Vidám szemforgatása szinte tényleg visszaidézi azokat a régi, jó időket, amikor még nem volt semmi gondunk. Pontosabban nekem volt, de nem bántam. A kérdésére ismét elnevetném magam, de szerintem akkor nem lennék képes abbahagyni, ezért megállom a dolgot, és csak mosolygok, de azzal a fültől fülig érő vigyorral, amit olyan ritkán látni a szőrös képemen. Nem kell ezen csodálkozni, ébredés óta a laptopot nyüstöltem, sőt az elmúlt napokban szintén… – Tudod, örülök annak, amit mondasz. Hihetetlenül felnőttes szemlélet, Ash – mosolygok rá. Azt már nem mondom, hogy emellé furcsa mód gyerekes is. Meg akarja kímélni magát a fájdalomtól, a veszteségtől, és a véget nem érő csokizabálástól. Amivel nem is lenne baj. Sokan mondják, hogy a csalódások edzik meg a szívet, hogy végül kérges legyen, és a gyermeki szerelem átalakuljon a felnőttek furcsa játszadozásává… – Egyébként, ha ennyire nem akarod, én biztos nem fogom erőltetni. De akkor meg mesélj! Mi a helyzet azzal a Sam nevű gyerekkel? Tudni akarom. Részben azért, mert fontos szerepet tölt be Ashley életében, legalábbis az eddig hallottak alapján. Meg aztán… Végighallgattam a srác monológját, amikor ott ült az ágya mellett, és ami azt illeti, még kissé meg is hatott. Jó, nem túlzottan, de ahhoz éppen eléggé, hogy a srác potenciális hullajelöltből előlépjen a „Talán túléli a következő találkozást” kategóriába. Mondjuk igaz, korábban az a Joshua nevű, igen érdekes megformáltságú szardarab is ott trónolt, és abból mi lett? Nem, Sam meghal, ha Ashhez közelít, az biztos. – Selyemköntösbe? Ó, te jóságos Isten, Ash, elképzelni nem tudod, milyen képeket szült ez a fejemben! – nevetek fel. Viszont végiggondolni nincs időm, mert hozzám bújik, én pedig védelmezően záróm a karjaimba. Nem akarom elengedni, mert a világ odakint valami ritka veszélyes egy hely… De azt is tudom, hogy nem tarthatom itt örökké. Bárcsak megtehetném! De valószínűleg ő lenne az első, aki tökön vágna érte, szóval csak megelégedek azzal, hogy most, pár pillanatra semmi sem bánthatja őt. – Szoktam én a keresztnevén hívni. Magamban. Néha. Főleg ünnepnapokon – mosolyogtam rá. De jó, most az egyszer vegyük komolyra a figurát, az úgyis jobban áll nekem. – Igazából kezdek belenyugodni a ténybe, hogy már az életünk része. És neked fontos, szóval megpróbálhatok megbarátkozni vele. Mármint az emberrel magával, meg a ténnyel, hogy nem megy sehová az elkövetkező pár évtizedben, igaz?
*Jól estek Steven szavai, mégha nem is tudtam, hogy a másik oldalát inkább magában tartotta. De bizony ez nem csak az arcomra ült ki, hanem bizony a következő szavaimra is, miközben rá néztem.* - Ez nem jó... Mármint mást sem hallok, csakhogy legyek gyerek... de hát honnan a fenéből tudjam, hogy azt hogyan kell? * Vontam össze a szemöldököm és inkább nem fejtettem, ki, hogy nálam mit akar. A korombeli lányok sem játszadoznak... Pasizni, bulizni és bebaszni járnak. Nos, én ezt nem akarom. HA ettől gyerek egy gyerek akkor köszönöm, de nem kérek belőle. Steven amúgy is tudja, hogy mi erről a véleményem. Csak attól még rossz, hogy mások nem tudják elfogadni. Senki nem mondta, hogy szeressék ahogy engem sem kell. Nah de ahogy Samről érdeklődőt egy vészharang szólalt meg a fejemben. De Steve az Steve, nem kell neki mondanom semmit. Elég rá pillantanom, ahogy most is tettem. Kétségek, zavartság és némi nem tudom mi villogott a szememben. De most mégis megtettem.* - Van. Él. Virul... remélem. Hajm... nem tudom Pepe. De... furcsa. Buta, de mégsem az. Vicces, közben meg nem is. Mit tudom én mi van vele... amíg nem kell folyton megvernem, hogy ne másszon rám vagy nem bosszant fel, hát szívesen vagyok vele. De ha meg mégis, akkor majd megint seggbe rúgom és jól lesz egy időre megint. De féltem... Vagyis... nem tudom. Múltkor említett egy másik falkás kölyköt és... Samet az orránál fogva lehet irányítani... Túlságosan is naiv és a franc se tudja milyen a másik. Bármit elkotyoghat akár akaratlan is... akár rólam is. * Félreértés ne essék nem a saját irhámat féltettem hanem az övét. Mert ha véletlen elkotyog valamit, akkor bizonyára senki nem lesz megértő és toleráns pláne ha rólam teszi. Túlságosan is szeret DArren ahhoz és félt, hogy egy ilyet lenyeljen. Pláne, ha még probléma is kerekedik belőle. Abból meg mindig van és míg nincs más keze benne addig csak legyintenek... de utána. NEm tudom, nem mertem bele gondolni, de Stev tudja, hogy mire gondoltam.* - Ja és megcsókoltam... és még csak azt sem tudom, hogy miért. * Szúrtam be, hátha elsiklik felette és nem akad ki nagyon így gyorsan folytattam is.* - Hééé.... nem is akarom. De fáradtnak látszol... írtál? * Kérdeztem nevetve. Bizony, nem akartam tudni, hogy milyen képek vannak a fejében. Semmi kedvem Abigailt egy köntösbe burkolva elképzelni, DArrent még igen... az vicces, pláne ha ilyen csipkés... na jó, erre már kacagni kezdtem. Steve már párszor amúgy is a fejemhez vágta, hogy túl élénk a fantáziám. De ahogy ott öleltem csak hallgattam a szavait.* - Szeretem Steven. HA baja esne... nem tudom... nem tudnám elviselni. Imádom Darrent és nem csak azért mert Ő adta a farkasom. Azért nem szeretem. De.. olyan más mint a többi. Lehet vele beszélgetni bármiről, laza és mégis oktató. Mutatja az utat, hogy kövessem és nem maga előtt lökdös, hogy merre van az arra. De közben mégis hagyja, hogy kilengjek... hogy megtapasztaljam amit meg kell. S ha hibázom... nem eszi meg a fejem kapásból. * Fejtettem ki ott az ölébe ülve és hallhatta a hangomon, hogy valóban szeretem Darrent. Annak ami és olyannak amilyen.*
– Bizonyos fokon jó. Legalábbis a felnőttek többsége szereti, ha valaki érett, és nem hány oda a küszöbre minden reggel – mondom apró mosollyal az arcomon. Nem, nem a gyermekkorától akarom távol tartani, Isten ments… Tizenhét évesen már nem babákkal kellene játszania, és hasonlók. És egy pillanatig sem bántam meg, hogy akkor és ott elkezdtem képezni. Persze, ha tudtam, igyekeztem minél gyerek-barátiabbra venni a figurát, de lássuk be, én nem vagyok egy eszményi szülő. Az elmúlt hónapokban úgyis többször megbuktam már, mint apa, mint védelmező, de szerintem párszor már krumpliként is… – Gyerek meg ne legyél. Legyél fiatal. Éld az életed a magad módján, Ashley… Én nem mondhatok, és nem is mondok mást. A Sam nevű hullajelöltről szóló szavaira elvigyorodok, és ebben van némi szerepe a régi becenévnek is. Istenem, mikor hívott így utoljára? A baleset óta egészen biztosan nem. Az apró rándulás a szám szélén pedig arra utal, hogy boldog vagyok tőle. Régebben nem szerettem, amikor így hívott… Ma viszont még a mennyei manna sem lehetne édesebb. Viszont a fiúról szóló szavai aggasztanak. Még akkor is így lenne, ha nem hallgattam volna végig annak a sütnivaló bolondnak a szerelmi vallomását. Viszont zavar a tény, hogy így kétségek között tartja Asht. Állkapcsom megfeszül, aztán csak lemondóan sóhajtok. Nem jött el az ideje. – Nyugodj meg, biztos nem mond rólad semmi fontosat – mosolygok unokahúgomra. Igazából, én ettől a kórházi beszéde óta már tényleg nem féltem. Ha meg mégis megtenné, hát én előbb ölöm meg, minthogy bármiféle más következménnyel szembe kelljen néznie. Ashley utolsó, a kölyökről szóló mondatát viszont elkapom, és a továbbloholás után csak feltartom a kezem, mintha a forgalmat akarnám megállítani. – Na, álljunk meg egy szóra. Te csókoltad meg őt? Ashley… Hol is lakik Sam egészen pontosan? Oké, akkor most fölkelek majd, felöltözöm rendesen, zsebre vágom az ezüstszögeket, aztán megyek, és a farkánál fogva akasztom fel a kölyköt a falra. Mielőtt még eszébe jutna valami másra használni azt a minden bizonnyal alulméretezett kis pöcsét a lányom jelenlétében… Nagy levegőt veszek, kifújom, aztán csak bólintok, amikor az írásról kérdez. Ez máris eltereli a gondolataimat a témáról. Amire, lássuk be, szükség is van. Amikor Darrenről beszél, végigsimítok a feje búbján. – Ha valaha is bántana, tudod, hogy csak szólnod kell, igaz? – Mert akkor őt is megölöm, ez nem kérdés. Lehet a beharapója, vagy a falka alvezére, felőlem akár a jóságos atyaúristen is, attól még nem vegzálhatja senki a lányt. És ez vonatkozik bárkire ezen a nyomorult planétán.
- Jó hát ezt nem nekem kell elmagyarázni, nem én akarok olyan lenni... * Vontam meg a vállaim, de hát istenem, most mit tehetnék? Tényleg nem akartam én semmi több lenni mint ami vagyok, vagyis több igen. Csak épp más nem. Mondjuk a baba érdekes hasonlat... viszonylag kevés babám volt és az is csak dísznek. A kocsik vonzottak meg a katona bábuk. Viszont a szavai ismételten szívhez szólnak. Sosem fogom megérteni, hogy mások miért akarnak megváltoztatni. De azt sem, hogy Steve miért képes minden hülyeségemmel együtt elfogadni olyannak amilyen vagyok. Mert nem vagyok jó. Ezt közel sem lehetne rám mondani, még hasonlatnak is csúfos hazugság volna. De mellette mégis... mintha így volnék jó. Azt érzem, hogy sosem kell másnak lennem, mint aki vagyok. Milyen lenne az életünk, ha nem volna a farkasom? Akkor... akkor jobb lenne neki is? Bizonyára... de ezeket a kérdéseket sosem tettem fel. Csak engem mardostak a kétségek, szegény meg kap így is eleget belőlem. Pláne az utóbbi időben.* - Steve... Te... csalódnál bennem ha... szóval ha nem akarnám tovább csinálni ezt az egészet? Az edzéseim, a céljaim... * Tettem fel a kérdést mely ott motoszkált bennem az utóbbi napokban ahogy éreztem, hogy kezd sok lenni ezaz egész. Persze, hogyne akartam volna elérni az álmaim. De nem úgy, hogy el kell hagynom önmagam. A döntés nem fogalmazódott még meg bennem. De lássuk be, amit elültetünk előbb vagy utóbb de kicsírázza magát. Nekem pedig tudnom kellett és figyeltem is Steve érzelmeire. Nem azért mert nem bíztam benne, hanem csak azért, hogy tudjam, hogy Ő mit érezne. Nah de jött Sam és a kétségeim és már megint egy nyugodj meg mondat amire már dühösen fújtam ki a levegőt. Instabil voltam na... de én még csak észre sem vettem. A feszültség meg csak gyűlt és néha összegubancolódott.* - Nem vagyok mérges, dühös meg semmi ilyesmi. Miért akartok állandóan nyugtatni? Nem vagyok idegbeteg! * Feleltem miközben a hajamba túrtam lemondóan. Tényleg nem vagyok az. Jahm ez is azt mutatja. Gratulálok Ash. Na így kell meghazudtolnod saját magad.* - Kedvesebb lennél, ha fordítva történik? - vontam fel a szemöldököm - Nem hiszem. De igen Stev, én voltam és ami azt illetti... szóval... utána furcsa volt. Oké, mindent nem foghatok az alkoholra. De mikor... szóval izé... a nyakam babrálta a szájával furcsa feszítő és szorító érzést éreztem és azthiszem szétkaptam a hátát miközben alakot váltottam, pedig nem akartam. Nem tudom, hogy mi ez... * Vörös? Na ez a szín már annál is több volt és mindenfelé néztem csak épp rá nem. Basszus, nekem miért egy pasival kell megbeszélnem azt, hogy van egy olyan sanda gyanúm, hogy a srác felizgatott? Miért nem beszélhetem meg ezt egy lánnyal? Ja, mert nincs. Hát ez így pech... leget igénybe kéne vennem Suet... de Ő meg kikotyogná Samnek és hamarabb lenne belőle vacsora mintsem tanácsadó. Szóval Steve bocsi, de neked kell végig hallgatnod, nekem meg egy gödröt ásni a hátsó kertbe, hogy legyen hova süllyednem zavaromban.* - És eszembe jutott Josh és... nem lehetne valahogy kitörölni a srácot az emlékeimből? Vicces, hogy azért akartam odaadni magam, hogy bizonyítsak... Steve én... elakarom felejteni. Nem akarok tudni róla... hogy mit mondott, hogy mit tett és, hogy mennyire megalázott... * Fakadtam ki és igazából nem magammal szemben, hanem Sammel szemben nem éreztem etikusnak. Hogy csak azért, hogy valami fényévekkel odébb lévő embernek bizonyítsak és megcáfoljam hagyjam. De tényleg csak ez az oka? Nem tudtam és ez megint nem jó... Tudok egyáltalán valamit?* - Hamarabb vágná le a kezét, minthogy bántson. * Vigyorogtam Stevere, ahogy megint Darren került szóval. Sosem bántana a hím... semmilyen körülmények között és efelől egy szemernyi kétségem sem volt. Darren nem kegyetlen és olykor lehet, hogy fájóak a szavai de igaza van.* - Mit írtál? * Kérdeztem csak úgy mellékesnek... érdekelt, de kimondottan egy valamire voltam kíváncsi. De azt nem most fogom megmondani, hogy mire.*
– És én részben ezért is vagyok büszke rád, Ashley – mondom. Elvégre, mint párszor már kifejtettem, a felnőttes szemlélettel nincs semmi baj. Valami olyasmit kellene kitalálnom, amivel megmarad ez a világszemlélete, de kap egy keveset is a fiatalkorból, amit részben nekem sikerült elvennem tőle. Majd megérdeklődöm Darrennél, van-e valami ötlete erre. Mert be kell látnom, a háromszáz éves farkas sokkal fiatalosabb, sokkal trendibb – de hülye egy szó ez –, mint én magam. Ez alapvetően nem zavarna, de jelen esetben a fél karomat odaadnám, ha értenék annyira a fiatalokhoz, mint ahogy ő teszi. A következő kérdés azonban derült égből villámcsapásként ér. Ránézek a lányra, és összehúzódik a szemöldököm. Nem értem, miért kérdezi ezt. Nem, nem azért, mert már tudnia kéne, tudom, hogy ez nincs így. Egyszerűen csak meglep. Ashley leállna valamiben, amit kitűzött maga elé? Lehet, tényleg itt van a Világ vége, csak a maják elszámolták magukat… – Egyáltalán nem csalódnék benned, Ashley. – Elvégre, ez valószínűleg fizikai képtelenség. Jó, egyszer sikerült, az nem is volt olyan régen, de akkor sikerült levezetnem viszonylag hamar, így nem düh maradt utána, hanem valamiféle… űr. Igen, ez a legjobb. De minden alkalommal, amikor rossz fát tesz a tűzre, nem kaphatom el Suttert, és verhetem a félholtság küszöbére. Nem, az nem járható megoldás. Mindenesetre, agyamat majd szétfeszíti a kíváncsiság. – De mondd, miért tennél ilyet? – Ez csak egy szófordulat volt, te lány – mosolyodtam el, majd megdörgöltem a fejét, még jobban szétzilálva a haját. Aztán csak csendesen hallgatom, amit arról a Sam nevű srácról mesél, és tényleg egyre inkább kinyílik a bicska a zsebemben. Nem szólok semmit, csak tekintetem sötétedik el egy pillanatra. Az agyam arra int, várjam ki, mi lesz ennek a vége. Sam lehet valami rendes srác, aki jót akar Ashnek, és a lányra is ráférne valaki, aki elfeledteti vele azt a másik vadbarmot. A szívem viszont felszaladna a farkasokhoz, kivonszolná Samet az egyik fához, hozzákötözné, aztán két golyót eresztene belé, csak hogy biztosra menjen. Ebből a gyilkos indulatból rángat ki Ashley kérdése. – Meg lehetne tenni – mondom. – De egészen biztosan ezt akarod? Úgy értem… Igen, Joshua egy seggfej volt, a szó minden értelmében, és ha valaha is a közeledbe tolja azt az ocsmány képét, addig verem, amíg nem játszik a szivárvány minden színében… De sokat tett hozzá ahhoz, aki ma vagy, Ashley. Szóval ha tényleg ezt akarod, ha tényleg ki akarod törölni mindenestül, akkor megejthetjük bármikor… De én ajánlanék valami mást. – Nagy levegőt veszek, mert ez nem lesz könnyű. – Adj magadnak két hónapot. Próbálj valahogy túljutni rajta. Nem azt mondom, hogy felejtsd el. Nem is azt, hogy fogadd el. Csak próbáld elérni, hogy ne bántson annyira, mint most. – Remélem is. Ha nem, én vágom le az övét – vontam meg a vállam. Jó, ez nem valós fenyegetés, előbb vagy utóbb, de visszanőne neki. Az írásra vonatkozó kérdésére csak elmosolyodok. Jó érzés visszatévedni erre a jócskán otthonosabb terepre. – Az új regényt. De még csak az elejénél tartok, és ez zavar. Fel kell pörgetnem valahogy, vagy visszaverik belőlem az előleget. Persze ez nem komoly fenyegetettség, jelen pillanatban éppen elég pénzünk van ahhoz, hogy ezt átvészeljük. Még akkor is, ha a születésnapi ajándéka rendesen meg fogja csappantani a számlámat. Viszont ha egyikünk sem kezd valami nagy magánakcióba, bőven át tudunk „telelni” ezzel.
*Steve válaszára némiképp megkönnyebbültem, azonban a kérdése miatt gyorsan vissza is kúszott a dolog oda, ahol volt. Belém... a kételyek és nem tudtam, hogy miként fogalmazzam meg neki a választ. De mióta akarok én bármit is megfogalmazni, mikor tudom, hogy így is, úgy is érti a másik? Vettem egy mély levegőt és igyekeztem megtalálni a szavakat és lehetőleg értelmesen helyezni egymás mögé.* - Mert... elegem van? Nézd, így... így csak neked voltam jó és valószínűleg az Őrzőknek de ezt nem tudom. Azt viszont igen, hogy így farkasékhoz nem vagyok elég jó. Minden alkalommal a lelki izékkel foglalkoznak és minden alkalommal megpróbálják megmondani, hogy milyen vagyok. De olyannak képzelnek, amilyen nem vagyok. És... és még bírom, még elviselem. De nem tudom meddig vagyok képes rá Steven. Egyszerűen nem csak leterhelnek, az ellen sosem volna egy szavam sem. Hanem darabokra szednek. Lelkileg. S azt hangoztatva, hogy csak jót akarnak akarnak összetenni a darabokból egy olyan embert vagyis farkast, akik közéjük jók de... nem én vagyok. Még bírom, de... nem tudom, hogy meddig. * Ingattam meg a fejem szomorúan, hisz azt akartam, amit eddig csináltam. Nekem sem jó, hogy minden eddigi nap és óra hiába való volt. De lássuk be, nem fogom leépíteni magam csak azért, hogy valaki más legyek és nekik megfeleljek. Bennem van a bizonyítási vágy, de annak is megvan a határa. Joshuát illető szavaira azonban csak sóhajtottam egyet. Nem tudom, hogy valóban akartam-e. De azt igen, hogy igaza van a másiknak.* - Jó... két hónap. * Bólintottam a másik szavaira és nem tudtam ehhez mit hozzá fűzni, hogy minden bizonnyal csak a mostani elkeseredettségem beszélt belőlem. Mert lelkiismeret furdalásom volt az miatt ami történt illetve majdnem történt. Vagy csak a körülmények zavartak? A franc tudja... már semmit nem tudtam, de nem is akartam. Csak egy kis nyugalmat. Amire nem sokára sor kerül, tekintve, hogy elutazom.* - Próbálom... még most is beszélgetek vele a neten. Mikor otthon kiderült, hogy a mamáék... szóval akkor felhívott és mivel nem vettem fel így rám írt. De furcsa... kedves. S nem tudom, hogy azért van-e ami történt vagy azért mert... mert rájött, hogy barom volt. * Vontam meg a vállaim. Tényleg nem tudtam kiigazodni a srácon. Nem érdekelt a dolog, de talán valahol mélyen mégis hisz különben nem foglalkoztatva vagy nem merülne fel olyankor mikor nem kéne. Szeretem? Nem, ezt tudtam. De attól még jó volt vele, még ha rövid ideig is tartott. Hát ilyen ez a szerelem, jön és megy. De mégis nyomot hagy maga után. Viszont Darrent illető szavaira csak sóhajtottam.* - Hééé... hagyd már abba. Nem bántanak. Ha igen, tudnál róla. Észre vennéd Steve azzal, hogy a semmin hergeled magad nem mész semmire. Csak megkeseríted a saját életed és az enyémet is nehezebbé teszed. Tudom, hogy szeretsz és féltesz. De vegyél vissza... ez... ez nem vezet sehova. * Ingattam meg a fejem és próbáltam jobb belátásra bírni, hogy ne ugorjon mindenre ami velem történik, miközben ujjaim finoman simítottak végig azokon a hülye borostákon.* - De legalább írsz és ne görcsölj rá a pénzre. Abi ajándékán kívül én nem nyúltam az örökségemhez. Szóval csak írj nyugodtan, úgy ahogy jön. Viszont nekem most mennem kell, lesz egy csúnya beszélgetésem ma és elkések. Estére borotválkozz meg... vacsira itthon vagyok. Már ha itthon leszel, ha közbe jön Abi akkor hívj, hogy ne jöjjek.* Nyomtam egy puszit az arcára, de már rongyoltam is az emeletre, hogy felöltözzek és menjek Darrenhez. Nem tudom miről akar velem beszélni, de sejtem, hogy nem fogom szeretni. *
//Köszi a játékot és bocsi... de már mondtam, hogy a régiek nehezen jönnek már. :/ //
– És ezért abbahagyod? – vontam fel a szemöldökömet. Nem értettem ezt az egészet. Nem baj, gondolom, majd elmondja máskor, és képesek leszünk ezt átbeszélni. Elvégre, mi mindig meg tudtuk oldani a problémákat, még Bostonban. Soha nem történt olyasmi, ami miatt komolyabban haragudnom kellett volna rá. Az ominózus kórházas-szökés is csak ideiglenes haragot és csalódottságot hozott magával. Maradt még bennem tőle tüske? Talán egy kevés. – Én biztos vagyok benne, hogy nekik is jó lenne egy elhivatott, föladást nem ismerő farkas. De te tudod, Ash. Örülök, hogy beleegyezik abba a két hónapba. Nem szívesen törölném a memóriáját, mert nem tudom, annak milyen hatása lenne a személyiségére. Nem akarom elveszíteni azt a lányt, akinek a felnevelésében olyan nagy szerepem volt. Az már egy végleges szülői bukást jelentene, amit nem tudom, képes lennék-e ép ésszel elviselni. Ezt követő szavaira csak megingatom a fejem. – Ash, ha egy pasi egyszer barom volt, akkor barom lesz megint. Rossz tulajdonságunk, hogy nem tudunk tanulni a hibáinkból – mondom. Igen, ezért is fog az a Sam nevű hülyegyerek megpusztulni, ha legközelebb találkozom vele. Egyszer megpróbált rámászni Ashleyre, megpróbálhatja még egyszer, és nekem nincs hangulatom ahhoz, hogy a tüzet oltogassam, amit a kanos idióta hagy maga után. Nem, egyszerűbb ezt a dolgot gyorsan lerendezni. – Tudom. De attól még hadd aggódjak érted. Nekem csak te maradtál, Ash – mosolygok rá bánatosan. Ha ő elmenne… Mi lenne velem? nem tudom, de nem is akarom megtudni. Valahogyan nem tudom elképzelni az életem a lány nélkül, aki mindig itt van, és ugyan néha kiborít, de mégis… Szeretem. Ő az egyetlen családtagom, és nem bírnám elveszíteni. – Nem görcsölök rá. Csak aggódok, hogy elég legyen, és ne vonják vissza az előleget. Nem félek attól, hogy éheznénk, Ash, de azért a nadrágszíjat össze kellene húznunk. Legalábbis önmagunkhoz képest – mondom. Na, nem mintha tényleg aggódnék. A regény jól halad, legfeljebb csúnyán ki lesz centizve a befejezése. Amikor föláll, és menni készül, fájdalmas fintor fut át az arcomon. Reméltem, megoldották ezt a dolgot. – Szia, Ash. És ne aggódj, ide bármikor hazajöhetsz.
Nem bunkóság, csak reag sorrend szerint írtam a neveket. o.o
//Reagzene//
*Az út, szerintem még sosem tűnt ilyen hosszúnak és pláne nem ilyen zordnak. Máskor élveztem, még télen is elmerültem a szépségében. Most már zöld volt, de én mégis... csak árnyakat fedeztem fel, sötétet és komor képet. Nem szóltam, talán érthető, hogy nem volt kedvem beszélni. De ha Darrennek kérdése volt, természetesen feleltem ha az nem megy túl mélyre. Furcsa volt tőlem ez a csend, némaság és üresség. Még nekem is. Mikor nem volt torkom és nem tudtam beszélni, akkor sem voltam más milyen, hangom helyett mentálisan kommunikáltam vagyis próbáltam de nem voltam üres. Sokszor tettem már meg ezt az utat, még akkor is mikor fájt mindenem. Most sem jobb, de csak olykor az arcom rezdül halványan, mely jelzi, hogy a lábamnak nem tetszik a terep. Ugyan azok az érzések voltak mint két hete, mikor Castor haza vitt. Siettem volna, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, ugyan akkor csak megálltam volna, hogy ne most, ne még... várjunk még egy kicsit, nem kell kapkodni. De csak megpróbáltam megacélozni magam, hogy de igen is menni kell. Eldöntöttem, nem futamodhatok meg... megint. Nem lehetek olyan, aki semmit sem tud véghez vinni. "Farkas vagyok, akkor éljek is úgy" mantráztam magamban folyamatosan, hogy még véletlen se kelljen meggondolnom magam. Pedig... rohantam volna előre. De nem azért, hogy megkeserítsem a férfit aki remélhetőleg otthon van, hanem azért, hogy csak az ölébe kuporodjak és közöljem, hogy szeretem. Hogy a karjai között nyugalmat, biztonságot leljek, hogy minden úgy legyen ahogy volt. Úgy, ahogy már soha nem lehet. Vajon megfog bocsájtani valaha? Ez, az a kérdés volt melynél megálltam és csak összeszorítottam a szemeim. Bármennyire hatolt a gerincembe a fájdalom, azaz elemi, mely azzal járt, hogy ökölbe szorult a kezem... csak azon voltam, hogy könnyeim ne akarjanak megindulni. Eddig nem sírtam... nem most kéne elkezdenem nem igaz? De mégis... tudtam a választ. Sosem fogja megérteni, megbocsájtani meg... még csak azt sem. Csak pár pillanat volt csupán, de már indultam tovább a ház felé, mely már csak pár méterre volt. A ház felé, ahol Steve volt. Torkomban gombóc keletkezett és szinte beszélni sem tudtam volna most. Az ajtó előtt vettem egy mély levegőt majd benyitottam. Ha nyitva volt, akkor csak beléptem és tekintetem Stevent kereste. Megvártam míg Darren is belép és becsuktam az ajtót. Magamhoz képest csendesen, elvégre... nem rúgtam be lábbal. Talán ezzel is csak az időt húztam, hogy minél később kelljen a szemébe néznem. Lépteim a nappaliba vezettek, oda ahol esténként filmet néztünk, vagy beszélgetések közben álomba simogatok ennek az egésznek a kezdetén. Megtud változni ennyire valami? - Megjöttem. * Suttogtam, de nem bírtam a szemébe nézni. Azért amit a pincében a tettem, azért mert tudtam, hogy mi jön. Ha megakart ölelni, csak tettem egy lépést hátra. De nem azért mert én magam nem ezt akartam. Mindennél jobban szerettem volna megölelni, a vállára borulni és elmondani mindent. Mindent ami történt ott. De...* - Fáj... * Magyaráztam meg egyszerűen hisz az oka a Darren pólója alatt lévő égési nyomok voltak azok, melyek miatt nem lehetett. Fájnak, húzódnak és... istenem. De persze, ha nem volt szándék, akkor ez sem.* - Steven... beszélnünk kell. * Ajkam rágcsáltam, bizony ezaz ami jelezte, hogy nem lesz fáklyás menet és nem fog neki tetszeni és ezzel tisztában vagyok. De csak megkerültem a kanapét és leültem rá. Szemeim lehunytam egy pillanatra és arcom a kezembe temettem, ahogy a térdemen támasztottam meg a kezeim. Szólásra nyitottam a szám, de nem jött egy szó sem. A gombóc a torkomban csak nőtt és nőtt és csak kiabálni lett volna kedvem, őrjöngeni, megölelni, elmenni a városból, bebújni mellé az ágyba úgy, mint mikor a szüleimből riadtam fel. Egyszerre akartam ellökni mind a két férfit és mégis mind a kettő felé szaladni. ~ Tudom, hogy fájni fog, hogy nem akarsz majd látni. De ez... ez így nem megy. Ez a két hét elég volt arra, hogy rájöjjek. Elcsesztem. Nem lehetek két ember, bármennyire is szeretnék. Felköltözöm a Farkaslakba. Végleg. ~ Üzentem mentálisan. Mentális hangom keserű, de más érzelem nincs benne ahogy meglepő sem lehet számára, hisz már volt rá példa, hogy így szóltam hozzá. De minden egyes szavammal kihűltem, akár csak az energiáim, meghasadtam, elmerültem, fuldokoltam és levegőért kapkodtam. Szerettem volna megmagyarázni, szerettem volna elmondani, hogy miért döntöttem így. Szerettem volna ha megérti, ha nem okozok neki fájdalmat de az igazság az, hogy tudtam, hogy mi lesz. Hogy bár kirekeszthettem volna az érzéseit, de mégsem húztam fel a pajzsom. Csak ott ültem, egyedül, elárvultabban mint azt valaha is éreztem, mint azt a szüleim halálánál éreztem és csak vártam, hogy lecsapódjanak a szavai. Arcom nem vontam ki a tenyeremből, az sem érdekelt, hogy látja a csuklóm melyen a csontig hatoló ezüst bilincs nyoma még ott díszelgett mint egy elcseszett karkötő. Szürkészöld szemeim csak a sötétbe meredtek a pilláim alatt. A sötétbe, ahol én magam is voltam. Fáztam. De éreztem, hogy nem sokáig bírom tartani magam, így nagyokat nyeltem, hogy ne... ne itt veszítsem el a kontrollom és fakadjak ki.*
Nemrég ébredtem. Az elmúlt öt napot mással sem töltöttem, mint azzal, hogy Ash után kajtattam az erdőben, különböző varázslatokat bevetve. Beszélni akartam vele, tudni, miért nem jött haza. Ez volt a második „expedícióm”, és egyik sem járt sikerrel. Az egy dolog, hogy betegre aggódtam magam, és nem értettem, a lány mégis miért nem hajlandó beszélni velem… De gyűlöltem, hogy ott van kint egyedül, ahelyett, hogy valami biztonságos helyen lenne. Főleg azután, hogy de Luca bevonszolta magához… Rohadt szarházi, egyszer kerüljön a kezeim közé, ki fogom tépni a belét ezért. Éppen fölveszek egy inget, és felkészülök arra, hogy elinduljak az Egyetemre, amikor meghallom, hogy valaki kopog az ajtón, amit az éjjel bezártam. A nadrág rajtam, az inget csak a nyakánál nem gomboltam be, egyébként az is a szokásos módon, teljesen elrendezve áll. Lerobogok a lépcsőn, és készen is állok elküldeni azt a szerencsétlen újságkihordót, aki megzavart, amikor az ajtót feltépve Asht látom ott. Mit ne mondjak, leesik az állam. Hazajött… végre. Amikor megölelném, de elhúzódik, összeszorul a szívem, és érzem, hogy valami baj van, valami baj lesz. Követem, ahogy befelé sétál, és próbálok rájönni, mi lehet a gond. Nem hiszem, hogy bármi olyasmi, amit ne tudnánk megoldani. Elvégre… eddig mindig sikerült. – Akarod, hogy segítsek? Eltüntetni nem tudom, de meg tudom gyorsítani a gyógyulást – mondom. Fel is készülök a dologra, amikor kimondja azt a bizonyos három szót. Tudják, van a mondás, miszerint ha valaki azt mondja „Beszélnünk kell”, az ember agyán végigfut az összes bűne, a pelusba kakálástól egészen a piti bolti lopásokig, elhallgatott apróságokig, és egy idős farkas megkínzásáig. Nem ülök le mellé, viszont a mentális üzenetét követően ezt már bánom. Minden szín kifut az arcomból, és tekintetem fel-alá jár közte, és Northlake között. Kurva jó, megint ki lettem hagyva valamiből… És a káromkodást követően már tudom azt is, hogy ennek nem lesz jó vége, ha ezen az úton megyek tovább. lehunyom hát a szemem, és mély levegőt veszek. Egykor át tudtam ejteni egy Femme Fatalét, akkor talán ők sem látják meg a lelkemben tomboló vihart. Elég az, ha érzik. – Aha. És szabad tudnom, miért döntöttél így? – kérdezem. hangos jeges, és vág, mint a penge. Northlake felé fordulok. A magázás a korábbi tegezés után szinte természetesen jön, és ezzel is próbálom eltakarni a bennem kitörni készülő vulkánt. – Ahogy annak is örülnék, ha elmondaná, maga mióta tud erről. Fortyogok, robbanni akarok, de egyelőre még vissza tudom fogni. Hadd halljuk, mit akarnak mondani. Szemem azonban mindvégig Ashre mered, miután visszafordítom a drága beharapójáról, pislogás nélkül. Láthatja benne mindazt a megbántottságot, mindazt a fájdalmat, amit már nem bírom elrejteni. Ím, a lány, akire vigyáznom kellett volna. Gyönyörű. Mehetek a testvérem sírjához megvallani, hogy kurva szépen elbuktam.
Ashley mellett haladtam mindvégig, a háznál került egyedül elém, amit hagytam is, mert ez az ő otthona - volt -, övé az elsőbbség, emellett Steve-nek megjár, hogy lássa végre. A mágus aggódik, fél kicsit és fáj neki Ash távolsága, én pedig talán még soha ennyire nem értettem meg és éreztem együtt vele. Hiába költözik hozzám Ashley, mégis mintha mindent a nulláról - vagy inkább mínuszból - kéne kezdenünk, bár tudom, ha ezzel próbálnám vigasztalni Stevent, az se segítene, sőt! Mikor Ash leült, én a kanapé mögé léptem, és a háttámlájára támaszkodtam a lány mögött. Energiáim csendesek voltak, ahogy én magam is, egyszerűen néma támogatásról biztosítottam a lányt, de nem a rokona ellen, inkább próbáltam erőt kölcsönözni neki, ez volt a legtöbb, amit tehettem. Amíg nem muszáj, nem fogok se közbeszólni, se avatkozni, ez az ő ügyük, én csak azért vagyok itt, hogy segítsek majd pakolni, és legyen támasz, ha kell. Nem érek hozzá, nem teszem a vállára kezem, ott vagyok, érezheti az energiáimat is, de azt is, hogy én itt mellékszerepet kívánok mindössze. Persze ez változhat, ahhoz mérten, hogyan tudják - vagy nem tudják - ezt megbeszélni. Ha Ash nem felelt azonnal, akkor tőlem előbb kapott választ, de csak a nekem feltett kérdésre, illetve kérésre. A magázásnak nem örültem, de értettem, ettől függetlenül én nem váltottam vissza rá, mintha Ashley döntése valamiféle visszalépés lenne. - Két órája sincs - feleltem a férfire nézve. - És van benne ráció, ha nem lenne, hidd el, nem engedném. Amíg csak a lelkében dúlt vihar és nem kavart fel mindent, addig még volt esély normálisan megbeszélni, bár éreztem rajta, hogy pengeélen táncolt. A levegő feszültséggel telt meg.
*Ahogy elhúzódtam éreztem, hogy nem esett jól Stevenek, de nekem sem. Nem tudtam mit tenni és máskor valószínűleg Darrenre kaptam volna a tekintetem, hogy mégis mit mondjak, de nem ez nem az Ő sara volt és nem is néztem egyikre sem. Az ajánlatra csak megingattam a fejem.* - Nem. Lassan gyógyul, de legalább biztos, hogy nem felejtem el a leckét. * Húztam el a számat keserűen. Már még csak az sem vigasztalt, hogy a Töknek - azaz a kopasz - kacskaringós mintákat rajzoltam a hátába. Na nem mintha ez eddig vigasztalt volna akár csak egy kicsit is. De az igazság az, hogy nem akartam, hogy eltűnjön és bár sosem leszek már szép, dehát... nem is arra vagyok hivatott, hogy a testemből éljek így zavarni nem fog, csak emlékeztetni. Emlékeztetni arra az éjszakára, erre a napra. Érzem, hogy Darren ott van mögöttem, de... de nem. A farkasom nyüszítve burkolná bele magát az apja adta biztonságba, de nem engedem. Maradjon, üljön és nézze, érezze végig azt, hogy mivel jár az, hogy Ő létezik, hogy Én életben vagyok. Bár meghaltam volna, de nem... szóval ideje előre tekinteni. Hagyom, hogy a bennem lévő ürességet Steve érzelmei, elkeseredettsége, fájdalmát. Látni nem látom, hisz nem tudnék ránézni a szemébe tekinteni ahogy senki máséba sem. De nem kell látnom ahhoz, hogy érezzem, halljam a hangját mikor megszólal. Hogy a kezembe temetett arcom fájdalmasan ránduljon, hogy vissza akarjam vonni ezt az egészet. Visszavonni? A frászt... meg sem akartam tenni. De szükség törvényt bont és ideje megtalálnom a hangom, hisz bár beszélhetnék mentálisan, de akkor Darren nem hallja. Torkom megköszörülve harmadjára sikerült is megszólalnom.* - Mert ez a helyes. Nem élhetek két helyen. Nem követhetem azt, amit tanultam az elmúlt tizenhét évben mikor Őrzőnek készültem és élhetek a farkastörvények szerint. Nem lehetek egyszerre ember és farkas. Farkas vagyok, akkor éljek is úgy, ahogy Ők. A falkában, a falkával. * Száraz tények és áldom az eget, hogy Steve nem érezheti azt amit én. Minden egyes szóval csak tovább halt bennem valami. Egész jó úton haladok ahhoz, hogy tényleg csak egy állat legyek, hisz minden szóval kiölöm az érzéseket. Jahm, az iróniám sem változott ebben a két hétben. Darrenhez intézet kérdésére azonban már felkaptam a fejem. De megvártam míg a férfi válaszol csak aztán néztem Stevere hitetlenkedve.* - Te... Te komolyan azt hitted, hogy ha veled nem akartam találkozni akkor vele vagy bárki mással igen? Ezt a két hetet egyedül töltöttem, nem csak tőled hanem mindenkitől távol. Senkivel nem beszéltem, de elegendő volt, hogy végig gondoljam azt ami lett belőlem ebben a hülye városban. * Igazából a másik fele csak egy kis magyarázat, hogy megértse a korábbi döntésem, de a lényeg a visszakérdésemben volt. Fájt, hogy azt hitte, hogy bárki is tudott róla, mert ez azt jelenti, hogy mással beszélnem kellett volna. Ma, alig két órája beszéltem először és csak annyi kitérőt tettem, hogy felvegyek egy nadrágot meg cipőt. A bal kezem csuklótól csak bénán lógott mellettem. Hangom engem is meglepve kissé határozott, de semmi érzelem nem fedezhető fel benne. Nem akartam, hogy lássa ez engem sem tesz boldoggá. Bár... Darren érezte, Steven elég ha a szemembe néz. Szóval azt hiszem, hogy csak felesleges erőfeszítés az egész. Ja igen és Darren szavai. Nem engedte volna... áh, inkább hagyjuk. Nem számít. Csak vártam a kérdéseket vagy nem tudom miket, addig míg nem akarok elrohanni a közelükből. Pedig legszívesebben visszamásztam volna az erdőbe újabb pár hétre, inkább az, mint ez.*
– Leckét? – vonom fel a szemöldököm, és egyre kevésbé tetszik az, ami itt történik, a nappalimban. Ahogy azt sem, Ash miért utasítja vissza a közelgő segítségemet? Ha színpadiasabb akarnék lenni, azt mondanám, hogy érzem a levegőben a készülő vihar szagát, de nem mondok ilyesmit. A bomba úgyis pár perccel később robban, én pedig szívem szerint ordítanék, toporzékolnék, mint valami neveletlen gyerek. Mi a fenét műveltek ezek Ashleyvel, az én Ashleymmel? Annak viszont örülök, hogy inkább beszél, mint gondolati úton kommunikál… Nem szeretek síkhülyének tűnni, bár ebben a helyzetben az, miként nézek ki, huszadrangú. – Ashley, emlékeztetnem kell, hogy a világ fele úgy ismeri a fajtátokat, mint farkasembereket? – kérdezem, az utolsó szó második felét megnyomva. Még mindig nem vagyok képes elhinni, amit mondd. Vagy inkább nem akarom elhinni, nem akarom felfogni. Szívem szerint lehunynám a szemem, és imádkoznék, hogy ez csak egy álom legyen, és minél hamarabb felébredjek belőle. Hangom ezután visszavált a korábbi, fagyos tónusra. – De ha ezt akarod, menj. Én elmegyek, mert remélem nem képzelted, hogy majd boldog fejjel segítek a pakolásban is. Ha végeztél zárd be az ajtót. Tudod, hova kell tenni a kulcsot. Igen, ezekből a szavakból azért elég erősen átjön, hogy nem akarom, hogy bejöjjön ide többet. Ha választott, hát éljen együtt a következményeivel. Tekintetem Northlake-t vizslatja, és mindennemű pokoli fájdalmat ígér, ha közbe mer avatkozni. Tudom, hogy jóval erősebb nálam, de azzal neki is tisztában kell lennie, hogy nem csak őrző vagyok, és ha akarom, épp elég fájdalmat tudok okozni neki puszta kézzel is. Szívesen tenném meg? Ebben a pillanatban baromira örülnék, ha kitölthetném valakin a haragom, még akkor is, ha abba végül belehalok. Nem érdekelne már. – Nem tudom már, mit gondoljak, Ash. Ha akartad volna, ezt megbeszélhettük volna az erdőben, bármikor. De úgy tűnik, te már régóta nem akarsz elmondani nekem semmit – mondom. Megbántott, és keserű vagyok, és lehet olyan dolgokat is a fejéhez vágok, amiket nem gondolok komolyan, de nem hiszem, hogy meg fogom bánni másnapra. Az utolsó szavaira viszont keserű mosoly húzódik az ajkamra. – Nem lett belőled semmi ebben a városban, amit nem te magad akartál, hogy legyen, Ashley. Talán nem szándékosan, talán nem is tudod, de igenis volt befolyásod arra, ami történt, és lesz arra, ami történni fog. Ezzel sarkon fordulok. Nem akarok a házban maradni, nem bírok itt lenni többé. El akarok menni valahová, ahol rettenetes mennyiségű piát tudok kapni, és minél olcsóbban. Azt hiszem, az ilyen helyzetekben csak az jelenthet gyógyírt.
//Ha senki nem akar megállítani, én itt köszöntem a játékot//
Abszolút külső szemlélővé avanzsáltam ebben a szituációban, beállhattam volna egy szobanövény mellé, nem sokban különböztem volna - funkciómat tekintve. Nem bántam, ez az ő dolguk volt, bár figyeltem, közbeszólni vagy avatkozni viszont egészen addig nem akartam, míg rettenetesen szükségét nem éreztem. A pokoli fájdalmakat ígérő tekintetre csak felvontam a szemöldököm, félig "erre most mi szükség?", félig "próbálkozz!" módon. Igazából az elmúlt két hónapban annyi szart nyeltem, hogy kezdtem unni, hogy mindig én szívok és engem szívatnának, a fenyegetést, ígérgetést pedig egyébként sem szeretem. Valahol helyeseltem Steven szavaira, ugyanakkor Ashley álláspontját is értettem, szóval köszönöm, én jól elvagyok a semleges övezetben. Nem szólok semmit sem a mágus után, nem is állítom meg, mert amit akart, a jelek szerint elmondott, innentől pedig kínzás lenne itt tartani. Az se lesz neki egyszerűbb, mikor visszatér az üres lakásba és meglátja a kipakolt szobát, de azt mi már nem fogjuk látni. Hogy aggódtam-e érte? Nem fogok gyomorideggel ücsörögni otthon, ám azt se szeretném, ha valami baromságot csinálna és ezért baja esne. Már csak Ash miatt sem.
*Steve visszakérdésére már ösztönösen nyitottam volna az ajkaim szóra, hogy feleljek erre az egyszerű kérdésre. De aztán csak becsuktam és bólintottam. Nem, neki sem felelhetek, ahogy másnak sem. Nah az még egy kemény menet lesz Darrennel. Úgy válaszolni a kérdéseire, hogy mégse mondjak semmit. De ez remélhetőleg nem ma lesz, de azt mondják, hogy ha már jön, akkor egyszerre jöjjön. Csak abban bízom, hogy nem akarja a mai napom, ezt az átkozott döntést még jobban megnehezíteni odafönt és hagy a magányomban miután beszéltem Alexanderrel természetesen. De ami most jön, az nem várathat magára csak pár percig, ám szavaimra adott válaszára csak hitetlenkedve pillogtam a tenyerembe még mielőtt megingattam volna a fejem.* - Farkasember a mesékben, Anita Blake könyveiben. Különben meg vérfarkasok. Ha minden olyan happy lenne, mint azokban a Farkasembereknek, akkor nem volnék itt. * Hangom már inkább fáradt mintsem keserű, elveszett, kilátástalan. De az érzések bennem nem változtak továbbra sem dobott fel a helyzet és még mindig nem éreztem semmit, csak a férfi érzéseit hagytam, hogy bekebelezzenek. Nem, nem okozott élvezetet a másik keserűsége, csak emlékezni akartam rá. Érezni, minden egyes nap, ha eszembe jut, emlékezni erre a napra. S arra, hogy bárhogy döntök, sosem csak rólam van szó. De a farkasomnak továbbra sem hagytam, hogy menedéket leljen Darrennél. Szenvedjen. Érezze és tanuljon velem együtt. Nah de Steve következő szavaira már energiáim jegessége volt érezhető, mintha csak egy hetet töltöttem volna a fagyban. Alattomosan lenget körbe, lustán tápászkodott fel a farkasom bennem, nyújtózkodva, ásítva. Bizony… a kislány is megérezte, hogy mennyire mélyre mentek Steven szavai. Készült… s most sajnáltam, hogy nem hagytam, hogy Darren óvja ettől az egésztől, de talán nem is akarta volna.* - Sosem mondtam, hogy ezt akarom Steven. De ha nem volnál annyira szerelmes, ha nem vakítana el valami ostoba naivitás, ragaszkodás akkor látnád, hogy ez az élet nem vezet sehova. Hogy ez a legjobb… Ha nem volnál ennyire... akármilyen, észrevetted volna már rég, hogy ezt kellett volna tenni az első perctől kezdve még akkor is ha fáj. *Szavak melyeket csak a szavai okozta fájdalom hívott elő. Szavak, melyeket talán sosem mondtam volna ki még akkor sem, ha valóban fedné a valóságot. Bár, részben fedte… De persze, tudom, hogy hova kell tenni a kulcsot, s ha ennyi a kívánsága ám legyen. Azt hiszem, már nem egyszer bizonyítottam ennek a két marhának és önmagamnak is, hogy képes vagyok megállni, hogy ne menjek oda, ahol nem látnak szívesen. Most is ezért voltam csak a hegyekben, mert ellettem küldve. Szomorú, fájdalmas, hogy jelenleg az egyetlen erősségem a büszkeségem volt, de mégis csalódást okoztam ezzel a kislánynak, aki csak körbe-körbe járkált várva a sorára. ~Bocs szivi, de ma ebből nem eszel. ~* - A frászt nem… *De mikor tettem volna? Mikor épp lázasan készülődik Abihez, vagy mikor onnan jön haza vagy mikor ír, vagy az éjszaka közepén? Lehet, hogy nem azonnal de mindent elmondtam neki. Még Sammiet is, pedig tudtam, hogy nem fog neki tetszeni. De szándékosan sosem romboltam le a kedvét. Bocsánat, hogy ha valakire akkor rá figyeltem, hogy az én nyűgjeim ne keserítsék meg, ne vegyék el a kedvét, a boldogságát melyet talán újra meglel.* - Igen? Akkor csak azt mond meg nekem, hogy én akartam, hogy a Mamáék meghaljanak? Én akartam farkas lenni? Mikor kérdeztétek meg, hogy szeretném-e? Emlékszem a mesére Steven, amiben az volt, hogy büntetésből elvették valakinek a farkasát. Megkérdezted, hogy akarom-e? Hogy nem-e lenne jobb, ha megpróbálnánk azt? Ingáztam, mert így volt jó… de észre sem vettétek, hogy bár ez nektek rohadt kényelmes, ha épp rám untok akkor egymásnak dobáltok, de nincs otthonom. De persze, nyilván… ~ Ha nem szeretlek annyira, még mindig ember lennék, még mindig élnének… hisz nem könyörögtem volna ki, nem jöttünk volna utánad. Igen, az ott… az én hibám. Kösz, hogy végre kimondtad amit eddig is tudtam. ~ *Mentálisan fejeztem be a szavaim, mert közben kiment és csukódott mögötte az ajtó. Míg a garázsban beindítja a kocsiját, addig be is fejeztem, amit akartam mondani. De csak némán ültem a kanapén és tekintetem arra a rohadt kandallóra vetült. Kellett pár perc, mire a kezem nem remegett és egyáltalán lábra bírtam állni. Nem vagyok barom, Stevet is megakartam állítani, még most is mennék… de hiába, mire az ajtóhoz érek, már hetedhét határon túl van. Ezaz átka annak, hogy nem bírok rendesen járni. Ezaz átka annak, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Vajon remélhetem, hogy jobb lesz neki?* - Ha zavar húzd fel… én nem volnék képes megtartani a sajátom. * Feleltem Darrennek miközben felfelé indultam az emeleten… Hangom továbbra is érzelem mentes volt, de nem tudom, hogy mennyire zavarja az, ami bennem kavargott.
Az emeleten egyenesen a szobámba mentem és csak megrándult az arcom. Káosz volt bár közel sem piszok, csak nem volt minden a helyén. Úgy, ahogy hagytam. Csak álltam és egy nagyot sóhajtva mentem beljebb, ezzel erőt merítve, bár nem tudom honnan. Mivel gyalog jöttünk így csak a bőröndömbe pakoltam bele a ruhákat, a laptopom és mindent ami fontos. A szüleim... csak apu egyetlen kitulajdonított pulcsiját, a mama ékszeres ládikóját amit Steve megcsináltatott és az albumot vittem, ami korábban is a szobámban volt az párnám alatt. Semmi mást... a vendég szobában ott hagytam minden többi holmit, amit még nem néztünk át. Mikor kész voltam csak szóltam Darrennek, hogy ennyi volt, aki segített. Egy papír lapot vettem elő és írni kezdtem rá... de minden második mondatot kisatíroztam, majd újra írtam de sehogysem állt össze egyetlen összefüggő mondattá, nem még szöveggé a szavak. Mit írhatnék? Hogy szeretem? Azt úgy sem hiszi? Hogy legyen boldog, vagy ha kellek, csak hívnia kell? Ezt tudnia kéne neki is. Mérgesen gyűrtem össze a papírt és dobtam a szemetesbe. Üres volt a szoba, kietlen és otthontalan... Arcom a kezembe temettem és mélyeket lélegezve nyugtattam magam. Nem, Ashley nem fogsz azért sírni, mert meghoztál egy döntést. Lehet, hogy hibás... hogy megbánod, de nézz szembe vele és csináld végig, bármennyire is fájjon. Hát... akkor előre. Lehajtott fejjel hagytam el a házat, zártam be és tettem a kulcsot a helyére, ahogy kérte. Jobb lesz így... neki is. Idővel. DE tudtam, csak önmagam hitegetem.*
//Hát... Ash nem is tudja megállítani lévén, hogy mozogni alig tud, nem még ugrálni. Köszöntem a játékot és remélem majd egyszer megérted. o.o //
Miért van az, hogy mindig mindent az orvos tud meg utoljára?! És akkor is, többnyire csak a véletlennek köszönhetően… Mint például ma is. Történetesen, ha akár csak két perccel is később indulok haza, nem sikerült volna elcsípnem két őslakos farkas kolléga beszélgetését, miszerint „…és akkor Ash már biztos, hogy végleg itt fog lakni?”. Hoppá… Miután egész gyakran beszélgettem Steve-vel, arról tudtam, hogy nem épp rózsás a helyzet odahaza, de hogy ennyire leromlott volna, arról úgy tűnik, lemaradtam. Mondjuk miután a tanulni való nagy részén átrágtuk magunkat, az utóbbi pár hétben a szokásos késő délutáni vizsgára készülődések is elmaradtak. Eleinte csak Ash eltűnése miatt ritkítottunk rajtuk, utána meg az én nyakamba zuhant megint egy jó adag túlóra és intézni való az egyetem körül is, szóval örültem, ha legalább aludni maradt időm. Az utóbbi pár nap teljesen összemosódott, és csak a naptárban visszaszámolva döbbentem rá, hogy már vagy 2 hete nem, hogy nem találkoztam, de még csak egy szót se váltottam Steve-vel… Szép, mi? Persze ahogy a fülembe jutott Ashley költözésének a híre, első dolgom volt telefont ragadni, hogy utána érdeklődjek, de hiába, akárhányszor is próbálkoztam, csak a rögzítő kapcsolt be. Nem is tudom, hogy melyik fájt jobban, hogy senki sem volt képes szólni nekem, vagy hogy Steve még most sem reagál a telefonra? Eszembe jutott, hogy akkor majd hazafelé biciklizve útba ejtem a házukat, de aztán rájöttem, hogy ez is felejtős… péntek délután, túlóra, így is örülni fogok, ha 9-10-re hazaérek, nem még egy ilyen kerülővel, meg egyébként is, milyen dolog valakihez éjszaka beállítani? Majd szombat reggel, első dolgom lesz áttekerni. És így is történt. Bár még mindig nem hagyott nyugodni a tény, hogy Steve miért nem reagál a telefonra? Ha elutazott volna, arról csak értesít valakit, az meg fel se merült bennem, hogy valami oltári nagy baromságot csinálna – nem forrófejű tizenéves, hanem felnőtt, ép eszű ember… Vagy csak én komplikálom túl, és egyszerűen csak ennyire összetörte ez a változás? Amennyire odáig volt a lányért, talán ez a legvalószínűbb, a kérdés csak az, hogy pontosan mennyire… A házukhoz érkezve csak a garázs falának döntöttem a kerékpárt, aztán az ajtóhoz sétálva becsengettem, de… semmi. Még egyszer, de még mindig semmi válasz, pedig bentről egyértelműen zajok szűrődnek ki. Kopogtam, de arra se jött életjel. Ajtó zárva, redőny leengedve… Na jó, határozottan kezd nem tetszeni a dolog. Eladó tábla valahová kifüggesztve? Oké, az még nincs, fél siker! Viszont kezdem unni ezt az egészet, így aztán magamban elmormolom a Szellemkéz varázslatot és reménykedek, hogy a kulcs még a zárban van, belül. Igen, ott van! Győzelem, igaz, vagy 5 percig így is bénázok, meg szentségelek magamban, mire végre kattan a zár, és szép csendben kinyílik az ajtó. Belépve hirtelen olyan sötétség fogad, hogy szükségem van egy kis időre, mire hozzászokik a szemem, és végre látok is valamit. A kulcs benne volt a zárban, és valami tv műsor is dübörög, tehát akkor valaki van itthon, nem? Ezzel a tudatban indultam el befelé, követve a hangokat, mígnem a nappaliban kötöttem ki. Persze itt is kripta sötétség, miért is ne… Első dolgom volt felhúzni néhány redőnyt, hogy valami fény is beszűrődjön, amikor pedig megláttam, hogy mi a helyzet? Te jó ég… Kikapcsoltam a tv-t, aztán csendben odabattyogtam a kanapén alvó férfihez, hogy nem-e riadt fel a hirtelen beálló csendre. Ha igen, akkor csak köszönök neki, amennyiben nem, akkor pedig hagyom, had pihenjen. Biztos ráfér… Én pedig nekilátok, hogy kicsit lakhatóbb körülményeket teremtsek a házon belül, és Mr. Grandmore ne kapjon instant szívinfarktust, ha valami véletlen folytán betévedne ide…
A hozzászólást Abigail Cecile Cross összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 16, 2013 4:02 pm-kor.
Az elmúlt egy hétben még a házat sem hagytam el, a boltba meg az egyik erre merészkedő kiskölyköt szoktam elszalajtani, ha már volt annyi bátorság benne, hogy betörje a konyhaablakot. Akkor mivel is töltöm az időm nagyobbik részét? Nos, főműsoridőben fetrengek a kanapén, nem többen, mint egy alsógatya, hidegebb napokon még egy pólót is hozzákapok, és sajtos puffancsot zabálok kétpofára. Gondolkodtam azon, hogy rászokok a gumicukorra, de akárhányszor meglátom a zacskót, amit még első nap hoztam, eszembe jut Ashley, és kedvem lenne lángba borítani az egész tetves világot. Mindemellett nagyon igyekszem a regényemmel haladni, és meglepően könnyedén ölöm a horrorba a bánatom. Olyan könnyű elmerülni egy világban, amit én befolyásolok, és senki soha nem húzhatja ki benne alólam a szőnyeget… Az Egyetemre nem jártam be. Remélem, Roxan beszélt Willel, és megmondta neki, hogy „határozatlan ideig” nem leszek elérhető. Amúgy sincs jobb dolgom mint ülni itt az oroszlánszagban, és Call of Dutyt játszani, amíg el nem alszom, vagy elegem nem lesz abból, hogy random koreai gyerekek informatikaóráról vernek éppen tönkre. Elég a whiskysüveg negyedét ledöntenem, hogy valami rettenetes hányingerem legyen a puffancsoktól, és tele legyen a tököm a kis húzott szemű Rambókkal. Hallottam tegnap este a telefont, sőt, azt is láttam, hogy Abbie hív, de nem akartam fölvenni. nem akartam, nem bírtam volna beszélni vele azok után, ami történt. Legszívesebben bezárkóztam volna ide, amíg a világ ki nem fordul a sarkaiból, és porrá nem égethetem az egész hóbelevancot. Ez volt az egyik oldalam. A másik föl akarta hívni, tudni akarta, hogy van. A telefonért nyúltam, de aztán feltűnt előttem valami gyerek a képernyőn, én pedig nem értem el időben a tüzelés-gombot. Ó, hogy rohadna meg… A reggel és Abbie a következőképpen talál rám: fejem hátravetve a kanapén, az ingem kigombolva, az éjszaka is zabált puffancs végigömlött rajtam – szakállamban nem kevés darabot hagyva –, aztán kiborult a szőnyegre. A kontroller az ölemben, és horkolok, akár egy részeg kamionsofőr. Amikor azonban Abbie felhúzza a redőnyt, a hirtelen jött világosság kirángat legédesebb álmomból. – Mit keresel te itt? – kérdezem álomittas, nem túl barátságos hangon, amikor felismerem a nőt. Valószínűleg túl hiú ábránd lett volna azt remélni, hogy nem fog eljönni, ha az ember pácban van, de én mégis reménykedtem abban, hogy ebből most kimarad. Ash így is gyűlöl, nem kell még az is, hogy Abbie-t is megutálja egy életre, amihez, a szavaiból olvasva, éppen eléggé közel állt.
„És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.” Így viszont úgy tűnik, sikerült a morcos macskát sárkányt is felébreszteni ezer éves álmából… Hát, nézzük a jó oldalát, legalább nem egyedül fogok takarítani. -Neked is szép jó reggelt, Álomszuszék. –felelem egy széles mosoly kíséretében, figyelmen kívül hagyva, hogy ő milyen hangnemet ütött meg. Fogjuk arra, hogy még nem kelt fel eléggé. Viszont, hogy a kérdésére válaszoljak: -Rég beszéltünk, gondoltam átugrok meglátogatni, ha már telefonon nem lehet elérni téged. –feleltem, majd odasétáltam az ablakhoz, hogy kinyissam. Sőt… a többi redőnyt, meg ablakot is kinyitottam, egy kis kereszthuzat meg jó sok friss levegő az úgy sem árthat. -De ha ez a verzió esetleg nem tetszik, akkor vedd úgy, hogy dolgozok. Tudom, ez kevésbé költői, de hát na… maradjunk inkább az előzőnél. Ha meg arra vagy kíváncsi, hogy hogy jutottam be… a zárban felejtetted a kulcsot, szóval utólagos engedelmeddel bejöttem. Bocsi. Én csengettem, kopogtam, te nem ébredtél fel rá. Mondjuk, amilyen zaj volt, az lett volna a csoda, ha meghallod… -magyaráztam, közben pedig… először felmerült az ötlet, hogy lehuppanok a kanapéra mellé, de olyan szinten borította a sok morzsa meg kajamaradék, hogy inkább úgy döntöttem, a dohányzóasztalon csinálok némi helyet magamnak. Laptop arrébb, meg az a pár üres sajtos puffancsos zacskó, aztán kész is! Basszus… ez is morzsás… na mindegy. Így legalább nagyjából egy magasságban vagyunk, kényelmesebb beszélgetni. Már épp megszólalnék, ám ahogy a férfira pillantok, eszembe jut, hogy valami kimaradt… -Egy pillanat. –azzal már indulok is a szobája felé, hogy pár perccel később egy hawaii mintás rövidnadrággal térjek vissza. Hát… nem hittem volna, hogy ilyen is van a férfi ruhatárában, de most jó lesz ez. Ahogy arrébb sepertem a morzsákat és visszahuppantam az asztalra, oda is passzoltam neki. -Legyél szíves… Köszi! Azzal, ha sikerült felvennie, folytatom is. Ellenkező esetben csak valami nagyon szúrós tekintetet kap válaszul, mielőtt tovább beszélnék. -Hol is tartottunk? Ja igen! Hallottam, hogy mi történt… Azt inkább nem kérdezem, hogy hogy vagy, azt hiszem, magáért beszél a látvány… Szóval inkább ugorjunk arra a részre, hogy „szeretnél beszélni róla”?
Reggelt? Szóval valószínűleg reggel van. Basszus, mikor aludtam el? És most mennyi lehet az idő? Na, nem mintha különösebben számítana, bármennyire is mutat a kis- és nagymutató, az semmin nem változtat. Viszont pár megszokott játékostársam már lehet, tűkön ülve várja, hogy tönkreverjem, szóval fognom kéne magam, és visszamászni az online hadszínterekre. Viszont sejtem, hogy Abbie ezt nem díjazná, így csak eltakarom a szemem, hogy védjem a hirtelen megnövekvő napfény mennyiségétől, és szúrósan nézek a nőre. – Okkal – morranok föl, amikor azt mondja, nem lehetett elérni telefonon. El akartam menekülni a világtól, és kivárni, amíg ez az egész szarzivatar elmúlik a fejem fölül. Nem akartam megbeszélni, nem akartam társaságot, azt meg főként nem akartam, hogy Ő lásson ebben az enyhén szólva is katasztrofális állapotomban. Amikor azt magyarázza, miként jutott be, csak megrázom a fejem. – Abbie, az a kulcs azért volt benne, hogy senkis e jöjjön be. Bár elismerem, leleményes vagy… És nem is őrzőktől „védtem” magam. Látom, hogy nem igazán tetszik neki a szoba állapota, amire csak keserűen elvigyorodok. Ha ennyire nem jön be, hát el lehet menni. nem én hívtam ide, jött magától, akkor meg lesz szíves elviselni, hogy enyhén szólva is szétcsúsztam. Ha meg nem hajlandó, akkor ott van az ajtó, szívesen bezárom mögötte, és térek vissza a whisky-puffancs-COD szentháromság dicsőséges háromszögébe, ahol az elmúlt egy hetet is eltöltöttem. Apropó, kifogyóban van a whisky. Saját készletemet csapoltam meg, és az a nyolcéves srác, akit el szoktam zavarni a boltba, értelemszerűen nem tud hozni ebből. Na, de van itt egy felnőtt nő, akivel ez a probléma máris orvosolható… Amikor lehozza a nadrágot, szúrós pillantások kíséretében ugyan, de fölveszem. Elvégre, valaha úriember voltam, és mégsem beszélgethetek vele úgy, hogy alkalmasint villantok egyet-egyet. Mondjuk reményeim szerint ez eddig nem történt még meg. Kedvelem Abbie-t, és jelenlegi antiszociális magatartásom sem ellene szól. Az egész emberi fajt diszkriminálom. – Szerinted, ha beszélni akarnék róla, kulcsra zárnám az ajtót, és elrejtőznék a világ elől? – kérdezem, kicsit erőszakosabban, mint szerettem volna. Aztán hátrahajtom a fejem, és kifújom a levegőt. Egy korábbi mondata jut az eszembe, és nem bírom ki, hogy ne bukjon ki belőlem a kérdés. – Tényleg annyira szarul nézek ki?
Oké, azt hiszem még egy dolgot megtanultam Steve-vel kapcsolatban, hogy az alvó oroszlánt nem keltjük fel, mert utána leharapja a fejünket. Vagy ha nem, akkor se fog repesni az örömtől. Persze különösebben nem hatott meg a dolog, az elmúlt pár évtizedben volt alkalmam nem egyszer megtapasztalni a kis betegeim dokik iránt tanúsított túláradó vendégszeretetét. Ha azt hitte, ennyivel lerázhat, hát, tévedett. -Persze. Okkal. Nem is gondoltam, hogy véletlenül… -válaszoltam egy szemforgatással, a „bókjára” pedig csak büszkén kihúztam magam. -Köszi! Amúgy ne aggódj, a kulcs nélkül is lett volna ötletem, hogy hogyan jussak be, régebben nem egyszer sikerült kizárnom magam a lakásból… De mindegy is. Persze, nem az őrzőktől, azt látom. A napfénytől, friss levegőtől, a postástól, a szomszéd gyerkőcök vidám kacagásától, a kedves kollégáid társaságától, meg még sorolhatnám… Most őszintén, mikor mozdultál ki utoljára a kis vackodból? Nem gondolod, hogy jót tenne egy kicsit? Tudom, nem gondolod, pedig valójában igen. –biccentettem a fejemmel az ablak felé. Na, félsiker. Felöltözött! Egyedül! Hogy milyen ügyes fiú… És ha még tudná, hogy kikészítettem egy adag tiszta ruhát az ágyára… -Ki tudja? Lehet, hogy csak így akarod felhívni magadra a figyelmet? Hogy valaki feltegye a kérdést, te pedig könnyíthess a lelkeden? –vontam vállat, a kérdésére pedig csak keserűen elmosolyodtam- Ezt költői kérdésnek szántad? Mondanám, hogy nézz tükörbe, de… inkább ne, mert megijedsz. Vagy eltörik a tükör. Vagy nem ismersz magadra. Mindenesetre, ha most lenne Halloween, simán elmehetnél ősembernek ilyen kinézettel. –kontrázok egy kicsit, majd amikor megint sikerül támaszkodás közben beletenyerelnem egy adag morzsába, önkéntelenül is kibukik belőlem a kérdés: - Te jó ég, mondd, hogy valami normális kaját is ettél… Ugye nem csak ilyen mű izéken éltél az elmúlt pár napban? –vontam fel a szemöldökömet, ahogy arrébb pöcköltem az egyik üres zacskót. Sőt, nem is, jobb ötletem van. Inkább közelebb hajoltam, aztán lesepertem róla a sajtos puffancsok maradékát, bele a zacskóba, közben pedig csevegő hangnemmel tovább folytattam: -Lehet, hogy nem ártana mégiscsak elmásznod a fürdőig, tükör ide vagy oda… Ha gondolod, engedek vizet neked, aztán amíg valami emberi kinézeted nem lesz, összedobok valami ebédet. Nos, mit szólsz hozzá?
Egészen aranyos, amikor arra a furcsa, dicséret-féleségre kihúzza magát. Azt azért megnéztem volna, hogyan jut be a lakásába, miután kizárta magát. Bár, ide nem lett volna olyan vészes. Közlekedhetett volna úgy, mint az a Ben nevű kölyök. Ő beadta a boltból összeszedett ellátmányt a törött konyhaablakon, cserébe megkapta a pénzét, a labdáját, meg a macskáját, miután az a hülye dög a második napon beszökött és lefialt valamelyik sarokban. nem vagyok biztos benne, hogy mindegyik kismacskát sikerült kivagdosnom utána a magam szerény, kedves és segítőkész módján. – Kikérem magamnak! A friss levegő nélkül is egész jól elvoltam… a szomszéd gyerkőcök meg bedobták a konyhaablakot – közöltem, és még kezemmel intettem is a megadott irányba. A kérdésére viszont tényleg el kell gondolkodnom. – Hát, durván egy hete. Az azt – nem vagyok hajlandó nevén nevezni Ash kiköltözését – követő reggelen jöttem haza, bevackoltam magam ide, és azóta a törött üvegen keresztül tartom a kapcsolatot a beszállítómmal. Miután felöltöztem, és végighallgatom, amit mond, csak összevonom a szemöldökömet. Tényleg azt hiszi, hogy valami kibaszott feltűnési viszketegségben szenvedek, azért kínzom magam itt? Fenéket… Ha Ash nem dönt úgy, hogy egy rakás, újonnan megismert bolhás jobb neki, mint a saját húsa és vére, valószínűleg a normális mederben élném napjaimat. De hát a kisasszony másképp határozott. – Talán könnyíteni akarok. De még nem – rázom meg a fejem. Túlságosan friss ez az egész, és még túlságosan mély. Nagyokat beszélgetni róla olyan lenne, mintha sót szórnék a sebbe, és hagynám égni. Miután a házról beszél, körbenézek. Most mit akar? Ez nem is olyan rossz… Látta volna az első lakásomat, miután sikerült visszatérnem Kubából. Ahhoz képest ennek a jelenlegi állapota maga a csoda. Azt viszont tudom, hogy a külsőm nem éppen megnyerő. De nem érdekel különösképpen. Az elmúlt napokban zavaróan nem érdekel semmi sem. – A mirelit pizza normális ételnek számít? – kérdezem. És nem a sütős verzióra gondolok, hanem arra, amit berakunk a mikróba egy húsz percre, és utána már ehetjük is. Az egyiknek a doboza ott van most is a fal mellett, látszik rajta, hogy olcsó verzió. Amikor viszont a fürdőről beszél, fölkelek a kanapéról, és egy szó nélkül indulok el az emelet felé, tántorgó, lassú léptekkel. Időtlen idők óta nem jártam egy jót, ha nem számítjuk a mosdó meglátogatását. Nem akarok fölmenni oda, mert a zuhanyzóm felé el kell haladnom Ash töküres szobája mellett is, az pedig múltkor is padlóra küldött. Nem akarok fölmenni… De elég vissza pillanatnom a nőre, és rájövök, hogy ha kell, föl fog rugdosni oda.
-Nem is csodálom, a zombik egész jól bírják nélküle… Viszont épp itt az ideje visszatérni az életbe, Steve kedves, szóval kezdj barátkozni a friss levegő gondolatával, délután megyünk sétálni. –jelentettem ki határozottan. Szegény Koda, a végén még féltékeny lesz. Nekem meg azért ez is nagy előrelépés, nem a kutyámat kell megsétáltatnom, hanem a kollégámat. Oh yeah… A konyhaablak említésére hátrafordulok, hogy szemrevételezzem a dolgot. Már nyúlnék a táskám után, hogy felírjam, ne felejtsek el telefonálni valaki hozzáértőnek, hogy hahó, elkélne egy üvegcsere. Aztán elgondolkoztam egy pillanatra… áh, ezt felesleges felírni. Nem felejtem el. -Rendben, akkor nem. Ha készen áll rá, én itt leszek – tudod, hogy számíthatsz rám. –feleltem barátságosan. Én ráérek. Ha egy óra, akkor egy óra, ha egy hét, akkor egy hét, ha egy hónap… hát remélem addig azért csak nem fog eltartani ez az egész, mert tuti bejelentkezek Jameshez egy-két beszélgetésre… -Nem, a mirelit pizza nem számít annak. Sőt, a frissen sütött pizza sem, ha csak azt eszed egy hétig. –felelem nyugodt hangon, amikor pedig látom, hogy megindul a fürdő felé, elégedett mosolyra húzódik a szám. Annyira talán még sem reményt vesztett a helyzet, és remélem, nem azért masírozik ilyen „lelkesen” fölfelé, hogy kiugorjon az ablakon, mert esküszöm, csak azért se fogom hagyni kipurcanni, akármennyire is a bányászbéka segge alatt van most az életkedve. Viszont ahogy meghallom a vízcsobogást, én is felkelek a helyemről, ha már beígértem az ebédet… Nézzük csak, miből élünk? A hűtő szinte üres, friss zöldségről vagy gyümölcsről álmodni se merek… Ha tényleg egy hete játszik vakondosat a kis vackában, akkor ha volt valami frissnek nevezhető itthon, már tuti nem az. Sőt, megkockáztatom, ha cserepes növényük van, az is mind kipusztult… Na de vissza a hűtőhöz, talán a fagyasztó részében… Valahol, pár rég elfeledett pizzás doboz mögött találok is egy zacskó mirelit zöldséget, meg valami húsfélét, most az is megteszi. Majd séta közben beugrunk vásárolni! Ilyen sovány készletekből nem lehet nagyot alkotni, így csak kerítek egy tepsit, némi vajjal összekeverem a zöldségeket, közéjük a befűszerezett husik, a tetejére meg az a maradék kis tejszín meg sajt, amit még a hűtőben találtam, és se nem mozgott, se nem kék-zöld, se nem szőrös… Aztán be a sütőbe, egy fél óra és kész is van! Amíg meg Steve nagy visszatérésére várok, nekikezdek annak a takarításnak, ha már az előbb nem jött össze… Vagyis… előbb az összes fellelhető alkoholt elrejtem, amit találok, utána jöhet a takarítás…
– Na, azt már nem – közlöm. Semmi kedvem előmászni az odúmból, aztán véletlenül belefutni Ashbe valamelyik rohadt kereszteződésnél, csak mert valamelyik rohadt ismerősénél járt ebben a rohadt városban. És főleg ezért is vackoltam be ide magam, azt hiszem. Egy ilyen beszélgetésre, vagy akár csak eltévedt pillantásra sem vagyok készen. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is az lehetek azután, ami történt. – Arra… arra még szerintem nem állok készen, Abbie. – Tudom – felelem. Sokan jelent, mit ne mondjak? Rajta meg Roxanen kívül másban nem is nagyon bíznék meg ebben a városban. Jó, Sutter is egészen jó fickónak néz ki, ha az ember nem veri ki belőle éppen a szart is, de lássuk be, fura lenne annak a szőrös óriásnak kiönteni a lelkem, főleg azután, hogy egykor a beleit próbáltam kiönteni a padlóra. Igen, az ilyesmi a barátságokat elég durván le tudja amortizálni. Szívem szerint most átkarolnám Abbie-t, de lehet, nem értékelné, ha összemorzsáznám, és szaglana ő is az én bűzömtől. Bár… lehet, együtt kellene zuhanyoznunk. Egy kicsit kevésbé lennék úriember, és megtenném… Mondta ezt a férfi, aki leöntötte magát sajtos puffanccsal. – Ettől féltem – mondom. Aztán fölvánszorgok az emeletre, és szinte összeszorított szemekkel megyek el Ash egykori szobája mellett. Ez beletelik egy kis időbe, mert egyrészt nem vagyok benne biztos, mikor is érek át, másrészt egyszer meg is botlok, de az istennek sem vagyok hajlandó megkapaszkodni semmiben sem, ezért inkább kalimpálok a levegőben, és mindent megteszek, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Éppen csak, de sikerül nem eltanyálnom, és innentől már egészen simán megy a dolog. Zuhany alatt eltöltök vagy tizenöt percet, jó kis elmélázós módon mosom le magamról az elmúlt napok minden mocskát. Aztán jöhet a dolog kellemetlenebb része. Ollót ragadok, és a tükör előtt állva próbálom megnyesni a szakállam, hogy beállítsam a megszokottnál talán kicsit rövidebbre. nem akarok később a borotválkozással kínlódni, éppen elég azt egyszer megcsinálni egy ilyen hét után. De legalább már nem bűzlök a puffancstól, ami nagy szó. És mire elfogadhatónak érzem magam, és jöhet a fogmosás, bizony eltelik egy jó fél óra. Majdnem belebújok asz Abbie által kikészített ruhákba, és szomorúan konstatálom, hogy ez még mindig nem éppen az én világom. Bár félig az. Azt a szettet sikerült kiválasztania, amiket az Ash-vel való edzésekhez viseltem. Dühösen vágom vissza az egészet a szekrénybe, és veszek elő valami mást. Így megyek le a földszintre. – Finom az illata – közlöm, de hangulatom a ruhák miatt még kissé nyomott. Bár a napfény, meg a nő jelenléte, és persze a zuhany csodát tettek. nem vagyok különösebben éhes, de enni fogok, mert ő megcsinálta nekem, és nem fogom visszautasítani. – Csatlakozol hozzám?
Azt eddig is tudtam, hogy az összes férfinak herótja van a sétálástól, úgy tűnik, Steve se lesz kivétel. Sajnos. Mármint neki, mert ahogy meghallom, milyen hangnemet üt meg a hangja, máris váltok egy szigorúbb tekintetre. Hogy aztán a mentségét hallva csak lemondóan sóhajtsak egyet. -Még a vegyesboltig sem a szomszéd utcasarkon? –próbálkozok tovább, de ahogy meglátom a tekintetét, máris lejjebb licitálok – Akkor az utcában? …Vagy a szomszédig? …Na jó… a hátsókertnél alább semmiképp sem adom! Vagy mégis… de a terasz tényleg a végső ajánlatom! Muszáj kimozdulnod. Csak egy kicsit… –győzködtem tovább. Aztán, amíg Steve készülődik, bőven van időm lent főzőcskézni, pakolni, rom-eltakarítani… maradék piákat elrejteni, szemetet kidobni, meg kissé még a bútorokat is visszaigazgatni… Talán annyi előnye volt az egy hét zombulásnak, ha lehet így fogalmazni, hogy viszonylag kis területre korlátozódott a „háborús övezet”. A kanapé és x méteres körzete, igaz, az úgy nézett ki, mint ha bomba csapódott volna be. Sebaj, talán még egy kis porszívózás, meg portörlés, és egész tűrhetően fog kinézni. De az majd máskor… Ahogy meghallom Steve lépteit lefelé a lépcsőn, inkább odasétálok hozzá, meg megnézzem, mire jutott – szó mi szó, így már tényleg jobban emlékeztet a megszokott énjére, még úgy is, hogy nem épp öltöny-nyakkendőben feszít. -Örülök neki. Pár perc és kész, remélem, hogy ízleni fog. Sajnos nem volt valami nagy választék, meg így is kifosztottam a hűtőt… -mentegetőztem egy sort, de aztán csak a haján igazgattam egy kicsit, úgy tűnik, a kanapén alvással sikerült elfeküdnie egy kissé. -Na, milyen érzés? Újra emberi kinézettel bírni? -arra pedig, hogy csatlakozok-e- Miért is ne? Terítek is, két személyre, amikor pedig kinyitom a sütőt, önkéntelenül is eszembe ötlik az utolsó beszélgetésem Ashley-vel. Akkor abban maradtunk, hogy majd valamikor eljövök hozzájuk, hogy megtanítsam sütni… ahhoz képest? Én épp a konyhájukban sütök, ha nem is épp süteményt, ő pedig valahol a város másik felében, az új otthonában… Vajon sejtette bárki is akkor, hogy ez fog történni? Nem hinném… -Jó étvágyat! –szólalok meg, miután mindketten kiszedtünk egy-egy adagot magunknak. Egy darabig csak csendben várom, hogy hűljön egy kicsit, nekem egyelőre még ehetetlenül forró, így aztán egy újabb témával fordulok az asztalnál ülő férfi felé. -Mondd csak, Steve, van valami kedvenc ételed? Vagy olyan, amit semmiképp sem eszel meg? Esetleg ételallergia? Csak mert ahogy már korábban mondtam, gyakorlatilag üres a hűtő, és akkor egyszerűbb úgy intézni a bevásárlást meg a főzést, ha az ember tisztában van az ilyesmikkel. Majd beugrok otthonról visszafelé jövet, ha már úgy sincs kedved kimozdulni sétálni. –szúrok egy darab répát a villámra, majd kissé megfújom, hogy gyorsabban hűljön. Talán így már jobb lesz…
Kezdőlap
//
