*Tökéletesen érzi a nőt átható dühöt, hiszen a talpuk alatt minden egyes fűszál beleremeg szinte. nehezére nem észrevenni. Ezzel szemben ő csak ül és szigorú sárgás tekintetével figyeli a nőt, na meg persze hallgatja. Most már rá akar jönni, hogy mi is vezérli ezt az elragadó teremtést, hogy ennek az embernek a láttán úgy megvaduljon, mintha csak megveszett volna.* ~ Általánosítasz... ~ *Jön az egyszerű ítélet annak hallatán, hogy minden ember aljas. Radikális szemlélet, amit ő nem szándékozik elfogadni. A véleményét viszont egy szóval is ki tudja fejezni a dologról. nem fogja túlragozni, ha van a nőben potenciál, hogy elgondolkozzon ezen, akkor úgyis el fog. Létezhetetlen, hogy minden ember, akikkel összefutott eddigi élete során, mind aljas volt. A következő állítás viszont jóval érdekesebb. Ehhez azért jó lenne némi kifejtés, érdeklődő tekintettel, kissé oldalra billentett okos fejjel tekint a nőre. A Zefiből áradó feszültség és az ezzel járó gesztusok a legkevésbé sem zavarják... annál inkább a felsejlő farkas a nőstény mellett. Hallott már védőszellemekről, elmondásból tudja is hogy nézhetnek ki, de hosszú élete során most lát a maga teljes valójában egy igazi védőszellemet... Ültéből fel is kel és egy-két lépést tesz is hátrébb nyugtalanul. Bizalmatlan az egész jelenséggel szemben... így pedig annyira nem ébred fel benne a szándék, hogy megállítsa Zefit az öldöklési terveiben. Látott már emberölést, ő maga is ölt már embert, szóval ennek a gondolatával meg tud birkózni, ám a szellem... Ez annyira csak a képzeletében létezett eddig a számára, hogy egyszerűen csak földbe gyökerezik a lába. Persze a gyilkosságot nem nézi végig, jó ott neki a bokor mögött.*
Nem érdekel a szigorú pillantás. Nem az apám, nem a bátyám, nem a férjem, és nem a tanárom. Lehet véleménye, de engem nem befolyásolhat. Az egy szavas válaszra újra elővillannak a fogaim. ~ Igen… Szerintük szörnyetegek vagyunk, szerintem ők azok. Egyáltalán nem bánnám, ha mind elpusztulnának. ~ Idegesen csapok egyet a farkammal. Ó, ha tudná ki vagyok én! Vajon akkor is ilyen vonzónak tartana? Eszemben sincs kifejteni. A párom figyelmeztető csípése a vállamon kiszakít a beszélgetés fonalából, én pedig engedek a haragomnak. Nem állítanak meg, de nem is jönnek velem. Nem számít. A vadászat már nem olyan lesz, amilyennek szerettem volna, de nem számít. A fickó a tisztáson meglepetten pördül meg, mikor maghallja a morgást, és a kezében kés villan, gonosz, fűrészes penge, de nem nekem szánta, legalábbis nem a farkasnak, mert ahogy meglátja a villlogó agyaraimat elejti, és hátrálni kezd. Mivel még nem moccanok utána, megfordul, és futásnak ered. Adokneki egy kis előnyt, és csak akkor vetem magam utána, mikor már eltávolodott tőlem. Az üldözés majdnem tíz percig tart, élvezem a játékot, ahogy az utolsó ugrást is élvezem majd, amivel a torkára vetem magam…
A halványan vibráló szellemalak nem mozdul akkor sem, mikor a nyúlánk vörös nőstény kiveti magát a tisztásra. A vörösbundás hím ott áll, ahol eddig, és a másik farkast figyeli. Constantine tudja, hogy ez a hím tart tőle. Nem tartja magát fenyegetően, de miután eltűntem, mélyen beszívja a levegőt, vagy legalábbis a szellemalak megremegő orrcimpáiból erre lehet következtetni. ~ Mindenhol az ő illata borít téged… ~ Állapítja meg mindenféle hangsúly nélkül. ~ Mit gondolsz róla? ~ Most egy pillanatra elfordítja a fejét, mert a tisztáson megkezdődik a hajsza, de utána a figyelme újra a doktor úré…
*A kijelentés hallatán a farkas gesztusrendszere már kevésnek bizonyul. Még jó, hogy már rég megtanulta azt, hogy farkasként ne próbáljon emberként viselkedni, mert úgyse fog működni. Tehát csak rezzenéstelen, ám kételkedő -tekintettel néz a nőre.* ~ Ahogy gondolod. ~ *Érkezik is a válasz kissé fásultan, úgy fest kissé kiábrándult a nőből. De megállítani nem szándékozik, hiszen számára úgy jön le, hogy elrendezetlen ügye van a nősténynek azzal az emberrel. Plusz a szellem is megjelenik, ami szintén nem segít abban, hogy Zefi megállítására összpontosítsa az energiáit. Egy pár másodpercig még a nő után néz, hiába nem látja már a bokortól. Esze ágában sincs végignézni, hogyan is öli meg azt a fazont. Bően elég hallani a léptek zaját, érezni a férfi rémületét... ezt nem kell látnia. A szellem tereli el a figyelmét a tisztáson zajló eseményekről. Azzal nem nagyon tud mit kezdeni, hogy áthatja őt a nőstény illata. Így van, úgy fest érzi ezt a halott farkas is, tehát nem reagálja le. Kár is lenne ezen szépíteni.* ~ Melyik érdekel? Amit tíz perccel ezelőttig gondoltam róla, amit most gondolok, vagy amit akkor fogok, ha megölte azt a szerencsétlent? ~ *Van egy pár opció és ezek közül az utóbbiak nem is túl rózsásak. Egyébként tény, hogy tart a szellemhímtől, de csak mint újdonságtól, és nem mint vetélytárstól. Egy az, hogy már nem él a delikvens, kettő pedig, hogy jelenleg a legkevésbé sem tartja magát vetélytársnak, bármilyen is legyen a kapcsolatuk. A tisztáson zajló események, pedig bizonyára nem történnek kimondottan csendben. A férfi kiáltását csak egy fülrándítással konstatálja. Egyszerűen nem tesz semmit, csak a szellemet figyeli, továbbra is tartva azt a pár lépésnyi távolságot.*
Constantine mozdulatlanul áll a tisztáson, csak a szellemalak vibrál meg néha, de az én örökmozgásom nincs meg benne. A tartása egyenes, és királyi. Legalábbis én mindig ilyennek látom. A figyelmét nem kerüli el a doki egyetlen rezzenése sem. A kérdésre halk nevetés csendül fel a szürke hím fejében. ~ Őt is a te szagod borítja, úgyhogy el tudom képzelni, eddig mi volt róla a véleményed. Gondolom tele volt leg-el, rajongással, és csodálattal. A többi viszont érdekel. ~ Lustán legyez egyet a farkával, mielőtt elgondolkodva hozzátenné. ~ Mindenki másképp dolgozza fel a fájdalmat. Az én hercegnőm megőrült egy kicsit. De hát melyik farkas normális, aki megérte a háromszázat? ~ Nem ment maga előtt, nem keres nekem kifogásokat. Egyszerűen nem érdekli, ahogy az sem, hány embert tépek cafatokra, vagy zabálok fel. Ő mindenhogy szeret engem. ~ Ha képes lennék rá, megpróbálnálak cafatokra szaggatni… Az enyém volt, és most is az enyém, de néha elfelejti… Hiányzik neki egy hús-vér hím… Kíváncsi vagyok, benned mit látott…~ A szellem elindul, és ha a szürke hagyja, akkor körbesétálja őt. Nincs indulat abban amit mond. Mintha a halál kikoptatta volna a mélységeket és a magasságokat a szavaiból. Csak tényeket közöl.
*A tekintetet egyszerűen lepereg róla, nem ilyen könnyű őt megfélemlíteni. Talán nem is lehet. Mindenesetre egyre kevésbé zavarja a hím szellem mivoltja, ahogy kezdi megszokni, hogy olyasvalakivel áll szemben, aki már nem él. A rajongást és csodálatot pedig úgy fest esze ágában sincs tagadni. Megvolt a szikra és a legkevésbé sem sajnálja, hogy így történt. Ahogy hallgatja a farkast, észrevétlenül kicsit beleszimatol a levegőbe, hátha érez valamit a szellemből, érdekli mennyire is fizikális dolog, de az orrába csak az immár távolabb zajló gyilkosság szaga jut el.* - Háromszáz fölött mindenkinek megvan a maga stichje. Nagyjából ez is a véleményem róla most. Zaklatott, dühös... és zavart. Ha pedig megöli, akkor beszámíthatatlannak, veszélyesnek... és igen, őrültnek fogom tartani. *Teljesen tárgyilagosan beszél, amennyire csak tőle telik. Márpedig ha valami megy neki, akkor az a tárgyilagosság. Nem szokása hazudni, őszinteséggel általában többre szokta vinni. Amikor pedig kiderül, hogy a szellem nem tud ártani neki, akkor azért valamelyest megkönnyebbül, még ha ennek látható jelei nincsenek is. Ha a hím valódi lenne, nem igazán tudná eldönteni, hogy melyiküknek van több esélye, de így... így könnyebb a helyzet. A fenyegetéstől sem rezzen a szeme sem. Ám, amikor a hím megindulna, akkor végre ő maga is megmozdul. Nem igazán értékeli az ilyen és ehhez hasonló gesztusokat, főleg azoktól, akiket nem tart dominánsabbnak magánál. Így nemes egyszerűséggel besétál a szellem hím útjába, kicsit féloldalasan állva meg előtt. Nem próbál fenyegetően viselkedni, nem vicsorog, vagy bizonygatja erőbeli fölényét, egyszerűen csak elállja az utat.* - Ezt tőle kellene megkérdezned. *Válaszolja teljes nyugalommal a hangjában. Ő speciel tényleg nem tudja, mit látott benne a nőstény. Csak annyit tud, hogy ő most már mit nem lát benne.*
Constantine nem úgy fest, mint aki bárkit meg akarna félemlíteni. Inkább úgy, mint aki kihasználja, hogy beszélgethet. A válaszra kicsit bólint. ~ Azért ez talán túlzás egy kicsit… A farkasok ölnek, ettől nem válnak beszámíthatatlanná. Ő pedig határozottan sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben… Ahogy így nézed, meg sem mondanád, hogy ő volt Gévaudan és még jópár francia tartomány híres bestiája… ~ Halk derű, talán halvány büszkeség csendül a gondolatai között. A szellemfarkast láthatóan nem zavarja, mit gondol a szürke hím a párjáról. Talán nem is érti őt. Constantine pedig épp olyan tárgyilagos, mint a másik. A fenyegetés nem jó szó a szavaira, hiszen egyáltalán nem állt szándékában ilyesmi. Csupán tényeket, jelen helyzetben teljesen ártatlan tényeket közölt a dokival. A hajsza még tart, jócskán eltávolodtunk már tőlük a szőke fickóval. Szeretek játszani a zsákmánnyal, mielőtt elkapom. Mikor a szürke hím besétál elé, a vörös farkas kitér oldalra, hogy körbe tudja sétálni a másikat, és ha az megint az útjába áll, akkor egyszerűen keresztülsétál rajt, és a másik oldalról kezdi megkerülni. ~ Majd megkérdezem tőle… vagy az is lehet, hogy nem. Azért annyira nem számít… De téged megkérdezlek. Miért véded az embereket?~
*Szerinte nem túlzás. Ha valaki embereket öl puszta passzióból, az a szemében beszámíthatatlan. Legalább is ő nem tudja megérteni és nem is biztos benne, hogy szeretné. Arra meg hogy sokat fejlődött... ha tudna, akkor most felnevetne, de mivel erre farkasként jobbára képtelen így csak elnéz arra, amerre a nőstény nemrég rohant. Persze már nem látja arra.* ~ Nem, tényleg nem mondanám meg ~ *Majd végül újra szellem farkasra tekint.* ~ Veregesd meg a vállát a nevemben is. ~ *Ugyanis nem szándékozik addig itt dekkolni, amíg vissza nem ér. Valahogy Zefi elvesztette a varázsát. Nem ítéli el, vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem tudja összeegyeztetni a kettejük értékrendjét. Nem szándékozik fogócskázni, így a kitérést követően nem áll be elé. Akkor kerülje őt ki, ha ennyire kilóméterhiánya van. Persze tekintetét folyton rajta tartja a másikon. A válasszal pedig szemlátomást készen van.* ~ Mert védelemre szorulnak és mert érdemesnek tartom őket arra, hogy ne ilyen véget érjenek. Most viszont megyek és vadászok a magam módján, ha nem haragszol, de add át majd Zéphyrine-nek, hogy köszönöm az estét. ~ *Minek várja meg? Ennyi elég volt belőle egyelőre, bár tagadhatatlanul élvezte az este első felét. Ha pedig a másik hím nem áll be elé, vagy nem szándékozik szóval tartani, akkor bizony biccent egyet neki és távozik.
Fura egy figura ez a doki, Constantine is megállapítja. Lehet, hogy az orvosi hivatással jár. A szellemfarkas halvány értetlenséggel figyeli a nyilvánvalóan lelombozódott szürke hímet. ~ Fura vagy… ~ Állapítja meg. Hogy valaki ennyire a szívén viselje az ostoba emberek sorsát! Contantine tudja, hogy csalódott leszek, és igaza is lesz. Többet vártam volna ettől a fickótól. A válaszra a szellem majdnem emberi gesztussal, lemondóan csóválja meg a fejét. Érdemesnek tartani az embereket bármire is… ~ Menj… Megmondom neki. Azt hiszem ő is csalódott lesz.~ Suhint egyet a farkával, megfordul, és elrugaszkodik. Ugrás közben a halványan vibráló alakja szétfoszlik, és az energiái is eltűnnek. Micsoda balul elsült este…
Újabb nap, újabb feladat. Tara, miután elment a városból, rám bízta az Upper beszerzését, tehát mindenről nekem kellett gondoskodnom. Én adtam le a megrendeléseket, levettem az árut, ha kiszállították, reklamáltam, ha szükségességét láttam, fizettem a kereskedőknek és én magam ültem autóba, ha valami olyasmire volt szükség, amit senki nem szállított ki. Ezúttal egy olyan bevásárló központba kellett elautóznom, ahol poharakat, hamutálcát, szívószálakat lehet beszerezni. Mivel Fairbanksben nem volt raktáron olyan készlet, amire szükségem lett volna, kénytelen voltam átautózni egy másik városba. Röpke három órát töltöttem el azzal, hogy a megfelelő üzletben összeszedjem a dolgokat, azt követően még betértem egy borházba is, ahol vettem néhány palack, jó minőségű bort, a tehetősebb vendégek kedvéért. A beszerzést követően elindultam hazafelé, s tulajdonképp már vártam, hogy hazaérjen Tara, mert nagyjából négy hónapja színét sem láttam, az idő alatt pedig elég sok minden történt az Upperben, többek között egy kisebb bunyó is, ami miatt most poharakat kellett vennem. Egy használt, fekete terepjáróval tartottam vissza Fairbanskbe, mikor hirtelen egy szarvas került az autóm elé. Gyorsan a fékre tapostam, a jármű irányíthatatlanná vált, csúszkált az úton, végül ráfutottam egy kőre, ami kilyukasztotta az autóm bal első kerekét, így lassan, pár méter után az autó is lelassult, majd megállt az út szélén. - Nem hiszem el, ilyen nincs. - Dünnyögve szálltam ki az autóból, fejemre hajtottam a kapucnimat, mivel szállingózott a hó, majd leguggoltam és ellenőriztem a kereket. Teljesen leeresztett, de a legnagyobb problémát az okozta, hogy nem volt nálam pótkerék. Elő kaptam a mobilomat, hogy betelefonáljak a városba, szóljak Kellynek, vagy Duncannek, hátha valaki értem tud jönni, de nem volt térerő, így ez a próbálkozásom is sikertelennek bizonyult. - Nagyszerű, ennél rosszabb már nem jöhet. - Toppantottam egyet a hóban, összefűztem magam előtt a karjaimat, majd háttal az autómnak dőltem, és reméltem, hogy valaki majd csak arra jár, és megáll, hogy segítsen.
Nem volt semmiféle égi jel, testetlen reflektorral megvilágított térkép, vagy hasonló jelenség. Egy ötlettel ébredt, és ha ilyennel ébred, akkor nemes egyszerűséggel enged neki. Úgysem üzemel még semelyik munkája teljes gőzerővel, a berendezkedésre igenis rászámított pár napot. A napi rutin így most sem vált teljesen rutinná, bár elemek maradtak persze. Hisz pár óra békés elmerengés után (amit jobb körökben spirituálisan meditációnak is neveznek... de ő nem teszi) felhúzta magára kényelmes, jól ismert cipőként a Hatodik érzékét. Szinte ugyanolyan békés ráérésben tette ezt, ahogy kiválasztotta a jól szabott fekete öltönyt, amit ma viselni fog, a nyakkendővel, fehér inggel és vékonyított orrú bőrcipővel. Temetésről azért még pont nem jöhetett volna, de kétségtelen és bebizonyított tény, hogy a parancsoló, sötét árnyalatok igazán előnyösek az ember megítélésében, ha nagyobb összeg akar gazdát cserélni. Ő pedig jó üzletet akar, természetesen. Mert tudja jól, hogy hamarosan bevágja magát a taxiba, hogy egy alaszkai rendszámú autót újítson be egy kereskedésben.
Nem is volt semmi gond, sőt, jobban nem is mehetett volna, ugyanis, ahogy a mellékelt ábra mutatja, épp ezzel a járgánnyal harapja az aszfaltot. Persze, a téli útviszonyok minimum négy kerék meghajtást érdemelnének, de nem bírta ki, hogy alább adja a brit importnál. Ezért is lehet, hogy egy tetszetős, de valamennyire haszontalan fekete Bentley volánja mögött ül. Élvezi, ahogy bepörgeti a szalonból szabadult jószág motorját, talán még egy kicsit túl is lép a saját, unalmasan biztonságos vezetési zónájából - egészen addig, míg el nem kezd szemerkélni a hó. Visszavesz a sebességből, egy pillantást vet az út szélére... Az ott álló kocsi tulajdonosának bizonyára még az elakadásjelzőt sem volt ideje kirakni, ő már ösztönösen teszi ki az indexet, és a kormánykerék is követi nemsokára az irányt. A parkoló autó elé egy újabb kerül, ő maga pedig felhúzza a magas galléros szövetkabátot, mielőtt kulcsostul kiszállna. Nem palimadár, hogy mindent úgy hagyjon egy bajbajutott láttán, szóval zár. Nincs rossz érzése, így ráérős léptekkel ropog a kocsin támaszkodó nő felé az útszéli vékony hórétegen. Mindennek látszik, csak épp északi favágónak nem, túl fess, ahogy begombolkozik és ezen a benyomást még alá is támasztja az akcentusa, ahogy megszólal közelebb érve. - Gond van, hölgyem? És hopp... épp csak megrándul a szemöldöke. Nocsak, az első kis bolhás itt északon, akihez szerencséje volna? Bizton nem épp piknikezik a lökhárítóra tapadva.
Unottan ácsorogtam az autóm mellett, nem gondoltam arra, hogy gyalog elindulok a hóban, hátha egyszer majd elérem a várost. Egyelőre még nem éreztem szükségét annak, hogy idegeskedjek és aggódva nézzem az órámat, vagy az égboltot, hogy vajon mikor bukik le a Nap. Persze, bosszankodtam, morgolódtam magamban, de nagyjából ennyiből ki is merült minden mérgem, amit a kerék kilyukadása okozott. Talán kissé naiv voltam, de bíztam abban, hogy előbb-utóbb csak arra gurul egy jármű, akit leinthetek, és talán még meg is áll, hogy segítsen nekem. Kifújva a levegőt körbepillantottam, szemeimet a tájon legeltetve azon gondolkodtam, hogy még nem is volt alkalmam túrázni a környéken. Megigazgattam fejemen hófehér kabátom szőrös prémmel díszített kapucniját, kezeimet pedig elrejtettem zsebeimben és továbbra is ott ácsorogtam, háttal az autómnak dőlve. Legfeljebb öt perc telhetett el, s mielőtt még meguntam az ácsorgást, fel is bukkant egy fekete gépjármű, ami az én lerobbant terepjáróm elé parkolt le. Hihetetlen, még csak stoppolnom sem kellett, mégis valaki volt oly kedves, hogy megálljon nekem. Négy hónapnyi farkaslét után annyira már nem féltem ilyen helyzetekben, legfeljebb csak akkor lett volna veszteni valóm, ha az illető épp az ellenséges falkának a tagja. Ahogy azonban kinyílt a gépjármű ajtaja és megéreztem a férfi illatát, rögtön tudtam, hogy nem kell aggódnom. Megnyugodva egy mosolyt varázsoltam az arcomra, majd a férfi felé fordultam, akit volt alkalmam szemügyre venni. Jól öltözött volt, első látásra üzletembernek néztem őt. - Egy defektes kerék. - Mosolyogva válaszoltam a közelebb lépkedő férfinek. - Ráhajtottam egy kőre, a bal első azonnal leeresztett, ráadásul pótkerék sincs nálam. Örülök, hogy erre jött, mert bevallom, már kezdtem unni az ácsorgást. - Elmosolyodva nyújtottam felé a kezemet. - Chantal McReary. Mondja csak, van Önnél használható mobil , esetleg eltudna vinni Fairbanksbe? Bármelyik opciónak örülnék, és ami azt illeti, nem szívesen hagynám itt az autómat. - Érdeklődve fürkésztem a férfi arcát, de valamiért biztos voltam benne, hogy segíteni fog nekem.
- Mobil épp van... - a másodperc erejéig tart csak a hatásszünet, ahogy felméri újra a hölgyet... lányt, majd az említett kerék felé is vet egy pillantást. Pech. Útszéli zsiványnak pont nem tűnik ebből, szóval gond nélkül emeli ki a formatervezett, harapottalmás készüléket a zsebéből. Egyhe szájelhúzással, de érdektelen hangon közöli a tényt, miután a kijelzőre vetett egy pillantást. - De úgy látszik a lefedettséggel nem sokra megyünk. Peter Mansfield. Itt már bizony igény van arra a kézfogásra, el is fogadja, mert hacsak nem gondolja meg magát, akkor még pár percet eltölthetnek egymás társaságában. Vékony ujjas, határozott kézfogás, nem húzza el sokáig, nemsokára meg is tér, vissza a zsebbe. Nincs meleg, még nagyonis meg kell szoknia ezt a tényt. - Két alternatívám van: egy, - csak az állával bök hátra a Bentley felé - becsüccsen szépen, beviszem a városba és amint van térerő, felhívjuk az autómentőket. Kettő, itt marad gyönyörködni a tájban a kocsija mellett, és rábízza magát a jóindulatomra, hogy majd értesítek valakit, ha beértem a városba. Az a nagy helyzet, hogy defekttel nem vontatna ilyen útviszonyok között, meg persze, hogy éljünk a képzavarral, ő is körbeszimatolná ezt a jószágot, ha már ilyen sosrszerűen így rendeltetett. Az érdeklődése az arcára semmiképp nem ül ki, inkább csak egy kérdő kifejezés. - Mellesleg odabent van fűtés, és a mentális kórképenben sincs semmi olyan, hogy pszichopata volnék. Bár, bizonyára minden pszichopata ezt mondja. De igazán gavallér, hogy még biztosítja a másikat arról, hogy ő maga nem jelent veszélyt. Fordítva persze vicces kérdés volna. És persze tudja jól, hogy nem kell a másikat sem óvni a megfázástól. Megoldja a saját biológiája.
- Ó igen, tudom már, a térerő..ez majd kiment a fejemből. - Fűztem hozzá a férfi szavaihoz, mielőtt még ő közölte volna velem a tényt, hogy sajnos, abszolút nem lehet telefonálni ezen az útszakaszon. Nekem sem ment, nem is értem, miért hittem azt, hogy majd az ő telefonja csodákra lesz képes. Azért vetettem egy pillantást a telefonjára, de inkább nem vettem el tőle, fölösleges mozzanat lett volna. Ezt követően fogtam kezet a férfivel, hamarosan a nevét is megtudtam, amit egy mosollyal háláltam meg neki. Kézfogása úriemberhez méltó volt, se nem túl erős, se nem ragaszkodó. Miközben a pasas hozzám beszélt, azon gondolkodtam, miféle parfümöt használhat, mert éreztem az illatát és tudtam, hogy valahonnan ismerős. Elképzelhető, hogy már valahol összefutottam vele? Talán járt már az Upperben? Ki tudja, egyelőre azonban semmi sem ugrott be nekem vele kapcsolatban. - Hmm - Hangosan gondolkodóba estem, nehéz volt eldöntenem azt, hogy melyik opciót válasszam. Ha a férfivel megyek, akkor lesz társaságom, nem kell arra várnom, hogy megérkezik az autómentő, viszont, elképzelhető, hogy a járművemet feltörik és ellopnak belőle mindent, amit vásároltam. A második opció sem lett volna rossz választás, de mi van, ha a férfi nem szól senkinek? Döntöttem, vállaltam a kockázatát annak, hogy az autómat az út szélén hagyjam, s bemenjek a férfivel a városba. - Önt választom, akarom mondani önt és az autóját. - Tettem hozzá mosolyogva, majd kinyitottam járművem ajtaját, kivettem a táskámat és a telefonomat, azt követően lezártam az autót. - Szép kocsi - Jegyeztem meg a Bentleyre, aminek megközelítettem a jobb oldalát, és ha a férfi megengedte, beültem az anyósülésre. Valóban kellemes meleg volt odabent, ezért le is húztam kabátomon a cipzárt, alatta egy kék felső volt rajtam. - Remek kis autó, gondolom, hogy nem az Államokban vásárolta. - Tekintetem végigfutott a műszerfalon, majd a férfire pillantottam. - Ön egyébként hová tart? - A pszichopata megjegyzésen csak mosolyogtam, de azért bíztam benne, hogy nem az, mert útközben bizonyára elkapna a frász, ha mégis kiderülne róla.
Szépen kivárja a döntést. Ő nem siet sehová, ebben a szituációban nem is neki kell alkalmazkodnia, egyelőre. Arra a válaszra, hogy ő és főleg a kocsi nyert, leginkább elmosolyodik. Kedves, visszafogott, de a szeme nem tart vele, kimarad a gesztusból. Bájosan egyszerűnek tűnik ez a leányzó és mostmár mindenféle ellenőrzés nélkül is biztos lehet benne, hogy nagyon picike a bundások sorában. Egyszerűen hiányzik belőle még valami, ami majd a megélt évtizedek alatt nyomot hagy a tekintetében és a szavai között. Rá is mutat a derültsége okára, épp csak annyira bántón, ahogy a sajátos humora megengedi: - Azért gondolja meg, hogy egy másik szituációban közli-e ezt egy férfival. Bár, ha eltartottként el tudja képzelni magát... Aztán már el is lép a másik elől. Hiszen, amíg a lány a cuccait szedi ki a terepjáróból, addig kinyitja az ajtót az anyósülés felől. A volán a megfelelő oldalon van egyébként, és a külső csodálat után pedig belülről is meg lehet szemlélni. Egyszerűen, mással össze nem hasonlítható "új" illata van a gépnek, bár itt főleg a bőrborítás tehet a dologról. - Köszönöm... Ennyi az összes holmija? Csak egy futó pillantást vet a lány cuccaira, még megvárja a választ, de aztán beteszi az ajtót mögötte. Megkerülve orrfelől a járművet ő is helyet foglal a volán mögött. - Anchorageban vásároltam, de valóban brit gyártmány, amerikai utakra. Ahogy azt a kormánykerék elhelyezkedése is mutatja. A telefon a zsebéből a kihangosító karra csücsül, ő is kibontja a kabátja gombjait, mielőtt még indítózna, és kirakná az indexet. Már most látszik, hogy biztonságos sofőr. Csak semmi lazán visszahajtott ülés, hogy alig érje el a kormányt, vagy egyéb zavaró tényező az utastérben. A kocsikerék kicsit megkaparja az alágyűlt havat, de aztán vadmacskaszerű dorombolással gurulnak fel a sztrádára. - Én is a városba tartok. - apró szünet csupán, pár másodperc, amint besorol a megfelelő sávba. - Melyik csapathoz tartozik? A chicagoiakhoz, vagy a helyi falkához? A tökéletes nyugalom miatt olybá tűnik, mintha legalábbis az időjárásról kérdezne. Csak egy fél pillantás erejéig emeli le a tekintetét a felfestett záróvonalról, hogy leellenőrizze a szavai nyomát. Talán ezzel a kérdéssel még azt is leleplezheti a másik előtt tudatlanul, hogy miért is lehet ismerős - persze, ő maga még sosem járt se az Upperben, se a leányzó közelében, de lehet, hogy valaki hozzá hasonlatos igen.
Hamar kapcsoltam a férfi megjegyzésére, melyet bizonyosan humorból szánt nekem, s el is mosolyodtam rajta, valóban, igaza volt, más helyzetben ez félreérthető lenne. Nem vettem magamra, már csak azért sem, mert valószínűleg a pasas nem tudta, hogy korábban miből éltem, ezért pedig nem mondhatta ezeket a szavakat szánt szándékkal. - Lehet, hogy eltudnám magam képzelni úgy, hogy eltartsanak, de abban mi az izgalom, a kihívás? - Mosolyogva válaszoltam a kérdésére, majd csak azt követően szedtem össze a cuccaimat, hogy betelepedhessek kényelmesnek tűnő autójába, melyben még a kárpitnak is friss illata volt, látszott, hogy valóban vadonatúj az autó. Bizonyára pénzes pasas lehet, de ez már az öltözetéből is lejött, nem mintha ez különösképp is érdekelt volna, hisz sosem ez alapján ítéltem meg az embereket. Ha egy favágó állt volna meg, hogy segítsen, és egy fűrészporos furgonba kellett volna bevágódnom, annak is örültem volna. - Igen, ennyi. A csomagtartóm tömve van dobozokkal, de nem várom el Öntől, hogy itt a hóban, ilyen hidegben segítsen átpakolni. Lezártam az autót, remélem, hogy nem fogják feltörni. - Mosolyogva vártam, hogy indítson és végre beérjünk a városba, hogy segítséget kérhessek Duncantől, vagy valakitől, aki gépjárművel rendelkezik. - Nem rossz, tetszik, kár, hogy én ilyen autót nem tudnék megfizetni. - Jegyeztem meg, s mivel az autóban kellemes meleg volt, ezért levettem magamról a kabátomat és a hátsó ülésre helyeztem. - Nem bánja?- kérdeztem még előtte, majd a kabát letétele után visszafordultam, becsatoltam a biztonsági övet, és kényelmesen előre nyújtottam a lábaimat. Kérdése váratlanul ért, döbbenten pillantottam a férfi felé, nem gondoltam volna, hogy ennyire beavatott lenne, s őszintén szólva, nem is tudtam, kinek az oldalán állhat. Csak abban bíztam, hogy talán ő is olyan, mint Jake, vagy azok, akik a rendet próbálják fenntartani. - A helyihez...- válaszoltam, s most először láthatta rajtam, hogy ez a téma némiképp kellemetlenül érint engem. - Ön is az őrzök egyike? -
Arra, hogy nem pakoltatják vele a csomagokat, nem kíván érdemben reagálni, csak egy aprót bólint. A lány döntése, a maga részéről egyelőre még nem jutott el a fairbanksi bűnözési adatokhoz, hogy tanácsot adjon az ötletre, szóval bölcs marad és hallgat. Az pedig tény, hogy eléggé sajátságos humora van, és nem törekszik minden körülmények között arra, hogy ha él vele, azt ne vegyék komolyan. Ebben rejlik a fanyar igazsága is... már, ha van ilyen mélyenszántó. A - talán frappánsnak szánt - visszakérdezés azonban már csak a mosolya utózöngéjével éri, nem is pillant a másikra, csak kissé felvonja a vállát. - Az benne a kihívás, hogy megfelelő alanyt kell találnia, és meg kell hódítania... Ha pedig a kérdés költői volt, akkor vegye úgy, hogy nem válaszoltam. Nem véleményez, nem ítélkezik, holott a saját kis fejében bizonyára már megvan a megfelelő dobozka, amibe helyezgeti éppen ideiglenes utitársát... meg egy csomó más is van még ott, ahonnan ez jött, amibe a világ egyéb dolgait rendszerezi. - Szép, de nem épp hasznos itt. Jobban járt azzal a terepjáróval, ha nem csak a sztrádán és a városban közlekedik. Az ő esetében inkább a presztízsről van szó, ami ugyanolyan fontos a maga kis munkavilágában, minthogy mennyire találja meg azokat a bizonyos jogi kiskapukat. A kabátvándorlás pedig nem a szívügye, szóval oda pakolja Chantal, ahová szeretné, csak ne épp az orra elé a szélvédőre, a saját életük érdekében... Egyébként az övet természetesen ő is maga elé húzta, és bizony hagyják is maguk mögött a métereket; mintha legalábbis zökkenőmentes sínpályán suhannának a város felé. Lehet kicsit túl halk is ez az autó, a csend legalábbis megállni látszik kicsit. - Az vagyok, de na, ne szeppenjen úgy meg. Inkább meséljen kicsit, hogy keveredett ide... Nem az út szélére... Picit görbül a mosoly. Ezt már csak az alapvető logikája miatt rakta össze - egyrészt, hogy kellemetlenül érinti a kérdés, és láthatóan fiatal még a leányzó... jelenleg ennyiből dolgozhat, ahogy a statisztikákat, a személyes aktákat sem volt alkalma még átnyálazni. Persze, nem tartozik semmilyen elszámolási kötelezettséggel a másik, főleg nem felé. De egy beszélgetésbe nem hal bele senki... ideális esetben.
- Nekem kell meghódítanom? Hm, ez is egy érdekes feltevés, de igaza van, nehéz olyat találni, aki megfelelő lenne. - Ezzel talán elárultam magam egy kicsit, legalábbis azzal kapcsolatban, hogy még nem találtam meg az igazit, de úgy véltem, ez érdekli a legkevésbé ezt a fickót, akiről még mindig semmit sem tudtam. A viselkedéséből és öltözékéből , autó választásából is legfeljebb csak annyit tudtam leszűrni, hogy jó az ízlése, s talán kissé sznob alkat lehet, főleg, ha az átlag Fairbanksi lakosokhoz kellene hasonlítanom őt. - Jobban, és látja, most mégis az Ön segítségére szorulok, azt hiszem, elkövettem egy hibát, nem ellenőriztem vásárlás alkalmával, hogy van-e pótkerék. - Vállat vontam, nem is igazán vártam választ vagy megjegyzést a férfitől, inkább csak úgy megjegyeztem ezeket a dolgokat, majd kipillantottam az ablakon, ahogy elindultunk a havas úton. Hallani lehetett, ahogy megroppan a hó, a közeli ágakról néhány hópihe hullott alá. A fák kopárnak tűntek, leszámítva a gyönyörű fenyőket, melyek még mindig zöldelltek a hósapkák alatt. Tulajdonképp egész kellemes idő volt, legfeljebb csak a szél fújt, de ez az autó belsejében ülve egyáltalán nem zavart. Sokkal inkább feszélyezett a férfi társasága, miután megjegyzésével tudtomra hozta, hogy sokkal többet tud, mint azt én gondolnám. Bevallom, nem tetszett az, hogy elsőre levágta, ki is vagyok, jobban szerettem volna azt, ha egy ártatlan, s tudatlan halandó a társaságom, akivel beszélgethetek olyan hétköznapi dolgokról, mint az ünnepek, a sport és hasonló, egyszerű dolgok. De az, hogy ez a férfi tudta rólam, hogy falkatag vagyok, máris változtatott a helyzeten, nem tudhattam, kinek az oldalán áll, hisz még az őrzök között is akadtak olyanok, akik egyik-másik oldalra játszottak. - Jó tudni...- Jegyeztem meg halkan, s míg az elején vidámnak és közlékenynek tűnhettem, utóbb inkább visszahúzódtam a csigaházamba, s kissé nehezemre esett bármit is mondanom. - Unalmas történet - Felé pillantottam, félre igazítottam egy hajszálat az arcomból, majd úgy döntöttem, röviden elmesélem itt létem okát. - Megtámadtak...elkaptam a kórt, ami megrémisztett. Ide menekültem, itt aztán szembesültem vele, hogy nem vagyok egyedül, ami részben megnyugtatott, másrészt viszont megfélemlített. Tudja, szívesebben lennék halandó, bár, lassan már kezdem megszokni ezt az új életformát is. - Őszinte voltam a pasassal, nem tudom, hogy ezt akarta-e hallani, de fölösleges lett volna titkolnom azt, hogy én annyira nem csattantam ki az örömtől annak idején, mikor megtudtam, miféle "szörnyeteg" lett belőlem. Ma már másként gondolok erre, de akkor...Gondolataimat gyorsan elhessegetve egy halovány mosolyt varázsoltam az arcomra. - Ön jön, mióta őrző, és hogyan került a városba? - Ezúttal én kérdeztem, tudni akartam, hogy ideiglenes útitársam és megmentőm vajon kinek a szolgálatában áll.
Ó, minden kis részlet érdekes, az ördög a részletekben lakik. Persze egyáltalán nem magáncélra raktározza azokat az információkat. Valahogy az ember inkább valószínűsítené róla, hogy fotoszintetizálással tartja fenn magát, minthogy lerobbant kocsiból mentett farkaskölykökkel csajozik be. De azért a szóhasználatát megfigyeli. Vajon eleve ilyen szofisztikált a leányzó, vagy az ő, egyelőre körülményeskedő angol stílusa ragadt rá szolidaritásból? Ezt még nem tudja eldönteni, abban viszont nem téved a másik, hogy valóban nem akarja túlragozni ezt a segítség témát. Könnyen nagylelkű az ember, amikor előnyben van, legalábbis, míg az önzetlenség mögött megbújhat némi haszon is. Lám, most is van haszna a dolognak, hogy egy légtérben tartózkodnak. Egyrészt, tuti nem hagyja faképnél így, hogy az annyira nem is rejthető lapokat kiteregette. Már megérte a helyzet, hogy be lett pakolva a kislány. Sejtései szerint - bár egyelőre pozitívan csalódott, de - az ilyen egyszerű bekérdezésre a legtöbb farkas minimum képen röhögte volna, és elküldi melegebb éghajlatra. Mert valami ilyesmi sejtése van egyelőre a helyi viszonyokról, viszont nem bánja, hogy így elsőre egyszerűbb a képlet. Azt persze a vak is láthatja, hogy a leányzónak nem tetszik ez a tény, és a laposztás. Ez legyen a legnagyobb kellemetlensége az életben, meg főleg az elkövetkezendő időszakban. Ha ugyanis Will nem tévedett - és miért is tévedne a protektor - akkor itt hamarosan vér fog folyni. De nem csak olyan megvágtam az ujjam pötty, hanem tényleg, mordori gyűrűháborúsan vastag patakokban. Ahogy futólag oldalt pillant a láthatóan épp kelletlenkedő lányra, azért átsiklik a gondolat, hogy kár lenne észre. Túl fiatal, siratja az emberéletet. Reméljük lesz esze, hogy nyugton maradjon. Meg annak is, aki foglalkozik vele, hogy ne vágják be a dolgok közepébe. A története pedig... hát valóban unalmas, ha az elveszett-megkerült magányosok sztorijait nézzük. - Mindenkinek jobb, de főleg a helyi polgároknak, hogy vannak maga körül hasonszőrűek. Egy kis mosolyt ereszt meg az út felé. Hóval van szitálva az is, akár a táj, de szerencsére a rajta járó járművek hője miatt ugyanolyan ütemben olvad. A visszakérdezésre pedig direkt hasonló stílusban válaszol. Pendülnek azok a húrok a szarkazmus lantján. - Unalmas történet. Voltak jelenségek, amik nem illettek a világképembe, aztán elhívtak, így megjavult ez a része az életnek. Pár évre rá pedig itt vagyok. És még ez is több, mint amit jószívvel első találkozáskor elmesél akárkinek. Persze, most nem egy átlagos első randiról van szó - a szó legtávolabbi alkalmazásával élve.
Miközben figyeltem a férfit, és persze válaszoltam egyszerűnek tűnő kérdésére, azon morfondíroztam, mégis mennyit merjek neki elmesélni a valós történetből. Abból, hogy tulajdonképp az egyik barátnőmet kimentvén lőttem rá egy pasasra, aki később felbukkant és a nyomunkba eredt, majd egy újabb találkozás alkalmával berém mart, s lettem az - talán büntetésből - ami vagyok. Egy farkas, aki néha napján felölti bundás alakját, főleg, ha felmérgesítik. Nem, úgy éreztem, erről senkinek sem kell tudnia, nem volt szükségem arra, hogy esetleg elítéljenek a múltam miatt, nem volt szükségem arra, hogy vádlóan mutogassanak rám és kérdéseket szegezzenek nekem. Már ez a pasas is eléggé feszélyezett a kérdéseivel, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy szimpla stopp után máris a vallató szék kényelmesebbik formájába kerülhetek. Miért nem állt meg egy szimpla, hétköznapi ember? Akivel akár még - ha mindketten egy hullámhosszon lennénk - flörtölhetnék is, és ha kellemes a társaság, talán még tartósabb ismeretség is kialakulhatna...de nem, ilyen feszélyezett környezetben legfeljebb arra tudtam gondolni, hogy "csak ne kérdezzen rá több dologra". - Az, sajnos nekem csak ez jutott. - Feleltem egy mosollyal szavaira, majd érdeklődést színlelve végig hallgattam azt is, hogy ő honnan keveredett ide, de sokkal jobban érdekelt az, hogy miféle polgári foglalkozása lehet a pasasnak. - Ismerek egy őrzőt...- Jegyeztem meg csak úgy mellékesen, és meg is fordult a fejemben, hogy majd alaposan kifaggatom kedvenc lakótársamat erről a pasasról. - És mi a foglalkozása, kereskedő, üzletember?- Találgattam, elsőre ez ugrott be a ruházatát látva, bár ki tudja, lehet, hogy pap. Tekintetem közben az útra vezettem, a havas táj jól festett, megnyugtatta a lelket. Ráadásul a távolban már a város fényei is feltűntek, ami pedig engem nyugtatott meg, hogy végre Fairbanksbe értünk. - Van már szállása?- Kíváncsian pillantottam a férfire, érdekelt, hogy házat bérel, vagy esetleg ő is a szállodában fog majd lakni.
Egyszerű emberrel, persze, akivel flörtölne és az első szexi gondolat után két karommal esne neki. Az ilyen jelenetekre gondolva örül a magafajta, hogy van egy-két trükk, ami miatt nem kell félve egy légtérbe csüccsenni egy kezdő bundással. Szerencsére nem hangos a gondolat - se a másiké, sem a sajátja, így ezzel nem is kell foglalkoznia... ahogy azzal se, hogy esetleg pap volna. A világnak annyi is lenne, ha drága Bentleyn hajtó, fanyar humorú britek ülnének a katedrálisok szószékén... bár annyira azért nem áll távol a csűrtcsavart szónoklástól az sem, amit ő csinál. - Sajnos? - emeli meg kissé a szemöldökét arra, hogy a lánynak "csak ez jutott", mikor a falkáról van szó. Egy pillanatra rá fordul csak meg a fejében, hogy bizonyára a család hiányára értette, vagy valami másra, de, ha deviáns magányos jellem, azt sem árt ugyebár tudni. Arra pedig, hogy sikerült már összefutni a a leányzónak egy őrzővel, bólint kicsit. - Ez valahogy elkerülhetetlen. Lehet tudni, ki volt? - most bizony pont kell ez az udvariassági formula a kérdésben, és lám még válaszol is - Egyébként ügyvéd vagyok. - és mint ilyen, marha hasznos. Persze ezt nem saját magának tiszte közölni, majd egyszer ha mosogatni kellene, kiderül minden. - Van, már jóval az érkezésem előtt elrendeztem a dolgokat, jobb, ha az ember nem botra kötött útibatyuval érkezik. Nekem legalábbis nem stílusom. Épp csak mosolyra húzza a szájszélét, ahogy szemöldöke alatt pillant oldalt a lányra. Ejj az a fene nagy szarkazmusába, szinte sejti, hogy ezt nem fogja mosolyogva fogadni a másik. Az ő sztorijának ugyanis pont az az útibatyus-menekülős szaga van így távolról. Még szerencse, hogy neki magának sem az a dolga, hogy mosolyogtasson. Főleg, mivel egyre nyilvánvalóbban ütközik ki a dacos hallgatás a másikon. Nem mondja, hogy fordított esetben ő ugyanígy reagálna, mert nem. Túl nagyra tartja az őrzők jelenlétét ezekben a farkasjátszmákban. Bizonyára ezért is utálják páran a fajtáját, mert nem értik a létjogosultságukat a képletben... de a gyerek sem tudja, miért piszkálja anyu-apu folyton, hogy bevegye a vitaminokat... megelőzés, elővigyázatosság. Ezért meg el kell viselni, hogy ők az idegesítő legyek egyesek szemében... persze ez a korlátolt felfogás felőli megközelítés. Odalent délen szerencsére nagyobb számban voltak akik belátták és tisztelték a szerepüket. - Maga gondolom a hotleben lakik... - reméli legalábbis, ha már a betolakodó falkába került.
Kérdésére bólintottam, valahogy nem állt szándékomban többet mondani, jobb lett volna, ha szimplán csak hétköznapi dolgokról beszélgetünk és nem ássuk bele magunkat efféle témákba. Kezdett egyre gyanúsabbá válni a pasas, remélem, nem csak a paranoiám játszott velem, de túl sok kérdést tett fel, s úgy gondolom elég hamar a lényegre tért, pedig mások általában biztosan tettek volna pár kör könnyedebb felvezetést, mielőtt rögtön belecsapnak a lecsóba. Következő kérdése után egy pillanatig haboztam, de végül úgy döntöttem, hogy elárulom, melyik őrzőt ismerem személyesen is, abból csak nem lesz baj. - Jake Westmoreland, ismeri?- Kérdeztem vissza érdeklődve, bár nem voltam jártas az őrzők berkein belül, így csak sejthettem, hogy nyilván valamiféle ismeretségnek kell lennie, vagy valami listának arról, hogy kit keressen, ha már a városba jött. - Áh, így már értem, miért kérdez ennyit. - Kedvesen mosolyogtam rá, nem akartam megsérteni, de szerintem ezt a pasast nem is lehetne megbántani, nem olyan fazonnak tűnik. - Ebben teljesen igaza van és szerintem lesz helye a városban, nem sok jó ügyvéd szaladgál Fairbanksben. - Közben ismét kipillantottam az autóból, s már megpillantottam a házakat, az utat, mely a belváros felé vezet. - Nem..vagyis, jelenleg igen. - Válaszoltam a kérdésére és felé pillantottam. - Ön is a hotelhez megy? Mert akkor ott kitehetne, de ha nem, nekem itt is jó lesz valahol...- Mutogattam a telefonfülkék felé.
Jake nevére ott egy kis futó mosoly a képén, bár tény, hogy nem a hatalmas ismeretségüknek a boldog ténye mosolyogtatja meg. - A fényes páncélú rendőrünk. Igen, volt már hozzá szerencsém. - bár futólag, ami azt illeti, mikor Willel "körbefutottak" az alagsoron az egyetemnél. Egyébiránt épp csak oldalt kapja a tekintetét, ahogy érkezik a kedves mosollyal tűzött kritika a foglalkozására. Halk, nevetős "háh"-al konstatálja a dolgot. Talán ez az első mondat, ami elhagyva a lány száját őszintén elnyeri a tetszését. Helyes. - Ez már csak így van. A papod, az orvosod és az ügyvéded előtt ne legyenek titkaid. - vagy legalábbis így mondják feléjük. Egyébként tényleg begördülnek a városba, és ami azt illeti, itt már nagyobb ellenérzés nélkül figyel oldalra is, amit eddig ugyebár elmulasztott. Lazábbra is veszi a kormánykeréken a kezeit. Ez van, meg kell szoknia, hogy a hó és a jég a gondja errefelé az utakon, nem az, hogy egy kis homok kerül a bőrülésre, vagy strandlabdázó gyerek a szélvédőre. A válasz meg nem egzakt, ezt is meg tudja figyelni így, és sikeresen marad kifejezéstelenül figyelő az arca, amikor kis furikázásra kérik. Hát hogy a viharba ne... Begördülni az egyik frissebb kisfarkassal a betolakodók fő épülete elé, és kipakolni...? Vissza nem térő alkalom. Egyszerűen bólint. - Nem jelent gondot, ott is kirakhatom, ha navigál. Mert bizony itt ő is új hús, és jó, ha áttekintő térkép is van előtte a humán GPS mellett. Ezért a kihangosítón csücsülő iphone most kap pár pöccintést, ezt elősegítendő.
- Ne gúnyolódjon, Jake talpig úriember és ez sokkal inkább erény, mint kellemetlen jellemző. - Valamiért úgy éreztem, hogy kissé élcelődik a pasas Jaken, ezért pedig meg akartam őt védeni, bár az is lehet, hogy csak én értettem félre a fickó szavait. Az út további része sem kecsegtetett pozitív gondolatokkal, egyre inkább úgy éreztem, hogy csak egy kihallgatható alany vagyok, mert tulajdonképp csak én beszéltem, a pasas meg hallgatott, néha válaszolt, de egyszer sem adott olyan választ, amiből jobban megismerhetném őt. - Igen, így szokták mondani - Bólintottam a szavaira, majd kicsit megtekertem a nyakamat ,mert kezdett már elgémberedni. Arra gondoltam, hogy vajon Duncanék hívtak-e már , hogy hol kések a szállítmánnyal, vajon aggódik-e valaki értem, vagy azt sem vennék észre, ha eltűnnék? Tartottam attól, hogy ha Tara megtudja, hogy ott hagytam a vadonatúj poharakat az út szélén, akkor kicsinál, de mivel már hónapok óta nem láttam, így abban sem voltam biztos, hogy visszatérne, mielőtt ez a dolog kitudódna. - Természetesen, erre forduljon jobbra, majd balra, azután egyenesen felfelé, a körforgalom után balra, majd jobbra fel egyenesen és már ott is leszünk. - Kedves mosolyt villantottam a férfi felé, közben előkaptam egy menthos cukorkát -alma ízesítésűt - bekaptam belőle egy szemet, és a férfit is megkínáltam. Ha vett, ha nem, azt követően elraktam a cukorkát. - Ön egyedül él, vagy a családja is ide költözik a városba?- Kíváncsi voltam, hisz a fene tudja, hogy egy ilyen fickó mennyire magányos farkas ,bár elsőre egyértelműen annak tűnt.
Egy szemöldökvonás, annyi sem jár a feltételezésre, miszerint gúnyolódott volna. Csak jelentőségteljesen oldalt pillant Chantalra. Nocsak, a rendőrünk nagy kedvenc lehet, ha már hölgyek állnak fel a becsületsértésének előszelére. Biztos ő csinálja jól. Emberünk ellenben csak egyszerűen közli: - Ha gúnyolódnék is, ez azért ugyanennyire volna bók is. A fényes páncélú lovagok mind nemes úriemberek voltak, annak minden előnyével és hátrányával. Tény. Örökérvényű. Neki is van egy stílusa, értékrendje, ami bizonyára nem olyan látványosan hősiesen fennkölt, de a sajátja, és tökéletesen jól tud aludni éjszakánként így is. Az meg, hogy a lány így ledarálja az útirányt nem ejti kétségbe, szerencsére jó memória és egy áttekintő térkép is a rendelkezésére áll. Békésen suhannak, éljen a civilizáció, itt már latyakban gurulhat a koszt eddig távolról sem látott járgány. Öröm az ilyen... erre kell az a mentolos cukor, bizony. Roppant élvezetes ezek után artikulálni. Az ügyvédúrnak a csodálatos mélyharapása mellett is eléggé meg kell formáznia a mondandóját, ez meg kész beszédgyakorlat így, cukorkával válaszolni. - Nagyon ritka az az eset, ha valakinek közülünk akad családja. Ritka és kockázatos. Elvégre nem hétvégi kutyaséltáltatásra szerződtek, és képzik ki a többségüket. Persze, ő megint szerencsésnek mondható ebből a szempontból, hogy nem ezüst machetével hadonászik a bozótban, ha arra van épp igény. Az ágyútöltelék harcosok valóban heroikusabbak, meg főleg masszívabbak nála. Dehát, ez a csodálatos brit genetika... - Maga, mióta van itt? Gondolom van munkahelye, és megvolt a gyorstalpaló is, helyi módra. - Ha már a hotelbe furikázik és Jake neve is előkerült, talán nem annyira friss a történet.
Kezdőlap
