A bárpult környékén elszórva nagyjából húsz sörpad és asztal található, melyeket a nagy meccsek alkalmával sorba rendeznek, hogy a falakon levő hatalmas plazmatévéket nézve a jelenlévők közösen élvezhessék a játékot. Az igazán nagy rangadók alkalmával a plafonra szerelt projectort is bekapcsolják, hogy a kandalló mellé leengedett vetítővászon fokozza a hangulatot.
- Fogalmam sincs, de olyan tehenesen hangzik, nem? - Rázkódnak meg vállaim kissé. Városi gyerek vagyok én is, bár szerencsére nem a mai fajtából, akinek a csirke pucolva és tollak nélkül él a fejében, papírtálcán és zacskózva a boltok polcain. Tényleg inkább iszok bakker, mielőtt elmerülnénk itt a tehén-névadás mélységeiben, ha már ennyire "szakavatottak" vagyunk a témát illetően. Jót vigyorgok a testvér téma feletti meglepettségén Jacksonnak, ha meg tudnám, hogy rám a "volt férj" kategória lett aggatva a fejében, egyenesen térdemet csapkodnám a röhögéstől. Savannaht meg halálra szívatnám a dologgal, hogy ezek szerint mégiscsak mély nyomokat hagyott benne alig pár órás házasságunk emléke. - Nem irigyellek azért tényleg benneteket, bakker. - Fejcsóválok Emmett megjegyzésére és költői (?) kérdésére - elengedve a tanonc témát is idővel, ahogy a beszélgetés halad előre. - Ááá, ez azért attól is függ, milyen tanoncról van szó. A kis uborkákat még senki se bántja, de igazából utána sem feltétlen. Mármint így végiggondolva a gyógyítóinkat kenyérre lehet kenni, mi, informátorok sem vagyunk kifejezetten vérmesek, a mágusok meg... na jó, ők néha tudnak ijesztőek lenni, ami a csajokat illeti, de mélyen anyatigris mind a kettő. - A harcosokról meg inkább nem nyilatkozom, elvégre amiről jót nem... Mi a fene ez a komplexus különben nálam a harcimancik felé? Most így elgondolkozva rajta tűnik csak fel, de nem veszem túlzottan a szívemre, s nem is egy üres söröskorsó meg két másik férfiember társaságában óhajtok önvizsgálatot végezni a lelki szarságaim kapcsán. A farkasokat illető megjegyzés zökken ki, egy pillanat erejéig tőlem nem idegen, pusztán szokatlan komolysággal tekintek fel Emmettre, megállva a kommentárt, de mégis jelezve, hogy ezt nem itt és most kellene elkezdeni. Aztán meg rábólintottam az újabb körre, s míg ő oda volt, készséggel feleltem Jackson kérdésáradatára: - A kikötőt, meg úgy a part menti sétányt kora reggel ajánlom, télen meg estefelé inkább. Ha erdőt járnál meg a nemzeti parkot néznéd meg, akkor azt még most, amíg járhatóak az utak és szerveznek vezetést is. Tupilek barlangjához mondjuk megéri felmenni, ha már nagyon az őrző vonalnál maradnál. - Vonok vállat kissé, igazából nem ismerem annyira, hogy tudjam, mely kikapcsolódási területek érdeklik - múzeumos-e vagy inkább aktív tevékenységek - pl bicajozás és hasonlók - híve, ami a város megismerését illeti. De biztos vagyok benne, hogy idővel mindent felfedez magának, s ez így van jól. Ha még itt lesz pár évet, minek sietne mindent egyszerre megnézni, nem igaz?
A visszaérkezőre - vagy a söröskorsók láttán inkább - hirtelen ötlet vetődik fel bennem, melyet lehet, pont Emmett annyira nem értékel majd. Egy próbát azért megér, főleg, hogy át se gondolom a dolgot, már kiszaladnak számon a szavak: - Felelsz vagy iszol? Ha már így benne vagyunk a témázásban... - Csak ebben a körben, abból nem lehet baj, nem igaz?
// Szerintem a legpörgősebb úgy lesz ez, ha egy reagon belül mindenki feltesz kérdést a másik kettőnek, meg válaszol a neki szánt előző kettőre előtte. //
- A Lissie-t én el tudom képzelni tehénnévnek - kelek Kyle védelmére a dolgot illetően, mintha olyan marha fontos lenne, hogy elneveznek-e egy tehenet Lissie-nek, vagy sem. Akkor már inkább kutyanév, bár az meg Lessie, de nem számít, szerintem lapozhatunk. Bár önmagában már az elég vicces, hogy képesek ezek ketten ennyit agyalni azon a nyavalyás tehénen, már önmagában ez mosolygásra késztet. - Úgy bizony - bólintottam aztán és kissé ugyan csalódott voltam, hogy a meglepettsége ilyen hamar vigyorgásba fordult, de az az arc így is kárpótol a dologért. Most már helyrekerültek a dolgok, úgyhogy azt hiszem nincsen probléma. - És már csak az hiányzik, hogy kibeszéljük a mi drága Savannah-nkat - vigyorodom el, nem gondolom komolyan, legalábbis ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjek, még elég keveset ittam, de ki tudja, lehet még előkerül az este folyamán. A nevét pedig.. talán egyszerűbb, ha Savannah-nak hívjuk, bármilyen idegen is a számban, vagy kereszteljük inkább Lissie-nek? Csakhogy mindenki egy néven emlegesse, mert a végén belekavarodom, hogy mindenki máshogyan ismerte meg és úgy is emlegetni. - Ki hogyan éli meg - vontam meg a vállam - Szerintem nem szívatás, az ő érdeküket szolgálja, bár az már más kérdés, ki hogyan tanítja őket - rándult meg szám széle, némi jelzésértékkel bírva. Nem voltak épp a legkedvesebb módszereim, ha tanoncok tanításáról volt szó, de könyörgöm! Bulizni és szórakozni szeretnének az edzéseken, vagy fejlődni? Lényeges kérdés, én csakis az utóbbit tartom szem előtt. Ha valakinek nem tetszik... akkor ez van. Amíg Will nem szól érte, hogy vegyek vissza, addig tuti nem finomítok a módszereimen. - Egyébként meg csak egyetérteni tudok Kyle-lal, pedig nem vagyok itt olyan régóta - hall azért az ember ezt-azt, nyitott szemmel jár, találkoztam már egy csomó mindenkivel ahhoz, hogy alá tudjam támasztani az informátor kijelentését. A harcosokról.. rólunk pedig én magam sem nyilatkozom, szerintem mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy eléggé magunknak valóak vagyunk, úgyhogy ezt máris túltárgyaltuk. - New York után ez nem csoda - fűztem hozzá a magam kis gondolatát, ahhoz a városhoz képest csoda, hogy legalább a falu megnevezést megkapta kis városkánk. Amíg a fiúk a helyi látványosságokról beszélgetnek, én intézem a következő kört, túl sok mindent Kyle szavain felül amúgy sem tudnék hozzáfűzni, úgyhogy csak a korsókkal térek vissza és veszem fel a fonalat. Azaz venném, ha Kye nem dobna be valami olyat, aminek hallatán először csak a számat húzom. Biztos jó ötlet ez? Alapból úgy jöttem el, hogy nem iszom sokat, erre már a második korsónál járunk és most még egy ilyen játékba is belecsapunk, aminél - elnézve az ívócimboráimat -, vagy kiteregetem a szennyest, vagy pedig az asztal alá borulok. Nem tudom, melyik a jobb opció... azaz melyikkel járnak ők is jobban. Rábólintok végül, mert hát miért ne, ne tűnjek már az első pillanatban antiszociálisnak, aki semmi poénban nincs benne. Aztán persze, ahogyan felteszem a kérdést, mégis ki kezdje, csak annyit kapok, hogy aki kérdezi. Hát frankó. - Oké, de szólok előre, hogy nem vagyok túl penge az ilyen játékokban, ami a kérdéseket illeti - vakartam meg a tarkómat, ezzel már előre is bocsánatot kérve, ha túl gáz kérdésekkel állok majd elő, de legalább próbálkozom. Ilyenkor azért ez is számít, nem? - No akkor lássuk - kezdtem töprengeni az első kérdés kapcsán, majd az informátor felé fordultam. - Mivel te dobtad fel az ötletet, gyanítom, hogy játszottál már ilyesmit, szóval... tussoltad már el az igazságot egy ilyen játék közben? És ha igen, akkor miben ferdítetted a sztorit? - én szóltam előre, hogy lehet nem lesznek túl izgalmas és szórakoztató kérdéseim, ráadásul az sem biztos, hogy ez belefér az egy kérdés kategóriába, de nem számít. Csak szépen lassan, majd idővel talán jöhetnek a kényesebb témák is. - És akkor Jackson, tőled pedig had halljuk a legcikisebb becenevet, amit valaha is kaptál.
A tehenes témához több hozzászólni valóm nincs, pláne, mert városi gyerek lévén többnyire csak a tejes dobozokon láttam a négylábú jószágokat miközben a reggeli müzlimen nyammogtam. És lehet, hogy mazochista vagyok, de egyre inkább érdekel, milyen itt Fairbanksben egy edzés a harcosoknak… aztán amilyen kíváncsi vagyok, lehet egy hét se kéne ahhoz, hogy kipurcanjak az edzéseiken, ki tudja. - Tényleg, csak a harcosok veszik ilyen kőkeményen a tanulást, vagy a többi kasztnak is van valami kötelező heti szintű edzés-továbbképzés? Mondjuk közös olvasókör a Krónikák Termében az informátoroknak, vagy néha egy-egy „Legyen Ön is milliomos” játék a helyi feljegyzések anyagából…? -kérdezem vigyorogva, s bár komolytalan köntösbe bújtattam a dolgot, attól a témát még nagyon is komolyan gondoltam. Kyle szavaira csak bólintok, ha a mágus csajok anyatigris jelleme alatt Bethre is gondolt, akkor meg pláne egyetértek… Volt szerencsém már tapasztalni, milyen amikor vérszemet kap ilyen téren. - Miért? Szerintem tök jó buli lenne, bár kétlem, hogy ő túlságosan díjazná… Sőt… ha tudná, hogy pont mi hárman keveredtünk össze, fogadok, már az összes körmét lerágta volna idegességében-kíváncsiságában, hogy miket témázunk róla. -vigyorogtam tovább a Savannah-kibeszélő-show ötletére. - Köszi a tippet, megjegyeztem őket! -biccentettem hálásan Kyle-nak a segítőkész ajánlata hallatán, akkor majd unalmas délutánjaimra beiktatok egy-egy látogatást ezekre a helyekre.
- Én benne vagyok! -emeltem fel a kezem kissé, ahogy bedobták a játék témát, és még az se vette el a kedvem, hogy Emmett nem lelkesedik túlságosan az ilyesmikért… Majd meglátja, hogy valójában milyen jó buli tud lenni! Bár végül is, melyik ivós játék nem az? - A legcikisebb becenév, amit valaha is kaptam… -vakargattam meg a tarkómat hátradőlve a széken, ahogy próbáltam felidézni, hogy egyáltalán mik voltak annak idején… Mert mostanában azért nem túl sűrűn jutott eszébe bárkinek is, hogy becenevekkel illessen, Mimitől meg annyit kaptam, mint égen a csillag, bár azokat meg annyira nem mondanám cikisnek. - A gimis barátnőm hívott egy párszor Mackósajtnak, de hogy honnan szedte, ne kérdezzétek… -emeltem fel megadóan a kezeimet, mielőtt folytattam volna - Vagy talán még a Jackie… A húgom hív mindig így, ami annyira nem is lenne gáz, ha azok, akik nem ismernek, nem hinnék kapásból azt a név miatt, hogy a nővére vagyok, nem a bátyja… -tettem hozzá magyarázatképp, remélhetően a kettőből valamelyik megfelel Emmett elvárásainak, most viszont, hogy rajtam volt a sor, már agyaltam is a saját kérdéseimen, miközben az ujjaimmal szórakozottan zongoráztam a söröskorsó oldalán. - Kyle! Azt tudom, hogy Savannah nagyon válni akart, de ha csakis rajtad múlt volna a döntés, akkor még házasok lennétek? -csaptam bele a lecsó közepébe, erről ugyanis egy árva szót sem szólt Beth, én meg kíváncsi ember voltam - És Emmett… Ha már testvérek vagytok, gondolom, van egy rakás közös emléketek. Mesélj, mi volt a legcikisebb közös húzásotok? –vagy igyál, de akkor számíthatsz a vérszívásra, hogy harcos létedre milyen nyuszi vagy.
Az edzésekkel, a képességeink szinten tartásával kapcsolatosan elhangzó kérdésére Jacksonnak kissé fel kell, hogy nevessek, de ez pusztán a megfogalmazásának szól, nem annak, hogy baromságot kérdezett volna. A kérdés ugyanis jogos, csak... - Ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom. - Tárom szét karjaimat megadóan, széles vigyorral a képemen. - Amúgy sem azért jöttünk, hogy munkáról beszélgessünk, nem igaz? - Lépnék tovább, ejtve a témát, már csak azért is, mert Savannah kerül előtérbe. Nem tudom, mit szólna hozzá, ha tudná, hogy három pasinál merül fel, mint téma, de hogy ha tudná, hogy mi hárman vagyunk az, esélyesen zokogna az örömtől. (Valós.)
Emmett visszatér a sörökkel, a felvetett ötletem pedig úgy fest, nem lel ellenkezésre egyik félnél sem. Mondjuk, ha Emmett tudná, hogy mindkét eset win-win részünkről, lehet nem adná ilyen könnyen be a derekát... - Ugyan már! Nem fogunk kinézni, ha arról érdeklődsz, mi a kedvenc színünk. Na jó, talán egy egészen kicsit... - Fejcsóválva lapogatom meg a harcos vállát, bár utólag rájövök, ezt lehet nem kellett volna, Emmettet ismerve, de csak nem csavarja ki kapásból a karomat érte! Apró gesztus, lehet, fel se tűnik neki sem. - Nem, soha. Legfeljebb nem mondtam el mindent, de nem ferdítettem el, csak... kiradíroztam dolgokat. - Vonok vállat, rájőve, hogy ez azért eléggé szarul hangzott így indításnak. Fel is csattanok kissé, már a magam melák-mackós módján, széles vigyorral. - És ha kiradírozom? Akkor mi van? Néha jobb, ha a másik fél nem tud mindent, nem az én, hanem az ő érdekében. - Fordítom a söröskorsót meg, hogy kézre álljon a füle, ha esetleg úgy döntenék, iszok a válaszadás helyett. Lesz olyan, ebben biztos vagyok. Jackson felé pillantok, ez azért már érdekesebb kérdés, nem is tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg: - Figyelmeztetem, hogy az alábbi beszélgetést mikrofonokkal, és kamerákkal rögzítettük, továbbá jogában áll hallgatni, bármit mond vagy tesz az felhasználható ön ellen a bíróságon! - Nevetve kortyolok a sörbe, körön kívül, csak mert ott van előttem és kis híján vissza is juttatom a pohárba, meghallva a becenevet. Vállam rázkódik, igyekszem nem az informátortársamon röhögni, hanem vele. Nem egyszerű. A kérdésével viszont belém fojtja, szóval egyáltalán nem reménytelen eset ez a Jackson gyerek, az már biztos. - Hátööö... ez egy baromi jó kérdés igazából. Mivel egy megbízás kapcsán köttetett a dolog, így esélyesen igen, én is váltam volna, ahogy meg is tettük. De ezt el ne áruljátok neki! - Olyan jó húzni vele még ma is olykor drága szőkénket, hogy kár lenne veszni hagyni a dolgot. - Ha nem kötelességből vettem volna el, akkor még az is lehet, hogy nem válok. - Vonok vállat nevetősen. A feltételes mód csupán annak szól, hogy Savah ha nagyon akarta volna, ebben az esetben is képes lett volna kiharcolni a dolgot. Vagy a jó szívemre hatva, vagy mert addig idegesít a női hülyeségeivel, hogy önként futok aláírni a papírokat. Amíg pedig Emmett válaszol, nekem is van lehetőségem kiagyalni a feléjük intézendő kérdéseket. - Jackson, ha teljesen-totálisan láthatatlan lehetnél néhány órára, mi lenne az, amit mindenképp megtennél? És Emmett, te olyan nagyon józan fejű ember hírében állsz, volt-e már olyan, hogy istenesen lerészegedtél és ha igen, mi volt a legcikisebb dolog, amit ebben az állapotban tettél?
- Ez egészen biztató - húztam zavart mosolyra a számat Kyle válasza hallatán. Hát nagyon jó, nem tudom, melyik a kellemetlenebb. Az, hogy cikissé válhat a szitu egy szar kérdést követően és kinéznek a nagy ismerkedési rohamon közepette - még ha csak viccből is mondta -, vagy pedig, hogy kinézi belőlem, hogy ennyire gyökér kérdéseket fogok feltenni. Tudom, hogy én mondtam, hogy nem vagyok túl penge ebbe a játékba, de ne már! Azért ennyire nem lehet melák fejem. Vagy de..? - Hé, haver, nyugi! - lapogatom meg ezúttal én az ő hátát a felcsattanását hallva, persze képemen ott ül a vigyor. Csak ekkor esik le, hogy az előbb ő is megtapizott, de annyi baj legyen, az már haladás, ha nem tűnik fel elsőre ilyesmi, nem igaz? - Nincs semmi, ha kiradírozod, lényegében csak az a lényege a játéknak, hogy ne tedd, de.. Neked elnézzük- vonom meg a vállam, aztán inkább a söröm kezdem fogdosni és próbálom leplezni a vigyorgásom. Ennyit arról, hogy nincs humorérzékem. Vagyis.. lehet, hogy nincs, de próbálkozom, remélem értékelik majd. - Hm, Mackósajt... - ízlelgetem kicsit a nevet, miközben én magam is azon ügyködöm, ne törjön elő belőlem a nevetés. Csóri Jackson, szép lehetett, ha valaki így becézte. De máris ugrik a becézgetős téma, amikor Jackson felteszi a kérdését és nem is az én részem, sokkal inkább a Kyle-nak intézett kérdés az, amin meghökkenek. - Mi van? - pillantok az idősebb Informátorra - Ti házasok voltatok? - úgy tűnik, ez a meglepetések napja, most már csak Kyle-t kellene lesokkolni valami ütős információval, amiről még ő sem tudhat a húgommal kapcsolatban. Hát erre innom kell, függetlenül attól, hogy egyik válaszom sem hárítom el ezzel, de.. basszus, én ezt nem is tudtam! Míg végighallgatom a választ, van időm nekem is kicsit lehiggadni és gondolkodni azon, mit is válaszoljak. - Hát, hogy őszinte legyek, nincs túl sok emlékünk a közös gyerekkorról - köszörülöm meg a torkomat, miközben alkarral támaszkodom rá az asztalra - De lássuk, cikis emlék - gondolkodom el, a plafont kezdve bámulni. Eszembe is ötlik egy, de nem tudom, lehet érdemesebb volna inkább innom, mert ez tényleg cikis - Volt egy nagyon otromba szomszédunk, mindig csak morgott és beszólogatott nekünk. Aztán gondoltunk egyet, hogy jól visszaadunk neki mindent, átmásztunk szépen hozzá a több hétig tűző napsütésen érlelt buggyantott tojásokkal, hogy majd eldobáljuk a házában, csakhogy a vén muksó otthon volt. Mi pedig tojásokat elhajítva rohantunk, csakhogy miután átdobtam a húgomat a kerítésen, nekem már nem sikerült olyan jól átmászni, szépen felakadtam. Nem volt elég, hogy az öreg meglátta a... fehéren virító hátsó fertályomat, utána jó pár napig képtelen voltam leülni - húztam el a számat kínomban. Tessék, rám aztán senki ne mondja, hogy nincs elég vér a pucámban, hogy egy ennyire cikis sztorit a fiúk elé tárjak. Remélem azért azt is értékelni fogják, hogy hős bátyóként mentettem a húgom és lényegében ez is közrejátszott a balszerencsét átkelésemben, bár kétlem, hogy pont ez a részlet maradt volna meg bennük. - Miért vagytok ennyire rákattanva a cikis tettekre? - kérdezek vissza Kyle kérdését hallva, aztán csak nevetve legyintek. - Nem volt rá sokszor példa, hogy annyira csatakosra ittam volna magam, ha pedig előfordult, nem igazán emlékeztem rá, a történeteket meg nem akartam hallani. Viszont egyszer volt olyan, hogy másnaposan, totál fájó fejjel és kótyagosan indultam dolgozni, a kávémat pedig bögréstül raktam a táskámba. A bakit persze csak a mentőállomáson vettem észre... - újabb szájhúzás, második felvonás Emmett balszerencsés és kretén napjaiból. Remélem ez elfogadható válasz lesz számukra, ha nem, akkor kénytelen leszek inni. - Na lássuk csak, Kyle. Mitől félsz a legjobban? - fordultam az említett felé, hogy aztán Jacksonon állapodjon meg a pillantásom. - Jackson, ha lenne egy kívánságod, mit kívánnál?
Csak jót vigyorgok azon, ahogy a két őrző egymás agyát húzza a játék kapcsán, de hát na, egy kis cukkolás bőven belefér, pláne, ha ettől a másik is jobban nekibátorodik kissé. Ha pedig tudomásom lenne arról, hogy Emmett mennyire tartózkodik a nagyobb ivászatoktól… Ó, mekkora szerencséje, hogy nem tudom! Persze aztán megkapom a magam kérdését, és bár látom a másik kettőn, hogy milyen osztatlan sikert aratott az egykor Naomi által kitalált becenevem, de valahol mégis értékelem, hogy ettől függetlenül nem visszhangzik az egész pub a röhögéstüktől. - Radírozás? Azt ne mondd, hogy Savannah mellett te is rákaptál a rajzolásra. -kérdezek vissza, mert sosem lehet tudni, ugyebár - Amúgy egyetértek, magam is jobban szeretem az elhallgatott fél-információkat, mint a hazugságokat. -egész gyakran élek is velük, ha úgy hozza a helyzet. Gondolom, az ismerőseim biztos imádnak ezen jó szokásomért. De mindegy is, szóba került tiszavirág életű házassága a kedvenc mágusunkkal, és azt kell mondjam, már csak Emmett reakciójáért megérte az egész. A bátyja, és ezek szerint még sem tudta? Az azért nem rossz! - Valami azért biztos akad. -győzködöm Emmettet, miközben én is beleiszom a sörömbe, mert ha így folytatjuk, még holnapután is teli korsóval fogunk itt ülni. Mások cikis sztorijait hallgatni pedig mindig jó mulatság. - A Napra lehetett nézni, mi? -nem úgy a harcos hófehéren vakító hátsójára. - Azért, mert minden vicces, amíg nem velünk történik. -válaszoltam bölcsen Emmett kérdésére, aztán kíváncsian vártam, hogy ha józanon ilyet sikerült alkotnia, akkor ittasan mennyivel lesz cifrább a történet, de azt kell mondjam, valahol csalódtam benne. - Nekem az ilyesmihez inni sem kell. Hányszor volt olyan, hogy egyetemistaként reggel a hűtőben kötött ki a cukor, a tej meg a konyhaszekrényben. Vagy hogy a szendvicsemmel próbáltam meg a táblára írni, és a krétába haraptam bele helyette… Vagy csak szimplán elfelejtettem levenni az élvédőt a koriról, mielőtt a jégre mentem. -osztottam meg velük néhány kis mozzanatot gólyaévemből. Gondolom, egyiket sem kell túlmagyarázni, nagyjából hogyan folytatódhattak… Ellenben megkapom az újabb adag kérdésemet, én pedig elgondolkozok egy pillanatra, miközben az ujjaimmal szórakozottan dobolok a korsó falán. - Nos, ez jó kérdés… Mondanám, hogy ott van a klasszikus női öltözős húzás, de ahhoz nem kell láthatatlannak lenni, hogy néha fáradtan elnézze az ember az ajtót, pláne ha a csapattársai is vicces kedvükben vannak és meg akarják tréfálni… -na igen, mert egymás szívatását sosem lehet megunni ha csapatsportot űz az ember, no de vissza a kérdésre - Tekintve, hogy csak pár órám van, és most Fairbanksben vagyunk, azt mondanám, hogy valami olyan helyre próbálnék bejutni és körülnézni, ahová amúgy nemigen lenne lehetőségem. Mondjuk a katonai bázis, vagy ha a láthatatlant érzékelhetetlennek is lehet venni egyben, akkor akár a falkaterületeken is szívesen körbeszimatolnék, milyen is az élet arra, amikor azt hiszik, senki sem látja őket. -fejtem ki kicsit bővebben a dolgot, hisz gondolom, rájuk is igaz, más arcukat mutatják ha egyedül vannak; egymásnak, mint a külvilágnak; vagy épp egy őrzőnek. - És ha lenne egy kívánságom, akkor az az lenne, hogy sportsérülésem bár ne történt volna meg. Vagy ha mégis, hát legyen ugyanolyan jó a lábam, mint előtte. - nem túl nagy dolog, ám számomra mégis hatalmas változást hozna az életembe. Ha pedig ez az ivós játék történetesen pár héttel később esett volna meg, lehet, a legpotyább helyett ez lett volna az egyik legnehezebb kérdés, amit kaphatok… - Kyle – ha csupán egyetlen napod lenne hátra az életedből, és erről tudomásod is lenne, hogyan, vagy mivel töltenéd? Emmett – hogy reagálnál, vagy mit tennél, ha holnap nőként ébrednél fel? -dobtam be a közösbe én is az újabb adag kérdést, leszakadva a ciki sztoris témáról, ha már az előbb is panasz érkezett miatta.
Csak legyintek lemondóan a radírozás téma kapcsán nevetve, meg ezzel is mintegy jelezve, eszem ágában sincs túlságosan mellre szívni, csupán bosszantó a tény, hogy sokan mennyire nem értékelik az elhallgatott félinformációk intézményét! Jackson becézése amúgy is poénosabb most, már önmagában, hát még, mikor Emmett a maga mufurc visszafogottságával ejti ki a kedveskedőnek szánt megnevezést. Ott valami eltörik bennem, azt hiszem, ahogy prüszkölve nevetek bele a számhoz épp csak odaemelt korsóba. Vállaim fojtott röhögésről árulkodnak, na meg némi erőlködésről, mégse szeretném szemen fröcskölni magam a sörrel itt a nagy vígság közepette. Nem segít a helyzeten a harcos hátsójával kapcsolatos történet sem, ami azt illeti. Szemeimet törölgetve, széles vigyorral közlöm hát a házas-téma kapcsán őszinte válaszomat és legalább ilyen vidor büszkeséggel fordulok Emmett felé. - Sava elfelejtett meghívót küldeni? - Mi a legrosszabb, ami történhet azon kívül, hogy izomból behúz egyet? Amúgy sem bunkó éllel kérdezem, hiába tudom, hogy nem legfényesebb a testvéri (v)iszony közöttük. Csak húzom... - Ki kel ábrándítsalak amúgy sógor, mindössze tíz óráig tartó nász volt, Vegasban és egy megfigyelési feladat végett csupán. - Kortyolok végre fejemet csóválva a sörömbe, leendő kérdéseimen agyalva irányukba, közben meg hallgatva őket és a válaszaikat. Kifejezetten érdekesnek találom Jackson okfejtését, már most - így két sör után kifejezetten - szimpatikus a srác, azt kell mondjam. Főleg, ahogy Emmett méltatlankodására is megadja a megfelelő választ. Rá mutatok. - Ott a pont! - Legszebb öröm a káröröm, vagy hogy is szokták ezt mondani. Na meg amilyen zárkózottan komoly embernek tűnik látszatra Emmett, nehezen néz ki ilyesmit belőle az ember, ellenben mondjuk... velem. Nincsenek illúzióim és önértékelési problémáim a témában, ami azt illeti. A harcos kérdésére ugyanakkor kissé visszább vesz magából mosolyom. Most kellene valami jópofát hazudni, de többre tartom még spiccesen is az asztaltársaságot annál, hogy ilyesmit tegyek, hát sóhajtva dőlök a székem háttámlájának, suta félvigyort ejtve feléjük, mint valami szégyenlős ovis. - Erre inkább iszok, azt hiszem, mert ha elmondom, felhasználjátok még a végén tényleg ellenem, ti szívatások szakavatott mesterei! - Vagy csak egyszerűen úgy érzem, nem tartozik rájuk, épp elég már az is, hogy Savannah túlságosan tisztában van azzal a finom teljesítménykényszerrel, amit apám neve az őrzők közt magával vonz még a halála után is. Vagy csak most igazán. - Bocsi. - Szélesedik vigyorom és nagyot kortyolok a sörből, ne mondják, hogy nem tartom itt be a szabályokat. Ellenben, mikor megint hozzám ér a kör, már készséggel felelek Jack kérdésére. Oké, előtte azért kicsit el kell gondolkozzak. - Valószínűleg sorra látogatnám azokat az embereket, akik igazán fontosak nekem. Meg kipróbálnék egy boltkipakolós, fizetés nélkül távozós jelenetet valamelyik benzinkútnál! - Az a filmekben mindig olyan halál lazának tűnik, szóval miért is ne? - Emmett, ha nem lennél őrző és nem is az lenne a foglalkozásod, ami most, akkor hol élnél és mivel tengetnéd a napjaidat? Meló, család, egyebek...? - Szegezem neki a kérdést, majd az informátortársam sem maradhat ki a jóból, neki az jut, hogy: - Jack, ha létezne ideális nő - de ugye tudjuk mind, hogy ilyen nincs - milyen lenne szerinted? Külsőre, belsőre, ami jön!
- Nem is tudom, miért nem jutottam az eszébe - forgattam meg a szemeimet Kyle kérdésére a meghívóval kapcsolatban. Ha az egyetemen lennénk lehet tényleg behúznék neki a kérdés miatt, de egy kocsmában vagyunk, ráadásul én magam is ittam, így mintha kicsit könnyebbek lennének a dolgok és én sem harapok akkorát - vagy ütök akkorát. - Hm, nem is tudom, ennek most örülnöm kellene-e, vagy bánkódnom miatta - csaptam hátba a kedves informátor cimborát a tíz órás sógorság hallatán. Nem finomkodtam, persze asztalt nem szerettem volna fejeltetni vele, csak azért érezze ám a törődést. - Oké, jöttök ti még az én utcámba - hunyorítottam kicsit, ahogyan mindkét férfira rápillantottam, még egyesével rájuk is böktem, tudják ám, hogy róluk beszélek. Szép, micsoda bölcseleteket csattogtatnak itt, én meg mesélhetem a cikibbnél cikisebb sztorikat, hogy kárörvendhessenek rajta. - Hm, a katonai bázis biztos érdekes belülről - kopogtatom meg eltöprengve az államat Jackson válaszát hallva. A falkaterületes dologra meg csak azért nem mondok semmit, mert nem lenne helyénvaló, meg az előbb Kyle már lehurrogott egy farkasokkal kapcsolatos megjegyzésem miatt, kár lenne ilyen dolog miatt megmételyezni a hangulatot. - Ne már! - legyintek hitetlenkedve, ahogyan meghallom Kyle válaszát. Hátradőlök a székemben, fejemet csóválva, egészen széles vigyorral a képemen. - Nem gondoltam volna, hogy pont te leszel az első, aki inkább iszik, minthogy válaszoljon - bokszoltam Kyle vállába, ezúttal már jóval finomabban és inkább viccelődve, mint komolyan gondolva a dolgot. És még rám hitték, hogy inkább menekülök a sörömbe a válaszadás elől, szóval akkor most ki is a gyáva? - Ha ezt a boltkipakolós dolgot egyszer megcsinálod, feltétlen szólj! - vigyorgok tovább, nem fejtve ki bővebben a dolgot. Csak nézném, vagy be is segítenék? Fene tudja! Ha leitatna előtte, akkor tuti beszállnék a buliba. - Nőként? Honnan szülsz te ilyen kérdéseket? - ráncolom a homlokom, majd zavartan krákogok egyet - Ez egy igazán érdekes kérdés, mit csinálnék... - gondolkodom el egy rövid időre, mintha csak lepörgetném a dolgot a fejemben. - Tuti kiakadnék és pánikolnék egy sort, aztán beletörődve a dologba folytatnám a napi rutinomat. Azt mondjuk kipróbálnám, milyen nőként szétrúgni egy férfi hátsóját - vonom meg a vállam, nem tartom ilyen téren túl érdekes embernek magamat. Semmi ön-tapizás, meg bámulás, hagyjuk már! Lehet nem is tudnék észhez térni a sokktól és bezárkóznék a fürdőszobámba. - Valószínűleg lenne egy kis tanyám valami szép vidéken, kellő távolságra a várostól, persze nem elérhetetlen messzeségben. Feleség, gyerekek, unokák, apáról fiára szálló praktikák - osztottam meg velük némi töprengés után a Kyle kérdésére vonatkozó válaszom. Egy tanya.. szép kis paraszt lennék, te jó ég! - Lássuk csak - gondolkodtam el ismét, törve a fejem a következő kérdéseken - Kyle, mi az a három-négy dolog, amit, vagy akit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre? És Jackson, volt-e valaha bármi káros szenvedélyed és ha igen, akkor mi volt az?
- Ha ez megnyugtat, nekem se küldött. -paskolom meg a harcos vállát némi együttérzéssel, bár őszintén szólva így kapásból azt se vágom, hogy ismertük-e már egymást egyáltalán, amikor az említett pár órás házasság megesett. Tekintve, hogy mindketten a nagyszüleim lehetnének, lehet, még kósza gondolat sem voltam amikor ezek már Vegasban lébecoltak. - Ne bánkódj, csak pozitívan! Majd meghív a következőre. -vigyorodok el, mert a fene tudja, tervez-e bármi ilyesmit kedvenc szőkénk a jövőre nézve, de sosem lehet tudni, nem igaz? - Nyuszi vagy, McFly? -csóválom a fejem arra, hogy Kyle végül válasz helyett a korsót választja, igaz, ha tudtam volna azt, hogy következő körben milyen kérdéseket szánnak nekem, lehet én se lettem volna ilyen vagány. - Ami azt illeti... Ha a folyosót vehetjük utcának, tekintve, hogy épp' hogy csak nem vagyunk szomszédok a pincében, elég gyakran megesik. -felelem vigyorogva Emmett morcos visszavágására. Míg ő felém bökött, én egy hasonló gesztussal viszonoztam a kedvességét, csak előtte a két szemem felé intettem, jelezve, hogy szemmel van tartva - no meg persze meg számíthat rám, ha valami maradandót alkot az egyetemen, a következő iszogatás idejére úgy is fog Kyle is tudni róla. - Már jártál bent? -csapok le Emmett megjegyzésére a katonai bázis kapcsán, mert ha kiderül, hogy be tud juttatni, akkor lehet, nyúzom egy kicsit az ügy érdekében. Egyszer tényleg megnézném. - Engem se hagyjatok ki belőle, ha mentek. Majd vezetek. -ajánlottam fel nagylelkűen, meghagyva az öreg motorosoknak a benzinkút-kirámolós melót. - Csak úgy jönnek. Miért, egy "Mi a kedvenc virágod?" típusú kérdésnek jobban örültél volna? Amúgy meg tudod, amit kérdezel másoktól, azt legalább már nem kaphatod vissza játékon belül. -jegyeztem meg nevetve, nesze neked stratégia - Na ne kéresd magad, hadd halljuk. -dőltem hátra a széken, a válaszát hallgatva. - Avagy a szeszfőzés és birkanyírás tudománya? Amúgy már nem azért, meg nem is sértésből, de így kapásból nem igazán tudlak elképzelni, mint kukoricaföldön kapálgató, pipázgató parasztbácsi. -jegyzem meg, bár csak az én véleményem, lehet, ha jobban ismerném, könnyebben menne a dolog. - Nos... Emmett kérdésére válaszolva, bár nem vagyok egy láncdohányos, de azért néha rágyújtok, ha stresszes a meló vagy a magánélet... -mostanában sajnos egész gyakran elő fog fordulni, úgy hiszem - ... meg az italozásokat sem vetem meg néhanapján. Régebben meg egész sokat kávéztam, de arról már rég leszoktam. Mondjuk ha azt nézzük, milyen balesetek fordultak már elő a pályán, a jégkorongozást is vehetjük ide, de arról úgy se fogok soha leszokni. -magyaráztam büszkén - Kyle kérdését illetően pedig köszöntem a lehetőséget, emelem poharam. -majd a válaszadás helyett éltem az ivás lehetőségével, pláne, ha már épp az előbb vallottam be, mint káros szenvedélyem. Hát, azt se hittem volna, hogy Emmett lesz az utolsó, aki ki fog térni egy válasz elől az este folyamán. - Kyle, ha valamit megváltoztathatnál magadon, mi lenne az? Emmett, ki a legfontosabb személy az életedben és miért? -gondoskodtam a kérdésekről a következő körre is.
Lehet, hogy Emmett lazább az italozás hatására, de engem sem kell félteni, ami azt illeti. Alapjáraton nagydumás voltomhoz nem szerencsés párosítás az alkohol gátlásoldó hatása, ilyenkor feleannyira sem gondolom meg, mit ejtek ki a számon, mint általában. Főleg, mert Jackson adta is a lovat alám - legalábbis én annak éreztem - ezzel a következős megjegyzésével. - Ahogy a kolléga mondja! - "Nyögök" a hátamat érő paskolás alatt széles vigyorral. - Egész normálisnak tűnik ez a link Lynx srác nekem amúgy. - Egészen sajátos a kapcsolatunk, tekintve, hogy átestem a mezítelen hulláján, aztán a többiek segítségével a lakig vonszoltuk fel. Az a minimum, hogy megadja a számát és egy kulcsot a lakásához ennyi intim pillanat után, komolyan... Széttárom karjaimat a heccelésükre, mielőtt a korsóért nyúlnék. Majdnem ki is löttyen, mert Emmett öklözésére nem igazán számítok, de annyit azért még nem ittunk, hogy komolyabb probléma legyen a dologtól, a számat meg csak meglelném vakon is. - Mindenképpen! - Nevettem a boltkipakolás kapcsán, egyúttal nem váratott sokáig magára a bosszú édes pillanata sem az iménti cseszegetésüket illetően. - Áhá! Szóval hogy is volt ez a nyulas történet, Carter...? - Nevetve csóváltam fejemet. Én sem hittem volna, hogy Emmett lesz az, aki a legtovább húzza, mindenre válaszolva, amit elhangzik. Igazából őrült ötlet formálódik alkoholgőzös elmémben ezzel kapcsolatosan, de elébb csak meghallgatom a kérdéseikre adott választ és én sem hagyhatom őket szó nélkül, mikor hozzám intéznek kérdőjelben végződő mondatokat. - Nos... egy jó könyvet. Valami krimit. - Mutattam is hüvelykujjammal Emmett felé, hogy ez egy. Aztán sorra nyíltak ki ujjaim... - Egy nőt, akivel jól kijövünk egymással, egy kulacsot, amiből sose fogy ki az ivóvíz és egy csónakot evezőkkel persze. - Mi mást? Mázli különben, hogy minimális az esélye annak, hogy egy lakatlan szigetre kerüljek, esélyesen beledöglenék az internet hiányába, mielőtt szárazra szopogatják a csontjaimat a vadállatok. Életkorom ellenére is tartom a lépést a modern vívmányokkal, mindennapjaim szerves részét képezik a technikai eszközök és a világháló - újságíróként úgy vélem, ez a legkevesebb, mi elvárható. Jackson kérdésére ugyanakkor fel kell, hogy nevessek. Tényleg, honnét szedi ezeket?! - Semmit. Komolyan! Talán egy kicsit jobban képzett lennék, ami a harctudásomat és a mágiát illeti, de ez meg olyasmi, amiért tudnék tenni, ha nagyon akarnék. - Vonok vállat kissé, hisz valóban meg vagyok elégedve magammal, panasz eddig nem érkezett külsőm kapcsán, legfeljebb a jellememet érte nem egyszer kritika, de akinek nem tetszik, annak igazán tágasabb a köreimen kívül, úgy hiszem. Elég nagy a világ mindenkinek. A kör végén Jackson felé pillantok jelentőségteljesen, majd kiszélesedő mosollyal fordulok féloldalasan ültemben is harcos-társunk felé. - Emmett... - Kezdek bele roppant komolyan, kár, hogy elökörködöm az egészet azzal a közbevetéssel, hogy: - Lila gőzöm nincs, mi lehet az a kérdés, amire nem válaszolnál szívesen, de tudod mit... nevezd meg azt a csajt, akivel el tudnád képzelni, hogy összegabalyodjatok. A városból valakit! - Pontosítok, mert mégis. Úgy tudom, nincsen nője épp, aztán lehet, benéztem. AmígnemJotakarjafelszedniúgyseérdekel.
- Lynx? - kérdezem kissé talán élesebben, mint szerettem volna, mert nyilván nem véletlenül sütötte pont most el Kyle ezt a nevet így az esküvős meghívók után. Azt hiszem hallottam már róla, csak a darabkákat nem raktam még össze, legalábbis nem szerettem volna, ami azt illeti és talán jobb is, ha nem megyünk bele ebbe a dologba mélyebben, úgyhogy haladjunk csak tovább. - Nem, a folyosót nem vehetjük utcának. Vagy pedig akkor jól zárkózz be éjszaka - hunyorítottam ismét a fiatalabbik informátorra, próbálva inkább viccesre venni a figurát és kiszűrni a hangomból a morcosságot. Mondjuk egy bezárt ajtó aligha jelenthet problémát, de nyilván nem is ez volt a lényeg, ahogyan minden bizonnyal Jackson sem értette olyan módon félre a szavaimat, mint ahogyan reagált rájuk. Ez csak egy ivászat! Nem tudom, miért kell mindig minden túlságosan komolyan vennem, bakker… - Nem, sajnos még nem, de ha annyira be akarunk jutni, csak sikerült megfűzni valakit a falkától, hogy vigyen be - tudtommal többen is dolgoznak az épületen belül, aztán majd kiderül, vagy beborul, de talán egy próbát mindenképpen megér. - Elég sok mindent nem tudsz rólam, Carter - vontam meg a vállam hanyagul, a görbület azonban ott maradt a képemen, semmiképpen sem bántásnak szántam a szavaimat. Nem ismer még egyikük sem, talán éppen ezért tudja nehezen elképzelni rólam az ilyesmit. Ha nem léteznének farkasok, ha nem lennék Őrző, ha nyugisan telt volna az életem, akkor alapjáraton tuti nem is ilyen lennék, de ez úgyis csak egy játék, szóval lényegében tök mindegy lenne, mit válaszolok. - Fiúk, ne már! - csóválom meg a fejem, ezúttal már egy egész szép vigyor kíséretében, hiszen álmomban nem gondoltam volna, hogy én leszek az utolsó, aki inkább az ivást választja a válaszadás helyett. Egészen érdekes a dolog, de inkább csak somolygok a bajszom alatt, hogy micsoda beszari bagázzsal van dolgom. - Azt hiszem eljött az én időm is - emelem meg a korsóm Jackson kérdését hallva, mert ez rohadtul nem tartozik rájuk. Nem fogom fűnek fának híresztelni, hogy farkas utálatom mellett pont egy nőstény az, aki a legfontosabb számomra, mert ezek mindkét részére lecsapnának. Farkas és nőstény. Nem kell túlkombinálni a dolgokat, szóval köszönöm szépen, de ezt megtartom magamnak. Kyle felém fordulása már egyáltalán nem tetszik, a kérdését hallva pedig hatalmasat sóhajtok. Szó nélkül emelem a korsómat, ám ahelyett, hogy beérném egyetlen korttyal, lehúzom az egészet, ami benne maradt - nagyjából félig volt már csak a korsóm, mégis mindet eltüntettem. - Ez igencsak tabu téma. A tiéd is és a tiéd is - pillantottam először egyikükre, majd a másikukra - Szóval köszöntem szépen az estét, majd találkozunk. Nem kell a fuvar, sétálok - koppan a korsóm végül az asztalon, én meg minden komolyabb magyarázatot mellőzbe már állok is fel. Kicsit ugyan érzem, hogy fejbe csap a pia, de egy pillanatnyi megingáson kívül más jelét nem mutatom és igyekszem hamar összeszedni magam. Elég ciki lenne beborulni az asztal alá néhány korsó sörtől! Bakker, de még mekkora égés lenne! Hacsak nem tartottak fel, akkor én bizony távozóra fogtam, az én sör-körömet kifizettem már a pultnál, úgyhogy azzal nem lesz probléma, a friss levegőre pedig szükségem volt, hogy kitisztítsa a fejemet. Az ajtóból sem néztem vissza és ha senki sem jött utánam, akkor mindössze az ajtó csattant távozásomat követően.
// Amennyiben nem volna más, úgy köszöntem a játékot! //
A Lynx név így kapásból nem rémlik, hogy találkoztam volna vele, de majd utánanézek, írnak-e róla valamit a krónikák... így pedig hozzászólni sem nagyon tudok a témához, jobb híján csak belekortyolok a korsómba. - Nem tudom, miről beszélsz. -játszottam az ártatlant, mint ha sosem ejtettem volna ki hasonlót a számon, persze a nevetésem engem is elárult közben. - Lehet. De informátor vagyok. -vágtam vissza Emmett szavaira, ha akarnék, némi mágiával bőven többet kideríthetnék róla, mint amennyit ő akarna, de nem vezérelnek ilyen célok, szóval... amúgy meg jóban vagyok a tesójával. Menne a dolog mágia nélkül is, csupán némi epret kell szerezni hozzá, hogy Savannah-t megpuhítsam vele. Csak bólintok Kyle válasza hallatán, amikor pedig meghallom, hogy a kérdésem helyett inkább ő is iszik, diadalittasan boxolok a levegőbe. Igen! Igaz, hogy utolsóként ragadta meg a korsóját válaszadás helyett, de végül csak sikerült tőle is jót bekérdezni. Ahogy Kyle-nak is, mert ha az enyémre nem volt hajlandó válaszolni, akkor gondolom, arról aztán végképp nem fog nyilatkozni. Amíg Emmett eltünteti a korsója tartalmát, én csak pacsira emelem a kezem az informátor kolléga felé, szép munka volt! A harcos reagálására aztán csak vigyorgok, hát, ez a szép ebben a játékban, amit te kérdezel, azt már biztosan nem kapod vissza kérdésként - na nem mint ha nem lenne azon kívül is kellően sok kínos kérdés, de hát na... - Én is köszöntem a lehetőséget. -pláne, hogy csak véletlen botlottunk egymásba az egyetem folyosóján, amikor engem is meginvitáltak - Minden jót! -intettem még neki, majd miután Emmett távozóra fogta, én is felhajtottam a magam korsóját. Aztán vetek egy pillantást a rangidősre, hogy hogyan tovább, van kedve iszogatni még egy kört, elsztorizgatva, vagy asztalt mi is bontunk?
Nem akadt beütemezett műtét, nem futott be egy reggeli aortaelzáródásnál komolyabb eset az ügyeleti idő alatt. Rutin volt, a páciens élni fog, ébredés után vele is, és a hozzátartozóval is közöltem, hogy egy következő összeomlást elkerülendő, miféle életmódbeli változtatásokat javaslok. Mindenki roppant hálás volt, a kezemről úgy mostam le az érintéseiket, mint a vért a műtét után, és a nap végeztével visszatértem a Farkaslak területére. Ám, arról a számítógép előtt ülve sejtésem sem volt, hogy nem sokkal később kopogás ránt majd ki a kódok és gondolataim hálójából, s az ajtómban ott áll majd egy kölyök - időmért és támogatásomért cseppet sem diszkréten fohászkodva. A Maszatos megindult volna azonnal - időt tölthetett egy fajtársával. Amennyire ő vágyott erre, én annyira feszültem bele a kérésbe. - Helló, Catherine. - pillantottam rá a billentyűzet felől, látszólag kifejezéstelen arccal, de a szemeim mögött gyors és pontos számítások igyekeztek felmérni a helyzetet - Úgy hiszem, hogy két-három órát tudok nélkülözni. Felöltözöm, és indulhatunk. A pajzsom mélyére süllyesztettem a Maszatos lelkesedését, és azt a boldogságot, amit a kölyök érzett akkor, amikor azt mondtam, hogy elkísérem. Fekete, kapucnis pulóvert vettem magamra, az otthoni nadrágot farmerre cseréltem, és kész voltam elindulni a sportkocsma felé. Egy részem, a nem kedvelt részem a hírre majd kicsattant. A többi kissé feszülten várta mindazt, amit a hely összességében ad majd neki. A havas és jeges út sajátosságait figyelembe véve ép ésszel vezettem. Rádiót nem kapcsoltam magamtól, mert csupán elterelte volna a figyelmem, de ha az útitársam zörejre vágyott, hát hagytam, hogy megtalálja azt, ami számára kielégítő. A Nanookshoz érve szabályosan parkoltam le, majd léptem be a tömött bárba Catherine-nel a társaságomban, és egy szabad asztal felé lépdelve próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lett volna. Nem volt. A farkas zubogott, én pedig megpróbáltam magam helyett minden fókuszt és figyelmet a nőstényre irányítani. Ha csak nem erőszakoskodott valami erősebb miatt, én csupán egy teát rendeltem. Szeretem a teát. Bárhogy is legyen, rávettem magam, hogy a saját, összefűzött ujjaim helyett Catherine arcát fixírozzam. Próbálva leolvasni belőle valamit, ami ott volt a kirakatban, engem mégis csak azért vitt tovább, mert gyakorolt protokollom volt az érzelmek és gondolatok terén. És mégis, ennek ellenére, tényekbe kapaszkodtam. - Miért vagyunk itt? - kérdeztem őszintén - Talán valami probléma van a könyveléssel? Azt tudtam, hogy ebből a szempontból már ő felelős a számokért. Számok. Ha gond is akadt velük, szívesen és gyorsan segítettem volna, de ha ettől független okok hozták ma este ide, azzal még lehetnek problémák. Részemről legalább is.
*Új év, új élet. Nem tettem újévi fogadalmat, de volt pár dolog amit célul tűztem ki magam elé. Egyelőre csak apróságokat, amiket biztosan elé tudok érni és nagyobb lesz a sikerélményem, ami ugye jó hatással van a lélekre. Az egyik ilyen cél az volt, hogy ne csak átvegyem a Nanook`s könyvelését, hanem valami pozitív részt is kicsikarjak belőle. Ehhez azonban látnom kellett a helyet, ami nem csak számokból áll, hanem személyes benyomást is kelt. Voltak ötleteim, amelyekhez ami elég volt amit szóban megtudtam a helyről és bár Achillesnek annyi üzleti érzéke van, mint egy beteg hangyának, azért megbeszéltem vele. Elvégre az ötleteim szorosan kapcsolódtak a lovardához. Neki azonban sok dolga volt ma és az új év másnál is sok munkával járt. Azért mert Alignak bepörgött és megint ténykedik a háttérben, a falkában nem állhat meg a hétköznapi élet. A legjobb választás a mindig elfoglalt Dr. Foley volt, akit a visszaérkezésünk óta alig láttam, következésképp nem igazán ismertem. Tulajdonképpen nem is nagyon beszéltünk egymással azon kívül, hogy Achilles apai törődésének nyomait segített minél hamarabb eltüntetni annak idején, amikor arra nagyobb szükség volt, mint manapság. Utoljára a láncraverésem idején került sor némi párbeszédre, az sem tartott sokáig. A pasas rejtély volt számomra, de már megtanultam, hogy ne akarjak mindenkinek a lelkében turkálni, ezért nem is kérdeztem rá semmire. Megfogadtam, hogy ma sem lesz ez másként, csak a kíséretét kérem más nem lévén, de már akkor meginogtam amikor benéztem hozzá. Éreztem azt röpke pillanatba fojtott kettősséget, ellentétet, amit igyekezett aztán a pajzsa mögé rejteni. Mindez belefulladt a köszönésembe és a kérdés feltevésébe, majd amikor rábólintott, inkább örültem annak, hogy rám ér. A Bestia lelkes volt, pláne azért, mert a másik részéről a fogadtatás igen pozitívnak hatott, ám aztán úgy ahogy fellobbant, el is tűnt. Éreztem a csalódottságát, ami az enyémbe fonódott, igyekeztem rábeszélni magam arra, hogy nem ellenem irányult. Miért is lett volna így? Nem tettem semmi rosszat. Kivételesen. * -Remek, annyi elég is lesz, köszönöm. Lent várok. *Picit zavartan attól a furcsa érzéstől csuktam be az ajtót és lementem a kocsijához. Vállamon a táskámmal, kezemben a Sheila-tól kapott paksamétával ácsorogtam, míg Arthur meg nem jött. Nem egy szószátyár típus az már biztos, és ez kiváltképp mellettem világított, mint reflektorfény a bányában. Utáltam csendben ülni a kocsiban, de mivel nem volt semmilyen közös témánk amire rákérdezhettem volna, inkább a zenét választottam, hogy eltereljem a figyelmemet. Persze megkérdeztem, hogy bekapcsolhatom-e a rádiót, vagy esetleg ő kapcsolja be…elvégre férfi és az ő kocsija, és mint olyan egy kalap alá vettem a többi pasival, akik hepciásak voltak arra, hogy egy nő ne nyúlkáljon semmihez. Igazán rendes voltam, ami meglehetősen unalmas volt, ráadásul az eddigi élményeimet tekintve, azt hittem sosem érünk be a városba. Ki hitte volna, hogy valaha is arra vágyom majd, hogy megcsússzunk az úton és legyen egy kis izgalom is. Arthur olyan volt, mint egy két gyerekes családapa aki a családi autót vezetve érkezik meg az iskolához, hátul a két kölyökkel. A Bestia nagyot ásított mikor megálltunk, tüntetőleg jelezve, hogy szétunta magát, híján a másik farkas társasága miatt. Csak akkor élénkült fel amikor beléptünk a Nanook`s-ba. Láttam már a helyet számtalanszor amikor a városban jártam, de még sosem vettem rá magam, hogy közelebbről megnézzem. Amikor Henryvel véletlenül összefutottam, a botrányba fulladt beszélgetésünk végén sem ide csörtettem be, de most jól megnéztem magamnak, elvégre azért vagyok itt. Már a bejáratnál elakadtam, csodáló tekintettel fordultam körbe és bár nem az én világom, tetszett a hely. Mosolyogva ültem le az Arthur által kiválasztott asztalhoz és azonnal pakoltam is szét a paksamétát, amit az indulás óta magamhoz szorítva tartottam. A kabátomat a szék támlájára terítettem, és Arthur teája mellé egy forró csokit kértem, észre sem véve a kérdő, neheztelő szemforgatást amit kaptam/tunk. Most, hogy már a hely szemrevételezése és a fejemben kavargó számtalan ötlet került felszínre, elememben voltam. Teljes ellentéte a rezignált arcú Arthurnak, az enyémen széles, jókedvű mosoly csücsült és bár a pajzsomat igyekeztem feljebb húzni, számára érezhető volt a lelkesedésem. A fekete árnyékom is magához tért és próbált a másik közelébe kerülni, én meg hagytam. * -Ó nem, dehogy. Azzal minden rendben van. *Töretlen mosollyal néztem fel Arthurra, közben kiteregettem magam előtt a fénymásolt oldalakat. * -Van néhány ötletem amivel fellendíthetnénk az üzletet és ahhoz látnom kellett a helyet. Vizuális típus vagyok, és szerintem sok múlik a benyomáson, az érzelmeken. Jó hely, bár nem az én világom….vagy nem teljesen. *Azért ne hazudjunk már, sok olyan dolog van amit korábban nem tettem volna meg és ezek között a Pubok látogatása is ott van, de mióta Achilles kölyke megszületett, számtalan változáson estem át. Már nem lepett meg az, hogy tetszett ez a hely a maga zsibongásával, a tömény sör és férfi szagával. Természetesen nem leszek ezek után sem törzsvendég, de már nem kellett hét lóval húzni, hogy belépjek. * -Tudom, hogy messze van a szívsebészettől, de ha már így alakult….vevő vagyok az építő kritikára. *Mire mindent kipakoltam magam elé és az első párbeszéden is túljutottunk, a tea és a csoki is megérkezett. Utóbbiba jólesően, élvezettel szippantottam bele. Az elmúlt években én megszerettem a véres húst, a Bestia meg az édességet. Hát, legalább volt amiben egymáshoz csiszolódtunk. *
A vegyes és ellentmondásos érzéseim ellenére az könnyedséggel töltött el, hogy kimondottan könnyen, bármiféle hezitálás vagy túlmagyarázás nélkül sikerült megbeszélnünk az indulást és az időtartamot. Persze tisztában voltam azzal, hogy ez még csak a dolgok eleje, és hogy a célállomásra érve a Fürkésszel együtt olyan teher alatt leszünk majd, amit nem szívleltem. A kocsmahangulat merőben más volt, mint a kórház vagy a falka. Az előbbi helyen nem csak megtehettem, hogy kizárom a nyüzsgést, de mint jó szakorvostól, ezt el is várták. Utóbbi helyen pedig nem sok vizet zavartam ráadásul közel száz év ezt a fajta létezést segített megszokni. Menet közben az autóban nem társalogtunk. Sok dolog kavargott bennem a közelgő érkezés apropóján, éppen ezért képtelen voltam elcsípni azt a "pontot", ahol érdeklődhettem volna Catherine hogyléte felől vagy a látogatásunk pontos céljáról. De azt legalább hagytam, hogy a kérdése után rádiót kapcsoljon, egy kósza "igennel" feleltem, majd reflexből a hangerőgombhoz nyúltam. Alig észrevehetően kissé feljebb tekertem, aztán vissza, míg végül pontosan ugyanoda nem állítottam, ahol eredetileg volt. Újabb sajátság, ami megnyugtat kissé. A sportkocsmába érve még a pajzsom mögött is hirtelen szakadt rám minden amit ez a fajta metafizika képtelen volt elrejteni előlem. Mosdatlan emberek, parfüm, dohány, alkoholos lehelet, hotdog, hamburger és olajos sültburgonya. Nevetések, kurjantások, duruzsoló beszélgetések, recsegő kommentátor hanga a falra szerelt síkképernyős televíziókból. Mentális vandalizmusnak éltem meg a helyen zajló eseményeket, de tartottam magam és helyet foglalva tettem át a fókuszom a tömény ingerekről a velem szemben leülő és rendezkedő nőstény farkasra, rendeltem egy forró teát, a partnerem pedig csokoládét. Aztán ahogy elkapta a szinte kifejezéstelen pillantásomat, felismertem a mosoly gesztusát a vonásai közt, de azt, hogy miféle pozitívumot vélt találni ebben a helyzetben, már nem tudtam volna megmondani - de legalább nem is volt kérdés. Utánozva őt viszonoztam futólag a gesztust, a szememben azonban nem gyúlt lelkes fény, a gondolataim közt nem szerepelt a szórakozás. Csak egy elvárható tétel volt azon a listán, amit a Teremtőm rakott össze nekem - szerinte ez bizalmat sugároz, s talán így is volt, hiába nem voltak ilyen indíttatásaim. Azonban a könyveléssel talán segíthettem volna - szinte azonnali érdeklődéssel kaptam tekintetem a fénymásolt lapokon lévő információkra, éhesen valamire, amivel én is "örömmel" foglalkoztam volna. De Catherine azt mondta, hogy nem szükséges, én pedig kéznél lévő golyóstoll híján kettőt koppintottam a hüvelykujjammal az asztal viseletes falapjára. Még mindig a lapokra ragadt tekintettel hallgattam a nő magyarázatát, és sűrűn pislogva próbáltam tényszerűsíteni azt, amiket hallottam. - Akkor nem volt kimondottan felesleges a látogatás. - közöltem vele a véleményem, miután ízekre szedtem a szavait - Bizonyos vizuális ingerek elősegítik az oxitocin termelést az agyunkban, ami egyes kutatások szerint jelentősen támogathatja a kreatív önkifejezést. - élvezettel osztottam meg vele a gondolatot, és máris úgy éreztem, hogy számomra kedvezőbb irányt vett a beszélgetés - Statisztikailag az is kimutatható, hogy az elmaradottabb régiókban a sportesemények közösségkovácsoló-ereje kimagasló, érthető, hogy kevésbé tudsz azonosulni vele, hiszen, ahogy tudom, nem kisvárosban nevelkedtél. - igyekeztem biztosítani arról, hogy tudományos tényekkel alátámasztva is tejesen normális az, ha az agya primitív része talál valami szimpatikusat ebben a hangulatban, pusztán a származása és neveltetése sosem vitték el a fanatikusság felé, ami véleményem szerint értékelendő tulajdonsága volt Catherine-nek. Ahogy kéretlenül kibuktak belőlem a saját meglátásaim, észre sem vettem, hogy ezekben a pillanatokban már nem gondoltam sem a körülményekre, sem pedig a farkasom (jelen)létére. Csak akkor eszméltem rá kissé, amikor befejeztem, és néhány pillanatig csend uralkodott - legalább is részemről. Mindig is jól esett beszélni - de csak úgy és azokról a dolgokról, amiket szerettem és kényelmesnek számítottak. A tudományos megközelítése a világnak mindig is az első helyen szerepelt. Bár a folytatásból kiderült, hogy amire a nő ma este számított volna tőlem, igen csak messzire esett még a dobogótól is. De először is mindenképpen muszáj voltam belekötni, mert hát... - Ahogy az elméleti kvantumfizika is, mégis kedvelt kutatási területem - az orvostudomány mellett, főleg, hogy a tudomány előrehaladtával Sabine ebben látta a létünk és a világ mágikus oldalának megoldását - Alapvető építészetmérnöki szempontból viszont releváns fizikai és matematikai képletekkel tudok segíteni. Nem erre gondolt? Nem, azt hiszem, hogy nem erre gondolt, amikor az "építő kritika" megfogalmazást használta. Főleg hasonlóan felfokozott helyzetekben kissé hadilábon álltam az absztrakt megfogalmazásokkal és képekkel. A lista egyik másik eleme: mosolyogj (vagy ha tudsz, nevess), ha rájöttél, hogy rossz úton jársz - az emberek értékelik a humort. Röviden felnevettem és mosoly-célzattal elhúztam a szám. - Úgy gondolom, hiba lenne olyat kérdezned, akit közvetlenül ismersz. - kiszámított és begyakorolt mozdulatokkal mézet tettem a teába, megkavartam, lecsepegtettem a kanalat, majd kortyoltam - Ösztönös védelmi mechanizmus, hogy a szociális kapcsolatok törékenysége végett hajlamosak vagyunk változtatni a véleményünkön, ha az biztosítja, hogy az interperszonális kapcsolat nem sérül, vagy nem drasztikus mértékben. - azaz jónak titulálunk olyan dolgokat, amiket egyébként nem tennénk vagy szépítünk bizonyos aspektusokon hogy ne bántsuk meg a másikat... állítólag - De miért, Miss Grandmore át akarja alakítani a helyet? Az elég nagy stratégiai vétek lenne. Már, ha nem felújításról van szó. A város kicsi, ehhez mérten kevés számban, de a maguk módján kirívó ivókkal van tele - és bármennyire lenne ínyemre például az itteni társaságot megfosztani a primitív örömöktől, magam is belátom, hogy anyagi szempontból erre a helyre a maga minőségében márpedig szükség van.
*Arthur mindig is rejtély volt a számomra, de nem volt időm arra sosem, hogy kielemezzem magamnak. A mostanra ígért két-három óra azonban elég lesz, remélhetőleg. Meg akartam ismerni, mint a többi farkast a falkából és nem csak a magam szórakoztatására, hanem mert szükséges volt ahhoz, hogy együtt tudjunk működni amikor a szükség úgy hozza. Kissé távolságtartó volt az én mindenkivel barátkozós énemhez képest, de nem udvariatlanul. Talán a nem jártam volna korábban Bertie-hez, fel sem tűnt volna az a néhány apróság amit kényszeres tevékenységnek jegyeztem fel magamban. A kocsi rádiójának hangerő szabályozó gombjával való babrálása még egyedi volt, de észrevettem, hogy ugyanazt műveli vele, mint ahogyan a nők ruhát vásárolnak. Miután leültünk az asztalunkhoz a Nanook`s-ban, és kettőt koppintott az asztal lapjára, már megakadt a figyelmem egy röpke pillanatra és szinte már vártam, hogy megismételje, s ezzel igazolja a gyanúmat. * -Sosem felesleges. *Új élménnyel gazdagodtam azzal, hogy eljöttem ide. Másrészt nem árt feltérképezni a várost, ha már visszajöttem. Szép lassan bejárom majd azokat a helyeket, melyeket farkaslétem első hónapjaiban nem sikerült. Bár Achilles igyekezett mindenhova elvinni, nem sikerült maradéktalanul. El voltam foglalva azzal, hogy napirendre térjek az életemet érintő változásokon, a farkassal és Achillesszel való harcom…és legyünk őszinték, ez a hely a maga sokszínűségével és sokszagúságával elég nagy kihívás lett volna az elején. Arthur szavai azonban tovább folytak és nekem meg kellett küzdenem azzal a késztetéssel, hogy lenyeljem a nyelvem. * -Óóóó, igeeeen. Nem kifejezetten ez jutott eszembe amikor felötlött bennem a lehetőség, de igazad lehet. *Óvatosan fogalmaztam. Értettem miről beszél, de nem számítottam ilyesfajta magyarázatra. Úgy gondoltam, hogy nem érzi magát komfortosan ezen a helyen és ezzel próbálja magát körbebástyázni, hogy biztonságban legyen. * -Valóban? *Megemelkedtek a szemöldökeim, de gyorsan összeszedtem magam és újra elmosolyodtam. Na igen, erről jutott eszembe, hogy Arthur mosolya sem volt túl őszinte, amikor leültünk az asztalhoz. Olyan volt, mintha én húztam volna el a száját két oldalra az ujjaimmal, bár értékeltem az igyekezetét. * -Pár évvel ezelőtt még nem tudtam volna azonosulni vele, de mostanra már nincsenek ilyen jellegű problémáim. *Közben végeztem a lapok kiteregetésében, és ha már ő jutott nekem mára, akkor gondoltam kihasználom a meglátásait, bár az eddigi elméletei halvány kétséget ébresztettek bennem. * -Elméleti kvantumfizika? És hol marad a gyakorlat? *Na, ehhez a témához nem nagyon tudtam volna hozzászólni, a kérdésem is merőben költői volt….irónikus. A matematikai képletek emlegetésénél már elnyíltak az ajkaim és megtörtént velem az, ami igen ritka esetben szokott; elakadt a szavam. Hosszan néztem a szemeibe és próbáltam kideríteni, hogy most ezt komolyan gondolta, vagy csak szívat. Belekortyoltam a csokimba, ami nem rég megérkezett, de már tudtam, hogy ennél erősebbre lesz szükségem. A folytatás engem igazolt. Jóllehet Arthur felnevetett, de ez is olyan volt, mint a korábbi mosolya. Valahogy nem éreztem odavalónak. Mintha csak muszájból nevetett volna. Vetem egy nagy levegőt.* -Nos….ha arra célzol, hogy megváltoztatnám a véleményemet azért, hogy ne bántsalak meg, akkor tévedsz. Közöttünk még nem túl fejlett az interperszonális kapcsolat, amin viszont szívesen változtatnék. *Mosolyogtam rá, több okból is. Egyrészt kezdett szórakoztatni ez a helyzet, másrészt megdolgoztatta az agyamat, amire lássuk be, a falkában nem sok alkalom akadt. * -Miss Grandmore-nak még fogalma sincs a terveimről, és nem, eszébe sem jutott átalakítani a helyet és nekem sem szerepel az ötleteim között. Másra gondoltam. A könyvelésben minden szerepel. Minden kifizetés, bevétel….kitől, kinek, miért. S mivel a lovarda könyvelését is én csinálom már jó ideje, rájöttem, hogy egy ponton össze lehetne fésülni a kettőt. *Ebből még nem fogja érteni mire gondoltam, de sebaj. * -Nem az építészeti és matematikai ismereteidre lenne szükségem, hanem a….karitatív lelkedére. Van olyan ugye? Elvégre orvos vagy, szükséges a nagyfokú empátia. Erről jut eszembe, tudod, már régóta szerettem volna megkérdezni, hogyan sikerül….visszafogni a másik éned egy-egy véres műtét közben. *Ez számomra mindig is rejtély volt. Ott van benne a farkas, aki vérre szomjazik, húsra…és ott van egy beteg kiterítve az asztalon, nyitott mellkassal, még dobog a szíve….na erre már az enyém is felkapta a fejét.*
Már vettem a levegőt, hogy megcáfoljam, hogy végső soron miért lenne felesleges a látogatás, ha az nem vinné közelebb a céljaihoz, de megálltam, és így úgy tűnt, mintha pusztán aprót sóhajtottam volna és azzal folytattam, hogy miért is teljesen érthető, hogy kreativitást és pozitív impulzusokat váltott ki belőle a személyes látogatás. Rendszerszinten... - Igazam van. - javítottam ki barátságosnak szánt tónusban - Több évtizedes kutatások sorozata támasztja alá. A világért sem vettem volna el a felfedezést azoktól, akik ezzel foglalkoztak, úgyhogy végső soron nekem is csak azért volt az eset kapcsán igazam, mert ha nem lett volna, akkor a tudománynak sem. Ez pedig egyszerűen badarság. A számok és a reprodukálható kísérletek sosem tévednek, bár úgy tűnt, hogy nekem sikerült, amikor azt feltételeztem, hogy a háttere miatt Bessie számára nehezebb lehet az itt összegyűlt közösséggel azonosulni. - Hm, érdekes. Egy kissé összevontam a szemöldökeimet, miközben az arcát fürkésztem, és csakhamar arra jutottam, hogy az elméletem talán ott lehet hibás, hogy nem vettem figyelembe a változókat. A tényt, hogy már több éve befolyásolja az itteni környezet, és hogy a farkasléttel az igényeiből is kénytelen volt lejjebb adni. - De igaz, volt időd elszakadni a régi életedtől, és felvenni az újak közül néhány alapvető szokást. Így, hogy korrigáltam magam, nem éreztem szégyen azért, mert hibát vétettem. Sabine és a világ nagy elméi mindig azt mondták, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. A szakterületeimre feltett kérdésére azt hiszem, hogy kicsit tovább meredtem rá, mint az illendő volt, mert nem értettem, mit szeretne ezzel. Én csak arra akartam rávilágítani, hogy attól még, hogy két dolog messze esik egymástól, nem jelenti azt, hogy nem lehet irántuk azonos vagy hasonló érdeklődést mutatni. De most... El kellene magyarázzam, mi a különbség elméleti és gyakorlati fizika közt? Ez egy komoly kérdés? Vagy ez is csak olyasmi, ami mögött valami olyan humor húzódik meg, amit nem értek? Nincs nálam a tollam. A hüvelykem megint kétszer mozdult koppintva az asztalon. - Természetesen gyakorlati is van. Az elméleti számításait próbálja bizonyítani vagy cáfolni. Több-, de inkább kevesebb sikerrel. Nem, azt hiszem, hogy ezzel nem "jó" irányba megyünk, holott számomra kényelmes és stabil talaj lett volna inkább erről beszélgetni. Megtehettem volna, hogy a pajzsom mögül kilépve megpróbálom legalább néhány címkével ellátni a belőle áradó érzéseket, de ahhoz minden mást is be kellett volna engednem, ehhez pedig semmi kedvem nem volt. Aztán az egészet, ha lehet, még tovább "romboltam" azzal, hogy az építő kritika kifejezésre sem úgy reagáltam, ahogy az elvárható lett volna. Próbáltam egy nevetéssel elodázni a dolgot, ahogy azt a Teremtőm tanácsolta. Talán sikerült. Úgyhogy inkább a dolog kritika oldalára helyeztem a fókuszt és elmondtam neki, hogy miért nem tartom okos dolognak azt, ha valaki olyan véleményét kéri ki egy fontos dologban, akit ismer. Ez talán érthetőbb volt és még hasznosabb is lehetett. - Nem, nem erre céloztam. - javítottam ki szilárdan és hirtelen, többek közt azért, mert nem arról beszéltem, hogy ő megbántana engem bármivel is, mert nem állt szándékomban ebbe a pozícióba kerülni - De tételezzük fel, ha mégis: megtennéd, teljesen tudattalan reflexként. - az ember és a farkas társas lények, egy ponton túl egyikünk sem akar teljesen őszintének lenni, főleg, ha kritikáról van szó - Amennyire kell, a mi kapcsolatunk is fejlett. Ha szükséges, ellátlak, mégpedig gyorsan, jól és hatékonyan. Most is elkísértelek, mert szükséged volt rám, és ez elég lenne ahhoz, hogy csak... Felületesen kísérelj meg megbántani, hiszen ha nem is érzelmi, de létfenntartási érdeked fűződik ahhoz, hogy ezen a helyzeten ne változtass negatív irányba. Ahogy véleményem szerint az is fiaskó lett volna, ha olyasmit forgatna a fejében, hogy megváltoztatja ennek a helynek a hangulatát. Főleg a Béta ikertestvérének tudta nélkül. A teámba kortyolva hallgattam megint összevont szemöldökökkel, fürkésző tekintettel, hogy mégis miről lehet szó. A számok közt lesz elrejtve a dolog nyitja, bár, ahogy a lovardát és ezt a helyet megpróbálta valahogy összemosni, az első dolog, ami eszembe jutott, az közel sem volt legális. De hallgattam és kivártam, egyrészt, mert addig sosem kérdezek, amíg minden részletet nem tudok, másrészt... Ki vagyok én, hogy beleszóljak abba, hogy ki miként menedzseli a saját üzletét? Nem az én dolgom. Akkor viszont már, a csészét letéve, nagyon értetlenül és teljes káoszban a fejemmel néztem rá, amikor a karitatív "lelkemet" emlegette és az orvosként szükséges, nagyfokú empátiát. A "lélek" kérdésébe csak Sabine kutatásai miatt nem kötöttem bele, de az empatikusságba muszáj voltam. - Orvosként a szakmai tudásomra van szükség, empátiával még nem gyógyítottak meg senkit. A tények különösebb cifrázása pedig nem igazán tartozik az erősségeim közé. Akár páciensnek, akár családtagoknak kell diagnózist tálalni, én mindig megtettem. Érthetően elmagyarázva azt, hogy mi történt, és hogy ezek után mi fog történni, mire lehet számítani. De mindezek után a nővérek vagy az asszisztensek boldogultak a könnyekkel, és az érzelmi traumával. Nem mondom, hogy ezért akár a munkaadóim is szerettek volna, de a statisztikáim kiválóak. Nekem csak ez számított - ha nekik nem is, mindig mindenhol megértem annyit, hogy alkalmazzanak. Jót tettem a kórháznak is. A közbe ékelt kérdése nem ért kimondottan váratlanul. Kölyök még, fiatal. Kíváncsi. Ezt pedig kedvelem. A kérdések és a kíváncsiságunk visznek előrébb bennünket, ezek által szerzünk tudást, és erre talán végre mondhattam volna olyasmit, amiből tanul, de én már előre tudtam, hogy nem lesz számára kielégítő a válaszom. - Nem kell visszafognom. - rántottam vállat - Korábban matematikára és fizikára szakosodtam, ezeken a területeken dolgoztam, amikor, nos... megtörtént. - a beharapásom - Évtizedekkel később csak azért lettem orvos, mert Anyám szerint ezzel tudok hasznos lenni igazán hosszú távon, és be kell vallanom, hogy igaza volt. - máskülönben egyszerű Falkatagként nem sokra mennék az igazi szenvedélyemmel, és a világot talán megváltó teóriák gyártásával, de - Egy bizonyos kor felett olyan az egész, mint egy sokadik svédasztalos reggeli. Hiába van előtted, egyszerűen tudod, hogy nem erre vágysz. Sokszor ér ugyanaz az inger, hozzászoksz és már csak azért sem kell, mert "ingyen" van. A témától a Maszatos felébredt bennem, kissé fel-alá mászkálva kaffogott nekem vissza, hogy igen: ő a saját vagy a falka zsákmányából szeret jól lakni, az odavetett, felkínált lehetőség már nagyon rég nem volt vonzó számára sem. Azt nem tudom, mi lett volna, ha fiatalon érnek ilyen behatások - de nem is ez volt Catherine kérdése. A "mi lett volna, ha" jellegű dolgoknak pedig sosem láttam semmi értelmét. És amíg ezen buzgott bennem az egyetértés, az eszemet még mindig az előző téma foglalta el jobban és jobban - mindaddig, amíg az orvoslást félre nem téve kibukott belőlem a kérdés, mert nem bírtam tovább tartani. - Catherine, még mindig nem értem, mit akarsz tőlem, ha már én vagyok a jussod, és ez nekem kényelmetlen. Elmondanád, hogy gyorsabban lezárjuk a dolgot? Az empátiámra volt szüksége? Olyanom nincs. A számok rendben voltak, tehát igazából ez sem lehet kérdés. Valamit pedzegetett a könyveléssel kapcsolatban, ami elég rosszul hangzott elsőre - arra szerettem volna rátérni inkább, hogy ezt ki is fejtse. Hogy az ő elméletéből vagy lehessen gyakorlat - vagy nem.
*Már napirendre tértem volna a hosszú és nem csak a hely szelleméhez képest nagyon tudományos kifejtésén, tényleg ejtettem volna a témát, de a megjegyzése meglehetősen kereket akasztott bennem. Először azt hittem, csak a férfiúi felsőbbrendűség érzése miatt mondja, hogy _igaza_van_, de persze jött a kutatásokkal. * -A csokoládé pedig boldogsághormonokat szabadít fel. *Vágtam vissza már csak azért is, hogy bosszantsam a hozzá nem értésemmel. Én nem támasztottam alá semmit tudományos kutatások eredményeivel, nem emlegettem a brit tudósokat, bár megérdemelték volna, a saját tapasztalataimat bizonygattam. Azért is rendeltem forró csokit, jóllehet egy doboz bonbonnal jobban jártam volna. Vagy konyakos meggyel, esetleg egy ír kávéval. Az alkohol iránti vágyam azonban ezen a ponton még nem teljesedett ki, még nem tudtam mi vár rám, sosem beszélgettem Arthurral hosszabban, és azon kevés diskurzusunk ami megtörtént is csupán az akkori állapotommal volt kapcsolatos. Most viszont nem szenvedtem semmilyen traumatikus élménytől amit Achilles vagy éppen más idősebb farkas idézett elő nevelő célzattal, és nem akartam hagyni, hogy aláássa a jókedvemet. * -Kénytelen voltam. *A farkas makacsságára utaltam ugyan, de kételkedtem abban, hogy Arthurnak ez leesik. Ha az elején valamennyire is egy hullámhosszon lettünk volna a bestiával, most nem itt ülnék a forró csokimra várva, mert be sem tettem volna a lábam. Persze a Nanook`s könyvelésének átvétele sem szerepelt volna a listán, és valószínűleg nem töltöttem volna egy egész hetet a százéves fához láncolva. De teher alatt nő a pálma, és ami nem öl meg, az megerősít. Banális közhely, de annyira igaz. Arthur kényszerű mosolya, a válaszai, és az eddig tapasztalt különös megmozdulásai arra késztettek, hogy költői kérdéssel rántsam ki a Nanook` légkörében is magára húzott burokból. Lássuk be, nem tudtam mit kezdeni sem az elméleti, sem a gyakorlati kvantumfizikával és nem is akartam. * -Költői kérdés volt Arthur. A kvantumfizika nem tartozik az érdeklődési körömbe és a jelen terveimet sem tudnám vele megoldani. *Rámosolyogtam, de az én mosolyom egyáltalán nem volt kényszeres, sem gúnyos. Inkább incselkedően kedves, pimaszul aranyos, mert távol állt tőlem, hogy megbántsam. Rá akartam vezetni arra a finom humorra, amit láthatóan nem értett. Ráadásul nem is tudott mit kezdeni egyetlen szavammal sem, és ez frusztrálta, mert megint kopogott az asztalon. Esküszöm ha még egyszer megpróbálja, rácsapok a kezére. Igyekeztem hát rátérni a saját dolgom gyakorlati részére, és ha már mindenképpen kellett mellém egy kísérő, hasznát akartam venni. Arra nem gondoltam, hogy ez mennyire nehéz lesz. Megint hosszas magyarázatba kezdett, amiből számomra kitűnt, hogy csak a leírt, tudományosan igazolt – rejtély volt, hogy ki és hogyan igazolta ezeket a baromságokat –szükségtelen tényekre alapozott. Az emberi kapcsolatok és az emberi lélek, főként ha meg van spékelve egy farkaséval is, nem így működtek. Pláne ha a farkas és az ember annyira különbözött egymástól, mint mi a bestiával. Valahol a hatékony ellátásom említésénél szemet forgattam. * -Hidd el, ha meg akarnálak bántani, nem érdekelne, hogy milyen kapcsolatban vagyunk. Megbántanálak. Ahhoz viszont valami olyasmit kellene tenned, amivel kiérdemelnéd. Legfeljebb ha barátok lennénk, akkor kevésbé fájna, ellenben még vulgáris is lennék. Ennek szintje pedig függne az elfogyasztott alkohol mennyiségétől is. Azok akik ezt tudományosan próbálták meg igazolni, szart sem tudnak az emberi kapcsolatokról, a másikról meg még annyit sem. *Igen, egy picit most kiakadtam, erről árulkodott az „sz” betűs szó, amit egyébként nem mondtam volna ki. Mindennek élén a mosoly tompított. A szétteregetett papírok közé túrtam és kivettem azt, amire szükségem volt, közben kortyoltam egy kis forró csokit és most már elkezdtem vágyni valami erősebbre. Mondjuk egy jó erős tequilára. Viszont nem hagytam veszni Arthurt, inkább rátereltem a figyelmet azzal, hogy olyasmit kérdeztem tőle, ami egyébként érdekelt, amire csak ő tudta a választ, elvégre orvos volt és emberek testében turkált. * -Az empátia fontos a léleknek és ha a lélek erős, akkor a test is gyorsabban gyógyul. Én jobban bízom egy olyan orvosban, aki képes átérezni a problémámat, és nem csak szakmailag a megfelelő gyógyszereket felírni, vagy megműteni tud. Az empátia azt is jelenti, hogy a beteggel érezteti, hogy figyel rá és nem tárgyként kezeli. *Szóval ha neki ilyen nincsen, akkor kezdje el gyorsan növeszteni. Jobban érdekelt az a válasza ami a farkasát is érintette, de erre megint csak azt kaptam pepitában, hogy még kicsi vagyok. * -Á, szóval csak matuzsálemként gondolkozzak el orvosi diplomán. *Eszem bogában sem volt, pláne nem egy Sangilak utóddal és, hogy őszinte legyek, bármennyire is szerettem másokon segíteni, jólesett egy kiadós odacsapkodással levezetni a feszültséget. Azért a svédasztalos reggelin elhúztam a számat és belegondoltam, hogy ennek az orvosnak a kezei között voltam én. * -Még sosem gondoltam magamra úgy, mint egy tányér megunt húsra. Hát, mindig tanul az ember lánya. *Nagy sóhajjal toltam arrébb az egyik papírt, és cseppet sem titkoltam, hogy nem erre a válaszra számítottam és a fekete árnyékom is felháborodott, bár a svédasztalra azért csorgatta a nyálát. Ő persze svédasztalon inkább nyuszira, szarvasra gondolt különböző módon kiterítve. Azt láttam, hogy az ittlétét mennyire rühelli, mondania sem kellett volna. Csak azt nem tudtam, hogy a hely miatt, én miattam, vagy pusztán azért, mert időt vettem el az életéből. * -Miért kényelmetlen? *Nem mondtam ki hangosan az általam elképzelt indokokat, nem akartam szavakat adni a szájába, mondja el ő, mit miért érez. Bármi is volt, napirendre tértem felette, mert változtatni nem tudtam. Itt kell lennie velem és kész. Nem miatta akartam gyorsan végezni azzal, ami miatt idejöttünk, hanem mert végezni akartam vele, és ha nem fér bele abba a két-három órába amit ígért nekem, akkor megint el kell jönnöm. S még a lovardában is lesz dolgom, de ezt el tudom intézni Achillesszel.* -Nos, arra gondoltam, hogy beindíthatnánk egy terápiás lovas oktatást a lovardában, beteg gyerekeknek. Ezt karitatívan szponzorálhatná a Nanook`s, amire a papírok szerint van is fedezet. Leírhatná az adóból, a pénz pedig megmaradna, csak a másik zsebünkben. A fesztiválokon pedig újabb reklámra lenne lehetőség, ezzel fellendülhetne a hely forgalma. Nem tudományosan bizonyított ugyan, de szóbeszéd és tapasztalatok szerint, az emberek adakozóbbak, ha beteg gyerekekről van szó és még az itteni törzsközönségnek is van szíve, lelke. *Körülnéztem és tudtam. Ezért is jöttem el személyesen. Hála Bertie-nek, nem csak én járultam hozzá az ő diplomavédéséhez, hanem én is tanultam tőle. *
Egy félmosollyal bólintottam a válaszára, mert értékeltem, hogy látszólag érdemben hozzá szólt a témához, azonban nem volt teljesen pontos a megfogalmazása. - Valójában endorfint, szerotonint, dopamint és oxitocint. De igen, ezek mind a boldogságérzetért felelősek. Aprón biccentettem, elégedett voltam, hogy pontosítottam a már meglévő tudását. Igaz, a köznyelvben tényleg boldogsághormonként hivatkoztunk mindezekre, de valójában ilyen nevű hormon nem létezik. És ezt most már Catherine is tudja. De aztán nem sokkal később nem csak őt hanem magamat is korrigálni voltam kénytelen az előéletével és az itt tartózkodásával kapcsolatban. A rövid válasza azt sugallta, hogy nem igazán élvezte a folyamatot, amit meg tudtam érteni, de nem egészen a fizikai lakhelyünk kapcsán, hanem azért, mert nekem is keresztül kellett mennem már olyasmiken, és alkalmazkodni, amihez nem sok kedvem volt. Sokára és nehezen értettem meg, hogy a világ nem kizárólag a saját választásainkon és döntéseinken múlik - de megértettem. - Sabine - a Teremtőm - szokta volt mondani, hogy a szükség nagy úr. - nem tudom, hogy névről mennyire emlékezett volna rá, úgyhogy a pontosítás végett hozzátettem a kapcsolatunkat is - Ehhez mérten úgy gondolom, hogy jól csinálod, és még csak ki sem lógsz. Kék szemek, fehér bőr... A vörös hajad talán lehetne ír felmenőkre fogni, de ettől függetlenül ránézésre be tudtál illeszkedni. Én még mindig a városról és az államról beszéltem, de a szavaimat valóban dicséretnek szántam - akkor is, ha számára ez nem jelentett semmit. Ahogy számomra sem a bizonyos "költői kérdés". Azon a szinten már túlnőttem, hogy reflexből visszakérdezzek, hogy ő költő-e és mi a különbség az ő kérdései és máséi közt. Ehhez már eleget tanultam, ehhez már elég volt a listám. Még akkor is, ha néha sokadik nekifutásra találtam valami olyasmit, amibe bele tudtam kapaszkodni. - Költői kérdés, értem. - biccentettem, és feleltem megismételve Catherine szavait - Elnézést, hajlamos vagyok elsőre mindent szó szerint értelmezni. Kopp-kopp. Valójában másodjára is, de az évek és a rutin megtanítottak arra, hogy egy felismert hiba esetén csak elfogadjam a dolgok állását, belátva azt, hogy a világ nem úgy működik, ahogy én. De hiába nem úgy működött, attól még bizonyítottan volt rá magyarázat, akármilyen, számomra ismertlen területről volt szó, ami az emberi természetet illette. Persze, mint a kivétel, Catherine is csak a szabályt volt hivatott erősíteni. Aprót sóhajtottam, ahogy annyi indulat került a mondandójába, hogy még egy vulgáris kifejezést is használt. - Nos ezzel vitatkoznék, de... - újra lelkesen kezdtem bele, aztán csak elhallgattam, ahogy Sabine intelmei megint eszembe jutottak - Elfogadom, ha te másképp éled meg, hiszen, a kontrollcsoportnak is vannak tagjai és bizonyára, te közéjük tartozol. Aki valamiért más, aki valamivel eltér az átlagtól. De ez nem probléma, erre is szükség van, ahogy olyan véleményekre is, mint milyen az övé volt - annak ellenére is, hogy a nagy többség nem ezt bizonyította. Valahol értettem, hogy milyen lehet számára egyszerre egyedinek gondolni magát, de mégis a "normális" világ részeként. Hiszen én is ebben éltem. Mondjuk, amikor az orvosi kérdésre terelődött a szó, ez a "kilógás" megint nem úgy nyert értelmet, ahogyan én azt szántam. Sokat beszélt lélekről, az empátiáról, arról, hogy ő mit szeretne látni az orvosában - bár ezen hiányosságaimat még sosem rótta fel nekem, és kért másik Gyógyítót csak azért, mert én nem vagyok számára elég empatikus. Tudtam, hogy hova tart a gondolatmenete, azonban valahol a közepe táján abban is biztos voltam, hogy nem fogunk dűlőre jutni a kérdésben. - Én szívsebész vagyok Catherine, nem háziorvos, és nem életmód tanácsadó. Az én dolgom életben tartani a pácienst, nem a mentális jólétéről gondoskodni. - jelentettem ki tényszerűen, mert hát - Néhány napja is Anchorage-be hívtak egy hét éves gyerek transzplantációjára, aki ma csak azért él, mert én jól végeztem a munkám. Lelkileg rendbe tenni egy teljesen más szakma. Arra ott vannak az ápolók, a szülők, szükség esetén pszichológus. De egyikük tevékenysége sem érne fabatkát sem, ha én nem tartom életben. Egy halottal nem tudnának mit kezdeni. - Ezt nem mondtam, csupán azt jeleztem, hogy a te korodban nekem nem voltak ilyen jellegű frusztrációim. - feleltem egyszerűen, amikor arra tértünk ki, hogy miért vagyok képes száznyolc évesen orvosként dolgozni a Vad lelkével a testemben - Sosem voltál tányér hús a szememben, nem értem, hogy ezt miből gondolod. Talán rossz volt a hasonlat? Fogalmam sincs. Én csupán a folyamatot szemléltettem vele, igyekeztem valami olyasmit elé tenni, amit akár meg is érthetne, ha.... nem venné magára. Számomra ő is mindig egy megoldandó feladat volt, és a legjobb tudásom szerint igyekeztem tenni azért, hogy a gyógyulás és a teljes felépülés útjára helyezzem. Ebben a korban már tényleg a vér pusztán olyan vér volt, mint bármelyik ember számára. Mint egy svédasztalos reggeli, amiből semmi sem kell, mert nem a fenevad ejtette el. Nyomasztott a helyzet, nyomasztottak a témák - úgyhogy nagyon nyíltan és karakteresen megmondtam, hogy szeretném tudni, mit vár tőlem, aztán vagy sikerül vagy nem - ez attól függött, amit esetleg válaszol. De egyenes válasz helyett elsőre csak kérdezett. Nagy levegőt vettem, most az asztal helyett a teásbögre oldalára koppintottam. Száz, ezer, százezer mondat és helyzet futott át a gondolataim közt, de mind egy irányba vezettek. A tárgyilagosság felé. - Azért kényelmetlen, mert egy neurobiológiai pervazív feljődési zavarom van, amit régen úgy hívtak, hogy Asperger-szindróma, ma pedig már csak egy pont a magasan funkcionáló autizmus-spektrumon. - világosítottam fel teljesen érzelemmentesen a tényekről, hiszen mostanra már a Maszatos nem tudott úgy belemászni a képbe, hogy többet éljek meg az ő érzékeléséből, mint a sajátomból - És mielőtt megkérdezed nem, nem vagyok szellemileg visszamaradott, csak máshogy működöm, mint az átlag. De ennek megvannak a maga előnyei. Még akkor is, ha Catherine ezt nem is képes belátni. Neki is megvoltak a maga problémái, ahogy nekem is - de idővel, kellő tanulással és odafigyeléssel én is túl tudtam élni, még úgy is, hogy a farkas nem, hogy nem segített érzéseim szerint, hanem hátráltatott is, Sabine minden reményével ellentétben, hiszen a Fürkész kiélesítette azokat a dolgokat, amiket addig is nehezen viseltem. Figyelmesen hallgattam a terveit illetően, és némileg ellazultam, amikor kiderült, hogy mégsem illegális lépésekről lenne szó. Csak elgondolkodva hümmögtem, ahogy az adakozás szóba került. Sport-sport, rászoruló gyerekek, nyitott pénztárcák. Minden szempontból teljesen logikusnak tűnt, még anélkül is, hogy Cathrine-nel ellentétben tovább merengtem volna a kocsma mostani felhozatalán. - Azt gondolom, hogy az ötlet jó, akár még valóban hozhat nyereséget is. - a Falkának, de ezt nem mondtam ki hangosan, remélem, értette anélkül is - De miért is nem érdeklődsz körbe? Fiatal, dekoratív nő vagy, ha megkörnyékeznéd az ittenieket az ötlettel, biztos adnának némi visszajelzést... És esetleg talán rögvest pénzt is, bár azt a helyedben felfognám borravalónak, már ha nem akarod lekönyvelni. Ebben egészen biztosan nem leszek partner, nem mászkálnék vele körbe, de mivel ő látszólag túlbuzgó, én pedig visszahúzódó - talán lenne némi foganatja mindenki számára, ha a csokoládét hátrahagyva pár percig brillírozna, miközben figyelek rá.
*Tudtam, csak nem sejtettem, hogy a meglehetősen és szándékosan pontatlan meghatározásomhoz, lesz még szava. Nem is egy. Picit elnyíltak az ajkaim és meredten néztem, mikor ő már elégedetten biccentett. Úgy tűnt fontos a számára, hogy mindennek meg legyen a helye, hogy pontos legyen, hogy tudományosan bebizonyított és megfogalmazott. Láthatóan megnyugodott attól, hogy a nevén nevezte a dolgokat. Becsuktam a számat midőn ez tudatosult bennem és szusszantam egyet. Nem kellene belemennem ilyenekbe Arthurral, de nem tudtam jobban figyelni magamra, mert mindezek ösztönösen jöttek ki belőlem. Hosszú lesz ez a két-három óra. Mindenesetre nekem továbbra is boldogsághormon lesz, ha a fene fenét eszik is és Arthur kifordul önmagából. Ezek után már számítottam arra, hogy minden szavamat ki fogja forgatni, hogy a saját világába csomagolja, csak arra nem tudtam felkészülni, hogy ezek hogyan nyilvánulnak meg. A változásról szóló téma is ártatlanul indult, aztán mi lett belőle? Sabine nevére bólintottam, bár hiába erőltettem meg az agyam fogaskerekeit, egyelőre nem társult a névhez arc és semmi más sem. Legfeljebb később utánanézek, ha fontosnak tartom. Bólintottam, egyetértettem azzal, amit én is mondtam, de nekem csak két szavamba került. A továbbiakat nem értettem. Pontosabban azt, hogy mi köze van a vörös hajamnak a falkába való beilleszkedéshez. Gyanítottam, hogy más lehet a koncepciója, de eszembe nem jutott volna, hogy Fairbanks-be való beilleszkedésemről beszél, mert azt sokadrangúnak ítéltem meg. Ezért inkább arra koncentráltam ami számomra fontosabb volt, jobb érzést keltett és érthető is volt. * -Köszönöm. *Félrehajtott fejjel biccentettem, kiragadva magamnak azt a két szót, amire szükségem volt. „Jól csinálom”, jellemzően ezt a lényeget jegyeztem csak meg. Lázasan agyaltam azon, hogyan rángathatnám ki ebből a tudományos körből, amit én nem értek, bár roppant szórakoztató, e egyben fárasztó is, mert nem tudok vele lépést tartani. A kvantumfizikánál még nem adtam fel, megpróbálkoztam hát a költői kérdéssel, de első körben az sem jött be. Olyan volt Arthurral beszélgetni, mint egy kisiskolással, akinek mindent meg kell magyarázni, de közben ő okos. * -Nem baj, majd jobban figyelek. *Felmentettem egy mosollyal és megfogadtam, hogy tényleg jobban figyelek majd arra, mit mondok neki….vagy bevállalom, hogy mindent kétszer mondok el. Az asztalon való kopogás kezdett menetrendszerű lenni, én meg a következőre le fogok csapni. Felőle nem éreztem semmit a farkasból, mintha elbújt volna, vagy nem érdekeltem, bezzeg az enyém kutakodott volna. Ebben legalább egyeztünk, ő is olyan kíváncsi volt másokra, mint én, csak kisebb sikerrátával dolgozott. Arthurnak a személyes kapcsolatok terén is voltak hiányosságai, nyilván azért, mert nem voltak, másrészt, mert még ezt is tudományos alapokra helyezte volna ahelyett, hogy kipróbálja. Erre nekem is volt válaszom, elég hosszú és önmagamhoz képest is kevésbé választékos, nem is volt rá mentségem, egyszerűen kicsúszott. Arhtur csak sóhajtott, nekem meg eszembe jutott, hogy mennyire különbözik mindenki mástól. Henry minden bizonnyal csak röhögött volna, vagy még meg is tapsol, Achilles hátba veregetne, mindenki más rezignáltan továbblépne. Arthur sóhajtott, mint akinek fáj. S persze megint volt ellenvéleménye, amibe bele is kezdett, de talán pont a megemelkedő szemöldökeim látványa miatt, nem fejtette ki. A folytatás azonban már aggasztó volt. Kontrollcsoport, ja. * -Reménytelen eset vagy. *Jegyeztem meg félmosollyal és megingattam a fejem. Tulajdonképpen szórakoztató volt, legalábbis egy hangyabokányit arra billent a mérleg nyelve a bosszantó ellenében. Persze ettől még fárasztó volt, nem volt elég, hogy megmozgatta a fogaskerekeket, de még homokot is szórt közéjük. Ideje volt, hogy rátérjek az ittlétem okára, meg arra, hogy felőle mit reméltem. Természetesen ebben a témában is sikerült kerülőútra térni, és kénytelen voltam elmondani, hogy én mit is várok egy orvostól, az emberiség kilencvenkilenc százalékával együtt. Ezt sem értette. * -Nem más szakma. Egy orvosnak empatikusnak kell lennie. Szívesebben feküdnék a késed alá….tudom, szike, ez csak egy szleng, szóval én is nyugodtabb lennék, ha a műtét előtt bejönnél hozzám, megfognád a kezem, szépen néznél, és nyugodt hangon közölnéd, hogy minden rendben lesz. Ez fontos és nem a nővér feladata, ő majd csak a műtét után jön. Egy szülő is nyugodtabb lenne, ha legalább egy kis együttérzést mutatnál feléjük. *Teljesen nyugodtan mondtam ezt én is, csak rá akartam vezetni arra, milyen lehet a másik oldalon, de persze ha ő lenne a másik oldalon, minden bizonnyal az orvosa szakértelme lenne neki fontos. Ehhez képest a svédasztal már madárfütty volt. * -Te mondtad, hogy minden beteg egy svédasztal. Látod, ez is mellőz mindenféle empátiát. De értem miről beszélsz, csak a megfogalmazás kissé….hogy is mondjam, érzéketlen volt. Mondjuk nem is voltam még feltrancsírozva. Lépjünk túl ezen. *Ez a téma, bár megértettem miről beszél és választ kaptam a kérdésemre, eléggé vakvágány volt. Az, hogy itt volt, nekem nem volt elég, menet közben döntöttem el, hogy bevonom a tervembe, ez egy hirtelen ötlet volt és egyelőre tetszett, de nem a kérdésére válaszoltam, mert nyíltan kimondta, hogy neki itt lenni kényelmetlen, és az jobban érdekelt, hogy miért. Nem akartam, hogy kényelmetlen legyen neki, másrészt érdekelt, hogy én vagyok az oka, vagy valami más. Mielőtt azonban válaszolt volna, megint kopogott, ugyan nem az asztalon hanem a bögre oldalán, de egyből éreztem, hogy ez ugyanolyan kopogás. Átnyúltam az asztal felett és finoman rásimítottam a tenyerem a kezére, hacsak nem volt gyorsabb és elhúzta. Aztán elvettem, készen arra, hogy ismét simogassak, vagy egyszerűen csak rácsapjak ha megint kezdi, de ezt a gondolatot nagyon gyorsan módosítanom kellett a hallottak miatt. El is képedtem. Nem gondoltam, hogy egy farkassal a lelkében meg tud élni egy ilyen betegséggel, egyáltalán hogyan lehetséges, hogy ez megmaradt? Nem voltam nagyon tisztában ezekkel a dolgokkal, az én fóbiámra simán gyógyír volt a bestia léte, jóllehet előfordult néhányszor, hogy bepánikoltam, de egyre ritkábban és egyre enyhébben. * -Tudom mi az az Asperger szindróma. Nem tartalak szellemileg visszamaradottnak, sőt! Most már érthető az a tűpontos és tudományos magyarázkodás, amivel mindent a helyére teszel. *Elhúztam a kezem és kissé hátradőltem a széken. Onnan néztem őt, míg bennem is helyére nem kerültek a dolgok.* -Minden elismerésem. *Közöltem egyszerűen azt, ami bennem minimum egy délutáni beszélgetésre elegendő folyamra hajazott. Halvány fogalmam sem volt arról, mi mindennel kellett megküzdenie egy farkassal a lelkében, és valahol el is szégyelltem magam, mert az én problémáim eltörpültek az övéi mellett. Ráadásul még ki is oktattam empátiából, ami az Asperger szindrómáról tudott minimális információim szerint ebben az állapotban nem létezik. Az ő agya egészen másra állt rá. Hagytam, hogy a pajzsom lejjebb húzódjon, mondjuk akár magától is lehullt volna és próbáltam az együtt érző lelkemmel beburkolni. Nem mondtam, hogy „sajnálom” nem kértem bocsánatot, nem éreztem úgy, hogy ez jó lenne, nem akartam sajnálni, de azt éreztetni akartam vele, hogy megbántam, hogy értem őt, hogy mellette állok. Aztán gyorsan rátértem a terveimre, ha mér kérdezett róluk és én is be akartam őt vonni. Elmosolyodtam amikor jónak tartotta az ötletemet, jólesett, hogy végre van valami, amivel elindulhatok, de ezek még csak tervek voltak és korántsem biztos, hogy Sheila Grandmore-nak, vagy a kakaós pasinak tetszeni fog. * -Nos, ezek még csak tervek és szükségem volt megerősítésre, azon kívül….ez csak itt jutott eszembe, ha más orvosok is mellém állnak, akkor több esélyem van arra, hogy a fejeseknek is tetszeni fog. Ennek a nagyja nem könyvelési feladat, és még nem csináltam ilyesmit, de tetszik a gondolat és szívesen foglalkoznék vele. *Arra viszont nem gondoltam, hogy mindjárt ki is állok a placcra és beszédet mondok. Nem készültem fel rá….mármint beszéddel és csak makognék. Ez egy másik történet lesz. * -Arra gondoltam, hogy neked több ismeretséged van orvosi körökben, segíthetnél. Csak kapcsolatokra gondoltam, mégis könnyebb valakit valamire rábeszélni, ha van egy szuper, elismert orvostól ajánlásom. Hmmm? *Nem, nem kell beszélnie, szerepelnie, csak mutasson be pár orvosnak és legyen a garanciám. Várakozva, mosolyogva, szépen néztem rá, akár egy kölyökkutya, bár ezt a gondolatot nem hagytam szárba szökkenni, mert Sátánka megsértődött volna. Egy farkast nem kutyázunk le, ugye? *
Catherine reakciói igazából nem értek váratlanul. Több mint egy emberöltőt leéltem már, tisztában voltam saját magammal és azzal, hogy a világ általam tapasztalt, nagyobb része teljesen máshogy működik, mint én. A Listámnak ugyan voltak pontjai arra vonatkozóan, hogy nekem mit kellene lenne optimálisan tenni vagy mondani adott helyzetekben, de kitért arra is, hogy ezeken a módosításokon kívül a magam lényegi részét sose adjam fel. Ebbe pedig beletartozott a kéretlen kapott farkas is, aki még olyankor is kapirgált, amikor én azt nem láttam jónak. Most is pontosan ugyan ez történt. Én elmondtam, amit gondoltam, pontosítottam, ahol kellett, a fiatal nőstény pedig látszólag értékelte, ha más nem is, a dicsérő részét annak, amit megosztottam vele. Ez is több, mint a semmi, nem igaz? Azonban a farkasának kutakodása a pajzsom mögött ragadt: nem éreztem meg a kíváncsiságát, mert egyrészt nem figyeltem rá, másrészt nem is figyeltem rá addig a pontig, amíg esetleg odáig nem jut, hogy sültkrumpli és hotdog helyett nyers húst akarna vacsorázni. Bármi is volt a beszélgetésünk témája, számomra pusztán az számított, hogy ne okozzon problémát, amíg itt vagyunk. Még akkor sem, ha a kölyöknek voltak kérdései, talán az ő szempontjából jogosak, és hiába igyekeztem rájuk a legjobb választ adni: nem ment. Azt gondoltam, hogy az orvosi létet farkasként sikerült neki jól megválaszolnom, mégsem volt elégedett. És ha hajlandó lettem volna a Maszatos képűt is figyelembe venni, akkor általa is érezhetném, hogy nem adtunk rossz választ. Legfeljebb olyat, ami a velem szemben ülő nőnek nem tetszett - tehát az Ő szintjén lévő valaki szempontjából csak rosszat. Miért? Mert nem voltam empatikus. Neki pedig olyan igényei voltak, amiket a filmekben lát az átlagos amerikai ember, nem élte meg még a bőrén, hogy mi a különbség igény és szükség közt. - Ha reménytelen eset lennék, nem lennék sem vendégelőadó, sem pedig szükséges orvos, ha olyan műtétre kerül sor, amiről tudják, hogy rajtam kívül nincs más esélyük. - feleltem ismét tárgyilagosan és kissé büszkén - Tudod, Catherine, amit te mondasz és elvársz, az a valóságban nem létezik, legfeljebb abban az infantilis valóságban, ahol írásban vagy mozgóképen reprezentálják az orvosi szakmát, és amire ezek szerint, te is alapozol. A valóság az, hogy az ember élni akar, és nem igényel kézfogást és törődést, ha órákkal később úgy kelhet fel, hogy aznap mégsem kell meghalnia. És nem, nem a beteg a svédasztal. - ezt eddig sem állítottam, csupán a hasonlatom szerencsétlensége miatt hihette azt talán, hogy mégis - Csak a helyzet olyan. - bambultam el egy kissé, felidézve a kérdése által az ebből fakadó emlékeimet - A vadnak nem kell, a farkas ragadozó állat és nem dögevő keselyű vagy hiéna. Azt hittem, a kérdésed erre irányult, és nem arra, hogy emberként hogyan látom. Végső soron túl akart lépni az egészen, engem pedig nem fűtött a vágy, hogy tovább magyarázzak a kelletnél, akkor sem, ha kiderült, hogy végső soron nem egy dologról és nem ugyanúgy beszéltünk. Az ebből fakadó korrekciós késztetést könnyedén le tudtam küzdeni, legfeljebb a következő kérdés akasztott meg kissé - ami miatt megint megrándultak az ujjaim, a keze pedig csakhamar az enyémen pihent meg. Az érintése puha volt és forró. Ha márkát nem is, de illat-kombinációt biztosan felfedeztem benne, a Maszatos képű vad pedig azonnal nekem lökődött. Felmérte és felfogta a kapott gesztust, és csak ennek a lelkesedésnek köszönhetően nem húzódtam el tőle. Csak hagytam, hogy a fenevad fogadja azt, ami nekem szólt, miközben én nagyot lélegezve vártam arra, hogy vége legyen. Hogy eleresszen. Hogy a kérdésére elmondhassam, miért is kényelmetlen nekem ez az egész. - Szóval, a gyakorlat szerint most már kevésbé idegesítelek, mint eddig, vagy bárki, akivel korábban találkoztál, csak mert van egy diagnózisom, és nem jöttél ki valakivel egyből, pusztán azért, mert máshogy gondolkodott, mint Te. - tettem a helyére ezt is, élvezve azt, hogy felszabadult a kezem - Miért? - kérdeztem vissza az elismerése kapcsán, és a teámba kortyoltam - Én is elismerhetnélek, hogy ebben a számomra érthetetlen katyvaszban megállod a helyed. Én így nőttem fel, te úgy, ahogy. Ez nem elismerés kérdése, ezek rajtunk kívül álló tények és körülmények. Nem versenyezni akartam vele, pusztán felfogni az Ő működését. Mert ahogy Sabine is mondta, senki sem több vagy jobb a másiknál - mások vagyunk, és voltaképpen... Ha mindenki elmenne addig, találnának nála valamit, ami bármiféle mentális zavart mutatna fel. De a világ nem erről szól, én sem erről akartam szólni, de azt nem tudtam elengedni, hogy mennyire megváltozott irányomba onnantól, hogy kimondtam a tényeket. Ezek után jobban esett azokra a tényekre fókuszálni, amik szóban, és félig-meddig papíron is előttem voltak. És miután kiderült, hogy egy teljesen legális kiskapuról volt szó, én sem fukarkodtam sem a megerősítéssel, sem azzal, hogy kár most is munkához láthatna - bár ez utóbbi szemmel láthatóan nem lelkesítette fel. Hosszú percekig rágtam a szavait, annak ellenre is, hogy mindet felfogtam elsőre is. A mozdony menetkészen állt, a sorompó mégis sokáig volt előttem leeresztve. - Szuper és elismert orvosi ajánlást szeretnél? És kritérium, hogy megfogják műtét előtt a páciens kezét? Vagy bejárjanak beszélgetni? Mert ha igen, akkor nem tudok segíteni. - mert akkor az orvos szerinte nem lehetett szuper, legfeljebb elismert, de hát, ez eddig sem érdekelte, hiába ültem itt előtte a teámmal - Vannak kollégáim a gyerekosztályon, de hiszed vagy sem, ők rosszabbak még nálam is, mondván ezt "máshogy nem lehet feldolgozni". - bármit is jelentsen ez számukra, én csak vállat vontam - Ebben tudok segíteni, ha ez nem elég, hívd fel a Grey's Klinika stábját Hollywoodban, mert máshogy biztos nem fog működni. Értettem, hogy mit szeretne, csak ezek után abban nem voltam biztos, hogy ha tőlem kér további segítséget, akkor végül azt kapja majd, amit akar. Az ebből adódó lehetséges konfliktust szerettem volna elkerülni, úgyhogy inkább kérdeztem, mielőtt olyasmire bólintok rá, ami szerintem hiteles - szerinte pedig vállalhatatlan. Jobb a biztonság, még akkor is, ha mostanra úgy tűnt, hogy engem elkezdett megérteni - de vajon a világot is elkezdte?
*Úgy éreztem magam mint aki belépett egy labirintusba és nem vitte magával Ariadne gombolyagát. Egyre jobban nyilvánvalóvá vált hogy nem ismerem ki magam Arthur világában, de az okot még nem sejtettem. Egyelőre arra fókuszáltam amit értettem is, kiragadva a számomra fontos lényeget, és megköszöntem, hogy ezzel is időt nyerjek a gondolkodásra. A vak is látta és a süket is hallotta, hogy mi sosem jutunk egy nevezőre, annyira különbözünk egymástól, hogy….ennél már Achillesszel is jobban összeillettünk. Ettől persze nem lettem boldogabb, sem nem segített ki a tudat, hogy van nálunk rosszabb is és a rosszon nem negatív jelzőt értettem. Persze nem kellett megmagyaráznom, mert nem mondtam ki hangosan, csak magamban konstatáltam, és ez még nem volt minden. A java csak később jött, előbb azonban még egymástól ellentétes eszmecserébe kezdtünk az empátia terén, amiből nekem bőséggel kijutott családilag és orvosilag is korábban, tudtam hát miről beszélek, Arthur azonban tagadta ennek létét. Muszáj volt ellenkeznem vele….vagyis nem volt muszáj a szó legszorosabb értelmében, de persze beleálltam. * -A reménytelent arra értettem, hogy mindent külön megmagyarázol, ráadásul mindig tudományosan alátámasztod. Kontrollcsoport. *Még azt a szót is kiemeltem, ami miatt reménytelennek tituláltam, de a tudását nem vontam kétségbe. Bár nem szabdalt fel – és nem akartam azt mondani, hogy még – amikor azon kevés alkalommal ellátott amikor szükség volt rá, azt jól csinálta. Magabiztos és finom keze volt. Valószínűleg az összes empátia amit egy orvostól elvártam, a kezeibe összpontosult. * -De létezik, mert tapasztaltam. Voltak az életemben kedves orvosok akik beszélgettek velem, megnyugtattak mielőtt kezeltek. De értem mit akartál mondani a svédasztallal. Oké. *Legyintettem, mint aki a témát is száműzi, és valóban azt is akartam. Nem jó irányba haladtam, de még idejében észrevettem. Legalábbis reméltem. Mondjuk az, hogy neki itt lenni kényelmetlen, nem igazán volt reményteli, de nem tudtam, hogy miért. Kíváncsi voltam, szerettem volna tudni, hogy miattam, vagy úgy általánosan kényelmetlen. Kicsit féltem a választól, az utóbbi időben nem úgy sikerültek a találkozásaim ahogyan szerettem volna, és pontosan tudtam, hogy én voltam a hülye, ez pedig kétszeresen is letaglózott, elkedvetlenített. Amikor először léptem át a farkaslak küszöbét, sokkal jobban ment a beilleszkedés, mióta visszajöttünk Achillesszel Mexikóból, valahogy minden félresikerült. Megint jött a kopogás és nem tudtam megállni, hogy odanyúljak. Mentségemre legyen mondva, nem csaptam rá a kezére és nem azért, mert azzal együtt talán a bögre tartalma is kiloccsant volna. Finoman simítottam rá a tenyerem és nem húzta el. Ez azért jó jel, nem? Csak aztán öntötte a nyakamba a „nyomorát” ami sok mindent megmagyarázott vele kapcsolatban, és ezt a tudomására is hoztam. Talán nem kellett volna, mert nyilván félreértett. * -Nem, nem! Persze idegesítő marad továbbra is, de már tudom, hogy nem a személyem az oka. Vagy mert annyira el vagy telve attól amit tudsz és szándékosan akarsz másokat butábbnak feltüntetni. Volt ilyen is, hidd el, sokkal rosszabb. *Szemet forgattam Angelára gondolva, akit Arthur nem ismerhetett, mert teljességgel ember volt és az egyetem után szerencsére nem láttam soha többé. Hátradőlten néztem továbbra is, miután elismertem a nagyságát amivel nap mint nap megharcol a farkasával – ezt csak gyanítottam – az emberekkel és az egész világgal. Valahogy az én gondjaim hirtelen eltörpültek az övéi mellett, pedig a felét sem tudtam annak, amit ő. * -De, ez tiszteletet érdemel, mert nagy dolog és nehéz. Csak úgy simán is….megterhelő, hát még a te…problémáddal. *Én így gondoltam, így éreztem és ezen nem tudott változtatni a tudományos megmagyarázásával sem. A tudósok sem tudnak mindent, elvégre nem az egész emberiséget vizsgálják csak annak egy szeletét és a vérfarkasokat nem számítják bele. Arthur eddig sem bosszantott nagyon, volt valami szórakoztató is abban, ahogy mindent szájbarágósan vagy éppen érthetetlen szakszavakkal a helyére tett. Mondjuk ha két napig folyamatosan vele kellene lennem, minden bizonnyal összevesznénk, vagy a hajamat tépve kaparnám a falat. Neeeem, azért ez túlzás. Nem is próbáltam elképzelni, inkább rátértem a lényegre, most már tényleg a lényegre. Előadtam azt ami miatt itt vagyok, tulajdonképpen a hely szellemét szerettem volna feltérképezni, megélni, átérezni, látni milyen emberek járnak ide és mennyire lehet őket rávenni arra, hogy adakozzanak. Ez utóbbi még nagyon messze volt, előbb a lovardát és a Nanook`s-ot akartam összekapcsolni és még át kellett menjen Sheila elvárásain is. Arthur reakciója miatt viszont nevetnem kellett, és újabb piros pontot nyomtam fel a neve mellé, mert olyan fapofával lökte elém a poént, amilyet még nem láttam. Bár….lehet, hogy nem viccnek szánta. * -Ez jó, ez jó poén volt. Látod, hogy tudsz te ilyet is. *Az elismerés akkor is jár, ha nem volt szándékos. * -Nem, nem kritérium, és nem kell beszélgetned sem. Majd én beszélgetek, te csak mutass be minél több orvosnak. *A továbbiaktól picit komolyabb lettem, de jó, hogy nem tettem el végleg a nevetést, mert újabb röpke sziporkát kaptam. Mutatóujjammal felé böktem, mosolyogva „semmisültem meg” a magas labdájától.* -Ott a pont. *Értem én, ne piszkáljam többet empátiával és más hasonló – szerinte – badarságokkal, és akkor jó lesz nekem. De….akkor hol marad a szórakozás? Először is az én dolgomat szerettem volna a helyére tenni a fejében és elkomolyodtam, közelebb hajoltam hozzá az asztal felett és még a papírokat is odébb toltam.* -Szóval azt szeretném tőled kérni, hogy mutass be más orvosoknak és garantáld a személyemet és a kezdeményezésemet, hogy komolyan vegyenek. Akik nálad rosszabbak, majd helyre teszem én. *Vicceltem, nem gondoltam, hogy aki segíteni akar, annak a lelkébe belemászok, másrészt úgy sem tudtam volna kitalálni ki az akiről beszél. * -Vicceltem. Nem hozlak kellemetlen helyzetbe. Ha Sheila Grandmore rábólint, akkor szükségem lesz megbecsült orvosokra. Mondjuk nem ártana azt a rábólintást is megsegíteni a lelkesedéseddel. *Azt hiszem mindent elmondtam feketén-fehéren, ahogy neki tetszik. Egy szava sem lehet.*
Catherine válaszából arra következtettem, hogy hiába igyekeztem a Lista egyik pontját szolgálni, ez a tettem ellent mondott a másiknak. Nem kötözködtem vele amiatt, hogy ő éppenséggel nem tartja magát átlagosnak - megértettem, elfogadtam, és adtam egy beletörődő alternatívát számára, de ez ezek szerint mégsem volt elég. Sőt, talán "rosszabb" is volt, mintha csak tovább magyaráztam volna. Tudom, hogy Sabine jót akart a Listával, de a rendszer csak félkész volt, sok volt benne az ellentmondás és ez most is kiderült a fiatal nőstény kölyökkel egy asztalnál ülve. - Bocsánat. - kértem elnézést magam szerint őszintén, bár vokálisan kevéssé együttérzően - Azt gondoltam, hogy attól majd jobban érzed magad, hogy nem tartozol az átlagba, és nem azért, mert rossz vagy, vagy akármi. Hanem mert a világban neki is volt helye, szerepe és én ezt próbáltam kiemelni. Nem sikerült. Van ez így. Viszont a szubjektív megélései számomra kevesek voltak ahhoz, hogy bizonyítani kívánjon velük egy elméletet. - Értem, hogy voltak saját megéléseid, de ez még nem alapozza meg a valóságot. Például, az emberek bizonyos százaléka "megtapasztalt" az utódain át reinkarnációs élményt, esetleg földön kívüli idegenek általi elrablást, a Bermuda-háromszögben paranormális élményeket... - emberként - Nem következésszerűen reprodukálható beszámolókról van szó, csupán... Szubjektív megélésekről. Ahogy neki is az orvosi érintkezések által, amikből nem lehetett annyira sok, hiszen fiatal hölgyként lett beharapva, és ez okból kifolyólag azt is hozzá vehetjük, hogy az életkora és a dekoratív külseje miatt nyerhetett el folytonos szimpátiát. De mindegy, nem ez volt a helye annak, hogy ezt tovább folytassam, főleg azért, mert szerettem volna túl lenni az egészen és megérteni, hogy végső soron mihez is asszisztálok, ami több annál, mint a puszta felügyeletem. Ami végül egy diagnózisba, és egy megszokott, de még mindig fura reakcióban öltött testet részéről. De ahogy a maszatos miatt az érintését is álltam, úgy a szavait is igyekeztem, holott... Én is csak egy ember vagyok. Nem több, nem jobb nála, legfeljebb idősebb és tapasztaltabb az életben - még akkor is, ha ez az élet merőben eltért az övétől. Ha tudnék sajnálatot érezni azon kívül, hogy tudom, mit jelent, egészen biztosan megélném a válasza után. Nem akartam idegesíteni, sem azt, hogy kevesebbnek érezze magát nálam. Még akkor sem, ha ő ezt szűrte le a szavaimból. Az ő hibája, hogy mit szűr le, igazából. Bárki lenne is itt, érezhetnék magukat bárhogy,, függetlenül a személyétől. Alacsony önbizalom? Azt hiszem. Talán. - Nem, Catherine, nem gondolom, hogy buta vagy, legfeljebb azt, hogy kevéssé edukált. Ami érthető, hiszen rossz időben lettél... egy közülünk, az én szerencsém is csak az volt, hogy a professzorom döntött úgy, hogy ezt az utat szánja nekem. Sabine sosem vett el tőlem semmit, sőt, ahol tudott, adni próbált. Az nem az ő hibája, hogy végül nem sikerült a kísérlete és az elmélete kudarcba fulladt. És hogy mások mellett most épp Cathrinnek kell ezt megtapasztalnia részemről. - Nekem nincsenek problémáim, másoknak vannak velem, ahogy eddig neked is. - addig a pontig sosem jutottam el, hogy valamiféle sajnáltot érezzek magam iránt, legfeljebb azokat értettem meg, akik engem nem tudtak - Az egyetlen ellentmondás az az életemben, hogy... a Társ - a farkas - akit kaptam, nálam jóval érzékenyebb olyasmire, amit én nem tolerálok jól. De itt van, segít, nem gondolom, hogy ennél többre várhatnék, amíg velem van. Nem kötött túl sok mély érzelem a Farkasomhoz. Kelletlen útitárs, akivel megtanultam együtt élni úgy, ahogy az emberek közt is boldogultam, de... Még mindig nem volt igaz. Még mindig nem volt olyan közreműködő, akit el tudnék fogadni, ahogy szerintem ő sem engem - ezért is lennék képes megválni tőle, ha úgy hozná az alkalom. Végül pedig l tudtunk jutni odáig, hogy elmondta, mit vár tőlem - én pedig a magam módján ragáltam. Ez őt szórakoztatta, mosolygott, nevetett, poénnak ismert el mindent, amit én mindenféle vicc nélkül szántam. De elmosolyodtam, mert ez volt az elvárt. - Örülök, hogy szórakoztatónak találtál, de nem viccnek szántam. - közöltem vele még mindig mosolyogva - Be tudlak mutatni kollégáknak, és azt gondolom, meg is teszem, mivel van abban logika, amit a hely kapcsán felhoztál. Garantálni viszont nem tudok semmit. Semmi okom nincs mögéd vagy az ötleted mögé állni ezen a ponton, és ha valaki nemet mondana, c'est la vie. Nem volt ismert. Nem volt képzett. Igazából a maga módján semmi sem volt, csak egy technikailag működő ötlet mögött húzódó elme. De végül a Béta ikerhúgánál való támogatás is felmerült. Túl mélyre ment az egész, Cathrine túl sokat akart... - Az ötleted kedvezőnek tartom, ezt el tudom mondani Sheilának is. - de ennél többet, beleadott energiát nem láttam volna kifizetődőnek - Az ezek, és minden más körülmények után asszisztenciában nem tudok szerepet vállani, és nem is szeretnék. Ha kell, ha tényleg kell, hogy én is megjelenjek a nőstény előtt, megteszem, azzal a tudattal, hogy esetleg engem ismerve hoz egy döntést, ami vagy kedvez Catherine terveinek, vagy nem.
-Most jobban érzem magam, köszönöm. És…nincs miért bocsánatot kérned. *Magamban sóhajtottam, mert nem tudtam követni Arthur gondolatmeneteit, pedig azokból volt bőven. Azt viszont éreztem, hogy igyekszik valami jót elérni a magyarázkodásaival és ezt értékeltem. Nem mellesleg jólesett, hogy nem az átlag csoportba osztott be. Bár az egész pusztán képletes felvetés volt és már régen nem a kezdeti témánál tartottunk. Korábban elég hamar a találkozás végére értünk, most viszont sokáig kell vele maradnom, és kijöttek a különbözőségek, leginkább az övéi. Én próbáltam mindig a beszélgető partneremhez igazodni, de, hogy őszinte legyek, Arthur mellé szinte lehetetlen volt. Egyáltalán nem voltunk egy hullámhosszon, ahogy az az orvosok megítélésénél is kiderült. Én szentül vallottam, hogy kell az empátia, míg ő feleslegesnek ítélte meg, legalábbis az orvos részéről. A példája amit felhozott, nem kicsit emelte meg a szemöldökeimet, úgy éreztem menten eggyé válnak a hajammal. * -Bocsáss meg, de te most paranormális tevékenységhez hasonlítod az én tapasztalataimat? *Nem minden mosolytól mentesen kérdeztem vissza, holott tudtam mire gondol, de vicces volt erre terelni a szálat. Szubjektív megélés. Nos, szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki megélt hasonlót. Az már régen rossz lenne. Nem csak a saját….lelkemen tapasztaltam, hanem másén is amikor a nagymamámat kezelték. Volt néhány idős ember az életemben, akik, bár jó egészségnek örvendtek, megfordultak párszor az orvosnál, és kórházakban. De tiszteltem a véleményét, legalábbis annyira, hogy nem akartam többet belekötni, ha nincs fogás, akkor el kell engedni. Később már volt mindenre magyarázat. Őszintén? Tiszteltem azért, hogy még talpon van, hogy olyan állást tölt be, ami nagyfokú odafigyelést kíván, hogy farkasként is helytáll, hogy nem omlott még össze. Volt némi fogalmam a betegségéről, kevesebb, mint amennyire most szükségem lett volna, és volt fogalmam a farkaslétről is, de a kettő kombinációjáról nem. Csak elképzelni tudtam milyen harcokat folytathat a farkasával, mert minden farkas más, még vérvonalon belül is, függ a beharapótól is. Most már tudtam, hogy minden tudományos helyretétel nála szükségszerű és nem feltétlenül a másik megbántása a célja. A „kevéssé edukált” kifejezés helyett azonban valami egészen más ragadt meg bennem. Azt átugrottam és ráharaptam a mondat végére. * -A professzorod döntött? Tisztában volt az….állapotoddal? *Abból a kevésből ami rendelkezésemre állt is tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy nem éppen szerencsés párosítás egy Asperger szindróma és egy az elején még kiszámíthatatlan farkas. A kérdés közben el is kerekedtek a szemeim. Még egy ok arra, hogy elismerjem. És de igen, volt problémája, bár ezt most inkább nem mondtam ki hangosan.* -Erről beszélek. *Mutattam rá arra amire gondoltam, amit végül kimondott. Nem csak szimplán nem illettek össze, mint az Achillestől kapott farkasom és én, hanem ott volt közöttük még egy harmadik. Mr. Asperger. Egy Fürkésszel. Most már azért örültem, hogy korábban nem csaptam a kopogó kezére. Az engem érdeklő téma, a hely szelleme és a terveim azonban még e különös és kellően kacifántos témán is át tudtak gázolni azért, hogy végre szóba kerüljenek. Elmondtam hát, hogy – hirtelen ötlettől vezérelve – mit kérek tőle, mire ő egy nem szándékos, mint inkább szarkasztikus poénnal válaszolt. * -Sejtettem. *Sóhajtottam egy nagyot midőn közölte, hogy nem viccnek szánta. A mosolya viszont ellentmondott ennek és elnézegettem, mert jól állt neki. Aztán ígért is meg nem is. De nekem már ennyi is elég volt, a többivel már tudok mit kezdeni. * -Köszönöm, az elég is lesz. A siker kulcsa a kudarcokon való átbukdácsolás. *Ennek ellenére még többet kértem. Olyan volt ez mint az alkudozás. Többet kérek, más kevesebbet ígér és félúton találkozunk, körülbelül ott, ahol eredetileg terveztem. Ha Sheilánál nem is kilincsel értem, majd megteszem én. Ahhoz képest, hogy mikor még el sem indultunk, sokkal kevesebb volt a tarsolyomban, most Arthur a piaci ár fölé ígért. Őszintén, nem számítottam arra, hogy tényleg beszél Sheilával. De már nem kell tök egyedül elé állnom, lesz egy szóbeli támogatásom, aminél többet nem is kívánhattam. Ennek eredményeképp szélesen elmosolyodtam, kár lett volna tagadni, hogy mennyire örülök, és gyorsan elfogadtam, mielőtt meggondolja magát. * -Valóban? Ez több, mint amit reméltem, köszönöm. Tényleg kedves tőled, hogy segítesz. Nekem sokat jelent. *Nem akartam palástolni a lelkesedésemet sem a hirtelen támadt izgatottságomat. Sajnálatos, hogy Arthur vezet, különben most ihatnánk egyet a sikerre. Az első lépcsőjére, de majd otthon, legfeljebb Achillesszel. Végtére is, benne van a buliban jócskán, hiszen ő vezeti a lovardát. Kell, hogy tudjon mindenről. *
Kezdőlap
// 
//
