*Mondanám azt, hogy céltalan bolyongtam. De lássuk be, nem az a fajta vagyok mint aki csak úgy mászkál mindenfelé. Jobb szerettem a csendes otthonom fent a hegyekben és várost is ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam mit merre találok. De így... csak egyszerűen mentem, ámbár lépteim lelassítottam a zsivaj ellenére, hisz nekem már ez annak számított. Nem találtam a helyem a városban, csak egyetlen dolog lebegett a szemem előtt mégpedig az, hogy megtaláljam Vanessa gyilkosát. A kölyköm gyilkosát, de a nyomára még nem bukkantam annak ellenére, hogy mint mindig, most is védet a vérvonalam és a pajzsom együtt és nem voltam rest egyszer, kétszer... párszor a Hotelbe is bemenni, egy-egy ebédre, vacsorára vagy épp reggelire. Ámbár sosem generáltam balhét, az nem én volnék. Hosszú, finom ujjaim között egy műanyag poharat szorongattam melyből a fahéj illata áradt. Forralt bor. Ebben az időben elkél, ámbár még nem volt hideg. Pusztán jól esett a kezemnek a meleg érintése, legalább egy valami amit tudtam értékelni érzelmileg is. Na ott fagyosabb volt a helyzet mint ebben a városban tél közepén. Tekintetem kiszúrt egy egyedül árválkodó embert és az egyik közeli bódéhoz sétálva vettem még egyet, amivel oda sétáltam hozzá.* - Jól fog esni... még akkor is, ha nem iszol. * Nem tudtam róla semmit, de átnyújtottam neki a poharat, hogy bizony hozzá szóltam minden köszönés mellőzésem ellenére is. Mondjuk úgy, hogy meg volt a napi jó cselekedetem, amit most beosztok egy egész hétre. Nem vagyok szeretet szolgálat de csak a vak nem vette volna észre, hogy a férfi új itt. De csak a korlátra könyököltem, ám véletlen sem fordítva neki hátat, inkább féloldalasan. Vonásaim semmit mondóak, ahogy barna íriszeimben sem vetekszik épp túl sok minden. Szinte semmi.* - Keresel valamit vagy vársz valakit? Át utazó vagy letelepszel? * Kérdéseimben leheletnyi érdeklődés hallható csak. Pusztán azért érdekelt a dolog, hogy mégis miben segíthetek a másiknak. Hajm... megkapom tündér kereszt anyu ruháját? Pillantásom a másikra sandított ahogy bele ittam a saját poharamba. S akkor is kénytelen volt elvenni a sajátját ha nem akarta. Lévén, hogy nyújtottam és ha megsért, hát képes vagyok a nyakába borítani. Minden nyugalmam ellenére. S azt sem azért tenném, mert épp feldühített hanem pusztán azért mert nem fogok két poharat fogni mint valami kikosarazott idióta. Már csak a virág hiányzik a kezemből... hát hogyne. *
A folyó felől lágy szél érkezett, mely belekapott a hajamba. Én csak lehunytam a szememet és élveztem a borzolgató hatást. Valahogy egy régi emléket idézett fel bennem. Egy emléket egy jobb korból - na már megint szóismétlés -, amikor is finom ujjak túrtak a koronámba. Az ujjakhoz tartozott aztán egy kéz... egy kecses kar... egy tesztős test... egy aranyos arc... már-már megmosolyogtatott a gondolat, mely nálam nagy szó. De aztán csak kinyitottam a szememet és szembesültem vele, hogy újra itt vagyok a rideg valóságban. Az emlék visszahúzódott a tudatomba, de ott állt, lesben, hátha lesz még alkalma letámadni. De nem hagyhattam. Bár csak felmérésen voltam, azért nem árt, ha nem lankad a figyelmem. Az ragadott ki végül a merengésből, hogy felfigyeltem valamire. Egy nő tartott az irányomba, kezében két pohárral. Először azt gondoltam, csak véletlen egybeesés, hogy erre jön, elvégre álltak páran a téren és ki kellett őket kerülnie... de aztán tudatosult bennem, hogy engem néz. Nem csak futólag... inkább céltudatosan. A sejtésem végül beigazolódott, amikor megállt előttem és... nekem nyújtotta az egyik poharat?! Egy darabig csak pislogtam rá, de aztán mozdult a kezem. - Köszönöm - bólintottam, amikor átvettem tőle, igyekezve minden megilletődöttséget elűzni a szavaimbó... szavamból. Ezt követően a nő megtámaszkodott mellettem a korláton, miközben én az orromhoz emeltem a poharat. Az illata - na meg a tapintása - alapján forralt bor volt, némi fahéjjal fűszerezve. Valóban nem voltam egy nagy ivó, de ezt a fajta itókát megtanultam becsülni a fagyos Skóciában. - Új lakos vagyok - felelem. - Nemrég érkeztem csak és igyekszem megbarátkozni a várossal. Nem tudom, mit vár a másik ettől a beszélgetéstől, de ha már idejött és ajándékot is hozott, akkor igyekszek nem kukán állni mellette. Mondjuk az tőlem lesz aztán a nem mindennapi mutatvány, de majd talán az alkohol segít kicsit, szóval beleittam a pohárba. - No és te? Találkozó vagy csak séta?
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
* Minden lépésemmel közelebb kerültem az archoz, ahhoz mely épp... hát mindenhol volt, csak nem a főtéren az fix. Arca, vonásai inkább hajazott egy álmodozáshoz mintsem ahhoz, hogy épp imádkozik. Léptemben hosszú fehér szoknyám surrogott a fekete, magassarkú csizmámnak. Kopogása pedig ütemesen verte közeledtem hangját, mintha csak egy ajtón kopogtatnék, engedélyért a belépésre. Vörös, hosszított felsőm kilógott a kabátom alól, ám alakom ki is emelte. Vonásaim bár közönyösek, nem törődöm jellegűek... bár én jobban szeretem az "üres" kifejezést használni magamra. Láttam a döbbenetét, de azért tartottam még egy pár pillanatig míg nem nyúlt érte. A köszönetére csak megvontam a vállaim, jelezvén, hogy; Nincs mit, öt ezer. Na jó nem... tényleg nem volt mit. S komolyan a tündér kereszt anyu jelmezre hajtottam az idei farsangra. Figyeltem a férfi válaszára, még ha csak röpke pillanatra is emeltem rá íriszeim. A fülemmel semmi baj nem volt, még vénségem ellenére sem.* - Csukott szemmel? - Vontam fel a szemöldököm - Érdekes taktika a... barátkozásra. Bár, ha ki tudod zárni ezzel a hangokat is... akkor hasznos. * Kerestem egy alternatívát, ám az már nem barátkozás hanem elvonulás a tömeg közepén. Ez sem rossz csak épp lehetetlen. A kérdésére keserűen húztam el a szám.* - Egy félre sikerült találkozó... pontosabban; össze sem jött. De az élet már csak ilyen... * Vontam meg könnyedén a vállaim. Nos igen, félre sok minden sikerülhet, én is így születtem. De volt valami ami sosem siklik ki...* - Különben meg... Onnan fentről sokkal szebb... * Mutattam a síparadicsom felé a lengő hintákra melyek felvisznek a hegyre és körbe. A farkaslak távolabb volt és a síparadicsom nyílt terület. * - Bár ott sem ér semmit a dolog, ha csukott szemmel kémlelik.
Hát tény, hogy nem voltam egy jó ideig magamnál, de mire már ott állt előttem a hölgy, már a jelenben voltam. Ugyanakkor leplezetlen pimaszkodása újfent egy emléket idézett bennem. A különbség ezúttal csak az volt, hogy nem hagytam magamat elkavarodni. Már az előzőt sem lett volna szabad hagynom. Odahaza, megfelelő körülmények között nincs ellenemre a dolog... de idekint, főleg úgy, hogy még tudom, dolgom van... nem, majd máskorra hagyom a dolgot. Az már csak tetézte az okaimat, hogy új elfoglaltság is akadt, melyben erősen illett részt venni. - Nem nehéz elérni - sóhajtottam. - Csak hagyni kell, hogy elsodorjon egy gondolat, egy idea és kész. Olyankor még a lehető leghangosabb hang se ér el minket. A becsukott szem már csak segít. Megfordultam, megtámaszkodva a korláton, így már egy felé néztünk. Üres tekintettel néztem Chane folyó felé, de ez most nem a pillanat megélése miatt volt. Az én tekintetem alapvetően ilyen, csak az életnek alapvető szikrái vannak benne... de amúgy üres, csillogás nélkül. A nem sikerült találkozóra nem reagálok. Nem úgy néz ki, mint akit lesújtott a dolog, a vállvonása pedig már csak erősíti, hogy nincs jövője a témának. Amikor a távolba int, követem tekintettemmel. Na igen, adok a véleményére azzal kapcsolatban, milyen lehet onnan a kilátás. - Eredetileg egy közel ahhoz hasonló tájon szálltam volna meg - mondom. Nem is hiába volt az a választás, bár inkább valószínűleg csak a messzesége miatt a zsivajtól. Kár, hogy nem jött össze. A megjegyzésére felvonom a szemöldökömet és úgy nézek rá. Na most ezt én minden egyes alkalommal meg fogom kapni vagy mi? Bár nem érzek kötözködést a hangjából, max csipkelődést. - Néha még becsukott szemmel is többet lehet felfogni a világból, mint ha nyitottal járnánk.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
- Létezik még olyan emberek aki ideákat kerget? * Vontam fel halványan a szemöldököm és egy hitetlenkedő pillantást vetettem a másikra. Valahogy nem tudtam elhinni, hogy ilyesmi még van. Persze azért nem megvetendő valaki mert tud hinni, remélni és álmokat kergetni. Kár, hogy idővel ezek az ideák mind elvesznek. Először csak leadunk belőle, aztán meg szűnik létezni és csak az emléke marad, hogy milyen naivak is voltunk. A Boldogság pont ide tartozik.* - Nem lehetett? Hogyhogy nem? Meg mi az, hogy nem? * Nekem mondaná bárki, hogy nem tehetek meg valamit amit akarok. Amit tényleg szeretnék, azt el is érem. Vagy így, vagy úgy de elérem. Nem értettem azt, hogy miért is kell vagy hogyan lehet bármit is feladni.* - Az elme képlékeny a sötétség meg a fantázia világa, az emlékeké. Ezek azok a dolgok amik a csukott szemre jönnek. A gondolatok megszűnnek, az elme megmutatják, hogy mire vágyunk. Még akkor is, ha nem akarjuk elismerni. * Ingattam meg a fejem halványan de inkább ittam.* - Egész este itt óhajtasz álldogálni?
- Nem pont ideakergetésnek nevezném - kortyolok bele a forralt borba. - Inkább elmélyedésnek. Fiatalkorom óta hajlamos vagyok elgondolkodni a dolgokon, akármiről legyen szó - felpillantok a szürke égre. - Bár ez a fajta életstílus nem nagyon terjedt el egy olyan rohanó világban, mint a Nyugat. Amikor azt mondtam, hogy bármiről, azt tényleg úgy kellett venni. Lehetett az egy emlék, egy idea, egy izmus, bármi. Ha egyszer a gondolat elkapja az embert, onnantól nincs menekvés akkor, ha el akarunk merengeni. Darabjaira szedjük, ha kell, de jobb egészben végigtekinteni rajta. Egy teljesen úgy problémamegoldási rendszert eredményez mindez. - Egyszerű, kiadták a kinézett szállást, mielőtt megérkeztem volna. Érthető, hisz csak érdeklődő voltam, nem biztos vevő. Az üzletpolitika már csak ilyen, kifejezetten az ingatlan biznisz. Az nyer, aki először lép. A főbérlőnek meg igazából mindegy, ha látja, hogy normális a lakó... legalább is addig, míg fizeti a bérleti díjat rendszeresen és nem hívják ki minden héten a rendőrséget. No, de a jelek szerint újdonsült beszélgetőpartnerem se vetette meg az elmélyedést. - Igen, ez pontosan így van - húzom le újra a tekintetem a folyóra. - Befolyásolhatjuk a testünket, az izmainkat, a szívműködésünket, de egy valami mindig van, ami kicsúszik az irányításunk alól, ez pedig az elménk. Akármennyire is kontrolláljunk, egy-két kósza gondolat mindig ki fog csúszni a markunkból... a sors iróniája, hogy könnyen ezek a kószák lesznek aztán a nagy ötletek. A kérdése rángat vissza megint a földre. Hiába, én már csak ilyen voltam... ha néha elkap a beszélhetnék, akkor jött belőlem rendesen az anyag. - Nem, csak pihenni álltam meg, még van pár hely, ahova el kell mennem - s talán a beszélgetés során először nézek rá a mellettem levőre. - Velem tartasz? A kósza gondolatok, nemde?
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
- Nem feltétlen a rohanó világ az oka. Pusztán az, hogy felesleges. Hiába keresem az okát, hogy miért kék az ég vagy zöld a fű, a bolygó mért gömbölyű és mért nem szögletes, minek következtében lett olyan amilyen... ha egyszer ilyen. Természetes s azért mert rájövök, hogy miért látni sárgának a napot, attól nem lesz másnap vörös. * Vontam meg a vállaim. Fiatalság bolondság, ámbár én magam sem voltam azaz elmélkedő fajta. Legalábbis nem ilyen szinten. A magam kis világa persze más. De mégsem elmélkedek azon, hogy a farkasok hogyan keletkeztek. Persze a históriákat ismerem... Az, hogy valahol megértettem még nem jelenti azt, hogy egyet is értettem a dologgal. Azonban szavaim puszta tapasztalat alapján voltak. A pár pillanatnyi csendet kihasználtam arra, hogy felmérjem a környezetem mely folyton változik. Eddig is figyeltem, de nem árt. A pajzsom kicsit megengedtem, hogy le is tapogassam a környezetem, hogy van-e farkas a környéken. Azonban ez helyett csak mást vettem észre és ha nem kontroláltam volna a vonásaim a szemöldököm ráncba is szalad. Egy őrző. Aki új... hmm... A kérdésére csak megvontam a vállaim s közben vissza is burkoltam magam a pajzsom mögé, nem csak a vérvonalam mögé. - Semmi dolgom, ha útba ejtünk egy kajáldát is. A vacsi is elmaradt nem csak a randi... - vontam meg a vállaim - De ha már így állunk, akkor; Ayesha Hannah Johnston. Aye vagy Han, Hannah... amelyik kényelmesebb. * Mosolyodtam el barátságosan ahogy felé nyújtottam a kezem, hogy kezet fogjak vele. *
Csendben hallgattam a lány véleményét, reakcióját. Látszott rajta, hogy ő ezt most nem trendből, hanem inkább meggyőződésből, tapasztalatból mondja. Kicsit furcsa is, mint ha egy sokkal idősebb embert hallgatnék. - Ez is egy álláspont - mondom nyugodtan. Ennyi, nem több. Tiszteltben tartottam azt, hogy van egy véleménye, kialakult világképe. A mai világban, főleg itt a ,,fejlett" nyugaton, ez ma már nem számít átlagosnak. Sokan mások véleményét szajkózzák, amit éppen hallanak a tévében, rádióban, mert egyszerűen nem hajlandóak gondolkodni. Sok butítás, sok birka ember... nem ártana nekik is egy őrző ilyen szempontból. Na, de a lényeg, nem kezdtem el győzködni a lányt, hogy márpedig az én látásmódom az igaz. Sosem voltam ilyen, meg ez amúgy sem életbevágó topic volt. Van az ő véleménye, van az enyém, nem egyezik, ez van. Ennyi. Viszont beleegyezik abba, hogy velem tart... persze támaszt egy... nevezhetjük feltételnek? Nevezzük, mondjuk rám is rám fér. - Akkor vedd úgy, hogy ezennel meg vagy hívva - én ugyan nem mosolyogtam rá, de láthatott kivételesen egy barátságos szikrát felvillani a szememben. Na de sor kerül valamire aztán, ami általában a beszélgetések elején szokott lezajlani, ámbár mi már állunk itt egy ideje. Ahogy a protokoll megkívánja, a lány megtisztel a kéznyújtással és bemutatkozik. Természetesen elfogadom a felém nyújtott kezet, de én kiegészítem valamivel: fejhajtással. Nem, nem olyannal, amivel kézcsókot szoktak adni. Inkább szertartásos köszöntés, de görnyedés azért nincs, csak fejhajtás. - Adam Revenor. Részemről a szerencse, Hannah. Ayasha Hannah Johnston... ekkor még nem tudtam, hogy a fiatalnak tűnő lány valójában elég idősnek számít... és hogy ő az első vérfarkas Fairbanks-ben, akivel megismerkedtem. A bemutatkozás után elővettem a térképemet és körbemutattam egy adott részét. - Ezeken a pontokon már jártam - a térképen főleg a belvárosban láthat jeleket, illetve a külváros azon részén, mely a városközpont és White Mountaine között helyezkedik el... na meg azok a helyek vannak megjelelölve kicsit máshogy, ami farkasterület, bár ezt leszűrheti, elvégre benfentes. - A többi szűz terület. Ha ismersz ezeken valami jó helyet, akkor arra megyünk először. Ennyi a legkevesebb, ha már ráállt egy kis sétára a hidegben.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*Idősebb? Mindjárt betöltöm a harmincat... külsőre legalábbis. Mi mondja azt, hogy egy harmincas nő nem lehet tapasztalt? Amúgy meg, ez csak logika kérdése amihez még érettségi sem kell. Szóval köszönöm, de nem vagyok öreg. Legalábbis nem láthat annak. De a kajálásba belemegy, ami nem rossz. Az emberek kaja közben sem tudnak csendben maradni, ámbár lássuk be, hogy; minden bizonnyal ez a férfi abba fog. Nem egy bőbeszédű fajta, ami nem feltétlen gond. Amúgy sincs célom vele.* - Megbeszéltük. Milyen kaját szeretsz vagy mit szeretnél enni? * Érdeklődtem és ennek megfelelően a lépteim el is indultak, de csak előre. Minden probléma és/vagy cél nélkül. Nem kell mindig cél, bár elkezdtem azon agyalni, hogy mit mutathatnék a másiknak. Ami talán még érdekli is. Persze azért a bemutatkozást megvártam és nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy fejet hajtott, ámbár kéne... a fiatalság körében nem divat.* - Mi volt ez a fejhajtás? Mintha csak a nagypapámat láttam volna. * Kérdeztem összevont szemöldökkel, de persze a nagypapánál már mosolyogtam. Nincs is nagypapám, de ezt Ő nem tudja. Tekintetemben valós döbbenet volt, ahogy a vonásaimon is értetlenkedés. Egy Őrző aki egyetlen mozdulattal elárulja magát, hát ez a nap vicce, hisz így már minimum 45+-os a pasi. Bár lehet, hogy csak fura az ipse. Aztán a frász tudja. Nem is igazán érdekelt a dolog. A térképre pillantásig megálltam és rámutattam az erdő szegletére.* - Valamelyik nap erre tévedtem, itt van egy szép vízesés, de nem tudom, hogy visszatalálnék-e oda. De a síparadicsom is csodás hely, rengeteg szórakozási lehetőséggel. Bár síelni azért nem állnék be, béna vagyok. De a kis bódé forró csokija és forralt bora isteni. Szóval vak vezet világtalant vagy próbálkozzunk meg a biztosabbal? * Pillantottam rá és választ vártam természetesen. Mert nem mindegy, hogy a buszhoz megyünk vagy épp... nos, minden esetben oda megyünk, ha csak nem akar órákig sétálni.*
Na a kérdésére elgondolkozok. Tényleg, milyen ételt is szeretek. Eddig csak ettem a dolgokat, ami elém került és nem igen gondolkoztam el rajta, hogy mi a kedvencem. Jó, mondjuk igazából olyan kaját is képes voltam megenni, amire mások nem mernék magukat csak úgy rávenni. -Igazából mindenevő vagyok, szóval bármi jöhet. No és te? Amikor megjegyzi, hogy kissé furcsának találja az előbbi manőveremet, én először csak összevont szemöldökkel nézek vissza rá. Nem igen értem, ezt mire mondta. Aztán szépen lassan feldereng. A helyzet az, hogy ez a gesztus olyannyira belém gyökerezett Kínában, hogy szinte reflexszerűen csináltam, még akkor is, ha nem tudtam róla. Néztek is rám rendesen ilyenkor, ha nyugati országokban csináltam. - Hm? - kérdeztem először vissza, majd. - Oh, hogy az. Nos, a helyzet az, hogy Kínában nevelkedtem és ezt a fajta bemutatkozást szoktam meg. Bár nem is tudtam, hogy errefele az öregek szoktak így köszönni... na majd nyitva tartom a szememet. Aztán amikor felveti, hogy hova is menjünk, elcsodálkozok. Elvégre azt mondta, hogy menjünk enni... bár oké, egy ilyen szórakozóhelyen biztos lehet találni elemózsiást. Bár... nem tudom miért, de elképzelem, ahogy Ayesha, saját leírása alapján elkezd síelni, de bénázik valamit és fejre áll. Hogy honnan jött a gondolat, azt nem tudom... de neeem, nem mosolyodok el. A felvetésének viszont helyet adok. Egy olyan zónán megy át, ahol még nem jártam és mivel ott érdekelt az egyik falka, de mégse felségterület, szóval lehet meg kéne nézni közelebbről is. Bár ez el fogja vinni a maradék időmet, de majd azt letudom holnap. - Menjünk biztosra, jó lesz a síparadicsom - bólintok. - Ilyen időben az általad említettek tényleg jobban esnek. Melyik busszal megyünk? Mert gondolom nem gyalog szeretnél. A tömegközlekedéssel még nem voltam nagyon képben, ezért a lányra kellett bíznom magam. Tekintetem aztán kicsit a távolba révedt, amerre a célhely volt. Na a fene se gondolta volna, hogy én ma azt meg fogom járni...
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*A visszakérdésére csak összeráncoltam a homlokom és kételkedve néztem rá, hogy most akkor mi a frász van már. Mi lesz a következő? Az időjárás? Mint egy elcseszett randi, csakhogy ez nem randi... és elcseszett pedig a férfi s nem a helyzet.* - Mondjuk úgy, hogy a halakon kívül szinte bármi jöhet. Nekem aztán mindegy a nemzetiség, ha az ehető hát nem én fogom kritizálni. * Vontam meg a vállaim. Mégis mit várt? Hogy majd ilyen meg olyan kedvenc kajám lesz? Én azt szeretem, amit én magam főzök meg s nem más. Az a tuti. De ettől függetlenül, most egy lángosos felé vettem az irányt.* - Kínában? Nem tűnsz kínainak... sőőt... mit kerestél arra? Várj, várj... kitalálom... rájöttél, hogy az európai nők között nincs a nagy Ő így átvándoroltál oda, hátha ott bújt el a sok kicsi ember között. * Vigyorogtam szélesen. Ez már megint egy abszurd s pláne előítélete s megjegyzés volt a részemről... de attól még a kérdésemre vártam a választ, még ha nem így úgy, mint a nagy átlag tette volna. PFf... a biztosat választotta, amit épp a lángosossal húztam keresztbe, hisz beálltam. Igen, hirtelen változtattam a helyzetem. És? Nem dől össze a világ? Nő vagyok vagy mi... azoknál ez normális. Bevillan valami, aztán az kell. * - Előbb eszünk. Majd azzal ott... rá van írva, hogy turista járat. * Közben persze kikértem a két lángost, az enyémet természetesen sajttal és tejföllel. A másiknál rá hagytam a választás jogát. De a telefonom megcsörrent én pedig összeráncolt homlokkal lestem meg a kijelzőt. Felvéve tettem pár lépést odébb s elnevettem magam. Most tényleg? Komolyan felhívott azért, mert unatkozik? Hát... legalább valaki gondol rám, ha már máskor nem is. Visszatérve a férfire néztem.* - Nekem most haza kell mennem... itt a számom, ha lesz időd bepótoljuk a síparadicsomi túrát vagy amit szeretnél. * Kacsintottam rá, a telefon számom közben átadtam, miután le is írtam persze. No meg az eladónak kifizettem a két lángost.* - Jó étvágyat... remélem eszel annyit mint egy férfi, ha már külsőre nem látszik rajtad. * Ja igen, rossz szokásom távozáskor tenni valami finom megjegyzést, aminek általában a másik fél kicsit sem szokott örülni. Hisz most is mentem tovább, nem vártam választ. Az más, hogy még ha motyog is meghallom. Reakció azonban... na az nem lesz. Pajzsom vissza s irány Ryan lakása... istenem, miért kell nekem oda mennem? Hülye vagyok már megint, de... legalább élvezem.* //Sajnálom, mostani hangulatomban ami már tartósnak nevezhető az utóbbi időben, nem tudok írni az ilyen hmm... "semmilyen" játékokba, sajnos Adam még nem épp a magaslatán van. Remélem azért még játszunk :*//
Na, úgy látom az ízlésvilágunk hasonlított Ayeshával, a tengeri herkentyűk nekem sem tartoztak a kedvenceim közé. Hiába laktunk relatíve közel a tengerhez, attól még nem szívesen ettem meg azt, ami származott belőle... na apropó származás. Nem mondom, pár másodpercig eléggé furcsállóan néztem rá... most akkor mivan, pimaszkodni akar vagy mi? Oké, felfogtam végül, hogy mire gondol... jobban végiggondolva pedig annyira nem is kérdezett hülyeséget. - Hát, van ebben némi igazság - jegyzem meg, mármint arra, hogy én anno a nagy Őt ott találtam meg, de aztán jön az oszlatás. - Nem, a helyzet az, hogy a szüleim kiköltöztek Kínába még korábban, én pedig már ott születtem, nevelkedtem. Valahonnan bekerül az útba egy lángosos, Ayesha pedig sorba is áll. Nincs ellenemre, a lángost pl imádom. Igaz, csak nem rég óta ismerem, elvégre keleten nem igen van divatja... de most jól fog jönni. Sajtos-tejfölösen kérem én is, de egy kis csípős valamit is kértem rá. Kínai konyha fogyasztás előnye: erős, csípős, savanyú jöhet minden mennyiségben. Mielőtt viszont még megakadályozhattam volna, ki is fizette őket. - Köszönöm. Jó étvágyat. Na itt majdnem kínaiul mondtam. Viszont a rögtönzött kiruccanás elég hamar meghiúsul. Ayeshának el kell szaladnia, szóval így is tesz... viszont előtte még egy papírost a kezembe nyom. Telefonszám. Nofene, ilyen se volt még, hogy valaki csak úgy megadta nekem és nem ügyfél. - Rendben, majd sort kerítünk rá - bólintok. - Vigyázz magadra. Na viszont az utolsó megjegyzése... mivaaaan?! De szemtelenek ezek a mai fiatalok, a mindenségit már neki. Nem mondtam rá semmit végül, de egy darabig csak néztem utána. Hát hirtelen jött, hirtelen ment, ez így volt. Viszont eszembe jut valami. Ha már ő megadta az én számomat, akkor illik fordítva is. Elővettem a telefonomat, beírtam Ayesha nevét meg a számát, mentettem, majd küldtem neki egy SMS-t, mielőtt folytattam a falatozást. ,,Minden jót. Adam"
//semmi gond, lesz ez még így se és én szeretnék még játszani veled //
Oké, a mai napom szabad, a lovakkal már foglalkoztam, és azt hiszem, Sue közelébe a múltkori után nem kellene mennem. Nem, nem történt semmi baj, azon felül, hogy megcsókoltam. Igen, tudom, nálam ez már kimeríti a baj fogalmát. Komolyan mondom, lassan kisebb Casanova leszek, ha így folytatom. Fél év alatt három csaj, ebből az egyik közelebb van a háromszáz évhez, mint az én korosztályomhoz… Na jó, már a poénkodás sem megy annyira, mint szeretném. Szóval fölmarkoltam egy újságot és kiültem ide. Itt az emberek járkálnak, általában sokan vannak, és mindenféle marhaságuk eltereli a figyelmem a problémáimról. Csakhogy nem most. Nem tudom, ennek lehet-e köze ahhoz, hogy olyan nagy köd van, hogy szerintem a Benjamin nevű fickó kinyerhetné belőle a müzlijéhez szükséges tejet… De én csak ücsörgök itt, a pajzsom leengedem, az energiáim szabadon cirkálnak, és amikor egy másik farkast érzek, visszahúzódok. Csak nyugodtan, Sammie, ez a hosszú élet titka. A vezető hírekben nincs semmi érdekes. Vagy legalábbis semmi olyan igazán különleges. A nagy leállásról szóló cikkek a harmadik oldalra szorultak vissza, a főoldal felét meg elfoglalja a Carrie remakejének reklámja. Na, ha randit kell szerveznem, arra biztosan nem megyünk. Mondjuk még mindig jobb, mint amikor Odette-tel kell filmet néznem. Abban vagy szétlövik az őserdőt, vagy ilyen régi, rettenetesen rossz francia filmek. El sem tudom képzelni, melyiket utálom jobban. A farkasom energiái ismerősbe ütköznek. Valahol éreztem már. Megállok egy kicsit, az újságot leeresztem, fülelek. Gondolkodok. Nem a falkából való, annyi biztos. Akkor viszont vagy az erdőben találkoztam vele, ami mostanában nem esett meg, vagy a lovardában. Elindulok felé. Ha a lovarda, akkor jó, ha pedig mégiscsak valaki régről, akkor egyszer túléltem, talán most sem akar megölni. Az úttestre lépve nem is nézek körül, így rettenetesen meglepődök, amikor rám vetődik egy kamion fénycsóvája. Én meg csak állok ott, mint Bambi a reflektorfényben, mielőtt fölszervírozták volna. Nabazdmeg… Ez dudál.
Igazából a mai szabadnapomat arra szerettem volna áldozni, hogy egy kicsit kikapcsolódjak. Sétálgassak a városban, bemenjek néhány boltba és talán még vásároljak is magamnak valamit, mivel már nagyon régen jutott időm ilyesfajta elfoglaltságokra. Tudom én, hogy minden nőnek szüksége van egy kis kényeztetésre és időre, amelyet magára szánhat, de nekem egyszerűen nem jutott ebből túl sok, ezért is sikerült csak ilyen ritkán beiktatnom hasonló programokat. Úgy döntöttem, hogy szépen felöltözök és kocsival bemegyek a belvárosba, ahol aztán majd sétálhatok. Ugyan megfordult a fejemben néhány pillanat erejéig, hogy magammal vihetném akár Rileyt is, de túl hideg volt, és úgy gondoltam, hogy jobb helyen lesz ő odabent a házban. Nem mintha nem adott volna neki elég védelmet a vastag bundája, de csak nem küldhettem volna haza akármikor, ha a kedvem úgy tartja, nem? Szóval nélküle vágtam bele a mai felfedezésbe, mintha még sohasem sétáltam volna a városnak ezen a részén. Valójában tényleg alig fordult elő, mivel az esetek többségében az én közlekedésem abból állt, hogy elmentem a kórházig, aztán haza. Semmi új útvonal, kivéve, ha bevásárolni kellett. Tudom, unalmas nőszemély vagyok. Miközben ezen gondolkoztam, egyik kezemben ott gőzölgött a forró csokoládés kávém, míg a másikat mélyen a kabátom zsebébe süllyesztettem, hogy ne gémberedjenek el az ujjaim a hideg miatt. Alapvetően azonban nagyon jól éreztem magam, még a hűvös időjárás ellenére is. Ez itt megszokott volt már az évnek ebben a szakában, úgyhogy nem is háborogtam azon, hogy miért mordult el ilyen hirtelen az időjárás. Ugyan még egyetlen telet sem töltöttem el idefent északon, de bíztam benne, hogy valahogy csak fogok boldogulni. Sétám során megfigyeltem a körülöttem lévő embereket is. A viselkedésüket, hogy hogyan viszonyultak egymáshoz, és irigyeltem egy kicsit azokat a párokat, akik kézen fogva haladtak el mellettem. Úgy látszik, hogy ma mindenki ki akart mozdulni még annak ellenére is, hogy nem sütött a nap, sőt, igazából hatalmas köd lepte el az utcákat. Igen, nekem is remek időpontot kellett választanom erre, de hát holnap már úgyis mennem kell majd dolgozni, akkor pedig egész nap bent is leszek a betegekkel. Nem lesz a legvidámabb nap, annyi biztos volt már most is, de legalább jelenleg jól éreztem magam. A kocsiban már amúgy is lapult néhány bevásárlótáska, amelyekben volt néhány holmi nekem is. Míg gondolataimba mélyedve elhaladtam egy buszmegálló mellett, megéreztem egy másik farkas jelenlétét is a közelben. Egyáltalán nem tűnt ismerősnek számomra, és pontosan azt sem tudtam volna megállapítani, hogy kitől ered az energiacsóva, amely megtalálta az enyémet, hála a félig-meddig leeresztett pajzsomnak. Abban a pillanatban, amikor érzékeltem őt, még nem számítottam arra, hogy néhány másodpercen belül majd szó szerint segítő kezet kell nyújtanom az illetőnek, de így történt. Hallottam a kamion közeledését, láttam az elvarázsolt tekintető fiút átkelni az úttesten, és hamarosan a duda harsogó hangja is a dobhártyáimat szaggatta, melyek figyelmeztetőnek és veszélyesnek tűntek egyébként. Nem sokat gondolkoztam, egyszerűen csak léptem gyorsan kettőt, és átszelve a fiú, meg a járda széle közötti távolságot, kinyújtottam a kezemet és erőteljesen megrántottam őt. Kicsin múlott, hogy nem csapta el az a hatalmas kocsi. - Miért nem nézel körül az úton, mielőtt lelépsz?! – kérdeztem mérgesen, de csak az ijedtség miatt, és nem azért, mert tényleg ideges lettem volna rá. A szívem majdnem kiugrott így is a helyéről, de legalább már biztonságban volt a járda mellett parkoló, két autó között, ahová behúztam nagy hirtelen. – Jól vagy? – néztem immár végig rajta, és arra is rádöbbentem, hogy őt éreztem. Még csak egy gyerek! Egyből Connor jutott eszembe róla, pedig még soha nem láttam azt a fiút.
Nos, úgy tűnik ma sem válok eggyé azzal a hűtőráccsal ott a kamion orrán. Valaki ugyanis megragad és maga felé perdít, én pedig úgy kapaszkodok a nőbe, mint a Titanic utasai a jéghegybe. Na jó, ez rossz szóválasztás volt. Életem rövidke filmje még mindig pereg a szemem előtt, én pedig nem nagyon akarom elengedni a másikat. Esküszöm, tényleg olyan vagyok, mint egy szeretethiányos koala. Remélem nem zavarja, hogy éppen kiszorítom belőle a szuszt is. Hú, még szerencsém is volt, mégis hogy magyaráztam volna meg Sue-nak, hogy darált hússá avanzsáltam? Annál azért stílusosabb menekülés is van egy lehetséges kapcsolat elől. – Köszönöm – mondom. Ekkor veszem csak észre, hogy ő az a farkas, akit éreztem, és a szagán érzek is… valami ismerőset. Nem tudnám beazonosítani, de valamiért Odette ugrik be róla. A francia nő valószínűleg csak lökött volna rajtam egyet, mondván hogy ez majd segít regenerálódni a későbbiekben. A farkasom az idegenhez dörgölőzik, és egyáltalán nem érdekli semmi sem, pusztán hálás, hogy nem kell jobb esetben az ágyon, rosszabb esetben a föld alatt töltenie az elkövetkező idejét. – Sajnálom, nem is gondolkodtam… – mondom a szemem lesütve. Ez sem vall éppen rám. Mármint nem a szemem lesütése, hanem az, hogy ne gondolkodjak. Ja, mondja ezt az, aki megcsókolta a legjobb, sőt, konkrétan egyetlen igazi barátját. De baromi nagy szerencse, hogy Sue lányból van, édes istenem, máskülönben ez a történet sokkal… önfelfedezősebb lenne. A kérdésére csak bólintok, és végre valahára elengedem. – Sam – mutatkozok be. – Sam Darrowney. Örülök, hogy megismerhetem, hölgyem, és annak, hogy itt volt… Ja, nem szívesen gondolnék bele abba, mi történik, ha nincs. De vajon honnan került elő? Nem is láttam, mielőtt ki nem nyúlt értem a keze, a köd meg nem annyira nagy… Ó, igen, valószínűleg trükkös a vérvonala. Vagy gyors. Mondjuk az férfiak esetében eléggé… Kényelmetlen lehet. De ő láthatóan nem férfi, szóval ezt a gondolatmenetet jobb itt lezárni. Basszus, még mindig gyorsabban veszem a levegőt, mint ami úgy teljesen egészséges volna.
Mindig is szívesen segítettem másoknak, végül is, az életemet is ennek szenteltem, úgyhogy most sem okozott különösebben gondot. Sőt, még jól is éreztem magam attól, hogy valakiért tehettem valamit. Ha nem lettem volna itt, lehet, hogy nagyon csúnya vége lesz, ráadásul, ha mások hívják ki a mentőt, akkor biztos, hogy az én kezem alatt végezte volna így is-úgyis. De azért ez a végkimenetel valahogy sokkal jobb volt, és mindenekelőtt kevésbé fájdalmas is, legalábbis neki. - Igazán szívesen – mondtam magától értetődően, és végül még egy halovány, biztató mosollyal is megajándékoztam, hátha azzal csökken benne a feszültség. Nem akartam valami házsártos házisárkánynak tűnni azért, mert az előbb úgy nekiálltam. Ez egyáltalán nem volt rám jellemző, de hát én is nagyon megijedtem, szerintem ez teljesen érthető is. Nem szívesen néztem volna végig egy balesetet úgy, hogy ott voltam és nem tudtam segíteni, ráadásul egy ilyen fiatal életért kár lett volna, hiába nem ismertem a fiút. Ez valahogy meggyőződésem volt most. - Azt észrevettem – bólintottam immár komolyabban. Nagy figyelmetlenség csak úgy lelépni a járdáról, a kisgyerekek fejébe ezt verik bele az utcán először a szülők, legalábbis én így tudom. Nem próbáltam még soha, ugyanis sajnálatos módon belőlem sohasem válhat anya, mint az tudvalevő. Most ezt a gondolatot el is hessegettem olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam, mert nem akartam lehangolttá válni egy ilyen jónak induló napon. Az is pozitívum volt ám, hogy sikerült őt elrántanom a kamion elől. - Az a lényeg, hogy itt voltam. Az én nevem pedig Faye Chèvrier – árultam el a nevemet én is, bár alap esetben csupán a keresztnevemet árultam el, de ha már ő megtisztelt azzal, hogy elmondta a teljes nevét, hát én is így tettem. Úgy látszik, hogy vannak még udvarias fiatalok a mai világban, bár újabban eléggé erősen kételkedtem benne. – Nyugodj meg most már, Sam, minden rendben! – mosolyogtam rá újra, és hagytam, hogy a farkasa továbbra is az enyémhez dörgölőzzön, mivel nem éreztem fenyegetőnek egyáltalán. Ha így is lett volna, jóval fiatalabb volt nálam, és a saját bestiám békés természete ellenére is meg tudta védeni magát, ha arról volt szó. - Kérsz esetleg valami meleg italt az ijedtség ellen? – kérdeztem barátságosan, mivel alapvetően volt bennem egyfajta anyai ösztön, ami olykor-olykor bekapcsolt nálam. Ez is pontosan olyan helyzet volt most, ezért is ajánlottam fel neki a segítségemet. Mivel én út közben a saját papírpoharamat eldobtam valahová, így nekem is jól jött volna egy újabb adag, mert csak pár kortyot ittam a kávémból. Nem azért vettem, hogy ilyen hamar megszabaduljak tőle. – Gyere, ne ácsorogjunk itt tovább! – invitáltam vissza a járdára, és a válaszától függően, abba az irányba indultam meg, amelyiknek a mentén abból a kis ablakos büféből vettem a forró italt.
Amikor azt mondja, „szívesen”, azért egészen apró mosoly jelenik meg az arcom szegletében. Nem hiszem, hogy azzal szereti tölteni az idejét, hogy embereket húz el a biztos halál elől. Bár mondjuk jó kérdés, hogy a halál várt volna rám, ha elcsap az a kamion? Na jó, ne becsüljük túl kölyökkori regenerációs képességeimet, egészen biztos vagyok benne, hogy legfeljebb a kutyák takarítottak volna föl arról az aszfaltról. Tekintetem lesütöm, amikor azt mondja, észrevette. Hát igen, meggondolatlan vagyok, ami nem jó dolog. Főleg úgy, hogy olybá tűnik, egy emberhez kötöm az életem. Imádom Sue-t, de ő mégiscsak egy ember, bármennyire szeretem is, és nagy veszélynek teszem ki azzal, hogy vele vagyok. De el nem hagyhatom emiatt. Nem lennék képes élni a gondolattal, hogy valaki mással van. – Örvendek, Miss. Chèvrier… Miss, ugye? – kérdezem. Na jó, ez most úgy hangzik, mintha föl akarnám szedni. Pedig erről szó sincs, kérem szépen, megtettem az első lépéseket abba az irányba, hogy házas ember legyek. Igen, a „pillangók lepték el az agyamat” szakasznál tartunk éppen, gondolkodásom minden éber pillanatát kitölti az imádott nő. Vagy a kaja. De szigorúan szétválasztva. A forró ital ígéretére felcsillan a szemem. – Hú, lehet kávé? Odette enged inni, de amit ő csinál, attól még a beton is megkötne – mondom, és csak egy pillanattal később ugrik be, hogy mennyire elszóltam magam. Hoppá… Végül is, ha menteni akarom önbecsülésem füstölgő maradványait, akkor azt mondom, direkt volt, és így akarom kideríteni, ott járt-e. Nem számít, hogy ezzel az elszólással taktikailag öngyilkosságot is elkövethettem. Mi van, ha valamelyik falka tagja, aki meg akarja zsarolni a ház „úrnőjét”? Akkor jól rábasztam, igaz? Mindenesetre elindulok arra, amerre azt az üzletet sejtem, ami azért a nagy ködben nem egy könnyű mutatvány. Szaglás alapján tájékozódok, meg követem a nőt. És semmiképp sem téved lejjebb a tekintetem a lapockájánál. De nem ám! Nem vagyok én sem perverz, sem hűtlen, vagy mi a fene. És néhány éjszakán meztelen lányokkal találkozok egy barlangban. na jó, az csak egyszer történt meg. Hú, basszus, ezt Ashnek is el kell majd mondanom… Na, azt nem lesz leányálom.
Aranyosnak találtam a fiú zavarát, és az udvariassága miatt úgy döntöttem, hogy máris megkedveltem. Örültem neki tényleg, hogy pont erre jártam és észrevettem, hogy mi van készülőben. Az már csak pluszként jött hozzá, hogy a vérvonalam előnyeit felhasználhattam ebben a helyzetben, ráadásul a köd miatt nem sokan láthatták, mert éppen nem volt senki a környékemen. Ez volt talán csak az igazi pozitívum, hiszen az őrzők nem valószínű, hogy különösebben értékelték volna ezt a kis akciómat, ha avatatlan szemek látják. Főleg nem úgy, hogy még kóbor is voltam, és vélhetőleg túl sokat nem tudtak rólam. Vagy legalábbis én szerettem volna ezt hinni, de titkaim azok nem igazán voltak. Nem volt mit szégyellnem, és nem volt okom arra sem, hogy titkoljam az ittlétemet és a kilétemet is. - Igen, igen – bólogattam, amikor kérdezett. Olyan szívesen mondtam volna azt, hogy nem, én már férjes asszony vagyok, de ez túlságosan is távol állt a valóságtól. Főleg, hogy az a férfi, aki nekem a világot jelentette, még csak nem is emlékezett rám. Ettől függetlenül azonban már nagyon izgatottan vártam a randinkat, ami a közeljövőben volt esedékes. Nevetséges, de mióta az eszemet tudom, még soha nem mentünk el így együtt sehová, randevú címszó alatt. Mi mindig csak úgy voltunk, és nekem ez is elég volt. Az újdonság varázsa azonban teljesen levett a lábamról még így is, talán ezért is volt ma viszonylag jó hangulatom. Legalább már azt tudtam, hogy hol tartózkodik, és már ez is valami, nem? Nem szabad telhetetlennek lenni! Amint kimondta azt a szót, hogy kávé, máris megindultam a kis büfé irányába. Nem volt nagyon színvonalas hely, viszont a kávéjukat szerettem, és legszívesebben most még be is ültem volna oda, ha lett volna rá hely. Amikor jó idő volt, akkor az utcára pakoltak ki néhány széket meg asztalt, de ez most ugyebár nem volt aktuális, főleg így a ködben. Nekem már az is elég lett volna, ha a kezemet melegíti a papírpoháron át a folyadék, és kicsit belül is hasonló hatást ér el, miután megittam. - Állj! – ezzel egyetemben meg is álltam, miközben feltartottam az egyik kezemet. Azt, amelyik Sam felől volt. Hirtelen azt hittem, hogy rosszul hallok, de eddig még sohasem volt okom panaszkodni a hallásomra, úgyhogy nem hiszem, hogy hirtelen valami baja esett volna. – Te ismered Aiméet? – automatikusan a születési nevén neveztem őt, mivel én mindig így ”ismertem” őt. Kíváncsi tekintetem máris a fiú arcát fürkészte, és azon gondolkoztam, hogy vajon láttam-e már őt. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy nem, és az is lehet, hogy volt más Odette is a környékbeli farkasok között, de nem valószínű. Még jó, hogy ismerte a szőkeség jelenleg használt álnevét is, azzal a másikkal együtt, amin a lovardában mutatkozott be még pár hónappal ezelőtt Roseéknak. - Róla beszélsz, ugye? – kérdeztem még egyszer, olyan biztos, ami biztos alapon. – Nem emlékszem, hogy láttalak volna a lovardánál… - fűztem hozzá, és kissé felvontam finoman ívelt szemöldökömet, két kezemet pedig csípőre tettem volna, ha nincsenek éppen a zsebembe rejtve a hideg miatt.
Na, kérem szépen, a légzésem is megnyugodott, egészen boldog vagyok most már. Csak az adrenalin-roham utóérzete maradt meg bennem, ami mondjuk nem annyira kellemes, vágyom is egy újabb „adagra”, de azért nem fogok visszaugrani az úttestre. Na, majd mondom Sue-nak, hogy lökjön ki néha a száguldó kocsik elé, de asszem, attól előbb fakadna sírva, mint hogy megtegye, és ennyire zakkant még én sem vagyok. Bár, lehet jó lesz az is, ha nem végzem el egyszer a munkám a lovardában… Odette utána biztosan seggbe akar majd lőni némi sörétessel. Elmosolyodok arra, hogy még mindig hajadon. Hiába, az emberek nem találnak túl egyszerűen párt maguknak. Erről viszont megint eszembe jut Sue, és a tény, hogy milyen kevés időnk van együtt, ha minden változatlan marad, és hirtelen kedvem lenne ordítani. Energiáim is türközik kifelé ezt a hirtelen hangulatváltozást. De legyűröm magamban a dolgot. Majd csak lesz valahogy… Biztosan lesz. Lennie kell. Anélkül, hogy bármelyikünknek is fel kellene adnia a normális életét. Úgy ütközök neki hátulról, amikor megtorpan, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Hátratántorodok, majdnem a seggemre ülök, és csak figyelem a nőt az orrom előtt. Nos, azt hiszem, bejött a dolog, tényleg ismeri Odette-t… Legalábbis remélem. – Aimée… Igen, az öreg is mindig így hívja – feleltem. Gondoltam is, hogy az Odette valószínűleg csak egy álnév, de legalább jobban hangzik, mint az eredeti. És határozottan jobban, mint a Prücsök, amit lassan a személyimre is rátehetnék. – Nála lakom, a lovardában… Meg kisegítek, mióta a falkától eljöttem. És ha bántani akarja, csak szólok, hogy rajtam kell átjutnia, és félelmetes tudok lenni… Bár, nem túlzottan, de… Nagyon rossz vagyok ebben, igaz? – kérdezem, és nehezen állom meg, hogy ne nevessek föl a saját marhaságomon. Gond nélkül a falhoz tudna vágni, még csak meg sem izzasztaná magát, de én tudom, hogy megvédeném az utolsó leheletemmel is azokat, akik fontosak nekem. Mondjuk végrendeletet nem írtam, Odette-ből meg kinézem, hogy elviszi minden pénzem. De ez már egy másik dolog.
Teljesen meglepett az, hogy akit sikerült megmentenem a halál karmaiból – vagy legalábbis egy hosszú ideig tartó orvosi kezeléstől -, az ismerheti Aiméet. Tényleg nem emlékeztem arra, hogy valaha is hallottam volna róla, de hát nem is kellett nekem mindent tudnom, ez teljesen igaz volt. A figyelmemet egyébként az sem kerülte el, hogy valamiféle változás ment végbe benne, de annál jobb volt a modorom, minthogy rákérdezzek nála ennek az okára. Semmi közöm nem volt hozzá, hiszen csak alig pár perce ismertem meg a fiút. És tessék, máris anyáskodtam volna felette. Ez borzasztó! - Milyen öreg? – kérdeztem vissza értetlenül, miközben próbáltam magam összeszedni az ütközést követően. Nyilván nem ez volt a célom, éppen ezért nem is számítottam rá azután, hogy megálltam a járda közepén. A magas sarkú csizmáim kis híján felmondták a szolgálatot egy percre, de szerencsére elég biztosan álltam a lábaimon ahhoz, hogy kettőnk közül csak őt viselje meg jobban a csattanás ereje. - Nem is tudtam… - motyogtam elgondolkozva. Nem, még mindig nem rémlett, bár az is igaz volt, hogy mostanában nem sokat jártam a lovarda környékén, legnagyobb sajnálatomra. Most már ideje lett volna, sőt, ezennel el is döntöttem magamban, hogy a hétvégén fel fogom keresni a helyet és egy kicsit lovagolok majd. Túlságosan hiányzott már, és a kedvenc lovamat is szívesen megsimogattam volna. Annyira vágytam egy ilyen jószágra, de mégis, hol tarthattam volna? Bízzam rá No… szóval Colinékra? Nem lett volna fair, hogy helyettem ők foglalkozzanak vele, még abban az esetben sem, ha fizetnék nekik érte, és talán mások esetében is vállalnak lótartást. - Szóval tagja voltál valamelyik falkának is? – érdeklődően pillantottam végig rajta. Nem, én valahogy még mindig nem tudtam elképzelni, hogy falkában éljek. Egyetlen volt, amit a sajátomnak mondtam, de annak sajnos már rég vége volt, és ezzel teljesen kizártam az életemből a többi olyan közösséget, amelyben otthon érezhettem volna magam. Jól megvoltam én egyedül is, nem kellett félteni engem. Úgyis túlzottan lefoglalt a munkám ahhoz, hogy esetleg plusz feladatokat lássak el, amelyek a falkát gyarapították és segítették volna. - Igen – értettem egyet, és most már én is elnevettem magam. – Gyere Sam, vegyük meg azt a forró kávét, mielőtt még túlzott erőlködésbe kezdesz – mosolyogtam rá barátságosan, és azzal már meg is indultam előre, bízva abban, hogy ő is követi majd a példámat. – Egyébként úgy nézek én ki, mint aki olyan vérszomjas lenne? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mert ezzel még sohasem vádoltak meg. – Látnál akkor szikével a kezemben! – próbáltam nagyon komolyan nézni rá, de azt hiszem, hogy nem mehetett túl jól. A szemeim a legtöbbször elárulták az aktuális hangulatom, így bizonyára most is vidáman csillogtak, amikor ránéztem velük. – Mind a ketten tudjuk, hogy sokkal idősebb vagyok nálad, de amúgy sem akarnám bántani őt. Egy családtagot nem bánt az ember… vagy legalábbis valami olyasmi – vontam meg a vállaimat, ezt már inkább csak motyogtam, nem akartam ténylegesen is kimondani.
Nos, olybá tűnik, hogy vagy a világ kicsi, vagy én vagyok túlságosan nagydarab. Egyébként ha így folytatom, háromszáz éves koromra – már ha megélem, persze, de bizakodó vagyok, mert az a fő, meg ne hajoljunk a nagydarab farkas nyitott állkapcsába, az is fontos – már közvetve vagy közvetlenül, de ismerni fogom az egész világot. Há, lehet, el kellene foglalnom mindent, csak úgy poénból… Most komolyan, nem lenne tök buli? Én, mint a világ ura. Isten irgalmazzon mindannyiunknak, ha az bekövetkezik. De Sue jó királynő lenne. – Az öreg, aki egy csomót lebzsel nálunk. Meg mindig megfenyeget, hogy majd ő aztán farkast farag belőlem. Abba nála jobbaknak is beletört már a bicskája – morfondírozok inkább magamnak, mint a Kedves Idegennek. Lássuk be, Sammie, a farkas társadalom valódi szégyene vagy, nem tudsz semmit és valószínűleg így fogod leélni rövid, kevésbé rövid, átlagos vagy éppen hosszú életedet. Még maga az öreg Unalaq is inkább öngyilkosságot követne el, mint hogy téged öt percnél tovább nézzen… – Nem vertem nagydobra. Dolgozgatok, éldegélek, próbálok nem egész álló nap lócitromtól szaglani… Ilyesmik – vigyorogtam. Azért, azt hogy nem tudott rólam, lehet, bókként kellene értékelnem. Lehet, mégiscsak ért valamit a jó Doktor Howard kiképzése. Már csak egy olyan vérvonal kellene, amivel tudom hasznosítani is azt, hogy ha elásom magam a föld alá, nem sokan vesznek észre. – Igen, pár hónappal ezelőttig – húztam el a számat. Nem szerettem arról az időszakról beszélni, mert az emlékek még túlságosan frissek voltak. Szerettem ott lenni, mit ne mondjak, és a múltkori találkám Ashleyvel nem könnyítette meg nekem a dolgokat. Még mindig szerettem azt a falkát, még akkor is, ha már vannak dolgok, amik más irányba húznak. Tessék, kinevet. Mondom én, hogy teljesen komolyan vehetetlen vagyok, amikor átállok harcimókus-üzemmódba, de persze soha nem hiszek önmagamnak. Hú, ez lenne a skizofrénia? – Oké – hajtom le végül a fejemet. Tessék, újabb elveszített csata ahhoz, hogy komolyan vegyenek. Soha nem fog összejönni, lássuk be. Legalább Sue szeret, ő tutira, a többiek meg majd meglátják, milyen erős is vagyok! Grr… Na jó, ez még mindig nem megy. – Nem tudom. A vérszomjas emberek általában nem tűnnek annak. És… Családtagot? – Ön orvos? – kérdezem végül, a szikés megjegyzését alapul véve. Most azért úgy eszembe ugrik, mit is mondott Sue korábban arról, hogy sebész akar lenni. Lehet, találkoztam egy másikkal?
- Áhá… - bólintottam végül, bár azt még mindig nem sikerült megtudnom, hogy ki az öreg. Mivel Colin lelépése óta nem igazán volt időm kimenni a lovardához, így arról sem tudtam, hogy ki költözött be hozzájuk újabban. Nem is feszegettem tovább a témát, ha már nevet meg más egyebet nem mondott róla. Lehet, hogy hamarosan azért nem ártana majd látogatást tennem Aiméenél, aztán megtudhatnék néhány újabb dolgot az ottani körülményekről. Amúgy is hiányzott már kicsit az én elbűvölő, cseppet sem egyszerű esetnek mondható sógornőjelöltem. - Azért ne becsüld alá az idősebbeket – tettem hozzá csak úgy mellékesen. Én is tiszteltem őket és a tudásukat, pedig már elég idős voltam ahhoz, hogy rég legyen kölyköm, akár több is. Vagy már engem is leöregezett volna ez a srác, ha nem éppen velem beszélget? Lehet, hogy nem is volt olyan idős a férfi, akiről beszélt, bár biztos úgysem lehettem benne addig, amíg a saját szememmel nem láttam, amíg meg nem ismerkedtem vele. - Ahhoz legalább naponta négyszer kell fürödni, és egy farkas talán még akkor is kiszúrja – mosolyodtam el, ahogyan elképzeltem az igyekvő Samet, aki nem akart tovább büdös lenni. Azért egy kicsit mégiscsak irigyeltem, mert hiába szerettem nagyon a munkámat, azért néha hiányzott, hogy lovak között legyek. Túlságosan szerettem ezeket az állatokat, ehhez képest siralmasan kevés időt töltöttem a társaságukban. Ahogy egyre tovább beszélgettünk, úgy erősödött hát meg bennem az elgondolás, hogy el kell majd mennem a lovardába, és egy kicsit ki kell majd kapcsolódnom. Mese nem volt ezzel kapcsolatban, ráadásul tényleg rám fért volna már, hogy lazítsak valamennyit, még ha csupán egy órácskát is. A falkával kapcsolatban inkább nem faggatóztam, mert láttam rajta, hogy nem jó emlékek fűződnek az esethez. Nem akartam olyanban vájkálni, amihez az égvilágon semmi közöm nem volt. Hiszen csak most ismertem őt meg, én sem meséltem volna el holmi jött-mentnek a fél életemet, főleg nem egy olyan fajsúlyos eseményt, mint a kiválást egy falkából. Biztosan megvolt rá az oka, és nekem ennyi éppen elég volt egy ideig. Talán, ha egy kicsit jobban is megismerem majd, akkor beszélgethetünk még erről és megtudhatok egy kevés dolgot, legalább az egyik falkáról. Azért érdekeltek, hiába nem kívántam csatlakozni egyikhez sem. Kitudja még, hogy mit hoz a jövő, igaz? - Ne búsulj, te is leszel még nagy és erős farkas! – biztatóan meg is paskoltam a vállát, mert így magas sarkakon járva elértem könnyedén. Nem akartam tényleg kinevetni és ezzel az érzéseibe gázolni, de akkor is mulatságosnak találtam, hogy esetleg ő akarná tőlem megvédeni Aiméet. Pont őt, aki remekül képes volt vigyázni magára egyedül is. – Olyasmi… - tettem hozzá, és máris bántam, hogy elszóltam magam a családtagot illetően. – De ez most teljesen lényegtelen – mosolyogtam végül rá szelíden, de ha tovább fog faggatózni, akkor nyilvánvalóan válaszolni fogok neki, még ha kissé keserű szájízzel is. - Igen, orvos vagyok. És ha az a kamion tényleg elgázolt volna, valószínűleg szintén az én kezeim között kötsz ki, csak kicsit más körülmények között. Én vagyok a gyerekosztály főorvosa – árultam el mosolyogva, miközben megérkeztünk az ablakhoz, ahonnan kiadták nekünk a kávét. – Akkor egy kávét kérsz? – kérdeztem meg még egyszer, mielőtt kikértem volna, magamnak pedig egy forró csokit rendeltem.
– Nem becsülöm őket alá – mondom. És tényleg nem. Ha az embernek van oka élni, ami eddig azért lássuk be, nem nagyon volt, minden olyan eshetőséget igyekszik eliminálni, ami a halálához vezethet. Márpedig ellopni egy müzliszeletet az öreg asztaláról valószínűleg rendkívül fájdalmas halállal végződne a számomra, amit meg ugyebár próbálok elkerülni. Örülök, hogy nem harap rá a falka-dologra. Ha idegen farkasokkal találkozom, mindig el kell gondolkodnom azon, mennyit mondhatok el másoknak, és mennyit kell megtartanom magamnak, vagy legalábbis a közvetlen környezetemnek. Nem akarom kiadni őket, nem akarom bajba sodorni a falkámat, de azt sem várhatom el, hogy Odette a házába fogadjon anélkül, hogy bármit is tudna az életemről. Egyszerűen nem tehetem meg. És nem titkolózhatok Sue előtt sem, mert az ritka ocsmány egy dolog lenne, ha megtenném. Nem akarom, hogy kettejük előtt titkaim legyenek… Ja, mondta ezt a vérfarkas. Néha röhejesnek érzem magam. – Ha megérem – vigyorodtam el keserűen. Lássuk be, el tudom képzelni az életem az űrben, erős háromszáz év múlva, de ha realista akarok lenni – márpedig nem akarok az lenni –, akkor jó eséllyel megdöglök az első százason belül. Igaz, ezt már jó egy éve gondolom, és azóta sikeresen túléltem eddig. Lehet, érdemes lenne hitelt adnom magamnak, és nem eltemetni saját kis fejemet mielőtt még megmurdálnék. – Talán az. De ő az egyik legjobb barátom, és… Olyan, mintha a nővérem lenne. Tessék, van bennünk valami közös az idegen hölggyel: a család. Mert inkább tekintem Odette-t és Sue-t családtagnak, meg Doktor Howardot és valahol nagyon mélyen talán még Ashleyt, mint a vér szerinti családomat. Az egyik felét annak sosem láttam, a másikból meg elég volt egy életre is. És még merje valaki azt mondani, hogy az ember nem választhatja meg a családját. – Hú, akkor örülök, hogy így keveredtem ide – vigyorodtam el. Azért feljegyzem magamnak, hogy nem ártana megemlíteni Sue-nak, hogy ismerem a gyermekosztály főorvosát, ha már abba az irányba szeretne elmenni. Igen,e emlékszem sok mindenre a barlangos találkozásból, és a viselkedésemre is. Szerencsés vagyok, hogy Sue egyáltalán szóba áll velem azóta, nemhogy… Ja. Bár érdekelne, merre lehet az a Connor nevű srác. - És egy kávét kérek szépen. Köszönöm.
Inkább elengedtem a fülem mellett a reakcióját, mert nem igazán szerettem a negatív hozzáállást, arról viszont nem akartam kiselőadást tartani, hogy mennyire fontos az, hogy mindenhez optimistán álljunk hozzá. Jobban belegondolva én sem erről voltam híres, de azért a legtöbb esetben igyekeztem megtenni minden tőlem telhetőt az ügy érdekében. Az már más kérdés volt, hogy sokszor még az is kevésnek bizonyult, de soha nem is mondtam, hogy egyszerű lenne az életem. Soha nem is volt az, mindig olyan vágyakat kergettem, amelyeknek a megvalósítása nem volt éppen a legegyszerűbb, de végül azért mégiscsak elértem őket. Példának okáért itt volt az, hogy végül orvos vált belőlem. - És úgy gondolod, hogy mindez feljogosít arra, hogy megtudj egy idegenről bizalmas dolgokat? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben továbbra is kényelmes tempóban sétáltam mellette, egyenesen a célunk felé. Miután megérkeztünk és kikértem, a kezébe nyomtam a forró italt rejtő papírpoharat, aztán intettem neki, hogy sétáljunk csak tovább nyugodtan. Ma kivételesen volt időm, és beszélgetni mindig is szerettem, úgy gondoltam, hogy arra mindig kell időt szakítanunk. Kivéve persze, amikor műtenem kellett, vagy egyéb fontos feladatokat ellátni, de ez szerintem magától értetődő volt. - Egyébként nem tudom, hogy mennyire ismered Odette – emlékeztettem gyorsan magam az általa említett névre – bátyját, de mondjuk, hogy az ő egyik régi ismerőse vagyok – tettem hozzá, és ezzel én a magam részéről lezártnak is tekintettem. Amúgy sem tudtam volna megnevezni a kapcsolatunkat, hiszen csak most kezdett el kialakulni újra, elindulni egy bizonyos irányba. Annyi kérdőjel volt jelenleg a fejemben, hogy az egyszerűen már nevetséges, de attól még igaz volt sajnos. Colin nem emlékezett rám, a meghódításommal azonban már egészen ügyesen haladt. Azért a halvány remény pislákolt bennem, hogy talán úgy leszünk, mint régen, de sohasem lehetett tudni. A nyilvánvaló vonzalom még nem volt elég egy kapcsolathoz. Távolról sem… - Van kedved még sétálni velem egy kicsit? – kérdeztem a sráctól, miután magunk mögött hagytuk a büfét. – Addig elmesélhetnéd, hogyan keveredtél a lovardába – vetettem fel az ötletet, mellé pedig kapott egy kíváncsi pillantást is a részemről. – Már tényleg nagyon régen jártam arra – húztam el a számat kissé szomorkásan. – Megkérhetlek, hogy majd add át üdvözletemet Odettenek? – kértem mosolyogva. Tényleg érdekelt, hogy miként került hozzájuk. Túl sok dolog történt itt, mióta Colin elment a városból. Még azt sem tudtam biztosan, hogy mikor akar visszaköltözni oda, de annyi bizonyos, hogy már túl sokan lesznek abban a házban. Nem tudtam, hogy mennyi esély van rá, de a tumultus elkerülése végett én szívesen befogadtam volna őt. Meg majd idővel Connort is, ha esetleg sikerült megtalálni. A kölyök gondolatára ismét elfogott az aggodalom, pedig soha nem is találkoztam még vele. Még csak arról sem tudott, hogy én létezem egyáltalán, de hát honnan is tudta volna? Hiszen maga Colin is csak most szembesült ezzel az aprósággal.
Kezdőlap
//
