Szeretem az erdőket… Mindig is szerettem őket. Legalábbis mióta az igazi életem elkezdődött, azóta biztosan. Különleges nap a mai, kétszáznyolcvankét éve különleges, és idén is gyönyörűre sikerült. Most egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Ilyenkor Constantine tapintatosan visszavonul, hagyja, hogy magamban sétáljak haza. Szép tavaszi idő van, már persze Fairbanks-hez képest, én pedig mezítláb, meseszép ruhában sétálok a fák között, a magassarkú cipőimet a kezemben lóbálva. Már jóval korábban levettem, mert a sarka rendre elsüllyedt a földben, és csak nehezítette a járást. Jóllakott, elégedett, és boldog vagyok, a nap süt, ma úgy érzem, mindent megkaphatok. A sétába olykor egy-két tánclépés is keveredik, majd egy kicsit több, a lassú ritmust dúdolom magamnak, aztán később mégis inkább éneklem a dalt. Szép hangom van, de ha nem lenne, akkor sem félnék énekelni az erdőben… - Eljössz-e ahhoz a fához, ahol egy férfit felakasztottak, mert megölt három másikat. Különös dolgok estek meg itt. Nem lenne abban semmi furcsa, ha éjfélkor a bitónál találkoznánk újra.
A versszak végén érzem meg, hogy valaki más is van a közelben. Nem tudom pontosan, hogy a zajok, a szaga, vagy az energiái árulják el először, de egy kicsit megtorpanok, mélyet szippantok a levegőből, kicsit lejjebb engedem a pajzsomat, de amint sikerült beazonosítani a helyet, ott folytatom, ahol az imént abbahagytam, annyi különbséggel, hogy az idegen felé veszem az irányt.
- Eljössz-e ahhoz a fához, hol azt mondtam, fuss és ne nézz hátra, mert ez lesz a szabadságunk ára! Különös dolgok estek meg itt. Nem lenne abban semmi furcsa, ha éjfélkor a bitónál találkoznánk újra.
Hallani valószínűleg már korábban hall a másik farkas, de az utolsó két sornál már láthat is, én is látom, a lába mellett a fehér lepedőbe csavart tetemmel, és bár tudom, hogy nem ember, hevesebben dobban a szívem pár pillanatig a gondolattól. Mikor a dal véget ér, már csak néhány méterre vagyok tőle – feltéve, hogy a közeledésem alatt nem tett semmi egyebet, mint az ásás -, és érdeklődve félrebiccentem a fejem. - Miért ásod el? Így nem lesz hasznára senkinek a halála… Nem igazán értem, miért ölte meg, ha utána hozzá sem nyúl…
*Nem ás valami észvesztő nagy sebességgel. Nem mintha nem tudna, de éppenséggel nem siet sehová. Ráadásul ő az a típus, aki elég gyakran csak úgy szeret elmerülni a gondolataiban. Ha meg már itt van a semmi kellős közepén, akkor miért ne ragadná meg az alkalmat, hogy így munka közben egy kicsit elmerengjen. Közben persze szép ütemesen hányja a homokot oda a gödör mellé. A dal eleinte annyira távolról szól, hogy el sem jut az agyáig. Azt viszont nem tudná megmondani, hogy a hangra vagy a szagra lett figyelmes először. Mindenesetre annak az irányába fordítja a fejét és még az ásással is leáll, de úgy konkrétan a mozdulat közepén. Bal lába ott is van az ásó vasán. Nagyjából beazonosítja a nőt, feltételezi ő is épp most engedhette le a pajzsát, ezért tudott behatolni rajta és úgy legalább a korát meg tudja saccolni, ha mást nem is nagyon. A dal pedig folytatódik, ami azért ezek után kissé meglepi, egyre kíváncsibban néz el abba az irányba, ahonnan a jövevényt várja. Az ásó nyelén támaszkodva figyel, míg elő nem bukkan az ismeretlen farkas. Mondjuk tekintetéből nem sok olvasható ki, legfeljebb az érdeklődés, amellyel most már ténylegesen jutalmazza a nőt. Nem ismeri a dalt, de meg kell hagyni, hogy a nőnek nagyon szép hangja van és egyébként is egy igen feltűnő jelenség.* A kérdés hallatán azért leveszi végre mélybarna szemeit a nőről és letekint a közvetlen mellette heverő tetemre, majd ismét a másikra.* - Életében sem volt senkinek sem a hasznára. De ha kéred, a tied lehet. *Von kissé vállat egykedvűen. Mindig ilyen, nem a nőnek szól a hangjából is érezhető érdektelenség. Már szinte úgy is tűnik, hogy nem szándékozik többet mondani, de... az iménti kis dal akkor is nyomott hagyott benne. Nem is tudja, hogy a szöveg vagy a dallam, vagy a nőt körüllengő kisugárzás, valószínűleg így mind együtt.* - Szép hangod van. *Jegyzi meg halkan, mosolytalanul. Nem próbál ellenszenves lenni, az évek során lett ilyen furcsán kettős. A tekintete legalább is semmiféle ellenszenvet nem sugall.*
Megszoktam már, hogy a megjelenésem erős hatást vált ki másokból, így aztán most sem hízeleg túlságosan, hogy a másik farkas megdermed a mozdulata közben. Én érdeklődve figyelem, és mikor válaszol, a cipőimet továbbra is a kezemben lóbálva sétálok oda mellé, hogy leguggolhassak a lepedőbe bugyolált tetem mellé. Lehajtom az anyagot az őz fejéről, végigsimítok az orrán, az orrnyergén, egészen fel a homlokára, végigfuttatom az ujjaim hegyét az egyik hegyes-szőrös fülén. Csak ezután nézek fel a farkasra. - Úgy gondolod? Ez roppant nagyképű hozzáállás más élőlények életéhez… De ha igazad is van… Legalább a halála hasznos lehetett volna. Sóhajtok egyet, még egyszer végigcirógatom a halott őz pofáját. - Nem, ne add nekem. Nem eszem meg semmit, amit nem a szemem előtt halt meg. Még nagyon el vagyok veszve a gondolatmenetemben, így aztán a dicséretre kicsit késve válaszolok, és mikor felnézek, még láthatja, hogy kicsit máshol járok gondolatban. - Szeretek énekelni… Te nem szeretsz semmit? Amennyi érdektelenség süt róla… Hihetetlen, hogy ne érintse meg semmi, ami most körülötte van… Az erdő gyönyörű, egy nem is olyan rég még élő állat teteme fekszik mellette, amit meg sem kóstolt, de a vadászat örömét sem érzem benne. Egyedül úgy tűnik, én mozdítok meg benne valamit, de még az is annyira gyenge kis rezdülés, hogy majdnem sértő… Nekem folyamatosan mosolyog a tekintetem, még akkor is, mikor elkalandozom gondolatban, és mikor épp itt vagyok vele, akkor roppant érdeklődéssel figyelem…
*Tekintetével követi, ahogy a nő az állat mellé guggol, arcán a rezignált nyugalmon kívül nem sok érzelem jelenik meg. Talán a barna kutyatekintet a legbeszédesebb az ábrázatán és az tükröz is némi érdeklődést, ahogy figyeli a másik minden mozzanatát. Nem nagyon tudja hova tenni, de tisztában van vele, hogy néma gyereknek anyja se látja a fától az erdőt, szóval ha nem kérdez, akkor nem is fogja megtudni. De nem kérdez.* - Inkább tőle volt nagyképű, hogy azt hitte van esélye egy kocsi ellen. *Nem fog magyarázkodni, hogy erre értette, hogy haszontalan volt életében is az állat. A nő vagy kikövetkezteti, hogy kocsi elé szaladni nem értelmes életcél... vagy nem. Alapvetően nem az a típus, aki bármit is túlmagyarázna, ezért sem szeret például kölykökkel foglalkozni. Viszont a válasza után, most már épp ideje folytatni az imént félbehagyott mozdulatot és ha már a lába az ásón van, akkor be is nyomja a földbe és komótos tempóban ás tovább.* - Ez meg a másik fele. Fél napja döglött, úgy hozták be nekem. Legfeljebb trófeának lenne jó a falra, arra pedig nem tartok igényt. *Miközben ás, csak időnként sandít oldalra a nőre, csak hogy megnézze, mindig az őz mellett guggol-e. Egyébként stílusa egy fikarcnyit sem változik, továbbra sem tűnik különösebben lelkesnek semmi iránt. Mintha csak ki lenne égve, vagy neki minden mindegy lenne. Viszont a kérdés jogossága ellenére meglepi, hogy ilyen nyíltan felteszi a nő. Ezúttal rendesen ránéz és mintha kicsit szemöldökei is feljebb szaladnának. Rövid szünet erejéig egy szót sem szól, csak nézi a nőt. Szinte már olyan, mintha meg sem akarná törni a csendet.* - Tényleg magassarkúban jöttél túrázni? *Kérdi végül hangjában csak minimális érdeklődéssel, de legalább egy kérdés. Természetesen észrevette, hogy mezítláb van a nő és ott a kezében a cipő. Viszont a számára feltett kérdésen csak egyszerűen túllendül mindenféle válasz nélkül. Feltételezhetőleg az érdeklődésének hiányára célzott a nő, így válasz helyett inkább érdeklődött. És most meg ás tovább, de persze ez nem befolyásolja abban, hogy hallja a nőt.*
Én szeretem az állatokat. Sokkal jobban, mint az embereket. A farkasokért pedig rajongok. Olyan csodálatos lények vagyunk… De ezt a farkast nem értem. A megjegyzésére felsandítok. - Nem hiszem, hogy egyáltalán tudta volna, mi az az autó… Szegény pára. Újabb értelmetlen halál, ami az emberek lelkén szárad… Nem tételezem fel, hogy ő ütötte volna el, pedig semmi nem támasztja alá az elméletemet. A magyarázatra megrázkódom, mint a farkas, ha vízből jön kifelé. Ki akarná halott állatokkal dekorálni a falát? Ostoba egy szokás… Látom a meglepetést, mert onnan, hogy újra megszólaltam, őt figyelem. Úgy tűnik telibe találtam. Vakon a százas körbe… Elégedett vagyok magammal. A válasz helyett feltett kérdést hallva elnevetem magam. Vidám, felszabadult kacagás ez, most felegyenesedem, arrébb lépek egyet, és körbepördülök. - Szóval nem… Magam mellé ejtem a cipőimet, néhány tánclépéssel megkerülöm a gödröt, hogy a farkas másik oldalára kerüljek. - Nem túrázok… vadászni – itt felcsillan a szemem – táncolni és énekelni jöttem… Nem mintha bármelyikhez praktikus lenne a magassarkú az erdőben, de ez engem szemmel láthatóan nem zavar, és nem látom, hogy ne lenne logikus a válaszom. Egészen közel lépek hozzá, ha nem húzódik el, a nyakához hajolok, és mélyen belélegzem a bőre illatát. Úgy szimatolok, mint egy valódi farkas. Amennyiben nem ellenkezik, még az arcélén is végigsimítok az ujjaim hegyével… - Milyen szomorú… A leheletem a nyakát cirógatja. - Melyik volt az utolsó pillanat, mikor nem érezted tehernek a létezést? Én nem foglalkozom tabukkal, ha valami érdekel, nyíltan megkérdezem. Más szemmel nézem a világot, és azokat akik benne járnak, mint a többség, legyen szó emberről, vagy farkasról.
*Arra, hogy ne tudta volna mi az az autó, nem nagyon reagál. Ez igazából most már egész lényegtelen, bár minden bizonnyal a nőnek van igaza. Csak ez nem mentesíti "szegény párát" az alól, hogy visszafordíthatatlanul megmurdelt. Ideje lenne talán ezt is belevenni az élet körforgásába. Az őzike füvet eszik, a kocsi meg elüti az őzikét...* - Nincs új a nap alatt. *Mondja ásás közben, tőle szép lassan talán már megszokható fásultsággal. Őt annyira nem borítja ki egy állat halála. Ez is csak egy olyan halál, amit meg lehet és meg is kell szokni, ha az embernek ilyen hosszú élet adatott meg. Jómaga már látott egyet, s mást, bár nem kétli, hogy a nő is, hiszen hasonló korban lehetnek. Arra hogy a nőstény ad helyette választ, mintha halvány, alig észrevehető mosoly futna át az arcán. Talán tényleg nem szeret semmit, de ez a semmi olyan tág fogalom. Sosem jelentené ki így ilyen egyértelműen. A kevés dolog máris sokkal jobban megfelelne neki, de így inkább a másikra hagyja. Persze tekintetével végig követi a nőt, így az ásás mint olyan ellehetetlenül. Hagyja is, bár a lába továbbra is az ásó vasán időzik, mely csak arra vár, hogy belenyomja a földbe. A nő viszont jelenleg érdekesebb, mert egyszerűen nem érti.* - És a cipő is szeret vadászni, értem. *Épp csak lesandít a fűben heverő magassarkúkra, hogy aztán ismét a nőre tekintsen. Épp csak egy árnyalatnyi szarkazmus árulkodik a hangjában arról, hogy nem tartja elég kielégítőnek a választ, de ő aztán nem az a típus, aki tovább faggatózna. Nem is teszi. Bár ez nem csak az érdektelenségének köszönhető, hanem mert a nő hihetetlen természetességgel sétál be a privát szférájába. Ajkai kissé elnyílnak meglepettségében, de nem húzódik el, csak lábát veszi le az ásóról. Állát kissé felemeli, talán még kicsit kis is húzza magát, miközben igyekszik lesandítani a nőre. Legfeljebb ennyi árulkodik arról, hogy ez a gesztus igen váratlanul érte, na meg nem is bízik meg feltétlenül annyira a másikban, hogy ezt teljes természetességgel tudja fogadni. Akárcsak az arcélén végigszaladó ujjak, amiket ugyancsak némán tűr. Igazából ez egy igazán kellemes helyzet lehetne, ha nem pár perce ismernék egymást. Mondjuk a kérdés... hát erre sem volt felkészülve. Viszont a nyakát cirógató lehelet és a testéhez simuló másik test nem veszi el teljesen az eszét. Finoman ráfog a nő csuklójára, mielőtt még leengedné kezét az arcélén való simítást követően. Egyáltalán nem szorít rá, csak egyszerűen megfogja és most konkrétan szembe néz a nővel ebben a képtelen közelségben. Ha egy percig is kellemetlenül érezte magát a szituáció végett, annak most halvány nyoma sincs. Ahogy letekint rá, még néhány kósza, barna tincs is előregördül a füle mögül.* - Számodra volt olyan pillanat, amikor tehernek érezted? Mert ha nem értenéd azt, amiről kérdezel, akkor válaszolnom is felesleges. *Szinte csak suttog, mert ha a nő nem lépett el tőle, akkor minden bizonnyal így is tökéletesen érthető, amit mond. Viszont eddigi érdektelensége érezhetően átcsap valami másba, de annyira botrányosan nehéz olvasni az arcáról, szemeiből, hogy képtelenség meghatározni mit is érezhet vagy gondolhat. És persze a pajzsa is védi.*
Nem erőltetem az őzikés témát, mert látom, hogy annyira sem érdekli, mint az utcán félrerúgott sörösdoboz. Kár… pedig az életet, az ártatlan életet tisztelni kell… Az állatok mind jók, és tisztalelkűek. Sajnálom a lepedőbe csavart jószágot. Ő viszont nem… - Olykor talán mégis akad… Elgondolkozva fűzöm a megjegyzéséhez, szemmel láthatóan eszem ágában sincs jobban megmagyarázni, vagy elmesélni, mi játszódik le a lelki szemeim előtt. Én is sokmindent láttam, éreztem boldogságot, bánatot, átéltem veszteséget, ami örökre nyomot hagyott bennem, megtaláltam a legnagyobb kincset az életben, fáztam, éheztem, a szívemben-lelkemben elharapózott mindent kitöltő fekete üresség, ahogy ő is nyilván ezer és ezer különböző dolgon van túl. Mások vagyunk, csak az közös bennünk, hogy még mindig élünk. Ő talán kevésbé, mint én. Nem értjük egymást, és emiatt távol vagyunk. Ha hozzásimulok akkor sem kerülünk közelebb… A megjegyzésre megrázom a fejem. - Nem hiszem, hogy lenne bármilyen érzése a dolog kapcsán. De én magasabb és csinosabb vagyok benne. Szeretek tetszeni… És ezen a napon mindig, minden évben gyönyörű akarok lenni. A legeslegszebb nő a világon. A privát szféra, mint olyan számomra nem létezik, ha farkassal sodor össze a sorsom. Mindegyikük vér a véremből, egy kis darab benne éppen olyan, mint bennem egy kis darab. Látom mennyire meglepődik, ahogy közel lépek hozzá. Ahogy felnézek rá, látom, ahogy elnyílnak az ajkai, érzem az enyhe feszültséget, ami a tartásába költözik. Mikor a bőre illatát már örökre megjegyeztem, és az ujjaim az arcán simítanak végig, az arcomat a nyakához simítom, a testünk összeér, finoman neki is támaszkodom, mivel sokkal magasabb nálam, így csak kicsit feljebb nyújtózva tudok rendesen a nyakához bújni, ehhez pedig támaszra van szükségem. Nem tiltakozom, nem rezzenek, mikor megfogja a csuklómat, csak ottfelejtem az ujjaim, ahol megállított a mozdulatban. Mikor lenéz rám, picit elemelem az arcom a bőrétől, hogy a szemembe nézhessen. Mással talán a világ legromantikusabb pillanatát élhetné át most, bárki kapná el a pillanatot, alighanem vakon szerelmesnek gondolna minket. Nem fordítom el a pillantásom, a kérdés nem hoz zavarba. A válasz is olyan természetességgel születik, mintha átlagos témáról beszélgetnénk. A képtelen közelség miatt a szavaimat egyenesen a szájára lehelem. - Ó, igen. Tudom milyen az, mikor a létezés minden perce kínzóbb, mint a Pokol legsötétebb fenyegetése, és tudom milyen nap nap után cél nélkül felkelni és lefeküdni, semmi élvezetet, semmi érzést nem találni abban amit csinálsz. Se öröm, se bánat, se megbánás, se gyász, se elégtétel. Egyszerűen semmi… Meghalnál, de nincs aki levegye a válladról a létezés terhét, így aztán minden marad a régiben… Én nem suttogok, de az előbbiekhez képest észrevehetően halkabban beszélek, elvégre olyan közel van hozzám. Belőlem nincs mit olvasni. Őszinte vagyok, semmire nem játszom rá, de nem ébreszt bennem indulatokat a téma. Én most újra élek, ami fájt, azt magam mögött hagytam… Csak a szemeim csillognak lázasan, és árulkodnak róla, hogy talán nem árt velem vigyázni. Őrültekkel sosem árt.
*Nem is igazán tudja, hogy mit mondhatna a nő kis megjegyzésére. Akár tovább is fűzhetné a gondolatot, hiszen egyértelműen máshogy vélekednek az őket körülvevő világról és a rájuk váró lehetőségekről, de... miért is akarná meggyőzni őt a saját igazáról? Hiszen mindketten ugyanarról beszélnek csak a nézőpont egészen más. Így csak aprót bólint a megjegyzésre. Tényleg nem tudná kijelenteni biztosan, hogy semmi újdonság nem vár rá, így egyszerűbb rábólintani. A kijelentésre a cipőt illetően gyanútlan meglepettség fut át az ábrázatán. Kérdezhetne még, de mi értelme is lenne? Persze nem hagyja válasz nélkül, bár mintha némi zavartság vegyülne a tekintetében, miközben félretekint.* - Ó, azt hiszem ebben nincs hiba. *A megjegyzést olyan, mintha csak magának mondaná, de minden bizonnyal nem azért nem hagyta meg kósza gondolatként és mondta ki hangosan, mert nem szeretné, ha a másik ezzel ne lenne tisztában. Bizony neki is van szeme és a hölgy szívszaggató kecsessége és az az egész aura, ami körüllengi... José saját magának hazudna ha nem ismerné el, hogy le van véve a lábáról. Még apró mosolyra is rándul a szája, de gyorsan véget is vet neki, ahogy újfent a nőre tekint. Az, hogy meg is támaszkodik rajta a másik, a legkevésbé sem zavarja. Lehet, hogy nincs kigyúrva, de ettől függetlenül olyan stabilan áll és tűri a nyakánál ténykedő hölgy minden rezdülését, mintha csak kétszer ekkora lenne. Viszont a legjobb szó tényleg az, hogy tűr. Ahhoz, hogy élvezni tudja, meg kellene bíznia a másikban, bár el kell ismerni, hogy ezek a puha érintések, a nyakához és egész testéhez simuló nő kifejezetten hízelgő egy férfi számára. Talán még az is megfordul a fejében, hogy miért is nem borotválkozott ma reggel, bár az a nem túl számottevő borosta tán még nem olyan zavaró. Bár megfogja a nő csuklóját, de nem úgy fest, mintha távolabb akarná vonni azt. Jó ott, abban a mozdulatban, amiben félbeszakította. A közelséget még tudja kezelni, bár néha talán kimarad egy-egy lélegzetvétel, hisz még a végén megzavarná azzal is a gondolatmenetet, ami nem titkoltan érdekli. Amikor pedig befejezi... csend. Egyáltalán nem szólal meg azonnal, inkább a nő tekintetét fürkészi. Próbálja értelmezni, amit lát, azt is pontosan tudja, hogy normális esetben tartania kellene tőle. De amit eztán tesz, az teljesen szöges ellentétben van azzal, amit normális esetben gondolnia vagy tennie kellene. A hatásszünet után, mikor már úgy tűnik, hogy reagálni sem méltóztat, finom lassúsággal hajol a nő füléhez, lényegében önként késztetve vissza a másikat az iménti helyzetbe, amikor még a nyakában volt. Csak halkan suttog bele a fülébe. Nem próbál rájátszani az érzékiségre, de azt meg kell hagyni, hogy az a saját bőrszínéhez képest, már-már fakó, hamvas bőr, mely most olyan közel van az ajkaihoz beszéd közben, nem hagy túl sok választást ebben a kérdésben. Persze, hogy érzéki, amennyire futja. Az angol higgadt mentalitás mellett és ellenére azért ő még spanyol.* - Azóta érzem tehernek a létezést, mióta nincs aki önként meg akarjon ölni. Amikor még számított, mit tettem, sorban álltak, akik nagy élvezettel ugrottak volna a torkomnak. Most viszont... a torkom érintetlen. *Pusztán tényt közöl, nincs a hangjában semmi elfojtott szenvedély, ahogy azt egy külső szemlélő elvárhatná egy hasonló szituációban. Legfeljebb csak annyi tűnhet fel, hogy lassabban beszél, minden szót jól megfontol, mielőtt kimondaná. Viszont a nő megkapta a válaszát. Ezzel pedig ujjai kinyílnak, melyek eddig a másik csuklóját fogták közre és egyszerűen kilép a közelségből... ha hagyják. Ha pedig így van, akkor megindul a bebugyolált tetem felé, mintha mi sem történt volna.*
Az őzikés témát egyelőre hagyom elsikkadni. Eleget beszéltünk róla, és most fontosabb dolgok következnek. Tudom, érzem. A meglepett ábrázat láttán kicsit ismét elnevetem magam. Milyen fura figura ez a farkas! A megjegyzését csak megmosolygom, én már nem teszek hozzá semmit. Látom rajta segítség nélkül is, hogy nem hagyom hidegen. Az eszembe sem jutott, hogy a finom támaszkodásom kibillentene egy ilyen kaliberű farkast az egyensúlyából, így nem lep meg, hogy szilárdan áll a lábán. Érzem benne a feszültséget, azt is, hogy csak tűri a közvetlenségemet, de nem zavartatom magam a dolog miatt. A borosta pedig egyáltalán nem zavar. A válaszomat követő csend miatt szemmel láthatóan nem érzem kellemetlenül magam, nem is szakítom meg a szemkontaktust sem. Egyszerűen csak várok. Nem is hiába. Ahogy a férfi mozdul, követem a finom irányítást, ismét közelebb hajolok a nyakához, és csendben hallgatom a választ, csak a szabad karomat csúsztatom a derekára. Így akkor sem tud még ellépni, mikor elhallgatott. A hangja doromboló érzékisége nem hagy hidegen, hogyan is hagyhatna? Libabőr fut végig a karomon, de egyébként kifejezetten élvezem a helyzetet. Meg még mindig nem értem, miért érez így, de a válasz olyan egyértelmű, ahogy a kis incselkedés is. Visszahajolok a nyakához, finoman harapok rá, a fogaim a bőrét karcolják, a nyelvem hegyével röviden simítok végig rajta, végül könnyű, puha csókkal fejezem be a mozdulatot, aztán elengedem, és vele együtt én is hátralépek egy lépést, aztán távolabb pördülök. - Most is számíthatna, amit teszel. Minden csak rajtad áll a saját életedben. Te döntöttél úgy, hogy jelentéktelen leszel… A nagyságot elvenni nem lehet senkitől. Arra még a halál sem képes… Félrebiccentett fejjel figyelem a farkast.
*Valószínűleg az érzés teljesen kölcsönös a másikkal szemben, hiszen ő ugyancsak furcsának találja a nőt. Furcsának, titokzatosnak... kívánatosnak. A hosszú évek tanúbizonysága szerint pedig nem olyan nehéz elcsavarni a fejét, ha a megfelelő személy teszi. Ráadásul ez a nőstény kifejezetten lehengerlő jelenség és ha nem is célja az, hogy mély nyomot hagyjon Joséban, ez már elkerülhetetlen. Rég volt nővel, ahhoz hogy érezze a rezdülésekből, hogy hatással van valakire, de talán valahol mélyen élvezi a helyzetet. Egyszerűen érzi a szikrát. Az sincs ellenére, amikor a derekára siklik a női kéz, így értelemszerűen nem fog ellépni. Nem is igazán tudja, mire számítson most, lényegében felkínálta neki a nyakát, de mégsem érzi különösebben veszélyben magát. Még akkor sem, amikor a nő fogaival a nyakát "támadja meg". Szemeit lehunyja és inkább hagyja, egy elnyújtott szusszanással konstatálja, amikor a fogak helyet, már a nő ajkát érzi a bőrén. Most igazán tudná értékelni, ha valaki nyakon öntené egy vödör hideg vízzel, mert ez így... ez így egyszerűen túl jó, túlságosan élvezi. Még egyik kezét is óvatosan a nő csípőjére simítja... de elkésett, a nőstény távolabb lép, ő pedig ott áll egyedül. Olyan érzés, mintha kirabolták volna, elvették tőle a pillanatot. Egy sóhajt követően nyitja ki a szemeit és tekint a nőre. Pár másodpercre szüksége van, hogy összeszedje magát. Hirtelen azt se nagyon tudja mit akart, de végül a hajába túr, visszarendezve a kósza tincseket a helyükre és végül inkább a tetem felé veszi az irányt. Természetesen hallja a nő szavait. Választ csak akkor ad, amikor már az állat mellett guggol.* - Én döntöttem így. Viszont a kérdés csak annyi volt, hogy mikor nem éreztem tehernek a létezést. Arra pedig válaszoltam. *Mondja halkan, feltekintve a nőre. Tekintetéből még mindig úgy tűnik, hogy sikerült kicsit megbolygatni a lelki világát, de éppenséggel az arca és a hangja ugyanolyan, mint amikor elkezdték a beszélgetést... unott és olyan... semleges. Egyszerűen nem vár bármiféle jó tanácsot, vagy biztatást, mert szemmel láthatólag ő is tisztában van a lehetőségeivel. Szándékosan nem él velük. Egyszerűen szeretne megmaradni abban a hitben, hogy a holnap semmi újat nem hozhat. Végül egyszerűen belefordítja a döglött őzet a gödörbe, ami egy tompa puffanással henteredik bele nyughelyébe.* - Huzamosabb ideig maradsz a környéken? *Kérdi miközben felegyenesedik a gödör mellett. Csak egy egyszerű kérdés, a barna tekintet is érdeklődőn állapodik meg ismét a nőstényen.*
Nem reméltem már meglepetést a mai napra, de hogy találkoztam ezzel a farkassal mindenképpen ajándék. Élvezem a helyzetet, a beszélgetést, és azt, ahogy rám néz. Pontosan tudom, hogy mostmár megmozdult benne valami, érzem a tenyerét a csípőmön, de a mozdulata elkésett. Ha csak néhány szívdobbanással korábban mozdul, akkor maga mellett tarthatott volna, így azonban könnyedén kisiklom a tenyere alól, és máris néhány lépés távolságból nézek vissza rá. A bőre íze még ott van a nyelvemen, a számon, az orromban az illata, és sejtem, hogy ő sem fog egyhamar elfelejteni. Látom, hogy időre van szüksége a gondolatai rendezéséhez, úgyhogy csendben kivárom a választ. Ami viszont elég nyilvánvalóan nem tetszik nekem. - Milyen kár… Pedig olyan csodálatos teremtmények vagyunk mi, farkasok… lenyűgöző életre, nagy dolgokra születtünk mindannyian. Sajnálom, hogy önként lököd félre az életed… Sóhajtok egyet, a cipőm mellé lépek. - De legyen… Nem kérdezek többet… Egy könnyed és gyors mozdulattal lehajolok, felkapom a cipőimet, aztán még egyszer ránézek a hímre. Még egy jókedvű, boldog mosolyt kap tőlem a válasz mellé. - Sosem tudom, hol meddig maradok. De azt hiszem még találkozunk… Talán egy értelmesebb halál pillanatában. Érzem, ahogy erősödik a Hold. Ismét közel a mi éjszakánk. Megfordulok, és futólag az égre pillantok, mintha most is látnám a napról napra kerekedő holdat, aztán a vállam felett visszanézek a férfira, búcsúzóul a legszebb mosolyomat kapja… A szabad kezemmel feljebb húzom a szoknyámat, aztán egy könnyed ugrással nekiiramodom. Szeretek mezítláb futni az erdőben, két lábon is majdnem olyan könnyedén haladok, mint négy mancson. Többet nem nézek vissza a másik farkasra, kivéve ha esetleg utánam eredne, amit nem tartok valószínűnek. Hagyom, hogy a könnyű tempójú futás átmelegítse az izmaimat, felszabadítson az arcomra simogatí levegő, és közben a korábban félbeszakadt dalocska dallamát dúdolom…
*A kijelentés hallatán érdeklődőn néz a nőre. Hosszú élete során sokféle farkassal találkozott. Volt olyan, aki utálta magát, hogy az, ami, volt olyan, aki rajongott érte. Így azért elég hamar meg tudja állapítani, hogy feltehetőleg a nő is az utóbbi mezőnyt erősíti. És ő... ő pedig elfogadta, volt, amikor szerette is, de egy ideje már csak nyűg. Biztos ilyenből is van néhány, mint ő, létezhetetlen, hogy egyedül legyen az ilyen és ehhez hasonló érzéseivel. Mindenesetre egyáltalán nem tartja őrültnek a nőt a gondolkozásmódja miatt. Ez is csak egy szemlélet, olyan, mint a többi. Azért megfordul a fejében, hogy válaszol rá, még szóra is nyitja a száját, de amikor elhangzik, hogy a nőstény nem kérdez többet, inkább becsukja és csak egy aprót bólint. Jobb ez így, nincs túl sok kedve már beszélni erről. A farkasok felsőbbrendűségéről is megvan a maga véleménye, de inkább megtartaná magának egyelőre.* - Ha kell akkor majd egy ismerős arc... itt megtalálsz. *A ritka esetek egyike, amikor előbb beszél és csak aztán gondolkodik. Mondjuk ez a kijelentés sem mellőzi az unott stílusát és így inkább csak olyan felvetésként hat. De tényleg szeretne találkozni újra a nővel és speciel teliholdkor ez egy nagyon jó kis hely lehet, ráadásul mindketten idetalálnak. Már csak az kétséges, hogy jó ötlet-e, de ezen nem most fog nekiállni gondolkodni. Csak figyeli a nekiiramodó nőt és egészen addig követi is tekintetével, amíg bele nem veszik az erdőbe. Hát kettesben maradt a döglött őzzel, ami már csak arra vár, hogy betemesse. Így végül neki is áll, ismét ásót ragad és szépen eltemeti a tetemet, majd fogja az ágra akasztott kabátját, az ásóját és visszasétál a kocsijához. Majd ő is távozik.*
Eljött a telihold ideje ebben a hónapban is. A gerincemen futkos a borzongás, a nyakamon borzolódnak az apró pihék, a vérem zsibong, száguld az ereimben, a bőröm forró, akárha lázas lennék. A szívem hevesen dobog, minden porcikám futásra, vadászatra, vérre vágyik. Bizseregnek az ujjaim, ahogy öltözöm, a könnyű fehér nyári ruha világítani fog az erdőben. Éppen ezért is választottam. A hajam laza kontyba tűzöm, könnyű cipőt húzok, és már kint is vagyok az utcán. Constantine majd később csatlakozik hozzám, én kértem tőle egy kis szabadságot. Idekint már szürkül, sietősre fogom hát a lépteimet. Nem szállom buszra, nem ülök autóba, gyalogolok. Sétálok, és dúdolok, majd sétálok és énekelek, aztán újra elölről az egészet.
- Látom, baljós a hold fent, látom, a baj közel, látom, ég villog, föld reng, látom, rossz idő jön el. Ma éjjel a lábod ki ne tedd, hogyha kedves az életed! Baljósan kel ma a hold.
Nem esik nehezemre megtalálni a helyet, ahol néhány napja a másik farkassal találkoztam. Körülsétálom akis tisztást, kiválasztom azt a fát, amelyiknek olyan közel nő a földhöz az ága, hogy könnyedén fel tudok ülni rá különösebb fáramászás nélkül. Mint egy pad, csupán másfél méter magasan van. Kényelmesen elhelyezkedem, lógázom a lábaimat, és a fa törzsének támasztom a vállamat, úgy dúdolok majd énekelek tovább. Még várok egy kicsit, aztán vagy így, vagy úgy, de engedni fogok a sürgető zsibongásnak, a forrón, hevesen száguldó vérem követelésének…
*Nem nagyon beszélték meg a dolgot, főleg pontos időről nem volt szó, hogy mikor is találkozzanak. Persze közel sem lázas tinédzserként készülődött. Szépen végzett a melójával, hazament, összeszedett mindent, amit bármelyik másik telihold alkalmával szokott. Igazából mostanság egyre gyakrabban megesik vele, hogy egy-egy teliholdat kihagy, hiszen elég öreg már ahhoz, hogy meg tudja tenni, már az utána lévő nyomasztó érzés sem olyan kibírhatatlan. De ezt speciel esze ágában sincs kihagyni. Kocsiba pattan, pontosan emlékszik, hogy hol futott össze legutóbb a nővel. Nem is csak az esemény különlegessége miatta, hanem alapvetően jó a helymemóriája. Mikor megérkezik, szépen leparkol az út mellett, pont ott, ahol múltkor is tette, majd kiszáll. Lényegében semmit sem visz magával, hisz minden fontos a kocsiban van, attól pedig nem távolodik el különösebben. Öltözetét tekintve megint nem vitt túlzásba semmit. Egy egyszerű farmert visel, hozzá zöld hosszú ujjú pólót. Nincs különösebben rossz idő, ráadásul úgyse sokáig lesznek rajta a ruhái. Nem sokára besötétedik. Arra mondjuk kíváncsi, hogy a nő, akinek egyébként a nevét sem tudja, eljön-e egyáltalán. Bármennyire is mély volt a benyomás, azért nem fűz hozzá túl nagy reményeket. Ahogy kiér arra a helyre, ahol összefutottak múltkor, szinte azonnal kiszúrja a fehér ruhás nőt a fán. Nem csak a ruha, de az éneklés is vezeti, a másik szagáról nem is beszélve. Szája szegletében mintha halvány mosoly jelenne meg, ahogy felé veszi az irányt. Kezeit zsebre vágja és alig két lépés távolságban megáll a fán ülő nő előtt.* - Ha megkérdezném a neved, akkor válaszolnál? *Kérdi halkan, átható barna tekintetével figyelve a nőt. Arca most azzal az apró mosollyal valahogy sokkal barátságosabbnak hat, de persze esetében szó sincs megállás nélküli vigyorgásról.*
Én egészen biztos vagyok benne, hogy a hím el fog jönni. A kérdés csak az, hogy lekésik-e rólam, vagy időben érkezik, hogy ma éjjel velem tarthasson. Pontosan tudom, hogy mély benyomást tettem rá, így egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy itt lesz. Kíváncsi vagyok, a beszélgetés is hagyott-e benne bármilyen nyomot, részben emiatt vagyok itt. Pontosan tudom, mikor közeledik. Érezem a bőre illatát, az energiái ismerős vibrálását, hallom a léptei neszeit. Mikor megérkezik, dúdolásban váltok, aztán a sor végén elhallgatok. Kivárom, míg megáll előttem, és felteszi a kérdést. Félrebiccentem a fejem, alaposan végigmérem, csak aztán válaszolok, jókedvűen mosolyogva. - Ha valóban szeretnéd tudni, és nem a titokzatosság izgalma élvezetesebb számodra, akkor természetesen igen… Lecsusszanok az ágról, magassarkúban is könnyedén tompítom a földet érést, és egy puha rugózás után kiegyenesedem. Közelebb lépek, és közelebb is hajolok, hogy újra megszimatoljam a bőrét, mintha ez lenne nálam az üdvözlés. - Orvos vagy… Állapítom meg. Ez nem kérdés, csupán egy megjegyzés. Érzem rajta a rendelő szagát. - És mosolyogsz… A két kijelentésnek semmi köze egymáshoz, de a másodikhoz már az én szám sarkába is huncut, játékos kis mosoly költözik. Úgy látszik mégiscsak történt valami…
*A végigmérés teljesen kölcsönös és bizony meg kell állapítania, hogy a nő egy szemernyit sem változott. Vagy talán még is? Tényleg szebb lett? Lehet, hogy a fehér ruha teszi. Mindenesetre ezt a szörnyű problémát sem most fogja megoldani, hisz talán nem ez a szituáció szolgál arra, hogy a nagy elmélkedéseket lezavarja.* - Kétlem, hogy a helyi telefonkönyvben megtalálnálak, így nem tartom valószínűnek, hogy az a tény, hogy lenne téged hogy szólítanom, bármit változtatna... bármin is. *Továbbra is a már megszokott unottság vegyül a hangjába. Lehet, hogy teljességgel elrontja ezt a nagy titokzatos homályt, ami kettejüket övezi, de speciel nem tervez nyomoztatni a nőstény után, szóval egy névtől tán még semmi sem változna. Szerinte. De könnyen lehet, hogy ő látja rosszul a helyzetet. Amikor a nő kecsesen lecsusszan az ágról, akkor azért megjutalmazza őt egy elfojtott szusszanással, de már közel sem jön zavarba annyira, amikor észleli, hogy a másik ismét a könnyedén lépi át a személyes szféra határát. Talán némi ösztönösséggel fordítja el hangyányit a fejét, hogy a nőnek egyszerűbb dolga legyen. Úgy sandít rá barna kutyatekintetével. Az a leheletnyi mosoly az ábrázatán, pedig olyan jól elhelyezkedett a szája szegletében, hogy saját magának sem tűnik fel. Úgy fest ezzel egyedül van. Persze az említést követően sikerül regisztrálnia arcizmainak állását, de úgy fest nem akar változtatni.* - Így van. Bár azzal, hogy ezt kiszagoltad, mi lesz a titokzatosság izgalmával? *Egyik kezével finoman a nő álla alá nyúl és ha hagyják, akkor kicsit feljebb emeli a buksiját a másiknak, csak hogy meglegyen a szemkontaktus. Ugyanis ő egy kissé oldalra billenti a fejét és úgy tekint le a nőstényre, ugyanazzal a bujkáló mosollyal. Ritkán próbál sármos lenni, pedig megvan benne a lehetőség... hát most él vele.*
Szeretem, mikor így méregetnek. Talán pont ez az oka, és a férfi szemének csillanása, hogy ilyen hamar feladom a láblógázást, és lecsusszanok a talajra, hogy közel legyek hozzá. A szerelmem örök, és megingathatatlan, mégis be kell vallanom magamnak, hogy hiányzik egy szilárd test melege, egy hús-vér farkas bőrének örökké lázas forrósága. Tetszik ez a játék, amit vele játszhatok. Constantine is tudja, ezért enged nekem nagyobb teret, mint szokott. Ha féltékeny is, nem mutatja. A válaszra félrebiccentem a fejem. - Annyi néven szólíthatsz, amennyi csak jólesik, de az igazit is használhatod, ha úgy tetszik… Nem ront el semmit. A hangjában csendülő unottság hozzá tartozik, bájos álca, gyakorlottan viselt maszk, de én látom, és érzem a változást. Halk kuncogással nyugtázom a mozdulatot, amivel közel enged magához, mintha begyakorolt üdvözlésünk lenne ez a közelség. A megjegyzésre elnevetem magam. - Még mindig szinte semmit nem tudok… Ha tudnám… számítana? Hagyom, hogy megérintsem, engedelmesen fordítom felé a fejem. Érezheti az ujjain a bőröm forróságát, ahogy finoman meg-megremeg az ujjai alatt. Nem vagyok feszült, de a telihold varázsától minden porcikám bizsereg. Jóleső izgalom ez, élvezetes várakozás, amit a játék, közelség izgalma járat csúcsra. Elismerem a látvány hatásosságát, felemelem a keze, az ujjam hegyével simítom meg a szája sarkát, ahol az az aprócska mosoly görbül, aztán lábujjhegyre emelkedem, és tűzforró, puha lassú kis csókot hagyok ott ,ahol az imént még az ujjaim simítottak. Ezután visszaereszkedem a cipőm sarkára, így egy kicsit újra távolabb kerülve tőle. - Jól áll… Kívül-belül jól áll neked a mosolygás… Vannak néha ilyen fura megjegyzéseim, de nem nehéz megszokni és rám hagyni őket.
*A válaszon egyáltalán nincs meglepve, hiszen továbbra sem kérdezett rá a nőstény nevére. Még mindig azon vacillál, hogy biztosan tudni szeretné-e, hiszen tényleg van ebben így valami izgalmas, de a racionális fele elég erőteljesen azt sugallja, hogy a név ismeretében sem fog változni semmi. Vagy legalább is nem kell akkor sem változnia semminek.* - Nem vagyok jó névadásban, szóval örülnék, ha megmondanád a sajátodat. *Halkan kéri, hiszen nem szükséges kiabálni. Megint sikerült olyan közelségbe kerülniük egymáshoz, hogy ha a másik hangosabban lélegzik, már arra is felfigyelhetnek. De speciel ezzel nincs baj. És bár kimondottan szépen kéri a nevet, nem próbál bájologni és nem tűnik kimondottan izgatottnak sem. Csak egy egyszerű kérés. Persze a tekintetében leplezetlenül rajta lehet kapni az érdeklődést, de arcizmainak többnyire az ura. A következő kérdésre csak akkor válaszol, amikor a nőstény már rá néz. Bizony az ő fejében is megfordul, az érzékelhető feszültség miértje, de valószínűleg a kettejükben dolgozó hasonló erőknek tudhatók be. Csak neki éppenséggel a szeme sem rezzen. Valószínűleg ő lehet a szobrászok álma, hihetetlenül ura saját magának, ami nem is baj, mert lehet már rég leteperte volna a nőt. Ez a selymes bőr, a nőstény finom illata, mellyel tele van az orra és ezúttal nem szívesen válna meg tőle... Nos, ha kicsivel forrófejűbb lenne, lehet már nem állnának két lábon.* - Nekem nem, de szerintem mindketten pontosan tudjuk, hogy nem azért vagyunk itt, hogy a másik életében vájkáljunk. *Egyáltalán nem úgy csengenek a halk szavak, mintha le akarná koptatni a nőt. Pusztán édesen, apró mosollyal és némi pofátlan magabiztossággal osztja meg a véleményét. Ha csak nem értette félre a jeleket. Ki tudja, lehet berozsdásodott az évek alatt és most randiznak, de ahhoz speciel nem sok kedve lenne. Eléggé elvenné ennek az egésznek a vélt vagy valós varázsát. A szája sarkába simuló érintés nem zavarja, a mosoly ugyanúgy ott marad. A csók pedig már szinte a levegőben van, bár tény, hogy egy lélegzetvétel, de még talán egy szívdobbanás is kimarad, amikor a szája szegletében érzi a puha, édes ajkakat.* - Talán épp ezért nem osztogatom sűrűn. *Válaszol végül rövid hatásszünet után szép halkan... és márpedig mosolyog. Ha pedig nem ütközik ellenállásba, akkor finoman a nő nyakára simítja bal kezét, kicsit bele is túrva a haja alá és bizony most rajta a sor, hogy kicsit közelebb hajoljon a nőstényhez. Ha pedig továbbra sincs ellenére a másiknak, akkor most végre megejtene egy igazi csókot. Szinte kiköveteli magának az elnyíló ajkakat, ahogy a maga kissé vehemens erőszakosságával - ami feltehetőleg nem csak az elfojtott szenvedélynek, de a telihold közelségének is betudható - megcsókolja a nőt. Úgy fest még nem lepte be teljesen az öreget a rozsda.*
Most rá bízom a döntést, legfeljebb, ha úgy érzem, nem szíve szerint választott, akkor felülbírálom a döntését. Végül, ahogy kér, biccentek. - Zéphyrine… Azt hiszem egy keresztnév éppen elég. A családom régen kihalt, a vezetéknevem már nem jelent semmit. Ő a szobrászok álma, én a megtestesült elevenség vagyok. Minden pillanatban vibrálok, az arcizmaim néha szavak nélkül is elég beszédesek, és ha nyugton állok, akkor is mintha folyamatosan mozgásban lennék. Hogy le tudna-e teperni azt egy pillanatig sem mérlegeltem. Fel sem merül bennem, hogy bármi történhetne velem akaratom ellenére. A többi pedig… már csak rajtam áll. Legalábbis meg vagyok győződve erről. - És ha én mégis ezért vagyok itt? Nézz magadba… változol… más vagy, mit a múltkor voltál… Ebből a közelségből a szájára suttogok, de a szememben most is ott a lázas, élnék, eleven csillogás. Én folyamatosan égek. Magas hőfokon. Aki nem vigyáz, könnyen megégetheti magát. A válaszra elnevetem magam, halk jókedvű és rövid kacagás ez. Most nem próbálok kisiklani az érintéséből, engedem, hogy a hajamba csúsztassa az ujjait, belesimulok a tenyerébe. Tudom mi következik, és nincs ellenemre. Fellépek a cipőjére, hogy áthidaljam a magasságkülönbséget, a testemet a testéhez simítom. Ahogy a számra hajol készségesen, engedelmesen nyílnak az ajkaim. A jobb tenyeremet az arcára simítom, szelíden csókolok vissza… A bal tenyerem a tarkójára csúsztatom, az ujjaim a hajába túrnak. Aztán egy hevesebb mozdulatára, felvillan előttem a kép ahogy a meztelen mellkasán támaszkodom, a válla, a nyaka, az egész teste tele karmolásokkal, a hajam kibontva hullik előre a vállam előtt. A körmei a hátamon szántanak végig, és a telihold felettünk ragyog… A szelídségem egy pillanat alatt szétfoszlik, a csókom hevessé, követelővé válik, érzem, hogy felsebeztem az ajkát a fogammal, a vérét a saját nyelvemről kóstolhatom. Az ujjaim a nyakába mélyednek, piros csíkokat hagynak maguk után, de még nem serken vér a nyomukban. A másik kezemet lecsúsztatom az oldalára, az ingén keresztül markolok a húsába. Csak vad vagyok, de komoly kínt még nem okozok.
*Csak egy aprót biccent a név hallatán jelezvén, hogy értette és megjegyezte. Egyáltalán nem a barokkos bókok híve, így nem ő lesz az a személy, aki a név ritkaságát, vagy szépségét fogja méltatni. Pusztán jelzi, hogy így oké és szemmel láthatólag semmit sem vesztett el a nő a varázséból, hiszen még mindig ugyanazzal a megbabonázott tekintettel néz rá, arca bármit is sugalljon. Továbbra is rezzenéstelen, egész egyszerűen ő ilyen. Nyugodt és szilárd, mint egy sziklafal. A megjegyzésre nem válaszol azonnal. Nem is csak azért mert ténylegesen végig kell gondolnia, hanem mert a közelség is lényegesen hátráltatja a fogaskerekeket. De azért igyekszik mérlegelni. Valóban más lenne? Nem igazán érez magán változást, ez annál sokkal... egyszerűbb.* - Egy fikarcnyit sem lettem másabb. Barátságosabb esetleg... Rámenősebb?... Talán. De egyáltalán nem vagyok más. *Hasonló halksággal beszél, mint a nő, mit sem változtatva a közelségen. Ugyanúgy az ajkaiba suttog, hiszen nincs semmi oka rá, hogy eltávolodjon tőle. Az pedig, hogy más lenne... egész egyszerűen máshogy reagál, mert az embernek megvan az a lehetősége, hogy máshogy döntsön, ha lehetősége van rá. Plusz a hold is minden bizonnyal hozzájárul ahhoz, hogy tökösebb, de ezzel ugyancsak tisztában van. Épp elég ideje farkas ahhoz, hogy kiismerje már a hold hatását. A tarkójára simuló kéz, a csók heve őt is ugyanúgy magával rántja. A benne élő vadállat pedig élvezi, sőt, többet akar. Ki akar törni, birtokolni akarja a nőt. Szabad keze erősen markol rá a nő csípőjére, szinte belemar, ahogy saját csípőjéhez vonja erősen. Meggyűri a fehér ruhát, nem áll már olyan messze attól, hogy egy mozdulattal le is tépje a nőről. Szájában érzi a saját vérét, de a legkevésbé sem zavarja. Olyan apróságokkal, mint a fájdalom, most egyáltalán nem tud törődni. A bőrébe maró körmök is csak tovább hergelik, végül elhagyja csókjaival a nő ajkait és a vérző szájával némi vércsíkot hagyva maga után halad végig az arcélén, egészen a nyakáig. Immár nem csak égető leheletét érezheti Zephyrine magán, hanem a immár a fogai nyomát is. A farkas többet akar, megízlelni a puha bőrt, belé marni. Vér még nem serken csókjai nyomán, de tényleg már a fájdalom határait feszegeti, ahogy a nőstény nyakát kóstolgatja elfojtott szenvedéllyel. Egyszersmind a nő a fát érezheti a háta mögött, bizony a szituáció hevében, ha ez nem volt a nő ellenére, de sikerült a férfinak addig a fáig eljuttatni őt, amiről nem rég leugrott. Ha pedig így van, akkor teljes testtel nyomja neki. A hold pedig szép lassan kezd megjelenni a szürkületi égbolton.*
Nem számítottam rá, hogy megdicséri a nevem, így nem is ér csalódás. Még szerencse. Annyi ostoba bókot kaptam már. Most éppen elég a szeme csillogása, abból is éppen eleget olvasok ki. Kivárom a válaszát, bár a türelem többnyire nem erősségem. Most is érezheti, hogy ahol csak hozzáér a bőrömhöz, ott átsugárzik a természetellenes, forróság, meg-megremeg a bőröm, alatta a morálisnál gyorsabban lüktet az ereimben a vér, az izmaim olykor megfeszülnek. Nem vitatkozom, csak elmosolyodom. Majd ő is észre fogja venni. Legalábbis én biztos vagyok benne, hogy változik. Ha ásban nem is, de most fellobbant valami benne, amire valószínűleg igen régen volt példa. És mindent apróságokkal kell kezdeni. Ez a valóságos, forró csók, egy élő, hús-vér farkassal olyasmi, amiben nagyon régen volt részem utoljára. Pontosan tudom, mikor ébred fel benne is a vadság. Csak akkor csúsztatom a tenyerem a kézfejére, mikor érzem, hogy megreccsen a varrás a ruhámon. Még nem szakad el, de közel van hozzá. A szorításom figyelmeztetés, hogy ne tépje szét… Nem szeretnék pucéran hazamenni. Viszont ahogy a csók megszakad, és a hím ajkai a nyakamra simítanak, oldalra hajtom a fejem, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz. Az egyik kezemmel a tarkójánál markolok a hajába, de nem akadályozom a mozdulatban, míg a másik kezemet az inge alácsúsztatom, és ezúttal a bőrén szántanak végig a körmeim, akadály nélkül markolhatok az oldalára. Hagyom magam, úgysem éri a lábam a földet, mivel a cipőjén állok, gond nélkül tud elvinni a fa törzséig, ahogy az ellen sem tiltakozom, hogy a nekiszorítson a göcsörtös törzsnek. Mikor a nyakamba harap, felmordulok, a szemem sárgán villan, de nem azért, mert azt akarnám, hogy legyen kevésbé durva, vagy eresszen el. Miközben a nyakamat csókolja-harapja, felsimítok a hátán, aztán a körmeimmel szántok végig rajta lefelé, és ezúttal tudom, hogy véres nyomot hagyok a bőrén. Érzem a vére illatát, a forróságát az ujjbegyeimen.
*Nem hogy a forróságot, de minden rezdülést érez, minden egyes lélegzetvételt. Igazán nem kell zseninek lennie, hogy érezze, mindketten ugyanazt akarják. Annak pedig valahol örül, hogy a beszélgetésnek ezen a ponton vége szakadt. Esze ágában sem lett volna győzködni arról, hogy jómaga mit is tart változásnak és, hogy az nem egyenlő azzal, amit Zephy gondol. Mondjuk, ha ő valamit nem akar, akkor nem csinálja. Jelenleg sokkal jobb dolga is van a beszédnél egyébként. Ő nem is nagyon hallja meg a ruha reccsenését, de a kezét érő szorításból ért. Kicsit lazít a szorításon és vehemensen simít fel a nő hátán, ezzel már-már pimaszul felgyűrve és felhúzva a fehér ruhát. Ha varratni nem is fog kelleni, de vasalni biztosan. Másik keze, ami eddig a nőstény nyakán, vállán időzött, a ruha által felszabaduló helyekre siklik, perzselő erőszakossággal véve birtokba a finom bőrt és végül pedig nem minden szándékosságot nélkülözve a nő lábai közé is betéved az a bizonyos kéz. Amikor már megállapodnak a fánál, szinte egész testével a nőének dől. Érezhető időnként, hogy bőre alá, mintha csak áramot vezettek volna, néha csak úgy végigszalad rajta valami alig észlelhető rázkódás, a farkasa már nem kimondottan bírja sokáig a bezártságot és Jósénak is be kell látnia, hogy amit most itt csinálnak, azt képtelen lesz végigvinni. Tele van tesztoszteronnal, képtelenség, hogy kibírná átváltozás nélkül, ezt be kell látnia, bármennyire is borította el a szürke köd az agyát. Pedig nagy elánnal járják be ajkai a csodás ívű nyak minden négyzetcentijét. A mordulást észleli és akkor minden átmenet nélkül is vált harapásból egy elnyújtott csókba, hogy aztán ugyanonnan folytassa, ahol abbahagyta. A hátán végigszaladó karmolást is tompán érzékeli, kissé megfeszülnek izmai a hatására, szinte csak reflexből. Ő maga is sejti, hogy ez az érintés nem fog nyom nélkül elmúlni, de speciel nem érdekli. Mélyről felszakadó, elnyújtott morgást hallat, ez már talán nem is annyira emberi. Még a csókokkal is leáll és az izgalomtól szapora lélegzetvételeivel teljesen a nő füléhez hajol, Zephy érezheti a durva borosta kellemetlen karcolását az arcán, a tűzforró lehelettel együtt.* - Változzunk át. *Szinte csak súgja, bár kezei helyzetén egyelőre nem igazán akaródik változtatni.*
A mozdulataim, a mód, ahogy hozzátörleszkedem, szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy veszettül megkívántam. A vad csókját, a tűzforró bőrét, a felébredt szenvedélyét, minden érintést, szorítást, ami sötét nyomokat, zúzódásokat hagy majd a bőrömön. Annyira hiányzott már nekem mindez… Ez a hím éppen nekem való. Még így, megvadulva is hagyja magát irányítani, és mikor kérem, megkegyelmez a ruhámnak is. Elégedett morgással Harapok a nyakába, néhány napra biztosan otthagyva a bőrén a fogaim nyomát. Hagyom, hogy simogasson, hogy az ujjai nyomát rajtam hagyja, közben már a nadrágját gombolom. Ez csak akkor lehetetlenedik el, mikor a fához présel a testével. Tudom, hogy véresre karmoltam a hátát, ahogy azt is, milyen apró kellemetlenség csupán ez. Egyikünk sem törődik vele. A morgása lúdbőrt csókol a karomra, végigborzongatja a gerincemet, a suttogása pedig… a suttogására egy pillanat alatt beugrik, amit elfelejtettem. Felpillantok a Holdra, és megrázkódom a titokzatos doktor ölelésében. - Óóó, a díszvendég… Még a végén lekéssük… Szeretem, ahogy a borostája végigkarcolja az arcomat, és szívesen változnék át így, szorosan az ölelésében, de sajnos a ruháimra még szükségem lesz, úgyhogy ezúttal határozottan feszülök neki a testének, hogy kicsusszanhassak a fa és a hím teste közül. Ha ez sikerül, akkor tétovázás nélkül szabadulok meg a könnyű, nyári ruhától, a cipőmtől és a fehérneműtől, hogy abban a pillanatban, ahogy mindent letettem, máris egy nyúlánk, egyik fülét bohókásan oldalra ejtő, vöröses bundájú farkas pillantson a hímre, tele türelmetlen zsibongással, ahogy a számára olyan vonzó nő is állandó mozgásban volt. ~ Mehetünk? ~ Érdeklődöm, de már toporgok, és ha csak rábólint, akkor neki is rugaszkodom a futásnak.
*Miért is ne kegyelmezne meg a ruhának, ha kérik? Végül is nem vadállat ő... Még ha erőszakos, túlfűtött érintései minden bizonnyal nyomot is fognak hagyni a nő testén. Ez ilyen közel a teliholdhoz egész természetes, sőt, mi több, tán még finom is volt. Nem úgy mint a nő, akinek körmei nyomán már érzi a hátán végigszaladó vércseppeket, amik azért útjuk során a sötét foltot hagynak a felsőjén. De jó, hogy ezt majd senkinek nem kell kimagyaráznia. Elfojtott szusszanással nyugtázza a nyakát érő harapást, még szemeit is lehunyja, úgy élvezi hosszú másodpercekig, hogy aztán ismét visszatérjen a nőstény nyakához. Azt pedig szinte már észre sem veszi, hogy a másiknak már nem csak a gondolatai forognak a nadrágja körül, hanem a kezei is. Amikor aztán felhívja a nőstény figyelmét a holdra, bár ő maga sem feltételezi, hogy így fognak átváltozni, egymás ölelő közelségében, de meglepi, hogy Zefi eltolja magától. Meglepi, hogy a csodálatos, izzó női test eltávolodik tőle, hogy itt vége szakad ennek a pásztorórának. Lemondóan szusszanva fordul és dől neki a fának, aminek imént még a nőstényt szorította neki. Annyi már csak kijár neki, hogy végignézze, ahogy Zefi megszabadul a ruháitól, márpedig tekintetét meg sem próbálja leplezni. Amikor aztán a nőről a bugyi is lekerül, végre ő is nekiáll vetkőzni. Lekerül a felső, majd a farmer is, amit meglepő módon elég gyorsan ki tud gondolni, hiszen valaki már megkezdte... És végül az alsónadrág levételét követően már jómaga is a szőrösebbik valójában mutatkozik. Emberi alakjához képest meglepően nagy hím, dús szürkés bundáján néhol világosabb-sötétebb foltok vannak, kimondottan szép példány, de speciel a nő sem panaszkodhat, ahogy így elnézi. Kicsit megrázza magát az átváltozást követően, kényelmesen elhelyezkedik a bőrében.* ~ Még itt vagy? ~ *Hangjából kihallható némi izgalom, de a kérdését követően már be is hajlítja hátsó lábait és elrugaszkodva indul meg. Ha csak a nőstény nem kap észbe időben, akkor úgy elspurizik mellette, hogy bottal lehet ütni a nyomát.*
Kezdőlap
