- Azt is hallom, mikor pisilsz. Már mondtam, hogy „szar” a hallásom, és azt is meghallja amit nem kéne. De valóban, egy kicsit sok volt. * Vontam össze a szemöldököm. Jó nem már elkezdi itt nekem ecsetelni, hogy mit és hogyan és mennyi ideig csinálták akár most, akár kamaszként. Neeem, ez nem érdekelt, még akkor sem, ha túlságosan is tomboltak bennem az indulatok ahhoz, hogy zavarba jöjjek Tőle. De aztán már csak a történet elmesélésére koncentráltam, hogy ne hagyjak ki semmit és ne csak félinfókat osszak meg vele. Ám ami nagyobb volt, azaz értetlenkedésem, hisz egy csomó mindent nem értettem. S ezeket nem magyarázhattam annyival, hogy a farkasok kiszámíthatatlanok. Ennyire nem lehetnek azok. S közben, ahogy letérdel elém, csak egészen közel lépek hozzá, és a kezeim a vállán pihentetem, míg a homlokom a feje tetején. Örülök, hogy itt van velem, hogy mindig elmondhatom, hogy mi a baj, hogy mindig is felvilágosított akkor is, ha épp én voltam a buta.* - Nem kell, én értem, hogy miért kell a büntetés és ki sem akarom húzni magam alóla, mert valahol megérdemlem, nem erről van szó. Mindig is vállaltam a tetteim következményét. Az zavar, hogy meg sem hallgatott és Te is tudod, hogy nem jöhetsz oda. Csak felesleges körök volnának. * Sóhajtottam lemondóan. Egyáltalán nem akartam, hogy Steven kakaskodjon miattam. Nem is ezért mondtam el neki, csak… kinek másnak mondhatnám, ha nem értek vagy bánt valaki, mint neki? Kiben bízhatnék meg jobban? Senkiben. Talán Darrenben, de benne… benne még nem tudok és talán soha nem is fogok. Azonban a következő szavaira csak elhúzom a fejem Tőle és összevont szemöldökkel nézek rá. Ám tekintetemből süt az értetlenség.* - Nem akarom, hogy beszélj vele. De mi az, hogy férfi farkas? Alig 70 éves, ez farkas viszonylatban még gyerek. És mi az, hogy másképp érint? Előtted is csináltam, Darren előtt is csináltam már, nem is egyszer. Ahogy szinte mindenki előtt és senki nem reagálta ennyire… túl. Még csak azt sem értem, hogy mi a fene ütött belé Steven!?! És mégis, hogy a pokolba vetkőzzem le egyik napról a másikra azt, amit már azóta csinálok, hogy van fogam? Mindenki olyan rohadt idős és tettre kész, hogy az már eszméletlen és addig-addig feszegetik a határaimat még nekik esek és már elegem van. Nem fogok senki kedvéért megváltozni. Nem fogok szoknyába járni, kevesebbet edzeni, nem harapdálni a szám vagy közvetlenebb lenni. Ilyen vagyok, ha nem tetszik, akkor is. * A dühöm kezdett felfelé húzódni, ahogy egyre jobban értetlenül álltam a dolgok előtt. Nem értettem, hogy miért is áll fel egy olyan srácnak a micsodája, aki akkor lát először, aki nem is ismer és egyszerűen mért nekem kéne megváltoznom ahhoz, hogy ezt elkerüljem köztük. * - Darren, Darren, Darren… és én hol a Pokolba vagyok? – csattantam fel. – Mégis mit vár Tőlem? Edzek, mint egy gűzű, mindent megcsinálok, nem ellenkezek, még ha olykor kétségeim is vannak, mert Ő idősebb és jobban tudja. Csak annyit akartam, hogy hallgasson meg, csak annyit, hogy egyáltalán megkérdezze, hogy miért volt vagy, hogy mi történt. Ha ehhez tanulás kell, meg megkell szoknia, hogy olykor meg kell hallgatni a másikat, akkor felesleges vele beszélni. Minek Steven? HA ez magától nem jut eszébe, akkor a válasz is lényegtelen hisz nem érdekli, nem foglalkozna vele. *Túrtam a hajamba és elhátráltam egy lépést Tőle. Mérges voltam, nagyon mérges, hogy még csak ember számba sem vett nem még, hogy farkasba. Bár tény, hogy köztük nem is igazán létezem. Csak egy vagyok, aki vagy bírja, vagy idő előtt bedobja a kulcsot, de senkinek sem hiányozna.* - Én hagyom Stev. Se előled, sem pedig Darren előtt nem titkolok semmit, vagy ha nem értek kérdezek, ha nem tudom, hagyom, hogy megmutassátok. De nem bújhatok mindig a nadrágotok mögé. Ezt a sok birkát nekem kell leküzdenem és némi tiszteletet kiérdemelnem Tőlük. De nem megy… egyszerűen semmibe vesznek és ettől a falnak megyek. Ezek a hülye szabályok, a kinek a nagyobb farka létra… nem akarok Én feljebb jutni, de ha nem adják meg a minimális tiszteletet, vagy egy-egy olyan dologban az elismerést, amiben jó vagyok akkor minek? Azért mert kicsi a farkasom egyszerűen nekik ezek semmit nem érnek, mintha nem is léteznének. * Próbáltam elmagyarázni, hogy milyen is köztük lennem. S bár nem megalázó, de a büszkeségemet sértette és sosem voltam egy öntelt tyúk, vagy olyan, aki nagyzolt azzal, amit tud, vagy amije van és sosem szálltam el magamtól. De ez a szintű semmibe vétel már nekem is fáj, annak ellenére, hogy mindig is jobban szerettem beleolvadni a környezetembe.* - Nem jöhetsz az ajtóig, egyáltalán nem jöhet senki felügyelet nélkül a területre. Még Te sem. De köszi, csak azokat viszem. Bőven elég egy hétre. * Biccentettem az ágy felé és oda sétálva ültem le a szélére, hogy belehajtogassam a táskába, ami alatta volt csak eltakarta a ruha.* - A ruhákról jut eszembe. Jennyvel meg az egyik barátnőjével elmegyünk pár cuccot bevásárolni a fővárosba. Csináltathatnál egy társkártyát a számládhoz. Az enyém még mindig zárolva van, a hagyatéki tárgyalásig. *Jutott eszembe, miközben a térdemen kezdett el sorakozni az összehajtott darabok.*
– Számítanom kellett volna erre, bocsáss meg. Annak a megoldásán még mindig dolgozom – mondtam, és nem reagáltam arra, hogy kicsit sok volt az infó a számára. Régebben egészen jól elbeszélgettünk, de meg tudom érteni, ha már kezd elege lenni az én öreges marhaságaimból. Hmm, milyen fura, majdnem rigolyára gondoltam. Lehet, hogy a következő az lesz, hogy veszek egy ballonkabátot, egy keménykalapot, és kimegyek etetni a galambokat a főtérre? Amikor azt mondja, nem akar kihúzódni a büntetés alól, bólintok, és elönt a büszkeség. Bár igazából az apjának és az anyjának kellene annak lennie, de még így is dagad a keblem képletesen szólva. Egy becsületes, őszinte, és jóravaló lányt neveltünk Ashből. Csak remélni merem, hogy így is marad majd azután, hogy én már nem leszek. Bár addigra talán új családra lel a falkájának képében, én pedig megnyugodhatok. – Tudom, de attól még szívesen megpróbálnám. A legrosszabb esetben páros lábbal rúgnak ki, ami még mindig jobb, mintha szó nélkül engedném, hogy szenvedj emiatt – mondom. A Darrenről szóló részen viszont gondolkodnom kell egy kicsit, mert nem akarok ostobaságot mondani neki. Aztán felsóhajtok, és belekezdek. – Még neki is új ez a helyzet. Figyel rád, Ash, de próbálja megtartani az egyensúlyt. Olyan ez, mint amikor az embernek gyermeke születik. Eleinte még próbálja élni a régi életét, azután rájön, hogy van ott valaki más is, akivel többet kell foglalkoznia, mint önös érdekeivel. Adj neki egy kicsit több időt. A következő résznél viszont ismét lesütöm a szemem, és próbálom nem megmutatni, mennyire zavarban vagyok. Nem hittem volna, hogy a szexuális felvilágosítás az én témám lesz, de ha már így történt, ki kell hoznom belőle a legjobbat. Ash érdeke is ez. – Úgy értem, hogy férfi, aki farkas. Figyelj, azzal, hogy együtt kell élnie a farkassal, megnövekedtek benne bizonyos… energiák. Ezek különbözőek a férfiaknál és a nőknél is, és ezernyi más módon lehet levezetni őket. Egyesek megtalálják az egyensúlyt – ahogy remélem ő is fogja, de ezt nem fűzöm hozzá –, mások túlzottan agresszívak lesznek, megint másoknál megnő a szexualitás formájában jelenik meg. Nem mondom azt, hogy vesd el az eddigi szokásaidat, Ash, ostobaság lenne ilyesmit kérni tőled. Senki sem képes rá. De annyit talán kérhetek, hogy ha Jamie közelében vagy, vigyázz arra, mit csinálsz. Kérlek… Hangom a végére már szinte esdeklő. Nem tudnám elviselni, ha meghalna, vagy valami rosszabb történne vele. Még belegondolni is szörnyű, hogy valamelyik szőrös bestia egyszerűen leteperheti, és… Megrázom a fejem, és próbálom kiverni belőle a képet. – Ash, mindenkinél jobban tudom, milyen tanítvány vagy. Bár soha nem képeztelek hivatalosan, de még így is te voltál a legjobb azok közül, akik valaha a kezem alá kerültek. Tudom, hogy vég nélkül hajtod magad. Van emlékeztetőm rá – mosolyodtam el, és megmutattam az apró harapásnyomot a jobb tenyerem szélén. – És hidd el nekem, én tudom, hogy érdekli. Büszke rád, mint kölykére, és tanítványára. Én aggódok, de hát az én vagyok, tudod. Mindig aggódok az épségedért. – Meg fogod nekik mutatni, hogy tévednek – folytatom. – Emlékszel, Rómát sem egy nap alatt építették. Legyél türelemmel, és ne félj attól, hogy mit gondolhatnak ők rólad. Tapasztalataim szerint nem vesznek semmibe, csak szeretik azt mutatni. Igenis figyelned rád. És nem arról beszéltem, hogy bújj el mögénk. Én bármit megtennék érted, te is tudod, és szerintem Darren is hasonlóképpen érez. De vannak akadályok, amiket magadnak kell leküzdened, mi csak támogathatunk, de nem oldhatjuk meg őket helyetted. Viszont ha tanács, vagy segítség kell, akkor gyere, mert én magam bármit meg fogok tenni, hogy segítsek. Amikor azt mondja, senki sem mehet a területre, felsóhajtok. Erről mindenképpen beszélnem kell majd Darrennel, mert az ilyen helyzetekben igenis hasznos lenne, ha el tudnék menni Ash kísérőjeként legalább addig a rohadt ajtóig, és megnézhetném, milyen helye lesz. Aggódom a fenébe is. A társkártyás megjegyzésén elmosolyodok, és biccentek. – Amúgy is terveztem megcsinálni, pont itt az ideje – mondom, és próbálok nem gondolni a hagyatéki tárgyalásokra. Kemény menet lesz az mindkettőnknek. – Egyébként, ha szükséged lenne még valamire, csak írj egy listát. A következő napokban igyekszem beszerezni a dolgokat.
*Steven szavaira csak legyintettem. Nincs miért bocsánatot kérnie, majd megtanulom kizárni a felesleges hangokat és ez már végképp nem az Ő problémája. Mindössze csak nem vagyok olyan állapotban, hogy hülyéskedhessek, vagy csak kedvem legyen hozzá.* - Én nem kockáztatnám, hogy büntetés helyett haza jövök veled. * Na nem, úgy sem hagytam volna, hogy kidobják. Ha megtörténne én magam is jönnék vele együtt. Ez meg azért csak nem történne meg, de jobb nem kockáztatni. Stev újabb szavaira azonban már ismét a hajamba túrtam.* - Te most komolyan mellette kampányolsz? – fújtam ki fáradtan a levegőt – Neked sem volt gyereked, mégis itt vagyok, mikor betoppantál is tudtad, hogy miként kell tenned. * Hoztam fel őt magát példának. Oké, vérszerinti rokon, de attól még nem borultam a karjaiba azonnal mert a Papa azt mondta, hogy az öccse. Kapott egy puszit és elvolt intézve a dolog. Hát ha ez kell, Darren is kap egy puszit. Ha ettől jön meg az esze. De persze majd olyankor mikor nem akarom már megfojtani. Azonban már a következő szavaira összevontam a szemöldököm és szinte szavakként dolgoztam fel, hogy tuti megértsem. Amikor ez bekövetkezett, az arcom lángba borult és szerintem lazán süthettünk volna szalonnát felette.* - Oké, ezt tudom teljesíteni. Mert ha Darren még egyszer összezár vele, én kikaparom a szemét. *Természetesen Darrenét, ennyire kegyetlen nem lehet. S mázli, hogy ezzel a farkasos dologgal nem járt némi gondolatolvasás, mert most nem tudom, hogy Steven fejében lévő kép felháborítana, megbotránkoztatna vagy megfélemlítene. De szerencsére ezzel nem is kell foglalkoznom, míg nem ad neki hangot. Viszont arra, hogy én volnék a legjobb tanítványa némi kétely ébred bennem. Oké, nem azt mondom, hogy Steven hazudik, mert jó vagyok, csak azt, hogy lehetnék jobb is. De mi tagadás fényévekkel jobb Őrző lett volna belőlem, mint farkas. Viszont mikor a fogaim nyomát mutatja, elmosolyodom, minden dühöm ellenére. * - Megérdemelted… * Azonban nem vélem így. Persze akkor így gondoltam, de azóta már változtam… már nem megharapom, hanem egyszerűen betöröm az orrát, ha véleményem szerint messzire megy, hát miért lenne másképp, ha hátráltat? Nőttem, már felérem, bár tény, ahogy azóta is lelkiismeret furdalásom van, mert megütöttem. Már nyitottam is a szám, hogy válaszoljak a többire mikor felvisított a telefonom. Talán butaság, de Darren csengőhangja Anyu nevetése volt, amit az egyik parkban vettem fel még korábban, mikor beült a körhintába és Apu hajtotta, mint egy gyereket. De így legalább megnyugtatott és nem éreztem eszméletlen késztetést arra, hogy egyből elküldjem a francba.* - Mi van? – hát úgy tűnik, most nem hatásos. – Jól van! Megyek már! * Nyomtam rá, meg sem várva, meg sem magyarázva, hogy mért nem értem még vissza.* - Köszönöm Stev… tudom és ha úgy van szólok is. De most mennem kell, még mielőtt ez a barom ide állít és azt feltételezi, hogy kiakarom húzni magam. * Húztam el a szám. Tudtam, hogy nem ismer, de akkor is. Nem esett jól, hogy ellenőrzésnek felhívott, hogy megyek-e. Az összehajtogatott ruháim egyszerűen belegyűrtem a táskába, a többivel együtt. Majd Darren kivasalja, ha már sürgetett. * - Már összeírtam… lent van a hűtőre felfogatva azzal a Velencés mágnessel. Biztos megtalálod és előre is köszönöm. Most pedig megyek… *Öleltem át szorosan és nyomtam az arcára egy nagy cuppanóst. - Holnap jövök… ha valamelyik nap nem érsz rá, csak hívj fel. * S azzal már ott sem voltam… Pufogva és lassan mentem vissza a hegyre. Várjon csak…*
//Köszönöm a játékot és sajnálom, hogy ez az utolsó ilyen pocsék lett. De már más milyen Ash és ez is nehezen jött össze. o.o Nem muszáj írnod már rá, csak akkor zárást kérj nekünk pls. //
*Nem, vazz nem vagyok benne biztos. Csak úgy mondtam, mert nem volt jobb dolgom. Jött kapásból a válasz, azonban csak a szemöldököm vontam fel halványan, egy amolyan; „Ez most komoly?” hangsúllyal. De ahogy kibújt a szög a zsákból kissé mérgesen turtam a hajamba. Valamiért kezdtem elveszteni a türelmem afellé, hogy ennyire akadékoskodik. No meg… nem tudom. Fezsült voltam, hisz valahol én is tartottam Steve reakciójától. De ácsi…* - Ott a szőke nője… foglalkozzon azzal! Én sem szólok bele, hogy kit visz fel vagy tuomisén mit művelnek. * Csattantam fel. Oké, ez így csúnya volt. De hát na… vannak dolgok amiktől tartok és ez egy ilyen. Na nem azért mert jelenetet rendezne Sam előtt. Sam nem számít annyira, mint az, hogy csak egy újabb vitánk lenne. Untam a dolgot és utáltam. Miért kell ennyit veszekedni? Mehetnénk erdőt járni, vagy kempingzni mint régen, csak mi ketten... vagy mit tudom én… de nem, mi veszekszünk. De végül inkább megindultam és a baj az, hogy előre hergeltem magam, ahogy felkészültem arra, hogy Steve mit szólna. Mielőtt elindultam felkaptam a táskám és az ezüst láncom magamra tekertem ahogy a farmer kabátom is felvettem. Aztán az aerdőn keresztűl mentem el a hegyaljába. Mert bizony ott laktam… nem messze innen lakott James is, szóval a környék ismerős lehetett Samnek. A kulcsot elővadászva léptem be és engedtem be a másikat is. Az ajtó zárva volt, kulcs sehol. Egy pillanatra megálltam és hallgatóztam. Nincs szívdobogás se semmi.* - Nincs itthon Stev. * Közöltem a nyilvánvalót, amit már bizonyára Ő is észre vett. Mögötte becsukva az ajtót invitáltam beljebb, ahogy a konyha felé vettem az irányt.* - Te kérsz valamit? Forró csokin és kávén kívül nem tudok semmit sem csinálni, ha éhes vagy meg rendelni kell. A hátránya, hogy várni kell rá. De ha tudsz tojást sütni találd fel magad… az még van, meg Steve specialítása; tasakos leves. * Intettem a szekrény és a hűtő felé egy szeretettel teljes mosollyal. Oké, nem táplálóak, de igyekszik és néha többet ért nekem ezek a gyors levesek mikor Ő csinálta, mint egy hatfogásos kaja. Zöldség meg minden volt, de lássuk be én nem akarom felgyújtani Shane házát, még a végén meg esz reggeli desszertnek. Szóval nem is próbálkoztam. No meg… nehogymár én főzzek. Közben azért feltettem egy kávét és… észre vettem, a tányéron a sütit. Tekintetem sárgán villant, ahogy megfogtam, de Sam nem láthatta. Felé fordulva kínáltam meg…* - Kérsz? * Ha kért akkor megvártam míg vett belőle, de aztán már landolt is a kukában. Tányérral együtt. Már nem tetszett a dolog, de hát nincs itt Steve, hogy elpusztítsa, nekem meg köszönöm nem kell. De inkább megindultam az emelet felé, minden magyarázkodás nélkül. Bár ha kérdezett, akkor lehet, hogy válaszoltam.* - Az a nappali… - intettem be, és egészen jól látható volt, szal bemenni sem kellett. Hűűű… rend van. Steve várt valakit vagy unatkozott. Az emeletre érve intettem jobbra. – Az a vendég szoba és a hozzátartozó fürdő. – tovább haladva intettem balra. – Ez itt Steve birodalma. Ez pedig az enyém. * Nem raktam mellé, hogy mellette mert nyilvánvaló volt, ha egyszer oda nyitottam be. Kitárva az ajtót invitáltam beljebb. Nem érdekelt különösebben a reakciója én szerettem a lilát, akkor is ha más nem. Ahogy a káosz is jó, csak meg kell tanulni átlátni rajta. Szóval semmi probléma nincs abban, hogy az ágy nincs bevetve, az ablak előtti olvasó részlegen könyvek hevernek, ahogy a padlón is itt-ott kinyitva, mellette füzetekkel és jegyzetekkel. Bizony, szoktam tanulni is. A laptopom is ott volt valahol a földön pontosabban a Semminol háborúkkal a képernyőjén. Nem mentegetőztem elvégre ruhák nem voltak szanaszét… vagyis, de.. najó ez mit keres itt? Sétáltam kérdő tekintettel a fotelhez, hogy megnézzem milyen ruhák. Oké, Steve szar ízlésű virágillat mosóporát éreztem. De hajtogatni, Ő biztos, hogy nem. Ami azt jelenti, hogy valaki járt a szobámban. Állkapcsom megfeszült és minden szó nélkül viharoztam le egy szemeteszsákért és tértem vissza. A ruhákat beledobtam és minden mozdulatomból sütött a harag és a düh, ahogy bekötöttem a száját és egyszerűen megfogtam kivágtam az ablakon. * - Mi a frászért kell ide is bejönnie… * A telefonom előkapva kezdtél el írni egy üzenetet a drága jó apukámnak.
Címzett; Stev
„ Ha még egyszer beteszi a lábát a szobámba felgyújtom. Nem kell hozzá mágia, csak egy gyújtó. Ja és a lenti zsákot is vitesd el a szemetesekkel és jössz nekem azon ruhadarabokkal amiket behozott. Nem érdekel, hogy hol fogadod vagy merre jár a házban de a szobám hagyjátok békén! Legalább ezt tartsd tiszteletben! Mire haza jössz a nődtől nem leszek itthon. ”
Ahogy elküldtem, egy fáradt mosollyal fordultam Samhez… már meg is feledkeztem arról, hogy csak egy póló van rajtam.* - Lezuhanyozom… ha szeretnél Te is, akkor megmutatom a vendég fürdőt. De ruhát nem tudok adni. Csak egy köntöst míg megszáradnak ezek. * Húztam el a számat bocsánatkérőn. De a tekintetemben láthatta a fájdalmat, a keserűséget és a dühöt. Szükségem lett volna valakire akii… Darrenre. Ő az, aki megtudná adni azt a védelmet, amivel most be akartam takarózni. Azt, amire minden éjjel szükségem volt. Tekintetem kissé elhomályosult. Szóval remélem, gyorsan dönt és mehetek a fürdőmbe, hogy ne lássa.*
A kirohanására nem reagálok, de ami azt illeti, nem kicsit ijedek meg. Nem, nem attól, hogy fölcsattan, vagy attól, amit mond. Egész egyszerűen... eddig sikerült normális mederben tartanunk ezt a napot. nem estünk egymás torkának, elszórakoztunk, sőt, még egészen barátságosak is maradtunk. Nem most kellene tönkretenni a dolgot, amikor már a nap is lenyugodott a horizont mögött. Követem hát, és a környék tényleg ismerős. Sue és én jártunk itt párszor, bár a lány és a családja a városon kívül laknak. Ja, ekkora előny az, ha valaki rohadtul gazdag. Ettől viszont eszembe jut a nem is olyan régi mocsártúra, és Odette. Na meg... Hmm, akkor nem reagáltam valami jól, de aznap este az ágyamban feküdtem, vigyorogtam, mint valami kölyök, aki karácsonyra azt kapta, amit szeretett volna, és alkalmasint fel is vihogtam, akár valami tinilány egy Bieber koncert előtt. Basszus, most is vigyorgok, és talán még egy kicsit pirulok is. Ja, de már nem annyira vészes. Azért egy kicsit fellélegzek, amikor kiderül, hogy Mr. McLoyd nincs otthon. Nincs kedvem megint szembenézni vele, főleg akkor nem, ha éppen nem nyom fagyasztott zöldborsót a fejéhez. Szóval követem a lányt, és odabent egy pillanatra megállok, körbenézek, mintha most jutottam volna föl a Tatooine-ról a Halálcsillagra, vagy fene tudja, hova. A sárkány barlangjába, Pandóra szelencéjébe, meg... Na jó, ezt abba kéne hagynom. Egy pillanatig csak nézek, amikor felteszi a kérdést, aztán megrázom a fejem. Nem, nem kérek semmit. Félek, ha ennék, jönnének a medvék, és kiszúrnák, hogy valaki evett a kajájukból. Bár ki tudja, ha van bűntársam, én szívesen alszom az ágyacskájukban... Ne legyél hülye megint, Sammie! Viszont a süteményből vettem, és csak felvontam a szemöldököm, amikor az egészet bevágta a kukába. Mi van? A kis túrát örömmel fogadom, bár nem tudom, valaha is hasznát veszem-e. Oké, optimista vagyok, de nem fogok loholni Ash után, már pedig, ahogy látom, ő ezt nem akarja. Viszont az, ami ezután következik... megrémiszt. És elborzaszt. Csöndesen nézem végig a lány „ámokfutását”, és közben lassan hátrálok. Mire kidobja a zsákokat, én már a folyosóról figyelem. Mi a fenét csinál ez a lány? Oké, értem én, hogy az anyjával történet után nem akarja, meg minden... De basszus, legalább annyit megtehetne, hogy értékeli, ha más megcsinálja helyette. Tényleg ennyire leszarja mások munkáját? – Hé, ezt mégis miért csináltad? – törtem meg a hosszú hallgatást. Nem biztos, sőt ezer százalék, hogy nem volt bölcs dolog, de nem érdekel. Tudnom kell, miért tette... Mert ha csak azért, mert valaki, bárki megcsinálta neki, hát akkor szerintem hátat fordítok, és itt sem vagyok. – Én nem megyek zuhanyozni, majd ha hazaérek – ráztam meg a fejem. Nem tudom, mit találnék, ha belépnék a zuhanyzóba. Pár órája még izgatott volna a gondolat, hogy vizes testtel flangálunk, de most... Most csak azt érzem, hogy magyarázatot szeretnék kapni, látni, hallani, valamit, ami meggyőz arról, hogy nem követtem el szarvas hibát. Hát igen, szar dolog, amikor az ember bálványai megrepedeznek, és a fejére omlanak... főleg ha a legnagyobb és legszebb teszi ezt elsőként. De azt már tudom, mit fogok tenni, miközben ő zuhanyzik. Nem, nem a kulcslyuknál fogok leskelődni, inkább megpróbálom csökkenteni a járulékos veszteséget. Már ha még lehet.
*Szinte észre sem vettem Sam hátrálását, vagy értetlen pillantásait. Nem, valahogy minden háttérbe szorult így, hogy betette az a nő a szobámba a lábát. Nem, ha nem Ő lett volna még meg is köszönöm a dolgot, hisz tény… nem nekem kell és kedvesség. De miért pont Ő. Oké, Steve is lehetett, de Ő maximum akkor fog így hajtogatni, ha valaki beléveri, hogy hogyan kell. Egy vak is látja, hogy gondos női kezek csinálták, amik nem utolsó sorban gyakorlottak. A nagy üzenet dühödt pötyögése után Sam hangja rántott vissza és emeltem fel a fejem. Nah kellett pár pillanat mire felfogtam, hogy a hangok egy kérdést formáltak és annak értelme is van. Nagy pislogással vettem tudomásul, hogy kérdezett és nem is akárhogyan. Szinte követelve a választ. Hát ezt meg a fejére ejtették vagy mi van? Kinyitottam a szám, de… be is csuktam. Jobb voltam, mint az aranyhalam… * - Mert unatkoztam? * Vontam fel halványan a szemöldököm. Na nem, ezt Ő sem gondolhatja komolyan, hogy valóban ezért. Ha mégis, akkor nem ismer… bát ez meg tény, szóval nem tudom, hogy mit vagyok ezen annyira fent akadva, de pár pillanat múlva folytattam is.* - Nem szólok bele Steven életébe, nem kérem, hogy hagyja a fenébe a csajt. Igyekszem kerülni még a ház környékét is ha itt van. De a szobámba ne igya bele magát. Ez az én magánszférám és kellően a tudtára adtam Stevenek, hogy nem kérek a nőből. Ide csak az jön be, akinek van valamilyen joga vagy én megengedem. Joga pedig csak Stevenek van és Darrennek is csak azért mert én adtam. Alig egy maréknyi ember van, akit be is hívok. De pont ezt mondtam Sammie… nem kell, hogy pótolja a mamát. Ha mosni akarok, akkor… megoldom. Ha Darrennél meg tudom csinálni, akkor itt is, csak meg kell keresnem a használati utasítását a gépnek. *Hangom nyugodt, bár olykor-olykor mélyeket nyelek. Nem akar menni fürdeni, hanem vár… hát ez nagyon csodás. Akkor tessék kap egy választ is, ha már végig kellett néznie, ha már pont ez fogadta. Ám éreztem, hogy egyre nagyobb a torkomban a gombóc, a lelkemben pedig… vihar dúlt. De ettől függetlenül nem Samre haragudtam.. miért csattant volna rajta? Azt hiszem… bár tény, eddig is rajta csattant. Akár csak a legelső találkozónknál is. De hátat fordítva kuporodtam le az ablak alatti ülőkére összecsukva a könyveket rajta és arra kicsi izére téve, ami mellette volt. Lábaim felhúzva kulcsoltam át a lábszáram és tekintettem kifelé az ablakon. A csillagok már magasan jártak, a nap már nem volt sehol… Egyedül a hold vékony pereme látszódott az égen. Éreztem, ahogy végig pereg arcomon a könnyeim, vékony nyomot hagyva maguk után. Ajkamba harapva fojtottam el, a fájdalmam hangjait. Ideges voltam, feszült és… minden a feje tetején volt. Már nem tudtam, hogy hol van lent és a fent. Csak lebegtem a semmiben és belül a viharban, pont ilyen üresnek éreztem magam.* - Ezzel… magammal csesztem ki… de még mindig jobb mint a wc papiros dolog. Ez neki nem fáj, nem tudja. Steven majd udvariasan megköszöni a nevemben és kész. Bár a fél karom ráteszem, hogy már akkor megtette, pedig tudhatta, hogy kicsit sem fog tetszeni a dolog. Nem értem, hogy miért kellett ezt az egy helyet is… ez volt az egyetlen, ahol nem volt ott a nyoma, az illata, ami az enyém… volt. Mindig ez lesz Sam? Sehol nem lehet nyugtom Tőle? * Hangom már inkább volt elkeseredett mintsem határozott. Inkább voltam elveszett, mintsem az a határozott lány akivel korábban találkozott. De hát istenem… mindenki kerül mélyre. Azt hiszem rajtam most csattan az egész. Darrenen kívül senkivel nem osztottam meg a kétségeim. Így nem is csoda, hogy mások csak azt látták amit a felszín mutatott. Pláne, ha vannak olyan ostobák, hogy elzárkóznak vagy épp csesznek figyelni a farkasukra. Arra, ami érzi, hogy mi van bennem. Hisz minden, amit érzek, ott vibrál az energiáimban, a farkasomban. Abban, ami most is csak a sarokba gubbasztott… okos kislány, tudta, hogy nem megy semmire ezúttal. Persze ha lelépett, akkor csak a falnak beszéltem… de legalább akkor elmondhatom, hogy jó társaság és kipróbáltam. De nem tudom… csak ott ültem és lestem kifelé. Szívem szerint felzokogtam volna… de miértelme ha gyengének lát? Vagyis… még ennél is gyengébbnek. Hisz lejjebb mindig van… mint a példa mutatja.* - Félek... * Persze, hogy féltem, de csak a szemeim hunytam le és csak újabb cseppek peregtek végig. De… nem mondhattam el, hogy mitől. Mégis hogy birkózzak meg vele egyedül? De meg kellett… hisz nem mondhattam el, hogy hé figyelj már… megyünk Reedet gyilkolni pár nap múlva. Normális ha félek? Érdekes volna… Bár ezaz állapot sem jobb.*
Az első válasza inkább rémisztő, mint megnyugtató, és már éppen fordulnék, amikor meghallom a következő szavait. Ezekre viszont beljebb lépek, csak egy kicsivel. Már látom a könnyeket a szemében, és tudom, ezzel megint nincs visszaút. Nem tudom megállapítani, hogy a düh könnyei, a megbánásé, vagy a valószínűleg már régen kifejlesztett, egyedi menj-a-pokolba-Sam könnyek, de... Annyira nyomorultnak néz ki, miközben magyaráz, hogy még pár tétova, apró lépést teszek felé. A dolog ott kezdődik, hogy alapvetően nem értek a nőkhöz. Oké, tizenhét éves vagyok, csóró, apám-anyám szadista gyilkos, mégis ki a fene tanított volna meg a női nem szépségeire, ha nem belülről? De löktek már be a női öltözőbe egy szál alsóban, tudom, milyen az, amikor mindenki rajtam röhög odabent, nálam meg áll a bál. És pátyolgattam már Sue lelkét, miután azt hitte, meg fog bukni. De ilyent még nem tapasztaltam. Nem ültem síró lány mellett, fingom sincs, mihez kellene kezdenem... És még a farkasomnak sem adhatom át a kezdeményezést, mert Őbundásságát, Szőr Lancelotot letaglózta a kisebbik farkasból áradó fájdalom. Fasza, ki lettem herélve. Majd visszanő... – Hé, biztos nem akarta pótolni anyukádat. És biztos nem is tud erről – léptem egészen közel hozzá. – Figyelj, ha elmondanád neki, hogyan érzel, azzal biztosan többre mennél, mint azzal, amit az előbb csináltál. Tudom, nem vagyunk még felnőttek, éljen a fiatalság meg a bolondság, de néha úgy kell viselkednünk. És a te esetedben ez biztos közelebb hozná a megoldást. Azt már inkább nem mondom, mennyire meglepett. Basszus, én ölni tudnék azért, ha valaki megcsinálná nekem így a ruháimat. Régen az apám elintézte. Az anyámat már akkoriban sem nagyon érdekelte, a kölykét önállóságra kell nevelni... Ja, ha teheti, valószínűleg az első alkalommal kilök a fészekből. Ami vicces, mert a farkasok nem tudnak repülni. És egyre kevesebb értelme van annak, amit mondok. Ő meg ott sír az ablakban. Pár lépéssel lecsökkentem a köztünk lévő távolságot, és megállok mellette. Hallgatom a szavait, és elkap az ihlet. És mivel úgy vagyok vele, hogy akkor menjünk az ösztöneink után, gondolatot tett követ. Karom a vállára fonom, picit közelebb húzom magamhoz. Tessék, még a mellkasomon is zokoghat, ha akar. Hát nem mondja senki, hogy nem vagyok nagylelkű! – Ha akarod, visszahozom a ruhákat. – Valószínűleg most értettem félre az első mondatát, de sebaj. – Egyébként... Ashley, beszélj vele. Ha ennyire utálod, ha ennyire bajok vannak a kommunikációval, akkor muszáj. Máskülönben fölemészt ez az egész, és annak nem lesz jó vége... Nem akarlak úgy látni. És szerintem Darren sem. Meg Steven sem. Senki sem. Mi így szeretünk, ahogy vagy. Észre sem veszem, hogy a „szeretünk” szó hangányit érzelmesebbre sikerül, mint kellett volna. nem baj, most egyelőre a tűz oltogatásával foglalkozok, azután majd végigjárom a járulékos veszteséget is. Ha még lesz addigra lábam. – Nem kell félned – suttogom halkan. Nem, nem úgy, mintha egy gyerekhez beszélnék, egyszerűen csak... Nem merem hangosan, na! – Ashley, nem tudom, mi rémiszt meg ennyire. Ha akarsz, beszélhetünk róla, a titkod biztonságban lesz velem. Ha nem, hát nem. De tudd, hogy vannak emberek, akik bármikor a segítségedre sietnének, legyél a világon bárhol. Ryan, Darren, Mr. McLoyd... Még én is, pedig ok hasznomat biztos nem látnád. Aztán csak állok ott, vállára font karral, és várom a válaszát. Jó esetben nem dob a ruhák után. Rosszban... Na, akkor valaki gondoskodjon az oposszumomról, légyszi!
*Nem figyeltem oda a farkasomra, mégis éreztem, hogy Sam mintha tanácstalan lenne. Mintha azt mondtam volna, hogy hé… járjunk már, együtt mert az poén. Vagy… nem tudom, de ezt még így is éreztem. De nem tudtam vele foglalkozni és nem is igazán akartam, addig jó míg nem kérdezek rá, hogy mi a baj. Pedig érdekelne. De igyekeztem inkább a szavaira figyelni, miközben hallgattam a halk lépteit melyek csak közeledtek, de nem fordultam felé. Nem akartam, hogy lássa az arcom. Beszéljek vele… már Ő is kezdi. Pedig még csak nem is tud a levélről. De nem is fog… azthiszem, ha csak ki nem szúrja az asztalomon. Bizony, az még mindig ott volt. De nem regálok a szavaira, mégis mit mondhatnék. De azt egyáltalán nem akartam, hogy vissza hozza a göncöket. Oké, bizonyára volt benne olyan amit szerettem. De minden pótolható… és ahhoz talán nem ér hozzá még egyszer. Nem, nem azzal van a baj, hogy finnyás lennék vagy valami. Hanem azzal, hogy hagyja békén a dolgaim. Elégedjen meg Steve kitüntető figyelmével és kész. Érzem az érintését és… nem próbálok meg távolodni, csak a dereka köré fonom a karjaim és a fejem a mellkasába fúrom. Így rejtve, mégis… egy hangyányi menedéket lelve. Mintha kizárhatnék mindent, kizárhatnám a világot és azt, ami bennem tombol. Szemeim összeszorítva szinte kapaszkodok a srácban. Oké, nem figyeltem arra, hogy nehogy fájjon neki… de csak szól, ha túl erős vagyok. Ám ez most megsem fordult a fejemben, jelenleg Ő volt az egyetlen ami a felszínen tartott. Hát tehetek róla, hogy úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta? Jah, valószínűleg igen. Elvégre el is küldhettem volna. Szavai ismét elérnek hozzám de csak továbbra is neki támasztva ingatom meg a fejem. Szóra nyitnám a szám, de félbe hagyom. ~ Nem lehet… Steve szereti.~ Küldtem neki két szerre, hogy biztos eljussanak a szavaim teljesen hozzá. De hát így sem lett jobb. Mentális hangom is olyan gyenge volt, mintha csak kimondtam volna. Semmivel sem volt erősebb vagy határozottabb így nem érte meg az erőfeszítést, hogy ezt elrejtsem. Viszont a szavaira felpillantottam és a tekintetét kutattam. Vajon tényleg megtudná tartani? Nem rontanék a helyzetünkön, ami egyébként sem alakul valami fényesen? Nos… ha csalódnia kell, hát most tegye. Felállva az olvasó résztől a kezét megfogva húztam magam után és bújtam be az ágyba, mivel csak egy póló volt rajtam, így az egyik plédet megfogtam az ülőkéről és magamra terítettem, ahogy lefeküdtem. Nos, én csak arra gondoltam, hogy le fog ülni mellém. De ha lefeküdt hát ugy is jó, de mind a két esetben úgy fordultam, hogy lássam az arcát és így Ő is láthatta az enyémet. Majd húzok tiszta ágyneműt éjszakára ami nem vizes, de most ez nem érdekelt. * - -Már meséltem neked a balesetről. Talán azt hitted, hogy a levegőbe beszéltem és csak a gyászom vezetett de… pár nap múlva elindulunk Darrennel nyaralni. Merő véletlenségből útba ejtve Kanadát is. Reed azóta is ott tanyázik. *Nem kellett mondanom, hogy miért megyek, megyünk. Ha nem a levegőnek beszéltem, akkor Sam pontosan tudja, hogy mi volt a tervem. Ami akkor még csak egy terv volt. De már valóság. Nem, nem gondoltam meg magam de félek Tőle, hogy milyen… DE leginkább attól, hogy; * - -Attól félek, hogy élvezni fogja a farkasom, hogy rájövök, hogy mégis valahol mélyen egy kegyetlen dög lettem. Meg… hogy nem tudom végig csinálni. * Persze, féltem ettől… naná. De lássuk be, ez utóbbi normális. Elvégre nem öltem még. Vagyis egyszer… de arra nem emlékszem és nem is értem, hogy miként történhetett meg. De csak Sam reakcióját figyeltem, a pajzsa lent volt így az érzelmeire is, nem csak a vonásaira vagy a szavaira. Valamiért tartottam a reakciójától… nem tudom miért és ezt nem is most fogom megfejteni.*
Egy pillanatra, egyetlen gyorsan múló, őrült, és minden bizonnyal tini pillanatra elakad a lélegzetem is, amikor hozzám bújik, és a mellkasomra hajtja a fejét. Nincs rajtam a pólóm, elvégre neki adtam, mást pedig nem viselek, így a bőrömön érzem minden egyes lélegzetvételét. Haja és a bőre is hozzáér a testemhez, én pedig érzem, ahogy egy kicsit, éppencsak kicsit libabőrös lesz a karom. Viszont azt a már-már ösztönös mozdulatot, amivel átkarolom, nem tudom, és nem is akarom megállítani. Bár igaz, ekkor már bevillan, hogy nincs rajta más, csak az én pólóm (ami ebben a pillanatban hivatalosan is a kedvencemmé lépett elő), szóval vigyázok, nehogy a mozdulat... túl intimre sikerüljön. Nem letapizni akarom, azt meghagyom máskorra. Jó, vicceltem, nem kell megölni! Nem vagyok olyan, aki hasznot húzta egy kiszolgáltatott és érzelmileg sebezhető lányból. Az elmémben megszólaló hangjára már engem is elkap a bőghetnék. Sosem akartam ennyire gyengének látni. Miért nem lehet ő az erős most is? Elvégre mindig az... Hmm, mondjuk, ha most talpra állna, tuti szétrúgná a hátsómat, amiért ölelgetem. De még az is jobb lenne, mint ebben az állapotban látni. De legalább az ingert vissza tudom fojtani, és a hangom egészen erősnek tűnik, amikor válaszolok. A helyzetből adódan halk, de... Talán megteszi.
– Nem azt mondtam, hogy gyújtsd föl és énekelj, miközben lángol... Arra gondoltam, hogy ülj le vele, és emberek módjára oldjátok meg. Valami megoldás biztosan létezik, ami jó mindhárom félnek – mondom. És életemben talán először örülök, hogy nem vagyok a McLoyd klán tagja. Jó, inkább az utóbbi hónapokban először, de... Követem, amikor az ágya felé húz. Egy pillanatra megijedek attól, ami következhetne. Igen, tipikus kamasz vagyok, ő meg olyan lány, akitől az ember füle ketté áll. És nem mondom, álmodoztam már hasonlóról az elmúlt hónapokban, egész egyszerűen nem akarom, hogy olyasmit tegyen most, amit később megbánna. Viszont amikor végigfekszik az ágyon nem tudom megállni, hogy ne heveredjek le mellé. Karom mozdul, hogy átkarolja. Nem akarom közelebb húzni magamhoz, csak szeretném ha biztonságban érezné magát. A saját szobájának a közepén. Gratulálok, Sammie, mégis hol érezné magát nagyobb biztonságban? Egy megerősített atombunkerben? Idióta! Szavai hallatán azonban elmegy a kedvem a poénkodástól. Nem azt látja a tekintetemben, amire szerintem számított. Nincs benne gyűlölet, undor, semmi... Csak megértés. Halkan szólalok meg, ajkamon pedig apró, meleg mosoly játszik. – Ashley, én nem ismerlek úgy, ahogy szeretnélek, de... Szerintem nem vagy egy vérengző szörnyeteg. Sem a felszínen, sem belül – mondom, és egyik kezem az arca felé nyúl. Ha mozdul, nem teszek semmit, ha mégsem, akkor gyengéden végigsimítok arcának vonalán. Csak azután folytatom, hogy biztosra tudom, nem akadt ki vészesen. – Figyelj, amit mondani akarok az az, hogy nem kell félned. Attól, ha véletlenül nem tudod megtenni, nem leszel kisebb ember senki szemében. Ha pedig mégis... Abból, amit én tudok, az az ember nem lesz nagy veszteség senkinek. Nem akarom megijeszteni, vagy ilyesmi, de így gondolom. Azonban félek, ismét nem fejeztem ki jól a szavaimat. Ha most ugrik a torkomnak, hát esküszöm, ablakon át távozom...
*Megfontoltam Sam szavait, de nem mozdultam. Pontosan jó volt nekem itt és egyáltalán nem zavart meztelen felsőteste. Oké, normális és más helyzetben zavart volna, mint ahogy a vízesésnél is zavart. De most valahogy megszűnt fiúnak lenni. Most csak a rozoga kis menedékem volt és csak küzdöttem, hogy ne dőljön össze. Fizikálisan ez annyit takar, hogy ne veszítsem el. Oké, ez megint csak hülyén hangzik, de hát sosem voltam normális… legalábbis általánosságba véve nem. Így viszont egyáltalán nem zavar, hogy karjai körém fonódnak. Igyekszem benne megtalálni azt, ami valójában. Néha nem tudom eldönteni, hogy Sammie milyen is valójában. Annyira ellentétesen viselkedik, hogy nem tudok kiigazodni rajta. De ezt már mondtam egy párszor, jó, oké. Sokszor. De azt nem, hogy szeretnék… legalábbis az utóbbi időben igen. Az igazság az volt, hogy kedveltem valahol mélyen. Igaz, hogy jó mélyen de attól még… ott volt, még ha nem is láttam. Ölelése nemhogy nem zavart, de némiképp biztatásnak vettem és csak jobban öleltem a derekánál. Nem volt ebben semmi… még úgy sem, hogy ajkaim hozzá értek és minden egyes lélegzetem finoman perzselte a bőrét. Akár tetszik, akár nem én sem lehetek mindig erős. Vagyis de… mások annak látnak, de ettől még nincs így. De szavaira nem ragálok, mindössze a farkasom környékezi meg óvatosan, lassan mintha bármelyik rossz lépésével bombára léphetne. Feje kissé le van szegve, mely jelzi a tartását és a félelmét. De közelít, valahogy megszeretné köszönni a biztatást, vagy csak neki is szüksége van valakire? Az ágynál azonban ahogy mellém heveredik nem ellenkezek, igazából nem is zavar a dolog. Elvégre nem akar semmit és Sam pont nem tenne semmi olyat, amivel megijesztene, ezt én tudom, a farkasom már kevésbé, de hát istenem ez az Ő gondja, oldja meg. Ahogy karját megérzem, nem mozdulok közelebb. Nem akarom elrejteni az arcom, már csak azért sem, mert látni akarom az övét ahogy beszélek. De tény, hogy ezzel megadta a kezdő löketett, hogy bele is kezdjek a dologba. Szavaim végeztével csak feszülten és szinte levegőt is alig véve várok. * - Ezt nem tudhatjuk biztosra… * Suttogtam miközben a szemem sarkából láttam, hogy a keze megindul felém, de nem, nem mozdultam. Hát most na… csapjam le? Majd legközelebb… Martuk már eleget egymás, a változatosság pedig jó dolog. Még akkor is ha ezzel csak ámítom magam és eszemben sincs beismerni, hogy igazából örültem annak, hogy itt van most. És valószínűleg Ő is, különben nem lenne itt. Remélem. Ujjai finoman érintik az arcom, számomra olyan mintha attól félne, hogy tűzbe nyúl. Nos ha Steve most benyitna talán még az is megeshetne. De nem lesz ilyenre példa, remélem. Ha ott maradt a keze sem húzódtam el, hisz kellemesen érintett a tette. De nem is simultam bele, mint ahogy Darrenébe vagy Steve tenyerébe szoktam. Oké, az Ő lapát kezeikbe nem nehéz, tekintve, hogy alapból beterítik az egész fejem. De meg sem próbálkoztam vele, mert nem akartam. Azonban apró viszonzásként, ujjam Sam másik kezének ujjain rajzolt kacskaringós mintákat.* - Ha nem tudom megtenni, akkor megszegem az ígéretem. Ha megteszem megölhet bennem valamit és talán rosszabb lesz minden mint most. * Nem tudom mire vágytam. Biztatásra? Nem, nem hiszem. Talán csak az igazságra, hogy mivel kell számolnom. Hogy milyen lehet… De persze azok akik erről tudtak volna felvilágosítást adni, azoknak nem mondhattam el. Viszont arról gőzöm sem volt, hogy Sam tudna-e… ennyire nem ismertem. De valahogy mégis reméltem, hogy tudd és egyszerre bíztam benne, hogy nem fog tudni ilyenről beszámolni vagy megosztani velem és nem azért mert nem akarja, hanem azért mert nem tapasztalta. Nem tudom… tényleg nem. Egyszerűen csak megfogtam magam és anélkül, hogy észre vettem volna, már oda is húzódtam hozzá és ha a keze az arcomról visszatért a derekamra akkor most bizony a hátamon volt. Arcom a mellkasába furtam és… egyszerűen csak hagytam, hogy megteljek a farkasa, az Ő de leginkább a falka illatával. Az otthon érzésével. Mert hát akár tetszett, akár nem Sam is oda tartozott, az otthonomba. Ahogy a többiek is. Az már más kérdés, hogy nem mindenkitől vettem ezt el. Bár nem ez a helyes megfogalmazás, de azt most nem találom. Én nem öleltem át, a kezem ott pihent a csípője vonalában – a nadrágon – a másik pedig a fejem alatt, ahogy az arcom ismét hozzáért és mélyeket lélegeztem. Szemeim olykor-olykor megrebbentek így pilláim meglehet, hogy csiklandozták a másikat, de ha nem csikis a mellkasán – ott miért is lenne, de aztán kitudja – akkor csak végig szántottak olyankor rajta, ahogy a leheletem is. Ha beszélt, akkor csak hallgattam. Nem vágtam közbe. Haladás… játszhatnánk csend királyt is. Áhh… az Alex műfaja. Szóval hagyjuk is.* - Bepróbálkoztam Alexnél… * Közöltem és… hűű… ez kissé félreérthető lett. No mindegy, nem fejtettem ki, hogy milyen értelemben gondoltam. Persze csak azután, hogyha beszélt és abba hagyta. Ha nem, akkor csak a letelepedő csendet törtem meg. De továbbra is ott voltam ahol eddig, szóval így már a bőrén érezhette az ajkaim mozgását. Azonban a szavaim biztos hallotta, hisz farkas. Tuti kitudta venni, még ha egy ember nem is lett volna képes rá.*
Érzem, milyen erővel kapaszkodik belém. Mert ez már nem ölelés, olyan érzés, mintha egy mentőbója lennék kint az óceánon, amit éppen megtalált egy fuldokló. De nem fogom visszaengedni a vízbe, nem hagyom, hogy bármi is történik, elnyelje. Már csak a pillanat miatt is megérte átmenni mindazon, amin mi átmentünk. Szívem szerint megcsókolnám, persze csak diszkréten, nem is a száján, csak nyomnék egy aprócskát – nem barackot! – a feje bújára, hogy tudja, vele vagyok, és segítek, ahogy, és amennyit tudok. Mert a ha itt már nem kérdés, segítenem kell ennek a lánynak. Máskülönben megőrülnék úgy szépen, lassan, de egészen biztosan. Az ágynál értem meg igazán, mekkora lehet a baj. Egyik apró, kis közeledésemet sem viszonozza ököllel, pedig a múltkor még azt sem engedte, hogy letöröljem a könnyeit. Lehunyom a szemem, és próbálok nem visszavágni a szavaira. Ashley régebben egy aknamező volt, amin, ha eltévedtem, akkor egészen biztosan szétszóródtam, nagy területen. Most azonban... Most más a helyzet. És miközben a farkasom óvatosan, mindenféle ártó szándék nélkül lép az övéhez, és bújik hozzá, addig én a szavakkal próbálom vigasztalni a lányt. Elvégre kangunart akarok lenni, vagy nem? Értenem kell a nyomorult szavakhoz. Szóval... Előre ország népe, harcra! Ja, nem nehéz kitalálni, miért jár a francia himnusz a fejemben. – Ashley, nézz a szemembe – mondom csöndesen. ha megteszi, hát folytatom. – Láttad már őket valaha a tükörben? Ezek nem egy gyilkos, vagy egy pszichopata szemei. Volt már szerencsém mindkettőhöz, hidd el... Te nem vagy olyan anyagból, hogy hidegvérrel megölj valakit, sőt, még élvezd is. Ráadásul az az ember megérdemli. Nekem is vannak olyan... ismerőseim – Így kell beszélni a családodról, Sammie! – akiket szívem szerint arcba lőnék, ha csak meglátom őket az utcán. De szerencsére nem látom őket. Szóval hidd l nekem, nem vagy egyedül ezzel az érzéssel ezen a világon. Szóval hidd el, képes leszel rá. Az más kérdés, mit fogsz érezni utána... Ezután következik a legdurvább kínzás, amit emberen valaha alkalmaztak a történelem folyamán. Senki ne értse félre, milliószor álmodtam arról, hogy ennyire közel lesz hozzám, de soha nem gondoltam volna, hogy valóban megtörténhet velem ez a csoda. Pillájának rebbenése, ahogy a bőrömet éri, lélegzete, mely egyszerre éget, és kínoz... Mind, mind olyanok, amiket ezerszer képzeltem már el, de mégis felébresztik bennem a vágyat. Nem, nem a túlfűtött nemi vágyra gondolok (bár az tuti, hogy ha hazaérek, a lúzerek feszültséglevezetése következik), hanem arra a nagyon-nagyon ősi, emberi vágyra, hogy közel legyünk valakihez. Nem testileg gondolom, hanem érzelmileg, lelkileg, kinek hogy tetszik. Ezért van az, hogy minden lélegzetvételére, holott éget, mint a nyavalya, mégis kiráz tőle a hideg. Kijelentésére felvonom a szemöldököm, de tudom, hogy ő ezt nem láthatja. Szerencsére a farkasom túlságosan el van foglalva azzal, hogy a másikat felvidítsa az energiáival, így nem marad ideje féltékenykedni egy sort. Vagy lehet, ő már kinőtte ezt az ostoba, domináns hajcihőt, és csak én izgulok ennyire? Remek. Azt meg hadd ne tegyük hozzá, hogy a szituból már csak a tejszínhab hiányzik, és igazából el is kezdhetnénk pornót forgatni. – Hát figyelj... Ő jó fej. Mondjuk igazából nem tudom, mennyire, kevesebbet beszél, mint egy jéghegy. Mire jutottál vele? – A kérdést próbálom ártalmatlan módon megfogalmazni, és kezem közben a haján simít végig. Csak lágyan, gyengéden, ahogy csak kétszer tettem eddig életemben.
*Kérésének lásson a világ csodát eleget tettem, minden kekeckedés nélkül. Tekintetem az övébe fúrtam és be kell vallanom, hogy… baromira nem értettem, hogy miért kéne a tükröt nézegetnem. Szürkés zöldek… tudom milyen színűk van. Pár éve már nézegetem őket általában napi egyszer biztosan. De nem vagyok a tükör előtt állunk és készülődünk órákig típus. Én öt perc alatt harcra készen állok és akkor már sokat voltam bent. De csendben hallgatom végig a szavait és az ujjaim játéka nem áll meg egy pillanatra sem, egészen addig míg nem végez a szavaival. Nah kezem ekkor az arcára siklik és hüvelykujjammal simítok végig az arcán.* - Remélem igazad van. * Na hogy most ezt arra értettem, hogy nem vagyok képes hidegvérrel gyilkolni vagy arra, hogy képes leszek megtenni… nem tudom. Eléggé ellentmondásos volt számomra az amit mondott. DE nem akarok kekeckedni így igyekeztem meglátni, hogy mi van mögötte. Kezem azonban ezután el is veszem az arcáról és csak áthelyezem a csípőjére miközben elbújok benne. Nem azért mert szégyellem magam vagy valami, hanem mert… mert jó. Azért én sem bonyolítok túl minden apróságot és keresem mindenre a magyarázatot, még ha a legtöbb dologra mégis. De aztán már csak az marad, hogy beszámoljak neki az újabb baromságomról. Mégpedig Alexről. Igazából sejtem, hogy a másik nem fogja megérteni. Eddig sem értette, hogy miért is olyan az órarendem amilyen, miért küzdök annyit hisz véleménye szerint van százötven évem. Nos… addig jó sok mindent kell megtanulnom. A kérdésére csak nagyokat pillogtam. Na nem azért mert meglepett, hanem éreztem, hogy kezdek elveszni. * - Nah ja… de legalább nem lehet vele veszekedni. Egyébként meg… semmire… Elküldött, hogy nem vagyok királykisasszony és majd akkor áll szóba velem, hogyha leépítek valami egóból ami nincs. * Tényleg nem volt. Én nem láttam magam egoistának. De hát ha így látja hát áldásom rá. Bizonyára a saját szemszögéből igaza van és lássuk be, minden szentnek maga felé nyúlik a keze. Az én kezem azonban nem efelé irányult, tekintve, hogy elnehezedve csúszott végig a másik derekára. Hangom már kómás volt és mondani akartam még valamit, még mindig mondani akarom. De már magával is ránt a sötétség. Fáradt voltam és… álmos. Késő van és ami azt illeti, ennem sem ártott volna, akkor talán jobban bírtam volna. De egésznap nem ettem. Legalábbis emberként, és a nyuszit is visszaadtam részben a vadászat után. Kezem Samen pihent, az arcom a mellkasába fúrva aludtam el, merültem a nyugtató sötétségben. Farkasom is szunyókált nem csak én, ha én fáradt voltam, hát Ő végképp. Tekintve, hogy ma meg lett mozgatva kicsit. Valamikor megfordultam és hátam simult a másiknak lábaim kissé felhúzva és magam köré vontam a kezeit. Csak úgy, mint Darrenét szoktam, ha épp forgolódok. Nem, nem ébredtem fel… mindössze ösztönös tett volt. Viszont vártam a rémálmaim, a sárga szemeket amik elől mindig is menedéket kerestem éjjel, míg ébren örömmel és boldogsággal rohantam feléjük. De az álmok nem jöttek és olyan mélyen aludtam, hogy bombával sem lehetett volna felébreszteni. Azt hiszem, a balesett óta… most először aludtam végig az éjszakát.
//Köszönöm a játékot. :* Az ébredést és távozásod meg lebeszéljük oc.//
– Te reméled. Én tudom – mosolyogtam biztatóan rá. Pedig valójában fingom sem volt a dologról. Azt tudtam, hogy néha olyan, mint egy felpörgött harci nyúl, aki a répájáért harcol – miért nem az enyémért? –, és nem áll le, amíg meg nem szerzi. Viszont ha mégis olyanná válik, amitől fél... Hát én elmegyek a világ végéig is, hogy visszahozzam onnan. Jó, ez megint rettenetesen drámai volt, olyan, mintha ki akarnám nyírni a világot is, ha bántja... Ja, tényleg ez a helyzet. És mindeközben természetesen próbálom nem jelét adni annak, mennyire élvezem a helyzetünket. Mondjuk a farkasom mással van elfoglalva, a kiskrapekot meg féken tudom tartani. Jaj, de jó nekem! Viszont az érintése ismét felkavarja bennem a sok-sok ezernyi apró kis érzelmet. A tehetetlen dühöt, amit éreztem, akárhányszor csak összekaptunk, a meg nem értettséget, amikor el akartam mondani neki, miért úgy élek, ahogy... Viszont érzem mindazt, amit mindig is éreztem, amikor a közelében vagyok, és ez valamiképp kiszorítja a rossz dolgokat. Hmm, erre mondják, hogy csak pozitívan, igaz? Akkor én eddig rosszul csináltam azokkal az elemekkel, nem is azokat kell abba az irányba fordítani. – Persze, hogy nm vagy az. De ezt majd ő is meg fogja látni... Előbb-utóbb – mondom. Közben azért eldöntöttem, hogy ha Darren valaha is feljebb küzdi magát a ranglétrán, akkor hercegnőnek fogom hívni a lányt. Nem azért, hogy bosszantsam, egyszerűen csak poénból. Viszont mindez eltűnik a fejemből, amikor a keze a derekamra csúszik. Na, gyerünk, Sammie, itt a te pillanatod! Csókold meg, legyél túl rajta, aztán repülj porzó hátsóval a Farkaslakig, úgyis elrúg odáig.... De mi van? Az, hogy túl sokáig vártál te marha, az! Elaludt. Basszus. Még sokáig ébren vagyok, próbálom kiélvezni a pillanatot, és eszembe vésni, mert félek, soha többé nem történik semmi ilyesmi. Addigra, amikor megfordul, én már alszok, életemben talán először oldalamon fekve. Ilyesmi sem történt még, az egyszer biztos. És legnagyobb örömömre nem álmodok semmi erotikusat, és rémálmaim sincsenek a jövőről. Csak a derekára font karokkal alszom, és magamban azért imádkozom, hogy még több ilyen éjszakát élhessek meg. Félek, nem így lesz. De hát a remény hal meg utoljára.
Pár pillanatig csend telepedett közénk, melyet nem szakított meg más, csak ujjaim dobolása a szék karfáján. Tekintetem le sem vettem a lányról, láttam az arcán a küzdelmet, mely a lelkében, vagy az elméjében folyt. Kinek hogy tetszik.Egy pillanatra belém mart a félelem. Mi van, ha nem hiszi el, amit mondtam neki? Nem élném túl, ha lehülyézne, és kisétálna azon az ajtón. Félelmem azonban, úgy tűnik, hiábavaló volt. Csak felemelte a fejét, elmosolyodott, és megszólalt. – Na, hogyan rúgjuk szét az öreg seggét?
Hátradőltem, és elégedetten szemléltem a papírt. Immáron lezártam az első, teljes hetet, amit írással töltöttem, és már túl is vagyok száz oldalon az előre tervezett háromszázból. Bár magamat ismerve a határ úgyis kitolódik. Sosem sikerült beleszuszakolni magamat az előre megálmodott keretbe. Mégis, ami azt illeti, most örültem annak, hogy kicsit tovább fog tartani a dolog. Kellett a figyelemelterelés, máskülönben valószínűleg beleőrültem volna az itthoni helyzetbe. A horror meg kiadja az emberből a felgyülemlett agressziót. Igen, éppenséggel az Ashley-Abigail viszálykodásra gondoltam. Az SMS volt mindennek a betetőzésre. Éppen a kiadó egyik emberével beszéltem a határidőm meghosszabbításáról, amikor a telefonom jelzett. Egyrészt a vérnyomásom azonnal az egekbe szökött, másrészt úgy döntöttem, ideje piába fojtani a dolgot. Másnap a hotelben ébredtem valamikor tíz óra körül, és halovány lila segédfogalmam sincs, hogyan kerültem oda. Pedig már régen elmúltak azok a napok, amikor ilyen részegre ittam magam. Na, nem mintha vissza vágynék azokba az időkbe. Bármilyen furcsa is, de jobb volt a mostani világ. Ez lehetett olyan... Két hete talán? Nem, biztosan több, inkább kettő és fél. Abigail elől eltitkoltam az SMS-t, nem kellett tudnia, és csak még több bajt hozott volna rám, ha megmutatom neki. Viszont a helyzet azóta talán még hűvösebbé vált. Nagyon nem tetszett a tény, hogy Ashley fenyegetőzni kezdett, ahogy az sem, hogy kivágta a ruháit az ablakon. Na meg az a nem elhanyagolható tény, hogy valamiért el kellett mosni a serpenyőt másnap, márpedig tudtommal a ház még nem égett le. Elmentettem a dokumentumot, majd fölkeltem, és elindultam a konyha irányába. ma még kávét sem ittam – nem szeretek, amíg nem érek a napi kvóta végére –, mert túlságosan felpörget. Azért magamban felkészültem arra, hogy veszekedésbe torkollik a reggel. Bár ezt mindenképpen szeretném elkerülni. Annak ellenére, hogy az eső veri az ablakot, egész kellemesnek ígérkezik ez a nap.
*~ Naaa Ash… ez csak egy játék, ez csak egy játék… ezt szereted, na, hajrá. A házban vagy… ~ Biztattam magam. Az a helyzet, hogy miután Sam elment annyira bevoltam pörögve, hogy nem volt rémálmom, hogy még a szüleim szobájába is bementem, és ami azt illeti az újabb emlékek között ráakadtam egyetlen egyre, ami még ott, abban a szobában is megnevetett. Nem tudtam a dolgot mire vélni, de nem is igazán akartam kutatni. Csak egyszerűen kivettem a Papa bőröndjéből a lemez kupacot és átvittem magamhoz. Azóta viszont most jött el az a pillanat, hogy a szobámból levittem magamhoz. Nem tudom miért, de ma is jó kedvem volt. Talán csak az, hogy beszéltem Abigaillal vagy nem tudom. A lényeg, hogy Steve még nem volt lent én pedig kissé átrendeztem a nappalit. A kanapét közelebb húztam a tévéhez és összedugni nem kellett semmit, hisz minden a helyén volt. Magam elé vettem a kormányt, az asztalon három csomag gumicukor a bontott meg mellettem. Egy üveg kóla és akkor na…. mikor megszólalt összerezzentem a motor pörgésére így inkább lenémítottam a készüléket. Nah se baj… így is van olyan jó, pláne, ha azt nézem, hogy kint amúgy is zuhog az eső és nincs kedvem ázott kutya szagot árasztani. A lábaimon egy hosszúszoknya volt, meg egy vékonyabb pulcsi. Na akkor hajrá… Hmm.. menjünk először aaa… jó, gyorsuljunk. Kezdésnek megteszi… Nem tudom mennyi idő telt el, de hallottam Steve lépteit és ez annyira megzavart, hogy… elrontottam és lecsúsztam a harmadik helyre.* - A fenébe… * Morogtam magamnak, de a pályát újraindítottam. Így szép az élet… itt legalább újra lehet kezdeni ha elbaszod. Hmm… az élettel nem tehetnénk meg? Mekkora poén lenne már… Hallottam Steven ténykedését közben a konyhában… Ó, kávé. * - Én is kérek szépen… * Kiabáltam ki vigyorogva, de már minden káoszos volt. A lábam az asztalon, amin egy citromsárga malackás zokni volt. A kóla félig, a gumicukros csomagolások… nos, azok ott voltak ahova épp leestek a kanapéról. De az egyikbe még volt, az mintha kincs volna volt ott mellettem. Nem kezdtem el pakolászni, csak megvártam míg Steve léptei közeledtek, akár kávéval érkezett akár nem. Játszottam tovább, ajkaimon mosoly pihent és zöldes tekintetemben boldog csillogás ahogy oldalra sandítottam rá.* - Ott a konzol… játssz velem. * Kértem meg és a mosolyomból egy vigyor lett, de héé… nem lépek ki most azonnal. Na nehogymár… megvárja míg ezt beviszem, nem hajt a tatár, amúgy is mindjárt vége. Nem kellett figyelnem, pontosan éreztem Steve érzéseit. Ettől mindig olyan érzésem volt, mintha belemásznék a fejébe és a lelkébe. Nem kedveltem, de egyenlőre nem tudtam mit tenni ellene.* - Abigail valamelyik nap meglátogat… megtanít sütni. Már ha nem baj… * Közöltem a tényeket, de azért megkérdeztem, hogy zavarná-e. Hehe jóóó vicc… nem hiszem, hogy zavarná, de aztán kitudja. Közben persze bevittem a pályát és a második helyen végeztem. Nos… fogjuk arra, hogy rohadt rég játszottam. * - Nah mi lesz… jössz vagy könyörögjek? * Kérdeztem meg nevetve és ha eddig nem vette el a konzolt mert sokkolódott vagy valami, akkor felálltam és a kezébe nyomtam. Tekintetem az asztalon lévő buborékos borítékra siklott. Basszus erről meg is feledkeztem.* - Ja az ott a Tiéd. * Biccentettem felé, miközben megint helyett foglaltam és kényelmesen elhelyezkedtem a kormány mögött. Oké, ezt nem adom. Bár kitudja… régen egyszer a csikizésével kiüldözött mögüle és bebitorolta a helyem, így én játszottam a konzollal. Ha majd egyszer, vagy akár most megnézi a borítékot. Akkor a címzett helyén az én nevem áll, a feladó meg egy játékshop. Mivel még mindig nem járok vásárolni, de hahó… van már házhozszállítás is. A csomagban pedig a Mass Effect három lapult. De most csak arra vártam, hogy játszunk. *
Elvigyorodtam, amikor meghallottam a kiabálást, és öntöttem neki is. kevesebbet persze, és fel is tejeztem, csak a biztonság kedvéért. Nem, nem fogom rászoktatni a kávéra, főleg nem az erősre. Elég, ha én benne vagyok azoknak az embereknek a sorában, akik évről évre nagy összeggel támogatják az ipart a boltokban, nem kell, hogy még ő is rákattanjon. Bár igaz, ami igaz, az edzések előtt is mindig kapott. Egy keveset. És hétpecsétes titoknak számított a szülei előtt, mert nem hiányzott, hogy az öcsém szétrúgja a valagam. Két csészével léptem hát b a szobába, hogy szembesüljek egy bombatámadás képeivel. Legalábbis ott az asztal körül úgy nézett ki a dolog. Nem sóhajtottam föl, csak odamentem, letettem a kávét az asztalra, és elhatároztam, hogy ha végeztünk, fel fogok takarítani. Szívem szerint úgy tennék, mint a régi időkben, de egyrészt, örülök annak, hogy legalább ehhez a kormányhoz odaül – előbb vagy utóbb biztos megbékél a kocsikkal is –, másrészt nem tudom, miként reagálna. Az agyam még nincs készen egy újabb veszekedésre, ezért csak leülök, és magamhoz veszem a konzolt. – Szóval kibékültetek? – kérdezem. Nem tudom, merjek-e fellélegezni ennek örömére. Az utóbbi időszak olyan volt, mintha kétfelé próbálnék hasadni. Egyrészt próbáltam Ashley kedvére tenni, úgy intézni a dolgokat, hogy neki jó legyen. Másrészt viszont Abigail érdekeit is néznem kellett, elvégre tanulni akart, én pedig nem voltam hajlandó nemet mondani erre. Apró mosoly kúszott az ajkamra. Megkönnyebbült? Talán. Jó volt arra gondolni, hogy ez a probléma elmúlt. – Tényleg, nem is mesélted, hogyan ment a beszélgetés. Bár... azt hiszem jól, ha rá mered bízni a konyhát. Nem mondom, hogy ne robbantsa föl a dolgokat, okosabb lány ő annál. Grandmore valószínűleg élve nyúzna meg mindkettőnket, ha a legnagyobb értékű ingatlanát a csillagos egekig röpítenénk. Hmm, lehet nem ártana valami sajátba költözni. Ha jól szuperál a regény, akkor lehet építettek egyet valahol, már ha Ashley is beleegyezik. Valami szép, nagy, tágas helyet. Ja, nagyobbat ennél... Fölveszem a csomagot, és az én térfelemre rakom. Még nem bontom ki, egyelőre most a kis versenyünkre akarok koncentrálni. De sejtem mi van benne, ugyanis panaszkodtam neki korábban, még amikor Bostonban laktak, hogy nincs időm az új Mass Effectre. – Köszönöm, Ash – mosolyodtam el. Jól esett, na. Közben pedig ellenőriztem a kontroller minden csatlakozását, az összes marhaságot, amit csak közrejátszhatott. Végül apró vigyorral a képemen fordultam felé. – Nos, akkor megmutathatom, ki a sztráda királya, vagy hagyjalak még felkészülni a vereségre? A kérdés persze nem komoly, egyszerűen csak így szoktam húzni az agyát, amikor játszani készülünk. Elvégre, néha ezt is kell. nem állhat edzésekből az élet...
-Köszönöm. * Feleltem a kávéra ahogy az asztalon koppant a pohár, míg befejeztem Steve is megtalálta a konzolt. Nah de a kérdésére elnevettem magam. Igazán vicces, hogy néha milyen kis naiv tud lenni. Hát csoda, hogy nevetve csak a második helyen végeztem? Nem hát… ez is Steve hibája. De istenemre mondom, ennyi legyen neki egész életében. De a megkönnyebbülése mélyen érintett, sajnáltam, hogy ki kell ábrándítanom.* - Azért ne rohanjunk előre. Én azt mondanám, hogy megtettem az első lépést és Ő élt vele. Aztán ha hullákat találsz mikor hazaérsz… nah akkor nem sikerült. De legalább megpróbáltuk. * Oké, kicsit próbáltam elviccelni a dolgot. De tényleg nem leszünk öri-barik Abival. Legalábbis a jelen felállás szerint nem tűnt úgy, hogy bármi komolyabb is lehet, azon kívül, hogy a cél érdekében megpróbáljuk elviselni egymást. Vagyis én őt. Ahogy észrevettem neki nem sok baja van velem. Azon kívül, hogy létezem. * - Nézőpont kérdése… a konyhát azért bízom rá, mert a sajátját sem gyújtotta fel. Gondolom. De mondhatni, hogy jól. Bár nem értem mit eszel rajta. Vakabb már csak akkor lehetne, ha ténylegesen az volna. Bár még akkor sem, egy vak is észreveszi, hogy oda meg vissza vagy a csajért. De most komolyan Steve… hány éves Abigail? Én úgy éreztem magam, mintha csak most közöltem volna vele, hogy nem létezik a húsvéti nyuszi. * Hangom könnyed, közel sem rosszalló vagy számon kérő. Mindössze csak beszélgettünk, úgy mint régen. Majdnem tabuk nélkül. Mintha csak egy barátommal vagy barátnőmmel tenném. Bár utóbbiból hiány volt már akkor is. De hát kinek kellenek barátnők, ha ott van Steve? Multi funkciós csávó és még szeretem is. * - Ne nekem köszönd, hanem a futár cégnek, hogy négyszeri eltévedés után végül idetalált. * Igen, röhejes útbaigazítások folytak és kaptam egy ki a pokol lakik a hegy alatt kérdést. Hát egy farkas… de hát ezt nem közölhettem így bájosan mosolyogtam kapott szép borravalót és mehetett amerre látott. De poén, hogy visszafelé is eltévedt és felhívott. Csak megúszta élve, gőzöm sincs, hogy merre van a város. Szóval nem tudtam segíteni. Steve provokáló szavaira csak széles mosoly terült el az ajkaimon.* - Minden tanítvány egyszer a mester fejére nő. * Feleltem könnyedén és már előre is fordultam kissé kényelmesebben a kormány mögött. Bezony engem Steve tanított vezetni, még normális autóban is. De oda be nem ülök még egyszer. Pont jó ez így nekem, a kanapé biztonságában minden féle fémkeret nélkül. S ha indította akkor bizony már a játékra figyeltem… elvileg. Gyakorlatilag meg inkább azzal voltam elfoglalva, hogy beteljek ezzel az érzéssel. Már majdnem olyan mint régen… Persze vezetés közben lehet beszélgetni is. Szóval csak vártam, de azért bele adtam mindent. Vicces, hogy a farkasom reflexei még itt is segítségemre voltak. Ezt nevezik csalásnak… de olyannak ami ellen nem tudtam tenni és nem szándékos volt. *
Azt azért nem vártam, hogy egyből ki is nevet. Mégsem szólok semmit, túlságosan is jó érzés ismét nevetni látni ahhoz, hogy kirángassam a jókedvéből. Na majd a versenypályán! Azután biztosan nem lesz kedve nevetni, ahogy lekörözöm. A magyarázatára bólintok, bár azért igyekszem nem túl komolynak tűnni, ezért egy bágyadt vigyorral is megtoldom. Nem, nem vagyok dühös, még csak véletlenül sem. Sőt, ami azt illeti, egészen vicces kedvemben vagyok. – Örülök, hogy nem haraptátok le egymás fejét – mosolyodtam el. Majd, hirtelen ötlettől vezérelve átnyúltam a kanapé másik oldalára, és összeborzoltam a haját, mint régebben. Büszke voltam, na. Minden bizonnyal komoly lelkierőre volt szüksége, hogy ne legyen katasztrófa a dologból. Lássuk be, nem kedvelhet mindenkit úgy, mint én. Az még egy klónnak sem menne, ő meg nőből van, persze, hogy van rivalizálás az életében. Csak kedvesen mosolygok. – És mesélj, kibeszéltetek mindenkit? Következő szavaira viszont sóhajtottam egy aprót. Igaz, nem kérdezte, de tudtam, el kell mondanom neki, „mit eszek” Abbie-n. Elvégre ez ugyanúgy az ő élete is, ahogy az enyém, és nekünk muszáj összetartanunk. Anélkül mégis mi a fene történne velünk? Csak mi vagyunk itt egymásnak, és mégsem tehetem meg vele, hogy egy vadidegen után szaladgálok, mindenféle indoklás nélkül. Szóval elengedek egy újabb sóhajt, ezúttal nagyobbat, aztán belevágok. – Ő más, mint a többiek, Ash. Más, mint bárki, akivel eddig dolgom volt. Kat... Szerettem azt a nőt, de olyan volt, mint az erdőtűz. Őrült, tüzes, teljesen kiszámíthatatlan. Ha innen belegondolok a dologba, ha nem tűnik el akkor, talán működött volna a dolog pár évig. De tovább semmiképpen sem. Láthatod, most sem tudott megmaradni a hátsóján, elment. Megint. – Ennek a hatására elönt a keserűség, de sokkal kevésbé érzem hangsúlyosnak, mint korábban, ha a KGB egykori ügynökére gondoltam. Ő már a múltam. Valami, amit érdemes tisztelni, levonni a tanulságokat belőle, de soha nem elkövetni újra ugyanazt a hibát, mint hogy megbíztam benne. – Abigail nyugodt. Kedves. Kiegyensúlyozott. Olyan ember, akivel az ember képes elképzelni a jövőt – és nem, nem kell aggódnod, nem lovaltam bele magam túlzottan –, mert tudom, hogy nem fog lelépni. Hogy nem hagy itt egy nyomorult szó nélkül... És várj, mit is mondtál neki? Nem, nincs sem harag, sem düh, sem semmi ilyesmi a hangomban. Föl sem háborodok, meg sem keményedik a hangszínem. Egész egyszerűen meglepődök, ennyi. Nos, így merjen tervezni az ember... Nem haragszom Ashre, ugyan, inkább csak magamra. Ha jól értettem, túlságosan sokáig vártam azzal, hogy lépjek. És tessék, túlontúl sokáig. – Annyira csak nem lehetett nehéz idemanőverezni őket – nevettem föl hangosan. Hát igen, az biztos, hogy nem lakunk egyszerűen megközelíthető helyen. De én magam pontosan ezért szerettem. És igen, szeretnék majd egy saját otthont a későbbiekben, de talán egy kicsit közelebb a civilizációhoz. De csak akkor, ha Ashley is beleegyezik, és a farkasa sem lesz probléma. – Akkor mutasd, mit tudsz, ifjú padawan – vigyorodtam el, és már el is indítottam a játékot. A visszaszámlálás és a rajt után a harmadik helyre küzdöttem magam, aztán berendezkedtem a helyem megtartására. Nem vagyok annyira jó ebben a játékban, jobban mennek a lövöldözős dolgok. De megteszek, amit tudok.
*HA viccelődik, az jó és nem is érzem, hogy rossz kedve lenne bár mintha mégis feszült volna. Vagy nem tudom... Valami ilyesmi, de aztán a fene tudja. Három hónap alatt azért nem tanultam meg tökéletesen azonosítani az érzelmeit. Nah de már jött is a keze, persze elhúzódhattam volna vagy megfoghattam volna, de miért tennék ilyet.Csak hagytam és tessék-lássék mód ellenkeztem. Egyáltalán nem zavart, mégis kezeim kissé megemeltem.* - Hééé... ha így folytatod, akkor még megtörténhet. * Vigyorodtam rá vidáman. PErsze nem volt a kedvencem, hogy csak úgy összekócolt de olyan rég próbálta már meg. A kérdésére csak megforgattam a szemeim.* - Csak Téged, meg Sammieről esett pár szó. De igazából figyelmeztethettél volna, hogy Abinek meghalt a férje, akkor talán nem teszek fel buta kérdéseket.* Néztem rá kissé megrovón. Bár mikor is mondta volna? Akkor mikor elviharoztam itthonról vagy akkor mikor kijelentettem, hogy hallani sem akarok a nőről? Jó, ez nem volt jogos de nem tudom... le is kottázhatta volna. Viszont a mostani szavai annál jobban érdekeltek és figyeltem is. Próbálva elraktározni magamban, hogy ha baj van akkor feltudjam idézni és... ne háborogjak annyit. De nem értettem... jó, talán kicsi vagyok még ahhoz, hogy ezeket megértsem. De attól még kérdezhetek nem? Dehogynem!* - Miért rossz az, ha valaki kiszámíthatatlan? Mindig tud meglepetést okozni... és nem lesz unalmas. * Vontam fel a szemöldököm, de ez nem Abigail ellen szólt, hanem maga a felfogást nem értettem. Számomra legalábbis aki kiszámítható az unalmas. PErsze lehet tervezni, de ennyi erővel... tervezd meg a halálod is, mert az úgy jó. Ezek szerint legalábbis. A kérdésére elmosolyodtam.* - Hogy nincsenek Húsvéti nyuszik, a télapó sem és a jézuska sem. Meg, hogy oda meg vissza vagy érte és megkérdeztem, hogy ha elhívnád randizni kikosarazna-e, ja és hogy van-e szeretője no meg megmutattam neki, hogyan fog a szemedbe nézni. Sok mindent Steve... szerinted honnan tudom, hogy vak a csaj? Majdnem sokkot kapott... aztán meg megakart fulladni egy nyelet vízben. Ha ilyen kis szerencsétlen akkor azt hiszem nem tőlem kell féltened, hanem önmagától. * Igen, akkor még az is megeshet, hogy a saját fejét harapja le és nem kellek én oda. Egy halott oké... de kettőt már én sem tudnék arra fogni, hogy kölyök vagyok. Bár nem kellett... mert nem emlékszem semmire. No mindegy... * - Ja és megmutatta a fiú arcát. Kitudod deríteni, hogy hova temették a szülei? * Kérdeztem, hisz az Őrzők csak-csak hozzá férnek a temetésekhez is. Vagy nem tudom... a lényeg, hogy örülnék neki ha tudnám és mondani sem kell, hogy ki akarok menni. Bár igazáéból jobban érdekelt az, hogy az Abis dologra mennyire fog lecsapni. Mert ezek kérdések, amikre valószínűleg választ is kaptam. Csak kérdés, hogy mennyire érdekli.* - Nézd meg a hívás listám... hátha nem veszed észre a telefon számlát ami egyébként a hűtőn van. * Igen, felbontottam mert a telefonjaink számlája egy csekken jött és érdekelt, hogy mennyit pofáztam. Sokat... maradjunk ennyiben és azt is Bostonba. Szóval... van az úgy, hogy valaki beszélget és ha megnézi a számla részletezésénél a számot - nem tudom, hogy szokta-e - akkor bizony ismerős lehet neki Joshua száma. Az élcelődése után mindent beleadva a versenyre (is) figyeltem de leginkább Stevre. Nem baj ha nem beszélt, de akkor is igykeztem a belőle áradó dolgokra koncentrálni. NEm azért mert turkálni akartam benne.. hanem... mindössze közel érezni magamhoz. * - Darrennel elmegyünk kiruccanni Kubába... Nem baj?* Dobtam be mint egy mellékesen mikor megakartam előzni. *
Örülök, hogy a régi világ legalább egy kobakborzolás idejére visszaállt itt közöttünk. Nem várhattam el persze, hogy ismét eljönnek azok a napok, amikor bemászunk egy fára épített kunyhóba, és ott éjszakázunk, csak hogy utána két napig úgy ropogjon a derekam, mint egy csomag ropi, ha ráülnek. Azokat az időket egész egyszerűen imádtam. Bármikor elcserélném az ügynökként töltött éveket, hogy még egyszer megélhessem azokat, amikor Ash kicsi volt. Na mindegy, talán egyszer ha lesz sajátom... Bár ki tudja, lehet, hogy velük már neki kell úgy játszania, mint én tettem egykor vele. – Sosem kérdezted – mondom. Tényleg így volt, sőt, Abbie-t még említeni sem próbáltam előtte, mert nem akartam, hogy robbanás legyen a dologból. Mint mondtam, a házat jobb lenne egyben megtartani. A szavainak elejére nem is figyelek, nem tartom különösebben fontosnak. Ha kiebszéltek, nem nagy dolog... Annyira vészes csak nem lehetett. Férfiból vagyok, hozzászoktam már, hogy a nők a hátam mögött mindent beszélnek rólam. – Az ember előbb-utóbb belefárad a meglepetésekbe – mosolyodtam el. Persze, ő ezt nem tudhatja, még túlságosan fiatal ahhoz. Ebben az időben a pezsgés kell, a folyamatos rohanás, és nem is nagyon figyelik az út mellett fáradtan lerogyó öregeket. – Ismered a mondást, nem? „A nők a rosszfiúkkal járnak, de a jók mellett állapodnak meg.” Azt hiszem így van... Nos, meglepődnél, de a férfiak is valami hasonlót csinálnak. Csak mi ritkábban hangsúlyozzuk. Igaz, ami igaz, nem egyszer gondolkodtam már azon, hogy véget vetek ennek az egész mizériának. Mármint annak, hogy csak vándorlok a világban céltalanul. De aztán jött Ash, és kaptam valamit, ami családra emlékeztetett... És tetszett. tetszett a nyugodt, kertvárosi élet, ahogy tetszett az is, hogy végre volt időm mindenre. Akkor gondolkodtam először azon, hogy ténylegesen családot kellene alapítanom. Viszont ekkor beütnek a szavai, én pedig megfeszülök ültömben. Elsőre fel sem fogom, amit mond, csak amikor ismét végigzongorázom a szavait. Ó, basszus Ash... Te aztán értesz hozzá, miként döntsd romokba a legjobban felépített terveket is, igaz? – Hát nem csodálom, hogy majdnem sokkot kapott – mosolyodom el. Nincs bennem semmiféle rossz érzés, főleg Ash iránt... Ő nem tudhatta, és biztosan nem szándékosan járt el a szája. Viszont ami megtörtént, az megtörtént. A következő „óráig” össze kell kapnom magam, és előállnom valami jó szöveggel, vagy különben befellegzett annak, hogy valaha is meghódítsam Abigailt. – Ez nem volt éppen publikus információ. – Megpróbálhatom kideríteni, de nem ígérek semmit – bólintok. Az őrzők valószínűleg nem tudják, hová lett eltemetve a srác, de a rendőrségnél biztosan meg tudok húzni pár szálat. Vagy kimegyek a temetőbe, és megkeresem a sírt magam, hát ennyit meg tudok tenni. Kuba említése viszont úgy meglep, hogy az autót egyenesen a falnak vezetek, és legalább négy hellyel lemaradok, mire sikerül visszaállnom normál szintre. A szívem dübörög, mint egy csapdába esett állat. Gyűlölöm azt a helyet, és az éjszaka árnyaitól még mindig nem tudtam megszabadulni. Bár eddig nem is tudtam, hogy ekkora hatással lesz rám. – Miért éppen Kuba? – kérdezem, és hangomra próbálom ráerőltetni a nyugodtságot. Megszokás már, pedig tudom, hogy értelmetlen.
*Az első szavaira csak felvont szemöldökkel pillantok rá. Bár oké, valahol igaza van és ez jó, azonban; * - Szerinted, ha bármit is kérdeztem volna, az lett volna az első, hogy; Héé Steve egyébként nem halt meg véletlen a férje? Különben meg, még maga a férj kérdés sem jutott volna eszembe, mindegy milyen köntösbe van burkolva. *Viszont a mondást ismertem, hallottam már épp eleget. Na de a vigyor ott volt az ajkaimon, hát akkor hozzuk a frászt Stevere első felvonás; * - Hmmm... akkor nekem most Sammie mellett kéne megállapodnom? Ő jó... túlságosan is az, ami azt illeti. * Szemem sarkából figyeltem ám, de a mancsom a kézi féket húzta be, hogy egy szép driftes izével - nem ismerem a szak zsargont - vegyem be a kanyart és tapossak a gázra, miután egyenesbe állt az autó. Persze eszembe sem jutott ilyesmi. De hát na... ezzel most tényleg azt mondta, de most minek pazaroljam az időmet a "rossz fiúkra", ha a megoldás kézen fekvő volna, ha igaz volna.* - Különben én még egy mondást ismerek. Egy jó feleség legyen szakács a konyhában és szajha az ágyban. A nagyi mondogatta mindig, hogy egy pasihoz a hasán keresztül vezet az út és a... - elpirulva módosítottam nagyi szavait - micsodájánál fogod meg. Abiből az utóbbit nem nézem ki. * Fejeztem be halkan miközben igyekeztem nem elsüllyedni a kanapéba. Oké, nem újdonság de na... furcsa volt még mindig ilyenről beszélni. Ámbár Stevevel legalább beszéltem ilyenről. Ez is jobb mint az, amikor nem és csak makogok.* - Sajnálom, nem akartam bele szólni... de ha nyugtat a tudat, nem kosarazna ki. Bizonytalan volt de hát... szerintem sütésen kívül mindenben az. *No meg a történelem, hát édes volt, hogy kioktatott de annyi baj legyen, amúgy sem tudtam pontosra de már csak a nő kedvéért is megjegyzem, hogy ne köthessen belém. Látjátok, tanulékony vagyok én csak kell a motiváció. * - Köszönöm. * Felelem neki a segítségére. Jó volna ha sikerülne már csak azért is, hogy megtudjam látogatni. De ez talán Stevenek egyértelmű és nem kell kifejteni neki bővebben. Ha meg mégis, úgy is kérdez. Nah de előbb én és itt is volt az öt pontos kérdésem, amivel majdnem biztosítva van a győzelmem. A roncsát kikerülöm és csak rálépek a gázra. De nem egészen ilyen reakcióra számítottam. Nagyon nem... valami nem stimmel.* - Mert ez jutott eszembe. De... valami baj van Steve? * Hazudnia kár volna érzem, hogy nincs valami rendben. S ami azt illeti nagyon nincs. Hallom ahogy a vér lüktet az ereiben, számomra hívogató ez a hang és olyan élettel teli... cssss...nyugalom Ashley, Ő Steve és nem a vacsorád. Nyugalom kislány... Igyekeztem mélyeket lélegezni és már-már inkább nem hallani. De Stevere figyeltem.* ~ Nyugodj meg, mert meg kell bénítanod. Éhes. ~ Üzentem neki és mindent ment csak a verseny nem. Ahogy most engedélyt sem kértem, kivételesen, hogy a fejébe szólhassak. De ha nem nyugszik meg, akkor muszáj lesz bénítania. Nem zavar, csak ne bántsam... de azért örülnék ha sikerülne. De mi a fene zaklatta fel?*
– Jogos – bólintok. Megvallom őszintén, picit még mulattat is a helyzet. Főleg a szavai, bár ennek nem adom különösebb jelét. Ez nagyrészt akaratlanul történik, persze, az elmúlt időben ugyanis nagyon ráálltam a konfliktusok minél nagyobb ívű elkerülésére Ash-vel szemben. – De tudod, hogyan értettem. Te nem akartál beszélni róla, én pedig tiszteletben tartottam ezt a kérésed. A kérdésére viszont leesik az állam, majd hátravetem a fejem, és mélyből jövő, műár-már morgásszerűen felnevetek. Remek, próbálom tanítani, erre nem beledőlök a saját kardomba? Na, az ilyen beszélgetések hiányoztak már. Csak régebben arról a Joshua nevű idiótáról volt szó, most meg erről a Sam nevű gyerekről. Akit meg kellene látogatni, és megmutatni neki, hova lesz a farkánál fogva kifüggesztve, ha meg meri bántani Asht. De ez még ráér. Egyelőre a jelen... – Hékás, nem úgy gondoltam, hogy ne is csinálj előtte semmit – vigyorodtam el. Tényleg egyre jobban tisztelem az én öcsémet, amiért ilyen jól kézben tudta tartani az apaságot. Nekem nem ment volna, és félek, a jövőben sem leszek sokkal jobb ebben. Mert lássuk be, Ash-vel nem annyira könnyű a mostani helyzetünk, én pedig néha úgy érzem, csak sodródok az árral. Sodródok? De szép kifejezés arra, amikor az embert csak pillanatok választják el a megfulladástól! Mostanában meg hajlamosabbak egyre jobban elcsesződni a dolgok. – Figyelj, előtte meg kell járni a rosszfiúkat, pofára kell esni bennük. Akkor tanulja meg értékelni az ember azt a stabilitást, amit valaki más tud adni... A kijelentésére egy pillanatig értetlenül nézek, aztán az előbbi, annál kicsit hosszabb nevetés következik. Felszabadultabb vagyok, mint az elmúlt időkben bármikor... Talán az írás érdeme, talán azé, hogy annyira a régi időkre emlékeztet a légkör. Nem tudom, de most nem is érdekelnek az okok. Csak élvezem egyelőre, hogy ez a helyzet, és minden mást későbbre száműzök. Mondjuk, ha ilyen nyíltsággal beszélt Abbie-vel is, akkor komoly problémáim lesznek még a közeljövőben, de erre próbáljunk nem gondolni. – Ez olyasmi, amit ne emlegess előtte, rendben? – mondom még mindig vigyorogva. Kuba említésére ő is megérzi a hangulatomban bekövetkező változást. A kocsit még egyenesbe állítom, és kilövök utána, letornázva a közöttünk lévő távolságot, mielőtt válaszolnék. A végén egy picit, alig észrevétlenül lassítok, így ő száguld be elsőként a célba, és csak ezután válaszolok a kérdésére. Mélyet sóhajtok, és lenyugtatom a feldúlt érzéseimet. A szívem ritmusa máris lassulni kezd, és visszaáll a normális fordulatszámra. Én meg, azt hiszem, msot vesztettem öt évet... – Semmi különös, csak... Tudod, nem fűznek jó emlékek a szigethez – mosolyogtam rá. Emlékszem, elmeséltem neki még indulásom előtt a nagy történetet, és most nem tenném meg újra, ha nem muszáj. – Vigyázz magadra, rendben? Meg Darrenre is. Mindkettőtöket úgy várlak vissza, ahogy elmentetek. Főleg őt, de illő megemlíteni Northlake-t is, én pedig megteszem. Elvégre nincs köztem és a farkas között semmi harag.
*Steve szavaira bólintottam, hogy oké, jogos. Tényleg nem akartam hallani a csajról semmit...de na, nem lehetek önző. Akkor is el kell fogadnom ha nem tetszik épp, majd fog... vagy nem. De ez tök mindegy. Stevet még így is boldoggá teszi, hogy semmi köze hozzá... szóval ha lenne, valószínűleg egyenesen repülne. S ne én legyek már aki leszegi a szárnyait. De ez most változik... nem azt mondom, hogy tárt karokkal fogadom a dolgot, de legalább érdeklődök. Megpróbálom a lehetetlent. Viszont bár kérdésem komoly, úgy ahogy... de a nevetésére vidáman kezdenek el cikázni a szemeim és ha farkas volna, bizonyára érezné, hogy mennyire boldoggá tesz az, hogy ezt hallom no meg... hogy örülök neki. Mintha csak lepkék repkednének a szívemben. Viszont a szavaival milyen meglepő, nem értettem egyet. Ha valamiben akkor ebben mindig is különbözött a véleményünk.* - Jó... de minek pazaroljam az időm olyanra, amiről tudom, hogy nem... szóval, hogy nem lesz belőle semmi. Mármint... miért menjek végig egy rakat fiún ha tudom, hogy "rossz fiú" kategóriásak és úgy sem lesz belőle semmi, csak pár kósza hónap. Ez... időpocsékolás. *Vontam meg egyszerűen a vállaim. Értékelni meg úgy is lehet, hogy nincs más. Legalábbis szerintem, aztán meg már kitudja, hogy mi a helyzet a felnőtteknél. Mindent csak túlbonyolítanak és lesnek, hogy szar minden. Pedig, ha tudják, hogy valami csak kaland... akkor miért mennek bele? Hogy aztán nyávogjanak? Semmi értelme, csak elpazarolják az idejüket amit hasznosabban is tölthetnének. De hát ezaz ami mindenkinek a maga dolga, de attól még én megvitathatom az élet apró kérdéseit Stevevel ahogy eddig is. Viszont az újabb nevetése és szavai már... már az enyémre is kacagást csaltak.* - Nem fogok lakatot tenni a számra... eddig sem tettem és látod, nem dobott ki azonnal. De ígérem majd selyem köntösbe bújtatom a nagyi szavait. * Bár van egy sejtésem, hogy épp a mondandóm másik felére gondolt, hogy a saját véleményem ne hangoztassam. De hát most na... kérj meg egy papagájt, hogy változzon hollóvá. De na... tudok én illedelmes is lenne... de ha beszélek, ott aztán nincs tabu. Mondom amit gondolok és kész is. De hogy én még ezt is képes vagyok elrontani egyetlen névvel vagyis inkább úti céllal. Persze kissé később ugyan, de beugrik, hogy ott lőtték le Katot. El is szégyellem magam, hogy kiment a fejemből de nem teszem szóvá. Egyértelmű így is. Viszont a játékot leállítom és eltolom magamtól a kormányt és csak egyszerűen belehuppanok Steve ölébe egy puszit nyomva az arcára, miközben karom a nyaka köré fonódik és magamhoz szorítom jó erősen... Persze mégis vigyázva rá. Nah de mikor Darrent a keresztnevén hívta az állam szerint nem csak elgurult hanem egyenesen fel a hegyre. De az arcom a nyakához fúrtam, ahogy megszólaltam.* - Vigyázok... ígérem. De... igaz tudod, hogy most először hívtad a keresztnevén. *S hogy ez engem mekkora boldogsággal töltött el, csak a testbeszédemből tudhatta, hisz ismert ennyire. szinte repültem hisz ez nem más mint az elfogadása. Azt jelenti, hogy elfogadta mégha nem is lettek kapásból kebel barátok. Kis lépés, de nekem bőven sok. Több mint amit remélhettem. De nem ez volt az oka, hogy itt voltam a karjai között. Hiányzott... hisz mostanában inkább senyvedtem a saját szobámban, minthogy átmenjek hozzá aludni.*
Kezdőlap
De már más milyen Ash és ez is nehezen jött össze. o.o Nem muszáj írnod már rá, csak akkor zárást kérj nekünk pls. 
//
