szőnyegen. Ha eddig elkészült, akkor az egyik párnát a feje, a másikat a bokája alá pakoltam, és egy „kényelmesen fekszel?” kérdés után az olajért nyúltam. Ha eddig nem találta volna ki, hogy mire „készülök”, akkor most elárultam: hátmasszázs.
// fogadd szeretettel a 200. reagomat ^^ és a már beígért padlóra küldést... //
Ahogy figyelem ujjait, miként az utolsó pár szót is papírra vetik, akaratlanul is elkóborol a figyelmem. Értem már, Noonan a regényben miért szerette ezt. Látni, ahogy valaki, aki szeretünk – mert igen, itt ez a helyzet – belenyúl abba, ami annyira magányos, annyira személyes elfoglaltság volt az elmúlt hónapokban, felbecsülhetetlen értékű. Engedjük a másiknak, hogy belenyúljon valami mély dologba, a lelkünk tükröződésébe… Mikor lettem én ennyire szentimentális? Igen, ez nem is kérdés, akkor, amikor Ash kiköltözött. A kérdésére viszont ismét mosoly kúszik az ajkamra, és már az sem számít igazán, hogy korábban arra a bizonyos eseményre gondoltam. Istenem, hányszor kaptam meg ugyanezt a kérdést? – Furcsa. Olyan, mintha az ember felbukkanna a víz felszínére, hosszú-hosszú idő után – mondom, gondolkodás nélkül. Nem szükséges már, tényleg tucatnyinál is több alkalommal feleltem ugyanerre a kérdésre. A tervek viszont… Nos, ez már egy más tészta. Az emberek többsége azt látja, hogy az író ír, de sosem látják, mi történik azután, hogy befejeztünk egy könyvet. – Most? Lerakom pár hétre. Addig összekaparom magam úgy rendesen, talán rendezem a dolgokat magam körül – utalok rettenetesen burkoltan arra, hogy talán elmegyek Ash-vel is beszélni –, majd újra előveszem. javítok, átírok, törlök és hozzáadok. És ha ezzel kész vagyok, mehet a kiadóhoz. A reggeli említésére viszont már a gyomrom is megkordul. Az írók hajlamosan elfelejteni egy történet végéhez közeledve, hogy mégiscsak emberből vannak, és a kávén kívül mondjuk mást is be kellene vinni a szervezetükbe. Így aztán csak bólintok, és követem a nőt a földszintre, hogy megreggelizzünk, aztán belekezdjünk a napi dolgokba. –––––––––––––––––––––– Kezdek rájönni, hogy a sajtos makaróninak vicces íze van. Nem olyan, mint amit éttermekben szoktam enni, ami azért egyértelmű, hiszen házi koszt, de akkor sem kellene ott lennie annak az érdekes mellékíznek. Tuti, hogy Abbie rak bele valamit, de nem szólok, mert a mosdóra nem szaladgálok tőle gyakrabban, meghalni pedig szintén nem készülök a kajától, így aztán nem szólok. Biztosan a javamat akarja ezzel is, csak nem értem teljesen, miért van szükség bármire is. Aztán a végén kiderül, hogy bedrogozott. – Persze – bólintok, amikor kérdezi, és követem is a földszintre. A kérdésére fölszalad a szemöldököm, de nem ellenkezek. Bár lássuk be, nem éppen parancsra akartam előtte először levetkőzni, de ha ő ezt így szereti, hát nekem rendben van. Le is fekszem, amikor utasít, és bár tudom, hogy ismét nem kamaszos fantáziálgatásaim fognak valóra válni, egy jó masszázst sem fogok visszautasítani. Ha elkezdi, egy ideig némán „tűröm”, alkalmasint hümmögök, mert lássuk be, jólesik a dolog, aztán meg is szólalok. – Kérdezhetek valamit, Abbie?
Úgy tűnik, a kérésem jobban meglepi, mint engem a meglepettsége… Tulajdonképpen kicsit számítottam is rá, ha már nem közöltem előre, hogy mire készülök, de hát na… Egy kezemen megszámolom, eddigi életem során hány emberrel találkoztam aki ellenkezett volna egy hátmasszázs ellen. Mondjuk annyira nem csodálkozok rajta… A keleti orvoslásban már az ókortól kezdve jelen volt, és manapság is teljesen elfogadott gyógymód, a nyugatival ellentétben. Jó, azt nem mondom, hogy mindenre hatásos, például egy vakbélgyulladással vagy egy bordatöréssel valószínűleg nem fog csodát tenni, sőt, valószínűleg csak rontana rajta, viszont a lelki problémák esetében kimondottan hatásos tud lenni. Amúgy meg, őszintén, jelentkezzen, aki inkább a napi több szem gyógyszert választaná egy masszázs helyett, velem aztán lehet alkudni, felírom, ha az kell… Öntöttem egy adag olajt a kezembe, majd a két tenyerem között elkezdtem felmelengetni. Kicsit szadista húzás lenne így, hidegen bárki hátára csorgatni, arról nem is beszélve, hogy utána biztos, benne maradna a félsz a későbbiekben is. A citromfű meg… azért pont erre esett a választás, részben mert egész jó nyugtató hatású, részben pedig mert legalább nem olyan töményen édes illatú, mint mondjuk a rózsa, a levendula, a fahéj, a vanília, vagy a többi illat. Talán egy fél perc ha volt, mire kicsit átmelegedett az olaj, amit aztán lassú, simító mozdulatokkal fel is vittem a férfi hátára. Csak ezután kezdtem el átgyúrni az izmokat, kezdve a vállakkal, szép lassan lefelé haladva a gerinc vonalán a derékig, majd vissza. Egyelőre nem beszélek közben, csak magamban próbálok ráhangolódni, felidézve tanultakat. Egyelőre… ugyanis van valami, amiről mindenképp szeretnék beszélni a férfival, azonban még nem tudom, mégis hogyan kéne felvezetnem a témát. Mielőtt azonban még kitalálhatnám, Steve szavai zökkentenek vissza a valóságba. -Hm? Persze, mondd csak, figyelek. –felelem nyugodtan, de közben ugyanúgy folytatom a masszírozást.
Csak fekszem ott a nő kezei alatt, és próbálok nem arra gondolni, hogy azért az első levetkőzésemet teljesen és tökéletesen másképpen terveztem. Azt nem mondom, hogy másképp képzeltem, mert lássuk be, író vagyok, a képzeletem majdnem élénkebb, mint egy óvodás gyereké, alapvető, hogy voltak olyan álmaim amiktől Abbie valószínűleg előbb elpirulna, aztán a nyakamba borítaná a hegyet, amin az őslakos falka lakik. De igenis mertem tervezni előre, már addig, amíg Ash el nem ment hozzá, és nem beszélt vele. Azután, bár akaratlanul, de a lány annyira felkavarta az állóvizet, hogy inkább sodródtam az árral, és ezt érezni is lehetett. Hova is vezetett ez? Ja, igen, itt fekszem… Fejemet karjaimra fektetve, eleinte szótlanul tűröm, hogy a hátamat gyúrja, aztán felteszem neki a kérdést, a válasza pedig nem tudom, megnyugtat-e. Valami olyasmit tervezek, ami alapjaiban fogja felrúgni a kettőnk közötti status quót, még ha nem is annyira vészesen, mintha az orra alá tolnék egy gyűrűt. Hmm, ez a gondolat vajon honnan jöhetett? Nem tudom, de arra még várni kell. Jó darabig, lehet. Vagy mindörökre. – Azt szeretném kérdezni, lenne-e kedved elmenni vacsorázni valamikor. Úgy rendesen, kettesben – mondom. Remek, valóságos megmondóemberré avanzsáltam, úgy érzem, tökéletesen értelmetlennek tűnik mindaz, ami kijön a számon. Bár talán csak azért, mert nem szokásom nőket elhívni randevúra. Az elmúlt tíz évben egyéjszakás kalandokon éltem, az időm többségét kitöltötte Ash és a képzése, most meg… Most van időm foglalkozni ilyesmivel is. Túlságosan sok idő telt el azóta, hogy utoljára elhívtam valakit, és ami azt illeti, egy kicsit félek, hogy kijöttem a gyakorlatból, és attól, hogy nemet mond. Arra már nem is gondolok, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben bármit tehet velem, védekezni úgysem tudnék. Szóval csak remélem, hogy a kérdés nem fogja kihozni a sodrából, mert ha igen, akkor nekem végem.
Amíg a férfi kérdésére várok, csak nyugodtan folytatom a masszírozást. Lapockaemelő izőm, csuklyásizom, gerinc feletti és alatti izom… Mellette a gerinc mentén néhány nyomáspont, amit az akupresszúra kapcsán szoktak kezelésbe venni, na, majd előbb utóbb arra is áttérek, de ekkor meghallom a kérdést. Egy egészen rövidke pillanatra de megállnak a mozdulataim, de aztán mint ha mi sem történt volna, csendben tovább masszírozok. Igaz is, már majdnem elfelejtettem. Nem egy megbeszélni való témánk van, hanem kettő, csak ez utóbbiról az elmúlt pár napban sikeresen megfeledkeztem. Végül azonban csak megszólalok, mielőtt még Steve szívrohamot kapna a kezeim között kezdene kínossá válni ez a nagy hallgatás. -Mr. McLoyd, hogy az egyik kedvenc könyvemre utaljak, mondhatnám, hogy előbb várjuk meg, amíg teljesen meggyógyul. –kezdtem bele játékos hangnemben- Viszont Te nem épp egy kórházi ágyon fekszel, nyakig gipszben, szóval nem látom különösebb akadályát. Hacsak… Pár nap múlva úgy is el kell utaznom néhány napra, mire hazaérek, nem szeretnélek úgy találni, mint egy héttel ezelőtt. –osztottam meg vele is az egyik lehetséges okot, ami kapásból borítaná a dolgot. Akkor ugyanis szépen kezdhetnénk az elejéről ezt az egész ápolgatósdit… Vártam, hogy van-e valami hozzáfűzni valója a témához, közben pedig csak szidtam magam, hogy milyen aljas húzás volt részemről pont mostanra időzíteni a beszélgetést. Még ha megy is bárkinek a tökéletes pókerarc, meg az érzelmek leplezése, azért a megfeszülő izmok egyből elárulják. Ami alapból nem feltűnő, jelen helyzetben viszont egyből lebuktatja az embert. De sebaj, ha nagyon bestresszelne Steve a ránk váró kis beszélgetéstől, mást nem néhány akupresszúrás pontot kerítek a hátán, aztán „segítek” neki ellazulni. -Én is kérdezhetek valamit, Steve? –kezdtem bele, aztán ha kapok engedélyt, ha nem, folytatom, mert na… addig úgy se aludnék nyugodtan, amíg legalább nem próbálom meg- Tudom, hogy Ashley még mindig hívogat, és hogy még mindig nem veszel tudomást róla… De nem gondoltál még arra, hogy beszélj vele? Ne, inkább még ne válaszolj, előbb hallgass végig! Fogadok, hogy őt is legalább annyira megviselte ez az egész döntése, mint téged… Vagyis… Na jó, ő talán nem fojtja vodkába a bánatát, legalábbis nagyon remélem, de remélem azért érted a lényeget. Tudtommal ő az egyetlen élő hozzátartozód… Nem lenne nyugodtabb a lelked, ha valahogy sikerülne megbeszélnetek, elrendeznetek ezt a dolgot? Már neki is mondtam, amikor korábban beszélgettünk… „Haragudni valakire olyan, mint ha mérget innál és várnád, hogy a másik haljon meg tőle”.
Válaszára elvigyorodok, és úgy fordulok, hogy ráláthassak. Ezt nevezik nyaktörő mutatványnak? Valami ilyesmit, abban egészen biztos vagyok. Vissza is ejtem a fejemet normális állásba, aztán félfordulat következik, így legalább észben láthatom. Úgy gondolom, itt az ideje elkápráztatnom a tudományommal. Na jó, a nagy romantikus lelkületem csak a film megnézéséig terjedt ki, az elől is úgy keltem föl, hogy rohadjak meg, ezt még egyszer nem tudom megnézni… Nem azért, mert rossz lett volna, csak a végére kellett az a csavar. – Ha az emlékezetem nem csal, kedves Abigail, annak a fickónak aztán tényleg nem sok jó jutott végül – mondom. Ennyiből talán nem derül ki, hogy a könyvre az istenért sem tudtam rászánni magamat, és inkább megnéztem a filmet. Jól van na, ahhoz képest, hogy író vagyok, nem mondok nemet azokra a dolgokra, amik megkönnyítik számunkra az életet. – Na, látod. Akkor mit szólnál, ha mondjuk három nappal azután mennénk, hogy hazajöttél? Nekem lenne okom a víz fölött tartani a fejem, te pedig várhatnád, mit tervezek el… Mert fogok, az egészen biztos. Nem szeretném, ha valami átlagos, nyálasan romantikus görcsölésbe fulladna ez a dolog, ha már kaptam egy esélyt. Akkor már csináljuk jól, úgy, ahogy tenni is kell, ha egy olyan különleges nőről van szó, mint Abbie. A következő szavaira viszont minden izmom egyszerre merevedik meg, majd lazul el, ahogy a nő kezelésbe veszi a hátam. Kedvem lenne megfordulni, megölelni, talán még meg is csókolni a figyelmességéért, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – Ha megfordulok, vehetek egy új szőnyeget, igaz? – kérdezem. Jó, nem ez a legnormálisabb kérdés ebben a helyzetben, de szívem szerint most szembenéznék vele. Jó lenne… De ha nem, hát nem. Grandmore valószínűleg így is dühös lesz a konyhaablak miatt. – Szerinted én eddig nem gondoltam rá? Szívem szerint fölvenném a telefont minden esetben, amikor megszólal, de félek. Félek attól, hogy bármit mondunk, rosszabb lesz. Szóval inkább húzom és halasztom, nem tudom még meddig. Egy darabig biztos. Amíg bírom. Túlságoan fafejű vagyok ahhoz, hogy meghátráljak. Tessék, végül csak megnyíltam. Nem sírok, nem zokogok, de a kétségeim ott hevernek mellettem, szinte érzem, ahogy beleszúrnak a bőrömbe. Hogy mi lesz velük, az még a jövő zenéje, és félek, nem ezé a beszélgetésé. Azt egy másik, sokkal kisebb szőkével kell lefolytatnom.
Még egy ilyen nyugtalan embert, hogy 10 percig se bír nyugton maradni! Ahogy Steve mozgolódni kezd, csak egy szigorú tekintettel jutalmazom a mutatványát,miközben visszavágok neki: -De nem is ő volt a történet főszereplője, meg nem is ért véget az élete. Lefogadom, hogy ha tovább haladt volna a sztori, az ő sorsa is jobbra fordult volna… izé… várjunk csak?! –esik le egyszer csak a lényeg, én pedig nevetve folytatom: -Steve, nem mondod, hogy te is ismered? Hogy mik ki nem derülnek rólad! Van még valami hasonló, amit tudnom kell? –azzal a kézfejem külső részével, ami még nem olajos, szépen „visszairányítom” a fejét a helyére, nézzen csak előre, meg engedje csak le a földre, takaróra. Úgy ni! Beszéljen csak nyugodtan, de így legalább akkor én is tudok dolgozni közben. -3 nap? Részemről rendben, de… milyen gonosz vagy, most majd’ egy hétig fogja furdalni a kíváncsiság az oldalamat, hogy miben sántikálsz… Egyébként, hogy készüljek majd? Választhatok ruhát magamnak, vagy mint az esküvő előtt, megint beelőzöl vele? Esetleg megint abban lesz jelenésem? –kérdeztem kíváncsiskodva, finoman próbálkozva kideríteni valamit. Naná, hogy bejöttek a számításaim. Ahogy Steve lefagyott, kicsit erősebben és határozottabban kezdtem gyúrni a hátát, egészen addig, amíg meg nem hallottam a kérdését. Akkor csak eltűnődtem egy kicsit a dolgon. -Valahogy biztosan ki lehet mosni, de nem lenne egy nyerő ötlet, az tény. Tudod mit? Ha annyira meg akarsz fordulni, akkor inkább tartsunk egy kis szünetet és ülj fel nyugodtan, majd utána folytatjuk. –válaszolom. Hallgatom a válaszát, közben pedig, ha marad hasaló helyzetben, akkor folytatom a masszást, ellenkező esetben csak kicsit hátrébb csúszok a szőnyegen. -Odáig rendben, hogy kell egy kis idő, hogy feldolgozza az ember, de Te is jól tudod, hogy nem lehet a végtelenségig halogatni. Egyébként meg, már bocsi, de ettől rosszabb? Vagy két hete szinte a házból se mozdulsz ki, nehogy véletlenül összefuss Ashley-vel… Hidd el, jobb előbb túl lenni az ilyesmin. Amúgy meg… -nyúltam a feje után, hogy kicsit megkocogtassam, lehetőleg úgy, hogy ne legyen jobban olajos tőle- …ne legyél fafejű. Miért lenne meghátrálás az, ha beszélsz vele? Az még nem bizonyítja, hogy neki lenne igaza, de azt igen, hogy még mindig fontos a számodra. Figyelj, Steve… te is tudod, hogy előbb, vagy utóbb, úgy is ez történt volna. Legkésőbb akkor, ha Fairbanks után máshová helyeznek át. Elhiszem, hogy nehéz, meg neki sem lehetett egyszerű döntés, de gondolom nem úgy vált el ő sem tőled, hogy soha többé nem akar látni. Ha nem hiányoznál neki, vagy szeretne ő is mondani valamit, látni, vagy hallani a hangod, akkor nem próbálkozna ilyen kitartóan. –feleltem csendesen. -Hmm, tudod mit? Úgy is azt mondtad, hogy most pihenteted a könyvet, addig a bizonyos vacsoráig meg valamivel több, mint egy hét van. Egyezzünk meg abban, hogy addig beszélsz a lánnyal. Nos, mit szólsz hozzá?
Mit meg nem adnék, ha láthatnám, ahogy Abbie magyaráz, aztán egyszer csak rájön arra, mit is mondtam éppen… Nem, nem vagyok rosszmájú, de az ilyen pillanatok néha kellenek, jól esnek, és bebizonyítják, hogy azért hiába öregedtem meg, még messze vagyok attól, hogy ne tudjak meglepetéseket okozni a nőknek. Jó, hatvan évesen már örülhetek annak, ha azzal meglepetést tudok okozni, hogy ismerek egy bizonyos, romantikus filmet. Vagyis, történetet. Jobb, ha a történetnél maradunk. – De nem folytatódott – mosolyodtam el. Íróként pontosan tudom, hogy a filmek és a könyvek milyen alattomos fikciók. Hajlamosak pontosan ott véget érni, vagy esetünkben, időt ugrani, amikor a valóság elkezdődik, és a mese véget ér. De nem vagyok elég kegyetlen ahhoz, hogy ezt a nő orra alá dörgöljem, hiszen pontosan tudom, milyen érzékenyek a nők a romantikus történeteikre. Körülbelül annyira, mint én arra a jó, öreg Sig Sauerre, amit nem találok már egy jó ideje. Apró mosolyra húzódik a képem. – Sok minden van, amit nem tudsz rólam, Abbie. Főleg jó dolgok, a rosszak pedig… A múltat már magam mögött hagytam. Nem akarok neki beszélni arról, ami Sutterrel történt. Főleg most, hogy tudom, hogy az öreg eltávozott közülünk. Még mindig bűntudatom van, ha csak rágondolok arra, ami történt. Jó barátom lehetett volna a férfi, én legalábbis hiszek ebben. Egy napon. Talán. Ezt azonban sosem fogjuk megtudni. – Gonosz… Reméltem, én a hősként meghaló kategória leszek – nevetek fel. Hiszen ismerjük a mondást, vagy meghalsz hősként, vagy megéred, hogy belőled legyen a gonosz. Bár igaz, ami igaz, az alkalmi ruha lehet, nem lenne a legjobb ötlet. Már kezd körvonalazódni egy terv bennem, és azt inkább csak lerombolná a drága, alkalmi ruházat. – Nem, szerintem egészen hétköznapiak leszünk. És ne aggódj, mindenre van egy tervem… Nos, ez erős túlzás, de valamennyit tudok előre, és annyi éppen elég egy ilyen állításhoz. Remélem, tetszeni fog neki, amit elterveztem, ha pedig nem… Nos, Hannibál azt mondta, „Találok egy utat, vagy csinálok egyet.” Aztán viszont szóba kerül Ashley, én pedig minden egyes szótól egyre komorabb leszek. nem is válaszolok inkább a szőnyegről szóló szavakra, most már nem lényegesek. De nem mozdulok. Jobb ott lenni, a padlón. Az legalább elfogad. – Ki tudja, lehet azért hívogat, mert itt hagyta valamijét – mondom. – És tudom, hogy jobb minél előbb túlesni rajta. Hidd el, próbálkozom. Néha. Gondolatban. Ráadásul tudom, hogy ez történt volna. Én lennék a legboldogabb, ha találna valakit, összeköltözne vele, valakit, aki ugyanúgy biztonságban tudja tartani, és meg tudja adni neki azt, amire vágyik. De fene sem gondolta volna, hogy tizenhét évesen fog összebútorozni egy háromszáz évessel. – Rendben – bólintok rá az alkura. Már úgyis elhatároztam, hogy rendbe hozom, amit rendbe lehet hozni. – Amint elutazol, fölmegyek a hegyre, és akkor is beszélek vele, ha össze kell vernem az összes farkast, hogy átjussak rajtuk.
-Igaz. Valóban nem folytatódott. De azért néha jó elmerengeni, azon, hogy „mi lenne, ha…”. Vagy mi történt volna, ha… Te jó ég, hogy én hány mondatot kezdtem így, pláne az elmúlt 10 évben… Még akkor is, ha tudtam, hogy így is, úgy is teljesen értelmetlen, hisz csak a saját szívemet fájdítom vele. Mindenesetre, időtöltésnek nem utolsó, az biztos. -Még jó, Steve. Ha ilyen rövid idő alatt képes lennék mindent kideríteni egy emberről, akkor biztos, hogy az informátorok útját választom a gyógyítóké helyett. Abba meg inkább nem kezdtem bele, hogy lehetséges-e magunk mögött hagyni a múltat? Hisz bármit cselekszünk, bármi történik velünk, minden hatással van ránk a későbbiekben, legyen szó akár jó, vagy rossz tapasztalatokról. Viszont egyikőnk sem filozófus, hogy az élet nagy kérdéseit próbáljuk megfejteni, ráadásul Steve sem tűnik túl beszédesnek a témában. Ha szeretné, úgy is tudja, hogy bármikor meghallgatom, erőltetni meg végképp nem akarom. Így sincs nyugta tőlem jó sok téren, legalább a gyónást elengedem neki. Ahogy meghallom a nevetését, én se bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Jó érzés hallani, pláne az után a sok cinikus megjegyzés után, amik egy hete záporoztak errefelé. -A hősök hamar halnak. Abból pedig bőven elég volt mostanság… -feleltem csendesen, és önkéntelenül is eszembe jut Raven… na meg Norina hívása. Még azóta is összerezzenek, akárhányszor megszólal a telefon, pláne, ha mellé még ismeretlen számról hívnak. Steve következő szavaira csak csendben bólintok, megfeledkezve arról, hogy nem is látja, aztán csak újra hallgatom a szavait. -Ezt te sem gondolod komolyan… -csóváltam a fejem, ennél soványabb kifogást nehéz lett volna kitalálnia- Az atanerk a teremtője, csak megvédik… meg tudják védeni… -vagy nem, lásd Ashley elrablása, 3. fejezet- Figyelj, magától meg úgy se védheti meg senki. –vontam vállat- Ami meg az összebútorozást illeti… Most őszintén, ha egy másik tizenévessel bútorozik össze, annak jobban örülnél? Vagy egy veled egyidőssel? Valld be nyugodtan, hogy úgy se létezik a Földön olyan férfi, akit szívesen látnál a helyében. Ilyen az apás lányok élete, jobb, ha hozzászoksz. Mi is megvívtuk ezt a harcot, csak mivel én voltam az egyetlen őrző a családban, pár „apróság” titokban volt tartva apámék előtt. Azért úgy tűnik, némi előrelépést csak sikerült haladnunk ez ügyben is. Egy hete még csak a témát se lehetett felhozni, most meg? -Rendben. De ha elfogadsz egy jó tanácsot, akkor verekedés helyett inkább pár kedves szót ajánlanék, lehet többre mész majd vele. –paskoltam meg a vállát biztatásképp, majd folytattam a hátmasszázst, ahol néhány perce abbamaradt- És még egy jó tanács, ha nem szeretnéd az egész napodat a padlón hasalva tölteni és szeretnél még ma vacsorázni, akkor próbálj meg nyugton maradni…
// Azt hiszem, felesleges tovább húzni... Köszönöm a játékot! //
Csak sejtelmesen mosolygok, és nem mondom el neki, hogy az írók általában azért hagyják abba a történetet egy bizonyos ponton… Mert ott már a valóság kezdődik el. És a szakma nem szereti a valóságot, legyen az egy horror-regény, melynek szerves eleme, egy katonai történet, ahol szintén, vagy egy valóságtól elrugaszkodott, már-már misztikus magasságokba emelkedő romantikus iromány. Szóval inkább befejezzük ott, ahol elkezdődnek a nagy viták, egymás marása, a szeretők és a könnyes veszekedések. Jobb az úgy mindenkinek. Az olvasót úgy sem érdekli a valóság. – Megnéznélek informátorként – vigyorodtam el. Valahogy feltűnt előttem Katerinka képe, ami szintén nem tett jót a közérzetemnek. Tessék, életem asszonyai sorra magamra hagynak, eltűnnek, én pedig itt maradok. lehet, abba kellene hagynom a társkeresést, nem úgy minik, mintha nekem találták volna ki ezt a műfajt. Ahogy öregszem, úgy válik egyre nehézkesebbé, hogy ne nézzek ki teljesen nyomorult, kétségbeesett öregembernek. Végül azt hiszem, egyedül fogok ücsörögni a hintaszékemben, és csak gondolkodni fogok azon, hogy valakit, aki tökéletes volt, végül elszalasztottam. – Nem biztos, hogy hamar halnak. Bár tény és való, ők a szerencsésebbek. A többségük megéri, hogy ő legyen a gonosz – mondtam. Nem, nem ezzel akartam vigasztalni, elvégre engem is éppen eléggé letört Raven halála, bár nem azon ok miatt, ami miatt ő azt gondolná. Egyszerűen csak zavar, és valahol bánt, hogy nem tehetem neki semmilyen módon jóvá azt, amit tettem vele. Újabb borzalmakat írhatok a hosszú, hosszú listámra, és soha többé nem is törölhetem le onnan. Mert kertésznek nem fogok fölcsapni az emlékhelyén, az egészen bizonyos. – Igen, abban egyébként is remek munkát végeztek eddig – mondom kissé gúnyosan. Nem bízok a farkasokban, és ami azt illeti, az őrzőkben sem, ha Ashley az, akin csattanhat az ostor. Én tudom, hogy biztonságban tudnám tartani, vagy legalább meghalnék a védelmében. Ki más tenné meg ugyanezt? Northlake? Nem hiszem. Nem bízok meg benne. De ez csak a CIA-s múltból eredeztethető, semmi másból. – Nem is az a terv, hogy egyből fegyverrel rontok nekik – mosolyodtam el én is. A szavaira elmosolyodtam, majd még egyszer hátrapillantottam, és onnantól a padlót tanulmányoztam nagy csöndesen. Csak kisvártatva szólaltam meg újra. – Köszönöm, Abigail…
Nem mondom, meglehetősen izgatott voltam. Mivel szerettem volna, hogy a mai este jól sikerüljön, ezért aztán már reggel fölkeltem, és az interneten megkerestem a legegyszerűbb recepteket. Biztos voltam benne, hogy Abigail is fog sütni valamit, legalábbis mertem volna rá fogadni, de én is ki akartam tenni magamért. Elvégre… Ez az első karácsonyom Ashley nélkül, és nagyon hálás vagyok a szőke gyógyítónak, hogy nem kell egyedül, egymagamban eltöltenem. Fölvettem az egyik föláldozható ingemet, és átmentem a konyhába, laptopot biztonságos távolságba helyeztem, és nekiálltam a dolgomnak. Miután már kezdett a tűoltásra használt hó fogyni a hátsó kertből, nagyjából késznek mertem nyilvánítani a „műveimet”. A mézeskalács szerintem csúcsdísznek is jó lenne, legalábbis amikor egy rosszabb, deformált darabot egy kóbor macska felé hajítottam, és véletlenül fejbe találtam, az visítva szaladt el, fölrepedt fejjel. A csokoládés keksztekercs már határozottan jobbra sikerült, de az csak egyszer gyulladt ki szerencsére. Határozott haladás. Gyorsan föltakarítottam a konyhában keletkezett romokat, neten előrendeltem egy új asztalt, majd fölmentem a szobámba készülődni. Az égésfoltokkal majd kezdek valamit. Legjobb öltönyömet vettem föl, alá pedig egy sötétlila inget, és így álltam meg az ajtóban. A bejárat melletti tükörben megszemléltem magamat. Nem nézek ki annyira katasztrofálisan, mint ami indokolt lenne egyedülálló emberként, akit éppen itt hagyott a „lánya”. Na, mondjuk ehhez hozzátartozik, hogy próbáltam jól kinézni Abbie előtt… Az ajándékok ott lapulnak a tegnap beállított, földíszített fa tövében. Így már csak annyi marad, hogy izgatottan álljak egyik lábamról a másikra, várva, hogy mikor érkezik a szőke hölgy.
Úgy tűnik, van, ami sosem változik az évek folyamán. Idén is sikerült „megnyernem” a szentestén való ügyeletet, lévén a többiek már családos emberek voltak, Kodával meg hiába példálóztam nekik, viszont hála’ az égnek, a két nap karácsonyt már sikerült kiharcolnom magamnak, mint szünet. Igaz, az első nap felét kapásból átaludtam, miután hajnalban sikerült hazaérnem… Valahogy sosem rajongtam igazán az éjszakai ügyeletekért, valószínűleg, mert sosem bírtam igazán az éjszakázást… Mindenesetre, miután így borult a karácsonyra eltervezett napirendem, délelőtt helyett délutánra maradt a sütés. Meg az ajándékcsomagolás, meg a pakolás, meg gyakorlatilag minden, így már csak annak örültem, hogy Steve-vel végül abban maradtunk, hogy estefelé érkezem valamikor. Az öltözködést sem bonyolítottam túl, lévén, gyalog terveztem menni, végül egy vastag, csíkos, kötött pulcsinál maradtam, egy színben hozzá nadrággal, meg alattuk az elmaradhatatlan 15 réteg ruha, csak hogy túléljem a kinti időjárást… A szomszéd gyerekektől kölcsönkértem a szánkót, Kodát befogtam elé, felpakoltam az ajándékokat meg a sütiket, aztán uccu neki! Nem, télapósapkát nem voltam hajlandó húzni mellé… Talán egy fél óra ha volt az út, mire megérkeztünk, „kifogtam” a kutyámat a szán elől, odaadtam neki az egyik csipogós játékát ami eddig a zsebemben lapult, aztán becsengettem. És vártam.
A hozzászólást Abigail Cecile Cross összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 23, 2013 1:32 pm-kor.
Sok mindenre számítok, hogy teljesen őszinte legyek. Kibérelt vagy elrabolt buszra, hálás betegre, aki idáig furikázza, de amikor kinézek az ablakon, és kutyaszánnnal látom közeledni, amelyet Koda húz, hát belőlem kirobban a nevetés. Az egész jelenet annyira szürreális, mintha az ablakom elé valaki kirakott volna egy Dalí képet, én meg azt hinném, a tájat látom. Mindenesetre sietősen lépdelek vissza az ajtóhoz, és mire kinyitom, széles vigyor terül szét az ajkamon. Megvallom hősiesen, hiányzott már a nő, mióta utoljára találkoztunk. – Boldog karácsonyt! – mondom. Látni az arcomon, hogy boldog vagyok én már, hogy egyáltalán itt van, de nem az ünnepnek örülök. Sosem voltam igazán nagy karácsonyos, és már a múltkori is meglehetősen… nyomott hangulatú volt, hogy őszinte legyek. Azelőtt tudtam meg, hogy el kell jönnöm ide, és Ashley nem fogadta túlságosan jól a hírt, még akkor sem, amikor tudtuk, hogy van pár napunk. Most pedig ismét miatta nincs sok kedvem a karácsonyhoz. Bár, azt hiszem, az ünnep egy bizonyos, egészen korai életkor után elveszíti a varázsát. Talán megjön ismét, ha az embernek van családja, de hatvan évem alatt ez nekem még nem jött össze. – Aranyos szánhúzód van – jegyzem meg a kutyára célozva. Ha Abbie engedi, megölelem, majd lehajolok, hogy megsimogassak Kodát is. Szerencsétlen kutya, hogy idáig kellett húznia azt a szánt… Na, biztos akad neki is valami elrontott falat is a konyhában, amit nem sajnálok. A lényeg azonban a viszonylag magas asztalon, ahol Koda nem éri föl annyira könnyedén. Amikor fölállok, Abbie-re mosolygok. – Gyere, fáradj beljebb.
Kezdőlap
//
