Hamar kapcsoltam a férfi megjegyzésére, melyet bizonyosan humorból szánt nekem, s el is mosolyodtam rajta, valóban, igaza volt, más helyzetben ez félreérthető lenne. Nem vettem magamra, már csak azért sem, mert valószínűleg a pasas nem tudta, hogy korábban miből éltem, ezért pedig nem mondhatta ezeket a szavakat szánt szándékkal. - Lehet, hogy eltudnám magam képzelni úgy, hogy eltartsanak, de abban mi az izgalom, a kihívás? - Mosolyogva válaszoltam a kérdésére, majd csak azt követően szedtem össze a cuccaimat, hogy betelepedhessek kényelmesnek tűnő autójába, melyben még a kárpitnak is friss illata volt, látszott, hogy valóban vadonatúj az autó. Bizonyára pénzes pasas lehet, de ez már az öltözetéből is lejött, nem mintha ez különösképp is érdekelt volna, hisz sosem ez alapján ítéltem meg az embereket. Ha egy favágó állt volna meg, hogy segítsen, és egy fűrészporos furgonba kellett volna bevágódnom, annak is örültem volna. - Igen, ennyi. A csomagtartóm tömve van dobozokkal, de nem várom el Öntől, hogy itt a hóban, ilyen hidegben segítsen átpakolni. Lezártam az autót, remélem, hogy nem fogják feltörni. - Mosolyogva vártam, hogy indítson és végre beérjünk a városba, hogy segítséget kérhessek Duncantől, vagy valakitől, aki gépjárművel rendelkezik. - Nem rossz, tetszik, kár, hogy én ilyen autót nem tudnék megfizetni. - Jegyeztem meg, s mivel az autóban kellemes meleg volt, ezért levettem magamról a kabátomat és a hátsó ülésre helyeztem. - Nem bánja?- kérdeztem még előtte, majd a kabát letétele után visszafordultam, becsatoltam a biztonsági övet, és kényelmesen előre nyújtottam a lábaimat. Kérdése váratlanul ért, döbbenten pillantottam a férfi felé, nem gondoltam volna, hogy ennyire beavatott lenne, s őszintén szólva, nem is tudtam, kinek az oldalán állhat. Csak abban bíztam, hogy talán ő is olyan, mint Jake, vagy azok, akik a rendet próbálják fenntartani. - A helyihez...- válaszoltam, s most először láthatta rajtam, hogy ez a téma némiképp kellemetlenül érint engem. - Ön is az őrzök egyike? -
Arra, hogy nem pakoltatják vele a csomagokat, nem kíván érdemben reagálni, csak egy aprót bólint. A lány döntése, a maga részéről egyelőre még nem jutott el a fairbanksi bűnözési adatokhoz, hogy tanácsot adjon az ötletre, szóval bölcs marad és hallgat. Az pedig tény, hogy eléggé sajátságos humora van, és nem törekszik minden körülmények között arra, hogy ha él vele, azt ne vegyék komolyan. Ebben rejlik a fanyar igazsága is... már, ha van ilyen mélyenszántó. A - talán frappánsnak szánt - visszakérdezés azonban már csak a mosolya utózöngéjével éri, nem is pillant a másikra, csak kissé felvonja a vállát. - Az benne a kihívás, hogy megfelelő alanyt kell találnia, és meg kell hódítania... Ha pedig a kérdés költői volt, akkor vegye úgy, hogy nem válaszoltam. Nem véleményez, nem ítélkezik, holott a saját kis fejében bizonyára már megvan a megfelelő dobozka, amibe helyezgeti éppen ideiglenes utitársát... meg egy csomó más is van még ott, ahonnan ez jött, amibe a világ egyéb dolgait rendszerezi. - Szép, de nem épp hasznos itt. Jobban járt azzal a terepjáróval, ha nem csak a sztrádán és a városban közlekedik. Az ő esetében inkább a presztízsről van szó, ami ugyanolyan fontos a maga kis munkavilágában, minthogy mennyire találja meg azokat a bizonyos jogi kiskapukat. A kabátvándorlás pedig nem a szívügye, szóval oda pakolja Chantal, ahová szeretné, csak ne épp az orra elé a szélvédőre, a saját életük érdekében... Egyébként az övet természetesen ő is maga elé húzta, és bizony hagyják is maguk mögött a métereket; mintha legalábbis zökkenőmentes sínpályán suhannának a város felé. Lehet kicsit túl halk is ez az autó, a csend legalábbis megállni látszik kicsit. - Az vagyok, de na, ne szeppenjen úgy meg. Inkább meséljen kicsit, hogy keveredett ide... Nem az út szélére... Picit görbül a mosoly. Ezt már csak az alapvető logikája miatt rakta össze - egyrészt, hogy kellemetlenül érinti a kérdés, és láthatóan fiatal még a leányzó... jelenleg ennyiből dolgozhat, ahogy a statisztikákat, a személyes aktákat sem volt alkalma még átnyálazni. Persze, nem tartozik semmilyen elszámolási kötelezettséggel a másik, főleg nem felé. De egy beszélgetésbe nem hal bele senki... ideális esetben.
- Nekem kell meghódítanom? Hm, ez is egy érdekes feltevés, de igaza van, nehéz olyat találni, aki megfelelő lenne. - Ezzel talán elárultam magam egy kicsit, legalábbis azzal kapcsolatban, hogy még nem találtam meg az igazit, de úgy véltem, ez érdekli a legkevésbé ezt a fickót, akiről még mindig semmit sem tudtam. A viselkedéséből és öltözékéből , autó választásából is legfeljebb csak annyit tudtam leszűrni, hogy jó az ízlése, s talán kissé sznob alkat lehet, főleg, ha az átlag Fairbanksi lakosokhoz kellene hasonlítanom őt. - Jobban, és látja, most mégis az Ön segítségére szorulok, azt hiszem, elkövettem egy hibát, nem ellenőriztem vásárlás alkalmával, hogy van-e pótkerék. - Vállat vontam, nem is igazán vártam választ vagy megjegyzést a férfitől, inkább csak úgy megjegyeztem ezeket a dolgokat, majd kipillantottam az ablakon, ahogy elindultunk a havas úton. Hallani lehetett, ahogy megroppan a hó, a közeli ágakról néhány hópihe hullott alá. A fák kopárnak tűntek, leszámítva a gyönyörű fenyőket, melyek még mindig zöldelltek a hósapkák alatt. Tulajdonképp egész kellemes idő volt, legfeljebb csak a szél fújt, de ez az autó belsejében ülve egyáltalán nem zavart. Sokkal inkább feszélyezett a férfi társasága, miután megjegyzésével tudtomra hozta, hogy sokkal többet tud, mint azt én gondolnám. Bevallom, nem tetszett az, hogy elsőre levágta, ki is vagyok, jobban szerettem volna azt, ha egy ártatlan, s tudatlan halandó a társaságom, akivel beszélgethetek olyan hétköznapi dolgokról, mint az ünnepek, a sport és hasonló, egyszerű dolgok. De az, hogy ez a férfi tudta rólam, hogy falkatag vagyok, máris változtatott a helyzeten, nem tudhattam, kinek az oldalán áll, hisz még az őrzök között is akadtak olyanok, akik egyik-másik oldalra játszottak. - Jó tudni...- Jegyeztem meg halkan, s míg az elején vidámnak és közlékenynek tűnhettem, utóbb inkább visszahúzódtam a csigaházamba, s kissé nehezemre esett bármit is mondanom. - Unalmas történet - Felé pillantottam, félre igazítottam egy hajszálat az arcomból, majd úgy döntöttem, röviden elmesélem itt létem okát. - Megtámadtak...elkaptam a kórt, ami megrémisztett. Ide menekültem, itt aztán szembesültem vele, hogy nem vagyok egyedül, ami részben megnyugtatott, másrészt viszont megfélemlített. Tudja, szívesebben lennék halandó, bár, lassan már kezdem megszokni ezt az új életformát is. - Őszinte voltam a pasassal, nem tudom, hogy ezt akarta-e hallani, de fölösleges lett volna titkolnom azt, hogy én annyira nem csattantam ki az örömtől annak idején, mikor megtudtam, miféle "szörnyeteg" lett belőlem. Ma már másként gondolok erre, de akkor...Gondolataimat gyorsan elhessegetve egy halovány mosolyt varázsoltam az arcomra. - Ön jön, mióta őrző, és hogyan került a városba? - Ezúttal én kérdeztem, tudni akartam, hogy ideiglenes útitársam és megmentőm vajon kinek a szolgálatában áll.
Ó, minden kis részlet érdekes, az ördög a részletekben lakik. Persze egyáltalán nem magáncélra raktározza azokat az információkat. Valahogy az ember inkább valószínűsítené róla, hogy fotoszintetizálással tartja fenn magát, minthogy lerobbant kocsiból mentett farkaskölykökkel csajozik be. De azért a szóhasználatát megfigyeli. Vajon eleve ilyen szofisztikált a leányzó, vagy az ő, egyelőre körülményeskedő angol stílusa ragadt rá szolidaritásból? Ezt még nem tudja eldönteni, abban viszont nem téved a másik, hogy valóban nem akarja túlragozni ezt a segítség témát. Könnyen nagylelkű az ember, amikor előnyben van, legalábbis, míg az önzetlenség mögött megbújhat némi haszon is. Lám, most is van haszna a dolognak, hogy egy légtérben tartózkodnak. Egyrészt, tuti nem hagyja faképnél így, hogy az annyira nem is rejthető lapokat kiteregette. Már megérte a helyzet, hogy be lett pakolva a kislány. Sejtései szerint - bár egyelőre pozitívan csalódott, de - az ilyen egyszerű bekérdezésre a legtöbb farkas minimum képen röhögte volna, és elküldi melegebb éghajlatra. Mert valami ilyesmi sejtése van egyelőre a helyi viszonyokról, viszont nem bánja, hogy így elsőre egyszerűbb a képlet. Azt persze a vak is láthatja, hogy a leányzónak nem tetszik ez a tény, és a laposztás. Ez legyen a legnagyobb kellemetlensége az életben, meg főleg az elkövetkezendő időszakban. Ha ugyanis Will nem tévedett - és miért is tévedne a protektor - akkor itt hamarosan vér fog folyni. De nem csak olyan megvágtam az ujjam pötty, hanem tényleg, mordori gyűrűháborúsan vastag patakokban. Ahogy futólag oldalt pillant a láthatóan épp kelletlenkedő lányra, azért átsiklik a gondolat, hogy kár lenne észre. Túl fiatal, siratja az emberéletet. Reméljük lesz esze, hogy nyugton maradjon. Meg annak is, aki foglalkozik vele, hogy ne vágják be a dolgok közepébe. A története pedig... hát valóban unalmas, ha az elveszett-megkerült magányosok sztorijait nézzük. - Mindenkinek jobb, de főleg a helyi polgároknak, hogy vannak maga körül hasonszőrűek. Egy kis mosolyt ereszt meg az út felé. Hóval van szitálva az is, akár a táj, de szerencsére a rajta járó járművek hője miatt ugyanolyan ütemben olvad. A visszakérdezésre pedig direkt hasonló stílusban válaszol. Pendülnek azok a húrok a szarkazmus lantján. - Unalmas történet. Voltak jelenségek, amik nem illettek a világképembe, aztán elhívtak, így megjavult ez a része az életnek. Pár évre rá pedig itt vagyok. És még ez is több, mint amit jószívvel első találkozáskor elmesél akárkinek. Persze, most nem egy átlagos első randiról van szó - a szó legtávolabbi alkalmazásával élve.
Miközben figyeltem a férfit, és persze válaszoltam egyszerűnek tűnő kérdésére, azon morfondíroztam, mégis mennyit merjek neki elmesélni a valós történetből. Abból, hogy tulajdonképp az egyik barátnőmet kimentvén lőttem rá egy pasasra, aki később felbukkant és a nyomunkba eredt, majd egy újabb találkozás alkalmával berém mart, s lettem az - talán büntetésből - ami vagyok. Egy farkas, aki néha napján felölti bundás alakját, főleg, ha felmérgesítik. Nem, úgy éreztem, erről senkinek sem kell tudnia, nem volt szükségem arra, hogy esetleg elítéljenek a múltam miatt, nem volt szükségem arra, hogy vádlóan mutogassanak rám és kérdéseket szegezzenek nekem. Már ez a pasas is eléggé feszélyezett a kérdéseivel, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy szimpla stopp után máris a vallató szék kényelmesebbik formájába kerülhetek. Miért nem állt meg egy szimpla, hétköznapi ember? Akivel akár még - ha mindketten egy hullámhosszon lennénk - flörtölhetnék is, és ha kellemes a társaság, talán még tartósabb ismeretség is kialakulhatna...de nem, ilyen feszélyezett környezetben legfeljebb arra tudtam gondolni, hogy "csak ne kérdezzen rá több dologra". - Az, sajnos nekem csak ez jutott. - Feleltem egy mosollyal szavaira, majd érdeklődést színlelve végig hallgattam azt is, hogy ő honnan keveredett ide, de sokkal jobban érdekelt az, hogy miféle polgári foglalkozása lehet a pasasnak. - Ismerek egy őrzőt...- Jegyeztem meg csak úgy mellékesen, és meg is fordult a fejemben, hogy majd alaposan kifaggatom kedvenc lakótársamat erről a pasasról. - És mi a foglalkozása, kereskedő, üzletember?- Találgattam, elsőre ez ugrott be a ruházatát látva, bár ki tudja, lehet, hogy pap. Tekintetem közben az útra vezettem, a havas táj jól festett, megnyugtatta a lelket. Ráadásul a távolban már a város fényei is feltűntek, ami pedig engem nyugtatott meg, hogy végre Fairbanksbe értünk. - Van már szállása?- Kíváncsian pillantottam a férfire, érdekelt, hogy házat bérel, vagy esetleg ő is a szállodában fog majd lakni.
Egyszerű emberrel, persze, akivel flörtölne és az első szexi gondolat után két karommal esne neki. Az ilyen jelenetekre gondolva örül a magafajta, hogy van egy-két trükk, ami miatt nem kell félve egy légtérbe csüccsenni egy kezdő bundással. Szerencsére nem hangos a gondolat - se a másiké, sem a sajátja, így ezzel nem is kell foglalkoznia... ahogy azzal se, hogy esetleg pap volna. A világnak annyi is lenne, ha drága Bentleyn hajtó, fanyar humorú britek ülnének a katedrálisok szószékén... bár annyira azért nem áll távol a csűrtcsavart szónoklástól az sem, amit ő csinál. - Sajnos? - emeli meg kissé a szemöldökét arra, hogy a lánynak "csak ez jutott", mikor a falkáról van szó. Egy pillanatra rá fordul csak meg a fejében, hogy bizonyára a család hiányára értette, vagy valami másra, de, ha deviáns magányos jellem, azt sem árt ugyebár tudni. Arra pedig, hogy sikerült már összefutni a a leányzónak egy őrzővel, bólint kicsit. - Ez valahogy elkerülhetetlen. Lehet tudni, ki volt? - most bizony pont kell ez az udvariassági formula a kérdésben, és lám még válaszol is - Egyébként ügyvéd vagyok. - és mint ilyen, marha hasznos. Persze ezt nem saját magának tiszte közölni, majd egyszer ha mosogatni kellene, kiderül minden. - Van, már jóval az érkezésem előtt elrendeztem a dolgokat, jobb, ha az ember nem botra kötött útibatyuval érkezik. Nekem legalábbis nem stílusom. Épp csak mosolyra húzza a szájszélét, ahogy szemöldöke alatt pillant oldalt a lányra. Ejj az a fene nagy szarkazmusába, szinte sejti, hogy ezt nem fogja mosolyogva fogadni a másik. Az ő sztorijának ugyanis pont az az útibatyus-menekülős szaga van így távolról. Még szerencse, hogy neki magának sem az a dolga, hogy mosolyogtasson. Főleg, mivel egyre nyilvánvalóbban ütközik ki a dacos hallgatás a másikon. Nem mondja, hogy fordított esetben ő ugyanígy reagálna, mert nem. Túl nagyra tartja az őrzők jelenlétét ezekben a farkasjátszmákban. Bizonyára ezért is utálják páran a fajtáját, mert nem értik a létjogosultságukat a képletben... de a gyerek sem tudja, miért piszkálja anyu-apu folyton, hogy bevegye a vitaminokat... megelőzés, elővigyázatosság. Ezért meg el kell viselni, hogy ők az idegesítő legyek egyesek szemében... persze ez a korlátolt felfogás felőli megközelítés. Odalent délen szerencsére nagyobb számban voltak akik belátták és tisztelték a szerepüket. - Maga gondolom a hotleben lakik... - reméli legalábbis, ha már a betolakodó falkába került.
Kérdésére bólintottam, valahogy nem állt szándékomban többet mondani, jobb lett volna, ha szimplán csak hétköznapi dolgokról beszélgetünk és nem ássuk bele magunkat efféle témákba. Kezdett egyre gyanúsabbá válni a pasas, remélem, nem csak a paranoiám játszott velem, de túl sok kérdést tett fel, s úgy gondolom elég hamar a lényegre tért, pedig mások általában biztosan tettek volna pár kör könnyedebb felvezetést, mielőtt rögtön belecsapnak a lecsóba. Következő kérdése után egy pillanatig haboztam, de végül úgy döntöttem, hogy elárulom, melyik őrzőt ismerem személyesen is, abból csak nem lesz baj. - Jake Westmoreland, ismeri?- Kérdeztem vissza érdeklődve, bár nem voltam jártas az őrzők berkein belül, így csak sejthettem, hogy nyilván valamiféle ismeretségnek kell lennie, vagy valami listának arról, hogy kit keressen, ha már a városba jött. - Áh, így már értem, miért kérdez ennyit. - Kedvesen mosolyogtam rá, nem akartam megsérteni, de szerintem ezt a pasast nem is lehetne megbántani, nem olyan fazonnak tűnik. - Ebben teljesen igaza van és szerintem lesz helye a városban, nem sok jó ügyvéd szaladgál Fairbanksben. - Közben ismét kipillantottam az autóból, s már megpillantottam a házakat, az utat, mely a belváros felé vezet. - Nem..vagyis, jelenleg igen. - Válaszoltam a kérdésére és felé pillantottam. - Ön is a hotelhez megy? Mert akkor ott kitehetne, de ha nem, nekem itt is jó lesz valahol...- Mutogattam a telefonfülkék felé.
Jake nevére ott egy kis futó mosoly a képén, bár tény, hogy nem a hatalmas ismeretségüknek a boldog ténye mosolyogtatja meg. - A fényes páncélú rendőrünk. Igen, volt már hozzá szerencsém. - bár futólag, ami azt illeti, mikor Willel "körbefutottak" az alagsoron az egyetemnél. Egyébiránt épp csak oldalt kapja a tekintetét, ahogy érkezik a kedves mosollyal tűzött kritika a foglalkozására. Halk, nevetős "háh"-al konstatálja a dolgot. Talán ez az első mondat, ami elhagyva a lány száját őszintén elnyeri a tetszését. Helyes. - Ez már csak így van. A papod, az orvosod és az ügyvéded előtt ne legyenek titkaid. - vagy legalábbis így mondják feléjük. Egyébként tényleg begördülnek a városba, és ami azt illeti, itt már nagyobb ellenérzés nélkül figyel oldalra is, amit eddig ugyebár elmulasztott. Lazábbra is veszi a kormánykeréken a kezeit. Ez van, meg kell szoknia, hogy a hó és a jég a gondja errefelé az utakon, nem az, hogy egy kis homok kerül a bőrülésre, vagy strandlabdázó gyerek a szélvédőre. A válasz meg nem egzakt, ezt is meg tudja figyelni így, és sikeresen marad kifejezéstelenül figyelő az arca, amikor kis furikázásra kérik. Hát hogy a viharba ne... Begördülni az egyik frissebb kisfarkassal a betolakodók fő épülete elé, és kipakolni...? Vissza nem térő alkalom. Egyszerűen bólint. - Nem jelent gondot, ott is kirakhatom, ha navigál. Mert bizony itt ő is új hús, és jó, ha áttekintő térkép is van előtte a humán GPS mellett. Ezért a kihangosítón csücsülő iphone most kap pár pöccintést, ezt elősegítendő.
- Ne gúnyolódjon, Jake talpig úriember és ez sokkal inkább erény, mint kellemetlen jellemző. - Valamiért úgy éreztem, hogy kissé élcelődik a pasas Jaken, ezért pedig meg akartam őt védeni, bár az is lehet, hogy csak én értettem félre a fickó szavait. Az út további része sem kecsegtetett pozitív gondolatokkal, egyre inkább úgy éreztem, hogy csak egy kihallgatható alany vagyok, mert tulajdonképp csak én beszéltem, a pasas meg hallgatott, néha válaszolt, de egyszer sem adott olyan választ, amiből jobban megismerhetném őt. - Igen, így szokták mondani - Bólintottam a szavaira, majd kicsit megtekertem a nyakamat ,mert kezdett már elgémberedni. Arra gondoltam, hogy vajon Duncanék hívtak-e már , hogy hol kések a szállítmánnyal, vajon aggódik-e valaki értem, vagy azt sem vennék észre, ha eltűnnék? Tartottam attól, hogy ha Tara megtudja, hogy ott hagytam a vadonatúj poharakat az út szélén, akkor kicsinál, de mivel már hónapok óta nem láttam, így abban sem voltam biztos, hogy visszatérne, mielőtt ez a dolog kitudódna. - Természetesen, erre forduljon jobbra, majd balra, azután egyenesen felfelé, a körforgalom után balra, majd jobbra fel egyenesen és már ott is leszünk. - Kedves mosolyt villantottam a férfi felé, közben előkaptam egy menthos cukorkát -alma ízesítésűt - bekaptam belőle egy szemet, és a férfit is megkínáltam. Ha vett, ha nem, azt követően elraktam a cukorkát. - Ön egyedül él, vagy a családja is ide költözik a városba?- Kíváncsi voltam, hisz a fene tudja, hogy egy ilyen fickó mennyire magányos farkas ,bár elsőre egyértelműen annak tűnt.
Egy szemöldökvonás, annyi sem jár a feltételezésre, miszerint gúnyolódott volna. Csak jelentőségteljesen oldalt pillant Chantalra. Nocsak, a rendőrünk nagy kedvenc lehet, ha már hölgyek állnak fel a becsületsértésének előszelére. Biztos ő csinálja jól. Emberünk ellenben csak egyszerűen közli: - Ha gúnyolódnék is, ez azért ugyanennyire volna bók is. A fényes páncélú lovagok mind nemes úriemberek voltak, annak minden előnyével és hátrányával. Tény. Örökérvényű. Neki is van egy stílusa, értékrendje, ami bizonyára nem olyan látványosan hősiesen fennkölt, de a sajátja, és tökéletesen jól tud aludni éjszakánként így is. Az meg, hogy a lány így ledarálja az útirányt nem ejti kétségbe, szerencsére jó memória és egy áttekintő térkép is a rendelkezésére áll. Békésen suhannak, éljen a civilizáció, itt már latyakban gurulhat a koszt eddig távolról sem látott járgány. Öröm az ilyen... erre kell az a mentolos cukor, bizony. Roppant élvezetes ezek után artikulálni. Az ügyvédúrnak a csodálatos mélyharapása mellett is eléggé meg kell formáznia a mondandóját, ez meg kész beszédgyakorlat így, cukorkával válaszolni. - Nagyon ritka az az eset, ha valakinek közülünk akad családja. Ritka és kockázatos. Elvégre nem hétvégi kutyaséltáltatásra szerződtek, és képzik ki a többségüket. Persze, ő megint szerencsésnek mondható ebből a szempontból, hogy nem ezüst machetével hadonászik a bozótban, ha arra van épp igény. Az ágyútöltelék harcosok valóban heroikusabbak, meg főleg masszívabbak nála. Dehát, ez a csodálatos brit genetika... - Maga, mióta van itt? Gondolom van munkahelye, és megvolt a gyorstalpaló is, helyi módra. - Ha már a hotelbe furikázik és Jake neve is előkerült, talán nem annyira friss a történet.
- Valóban, és Jakere ez mind igaz is, de volt már rá példa, hogy jó tulajdonságai miatt mások megszólták. - Jegyeztem meg egy mosollyal, most, hogy már tudtam, nem gúnynak szánta, én sem éreztem szükségét annak, hogy megvédjem kedvenc lakótársamat. - Egyébként, Ön is segítőkész, csak nem Jake helyére pályázik?- Nevettem fel, nem akartam a férfit megbántani, sőt, inkább dicséretnek szántam, hisz nem minden férfi állt volna meg, hogy önzetlenül segítsen, mindenféle szolgáltatás igénye nélkül. - Tudom, de néha előfordul. - A férfi felé pillantottam, figyeltem, ahogyan vezet. Nem szorongatta a kormányt, nem is ült mögötte görcsösen, minden egyes mozdulata eleganciáról árulkodott. - Néha én gondolkodom azon, hogy milyen lenne, ha lenne családom, de tudom, hogy ez nálunk is elég elképzelhetetlen, persze, akadnak kivételek. - Sóhajtva visszagondoltam emberként letöltött éveimre, voltak benne jó pillanatok, de tény, hogy akkor sem voltam felkészülve az anyaságra, és nem is éltem példamutató életet. Azóta ez talán változott, de a körülmények is megváltoztak, melyek befolyásolták az életem. - Én négy hónapja vagyok Fairbanksben, felszolgálóként dolgozom az Upperben. Egész jó kis hely, unalmas perceiben majd nézzen be. - Ajánlottam a helyet, de ez lassan már a szokásommá vált. Nem volt rossz hely, és biztosan Tara is örült annak, ha minél több vendég legyeskedett a helyen. Egyébként is, inkább hozzánk jöjjenek, mint az ellenséges falka szórakozóhelyeinek egyikébe. Míg röpke gondolataim szárnyaltak, feltűnt a Hotel épülete, ajkaimra széles mosoly futott. - Peter, nagyon köszönöm, hogy házhoz szállított, ezzel jócskán megkönnyítette a napomat. - Kedves mosollyal pillantottam rá.
Van az a bosszantó szokása, hogy kifejezetten szeret simulékony lenni. Most sem tesz másként, ahogy nem feszegetve tovább a Jake -témát (te jó ég, már témává is vált volna?) inkább csak diplomatikusan bólint. Mondhatni egyetértőn. Igazán nem ér meg többet a dolog, most, hogy ha nem tévednek el ezen az egyenes útszakaszon, egy percen belül begördülhetnek a hotel elé, könnyesnek épp nem mondható búcsút inteni egymásnak. A feltételezés pedig, hogy a túl sokat emlegetett illető helyére pályázna - még, ha Chantal nevetve is jegyzi meg, azért őt is megmosolyogtatja, - Az ég mentsen ... lassan csuklani fog, ha ennyit emlegetjük. Finom terelés és ahogy tekeri a kormányt valóban kibontakozik a Hotel épülete a többi közül. Nem bosszantja magát azzal, hogy parkolót keressen, egyszerűen a lehető legnagyobb természetességgel - vagy talán pofátlansággal kanyarodik a bejárat előtti placcra. Közben természetesen az Upper említését, meg a másik munkakörét kis, értő bólintással nyugtázza. Fölösleges volna ez ügyben tovább faggatni, ez a találkozás lassan lezárul, és egyáltalán nem volt haszontalan. Ám még mielőtt útjára bocsátaná a hölgyet, ugyebár az autó megáll, de a járó motor mellett nyúl zakója belső zsebébe. Kis fém kártyatartó kerül elő, talán, ha lenne idő megfigyelni, még a neve is látható volna, belegravírozva a fényes felületbe. Azonban a lényeg most a tartalom. Ugyanis nemsokára mutató és középső ujja közé csippentett névjegykártyát nyújt Chantal felé. - Igazán nem tesz semmit, örültem a találkozásnak... Tegye el, lehet máskor is jól jöhetek. - azt már inkább nem teszi, hozzá, hogy ha lehet, nem fuvarszolgálatra. Ott áll feketén fehéren, a tárgyalt foglalkozása. És, ha a másik elfogadja a kártyát, ő sem átall kiszállni, hogy megadva a módját nyissa ki az ajtót a nőnek a másik oldalon. Semmi jelentőségteljes körítés, vagy csinnadratta, pozőrködés. Elemi természetesség az egész. Legalábbis tőle valahogy így tűnik. Persze, nem mulasztja el közben megnézni, amit a hotelből lát, vagy a bentiekből felfog, de, ha Chantal távozott, ő is elhajt rövid úton.
Az összes létező tököm tele van azzal a két idiótával... Soha az életben nem fogjuk beindítani az itteni vállalkozást, ha az ő tempójukban haladunk. Mindig van valami sokkal érdekfeszítőbb marhaság annál, mint hogy takarítsunk meg kigányoljuk a helyet. Na persze egyáltalán nem vagyok rendmániás, hozzáteszem, hogy nekem a jelenlegi állapot is tökéletesen megfelel, de nem biztos, hogy bizalomgerjesztően fogunk hatni a hozzánk tévedő ügyfelek számára. És ha már csendben és nyugton kell maradnunk egy ideig, legalább lenne valami, amivel le tudnám foglalni magam egy időre. Unatkozom. És végtelenül unom az öcséim hülyeségét. Szóval mindhármunk testi épségének érdekében inkább leléptem a háztól "megyek tüzelőért" címszóval. Az igazság azonban az, hogy inkább csak járom az erdőt. Ez legalább kikapcsol és talán sikerül annyira elfáradnom, hogy mire visszaérek, nem foglalkozom a hülyeségükkel, csak ledőlök a sarokba és alszom. Észre sem veszem, hogy mennyire messzire sikerült keverednem. Idő közben mindössze egyetlen, méteres és ökölnyi vastag faágat rángattam le egy még ép fáról, út közben pedig azzal foglalatoskodtam, hogy az apróbb, kiálló ágakat tördeltem és hajítottam a hóba. Sikerült kikeverednem valami betonút mellé. Bár a forgalom egyáltalán nem volt nagyvárosi, még a legnagyobb jóindulattal sem, mégis lehúzódtam az út mellé úgy öt méterrel, mélyen a fák és bokrok takarásába. Nem hiányzik nekem, hogy az erre hajtó autósok leálljanak mellém és megkérdezzék, elvihetnek-e egy darabon. Bár az igazat megvallva mindössze egyetlen, piros jeepet látok elhajtani, nem többet. Aztán percekkel később valami fehér személyautót, de ő pont a másik irányba tartott. Csak rugdosom a havat, ahogy haladok előre. A percek telnek, én magam pedig nemzeti katonadalokat dudorászva rugdosom a havat és csapkodom a fák törzsét kezemben lévő faággal. El van a gyerek, ha játszik, ugyebár... De ahogy haladok, mielőtt meglátnám a zajok forrását, észlelek valamit. Csörrenések apró, halk zaja. Ahogy közelebb haladok, már az emberi illat is megcsapja az orromat. Tisztes távolban vagyok még, amikor megrogyasztom a térdeim,megdöntöm a törzsem és amolyan lopakodó üzemmódba kapcsolva közeledem tovább a zaj forrásához. Sikerül meglátnom azt a piros autót, ami jóval korábban hajtott el mellettem. Az egyik keréknél egy nő guggol. Talán kereket cserél? Hát ez vicces. Elég nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne törjön ki belőlem a pofátlan röhögés, de tartom magam. Még pár lépést teszek lopakodva, aztán felegyenesedem, de még mindig a dús növényzet rejtekében érek a kocsihoz. Persze nincs kizárva, hogy a nő meghallott, ettől függetlenül kétlem, hogy látna is. Nem farkas, legalább is a szaga alapján semmiképpen. Még a téli ruhán keresztül is végig gusztálom a fenekét, észre se veszem, hogy milyen sokáig feledkeztem bele a látványba. Lehet, hogy ez egy égi jel? Nem, túlságosan kamaszpornós lenne, ha kisegíteném a bajba jutott hölgyet, ő pedig hálából szétvetett lábakkal terülne el a motorháztetőn... A hó ropog a bakancsom alatt, és ha eddig nem tűntem fel, hát szándékosan zörgetem a bokrokat a környezetemben. Játszom. Előlépni talán akkor fogok majd, ha valóban észrevett a nőszemély és esetleg keresni kezdi, hogy mégis ki a fene bujkál körülötte. De még mindig lehet, hogy azt fogja hinni, hogy csak egy Bambi rohant át a hómezőn...
Csak a szomszéd városban voltam, ügyeket intéztem, vásároltam, meg minden ilyen nyomasztóan átlagos dolog, amit épp nem tudtam Fairbanks-ban elintézni. Nincs ezzel sem semmi baj, mint ahogy azzal sem, hogy eleddig nem történt a városban semmi érdekes. Pedig állítólag itt háború dúl. Nincs különösebb kifogásom az ellen, ha nem kell folyamatosan ugrásra készen lennem, még ha némileg el is szoktam ettől a kényelmes nyugalomtól, arra számítottam, hogy majd itt is valaminek a közepébe csöppenek. Itt úgy fest, hogy ez a valami éppen békés fázisban van. A kocsi lemezjátszójából a Rolling Stones albumom szól, az út nagyjából teljesen kihalt, szóval nyugodtan elmerülök a békés semmire gondolásban. Azon különleges alkalmak egyike ez, amikor még a telefonom se csörög folyton, bár könnyen lehet, hogy rezgőn hagytam, azt meg az anyósülésen heverő kabátom belső zsebében elég nehezen fogom észrevenni. Ezzel szemben valami mást észreveszek.... durranást... majd döcögést... lassítok hát, de hamar rájövök, hogy mi is lehet a gond. - Baszódj meg. - Jelentem ki szofisztikáltan, amikor a kocsit teljesen lefékezem az út szélén és ingerülten lökök egyet a kormánykeréken és lényegében ezzel neki is taszítom magam az ülés támlájának. Utálok kereket cserélni, annak ellenére, hogy férfiakat megszégyenítő rutinnal végzem, tekintve, hogy a seregnél bizony ezt is meg kellett tanulni gyorsan csinálni. Kiszállok hát a kocsiból, közben feltolom az eddig orromon ülő napszemöveget, ezzel hátratúrva a lófarokból kiszabadult tincseimet. A kabátot is kiemelem és immár a kocsi mellett állva húzom fel a fekete pulcsira. A kabát a csípőm vonalában ér véget, egyébként egyszerű, sötétzöld pufidzseki. Melegít, de erre mondaná édesanyám, hogy kint van belőle mindened, meg fogsz fázni. Nem arra tervezték, hogy az ember a kocsi mellett guggoljon benne, tény, de legalább a mozgásban nem gátol. Egyébként farmert viselek hozzá és fekete bakancsot. Először körbesétálom a kocsit, még csak meg sem kell rugdosnom az abroncsokat, hogy lássam, melyik adta fel. A jobb hátsó. Így hátrasétálok a hatalmas csomagtérhez és előgurítok egy kereket, aztán a szerszámos láda is előkerül. Annyira talán nem mutat egyik sem a kezemben, mint a platinaszőke, műkörmös plázacicáknak. Engem azért egész más fából faragtak. El is kezdem hát kicsavarozni az anyákat a helyükről. Minden rendben megy, az egyik mondjuk kicsit beragadt, de amikor épp azzal küzdök, mintha valamit hallanék. Saját vállam fölött nézek hátra az erdős rész felé, végigjáratom a tekintetem a fák között... semmit sem látok. Biztosan valami állat neszezett, így vissza is fordulok a makacs anyához, amit végül sikerül is meglazítanom. Ekkor hallom újra a neszt, mintha közelebbről jött volna. Most már felegyenesedek és a csavarkulcsot is ledobom. Most épp csak pár másodpercig nézek a fák közé, majd előre sétálok az anyósülés felőli oldalon, kinyitom az ajtót, fellépek az első lépcsőfokra - tekintve, hogy telepjáró jeep-ről beszélünk, így magasan van az ülés -és a kesztyűtartóból kiveszem a pisztolyom. Immár azzal a kezemben indulok meg az erdő felé. Igazából nem érdekel, ha paranoiásnak tűnök. - Van ott valaki?! - Kérdem emelt hangon, egyelőre a fegyver a testem mellett van, hiszen nincs mire céloznom, nem látok semmit. Ahol aztán a fák kezdődnének megtorpanok, úgy fürkészek. Most már tudni akarom mi ez, akkor is ha csak egy idióta őz.
Az orrom alatt megfeszül a bőr, ahogyan állatias vigyorra húzom a szám. Figyelem a nő mozdulatait, ahogy szépen lassan kezd belé hasítani a tudat, hogy nincs egyedül. Látom, ahogy fellép a kocsira, majd persze az sem kerüli el a figyelmem, hogy egy fegyverrel a kezében indul meg az erdő felé. Vajon mennyi az esélye, hogy ezüstgolyókat használ? A szabad kezem tenyere szinte ég, hogy hátranyúljak és magam is megragadjam az egyik pisztoly markolatát. De a végén még azt hinné, hogy ellenséges vagyok és bántani akarom. Az egészben csak azt utálom, hogy én hoztam azt a szabályt, hogy nyugton kell maradnunk, pedig nagyon szívesen játszadoznék egy kicsit. A hangja figyelmeztetően és hangosan ver visszhangot a fák között. Megdermedek és kivárok. Talán hagyok időt neki arra, hogy elbizonytalanodjon saját magában, nem tudom. De még mielőtt túlságosan közel érhetne a jelenlegi helyzetemhez, előre szegezem a botomat, széthúzom vele magam előtt a susnyást, majd kibújok a fák takarásából. - Csak elmerengtem a helyzeten, hogy egy nőt látok kereket cserélni. Nem kimondottan a nő felé, inkább a kocsi felé teszek néhány kósza lépést, közben pedig úgy használom a botot, mintha sétapálca lenne. Attól függetlenül, hogy rám szegezi-e a fegyvert vagy sem, nem lassítok le. Szemrevételezem a munkában megrekedt kocsi állapotát. Na nem mintha segíteni akarnék, csak érdekel, hogy dolgozott eddig a tulajdonos. Franc se tudja, lehet, hogy errefelé az éghajlatra tekintettel egy nőnél szériatartozék, hogy értsen a gépekhez. Ha mégsem, akkor viszont korántsem egy egyszerű, buta nőcskével van dolgom. Azt nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy ahogy közelebb értem, a bőrömön, a csontjaimban érzem azt a különös "másságot", ami megkülönbözteti az embert a farkastól, a farkast pedig az... - Őrző... Bár én se nőttem nagyra, mégis kissé lehajtott fejjel kell megállnom, hogy a nő szemébe nézhessek. Ez mindent megmagyaráz... A testem súlypontját a bal lábamra helyezem, s ezáltal féloldalasan a botra támaszkodva állok meg, majd alig hallhatóan felnevetek. - Tudtam, hogy valami nem stimmel magával. Az egyszerű nők nem értenek a kerékcseréhez. Kiveszem a botot magam alól, hogy megkocogtassam vele a földön heverő pótkerék gumis felületét. A hangom egyébként eléggé lesajnáló, ha már így szóba kerültek a "nők" úgy általában. Bár már elég régóta élünk Amerikában, mégis érezhető egy falatnyi szláv akcentus a megszólalásaimban. - Maga a városban "dolgozik"? Nézek rá újra a nőre, és megkísérlek még néhány lépéssel közelebb kerülni hozzá, de még mindig olyan távolságban maradni, hogy az egyikünk számára se legyen túlságosan zavaró. Ha már a szórakozás lehetősége ki van zárva, akkor megpróbálhatom a saját javamra fordítani a helyzetet azzal, hogy puhatolózok nála egy keveset. Ki tudja, talán még haszna is lesz a dolognak.
Amíg elcsitul a zörgés valóban, némi tanácstalansággal nézek jobbra-balra, lehet, hogy tényleg csak valami őz tréfált meg? Mondhatom állati vicces. De még mielőtt épp sarkon fordulnék megjelenik a bot és rögtön utána egy férfi is. Bár jobban ráfogok a fegyverem markolatára, ennek ellenére nem emelem rá. Akárhogy is nézem, nem úgy fest, mint aki menten a torkomnak ugrik, annak ellenére, hogy épp elég furcsa egyedül idekint a semmi kellős közepén. A megjegyzést szinte egyáltalán nem veszem fel, sőt, kimondottan élmény a hímsovinizmus ilyen ékes példányaival beszélgetni. Kissé oldalra is billentem a fejem, arcomon továbbra is leledzik csekély értetlenség. - És mire jutott? - Kérdem meg higgadtnak tetsző hangon, ennél azért több kell hozzá, hogy felbosszantsanak. Amikor megindul a kocsi felé, én magam is vele párhuzamosan indulok meg, természetesen tartva a kettőnk közt lévő távolságot. Ez pusztán azon egyszerű oknak köszönhető, hogy érzem micsoda, bizony egy farkassal van dolgom, igazán nem volt nehéz rájönni, ismerem ezt az érzést, ahogy a tarkómon végigfut a hideg. Mivel pedig kizárhatom azt az egyszerű okot, hogy félnék tőle, így egyedül az marad, hogy az idegen vérfarkas. A felismerésére a szemem sem rebben, de elég beszédes, hogy a legkevésbé sem szándékozom tagadni az ellenem felhozott "vádat". Egyszerűen nem tudom mit akar és bizalmatlan vagyok. Hiába pörgetem végig a Fairbanks-ben lévő két falka tagjainak képét fejben, egyikre se passzol, akkor pedig idegen. - Nem szerepel a vizsgáink között a kerékcsere, szóval kétlem, hogy ez lenne egy... bonyolult nő ismertetőjegye. - Mint ahogy én sem vagyok az. A tekintetét természetesen végig állom, közben pedig azon gondolkozok, hogy milyen akcentusa is lehet a másiknak. Meg vagyok győződve róla, hogy európai, de országot nem tudnék mondani. Mint ahogy nekem is ritkán trafálnak bele a svédbe, még ha tökéletesen hallatszik is, hogy én sem születésem óta tudom magaménak ezt a nyelvet. Nem lépek távolabb, amikor közelebb jön. Egyedül pusztán annyi zavar az egészben, hogy feljebb kell emelnem a tekintetem, mert ha ő nem is magasabb, mint az átlag, én attól még kisebb vagyok. Bár ez soha nem okozott különösebb akadályt. - Igen. Maga viszont nem. - Jegyzem meg nemes egyszerűséggel, még ha jórészt blöffölök is. Hagyom magam annyira elbízni, hogy meg legyek győződve róla, hogy valóban egyetlen aktában sem láttam őt, ami mondjuk igaz is, de ettől még nem biztos, hogy nekem is igazam van.
Nem érzem, hogy tartana tőlem. Ez két dolgot jelenthet. Vagy teljesen hülye vagy van rajta valami csiribú, amivel leplezi előttem az érzelmeit. Igazság szerint nekem teljesen mindegy, hogy melyik opció valós, csak nem szoktam meg, hogy valaki úgy áll velem szemben felfegyverkezve, hogy még csak a szíve sem ver hevesebben a megszokottnál. A kérdésével nagy hirtelen nem tudok mit kezdeni. Kissé lebiggyesztem a szám, majd a fekete bőrdzsekim belső zsebébe nyúlok és kiveszek egy doboz cigarettát. Mivel az egyik kezem a botot markolja, így a fogaimat kell segítségül hívnom, hogy a számba juttassak egy szálat,majd a dobozt benzines gyújtóra cserélve meggyújtom és ráérős pöfékelésbe kezdek. - Izmos feneke van. Arra jutottam. Vonok vállat és tovább fürkészem a nőt. Az ő hangjában is csendül valami, ami elárulja róla, hogy nem sok köze van az angolszász területekhez. Kicsit hasonlít a holland cimboráimhoz, de mégsem ugyan olyan. De igazából - mint ahogy gyakorlatilag ebben a helyzetben szinte minden - ez is tök mindegy. Nem lepődök meg azon, hogy nem akarja tagadni, hogy kiféle-miféle. Mármint, hogy Őrző. Csak azt nem értem, hogyha már egyszer egyenesen az arcába mondtam a dolgot, miért nem tisztel meg legalább annyival, hogy bólint vagy valami? Túl sokat kérek? Felsóhajtok. - Tök mindegy. Akkor is szokatlan. Főleg a mai világban. De ezzel legalább sikerült kivívnia a figyelmemet. Kissé összeszűkítem a szemhéjaimat, miközben az jár a fejemben, hogy voltaképpen le merném fogadni, hogy ő nem örül ennek annyira, mint én. És akkor még azt hozzá sem tettem, hogy korábban el is hajtott mellettem, szóval duplán felfigyeltem rá és a különösen piros jeepre. Ahogy levonja a nagy következtetést, hogy én nem dolgozom a városban, felhorkanok. Kissé el is fordulok tőle a kocsi irányába, majd mint valami pingvin, egy helyben állva, de mégis aprókat lépve visszafordulok felé. A vállam nekidöntöm a kocsijának, a bal lábammal pedig fellépek a földre fektetett abroncsra. - Téved... - csóválom meg a fejem még mindig csalfán vigyorogva. Remélem, hogy érti, amit mondok, mert miközben beszélek, a cigarettát az ajkaim közé szorítom. Néha beszívom a füstöt, majd kiengedem. Mint egy gőzgép. - Vállalkozok. Csak tudja... Szeretem csendben intézni a dolgaimat. A városi helyzetre való tekintettel... Most azonban kiveszem a számból a bagót és jelzésértékűen sandítok a nő felé. Ha még mindig a fegyverét szorongatja, nem állom meg megjegyzés nélkül a dolgot. - Nem akarja letenni? Nálam kettő is van, mégsem dugom az orra elé. Pedig ha akarnám, talán még Zora és Natasa nélkül is hamar elintézhetném. Na de visszatérve... - Szóval... Mi lenne, ha mondana pár szót nekem arról a bizonyos "háborúról"? A magamfajta senkiháziak hasznot húznak az ilyesmiből, nem titkolom, hogy ez a célom. Jó lenne tudni, hogy megtérül-e a befektetésem. Már ha azt befektetésnek lehet nevezni, hogy önkényesen kisajátítottunk egy valaha biztos baromira értékes, már-már kastély szerű ingatlant, ahol berendeznénk a temetkezési vállalkozást. De erről neki nem kell tudnia. Az meg, hogy milyen aktákat tologatnak ezek egymás elé, pont nem tud érdekelni. Az államokban mindig csendesen éltünk, azt meg nem hiszem, hogy Szerbiából bárki leadta volna a drótot, hiszen azt sem tudják, hogy hol vagyunk.
Egyszerűen nem félek tőle, mert megbízok a képességeimben és azért bízok meg a képességeimben, mert nem félek. Egyszerű, oda-vissza működő kis gondolatmenet, amit épp elég időm volt elsajátítani és rájönni, hogy alapvetően marhára nem éri meg félni. Nem azért vagyok harcos, mert szeretem megfélemlítve érezni magam. Amikor a válaszadás előtt még szájába veszi a cigarettát és rá is gyújt, alig láthatóan vonom fel a szemöldökeimet, bár különösebben nem bosszant fel, hogy így húzza az időt. Bizonyára nagyon menőnek érzi magát, hogy húzhatja. Egyébként figyelem, ahogy rágyújt, közben végiggondolom, hogy az én doboz cigim, vajon miért nincs a kabátzsebemben, és miért jó nekem az, hogy a váltó melletti kis fakkban tartom. Mindegy is, nem egy rossz akciófilm drámai jelenetében vagyunk, hogy nekem is rá kelljen gyújtani, nem vagyok a farok-összeméregetés híve ilyen téren. - Köszönöm, megdolgoztam érte. - Szám szegletében apró és annál kevésbé őszinte mosoly jelenik meg, ahogy ránézek. Különösebben nem vág földhöz a "bók", kaptam én már ennél sokkal cifrábbakat is a seregben, a sok kanos kiskatonától. Nem mondanám, hogy játszom a jégkirálynőt, de tény, hogy egyelőre távolságtartó és kimért vagyok, viszont a kezemben lévő fegyver markolatát se szorítom már annyira. Ha meg akart volna ölni, megtehette volna, most már csak szájhősködni, meg ijesztgetni akar, ahhoz meg azért korábban kellett volna felkelni. - Akkor még sokáig fog szórakoztatni Mr. ... ? - Remélem nem ezt jelenti, hogy kivívtam a figyelmét, mert akkor az életben nem lesz kicserélve ez a kerék, arra meg nem érek rá, hogy estig itt kerülgessük egymást, mint két kanos tinédzser, miközben a seggemről beszélünk. Mindenesetre legalább a nevét nem árt, ha megtudom, legalább lesz valami haszna is ennek... nem is tudom mi ez. Véletlen, nem várt és nem vágyott összefutás? Azt hiszem ez a legmegfelelőbb jelző. Csak egy röpke pillantással nyugtázom, hogy az abroncsomon áll, a válasza hallatán ugyanis rajtam a sor, hogy kissé összehúzzam a szemeimet és így tekintek rá. - Tudja, sokkal jobban lehetne érteni, amit mond, ha kivenné a szájából a cigit... köszönöm. - Mire a mondat végére érek, már megteszi, így a mozdulatom is, amivel a bagó felé akarok mutatni, értelmét veszti, helyette a halántékomon lévő vékony szálú hajzatot igazítom a fülem mögé. Nem jövök zavarba. Egyébként értettem, amit mondott és el is tároltam a hallottakat, sőt, még kérdések is felmerülnek bennem. - Miféle vállalkozó? - Vetem oda a kérdést, nincs is semmi vallatás jellegű, legfeljebb leplezetlen érdeklődés. Még kicsit fejemet is oldalra billentem, ahogy továbbra is felnézek rá. A fegyvert illető kérdésre, le kell tekintenem arra, kicsit meg is feledkeztem róla. Végül némi bizalmatlansággal ismét ránézek és ezzel el is teszem a fegyvert az övembe minden szó nélkül. Nyilván ebben az elhatározásomban az is segít, hogy közben elkezd kérdezni. Ha információt vár tőlem, akkor nem kell tartanom tőle... vagyis kelleni kell, de nem úgy, mint eddig. Aprót szusszantok hát az érdeklődés hallatán, miközben visszaigazgatom a kabátomat a fegyver elrakását követően. - Nem tudom mit akar hallani, a háború az háború, akkor is ha két falka között zajlik. Nem tűnik olyan fiatalnak, hogy ne láthatott volna még ilyet. Viszont... - Fejemmel tán kissé hanyagul az abroncs felé bökök. - Odaenged, vagy megcsinálja? Nem fogja magát lecserélni.
Gyanítom, hogy a formás és izmos fenékért való megdolgozás az ő esetében nem a tv előtt izzadó aerobic videokazettákra való picsa-munkát jelenti. Azért néhány pillanatra elképzelem, ahogy feszülős cicanadrágban nyomja a hetvenedik lábemelését... Az biztos, hogy jobban fest a gondolataim közt, mint a valóságban, ebben a pufi kabátban. A kérdésére - ha udvarias és modoros lennék - azonnal el kellene kezdenem szabadkozni, de így nem telik másra, mint egy lemondó sóhajra. Minek ragaszkodunk a nevekhez, ha egyszer abszolút lényegtelen egy ilyen szituációban...? Én se kérdezem meg a személyi számát, ráadásul még a neve sem érdekel. Csak az információ. És ezt nem is vagyok rest közölni vele. - Most akkor randira akar hívni vagy mi? Bár a nevem ahhoz sem kellene, hacsak nem akarja ábrándosan telefirkálni vele a naplóját... - hagyok egy kis szünetet, de végül is belátom, hogyha zöld ágra akarok vele vergődni, akkor jobb lesz, ha együttműködöm vele, már amennyire nagyon muszáj. A amerikai nevemmel egyébként sem tud mit kezdeni, szóval ha le akar nyomozni, az időjáráshoz méltóan hideg nyomra vezeti majd - De ha nagyon akar, szólítson Mr. Coyle-nak. Matthew Coyle-nak. Arra nem adok választ, hogy meddig fogom vagy éppen akarom őt szórakoztatni, szerintem úgyis az volt az elsődleges célja, hogy ezt az információt megtudja tőlem. Viszont az időérzéke eléggé el van baltázva, hogy pont akkor szól rám a cigi ügyében, amikor egyébként is rajta vagyok a szám felszabadításán. Nem tudom, hogy mennyire érzi magát kellemetlenül azért, mert rosszkor próbált tőlem szívességet kérni, de azért vicces, hogy mennyire hitelesen volt képes az intő mozdulatát egy teljesen felesleges pótcselekvésbe fűzni, már ami a haja birizgálását illeti. - Esetleg kér egyet? Ellököm magam az autótól és közelebb lépek hozzá. Ha kér, akkor most lebonyolíthatjuk az árucserét, ráadásul még tüzet is kap, de csak mert jó a segge. Engem lehet motiválni... - Temetkezek. Ha összerakja a képet, akkor rájöhet, miért akarok pusztán külső szemlélője lenni a "háborúnak". Ó nem, véletlenül sem azért, hogy megvárjuk a tesókkal, hogy szétkapják egymást, aztán mi élvezkedjünk a roncsokon. Pusztán azért, mert ez a fajta szolgáltatás mindig jövedelmezni fog, ráadásul a mi boncmestereinknél egyáltalán nem kell magyarázkodni, hogy vajon ilyen vadállat tépte szét csóri Bélát. Szépen, csendben intézünk mindent. - Jé. Egy jó nő, akinek van agya és még használni is tudja. - jegyzem meg szinte bókként, ahogy ráeszmél, nem vagyok már mai csirke. Többet nem nagyon szeretnék mondani a témával kapcsolatban, ahhoz, hogy jobban beavassam, minimum egy kézimunkányi ismeretségre lenne szükség, ami gyanítom, hogy ma elmarad. Minden esetre amikor vissza akar térni a kerékcseréhez, elállok az útjából, a kezemben hordozott husángot pedig az út szélére állva behajítom a fák közé. Élvezettel hallgatom, ahogy a fadarab utat tör magának a bozótosban, majd puffanva elterül a havas jégen. - Csinálja csak, ne zavartassa magát. Felelem neki már minden bizonnyal háttal állva. Addig nem is kívánok visszafordulni, amíg nem hallom a lépteit, valamint azt, hogy a munka zaja már eléggé folytonossá vált ahhoz, hogy vizuális megerősítés nélkül is biztos legyek abban, hogy teljesen belemerült a munkába. - Sok a hulla? Irtják egymást rendesen vagy csak kiabálnak egymásnak, mint a gyerekek? Eszem ágában sincs beleszólni vagy állást foglalni a hajtépésükbe, ez csupán üzlet. Én bevállalom, hogy egy mocskos keselyű vagyok, de a potyázás nincs ínyemre. Ez egy megkésett válasz arra, hogy mégis mit akarok hallani. Érdekel a helyzet, hogy mennyi van még hátra, van-e gyengébb és ha igen, meddig fog még kitartani. Elhajítom a csikket, közben pedig visszalépdelek az autóhoz, és az Őrző fölé állva nézem a munkálkodását. Fogalmam sincs, hogy ez mennyire idegesíti esetleg a nőt, de ha mást nem, azt tuti nem fogja értékelni, hogy olyan mosolyt ragasztottam a képemre, ami a szadista, hangyapörkölő gyerek arcán szokott ülni, amikor valami újfajta módszerrel borítja lángba az egész bolyt. - Mondja csak, másban is ennyire ügyes a keze vagy kimondottan verdákra szakosodott? Jó, hát egy ideje már érett valamiféle hasonló megjegyzés, de eddigre talán már kaptam valami olyan választ, ami bizonyos igényeimet kielégíti, így kevés az esély arra, hogy megtagadná tőlem a hírmorzsákat. Remélem.
A kijelentésén azért el kell mosolyodnom. Egyszerűen ez a pofátlanságnak már egy olyan magas foka, ami inkább szórakoztató, mint sem bosszantó. Némileg oldalra billentem hát a fejem és apró bólogatással nyugtázom a megjegyzést. - De, én pont egy olyan lány vagyok. - Szinte már fátyolos a hangom, ahogy átszellemült mosollyal tekintek rá. Pont a készséges helyeslésem az, ami az egész megjegyzést borzasztó ironikussá teszi, mert egyébként nem is állhatnék távolabb attól az ábrándos nőtől, aki naplót vezet és férfiakról képzeleg, akikkel nincs mersze jól megdugatni magát. Mosolyom viszont tiszavirág életű és mire a neve elhangzik, szinte teljesen le is olvad az arcomról árnyalatról árnyalatra. Nem bírom tartani sokáig a bájmosolyt, nem vagyok sem szépségkirálynő, sem sztyuárdesz, hogy ebből kelljen megélnem. - Rendben. - Egy helyeslő bólintással le is tudom az információt, amit egyébként el is raktározok. Nyilván ennek még egy jó pár órás utánajárás lesz az eredménye, ha végre bejutok a városba és az akták közelébe kerülök. Hogy esetleg nekem sem ártana valamiféle nevet közölnöm, az már lényegtelen. Nem akarok én ettől a faszitól az ég világon semmit, így azt sem, hogy tudja a nevemet. Leengedem a kezem a hajbirizgálásból, amit egyébként kimondottan hamar és mindenféle felesleges lányos zavar nélkül letudok. Nem szoktam csavargatni a hajam, nem vagyok akkora picsa. Azért van hátrafogva, hogy ne kelljen foglalkoznom vele. Viszont, hogy megkínál cigivel, meglep, fel is vonom a szemöldökeimet, de bizonyára látszik arcomon, hogy fontolóra veszem az ajánlatot. Ahogy pedig közelebb lép, én is odalépek elé és kiveszek a dobozból egy szálat, hogy aztán a gyújtója lángja fölé hajoljak. Közben persze hallom, ahogy beszél, de csak akkor válaszolok, ha az első slukk lent van és fel is egyenesedek mellé. Legfeljebb egy fél lépésnyit távolodok el egyébként pedig feltekintek rá. Nem túl nőiesen, az orromon is fújom ki a füstöt, mikor szóra nyitom a szám. - Igen, nem kell atomfizikusnak lenni, hogy összerakjam. Gondolom akkor el is sikálja a kétes haláleseteket... Népszerű lehet a szakmájában. - Igazából okos az ötlet és ezúttal a gyanakvó távolságtartás mellett némi elismerést is kiolvashat a tekintetemből. Ez igazából nem csak a farkasoknak állati hasznos meló, hanem nekünk is. Kár, hogy elrontja az egészet azzal, hogy megszólal újfent. csak nagyot szusszantok a megjegyzésre. - Maga egy kibaszott kurvapecér. Értelmes nőt nem a bordélyban fog találni. - Felvonom a szemöldökeimet, amúgy a hangom kimondottan nyugodt, annak ellenére, hogy a nőkhöz való hozzáállása ezen a ponton már némileg zavar. lehet, hogy a feje teszi, vagy az egész lénye, de akkor is ez jut róla eszembe. Nem találkozott még normális nővel, mert rossz helyen kereste, elég egyértelmű a következtetés. Én meg minden vagyok, csak nem buta liba és finom hölgy, szóval én úgyis kimondom, amit gondolok és fogadni mernék, hogy igazam van. Mindenesetre, amikor odaenged, én bizony oda is lépek az abroncshoz, ajkaim közé veszem a cigaretta szűrőjét és - nyilván a férfi legnagyobb örömére - megint leguggolok a már kilazított csavarhoz, amit egyébként már szabad kézzel is le tudok szedni. Most én vagyok az, aki csak úgy füstölög, anélkül, hogy elemelné a cigit a szájából, csak én vele ellentétben nem beszélek közben. A kérdést hallom, de csak akkor válaszolok rá, amikor félreteszem a csavarkulcsot és a felszabaduló kezemmel kiveszem a cigit a számból. A legkevésbé sem izgat, hogy fölém áll, nézze, ahogy dolgozok, kit izgat. - Ijesztgetik egymást, hátha valamelyik feladja. Ténylegesen még nem sok vér folyt, inkább a civilek hullanak, de akik így bekattannak, azokat lekapcsoljuk... Még mielőtt nagyon belelovalná magát. - Teszem hozzá felnézve rá, talán árnyalatnyi mosollyal a szám szegletében. Eszem ágában sincs ötleteket adni, egyébként sincs halvány gőzöm sem, hogy mennyi hulla írható már a kontójára. Örülnék, ha nem itt növelné a számukat. Már csak le kéne akasztanom a defektes abroncsot, hogy helyére tegyem a másikat, ami itt hever mellettem, de ekkor érkezik a megjegyzés, aminek hatására felállok. Teljesen felegyenesedek, úgy nézek fel a vigyorgó képébe, szemem se rebben, majd le a gatyájára és végül ismét vissza rá. - Nem fog megtörténni. - Teljesen komolyan mondom, kicsit halkítva is a hangomon. Alig észlelhetően csóválom meg a fejem. Nem tudom, tényleg azt hiszi, hogy egy zsé kategóriás pornófilmben vagyunk?
Pont olyan lány? Képzelem. Bár a lány szót én nem használnám rá, semmilyen értelemben. Lehetne nő, lehetne hárpia, de a lányhoz kissé már... túlérett. Szóval a megjegyzését inkább nem kommentálom, ha egy mód van rá - ha kettő, akkor se. Csak egy hitetlen hümmögéssel egybekötve vonom fel az egyik szemöldököm, majd férfiasan szipogok egy gyorsat. Legalább annyira hihető a dolog, mint a mosolya, ami jobban megnézve egészen bájos. Abban mondjuk hasonlítunk, hogy egyikünk sem kimondottan az a vadalma típus. Talán más, hasonló beállítottságú "alfahím" (persze nem a szó farkasos értelmében) kihasználná a cigaretta meggyújtásának pillanatait valamiféle sokatmondó szemvillanásra, elmélyült és játékos arckifejezésre, esetleg még a kezét is hozzásimítaná a másikéhoz azzal az indokkal, hogy ő ugyan csak a tüzet védi a széltől. Fantasztikusan klisés és romantikus gondolat. Éppen ezért én pusztán átnézek a nő válla felett, oldalra fordítom a fejemet és minden mozdulatom, amivel a cigarettát és a tüzet adom az Őrzőnek inkább türelmetlen, mintsem célzásértékű vagy tolakodó. Ha végeztünk, elzsebelem a "kellékeket", mintha az iménti jelenet meg sem történt volna. - Ja, igazi "celeb" vagy hogy a francba mondják. - reagálom unottan a népszerűségi megjegyzését - Pedig kimondottan utálom hírnevet. Talán pont ezért sem fog rájönni, hogy ki vagyok. Vágok vissza, apró utalást téve arra, hogy pontosan tisztában vagyok vele, hogy le akar majd ellenőrizni. Ez a dolga, nem? Nem? Faszom se tudja, hogy ezek mit miért csinálnak, de amíg nem köpnek bele a levesembe, felőlem nyugodtan kutakodhatnak. Szerintem az itteniek azt sem tudják, hogy hol van Szerbia, Magyarország vagy Ausztria. Ja, Miloš nagyságrendileg ötvenszer nyomta a képembe a telefonján azt a bizonyos kvízműsoros videót, és minden egyes alkalommal arcon köpött röhögés közben. De ahelyett, hogy az öcsémre fantáziálnék, végre kezd egy kissé felpörögni a társalgás. Valljuk be, kissé értetlenkedve ütközök meg a nő szabadszájúságán, amikor egész egyszerűen kurvapecérnek titulál. Ércesen röhögök fel a feltételezésén. - Minden nő ribanc. Én meg nem szoktam fizetni azért, amit ingyen is megkaphatok. Szidhatnám a kapitalista nézeteit, de nem teszem. A hangsúlyomból azonban egyértelműen kiderülhet, hogy általában én mindig megszerzem, amit akarok. A világért sem szükséges fenyegetve érezze magát, nekem első sorban az infói kellenek, és ezekért képes vagyok beáldozni az egyéb, benne rejlő lehetőségeket. Mindegy, hagyom is dolgozni, meg hogy érvényesítse a feminista vonásait. Ennek ellenére szórakoztat, hogy még ha nem is fejezi ki egyértelműen, érződik rajta, hogy a lelke mélyén zavarja a lekezelő stílusom. - Civileket is vállalok. Akkor már tök mindegy, egy hulla nem különb a többinél. Jegyzem meg mintegy mellékesen, de közben persze szívom a fogam, ahogy ismerteti a tényállást. Picsába. Egy évet vártunk arra, hogy lemenjen valami "eksön". Egy kibaszott évet. És nem tudtak egymással mit kezdeni? Szánalmas gyökerek. Fáj a felismerés, hogy így akár még hónapokig is kussban kell ülnünk a seggünkön, hacsak nem kavarjuk fel az állóvizet és vállalunk szerepet az összeugrasztásban. Azt viszont még nem tudom, hogy ennyi melót megér-e nekem a dolog. Ütemes és lassú dobolásba kezdek a kocsi oldalán, miközben ezek a gondolatok kavarognak a fejemben. Igyekszem meggyőzni magam, hogy ezen még marhára ráérek puffogni, marhára nem akarom "leleplezni" a valódi céljaimat egy idegen előtt. Szóval marad inkább a rá való fókuszálás és a megjegyzés. Figyelem és lekövetem a mozgását, ahogy felegyenesedik és végignéz rajtam. A vigyort még akkor is tartom, amikor karakteresen közli, hogy "nem fog megtörténni". Akkor most kettőnk közül ki a szexista? - Arra ne vegyen mérget. - itt egy laza mozdulattal felé bökök - Látja? Maga csapott le a témára egyből. Žarko lő, gól. Szabadkozhatnék, hogy igazából arra orientálódott a kérdésem, hogy esetleg háztartási gépeket vagy villanyszerelést is vállal-e, de nem teszem. Mindketten tudjuk, hogy mire céloztam, az már megint más kérdés, hogy ő szaladt bele abba, hogy magára terítette a vizes lepedőt még azelőtt, hogy bármilyen gesztust vagy utalást tettem volna. De nem úgy, mint most. Eltolom magam a kocsitól és ha még van hova, közelebb igyekszem lépni a nőhöz annyira, hogy már egészen biztosan zavarja a közelségem. - De a maga verziója se lenne rossz. Ó, hát remek. Húzzon még egy kicsit vagy vágjon pofán és garantáltan beindít még a végén. Neki is megmondtam, hogy vállalom a keselyű szerepet, abból élek, ami van és nem kell érte túl sokat küzdeni. Éppen ezért benne van a pakliban, hogy a következő megjegyzésére inkább sarkon fordulok, mondván sok a rizsa és a felét se éri meg a dolog.
Mivel eleve meg sem fordul a fejemben, hogy a cigi meggyújtása bárminemű romantikus pillanatba torkollhatna, így nem is különösebben izgat sem a közelsége, sem maga a gesztus, ami egyébként nagylelkű, majd ha nagy leszek, meg is köszönöm. Arra, hogy nem szereti a hírnevet és hogy én sem fogok rátalálni, csak rezignáltam szívok bele a cigarettába, közben leplezetlen érdeklődéssel figyelem. - Azért én mégis fogok tenni egy próbát. Ha mindig beijedtem volna, ahányszor azt mondták, hogy valami nem fog menni, akkor nem jutottam volna sehova. - Egyáltalán nem dacoskodok, csak úgy mondom, egyszerű tényközlés, lévén beszélgetünk. Nyilván van rá esély, hogy nem fogok találni semmit, de tényleg nem az a típus vagyok, aki anélkül feladna bármit is, hogy egyáltalán megpróbálná. Hogy is mondják... a nehézségek leküzdéséhez kell egy kis idő, a lehetetlenhez pedig valamivel több. Persze nem mondom, hogy ezzel a hozzáállással túl sok sikerélmény ér, de legalább maximálisan én irányítom az életem. Ez fontos. Amikor elröhögi magát, némi csodálkozással vonom fel a szemöldökeim és a szám szegletében bujkáló mosollyal, várom, hogy kifejtse, mégis mi ennyire vicces. Ez az arckifejezésem akkor is megmarad, amikor közli is a nőkről alkotott véleményét. Különösebben nem lep meg, lényegében eddig is ugyanezt mondta csak más köntösben és kontextusban. Nem tartom magam egyébként lelkes feministának, így nem üt szíven a női nem leribancozása. Az a baj, hogy nagyon sok esetben ez tényleg megállja a helyét. Rövid hatásszünet után nyitom csak szóra a számat, végig kellett gondolnom mit is mondhatnék erre. - Ugyan... Nagyon meglepne, ha minden nőt meg tudna dugni. Meg fog lepődni, de vannak olyanok, akiknek álmukban nem jutna eszükbe magával egy levegőt sem szívni. Ennek fényében azokról a ribancokról, akiknél pedig mégis átment a rostán, igazán beszélhetne több tisztelettel, hiszen ez egy nagyon kedves gesztus volt tőlük... ingyen, meg minden. - Csak szám szegletében marad a halvány mosoly, nem vagyok az a típus, aki jót vigyorogna, mert okosat mondott. Mindenesetre remélem, hogy némileg sikerül letörni a szarvát, mert ez az önelégültség már szinte gyomorforgató. Nekem is van önbizalmam, azzal tényleg nem is lenne gond, de ami neki van... Hát ilyen egóval már élnie sem kéne. A kerékcsere közben is hallom természetesen. Hogy civileket is vállal, nem tűnik olyan súlyos információnak, így hangot is adok a véleményemnek elég hamar. - És remélem nem tervezi gyarapítani a számukat. - Nézek rá oldalra, most azért a hangomba vegyül némi bújtatott fenyegetés, az a "remélem" legalább is épp annyira baljósnak hangzott, amennyire szerettem volna. Én egészen addig normálisan viselkedek vele, amíg nincs semmi közöm hozzá, de ha egyszer csak kiderülne, hogy nem kívánatos személy a városban, akkor minden további nélkül eltávolítanám innen. Így vagy úgy... Nem árt, ha ezt meg ő tudja rólam a biztonság kedvéért. Figyelem őt, ahogy vele szemben állok immár. Igazából meg sem fordul a fejemben, hogy máshogy is lehetett volna érteni az ügyes kezet, így némileg meglep, amikor felém bök és nekiáll fölényeskedni. Tekintetemmel követem a kezét, legalább addig se kell a vigyorát látnom, csak eztán nézek újra rá. - Igen, mert igazából én vagyok kettőnk közül kielégületlen. - Kapok készségesen a szón, ha helyeslek, akkor azzal úgysem tud mit kezdeni, de remélhetőleg a szarkazmussal azért nem áll hadilábon. Amikor közelebb lép, azért kicsit jobban kihúzom magam, bár ettől nem tűnök sokkal magasabbnak, legfeljebb magabiztosabbnak. A csikket egyébként félredobom, én is elszívtam a cigimet. - Tetszene, mi? Bajba jutott nő az út szélén... a kanos férfi. Talán gerincre is vághatna a motorháztetőn. - A tartalomhoz képest meglepő egykedvűséggel vázolom fel, amit szerintem beleképzel, vagy beleképzelhet a szituációba. Persze ez nem jelenti azt, hogy az a tény, hogy nekem egyáltalán eszembe jutott, sokkal jobbá tenne. Mindenesetre a végén egy vállvonással nyugtázom a lehetőséget a motorháztetővel. Persze csak addig ez a fene nagy készségesség az ötletadásban, amíg nem akarja átültetni gyakorlatba is az elméletből, mert akkor biztos kiherélem.
Vállat vonok. Hiába ismerős az elmélete, ami szerint éli az életét, és hiába érzem magaménak a dolgot, a helyzet mégis egy kissé kifordított "amit szabad Jupiternek..." helyzetet idéz elő, és nem, a kis ökör nem én vagyok, hanem az Őrző. Ergo nem fogok vele egyet érteni, sem elismerni a fene nagy kitartását, akkor se, ha magam is hasonló elvek alapján élem az életem. Azonban a kis monológján őszintén (tényleg) felnevetek, közben pedig egyszerű mozdulattal simítok végig a kócos és kissé csatakos hajszerkezetemen, aztán a mozdulat végén mindkét kezem a kissé szakadt bőrkabát zsebében landol. - Maga veszélyes... - közlöm vele az álláspontomat bizarr, mosolygós fejcsóválással egybekötve, bár gyanítom, hogy ő egészen más szemszögből ítéli magát annak, mint amire most én céloztam. - A végén még tényleg maga fog szórakoztatni engem, nem pedig fordítva. Utalok vissza egy korábbi kérdésére, amiben még azt pedzegette, hogy vajon sokáig leszek-e a társaságában. Nem akarok elkeseríteni senkit, de ha így folytatja, egészen biztos maradok még egy kicsit. Esetleg kiszúrom egy másik kerekét is, csak hogy húzzam az időt, fene tudja. Ennek ellenére egyáltalán nem trafál bele semmibe, nem sért meg vagy bántja a lelkemet az, hogy cseppet sem tart gavallérnak vagy 10/10-es modellbuzinak. Sőt, talán még bóknak is veszem, hiszen sosem volt célom a jól öltözött selyemhím szerepében tetszelegni. Arra ott van az öcsém. Ezzel sem kerültünk tehát közelebb egymáshoz, már ami a véleménykülönbségeket illeti. Bár ki tudja, belőle pont kinézem, hogy ugyanolyan lesajnáló véleménye van a "fajtársainak" azon rétegéről, akikre én próbálok utalni. Nem mondom, voltak az életemben olyan találkozások, amit érdekes címszóval bélyegeznék meg az utókor számára. Talán ez a mostani is lesz, de az ezerből egy esete akkor sem lehet mérvadó. Aztán persze rövid úton átcsapunk valamiféle fenyegető (?) stílusba, még akkor is, ha csak burkoltan. Nos, én is rohadt sok mindent remélek, de hát az ember nem kaphat meg mindent, amit akar... A Vaskovic család viszont más kérdés. Nem szokásom ígérgetni senkinek, ennek a nőnek sem fogok. Talán a csend, ami beállt, éppen elég sokatmondó ahhoz, hogy ez neki is leessen. A többit legfeljebb majd megtárgyaljuk akkor, ha sor kerülne valamire és ő lesz az a szerencsés, akit megbíznak az ügyemmel. És egyáltalán képes felkutatni, ugyebár. Érdekes megjegyzést tesz, és a beálló csend kapcsán úgy érzem, mintha valamelyest emelkedne a hőmérséklet a közvetlen környezetünkben. Főleg, ahogy kihúzza magát és próbál nagyobbnak tűnni, mint amilyen. Érdeklődő, nem sok jót ígérő csillogással a szemeimben vizslantom végig megint fentről lefelé úgy, mint amikor ez ember nem tudja eldönteni egy svédasztalos reggelinél, hogy mihez nyúljon először. Figyelem az eldobott csikk útját, ahogy eltűnik az út menti hóban, közben pedig fanyar mosollyal hallgatom a motorháztetős ajánlatot. Újfent szipogok egyet, közben pedig belülről húzom végig a nyelvem a fogsoromon. - Ne játsszon velem, Miss Kerékcsere. Fordulok hirtelen felé és mielőtt végiggondolhatnám, hogy mégis jó lett volna megtudni a nevét korábban, a két tenyerem már az arcát és a testét két oldalról keretezve csapódik a kocsi oldalának. Egészen közel igyekszem hajolni, teljes fogságba zárva ezt a kismadarat, és még mielőtt bármit tehetne vagy megszólalhatna, érces hangon, lehajtott fejjel morgom a fülébe a figyelmeztetést. - És ne is nagyon próbálkozzon semmivel. Felesleges. Fogalmam sincs, hogy ismerik-e a vérvonalunkat errefelé, de minél jobban megsebez, nekem annál jobb, neki pedig annál rosszabb. Különben sem bántom, csak... - Hogy is volt az a motorháztető...? Egészen kedvesen és játékosan szólalok meg, és biztos vagyok benne, hogyha csak nem kényszerített valamiféle reflex mozdulattal távolabb magától, a leheletem a bőrére csapódik. Buja mosoly ül ki a képemre, ahogy érzem a szagát és élvezem az egész kialakult helyzetet, melyet a magam részéről nem szívesen rontatnék el holmi vérontással.
Bármennyire is legyezgeti az egómat, hogy veszélyesnek nevez, nem vagyok az a típus, aki különösebben szeretne ebben fürdőzni, így vissza sem kérdezek, hogy mire is érti. Az a biztos, ha mindenki úgy gondolja, ahogy jól esik és abból nem lesz baj. Persze ránézek a megjegyzés hallatán, talán egy apró szemöldökfelvonással jelzem is, hogy hallottam, de többre nem is méltatom. A szórakoztatást illetően aprón csóválom meg a fejem a válasz mellé. - Csak elmondtam a véleményem, ha ez szórakoztatja... - Vállvonás, innen már az ő dolga, de mondjuk a nevetése nekem is halvány mosolyt csal a szám szegletébe. Nem hinném, hogy ennek azt kellene jelentenie, hogy értékelem a humorát, vagy éppen pont az lett volna célom, hogy szórakoztassam, de... minden dacom ellenére is vonzónak tartom ezt a nyers magabiztosságot, még ha nem is értek vele egyet. Bármennyire is taszít a fazon egész lénye, hogy úgy jött ide hozzám információért, mintha neki bármit szabadna... Szinte biztos vagyok benne, hogy ő is tudja, hogy ez mennyire vonzó tud lenni, főleg ha az ember lánya nem apácák közt nőtt fel és nincsenek hatalmas erkölcsi gátjai az ilyen utolsó szemétládákra. Bár nem mutatom, hogy különösebben foglalkoztatna a gondolat, de egyelőre a döntés fázisában leledzek. Vonzó az erkölcsi győzelem lehetősége is. Azzal, hogy néz, nem nagyon tudok mit kezdeni azon kívül, hogy tartom a szemkontaktust lehetőleg szemrebbenés nélkül. Tényleg ne legyen vele baj, mert úgy vágjuk ki a városból, hogy csak nyekken, nem igazán tud megfélemlíteni. Mindenesetre ez a beálló csend még egy ok, hogy utána nézzek mi is van már a számláján, csak hogy tudjam, mégis hányadán állunk, bár lenne egy tippem, hogy nem a falkahű, letelepedő, családalapító típus, aki igyekszik elvegyülni az emberek között. Ne legyen igazam. Közel állok hozzá, örülök, hogy nem magasabb, de végül is megszoktam már, hogy fel kell néznem a férfiak nagy részére. Mindenesetre tisztában vagyok vele, hogy milyen veszélyei is vannak a köztünk lévő elenyésző távolságnak, de akkor is jó őt provokálni. A becenévre egyébként már nyitnám is a számat, amikor is nekitaszít a kocsim oldalának. Meglep, de államat felszegve, kezeimmel tompítva az ütközést állom, a szó viszont a torkomon akadt. Ha azt várja, hogy reszketni kezdek a hirtelen megmozdulástól, vagy majd felsikkantok, akkor bizony téved. Szinte már baljós, ahogy nem teszek semmit, pedig érezhetően időm is lenne és nyilván lélekjelenlétem is. Helyette szótlanul tűröm és csak tovább hallgatom, ahogy a fülembe súg. Van alkalmam közelről megcsodálni a képét, mert én bizony simán, ebből a közelségből is felé fordítom az arcom valamelyest, amennyire ez lehetséges, hogy még ajkaim, orrom, ne súrolják a borostás pofát. Mikor a kérdése végére ér viszont, nem a szavaimmal szembesülhet először. Nem bizony. Bal kezemmel belemarkolok így farmeren keresztül a lába közé. Kellemetlen, mert nem gyengéden teszem, viszont egyelőre fájdalmat sem okozok.... de tudnék. - Csak felvázoltam, hogy maga hogy képzelheti, de ennek ellenére továbbra sem lesz sem kézimunka, sem motorháztető, sem semmi, ami abban a piszkos kis fantáziájában megfordul... Ha kevésbé lenne eltelve magától... talán. Egyébként Gabrielle vagyok. - Halkan beszélek, most rajtam a sor, hogy a füle mellett beszéljek és, ha közben lehetséges - azaz hagyja -, akkor a továbbra is a heréinél fogva tolom el magamtól, de egyelőre haladok vele. Csak annyira van szükségem, hogy ne legyek odaszorítva. Egyébiránt, ha nem engedne, akkor erősebben markolnék, különösebben nem vagyok szívbajos, de azt is tudom, hogy ő sem, és hogy ezt nem feltétlen fogja szó nélkül tűrni, így fel vagyok készülve szinte minden eshetőségre.
Kezdőlap
