*HA viccelődik, az jó és nem is érzem, hogy rossz kedve lenne bár mintha mégis feszült volna. Vagy nem tudom... Valami ilyesmi, de aztán a fene tudja. Három hónap alatt azért nem tanultam meg tökéletesen azonosítani az érzelmeit. Nah de már jött is a keze, persze elhúzódhattam volna vagy megfoghattam volna, de miért tennék ilyet.Csak hagytam és tessék-lássék mód ellenkeztem. Egyáltalán nem zavart, mégis kezeim kissé megemeltem.* - Hééé... ha így folytatod, akkor még megtörténhet. * Vigyorodtam rá vidáman. PErsze nem volt a kedvencem, hogy csak úgy összekócolt de olyan rég próbálta már meg. A kérdésére csak megforgattam a szemeim.* - Csak Téged, meg Sammieről esett pár szó. De igazából figyelmeztethettél volna, hogy Abinek meghalt a férje, akkor talán nem teszek fel buta kérdéseket.* Néztem rá kissé megrovón. Bár mikor is mondta volna? Akkor mikor elviharoztam itthonról vagy akkor mikor kijelentettem, hogy hallani sem akarok a nőről? Jó, ez nem volt jogos de nem tudom... le is kottázhatta volna. Viszont a mostani szavai annál jobban érdekeltek és figyeltem is. Próbálva elraktározni magamban, hogy ha baj van akkor feltudjam idézni és... ne háborogjak annyit. De nem értettem... jó, talán kicsi vagyok még ahhoz, hogy ezeket megértsem. De attól még kérdezhetek nem? Dehogynem!* - Miért rossz az, ha valaki kiszámíthatatlan? Mindig tud meglepetést okozni... és nem lesz unalmas. * Vontam fel a szemöldököm, de ez nem Abigail ellen szólt, hanem maga a felfogást nem értettem. Számomra legalábbis aki kiszámítható az unalmas. PErsze lehet tervezni, de ennyi erővel... tervezd meg a halálod is, mert az úgy jó. Ezek szerint legalábbis. A kérdésére elmosolyodtam.* - Hogy nincsenek Húsvéti nyuszik, a télapó sem és a jézuska sem. Meg, hogy oda meg vissza vagy érte és megkérdeztem, hogy ha elhívnád randizni kikosarazna-e, ja és hogy van-e szeretője no meg megmutattam neki, hogyan fog a szemedbe nézni. Sok mindent Steve... szerinted honnan tudom, hogy vak a csaj? Majdnem sokkot kapott... aztán meg megakart fulladni egy nyelet vízben. Ha ilyen kis szerencsétlen akkor azt hiszem nem tőlem kell féltened, hanem önmagától. * Igen, akkor még az is megeshet, hogy a saját fejét harapja le és nem kellek én oda. Egy halott oké... de kettőt már én sem tudnék arra fogni, hogy kölyök vagyok. Bár nem kellett... mert nem emlékszem semmire. No mindegy... * - Ja és megmutatta a fiú arcát. Kitudod deríteni, hogy hova temették a szülei? * Kérdeztem, hisz az Őrzők csak-csak hozzá férnek a temetésekhez is. Vagy nem tudom... a lényeg, hogy örülnék neki ha tudnám és mondani sem kell, hogy ki akarok menni. Bár igazáéból jobban érdekelt az, hogy az Abis dologra mennyire fog lecsapni. Mert ezek kérdések, amikre valószínűleg választ is kaptam. Csak kérdés, hogy mennyire érdekli.* - Nézd meg a hívás listám... hátha nem veszed észre a telefon számlát ami egyébként a hűtőn van. * Igen, felbontottam mert a telefonjaink számlája egy csekken jött és érdekelt, hogy mennyit pofáztam. Sokat... maradjunk ennyiben és azt is Bostonba. Szóval... van az úgy, hogy valaki beszélget és ha megnézi a számla részletezésénél a számot - nem tudom, hogy szokta-e - akkor bizony ismerős lehet neki Joshua száma. Az élcelődése után mindent beleadva a versenyre (is) figyeltem de leginkább Stevre. Nem baj ha nem beszélt, de akkor is igykeztem a belőle áradó dolgokra koncentrálni. NEm azért mert turkálni akartam benne.. hanem... mindössze közel érezni magamhoz. * - Darrennel elmegyünk kiruccanni Kubába... Nem baj?* Dobtam be mint egy mellékesen mikor megakartam előzni. *
Örülök, hogy a régi világ legalább egy kobakborzolás idejére visszaállt itt közöttünk. Nem várhattam el persze, hogy ismét eljönnek azok a napok, amikor bemászunk egy fára épített kunyhóba, és ott éjszakázunk, csak hogy utána két napig úgy ropogjon a derekam, mint egy csomag ropi, ha ráülnek. Azokat az időket egész egyszerűen imádtam. Bármikor elcserélném az ügynökként töltött éveket, hogy még egyszer megélhessem azokat, amikor Ash kicsi volt. Na mindegy, talán egyszer ha lesz sajátom... Bár ki tudja, lehet, hogy velük már neki kell úgy játszania, mint én tettem egykor vele. – Sosem kérdezted – mondom. Tényleg így volt, sőt, Abbie-t még említeni sem próbáltam előtte, mert nem akartam, hogy robbanás legyen a dologból. Mint mondtam, a házat jobb lenne egyben megtartani. A szavainak elejére nem is figyelek, nem tartom különösebben fontosnak. Ha kiebszéltek, nem nagy dolog... Annyira vészes csak nem lehetett. Férfiból vagyok, hozzászoktam már, hogy a nők a hátam mögött mindent beszélnek rólam. – Az ember előbb-utóbb belefárad a meglepetésekbe – mosolyodtam el. Persze, ő ezt nem tudhatja, még túlságosan fiatal ahhoz. Ebben az időben a pezsgés kell, a folyamatos rohanás, és nem is nagyon figyelik az út mellett fáradtan lerogyó öregeket. – Ismered a mondást, nem? „A nők a rosszfiúkkal járnak, de a jók mellett állapodnak meg.” Azt hiszem így van... Nos, meglepődnél, de a férfiak is valami hasonlót csinálnak. Csak mi ritkábban hangsúlyozzuk. Igaz, ami igaz, nem egyszer gondolkodtam már azon, hogy véget vetek ennek az egész mizériának. Mármint annak, hogy csak vándorlok a világban céltalanul. De aztán jött Ash, és kaptam valamit, ami családra emlékeztetett... És tetszett. tetszett a nyugodt, kertvárosi élet, ahogy tetszett az is, hogy végre volt időm mindenre. Akkor gondolkodtam először azon, hogy ténylegesen családot kellene alapítanom. Viszont ekkor beütnek a szavai, én pedig megfeszülök ültömben. Elsőre fel sem fogom, amit mond, csak amikor ismét végigzongorázom a szavait. Ó, basszus Ash... Te aztán értesz hozzá, miként döntsd romokba a legjobban felépített terveket is, igaz? – Hát nem csodálom, hogy majdnem sokkot kapott – mosolyodom el. Nincs bennem semmiféle rossz érzés, főleg Ash iránt... Ő nem tudhatta, és biztosan nem szándékosan járt el a szája. Viszont ami megtörtént, az megtörtént. A következő „óráig” össze kell kapnom magam, és előállnom valami jó szöveggel, vagy különben befellegzett annak, hogy valaha is meghódítsam Abigailt. – Ez nem volt éppen publikus információ. – Megpróbálhatom kideríteni, de nem ígérek semmit – bólintok. Az őrzők valószínűleg nem tudják, hová lett eltemetve a srác, de a rendőrségnél biztosan meg tudok húzni pár szálat. Vagy kimegyek a temetőbe, és megkeresem a sírt magam, hát ennyit meg tudok tenni. Kuba említése viszont úgy meglep, hogy az autót egyenesen a falnak vezetek, és legalább négy hellyel lemaradok, mire sikerül visszaállnom normál szintre. A szívem dübörög, mint egy csapdába esett állat. Gyűlölöm azt a helyet, és az éjszaka árnyaitól még mindig nem tudtam megszabadulni. Bár eddig nem is tudtam, hogy ekkora hatással lesz rám. – Miért éppen Kuba? – kérdezem, és hangomra próbálom ráerőltetni a nyugodtságot. Megszokás már, pedig tudom, hogy értelmetlen.
*Az első szavaira csak felvont szemöldökkel pillantok rá. Bár oké, valahol igaza van és ez jó, azonban; * - Szerinted, ha bármit is kérdeztem volna, az lett volna az első, hogy; Héé Steve egyébként nem halt meg véletlen a férje? Különben meg, még maga a férj kérdés sem jutott volna eszembe, mindegy milyen köntösbe van burkolva. *Viszont a mondást ismertem, hallottam már épp eleget. Na de a vigyor ott volt az ajkaimon, hát akkor hozzuk a frászt Stevere első felvonás; * - Hmmm... akkor nekem most Sammie mellett kéne megállapodnom? Ő jó... túlságosan is az, ami azt illeti. * Szemem sarkából figyeltem ám, de a mancsom a kézi féket húzta be, hogy egy szép driftes izével - nem ismerem a szak zsargont - vegyem be a kanyart és tapossak a gázra, miután egyenesbe állt az autó. Persze eszembe sem jutott ilyesmi. De hát na... ezzel most tényleg azt mondta, de most minek pazaroljam az időmet a "rossz fiúkra", ha a megoldás kézen fekvő volna, ha igaz volna.* - Különben én még egy mondást ismerek. Egy jó feleség legyen szakács a konyhában és szajha az ágyban. A nagyi mondogatta mindig, hogy egy pasihoz a hasán keresztül vezet az út és a... - elpirulva módosítottam nagyi szavait - micsodájánál fogod meg. Abiből az utóbbit nem nézem ki. * Fejeztem be halkan miközben igyekeztem nem elsüllyedni a kanapéba. Oké, nem újdonság de na... furcsa volt még mindig ilyenről beszélni. Ámbár Stevevel legalább beszéltem ilyenről. Ez is jobb mint az, amikor nem és csak makogok.* - Sajnálom, nem akartam bele szólni... de ha nyugtat a tudat, nem kosarazna ki. Bizonytalan volt de hát... szerintem sütésen kívül mindenben az. *No meg a történelem, hát édes volt, hogy kioktatott de annyi baj legyen, amúgy sem tudtam pontosra de már csak a nő kedvéért is megjegyzem, hogy ne köthessen belém. Látjátok, tanulékony vagyok én csak kell a motiváció. * - Köszönöm. * Felelem neki a segítségére. Jó volna ha sikerülne már csak azért is, hogy megtudjam látogatni. De ez talán Stevenek egyértelmű és nem kell kifejteni neki bővebben. Ha meg mégis, úgy is kérdez. Nah de előbb én és itt is volt az öt pontos kérdésem, amivel majdnem biztosítva van a győzelmem. A roncsát kikerülöm és csak rálépek a gázra. De nem egészen ilyen reakcióra számítottam. Nagyon nem... valami nem stimmel.* - Mert ez jutott eszembe. De... valami baj van Steve? * Hazudnia kár volna érzem, hogy nincs valami rendben. S ami azt illeti nagyon nincs. Hallom ahogy a vér lüktet az ereiben, számomra hívogató ez a hang és olyan élettel teli... cssss...nyugalom Ashley, Ő Steve és nem a vacsorád. Nyugalom kislány... Igyekeztem mélyeket lélegezni és már-már inkább nem hallani. De Stevere figyeltem.* ~ Nyugodj meg, mert meg kell bénítanod. Éhes. ~ Üzentem neki és mindent ment csak a verseny nem. Ahogy most engedélyt sem kértem, kivételesen, hogy a fejébe szólhassak. De ha nem nyugszik meg, akkor muszáj lesz bénítania. Nem zavar, csak ne bántsam... de azért örülnék ha sikerülne. De mi a fene zaklatta fel?*
– Jogos – bólintok. Megvallom őszintén, picit még mulattat is a helyzet. Főleg a szavai, bár ennek nem adom különösebb jelét. Ez nagyrészt akaratlanul történik, persze, az elmúlt időben ugyanis nagyon ráálltam a konfliktusok minél nagyobb ívű elkerülésére Ash-vel szemben. – De tudod, hogyan értettem. Te nem akartál beszélni róla, én pedig tiszteletben tartottam ezt a kérésed. A kérdésére viszont leesik az állam, majd hátravetem a fejem, és mélyből jövő, műár-már morgásszerűen felnevetek. Remek, próbálom tanítani, erre nem beledőlök a saját kardomba? Na, az ilyen beszélgetések hiányoztak már. Csak régebben arról a Joshua nevű idiótáról volt szó, most meg erről a Sam nevű gyerekről. Akit meg kellene látogatni, és megmutatni neki, hova lesz a farkánál fogva kifüggesztve, ha meg meri bántani Asht. De ez még ráér. Egyelőre a jelen... – Hékás, nem úgy gondoltam, hogy ne is csinálj előtte semmit – vigyorodtam el. Tényleg egyre jobban tisztelem az én öcsémet, amiért ilyen jól kézben tudta tartani az apaságot. Nekem nem ment volna, és félek, a jövőben sem leszek sokkal jobb ebben. Mert lássuk be, Ash-vel nem annyira könnyű a mostani helyzetünk, én pedig néha úgy érzem, csak sodródok az árral. Sodródok? De szép kifejezés arra, amikor az embert csak pillanatok választják el a megfulladástól! Mostanában meg hajlamosabbak egyre jobban elcsesződni a dolgok. – Figyelj, előtte meg kell járni a rosszfiúkat, pofára kell esni bennük. Akkor tanulja meg értékelni az ember azt a stabilitást, amit valaki más tud adni... A kijelentésére egy pillanatig értetlenül nézek, aztán az előbbi, annál kicsit hosszabb nevetés következik. Felszabadultabb vagyok, mint az elmúlt időkben bármikor... Talán az írás érdeme, talán azé, hogy annyira a régi időkre emlékeztet a légkör. Nem tudom, de most nem is érdekelnek az okok. Csak élvezem egyelőre, hogy ez a helyzet, és minden mást későbbre száműzök. Mondjuk, ha ilyen nyíltsággal beszélt Abbie-vel is, akkor komoly problémáim lesznek még a közeljövőben, de erre próbáljunk nem gondolni. – Ez olyasmi, amit ne emlegess előtte, rendben? – mondom még mindig vigyorogva. Kuba említésére ő is megérzi a hangulatomban bekövetkező változást. A kocsit még egyenesbe állítom, és kilövök utána, letornázva a közöttünk lévő távolságot, mielőtt válaszolnék. A végén egy picit, alig észrevétlenül lassítok, így ő száguld be elsőként a célba, és csak ezután válaszolok a kérdésére. Mélyet sóhajtok, és lenyugtatom a feldúlt érzéseimet. A szívem ritmusa máris lassulni kezd, és visszaáll a normális fordulatszámra. Én meg, azt hiszem, msot vesztettem öt évet... – Semmi különös, csak... Tudod, nem fűznek jó emlékek a szigethez – mosolyogtam rá. Emlékszem, elmeséltem neki még indulásom előtt a nagy történetet, és most nem tenném meg újra, ha nem muszáj. – Vigyázz magadra, rendben? Meg Darrenre is. Mindkettőtöket úgy várlak vissza, ahogy elmentetek. Főleg őt, de illő megemlíteni Northlake-t is, én pedig megteszem. Elvégre nincs köztem és a farkas között semmi harag.
*Steve szavaira bólintottam, hogy oké, jogos. Tényleg nem akartam hallani a csajról semmit...de na, nem lehetek önző. Akkor is el kell fogadnom ha nem tetszik épp, majd fog... vagy nem. De ez tök mindegy. Stevet még így is boldoggá teszi, hogy semmi köze hozzá... szóval ha lenne, valószínűleg egyenesen repülne. S ne én legyek már aki leszegi a szárnyait. De ez most változik... nem azt mondom, hogy tárt karokkal fogadom a dolgot, de legalább érdeklődök. Megpróbálom a lehetetlent. Viszont bár kérdésem komoly, úgy ahogy... de a nevetésére vidáman kezdenek el cikázni a szemeim és ha farkas volna, bizonyára érezné, hogy mennyire boldoggá tesz az, hogy ezt hallom no meg... hogy örülök neki. Mintha csak lepkék repkednének a szívemben. Viszont a szavaival milyen meglepő, nem értettem egyet. Ha valamiben akkor ebben mindig is különbözött a véleményünk.* - Jó... de minek pazaroljam az időm olyanra, amiről tudom, hogy nem... szóval, hogy nem lesz belőle semmi. Mármint... miért menjek végig egy rakat fiún ha tudom, hogy "rossz fiú" kategóriásak és úgy sem lesz belőle semmi, csak pár kósza hónap. Ez... időpocsékolás. *Vontam meg egyszerűen a vállaim. Értékelni meg úgy is lehet, hogy nincs más. Legalábbis szerintem, aztán meg már kitudja, hogy mi a helyzet a felnőtteknél. Mindent csak túlbonyolítanak és lesnek, hogy szar minden. Pedig, ha tudják, hogy valami csak kaland... akkor miért mennek bele? Hogy aztán nyávogjanak? Semmi értelme, csak elpazarolják az idejüket amit hasznosabban is tölthetnének. De hát ezaz ami mindenkinek a maga dolga, de attól még én megvitathatom az élet apró kérdéseit Stevevel ahogy eddig is. Viszont az újabb nevetése és szavai már... már az enyémre is kacagást csaltak.* - Nem fogok lakatot tenni a számra... eddig sem tettem és látod, nem dobott ki azonnal. De ígérem majd selyem köntösbe bújtatom a nagyi szavait. * Bár van egy sejtésem, hogy épp a mondandóm másik felére gondolt, hogy a saját véleményem ne hangoztassam. De hát most na... kérj meg egy papagájt, hogy változzon hollóvá. De na... tudok én illedelmes is lenne... de ha beszélek, ott aztán nincs tabu. Mondom amit gondolok és kész is. De hogy én még ezt is képes vagyok elrontani egyetlen névvel vagyis inkább úti céllal. Persze kissé később ugyan, de beugrik, hogy ott lőtték le Katot. El is szégyellem magam, hogy kiment a fejemből de nem teszem szóvá. Egyértelmű így is. Viszont a játékot leállítom és eltolom magamtól a kormányt és csak egyszerűen belehuppanok Steve ölébe egy puszit nyomva az arcára, miközben karom a nyaka köré fonódik és magamhoz szorítom jó erősen... Persze mégis vigyázva rá. Nah de mikor Darrent a keresztnevén hívta az állam szerint nem csak elgurult hanem egyenesen fel a hegyre. De az arcom a nyakához fúrtam, ahogy megszólaltam.* - Vigyázok... ígérem. De... igaz tudod, hogy most először hívtad a keresztnevén. *S hogy ez engem mekkora boldogsággal töltött el, csak a testbeszédemből tudhatta, hisz ismert ennyire. szinte repültem hisz ez nem más mint az elfogadása. Azt jelenti, hogy elfogadta mégha nem is lettek kapásból kebel barátok. Kis lépés, de nekem bőven sok. Több mint amit remélhettem. De nem ez volt az oka, hogy itt voltam a karjai között. Hiányzott... hisz mostanában inkább senyvedtem a saját szobámban, minthogy átmenjek hozzá aludni.*
Vidám szemforgatása szinte tényleg visszaidézi azokat a régi, jó időket, amikor még nem volt semmi gondunk. Pontosabban nekem volt, de nem bántam. A kérdésére ismét elnevetném magam, de szerintem akkor nem lennék képes abbahagyni, ezért megállom a dolgot, és csak mosolygok, de azzal a fültől fülig érő vigyorral, amit olyan ritkán látni a szőrös képemen. Nem kell ezen csodálkozni, ébredés óta a laptopot nyüstöltem, sőt az elmúlt napokban szintén… – Tudod, örülök annak, amit mondasz. Hihetetlenül felnőttes szemlélet, Ash – mosolygok rá. Azt már nem mondom, hogy emellé furcsa mód gyerekes is. Meg akarja kímélni magát a fájdalomtól, a veszteségtől, és a véget nem érő csokizabálástól. Amivel nem is lenne baj. Sokan mondják, hogy a csalódások edzik meg a szívet, hogy végül kérges legyen, és a gyermeki szerelem átalakuljon a felnőttek furcsa játszadozásává… – Egyébként, ha ennyire nem akarod, én biztos nem fogom erőltetni. De akkor meg mesélj! Mi a helyzet azzal a Sam nevű gyerekkel? Tudni akarom. Részben azért, mert fontos szerepet tölt be Ashley életében, legalábbis az eddig hallottak alapján. Meg aztán… Végighallgattam a srác monológját, amikor ott ült az ágya mellett, és ami azt illeti, még kissé meg is hatott. Jó, nem túlzottan, de ahhoz éppen eléggé, hogy a srác potenciális hullajelöltből előlépjen a „Talán túléli a következő találkozást” kategóriába. Mondjuk igaz, korábban az a Joshua nevű, igen érdekes megformáltságú szardarab is ott trónolt, és abból mi lett? Nem, Sam meghal, ha Ashhez közelít, az biztos. – Selyemköntösbe? Ó, te jóságos Isten, Ash, elképzelni nem tudod, milyen képeket szült ez a fejemben! – nevetek fel. Viszont végiggondolni nincs időm, mert hozzám bújik, én pedig védelmezően záróm a karjaimba. Nem akarom elengedni, mert a világ odakint valami ritka veszélyes egy hely… De azt is tudom, hogy nem tarthatom itt örökké. Bárcsak megtehetném! De valószínűleg ő lenne az első, aki tökön vágna érte, szóval csak megelégedek azzal, hogy most, pár pillanatra semmi sem bánthatja őt. – Szoktam én a keresztnevén hívni. Magamban. Néha. Főleg ünnepnapokon – mosolyogtam rá. De jó, most az egyszer vegyük komolyra a figurát, az úgyis jobban áll nekem. – Igazából kezdek belenyugodni a ténybe, hogy már az életünk része. És neked fontos, szóval megpróbálhatok megbarátkozni vele. Mármint az emberrel magával, meg a ténnyel, hogy nem megy sehová az elkövetkező pár évtizedben, igaz?
*Jól estek Steven szavai, mégha nem is tudtam, hogy a másik oldalát inkább magában tartotta. De bizony ez nem csak az arcomra ült ki, hanem bizony a következő szavaimra is, miközben rá néztem.* - Ez nem jó... Mármint mást sem hallok, csakhogy legyek gyerek... de hát honnan a fenéből tudjam, hogy azt hogyan kell? * Vontam össze a szemöldököm és inkább nem fejtettem, ki, hogy nálam mit akar. A korombeli lányok sem játszadoznak... Pasizni, bulizni és bebaszni járnak. Nos, én ezt nem akarom. HA ettől gyerek egy gyerek akkor köszönöm, de nem kérek belőle. Steven amúgy is tudja, hogy mi erről a véleményem. Csak attól még rossz, hogy mások nem tudják elfogadni. Senki nem mondta, hogy szeressék ahogy engem sem kell. Nah de ahogy Samről érdeklődőt egy vészharang szólalt meg a fejemben. De Steve az Steve, nem kell neki mondanom semmit. Elég rá pillantanom, ahogy most is tettem. Kétségek, zavartság és némi nem tudom mi villogott a szememben. De most mégis megtettem.* - Van. Él. Virul... remélem. Hajm... nem tudom Pepe. De... furcsa. Buta, de mégsem az. Vicces, közben meg nem is. Mit tudom én mi van vele... amíg nem kell folyton megvernem, hogy ne másszon rám vagy nem bosszant fel, hát szívesen vagyok vele. De ha meg mégis, akkor majd megint seggbe rúgom és jól lesz egy időre megint. De féltem... Vagyis... nem tudom. Múltkor említett egy másik falkás kölyköt és... Samet az orránál fogva lehet irányítani... Túlságosan is naiv és a franc se tudja milyen a másik. Bármit elkotyoghat akár akaratlan is... akár rólam is. * Félreértés ne essék nem a saját irhámat féltettem hanem az övét. Mert ha véletlen elkotyog valamit, akkor bizonyára senki nem lesz megértő és toleráns pláne ha rólam teszi. Túlságosan is szeret DArren ahhoz és félt, hogy egy ilyet lenyeljen. Pláne, ha még probléma is kerekedik belőle. Abból meg mindig van és míg nincs más keze benne addig csak legyintenek... de utána. NEm tudom, nem mertem bele gondolni, de Stev tudja, hogy mire gondoltam.* - Ja és megcsókoltam... és még csak azt sem tudom, hogy miért. * Szúrtam be, hátha elsiklik felette és nem akad ki nagyon így gyorsan folytattam is.* - Hééé.... nem is akarom. De fáradtnak látszol... írtál? * Kérdeztem nevetve. Bizony, nem akartam tudni, hogy milyen képek vannak a fejében. Semmi kedvem Abigailt egy köntösbe burkolva elképzelni, DArrent még igen... az vicces, pláne ha ilyen csipkés... na jó, erre már kacagni kezdtem. Steve már párszor amúgy is a fejemhez vágta, hogy túl élénk a fantáziám. De ahogy ott öleltem csak hallgattam a szavait.* - Szeretem Steven. HA baja esne... nem tudom... nem tudnám elviselni. Imádom Darrent és nem csak azért mert Ő adta a farkasom. Azért nem szeretem. De.. olyan más mint a többi. Lehet vele beszélgetni bármiről, laza és mégis oktató. Mutatja az utat, hogy kövessem és nem maga előtt lökdös, hogy merre van az arra. De közben mégis hagyja, hogy kilengjek... hogy megtapasztaljam amit meg kell. S ha hibázom... nem eszi meg a fejem kapásból. * Fejtettem ki ott az ölébe ülve és hallhatta a hangomon, hogy valóban szeretem Darrent. Annak ami és olyannak amilyen.*
– Bizonyos fokon jó. Legalábbis a felnőttek többsége szereti, ha valaki érett, és nem hány oda a küszöbre minden reggel – mondom apró mosollyal az arcomon. Nem, nem a gyermekkorától akarom távol tartani, Isten ments… Tizenhét évesen már nem babákkal kellene játszania, és hasonlók. És egy pillanatig sem bántam meg, hogy akkor és ott elkezdtem képezni. Persze, ha tudtam, igyekeztem minél gyerek-barátiabbra venni a figurát, de lássuk be, én nem vagyok egy eszményi szülő. Az elmúlt hónapokban úgyis többször megbuktam már, mint apa, mint védelmező, de szerintem párszor már krumpliként is… – Gyerek meg ne legyél. Legyél fiatal. Éld az életed a magad módján, Ashley… Én nem mondhatok, és nem is mondok mást. A Sam nevű hullajelöltről szóló szavaira elvigyorodok, és ebben van némi szerepe a régi becenévnek is. Istenem, mikor hívott így utoljára? A baleset óta egészen biztosan nem. Az apró rándulás a szám szélén pedig arra utal, hogy boldog vagyok tőle. Régebben nem szerettem, amikor így hívott… Ma viszont még a mennyei manna sem lehetne édesebb. Viszont a fiúról szóló szavai aggasztanak. Még akkor is így lenne, ha nem hallgattam volna végig annak a sütnivaló bolondnak a szerelmi vallomását. Viszont zavar a tény, hogy így kétségek között tartja Asht. Állkapcsom megfeszül, aztán csak lemondóan sóhajtok. Nem jött el az ideje. – Nyugodj meg, biztos nem mond rólad semmi fontosat – mosolygok unokahúgomra. Igazából, én ettől a kórházi beszéde óta már tényleg nem féltem. Ha meg mégis megtenné, hát én előbb ölöm meg, minthogy bármiféle más következménnyel szembe kelljen néznie. Ashley utolsó, a kölyökről szóló mondatát viszont elkapom, és a továbbloholás után csak feltartom a kezem, mintha a forgalmat akarnám megállítani. – Na, álljunk meg egy szóra. Te csókoltad meg őt? Ashley… Hol is lakik Sam egészen pontosan? Oké, akkor most fölkelek majd, felöltözöm rendesen, zsebre vágom az ezüstszögeket, aztán megyek, és a farkánál fogva akasztom fel a kölyköt a falra. Mielőtt még eszébe jutna valami másra használni azt a minden bizonnyal alulméretezett kis pöcsét a lányom jelenlétében… Nagy levegőt veszek, kifújom, aztán csak bólintok, amikor az írásról kérdez. Ez máris eltereli a gondolataimat a témáról. Amire, lássuk be, szükség is van. Amikor Darrenről beszél, végigsimítok a feje búbján. – Ha valaha is bántana, tudod, hogy csak szólnod kell, igaz? – Mert akkor őt is megölöm, ez nem kérdés. Lehet a beharapója, vagy a falka alvezére, felőlem akár a jóságos atyaúristen is, attól még nem vegzálhatja senki a lányt. És ez vonatkozik bárkire ezen a nyomorult planétán.
- Jó hát ezt nem nekem kell elmagyarázni, nem én akarok olyan lenni... * Vontam meg a vállaim, de hát istenem, most mit tehetnék? Tényleg nem akartam én semmi több lenni mint ami vagyok, vagyis több igen. Csak épp más nem. Mondjuk a baba érdekes hasonlat... viszonylag kevés babám volt és az is csak dísznek. A kocsik vonzottak meg a katona bábuk. Viszont a szavai ismételten szívhez szólnak. Sosem fogom megérteni, hogy mások miért akarnak megváltoztatni. De azt sem, hogy Steve miért képes minden hülyeségemmel együtt elfogadni olyannak amilyen vagyok. Mert nem vagyok jó. Ezt közel sem lehetne rám mondani, még hasonlatnak is csúfos hazugság volna. De mellette mégis... mintha így volnék jó. Azt érzem, hogy sosem kell másnak lennem, mint aki vagyok. Milyen lenne az életünk, ha nem volna a farkasom? Akkor... akkor jobb lenne neki is? Bizonyára... de ezeket a kérdéseket sosem tettem fel. Csak engem mardostak a kétségek, szegény meg kap így is eleget belőlem. Pláne az utóbbi időben.* - Steve... Te... csalódnál bennem ha... szóval ha nem akarnám tovább csinálni ezt az egészet? Az edzéseim, a céljaim... * Tettem fel a kérdést mely ott motoszkált bennem az utóbbi napokban ahogy éreztem, hogy kezd sok lenni ezaz egész. Persze, hogyne akartam volna elérni az álmaim. De nem úgy, hogy el kell hagynom önmagam. A döntés nem fogalmazódott még meg bennem. De lássuk be, amit elültetünk előbb vagy utóbb de kicsírázza magát. Nekem pedig tudnom kellett és figyeltem is Steve érzelmeire. Nem azért mert nem bíztam benne, hanem csak azért, hogy tudjam, hogy Ő mit érezne. Nah de jött Sam és a kétségeim és már megint egy nyugodj meg mondat amire már dühösen fújtam ki a levegőt. Instabil voltam na... de én még csak észre sem vettem. A feszültség meg csak gyűlt és néha összegubancolódott.* - Nem vagyok mérges, dühös meg semmi ilyesmi. Miért akartok állandóan nyugtatni? Nem vagyok idegbeteg! * Feleltem miközben a hajamba túrtam lemondóan. Tényleg nem vagyok az. Jahm ez is azt mutatja. Gratulálok Ash. Na így kell meghazudtolnod saját magad.* - Kedvesebb lennél, ha fordítva történik? - vontam fel a szemöldököm - Nem hiszem. De igen Stev, én voltam és ami azt illetti... szóval... utána furcsa volt. Oké, mindent nem foghatok az alkoholra. De mikor... szóval izé... a nyakam babrálta a szájával furcsa feszítő és szorító érzést éreztem és azthiszem szétkaptam a hátát miközben alakot váltottam, pedig nem akartam. Nem tudom, hogy mi ez... * Vörös? Na ez a szín már annál is több volt és mindenfelé néztem csak épp rá nem. Basszus, nekem miért egy pasival kell megbeszélnem azt, hogy van egy olyan sanda gyanúm, hogy a srác felizgatott? Miért nem beszélhetem meg ezt egy lánnyal? Ja, mert nincs. Hát ez így pech... leget igénybe kéne vennem Suet... de Ő meg kikotyogná Samnek és hamarabb lenne belőle vacsora mintsem tanácsadó. Szóval Steve bocsi, de neked kell végig hallgatnod, nekem meg egy gödröt ásni a hátsó kertbe, hogy legyen hova süllyednem zavaromban.* - És eszembe jutott Josh és... nem lehetne valahogy kitörölni a srácot az emlékeimből? Vicces, hogy azért akartam odaadni magam, hogy bizonyítsak... Steve én... elakarom felejteni. Nem akarok tudni róla... hogy mit mondott, hogy mit tett és, hogy mennyire megalázott... * Fakadtam ki és igazából nem magammal szemben, hanem Sammel szemben nem éreztem etikusnak. Hogy csak azért, hogy valami fényévekkel odébb lévő embernek bizonyítsak és megcáfoljam hagyjam. De tényleg csak ez az oka? Nem tudtam és ez megint nem jó... Tudok egyáltalán valamit?* - Hamarabb vágná le a kezét, minthogy bántson. * Vigyorogtam Stevere, ahogy megint Darren került szóval. Sosem bántana a hím... semmilyen körülmények között és efelől egy szemernyi kétségem sem volt. Darren nem kegyetlen és olykor lehet, hogy fájóak a szavai de igaza van.* - Mit írtál? * Kérdeztem csak úgy mellékesnek... érdekelt, de kimondottan egy valamire voltam kíváncsi. De azt nem most fogom megmondani, hogy mire.*
– És én részben ezért is vagyok büszke rád, Ashley – mondom. Elvégre, mint párszor már kifejtettem, a felnőttes szemlélettel nincs semmi baj. Valami olyasmit kellene kitalálnom, amivel megmarad ez a világszemlélete, de kap egy keveset is a fiatalkorból, amit részben nekem sikerült elvennem tőle. Majd megérdeklődöm Darrennél, van-e valami ötlete erre. Mert be kell látnom, a háromszáz éves farkas sokkal fiatalosabb, sokkal trendibb – de hülye egy szó ez –, mint én magam. Ez alapvetően nem zavarna, de jelen esetben a fél karomat odaadnám, ha értenék annyira a fiatalokhoz, mint ahogy ő teszi. A következő kérdés azonban derült égből villámcsapásként ér. Ránézek a lányra, és összehúzódik a szemöldököm. Nem értem, miért kérdezi ezt. Nem, nem azért, mert már tudnia kéne, tudom, hogy ez nincs így. Egyszerűen csak meglep. Ashley leállna valamiben, amit kitűzött maga elé? Lehet, tényleg itt van a Világ vége, csak a maják elszámolták magukat… – Egyáltalán nem csalódnék benned, Ashley. – Elvégre, ez valószínűleg fizikai képtelenség. Jó, egyszer sikerült, az nem is volt olyan régen, de akkor sikerült levezetnem viszonylag hamar, így nem düh maradt utána, hanem valamiféle… űr. Igen, ez a legjobb. De minden alkalommal, amikor rossz fát tesz a tűzre, nem kaphatom el Suttert, és verhetem a félholtság küszöbére. Nem, az nem járható megoldás. Mindenesetre, agyamat majd szétfeszíti a kíváncsiság. – De mondd, miért tennél ilyet? – Ez csak egy szófordulat volt, te lány – mosolyodtam el, majd megdörgöltem a fejét, még jobban szétzilálva a haját. Aztán csak csendesen hallgatom, amit arról a Sam nevű srácról mesél, és tényleg egyre inkább kinyílik a bicska a zsebemben. Nem szólok semmit, csak tekintetem sötétedik el egy pillanatra. Az agyam arra int, várjam ki, mi lesz ennek a vége. Sam lehet valami rendes srác, aki jót akar Ashnek, és a lányra is ráférne valaki, aki elfeledteti vele azt a másik vadbarmot. A szívem viszont felszaladna a farkasokhoz, kivonszolná Samet az egyik fához, hozzákötözné, aztán két golyót eresztene belé, csak hogy biztosra menjen. Ebből a gyilkos indulatból rángat ki Ashley kérdése. – Meg lehetne tenni – mondom. – De egészen biztosan ezt akarod? Úgy értem… Igen, Joshua egy seggfej volt, a szó minden értelmében, és ha valaha is a közeledbe tolja azt az ocsmány képét, addig verem, amíg nem játszik a szivárvány minden színében… De sokat tett hozzá ahhoz, aki ma vagy, Ashley. Szóval ha tényleg ezt akarod, ha tényleg ki akarod törölni mindenestül, akkor megejthetjük bármikor… De én ajánlanék valami mást. – Nagy levegőt veszek, mert ez nem lesz könnyű. – Adj magadnak két hónapot. Próbálj valahogy túljutni rajta. Nem azt mondom, hogy felejtsd el. Nem is azt, hogy fogadd el. Csak próbáld elérni, hogy ne bántson annyira, mint most. – Remélem is. Ha nem, én vágom le az övét – vontam meg a vállam. Jó, ez nem valós fenyegetés, előbb vagy utóbb, de visszanőne neki. Az írásra vonatkozó kérdésére csak elmosolyodok. Jó érzés visszatévedni erre a jócskán otthonosabb terepre. – Az új regényt. De még csak az elejénél tartok, és ez zavar. Fel kell pörgetnem valahogy, vagy visszaverik belőlem az előleget. Persze ez nem komoly fenyegetettség, jelen pillanatban éppen elég pénzünk van ahhoz, hogy ezt átvészeljük. Még akkor is, ha a születésnapi ajándéka rendesen meg fogja csappantani a számlámat. Viszont ha egyikünk sem kezd valami nagy magánakcióba, bőven át tudunk „telelni” ezzel.
*Steve válaszára némiképp megkönnyebbültem, azonban a kérdése miatt gyorsan vissza is kúszott a dolog oda, ahol volt. Belém... a kételyek és nem tudtam, hogy miként fogalmazzam meg neki a választ. De mióta akarok én bármit is megfogalmazni, mikor tudom, hogy így is, úgy is érti a másik? Vettem egy mély levegőt és igyekeztem megtalálni a szavakat és lehetőleg értelmesen helyezni egymás mögé.* - Mert... elegem van? Nézd, így... így csak neked voltam jó és valószínűleg az Őrzőknek de ezt nem tudom. Azt viszont igen, hogy így farkasékhoz nem vagyok elég jó. Minden alkalommal a lelki izékkel foglalkoznak és minden alkalommal megpróbálják megmondani, hogy milyen vagyok. De olyannak képzelnek, amilyen nem vagyok. És... és még bírom, még elviselem. De nem tudom meddig vagyok képes rá Steven. Egyszerűen nem csak leterhelnek, az ellen sosem volna egy szavam sem. Hanem darabokra szednek. Lelkileg. S azt hangoztatva, hogy csak jót akarnak akarnak összetenni a darabokból egy olyan embert vagyis farkast, akik közéjük jók de... nem én vagyok. Még bírom, de... nem tudom, hogy meddig. * Ingattam meg a fejem szomorúan, hisz azt akartam, amit eddig csináltam. Nekem sem jó, hogy minden eddigi nap és óra hiába való volt. De lássuk be, nem fogom leépíteni magam csak azért, hogy valaki más legyek és nekik megfeleljek. Bennem van a bizonyítási vágy, de annak is megvan a határa. Joshuát illető szavaira azonban csak sóhajtottam egyet. Nem tudom, hogy valóban akartam-e. De azt igen, hogy igaza van a másiknak.* - Jó... két hónap. * Bólintottam a másik szavaira és nem tudtam ehhez mit hozzá fűzni, hogy minden bizonnyal csak a mostani elkeseredettségem beszélt belőlem. Mert lelkiismeret furdalásom volt az miatt ami történt illetve majdnem történt. Vagy csak a körülmények zavartak? A franc tudja... már semmit nem tudtam, de nem is akartam. Csak egy kis nyugalmat. Amire nem sokára sor kerül, tekintve, hogy elutazom.* - Próbálom... még most is beszélgetek vele a neten. Mikor otthon kiderült, hogy a mamáék... szóval akkor felhívott és mivel nem vettem fel így rám írt. De furcsa... kedves. S nem tudom, hogy azért van-e ami történt vagy azért mert... mert rájött, hogy barom volt. * Vontam meg a vállaim. Tényleg nem tudtam kiigazodni a srácon. Nem érdekelt a dolog, de talán valahol mélyen mégis hisz különben nem foglalkoztatva vagy nem merülne fel olyankor mikor nem kéne. Szeretem? Nem, ezt tudtam. De attól még jó volt vele, még ha rövid ideig is tartott. Hát ilyen ez a szerelem, jön és megy. De mégis nyomot hagy maga után. Viszont Darrent illető szavaira csak sóhajtottam.* - Hééé... hagyd már abba. Nem bántanak. Ha igen, tudnál róla. Észre vennéd Steve azzal, hogy a semmin hergeled magad nem mész semmire. Csak megkeseríted a saját életed és az enyémet is nehezebbé teszed. Tudom, hogy szeretsz és féltesz. De vegyél vissza... ez... ez nem vezet sehova. * Ingattam meg a fejem és próbáltam jobb belátásra bírni, hogy ne ugorjon mindenre ami velem történik, miközben ujjaim finoman simítottak végig azokon a hülye borostákon.* - De legalább írsz és ne görcsölj rá a pénzre. Abi ajándékán kívül én nem nyúltam az örökségemhez. Szóval csak írj nyugodtan, úgy ahogy jön. Viszont nekem most mennem kell, lesz egy csúnya beszélgetésem ma és elkések. Estére borotválkozz meg... vacsira itthon vagyok. Már ha itthon leszel, ha közbe jön Abi akkor hívj, hogy ne jöjjek.* Nyomtam egy puszit az arcára, de már rongyoltam is az emeletre, hogy felöltözzek és menjek Darrenhez. Nem tudom miről akar velem beszélni, de sejtem, hogy nem fogom szeretni. *
//Köszi a játékot és bocsi... de már mondtam, hogy a régiek nehezen jönnek már. :/ //
– És ezért abbahagyod? – vontam fel a szemöldökömet. Nem értettem ezt az egészet. Nem baj, gondolom, majd elmondja máskor, és képesek leszünk ezt átbeszélni. Elvégre, mi mindig meg tudtuk oldani a problémákat, még Bostonban. Soha nem történt olyasmi, ami miatt komolyabban haragudnom kellett volna rá. Az ominózus kórházas-szökés is csak ideiglenes haragot és csalódottságot hozott magával. Maradt még bennem tőle tüske? Talán egy kevés. – Én biztos vagyok benne, hogy nekik is jó lenne egy elhivatott, föladást nem ismerő farkas. De te tudod, Ash. Örülök, hogy beleegyezik abba a két hónapba. Nem szívesen törölném a memóriáját, mert nem tudom, annak milyen hatása lenne a személyiségére. Nem akarom elveszíteni azt a lányt, akinek a felnevelésében olyan nagy szerepem volt. Az már egy végleges szülői bukást jelentene, amit nem tudom, képes lennék-e ép ésszel elviselni. Ezt követő szavaira csak megingatom a fejem. – Ash, ha egy pasi egyszer barom volt, akkor barom lesz megint. Rossz tulajdonságunk, hogy nem tudunk tanulni a hibáinkból – mondom. Igen, ezért is fog az a Sam nevű hülyegyerek megpusztulni, ha legközelebb találkozom vele. Egyszer megpróbált rámászni Ashleyre, megpróbálhatja még egyszer, és nekem nincs hangulatom ahhoz, hogy a tüzet oltogassam, amit a kanos idióta hagy maga után. Nem, egyszerűbb ezt a dolgot gyorsan lerendezni. – Tudom. De attól még hadd aggódjak érted. Nekem csak te maradtál, Ash – mosolygok rá bánatosan. Ha ő elmenne… Mi lenne velem? nem tudom, de nem is akarom megtudni. Valahogyan nem tudom elképzelni az életem a lány nélkül, aki mindig itt van, és ugyan néha kiborít, de mégis… Szeretem. Ő az egyetlen családtagom, és nem bírnám elveszíteni. – Nem görcsölök rá. Csak aggódok, hogy elég legyen, és ne vonják vissza az előleget. Nem félek attól, hogy éheznénk, Ash, de azért a nadrágszíjat össze kellene húznunk. Legalábbis önmagunkhoz képest – mondom. Na, nem mintha tényleg aggódnék. A regény jól halad, legfeljebb csúnyán ki lesz centizve a befejezése. Amikor föláll, és menni készül, fájdalmas fintor fut át az arcomon. Reméltem, megoldották ezt a dolgot. – Szia, Ash. És ne aggódj, ide bármikor hazajöhetsz.
Nem bunkóság, csak reag sorrend szerint írtam a neveket. o.o
//Reagzene//
*Az út, szerintem még sosem tűnt ilyen hosszúnak és pláne nem ilyen zordnak. Máskor élveztem, még télen is elmerültem a szépségében. Most már zöld volt, de én mégis... csak árnyakat fedeztem fel, sötétet és komor képet. Nem szóltam, talán érthető, hogy nem volt kedvem beszélni. De ha Darrennek kérdése volt, természetesen feleltem ha az nem megy túl mélyre. Furcsa volt tőlem ez a csend, némaság és üresség. Még nekem is. Mikor nem volt torkom és nem tudtam beszélni, akkor sem voltam más milyen, hangom helyett mentálisan kommunikáltam vagyis próbáltam de nem voltam üres. Sokszor tettem már meg ezt az utat, még akkor is mikor fájt mindenem. Most sem jobb, de csak olykor az arcom rezdül halványan, mely jelzi, hogy a lábamnak nem tetszik a terep. Ugyan azok az érzések voltak mint két hete, mikor Castor haza vitt. Siettem volna, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, ugyan akkor csak megálltam volna, hogy ne most, ne még... várjunk még egy kicsit, nem kell kapkodni. De csak megpróbáltam megacélozni magam, hogy de igen is menni kell. Eldöntöttem, nem futamodhatok meg... megint. Nem lehetek olyan, aki semmit sem tud véghez vinni. "Farkas vagyok, akkor éljek is úgy" mantráztam magamban folyamatosan, hogy még véletlen se kelljen meggondolnom magam. Pedig... rohantam volna előre. De nem azért, hogy megkeserítsem a férfit aki remélhetőleg otthon van, hanem azért, hogy csak az ölébe kuporodjak és közöljem, hogy szeretem. Hogy a karjai között nyugalmat, biztonságot leljek, hogy minden úgy legyen ahogy volt. Úgy, ahogy már soha nem lehet. Vajon megfog bocsájtani valaha? Ez, az a kérdés volt melynél megálltam és csak összeszorítottam a szemeim. Bármennyire hatolt a gerincembe a fájdalom, azaz elemi, mely azzal járt, hogy ökölbe szorult a kezem... csak azon voltam, hogy könnyeim ne akarjanak megindulni. Eddig nem sírtam... nem most kéne elkezdenem nem igaz? De mégis... tudtam a választ. Sosem fogja megérteni, megbocsájtani meg... még csak azt sem. Csak pár pillanat volt csupán, de már indultam tovább a ház felé, mely már csak pár méterre volt. A ház felé, ahol Steve volt. Torkomban gombóc keletkezett és szinte beszélni sem tudtam volna most. Az ajtó előtt vettem egy mély levegőt majd benyitottam. Ha nyitva volt, akkor csak beléptem és tekintetem Stevent kereste. Megvártam míg Darren is belép és becsuktam az ajtót. Magamhoz képest csendesen, elvégre... nem rúgtam be lábbal. Talán ezzel is csak az időt húztam, hogy minél később kelljen a szemébe néznem. Lépteim a nappaliba vezettek, oda ahol esténként filmet néztünk, vagy beszélgetések közben álomba simogatok ennek az egésznek a kezdetén. Megtud változni ennyire valami? - Megjöttem. * Suttogtam, de nem bírtam a szemébe nézni. Azért amit a pincében a tettem, azért mert tudtam, hogy mi jön. Ha megakart ölelni, csak tettem egy lépést hátra. De nem azért mert én magam nem ezt akartam. Mindennél jobban szerettem volna megölelni, a vállára borulni és elmondani mindent. Mindent ami történt ott. De...* - Fáj... * Magyaráztam meg egyszerűen hisz az oka a Darren pólója alatt lévő égési nyomok voltak azok, melyek miatt nem lehetett. Fájnak, húzódnak és... istenem. De persze, ha nem volt szándék, akkor ez sem.* - Steven... beszélnünk kell. * Ajkam rágcsáltam, bizony ezaz ami jelezte, hogy nem lesz fáklyás menet és nem fog neki tetszeni és ezzel tisztában vagyok. De csak megkerültem a kanapét és leültem rá. Szemeim lehunytam egy pillanatra és arcom a kezembe temettem, ahogy a térdemen támasztottam meg a kezeim. Szólásra nyitottam a szám, de nem jött egy szó sem. A gombóc a torkomban csak nőtt és nőtt és csak kiabálni lett volna kedvem, őrjöngeni, megölelni, elmenni a városból, bebújni mellé az ágyba úgy, mint mikor a szüleimből riadtam fel. Egyszerre akartam ellökni mind a két férfit és mégis mind a kettő felé szaladni. ~ Tudom, hogy fájni fog, hogy nem akarsz majd látni. De ez... ez így nem megy. Ez a két hét elég volt arra, hogy rájöjjek. Elcsesztem. Nem lehetek két ember, bármennyire is szeretnék. Felköltözöm a Farkaslakba. Végleg. ~ Üzentem mentálisan. Mentális hangom keserű, de más érzelem nincs benne ahogy meglepő sem lehet számára, hisz már volt rá példa, hogy így szóltam hozzá. De minden egyes szavammal kihűltem, akár csak az energiáim, meghasadtam, elmerültem, fuldokoltam és levegőért kapkodtam. Szerettem volna megmagyarázni, szerettem volna elmondani, hogy miért döntöttem így. Szerettem volna ha megérti, ha nem okozok neki fájdalmat de az igazság az, hogy tudtam, hogy mi lesz. Hogy bár kirekeszthettem volna az érzéseit, de mégsem húztam fel a pajzsom. Csak ott ültem, egyedül, elárvultabban mint azt valaha is éreztem, mint azt a szüleim halálánál éreztem és csak vártam, hogy lecsapódjanak a szavai. Arcom nem vontam ki a tenyeremből, az sem érdekelt, hogy látja a csuklóm melyen a csontig hatoló ezüst bilincs nyoma még ott díszelgett mint egy elcseszett karkötő. Szürkészöld szemeim csak a sötétbe meredtek a pilláim alatt. A sötétbe, ahol én magam is voltam. Fáztam. De éreztem, hogy nem sokáig bírom tartani magam, így nagyokat nyeltem, hogy ne... ne itt veszítsem el a kontrollom és fakadjak ki.*
Nemrég ébredtem. Az elmúlt öt napot mással sem töltöttem, mint azzal, hogy Ash után kajtattam az erdőben, különböző varázslatokat bevetve. Beszélni akartam vele, tudni, miért nem jött haza. Ez volt a második „expedícióm”, és egyik sem járt sikerrel. Az egy dolog, hogy betegre aggódtam magam, és nem értettem, a lány mégis miért nem hajlandó beszélni velem… De gyűlöltem, hogy ott van kint egyedül, ahelyett, hogy valami biztonságos helyen lenne. Főleg azután, hogy de Luca bevonszolta magához… Rohadt szarházi, egyszer kerüljön a kezeim közé, ki fogom tépni a belét ezért. Éppen fölveszek egy inget, és felkészülök arra, hogy elinduljak az Egyetemre, amikor meghallom, hogy valaki kopog az ajtón, amit az éjjel bezártam. A nadrág rajtam, az inget csak a nyakánál nem gomboltam be, egyébként az is a szokásos módon, teljesen elrendezve áll. Lerobogok a lépcsőn, és készen is állok elküldeni azt a szerencsétlen újságkihordót, aki megzavart, amikor az ajtót feltépve Asht látom ott. Mit ne mondjak, leesik az állam. Hazajött… végre. Amikor megölelném, de elhúzódik, összeszorul a szívem, és érzem, hogy valami baj van, valami baj lesz. Követem, ahogy befelé sétál, és próbálok rájönni, mi lehet a gond. Nem hiszem, hogy bármi olyasmi, amit ne tudnánk megoldani. Elvégre… eddig mindig sikerült. – Akarod, hogy segítsek? Eltüntetni nem tudom, de meg tudom gyorsítani a gyógyulást – mondom. Fel is készülök a dologra, amikor kimondja azt a bizonyos három szót. Tudják, van a mondás, miszerint ha valaki azt mondja „Beszélnünk kell”, az ember agyán végigfut az összes bűne, a pelusba kakálástól egészen a piti bolti lopásokig, elhallgatott apróságokig, és egy idős farkas megkínzásáig. Nem ülök le mellé, viszont a mentális üzenetét követően ezt már bánom. Minden szín kifut az arcomból, és tekintetem fel-alá jár közte, és Northlake között. Kurva jó, megint ki lettem hagyva valamiből… És a káromkodást követően már tudom azt is, hogy ennek nem lesz jó vége, ha ezen az úton megyek tovább. lehunyom hát a szemem, és mély levegőt veszek. Egykor át tudtam ejteni egy Femme Fatalét, akkor talán ők sem látják meg a lelkemben tomboló vihart. Elég az, ha érzik. – Aha. És szabad tudnom, miért döntöttél így? – kérdezem. hangos jeges, és vág, mint a penge. Northlake felé fordulok. A magázás a korábbi tegezés után szinte természetesen jön, és ezzel is próbálom eltakarni a bennem kitörni készülő vulkánt. – Ahogy annak is örülnék, ha elmondaná, maga mióta tud erről. Fortyogok, robbanni akarok, de egyelőre még vissza tudom fogni. Hadd halljuk, mit akarnak mondani. Szemem azonban mindvégig Ashre mered, miután visszafordítom a drága beharapójáról, pislogás nélkül. Láthatja benne mindazt a megbántottságot, mindazt a fájdalmat, amit már nem bírom elrejteni. Ím, a lány, akire vigyáznom kellett volna. Gyönyörű. Mehetek a testvérem sírjához megvallani, hogy kurva szépen elbuktam.
Ashley mellett haladtam mindvégig, a háznál került egyedül elém, amit hagytam is, mert ez az ő otthona - volt -, övé az elsőbbség, emellett Steve-nek megjár, hogy lássa végre. A mágus aggódik, fél kicsit és fáj neki Ash távolsága, én pedig talán még soha ennyire nem értettem meg és éreztem együtt vele. Hiába költözik hozzám Ashley, mégis mintha mindent a nulláról - vagy inkább mínuszból - kéne kezdenünk, bár tudom, ha ezzel próbálnám vigasztalni Stevent, az se segítene, sőt! Mikor Ash leült, én a kanapé mögé léptem, és a háttámlájára támaszkodtam a lány mögött. Energiáim csendesek voltak, ahogy én magam is, egyszerűen néma támogatásról biztosítottam a lányt, de nem a rokona ellen, inkább próbáltam erőt kölcsönözni neki, ez volt a legtöbb, amit tehettem. Amíg nem muszáj, nem fogok se közbeszólni, se avatkozni, ez az ő ügyük, én csak azért vagyok itt, hogy segítsek majd pakolni, és legyen támasz, ha kell. Nem érek hozzá, nem teszem a vállára kezem, ott vagyok, érezheti az energiáimat is, de azt is, hogy én itt mellékszerepet kívánok mindössze. Persze ez változhat, ahhoz mérten, hogyan tudják - vagy nem tudják - ezt megbeszélni. Ha Ash nem felelt azonnal, akkor tőlem előbb kapott választ, de csak a nekem feltett kérdésre, illetve kérésre. A magázásnak nem örültem, de értettem, ettől függetlenül én nem váltottam vissza rá, mintha Ashley döntése valamiféle visszalépés lenne. - Két órája sincs - feleltem a férfire nézve. - És van benne ráció, ha nem lenne, hidd el, nem engedném. Amíg csak a lelkében dúlt vihar és nem kavart fel mindent, addig még volt esély normálisan megbeszélni, bár éreztem rajta, hogy pengeélen táncolt. A levegő feszültséggel telt meg.
*Ahogy elhúzódtam éreztem, hogy nem esett jól Stevenek, de nekem sem. Nem tudtam mit tenni és máskor valószínűleg Darrenre kaptam volna a tekintetem, hogy mégis mit mondjak, de nem ez nem az Ő sara volt és nem is néztem egyikre sem. Az ajánlatra csak megingattam a fejem.* - Nem. Lassan gyógyul, de legalább biztos, hogy nem felejtem el a leckét. * Húztam el a számat keserűen. Már még csak az sem vigasztalt, hogy a Töknek - azaz a kopasz - kacskaringós mintákat rajzoltam a hátába. Na nem mintha ez eddig vigasztalt volna akár csak egy kicsit is. De az igazság az, hogy nem akartam, hogy eltűnjön és bár sosem leszek már szép, dehát... nem is arra vagyok hivatott, hogy a testemből éljek így zavarni nem fog, csak emlékeztetni. Emlékeztetni arra az éjszakára, erre a napra. Érzem, hogy Darren ott van mögöttem, de... de nem. A farkasom nyüszítve burkolná bele magát az apja adta biztonságba, de nem engedem. Maradjon, üljön és nézze, érezze végig azt, hogy mivel jár az, hogy Ő létezik, hogy Én életben vagyok. Bár meghaltam volna, de nem... szóval ideje előre tekinteni. Hagyom, hogy a bennem lévő ürességet Steve érzelmei, elkeseredettsége, fájdalmát. Látni nem látom, hisz nem tudnék ránézni a szemébe tekinteni ahogy senki máséba sem. De nem kell látnom ahhoz, hogy érezzem, halljam a hangját mikor megszólal. Hogy a kezembe temetett arcom fájdalmasan ránduljon, hogy vissza akarjam vonni ezt az egészet. Visszavonni? A frászt... meg sem akartam tenni. De szükség törvényt bont és ideje megtalálnom a hangom, hisz bár beszélhetnék mentálisan, de akkor Darren nem hallja. Torkom megköszörülve harmadjára sikerült is megszólalnom.* - Mert ez a helyes. Nem élhetek két helyen. Nem követhetem azt, amit tanultam az elmúlt tizenhét évben mikor Őrzőnek készültem és élhetek a farkastörvények szerint. Nem lehetek egyszerre ember és farkas. Farkas vagyok, akkor éljek is úgy, ahogy Ők. A falkában, a falkával. * Száraz tények és áldom az eget, hogy Steve nem érezheti azt amit én. Minden egyes szóval csak tovább halt bennem valami. Egész jó úton haladok ahhoz, hogy tényleg csak egy állat legyek, hisz minden szóval kiölöm az érzéseket. Jahm, az iróniám sem változott ebben a két hétben. Darrenhez intézet kérdésére azonban már felkaptam a fejem. De megvártam míg a férfi válaszol csak aztán néztem Stevere hitetlenkedve.* - Te... Te komolyan azt hitted, hogy ha veled nem akartam találkozni akkor vele vagy bárki mással igen? Ezt a két hetet egyedül töltöttem, nem csak tőled hanem mindenkitől távol. Senkivel nem beszéltem, de elegendő volt, hogy végig gondoljam azt ami lett belőlem ebben a hülye városban. * Igazából a másik fele csak egy kis magyarázat, hogy megértse a korábbi döntésem, de a lényeg a visszakérdésemben volt. Fájt, hogy azt hitte, hogy bárki is tudott róla, mert ez azt jelenti, hogy mással beszélnem kellett volna. Ma, alig két órája beszéltem először és csak annyi kitérőt tettem, hogy felvegyek egy nadrágot meg cipőt. A bal kezem csuklótól csak bénán lógott mellettem. Hangom engem is meglepve kissé határozott, de semmi érzelem nem fedezhető fel benne. Nem akartam, hogy lássa ez engem sem tesz boldoggá. Bár... Darren érezte, Steven elég ha a szemembe néz. Szóval azt hiszem, hogy csak felesleges erőfeszítés az egész. Ja igen és Darren szavai. Nem engedte volna... áh, inkább hagyjuk. Nem számít. Csak vártam a kérdéseket vagy nem tudom miket, addig míg nem akarok elrohanni a közelükből. Pedig legszívesebben visszamásztam volna az erdőbe újabb pár hétre, inkább az, mint ez.*
– Leckét? – vonom fel a szemöldököm, és egyre kevésbé tetszik az, ami itt történik, a nappalimban. Ahogy azt sem, Ash miért utasítja vissza a közelgő segítségemet? Ha színpadiasabb akarnék lenni, azt mondanám, hogy érzem a levegőben a készülő vihar szagát, de nem mondok ilyesmit. A bomba úgyis pár perccel később robban, én pedig szívem szerint ordítanék, toporzékolnék, mint valami neveletlen gyerek. Mi a fenét műveltek ezek Ashleyvel, az én Ashleymmel? Annak viszont örülök, hogy inkább beszél, mint gondolati úton kommunikál… Nem szeretek síkhülyének tűnni, bár ebben a helyzetben az, miként nézek ki, huszadrangú. – Ashley, emlékeztetnem kell, hogy a világ fele úgy ismeri a fajtátokat, mint farkasembereket? – kérdezem, az utolsó szó második felét megnyomva. Még mindig nem vagyok képes elhinni, amit mondd. Vagy inkább nem akarom elhinni, nem akarom felfogni. Szívem szerint lehunynám a szemem, és imádkoznék, hogy ez csak egy álom legyen, és minél hamarabb felébredjek belőle. Hangom ezután visszavált a korábbi, fagyos tónusra. – De ha ezt akarod, menj. Én elmegyek, mert remélem nem képzelted, hogy majd boldog fejjel segítek a pakolásban is. Ha végeztél zárd be az ajtót. Tudod, hova kell tenni a kulcsot. Igen, ezekből a szavakból azért elég erősen átjön, hogy nem akarom, hogy bejöjjön ide többet. Ha választott, hát éljen együtt a következményeivel. Tekintetem Northlake-t vizslatja, és mindennemű pokoli fájdalmat ígér, ha közbe mer avatkozni. Tudom, hogy jóval erősebb nálam, de azzal neki is tisztában kell lennie, hogy nem csak őrző vagyok, és ha akarom, épp elég fájdalmat tudok okozni neki puszta kézzel is. Szívesen tenném meg? Ebben a pillanatban baromira örülnék, ha kitölthetném valakin a haragom, még akkor is, ha abba végül belehalok. Nem érdekelne már. – Nem tudom már, mit gondoljak, Ash. Ha akartad volna, ezt megbeszélhettük volna az erdőben, bármikor. De úgy tűnik, te már régóta nem akarsz elmondani nekem semmit – mondom. Megbántott, és keserű vagyok, és lehet olyan dolgokat is a fejéhez vágok, amiket nem gondolok komolyan, de nem hiszem, hogy meg fogom bánni másnapra. Az utolsó szavaira viszont keserű mosoly húzódik az ajkamra. – Nem lett belőled semmi ebben a városban, amit nem te magad akartál, hogy legyen, Ashley. Talán nem szándékosan, talán nem is tudod, de igenis volt befolyásod arra, ami történt, és lesz arra, ami történni fog. Ezzel sarkon fordulok. Nem akarok a házban maradni, nem bírok itt lenni többé. El akarok menni valahová, ahol rettenetes mennyiségű piát tudok kapni, és minél olcsóbban. Azt hiszem, az ilyen helyzetekben csak az jelenthet gyógyírt.
//Ha senki nem akar megállítani, én itt köszöntem a játékot//
Abszolút külső szemlélővé avanzsáltam ebben a szituációban, beállhattam volna egy szobanövény mellé, nem sokban különböztem volna - funkciómat tekintve. Nem bántam, ez az ő dolguk volt, bár figyeltem, közbeszólni vagy avatkozni viszont egészen addig nem akartam, míg rettenetesen szükségét nem éreztem. A pokoli fájdalmakat ígérő tekintetre csak felvontam a szemöldököm, félig "erre most mi szükség?", félig "próbálkozz!" módon. Igazából az elmúlt két hónapban annyi szart nyeltem, hogy kezdtem unni, hogy mindig én szívok és engem szívatnának, a fenyegetést, ígérgetést pedig egyébként sem szeretem. Valahol helyeseltem Steven szavaira, ugyanakkor Ashley álláspontját is értettem, szóval köszönöm, én jól elvagyok a semleges övezetben. Nem szólok semmit sem a mágus után, nem is állítom meg, mert amit akart, a jelek szerint elmondott, innentől pedig kínzás lenne itt tartani. Az se lesz neki egyszerűbb, mikor visszatér az üres lakásba és meglátja a kipakolt szobát, de azt mi már nem fogjuk látni. Hogy aggódtam-e érte? Nem fogok gyomorideggel ücsörögni otthon, ám azt se szeretném, ha valami baromságot csinálna és ezért baja esne. Már csak Ash miatt sem.
*Steve visszakérdésére már ösztönösen nyitottam volna az ajkaim szóra, hogy feleljek erre az egyszerű kérdésre. De aztán csak becsuktam és bólintottam. Nem, neki sem felelhetek, ahogy másnak sem. Nah az még egy kemény menet lesz Darrennel. Úgy válaszolni a kérdéseire, hogy mégse mondjak semmit. De ez remélhetőleg nem ma lesz, de azt mondják, hogy ha már jön, akkor egyszerre jöjjön. Csak abban bízom, hogy nem akarja a mai napom, ezt az átkozott döntést még jobban megnehezíteni odafönt és hagy a magányomban miután beszéltem Alexanderrel természetesen. De ami most jön, az nem várathat magára csak pár percig, ám szavaimra adott válaszára csak hitetlenkedve pillogtam a tenyerembe még mielőtt megingattam volna a fejem.* - Farkasember a mesékben, Anita Blake könyveiben. Különben meg vérfarkasok. Ha minden olyan happy lenne, mint azokban a Farkasembereknek, akkor nem volnék itt. * Hangom már inkább fáradt mintsem keserű, elveszett, kilátástalan. De az érzések bennem nem változtak továbbra sem dobott fel a helyzet és még mindig nem éreztem semmit, csak a férfi érzéseit hagytam, hogy bekebelezzenek. Nem, nem okozott élvezetet a másik keserűsége, csak emlékezni akartam rá. Érezni, minden egyes nap, ha eszembe jut, emlékezni erre a napra. S arra, hogy bárhogy döntök, sosem csak rólam van szó. De a farkasomnak továbbra sem hagytam, hogy menedéket leljen Darrennél. Szenvedjen. Érezze és tanuljon velem együtt. Nah de Steve következő szavaira már energiáim jegessége volt érezhető, mintha csak egy hetet töltöttem volna a fagyban. Alattomosan lenget körbe, lustán tápászkodott fel a farkasom bennem, nyújtózkodva, ásítva. Bizony… a kislány is megérezte, hogy mennyire mélyre mentek Steven szavai. Készült… s most sajnáltam, hogy nem hagytam, hogy Darren óvja ettől az egésztől, de talán nem is akarta volna.* - Sosem mondtam, hogy ezt akarom Steven. De ha nem volnál annyira szerelmes, ha nem vakítana el valami ostoba naivitás, ragaszkodás akkor látnád, hogy ez az élet nem vezet sehova. Hogy ez a legjobb… Ha nem volnál ennyire... akármilyen, észrevetted volna már rég, hogy ezt kellett volna tenni az első perctől kezdve még akkor is ha fáj. *Szavak melyeket csak a szavai okozta fájdalom hívott elő. Szavak, melyeket talán sosem mondtam volna ki még akkor sem, ha valóban fedné a valóságot. Bár, részben fedte… De persze, tudom, hogy hova kell tenni a kulcsot, s ha ennyi a kívánsága ám legyen. Azt hiszem, már nem egyszer bizonyítottam ennek a két marhának és önmagamnak is, hogy képes vagyok megállni, hogy ne menjek oda, ahol nem látnak szívesen. Most is ezért voltam csak a hegyekben, mert ellettem küldve. Szomorú, fájdalmas, hogy jelenleg az egyetlen erősségem a büszkeségem volt, de mégis csalódást okoztam ezzel a kislánynak, aki csak körbe-körbe járkált várva a sorára. ~Bocs szivi, de ma ebből nem eszel. ~* - A frászt nem… *De mikor tettem volna? Mikor épp lázasan készülődik Abihez, vagy mikor onnan jön haza vagy mikor ír, vagy az éjszaka közepén? Lehet, hogy nem azonnal de mindent elmondtam neki. Még Sammiet is, pedig tudtam, hogy nem fog neki tetszeni. De szándékosan sosem romboltam le a kedvét. Bocsánat, hogy ha valakire akkor rá figyeltem, hogy az én nyűgjeim ne keserítsék meg, ne vegyék el a kedvét, a boldogságát melyet talán újra meglel.* - Igen? Akkor csak azt mond meg nekem, hogy én akartam, hogy a Mamáék meghaljanak? Én akartam farkas lenni? Mikor kérdeztétek meg, hogy szeretném-e? Emlékszem a mesére Steven, amiben az volt, hogy büntetésből elvették valakinek a farkasát. Megkérdezted, hogy akarom-e? Hogy nem-e lenne jobb, ha megpróbálnánk azt? Ingáztam, mert így volt jó… de észre sem vettétek, hogy bár ez nektek rohadt kényelmes, ha épp rám untok akkor egymásnak dobáltok, de nincs otthonom. De persze, nyilván… ~ Ha nem szeretlek annyira, még mindig ember lennék, még mindig élnének… hisz nem könyörögtem volna ki, nem jöttünk volna utánad. Igen, az ott… az én hibám. Kösz, hogy végre kimondtad amit eddig is tudtam. ~ *Mentálisan fejeztem be a szavaim, mert közben kiment és csukódott mögötte az ajtó. Míg a garázsban beindítja a kocsiját, addig be is fejeztem, amit akartam mondani. De csak némán ültem a kanapén és tekintetem arra a rohadt kandallóra vetült. Kellett pár perc, mire a kezem nem remegett és egyáltalán lábra bírtam állni. Nem vagyok barom, Stevet is megakartam állítani, még most is mennék… de hiába, mire az ajtóhoz érek, már hetedhét határon túl van. Ezaz átka annak, hogy nem bírok rendesen járni. Ezaz átka annak, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Vajon remélhetem, hogy jobb lesz neki?* - Ha zavar húzd fel… én nem volnék képes megtartani a sajátom. * Feleltem Darrennek miközben felfelé indultam az emeleten… Hangom továbbra is érzelem mentes volt, de nem tudom, hogy mennyire zavarja az, ami bennem kavargott.
Az emeleten egyenesen a szobámba mentem és csak megrándult az arcom. Káosz volt bár közel sem piszok, csak nem volt minden a helyén. Úgy, ahogy hagytam. Csak álltam és egy nagyot sóhajtva mentem beljebb, ezzel erőt merítve, bár nem tudom honnan. Mivel gyalog jöttünk így csak a bőröndömbe pakoltam bele a ruhákat, a laptopom és mindent ami fontos. A szüleim... csak apu egyetlen kitulajdonított pulcsiját, a mama ékszeres ládikóját amit Steve megcsináltatott és az albumot vittem, ami korábban is a szobámban volt az párnám alatt. Semmi mást... a vendég szobában ott hagytam minden többi holmit, amit még nem néztünk át. Mikor kész voltam csak szóltam Darrennek, hogy ennyi volt, aki segített. Egy papír lapot vettem elő és írni kezdtem rá... de minden második mondatot kisatíroztam, majd újra írtam de sehogysem állt össze egyetlen összefüggő mondattá, nem még szöveggé a szavak. Mit írhatnék? Hogy szeretem? Azt úgy sem hiszi? Hogy legyen boldog, vagy ha kellek, csak hívnia kell? Ezt tudnia kéne neki is. Mérgesen gyűrtem össze a papírt és dobtam a szemetesbe. Üres volt a szoba, kietlen és otthontalan... Arcom a kezembe temettem és mélyeket lélegezve nyugtattam magam. Nem, Ashley nem fogsz azért sírni, mert meghoztál egy döntést. Lehet, hogy hibás... hogy megbánod, de nézz szembe vele és csináld végig, bármennyire is fájjon. Hát... akkor előre. Lehajtott fejjel hagytam el a házat, zártam be és tettem a kulcsot a helyére, ahogy kérte. Jobb lesz így... neki is. Idővel. DE tudtam, csak önmagam hitegetem.*
//Hát... Ash nem is tudja megállítani lévén, hogy mozogni alig tud, nem még ugrálni. Köszöntem a játékot és remélem majd egyszer megérted. o.o //
Miért van az, hogy mindig mindent az orvos tud meg utoljára?! És akkor is, többnyire csak a véletlennek köszönhetően… Mint például ma is. Történetesen, ha akár csak két perccel is később indulok haza, nem sikerült volna elcsípnem két őslakos farkas kolléga beszélgetését, miszerint „…és akkor Ash már biztos, hogy végleg itt fog lakni?”. Hoppá… Miután egész gyakran beszélgettem Steve-vel, arról tudtam, hogy nem épp rózsás a helyzet odahaza, de hogy ennyire leromlott volna, arról úgy tűnik, lemaradtam. Mondjuk miután a tanulni való nagy részén átrágtuk magunkat, az utóbbi pár hétben a szokásos késő délutáni vizsgára készülődések is elmaradtak. Eleinte csak Ash eltűnése miatt ritkítottunk rajtuk, utána meg az én nyakamba zuhant megint egy jó adag túlóra és intézni való az egyetem körül is, szóval örültem, ha legalább aludni maradt időm. Az utóbbi pár nap teljesen összemosódott, és csak a naptárban visszaszámolva döbbentem rá, hogy már vagy 2 hete nem, hogy nem találkoztam, de még csak egy szót se váltottam Steve-vel… Szép, mi? Persze ahogy a fülembe jutott Ashley költözésének a híre, első dolgom volt telefont ragadni, hogy utána érdeklődjek, de hiába, akárhányszor is próbálkoztam, csak a rögzítő kapcsolt be. Nem is tudom, hogy melyik fájt jobban, hogy senki sem volt képes szólni nekem, vagy hogy Steve még most sem reagál a telefonra? Eszembe jutott, hogy akkor majd hazafelé biciklizve útba ejtem a házukat, de aztán rájöttem, hogy ez is felejtős… péntek délután, túlóra, így is örülni fogok, ha 9-10-re hazaérek, nem még egy ilyen kerülővel, meg egyébként is, milyen dolog valakihez éjszaka beállítani? Majd szombat reggel, első dolgom lesz áttekerni. És így is történt. Bár még mindig nem hagyott nyugodni a tény, hogy Steve miért nem reagál a telefonra? Ha elutazott volna, arról csak értesít valakit, az meg fel se merült bennem, hogy valami oltári nagy baromságot csinálna – nem forrófejű tizenéves, hanem felnőtt, ép eszű ember… Vagy csak én komplikálom túl, és egyszerűen csak ennyire összetörte ez a változás? Amennyire odáig volt a lányért, talán ez a legvalószínűbb, a kérdés csak az, hogy pontosan mennyire… A házukhoz érkezve csak a garázs falának döntöttem a kerékpárt, aztán az ajtóhoz sétálva becsengettem, de… semmi. Még egyszer, de még mindig semmi válasz, pedig bentről egyértelműen zajok szűrődnek ki. Kopogtam, de arra se jött életjel. Ajtó zárva, redőny leengedve… Na jó, határozottan kezd nem tetszeni a dolog. Eladó tábla valahová kifüggesztve? Oké, az még nincs, fél siker! Viszont kezdem unni ezt az egészet, így aztán magamban elmormolom a Szellemkéz varázslatot és reménykedek, hogy a kulcs még a zárban van, belül. Igen, ott van! Győzelem, igaz, vagy 5 percig így is bénázok, meg szentségelek magamban, mire végre kattan a zár, és szép csendben kinyílik az ajtó. Belépve hirtelen olyan sötétség fogad, hogy szükségem van egy kis időre, mire hozzászokik a szemem, és végre látok is valamit. A kulcs benne volt a zárban, és valami tv műsor is dübörög, tehát akkor valaki van itthon, nem? Ezzel a tudatban indultam el befelé, követve a hangokat, mígnem a nappaliban kötöttem ki. Persze itt is kripta sötétség, miért is ne… Első dolgom volt felhúzni néhány redőnyt, hogy valami fény is beszűrődjön, amikor pedig megláttam, hogy mi a helyzet? Te jó ég… Kikapcsoltam a tv-t, aztán csendben odabattyogtam a kanapén alvó férfihez, hogy nem-e riadt fel a hirtelen beálló csendre. Ha igen, akkor csak köszönök neki, amennyiben nem, akkor pedig hagyom, had pihenjen. Biztos ráfér… Én pedig nekilátok, hogy kicsit lakhatóbb körülményeket teremtsek a házon belül, és Mr. Grandmore ne kapjon instant szívinfarktust, ha valami véletlen folytán betévedne ide…
A hozzászólást Abigail Cecile Cross összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 16, 2013 4:02 pm-kor.
Az elmúlt egy hétben még a házat sem hagytam el, a boltba meg az egyik erre merészkedő kiskölyköt szoktam elszalajtani, ha már volt annyi bátorság benne, hogy betörje a konyhaablakot. Akkor mivel is töltöm az időm nagyobbik részét? Nos, főműsoridőben fetrengek a kanapén, nem többen, mint egy alsógatya, hidegebb napokon még egy pólót is hozzákapok, és sajtos puffancsot zabálok kétpofára. Gondolkodtam azon, hogy rászokok a gumicukorra, de akárhányszor meglátom a zacskót, amit még első nap hoztam, eszembe jut Ashley, és kedvem lenne lángba borítani az egész tetves világot. Mindemellett nagyon igyekszem a regényemmel haladni, és meglepően könnyedén ölöm a horrorba a bánatom. Olyan könnyű elmerülni egy világban, amit én befolyásolok, és senki soha nem húzhatja ki benne alólam a szőnyeget… Az Egyetemre nem jártam be. Remélem, Roxan beszélt Willel, és megmondta neki, hogy „határozatlan ideig” nem leszek elérhető. Amúgy sincs jobb dolgom mint ülni itt az oroszlánszagban, és Call of Dutyt játszani, amíg el nem alszom, vagy elegem nem lesz abból, hogy random koreai gyerekek informatikaóráról vernek éppen tönkre. Elég a whiskysüveg negyedét ledöntenem, hogy valami rettenetes hányingerem legyen a puffancsoktól, és tele legyen a tököm a kis húzott szemű Rambókkal. Hallottam tegnap este a telefont, sőt, azt is láttam, hogy Abbie hív, de nem akartam fölvenni. nem akartam, nem bírtam volna beszélni vele azok után, ami történt. Legszívesebben bezárkóztam volna ide, amíg a világ ki nem fordul a sarkaiból, és porrá nem égethetem az egész hóbelevancot. Ez volt az egyik oldalam. A másik föl akarta hívni, tudni akarta, hogy van. A telefonért nyúltam, de aztán feltűnt előttem valami gyerek a képernyőn, én pedig nem értem el időben a tüzelés-gombot. Ó, hogy rohadna meg… A reggel és Abbie a következőképpen talál rám: fejem hátravetve a kanapén, az ingem kigombolva, az éjszaka is zabált puffancs végigömlött rajtam – szakállamban nem kevés darabot hagyva –, aztán kiborult a szőnyegre. A kontroller az ölemben, és horkolok, akár egy részeg kamionsofőr. Amikor azonban Abbie felhúzza a redőnyt, a hirtelen jött világosság kirángat legédesebb álmomból. – Mit keresel te itt? – kérdezem álomittas, nem túl barátságos hangon, amikor felismerem a nőt. Valószínűleg túl hiú ábránd lett volna azt remélni, hogy nem fog eljönni, ha az ember pácban van, de én mégis reménykedtem abban, hogy ebből most kimarad. Ash így is gyűlöl, nem kell még az is, hogy Abbie-t is megutálja egy életre, amihez, a szavaiból olvasva, éppen eléggé közel állt.
„És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.” Így viszont úgy tűnik, sikerült a morcos macskát sárkányt is felébreszteni ezer éves álmából… Hát, nézzük a jó oldalát, legalább nem egyedül fogok takarítani. -Neked is szép jó reggelt, Álomszuszék. –felelem egy széles mosoly kíséretében, figyelmen kívül hagyva, hogy ő milyen hangnemet ütött meg. Fogjuk arra, hogy még nem kelt fel eléggé. Viszont, hogy a kérdésére válaszoljak: -Rég beszéltünk, gondoltam átugrok meglátogatni, ha már telefonon nem lehet elérni téged. –feleltem, majd odasétáltam az ablakhoz, hogy kinyissam. Sőt… a többi redőnyt, meg ablakot is kinyitottam, egy kis kereszthuzat meg jó sok friss levegő az úgy sem árthat. -De ha ez a verzió esetleg nem tetszik, akkor vedd úgy, hogy dolgozok. Tudom, ez kevésbé költői, de hát na… maradjunk inkább az előzőnél. Ha meg arra vagy kíváncsi, hogy hogy jutottam be… a zárban felejtetted a kulcsot, szóval utólagos engedelmeddel bejöttem. Bocsi. Én csengettem, kopogtam, te nem ébredtél fel rá. Mondjuk, amilyen zaj volt, az lett volna a csoda, ha meghallod… -magyaráztam, közben pedig… először felmerült az ötlet, hogy lehuppanok a kanapéra mellé, de olyan szinten borította a sok morzsa meg kajamaradék, hogy inkább úgy döntöttem, a dohányzóasztalon csinálok némi helyet magamnak. Laptop arrébb, meg az a pár üres sajtos puffancsos zacskó, aztán kész is! Basszus… ez is morzsás… na mindegy. Így legalább nagyjából egy magasságban vagyunk, kényelmesebb beszélgetni. Már épp megszólalnék, ám ahogy a férfira pillantok, eszembe jut, hogy valami kimaradt… -Egy pillanat. –azzal már indulok is a szobája felé, hogy pár perccel később egy hawaii mintás rövidnadrággal térjek vissza. Hát… nem hittem volna, hogy ilyen is van a férfi ruhatárában, de most jó lesz ez. Ahogy arrébb sepertem a morzsákat és visszahuppantam az asztalra, oda is passzoltam neki. -Legyél szíves… Köszi! Azzal, ha sikerült felvennie, folytatom is. Ellenkező esetben csak valami nagyon szúrós tekintetet kap válaszul, mielőtt tovább beszélnék. -Hol is tartottunk? Ja igen! Hallottam, hogy mi történt… Azt inkább nem kérdezem, hogy hogy vagy, azt hiszem, magáért beszél a látvány… Szóval inkább ugorjunk arra a részre, hogy „szeretnél beszélni róla”?
Reggelt? Szóval valószínűleg reggel van. Basszus, mikor aludtam el? És most mennyi lehet az idő? Na, nem mintha különösebben számítana, bármennyire is mutat a kis- és nagymutató, az semmin nem változtat. Viszont pár megszokott játékostársam már lehet, tűkön ülve várja, hogy tönkreverjem, szóval fognom kéne magam, és visszamászni az online hadszínterekre. Viszont sejtem, hogy Abbie ezt nem díjazná, így csak eltakarom a szemem, hogy védjem a hirtelen megnövekvő napfény mennyiségétől, és szúrósan nézek a nőre. – Okkal – morranok föl, amikor azt mondja, nem lehetett elérni telefonon. El akartam menekülni a világtól, és kivárni, amíg ez az egész szarzivatar elmúlik a fejem fölül. Nem akartam megbeszélni, nem akartam társaságot, azt meg főként nem akartam, hogy Ő lásson ebben az enyhén szólva is katasztrofális állapotomban. Amikor azt magyarázza, miként jutott be, csak megrázom a fejem. – Abbie, az a kulcs azért volt benne, hogy senkis e jöjjön be. Bár elismerem, leleményes vagy… És nem is őrzőktől „védtem” magam. Látom, hogy nem igazán tetszik neki a szoba állapota, amire csak keserűen elvigyorodok. Ha ennyire nem jön be, hát el lehet menni. nem én hívtam ide, jött magától, akkor meg lesz szíves elviselni, hogy enyhén szólva is szétcsúsztam. Ha meg nem hajlandó, akkor ott van az ajtó, szívesen bezárom mögötte, és térek vissza a whisky-puffancs-COD szentháromság dicsőséges háromszögébe, ahol az elmúlt egy hetet is eltöltöttem. Apropó, kifogyóban van a whisky. Saját készletemet csapoltam meg, és az a nyolcéves srác, akit el szoktam zavarni a boltba, értelemszerűen nem tud hozni ebből. Na, de van itt egy felnőtt nő, akivel ez a probléma máris orvosolható… Amikor lehozza a nadrágot, szúrós pillantások kíséretében ugyan, de fölveszem. Elvégre, valaha úriember voltam, és mégsem beszélgethetek vele úgy, hogy alkalmasint villantok egyet-egyet. Mondjuk reményeim szerint ez eddig nem történt még meg. Kedvelem Abbie-t, és jelenlegi antiszociális magatartásom sem ellene szól. Az egész emberi fajt diszkriminálom. – Szerinted, ha beszélni akarnék róla, kulcsra zárnám az ajtót, és elrejtőznék a világ elől? – kérdezem, kicsit erőszakosabban, mint szerettem volna. Aztán hátrahajtom a fejem, és kifújom a levegőt. Egy korábbi mondata jut az eszembe, és nem bírom ki, hogy ne bukjon ki belőlem a kérdés. – Tényleg annyira szarul nézek ki?
Kezdőlap
//
