- Hidd el, a másik oldalon is bőven elég volt látni. Megkapni az arcunkba a véleményét. Szerinte áruló vagyok, hogy közöm van hozzátok… Konkrétan Connorhoz, de még mindig nem érzem úgy, hogy dobálóznom kellene a nevével, hagy döntse el ő, az övéi közt kinek beszél rólam, s kinek nem, én ebbe nem szeretnék beleszólni. Ezen azonban nincs időm túl sokat lamentálni, elvégre már jön is a nyelves történet, és a nagy hallgatás részemről, mert hülyét nem fogok csinálni magamból olyan szinten, hogy így próbálok beszélni. A megjegyzésére is megkésve áll csak módomban reagálni, miután elengedte a nyelvemet. - Tényleg nem, de te sem. Nyilvánvalóan megkíséreltem volna felképelni, bár lehet nem jártam volna sikerrel, de engem csak ne csókolgasson senki sem, Connor sem képes egy tisztességes csókot eszközölni, mert baj lehet belőle, más meg ilyen téren hagyjon békén. Mégis, valahogy fájón mar belém a pillanat, nem esik jól erre gondolnom, de az vesse rám az első követ, aki szerint rendben van az, ha a párunk nem csókolhat meg, más meg ezzel fenyegetőzik. - Nem vagyok ám mindenkivel ilyen szemtelen. Csak azokkal, akiket legalább egy kicsit kedvelek. Illesztem össze mutató és hüvelykujjamat, jelezve, hogy ehhez nagyon kevéske is elég ám. Ha másoknak nem tetszik az, amilyen vagyok, arra csak azt tudom mondani, hogy akkor nem kell velem leállni beszélgetni, de úgy hiszem, nem sokan vannak ilyenek, lévén igencsak szép számban akadnak barátaim, és egyik sem mondható amolyan légből kapott kapcsolatnak. Szeretem azt, amilyen vagyok, nem vágyok megváltozni, nem is fogok, egyedül Connor miatt fogom vissza magam, de az szükséges rossz, érte megteszem, mert szeretem, és fontos számomra az, ami köztünk van. - Meglehetősen nevetséges már a feltételezés is. Tudod, a vad lovak sem ugyanazok már, ha megszelídítették őket, valami kiveszik belőlük örökre. Engem így kell elfogadni, még ha szeretni nem is. Neki sem kell, nem vagyok én senkije, hogy faragnia kelljen a modoromon, és ő se nekem valamiféle meg nem nevezett mentorom, hogy egyáltalán joga legyen ilyesmihez. Vagyok én elég önérzetes ahhoz, hogy kiálljak magamért. Engem senki se nevelgessen, megtette az anyám, pocsékul ment neki, de legalább joga volt hozzá, ha már kihordott. Más miatt nem igen. - Több száz év, elképesztő, hogy ennyi év tanulás után is van számotokra új, bár talán arra tökéletes, hogy ne süppedjetek bele az egyhangúságba. Elképzelni sem tudom, mit kezdenék ennyi idővel. Te… hány éves vagy? Kérdezem kíváncsian, nem érdekel, hogy széttépett olyanokat, akik bántották azt, aki fontos volt a számára, a világ így működik, ocsmány dolgokra vagyunk képesek olyanokért, akiket a szívünkbe engedtünk. Valahol senkit sem vagyok képes elítélni ezért, pláne úgy, hogy képmutatás lenne, hisz vannak olyanok, akikért én magam is hajlandó lennék ölni, és valószínűleg meg is tenném, ha úgy alakulna. A köpeny hajlik, épp úgy, ahogy egy rendes ilyen ruhadarab tenné, mosolyogva, lelkendezve tesztelem, még ugrálok is benne, nevetek, miként egy gyerek tenné. Fantasztikus, egyszerűen nagyon durva ezt megtapasztalni, és örülök, hogy a részese lehetek, hálás vagyok, jó tanulópénz ez, csak okulhatok belőle, sokkal könnyebb elképzelnem, mire lehetnek még képesek az Álmodók, miként működik a képességük. Kissé csalódott vagyok, mikor végül eltűnik, de érthető, hogy az ilyesmi nem szórakozásra való. A hógolyót eldobom rögtön, majd lefagy a kezem, és most el is tátom a számat, félelmetes, mennyire könnyen be tudta csapni az elmémet. - Mindenképpen… Az tuti, hogy nem szeretnék az ellenséged lenni. Na, nem mintha bárkinek is ellenfél lennék, csak hát, érted na… durva. Dugom zsebre gyorsan a kezemet, és csak aztán jut eszembe, hogy én nem ám csak úgy rabolni az időt jártam erre, fel is sóhajtok gyorsan. - Ne haragudj, szaladnom kell, még van egy csomó dolgom, és este még van egy műszakom a discoban. Örültem, hogy találkozunk! Azzal már fordulok is sarkon, és sietve elindulok az ajándékbeszerző körutamra, mert tényleg elrepült az idő, és ha nem most, akkor lövésem sincs, mikor szerezhetném be őket.
//Köszönöm szépen a játékot! Ha nem szeretnél már írni, annyi infó is elég nekem fű alatt, hogy elárultad-e a korodat. Csak kiabálj, hogy kérjek-e zárást! ^^//
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Ennyi erővel én meg egy vérfertőző senkiházi vagyok, amiért a "tiszta" emberi vérembe be mertem engedni atyám vérvonalát. Ha nem lenne olyan félelmetes ereje mondanám, hogy ne foglalkozz vele. Mondjuk a véleményére ne is adj, agyára ment a méreg nyolcszáz év alatt. Könnyű most ezzel így viccelni, legalább is úgy tenni, mint aki viccel. Ugyanakkor a szomorú ebben az egészben, hogy pont ez a vélemény az, mely veszélyt jelent ránk. Azt még valahol értem, hogy atyámékra rárontott, elvégre ők ölték meg... de hogy minket miért ver a balsors vele, azt nem értem. Mármint... ha engem is akart volna belevonni a kis üzelmeibe, akkor miért nem atyámra támadt rá a testemben? Az még lelkileg is megterhelőbb lett volna... ha a saját vére végez az emberrel... igen, tudnék erről mesélni. - Gondolod? - vigyorodok el szélesen. Ha valakinek bosszúságot okozok az már valahol megéri a mizériát. Vörös, aki a méregtől vörös... hmm... najó, ezt szerintem hagyjuk meg a jövőre, nem szabad ellőni egyszerre a puskaport... de már valahol a gondolattal is jó eljátszani... ah, nem, annyira mégse jó. Bakker, miért születtem én olyan hűségesnek? Mondjuk nem mintha lennem okom panaszra. - Oh, köszönöm, meg vagyok tisztelve - mutatok be egy eltúlzott, játékos, ám valahol színpadias meghajlást. Valahol ez most jól esett. Pedig ha belegondolok... egykoron rohadtul nem hatottak meg az ilyenek. Csak legyintettem, hogy oké, kösz, hol a következő sör? Ma meg... nem tudom, szerintem Fairbanks kezd elpuhítani, jó értelemben. Szerintem ha valaki száz évvel korábbról ismert volna, igencsak elgondolkodna azon, hogy ki ez az árnyék és hol van az igazi Nicholas. Ám a helyzet az, hogy én voltam az igazi, nincs belőlem több... szép is lenne, szegény Kate szerintem akkor kapna agyvérzést, ha valaki klónozna. - Nos, igen, ez így van. A képességünknek gyakorlatilag csak az elménk szabhat határt, a fantázia hiánya. Ám ha az életed múlik rajta, csakhamar rájösz, hogyan használd a fejed - mikor a korom felől érdeklődik, halkan kuncogok. - Vén vagyok már, pontosan félúton a háromszáz és a négyszáz között. Naja, még így vizionálás között se hagyok fel a kéretlen fejtörőktől, bár ez most jóval egyszerűbb, mint az előző. Nem látom mindenesetre ellenét annak, hogy elmondjam, hány éves vagyok. Ezzel is inkább csak a korábbi szavaimat támasztom alá, elvégre tapasztalat áll mögötte. Ha pedig egy háromszáz évesnél idősebb farkas melegen ajánl valamit, nos... érdemes rá figyelni. Meg amúgy is, hiába telt el háromszáz év, a testem majdhogynem egy évtizedet se korosodott a beharapásom óta. Mily jó dolog is van a konzerválódásban. Mindenesetre a gyereknapot ideje lelőnöm. Éreztem a lány sajnálatát, de szerintem elég időt hagytam neki, hogy kiélvezze. Sajnos a képességemben az a legrosszabb, hogy nem vagyok képes örökké használni. Az állandó illúzionálás így is megterheli az agyat, tíz perc után pedig annyira elfáraszt, mint ha felmásznék egy szusszal a Himalájára és le is jönnék. Szóval bocsi vöri, majd máskor még kaphatsz, ha jó kislány leszel és nem virgács kerül a cipődbe. - Hidd el, tényleg nem akarsz az lenni - biztosítom őt egy komor bólintással, de aztán csak kacsintok egyet. - Már nem mint ha lenne okod rá, s remélem, nem is lesz. Nem tudom, valahogy tényleg nem szívesen bántottam volna a vöröskét. Oké, egy éve majdnem megharaptam, de na, az más. Volt valami üdítő a megjelenésében, mely nélkül a világ üres lett volna, ha eltűnik. Így is tovább fog maradni az élők sorában az őrző lét miatt, mint amennyit kiutaltak számára odafent eredetileg, használja csak ki. - Rendben. Légy jó. S vigyázz magadra. Nem hiába neveztelek Piroskának. Nekem nem volt rá okom, hogy bántsam őt... de mégis, sajnos a világ tele volt eszement, barom farkasokkal, akik már csak a lehetséges balhé miatt is támadnak, majd utána kérdeznek. Na igen... Piroska és a Farkasok... nehéz világba kerültél Naomi... még nem is tudod, mennyire... miközben hazafele ballagtam, elgondolkodtam rajta, talán engednem kellett volna a késztetésnek egy éve. Meg kellett volna harapnom, jó farkas válhatott volna belőle. De aztán megrázom a fejem. Nem, ha ott megharapom, megölöm, nem tudtam volna a vérszomjamat úgy visszafogni, hogy a számban van az íze... talán még ma se menne. Mindenesetre... kíváncsi leszek, milyen őrző válik belőle...
//Bocsi, hogy ilyen sokáig tartott a zárom, kicsit elhavaztam magam :S Mindenesetre a kérdésedre ott a válasz a reagban Én is köszönöm a játékot, remélem jön még a vörös az én utcámba //
Ha valaki most látna, egészen biztosan klisét kiáltana. Szövetkabát, sál – éppen csak a szemüveg hiányzik, meg még egy-két apróbb kiegészítő, és egy lehetnék azok közül, akiket „hipszternek” neveznek manapság. Persze a sálam is lényegesen szolidabb, mint mondjuk a félig borotvált fejű kölyöké előttem, de az én régimódi szokásaimhoz képest még így is... Furcsa. Mondjuk ha az elmúlt háromszáz év divatja szerint öltöznék, most esélyesen harisnyában flangálnék a város főterén, tehát a vita azt hiszem, el is dőlt. Kávéval a kezemben haladok a szerkesztőség felé, szememet az épületen tartom, nem is nézek más irányba. Két napja érkeztem, de az elsőt rászántam arra, hogy megismerkedjek a várossal, bejárjam az összes olyan helyet, főként a belvárosban, ahová lehet, el kell mennem a következő napok folyamán. nem számítottam arra, hogy az „új fiú” nyakába varrjanak egy politikai cikket, már ha egyáltalán történnek itt ilyen dolgok manapság, de nem akartam, hogy kérdezősködnöm kelljen, merre vannak a lényegesebb épületek. Közben persze igyekeztem elkerülni a többi vérfarkast, ami ebben a városban szokatlanul nehezen ment. Több van itt a fajtánkból, mint ami egészséges volna... Egyelőre egy kicsi, belvárosi motelben tengetem a napjaimat, de mindenképpen keresni akarok majd egy új helyet, legalábbis bérlésre, valahol a közelben. Már csak a kényelem miatt is – elvégre jobb a saját helyemen keseregnem, amiért a világmegváltó terveim nem akarnak működni, mint egy olyan ágyon, amit kanos tinédzserek szoktak kibérelni egy-két légyottra. Még mindig érzem a szagukat a lepedőn. Teendőim, legyenek azok sürgősek vagy éppenséggel ráérősek, lassan haladók, lefoglalják a gondolataimat. Talán ezért sem veszem észre az alakot, akibe beleütközöm, és ezért repül ki a kezemből a kávé. – Elnézést kérek, annyira sajnálom – kezdek szabadkozni anélkül, hogy végigmérném az alakot, akibe belerohantam.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
A főtéren cirkálok, azaz nem is annyira cirkálok, elég célirányosnak mondható az utam, csakhogy olykor bizony megállok, hogy vad pötyögésbe kezdjek a telefonom. Ilyen az, amikor a farkas lánya egyszerűen képtelen elfogadni, hogy pár óráig nem látja az egyik haverját, aztán egyik pillanatban eszébe jut valami észveszejtően fontos és muszáj megbeszélni vele. Az sem érdekel, hogy egy-egy üzenetet megkapva bizony a tér kellős közepén nevetek fel, megszoktam már, hogy az idegen emberek, akik nem ismernek, azok idiótának néznek, a barátaim ismernek, tőlük nem várok ilyesmit, ők elnézik az ilyesfajta „defektjeimet” is. Semmiféle cucc nincs a kezemben a telefonomon kívül, most megyek éppen bevásárolni, mert szükség van egy-két holmira és mivel egészen kellemesnek mondható az idő, a kocsit kicsit arrébb raktam le, hogy az utolsó rövidebb útszakaszt gyalog tegyem meg. Nincs szükségem túl sok holmira, azok egy zacskóban is elférnek, az pedig ugyebár belefér a kezembe, szóval nem aggódom amiatt, hogy ne jutnék vissza a kocsimhoz. Ismét megállok, amint érzem a telefon rezgését a kezemben, a képernyőre tapadok, hogy aztán vadul kezdjem simizni a felületet és kezdjek neki a válasz bepötyögésének. Ám alig nyomok rá a küldés gombra, valaki hátulról szépen belém sétál, látom, amint a kávé elrepül mellettem, még mázli, hogy a telefonom erősen fogtam és nem zúgott ki a kezemből, akkor még morcibb lettem volna. - Egek, nem tudnál figyelni és az orrod elé néz… - kezdek bele szinte egyből a szavakra, amik a hátrafordulásom kísérik, ám amikor szembe találom magam a kedves eltipróval, a szám is tátva marad. A telefon is csusszan a kezemből, de időben észbe kapok és utána nyúlok, ez töri meg a pillanatnyi szoborságomat. - Blake?! Mégis mi a francot keresel itt? - esek neki egyből, a rég látott ismerőst ilyen kedves szavakkal fogadva. Ráncolom a szemöldököm, zsebre vágom a telefont, hogy utána egyből keresztbe fonjam a karjaimat a mellkasom előtt, felvéve ezzel egy távolságtartó magatartást. Pajzsom felhúzom, hűvös energiáim lengnek körbe, a kelleténél semmivel sem mutatva többet a régen látott hímnek. Akit egykoron a barátomnak neveztem, egészen addig, amíg se szó, se beszéd megszűntek a levelei. - Tudod te, hogy mit éltem át? Mi a fenéért nem írtál többet? Azt hittem, hogy meghaltál! - esek neki újfent a hímnek, némi fájdalom csillan a tekintetemben, kósza villanás ugyan, de akkor is fájt a tudat. Vártam, minduntalan vártam a leveleire, hiszen tényleg a barátom volt, fontos volt nekem. Aztán amikor nem érkezett több levél, értelemszerűen egyből a legrosszabbra gondoltam. Elvégre a frontra ment. Szívem szerint a nyakába vetném magam és szorosan ölelném, ujjongva a viszontlátásnak, de túlságosan fáj az „eltűnése”. Azt még elviseltem volna, hogy otthagyott, hiszen megbeszéltük, hogy beáll a seregbe, elfogadtam, levélben tartottuk a kapcsolatot, így a barátságunk ugyanúgy fennmaradt. Ám az, hogy nem kaptam több levelet és még csak annyit sem írt, hogy ezentúl ne is számítsak tőle semmire.. És akkor erre most felbukkan. Ez kicsit sok így egyszerre.
Ha akarnám, sem tudnám a telefonra fogni a dolgot. Persze, modern technika meg minden, a korom is feljogosít némi morgásra azzal kapcsolatban, hogy az emberek a teljes kapcsolati hálójukat a zsebükben hordják, de az ütközés az én hibám volt. A felnőtteknek, legyenek azok emberek, farkasok, vagy fene tudja, mi járkál még odakint, el kell ismernie a hibáit, csak hogy valamit tehessen is az ügyben. Mondani persze egyszerűbb, mint megtenni, de ennyire triviális ügyekben... Basszus. Ez utóbbi szó annak szól, hogy a hölgy, akibe sikeresen beleszálltam, megfordult, és így megláttam az arcát. Mintha csak a történelem lapjairól lépett volna le, esküszöm... Lynn. Hát, a múltamnak általában kell egy hónap, hogy elkezdjen felzárkózni. Ezúttal túlórázott. – Ezt én is kérdezhetném – felelem, inkább csak időhúzásból. Kell nyernem néhány percet, amíg kitalálom, hogy mi a fenét kezdjek a helyzettel. Elvégre nem mindennap botlok bele valakibe, aki egykor a barátom volt, majd... Majd összekuszáltuk a dolgot, és végül minden kapcsolatot megszakított. Csöndesen hallgatom végig a szavait, tapasztalatból tudom, jobb, ha a nők kiadják a mérgüket még azelőtt, hogy belefognánk a beszélgetés oroszlánrészébe. Amikor azonban azt mondja, hogy nem írtam, fölemelem a kezemet, réstzben tiltakozásul, részben azért, hogy megállítsam. – Írtam – közlöm nemes egyszerűséggel. – Te voltál az, aki az utolsó levelemre nem is válaszolt, Lynn. Jó sokáig vártam rá, emlékszem, nem is akartam továbbállni Párizsból, ameddig meg nem jön a válasz, hátha csak tovább tart, és végül majdnem három hónapig vártam rá. Nem mondom, nem esett különösebben jól a dolog. A szövetségesek éppen akkor lépték át a német határt, és hogy őszinte legyek, Bastogne után nem szívesen mentem volna vissza a frontvonalra. Még értékeltem is eleinte azt, hogy végre van egy okom megmaradni egy helyen, akkor is, ha az a hely Párizs volt, amit nem kedveltem különösebben. Mégis, tudomásul venni, hogy kevés barátaim egyike úgy döntött, nem érdemes tovább fönntartani velem a kapcsolatot, nem tett jót a harci kedvemnek. Most csak azt várom, hogy robban-e. Ha igen, nem tudom, futok-e, vagy maradok és fölveszem a kesztyűt.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Hohó, álljon meg a menet! Itt én vagyok otthon, nem pedig te! - hányom a szemére, hiszen én már ide tartozom nagyjából ötven éve, ő róla pedig eddig még csak nem is tudtam, hogy itt lenne, szóval mostanság érkezhetett. Tehát ha ebből a szempontból nézem, akkor az én kérdésem a jogos. Persze, az övé is az, csakhogy nem fogom magam a helyébe képzelni. Nem is állok le ezen vitatkozni, mert olyan választ kapok, amire először csak a szemöldököm ráncolom. Feltettem egy kérdést, amire nemes egyszerűséggel mindössze annyi választ kapok, hogy ő bizony írt. Nagyszerű. Kezdhetném a vagdalkozást én is, hogy ez nem igaz, ne vádoljon ilyennel, mert én is írtam neki, ő volt az, aki nem válaszolt, de helyette inkább használom a fejem. Mindketten abban a hiten élünk, illetve éltünk több évtizedig, hogy a másik szakította meg a kapcsolatot és akkor itt most kiderül, hogy mindössze egy elkeveredett levélről volt szó? Merthogy csak ezt tudom elképzelni, nem érzem, hogy a hím hazudna, én magam sem teszem ezt, szóval csak ilyesmit tartok lehetségesnek. - Írtál? - kérdezek inkább vissza csendesen, az előbbi viharom egy szempillantás alatt tűnt tova, Blake-nek is egyértelmű lehet, hogy úgy tűnik, egyből le is nyugodtan. Rákérdezek ismét, mert nem akarom elhinni, hogy ez igaz. Egész egyszerűen egy aprócska, hitetlenkedő kérdésről van szó. Komolyan ennyi csúsztunk el? - Ezt nem hiszem el! - szökik a csalódott sóhaj ajkaimról, nem a szavait nem hiszem el, hanem ezt az egész helyzetet - Én is írtam, Blake! Minden bizonnyal elkeveredett a levél, mert én nem kaptam tőled semmit. Némi szomorúság ül meg a tekintetemben, hiszen ilyen kis apróság miatt szakadt meg a kapcsolatunk, pedig annyi, de annyi mindenről tudtam volna mesélni neki! És kíváncsi is lettem volna a beszámolóira, arra, hogy merre jár, mi történik vele. Viszont ímhol tisztázódott a félreértés, immáron nem vagyok képes megállni, hogy egy helyben szobrozzak. A nyakába vetődöm, szorosan ölelem, kiélvezem a pillanatot, régen látott barát, elfelejtem a kis félreértést és inkább arra koncentrálok, mit jelentettünk egymásnak a múltban. Ha nem hámoz le magáról, akkor jó pár szívdobbanásnyi ideig élvezem az ölelését, hogy aztán elengedjem és a szemébe nézzek. - Ne haragudj, hogy így neked estem az előbb - harapok rá alsó ajkam szélére, halovány bűnbánó kifejezés jelenik meg az arcomon. - Úgy örülök, hogy megint látlak, el sem tudom mondani! - mosolyodom aztán el szélesen és legszívesebben ismét megölelném. - Hogy kerülsz ide, mi szél hozott erre? - teszem is fel a kérdéseimet, lenne ám több is, de egyelőre beérem ennyivel, hagyjunk valamit későbbre is.
– És énnekem azt mégis honnan kellene tudnom? – kontráztam rá a szavaira. Elvégre még csak a helyi falkából sem találkoztam senkivel, konkrétan igyekeztem kerülni mind a konfrontációt, mind pedid a puszta találkozást is. Ez a hely egyelőre jónak néz ki, ha nem számítom, hogy a világ végén van, márpedig ha ki akanak rúgni amennyiben nem állok be a falkába, akkor kiélvezem, amíg lehet. nem tudom, mit válaszolnék, ha nekem szegeznék a döntést, és egy kis plusz gondolkodási idő senkinek sem ártott még meg. Látom a meglepetést a szemében a válaszommal kapcsolatban. Türelmesen várok, elvégre ebben jó vagyok, ez a fajta türelem már a korral jár. Én nem hibáztatom semmiért, elvégre ha nem szakad meg a kapcsolat, talán sosem tudtam volna ténylegesen elhatározni magam amellett, hoyg egy új irányt adjak az életemnek, márpedig ha az nem történik meg... Nem akarok belegondolni, mi történt volna akkor. Éppen elég volt a háborúban folyamatosan visszatartani a legvadabb énemet, és valahol még mindig félek, mi lenne, ha nem kapom azt a tanácsot, amit. –Írtam – ismétlem meg korábbi, egyszavas válaszom egy bólintás kíséretében. – Ó, én elhiszem. Megesik a legjobbakkal is, és még ma is el-elkeveredik egy levél. Csak... jó tudni, hogy nem azért nem kaptam meg a választ, mert nem akartad elküldeni. Egyszerűnek hangozhat a válaszom, és talán túlságosan is statikusnak, de hogy őszinte legyek, legördül egy szikla valahonnan, ahol nem is tudtam már, hogy ott ült. Sokáig tekintettem úgy a Lynn-nel való barátságomra, mint egyikre az életem sok zsákutcája közül, főleg azért, ahogyan befejeződött. Azt hittem, megbántottam, tartottam attól, hogy magam ellen fordítottam. ha nem ölelne át olyan gyorsan, hogy én csak meglepetten, és pillanatnyi késéssel viszonzom a gesztust, valószínűleg fölnevettem volna. Vagy meglepetésemben, vagy megkönynebbülséemben, vagy azon az irtózatos irónián, amit mindez jelentett. Ezért nem hiszek én az Isteni gondviselésben – és rokonságom msot kezdte el belülről rugdosni a koporsót. – Ugyan. Azt képzeld el, hogy húgomtól mit kaptam közel kétszázötven év után – próbálok bedobni egy viccet. Mondjuk eltagadhatatlan, azt nem sírom vissza... – És én is örülök, Lynn. Ha tudom, hogy itt találkozunk, lehet, évekkel korábban idejöttem volna. Hajléktalannak. De erről nem kell tudnia, elvégre ebben az esetben nem fontos a közbeeső időszak annyira. Az a fontos, hogy ott voltunk és hogy msot itt vagyunk. – Munka, többé-kevésbé. Azt hiszem, ha minden jól megy, ismét ugyanazt a várost fogjuk boldogítani egy darabig – húzódik mosolyra az én szám is. Hiába, a jókedve ragadós, én sem tudok sokáig komoly maradni mellette. – És te? Mióta élsz itt?
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Hidd el, én is megkönnyebbültem, főleg mivel abban a tudatban éltem, hogy lehet, valami bajod esett, sőt, az is lehet, hogy meghaltál! - lovalom bele magam a kelleténél talán kicsit jobban, de nem tehetek róla, a barátomnak véltem és pontosan emiatt gondoltam egyből a legrosszabbra, amikor hónapok múltán sem érkezett meg tőle a levél. Megkönnyebbülés szemben találni magam vele, hiszen mégiscsak a fronton teljesített szolgálatot! Fontos volt nekem és nem mondom azt, hogy most már nem az, de hiába a tény, hogy csupán a leveleink keveredtek el, akkor is több évtizede volt már annak, hogy barátságot kötöttünk egymással. Azóta rengeteg minden történt, egek, el sem tudnék mesélni mindent, de gondolom Blake-kel is rengeteg érdekes dolog történt. - Íjj - húzom el a számat, amikor kibontakozom az öleléséből - Kellemes találkozás lehetett. Nem szeretném elképzelni - mosolyodom el aztán, tudom, tudom, hogy valószínűleg nem élete legszebb találkozás volt, de nem tudok most borús dolgokra gondolni, amikor visszakaptam régen elveszett barátomat. - Én biztos itt leszek még egy jó ideig, szóval ez csak rajtad múlik - vágtam zsebre a kezeimet végül. - Nagyjából ötven éve - válaszolom mindenféle fenntartás nélkül, ilyesmiről bátran beszélhetek és amúgy sem titok a dolog. - Mész valahová? Csak mert ha ráérsz, mit szólnál, ha innánk egy kávét és megbeszélnénk az elmúlt éveket? A kávéd amúgy is elrepült… - keresem a földre pottyant poharat, egyre szélesebb vigyorral az ajkaimon. - Meg arról is mesélhetnél, mik a terveid a jövőre nézve. Hiába, falkatag vagyok és legyen szó egy számomra kedves hímről, a kötelesség az kötelesség. Ráadásul amúgy is érdekel, hogy meddig élvezhetem a társaságát. Ha beleegyezik, akkor nem kell sokáig bandukolnunk, hogy letelepedhessünk a kis kávézóban, ha azonban siet valahová, akkor a poharas megoldást is elfogadom, ez esetben elkísérem, a bolt megvár.
– Ismersz, túlságosan ngy marha vagyok én ahhoz, hogy egy golyó legyen a végem – felelem, de csak egy futó vigyorra tellik tőlem a szavakhoz. Most kellene azt mondanom, hogy én is aggódtam, igaz? csakhogy ez nem lenne igaz. Ő a hátországban maradt, odahaza – és nem mintha millió meg egy veszély nem leshetne az emberre, még egy tucattal több a farkasra, de tudtam, hogy kikeveredik majd a bajból. Számítottam erre, hiszen ismertem, és msot nem azt értem ez alatt, hogy tudtam, túl tud élni bármit. Inkább arra, hogy nehezen hisszük el a hozzánk közel állókról, hogy nem elpusztíthatatlanok. – Igen, pontosan ezt mondhat egy ideig utána, ha mozogtam – most már erőltetnem sem kell semmiféle vigyort. Tudja, hogy túlzok egy kissé, az írók, legyenek azok hivatásosak vagy „csak” újságírók hajlamosak ebbe a bűnbe esni, és ez alól én a pályám kezdete óta nem vagyok kivétel. De hát ha egyszer megéri... Az ölelésnek hamar vége, én pedig nem marasztalom. – Ötven év – elismerő füttyentés kíséri a szavakat. Az nem semmi. Akkor tényleg itt kereshettem volna, miközben azon dolgoztam, hogy megtaláljam önmagam és ne veszítsem el a józan eszem vagy az önuralmam. – Ó, hidd el, ha a helyi falka nem rak ki, itt tervezek maradni egy darabig. Ennél jobb helyet el sem tudok képzelni arra, hogy visszarázódjak a munkába, építsek valamiféle karrierkezdeményt, immár legalább tizenötödjére... Egy kicsit elkap a végén a hév. Sosem szerettem, amikor újra föl kellett építeni saját magam tizenöt-húszévente, megint a semmiből, megint a proból. Talán ebben a városban más lesz a helyzet. Annyi itt a fajtánkbeli, hogy az Őrzőknek is megfeszített tempóban kell melózniuk, ha azt akarják, hogy ne szakadjon el a repülőszőnyeg. Hátha egy kicsit hosszabb időre is le tudok telepedni mielőtt be kell állnom ismét utazó riporternek. – Munkába indultam, első nap – felelem a kérdésére. Amikor fölajánlotta, hogy igyunk meg egy kávét, beszéljük át az elmúlt éveket, egy másodpercre elhallgattam, és mérlegeltem, hogy mekkora bajban lennék, ha elkésnék az első napomon. De mégis, még több, mint háromnegyed órám van a megbeszélt időpontig, időm talán nem, mint a tenger, de éppen elegendő. – Igen, az remek lenne. Amikor a terveimről érdeklődik, elfintorodom. Most, hogy már tudom, hogy falkatag, azt is sejtem, mire irányul az ártalmatlannak tűnő kérdés, de a legkevésbé sem haragszom meg miatta rá. Ő teszi a kötelességét, nekem meg semmiféle rejtegetnivalóm nincs senki elől. Mondjuk még csak nemrég érkeztem, adjatok pár hónapot... – Gondolkodok azon, hogy elkapok néhány kölyköt, kikötözöm őket valahol, esetleg némi ezüstöt etetek velük. Tudod, csak a szokásos szórakozásom – felelem azzal a „komolyan-ne-vegyél” vigyorral és csillogással a szememben, amit használtam már párszor. – De most őszintén? Nem tudom. A munka hozott ide, itt kaptam állást, és az a tervem, hogy csinálom, amíg ki nem rúgnak, vagy ki nem kergetnek a városból. Ha egyik sem történik meg, annál boldogabb leszek.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Kívánom, hogy úgy legyen! - válaszolok lelkesen, örülnék neki, ha maradna, hiszen még egy baráttal több lenne akkor a városban. Ha pedig megadja mindazt, amit a falka kér tőle a maradásért cserébe, akkor nem is lesz semmiféle gond és egészen nyugodtan itt maradhat. Akkor pedig tényleg itt a lehetőség, hogy karriert építsen magának. Én is törhetnék magasabbra a szakács létben, de nekem ott a falka és a Tark mivoltom, az pedig sokkal fontosabb, mint a saját karrierem. A falka, a család mindenek előtt. - Akkor kérjük elvitelre és útközben elkortyolva beszélgethetünk! - dobom fel az ötletet, a világért sem szeretném, ha miattam késne el az első napjáról. Tudja jól, hogy hajlamos vagyok sokat beszélni, így talán egyszerűbb, ha mozgásban maradunk és akkor legfeljebb a melóhelye előtt cövekelünk le, onnan egyszerűbb az utolsó pillanatban is berohanni, ha tényleg képesek volnánk annyit beszélni. Szóval ha rábólint, én elindulok, hogy a kis kávázóhoz érve be is álljak a sorba. - Blake! Ez még viccnek is rossz! - fintorodom el magam is, de arcomon megmarad a vidám, őszinte mosoly, mert tudom jól, hogy nem gondolja komolyan, ráadásul látszik az arckifejezésén is, hogy semmi ilyesmiről nincsen szó. Hála égnek, mert abban az esetben igencsak morcos lennék. - Maradni maradhatsz, de vannak feltételek - kezdek bele a dologba, felesleges volna kerülgetni a forró kását, falkatag vagyok és mint már mondtam, nekem a falkám az első. - Először is.. csatlakozáson nem gondolkodtál? - véleményem szerint ez a legfontosabb, mert ha csatlakozna, minden megoldódna és a legegyszerűbb módon tudnánk elintézni a dolgot. Amennyiben nem a válasz, úgy folytatom. - Ha nem csatlakozol, akkor viszont fizetned kell a maradásért cserébe - tárom elé a feltételt, egyelőre csak az anyagiakat említem, a másik opció maradjon későbbre. Kikérem a kávémat és a döntésétől függetlenül vagy asztalhoz telepszem, vagy pedig indulok, méghozzá arra, amerre ő vezet.
A lelkesedése meglehetősen jól esik, úgy is mondhatnánk, hogy megmelengeti a szívemet. Ha egy kicsit nagyobb területre terjedne ki ez a hatás, esküszöm, megkérdezném, mennyiért állna be hivatásos radiátornak – valami azt súgja, itt még a tavasz vagy a nyár sem olyan meleg, hogy jól érezze magát az ember. Ne ítéljen el senki az utóbbiak miatt, én csak megteszem, amit kell a túlélésért. Az emberi radiátor amúgy is lehetne egy innovatív ötlet... Basszus, még akár meg is gazdagodhatnék belőle. Bólintok, amikor felajánlja, hogy igyuk meg menet közben. Ez jelentősen redukálja az időt, amit a beszélgetésre fordíthatunk, márpedig hetven év nem olyan téma, amit gyorsan magunk mögött lehetne hagyni. Úgy tapasztaltam, tíz év után az embernek meg-megered a szava, aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy már fél órája beszél arról az időről, amikor összebratyizott Raegennel, mindenki más meg alszik körülötte. Nem mintha lennék akkora tapló, hogy elaludjak Lynn előadása közben, arról a kávé és a séta is gondoskodik, hogy még véletlenül se tegyem, csak na... Megvannak a fenntartásaim azzal kapcsolatban, mennyire jutunk innen a szerkesztőségig. – Tudom, a humorom kissé berozsdált. Majd segíthetsz előásni a régi fényét – felelem. Hacsak nem ér azzal véget a mostani találkozásunk, hogy valamelyikünk átvágja a másikat egy kirakaton, akkor amúgy is keresni fogom újra. Vagy alkohollal, vagy virággal fölfegyverkezve. A falkáról szóló szavaira figyelmesen hallgatok, és amikor fölvetődik a csatlakozás, akaratlanul is elhúzom a számat. – Alig pár napja vagyok itt, Lynn. Még a várost sem ismerem, nemhogy a falkát, ami lakja... Idővel, talán előkerül a csatlakozás is, mint opció, de ameddig nem ismerek több embert közülük, amíg nem tudom, milyen fából faragták a többséget addig nem mrek csak az asztalra csapni, és azt mondani, hogy be akarok kerülni. Elmúlt már az az idő, amikor könnyeden és fiatalosan fejest ugrottam bármibe, „majd-meglátjuk-mi-lesz” alapon. Legalább pár hétre szükségem van, mielőtt egyáltalán döntést tudnék hozni. Ez, és nem mostanában volt, hogy utoljára falkatag voltam. Egy kissé tartok is a viszaszokástól, félek, nem illeszkednék be egy nagyobb közösségbe annyira könnyen, mint ahogy elvárják. Nagyon régóta vagyok magamban, esetleg csak pár más ismerőssel az úton, és el is felejtettem, milyen az, amikor körbevesz egy falka. – Fizetni? Mégis milyen formában? – Sok módon lehet fizetni, és az egyik módja csak a dolognak az anyagi vonzat. Itt jó kérdés, mennyire elfogadhatóak a feltételek, amiket gondolom Lynn még nem fog kapásból az orromra kötni.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Szívesen ások, emiatt ne aggódj - kacsintok rá vidáman, aztán röviden el is nevetem magam. Én és az ásó. Ezt így szó szerint elképzeltem és igencsak vicces, merthogy nem igazán állna jól a kezemben egy ilyen szerszám. Viccet félretéve én tuti segíteni fogok, Blake a barátom, annak ellenére, hogy egy időre megszakadt a kapcsolat közöttünk, de mint kiderült, puszta véletlen volt, így hát nem haragudhatok rá emiatt. És ő sem rám. Úgyhogy ezer örömmel segítek, ha feltételezésem nem csal, amúgy is keresni fogjuk még egymást ezek után. - Oké, tudom, de arról sejtésem sincs, hogy nem-e kifejezetten azért jöttél-e, hogy csatlakozz ehhez a falkához. Vagy az elsőhöz, ami az utadba kerül! Bocsánat! - tárom szét a karjaimat, mintegy mentegetőzve, hogy egyből ezzel támadtam le, de tudnom kellett. Az viszont mindenképpen pozitív, hogy kér egy kis időt magának és aztán meglátja, ez amolyan kétes, van esély arra, hogy a falka tagjai között tudhassuk. Én mindenképpen örülnék neki, elvégre ha a falka tagja, mindenki jobban jár, hiszen nem hiszem, hogy túl jó szemmel néznék, hogy egy kóborral találkozgatok. Persze ha megtűrt, akkor véleményem szerint teljesen oké. Csakhogy megtűrt lesz-e? - Pontosan úgy, ahogyan érted. Anyagiak. Amolyan adó azért, hogy itt maradhass. Amíg ezt fizeted, addig nincsen semmi probléma. Tudom, hogy ez így elég keményen hangzik, de sajnos így van - vonom meg a vállamat, nincs kivétel, még barátok esetében sem, nekem pedig el kell ezt intéznem. - Illetve emellett hajlandó vagy-e olyan szolgálatot teljesíteni. Értsd ez alatt például az információszolgáltatást, védelmet, bármi olyan dolgot, amit kóborként is megtehetsz. Félek, ez már így tényleg sok lesz neki, de nekem ez a kötelességem és ebben a városban, ahol amúgy is sokkal nagyobb a farkas jelenlét, mint az egészséges lenne, komoly szabályok uralkodnak, ami alól nincsen kivétel. Elsőre ennyi volna, igazándiból ezek a döcögős kérdések, ha ezzel megvagyunk és elfogadja őket, ha sikerül megállapodnunk, akkor nincsen semmi gond. Anno nekem is feltettek hasonló kérdéseket, csakhogy én inkább a csatlakozást választottam.
Lehet, szaván fogom majd. Kijelölök egy helyet valahol az erdőben – abból itt bőven van, ahogy elnéztem –, és megmondom, ide van elásva a humorom. Nincs semmi, ami ugyanúgy lehelne életet a megroggyant, megfáradt emberi kapcsolatokba, mint a közös munka, és a fizikai különösen érdekesen működik ezek közül. De nem, nem fogok így kiszúrni vele. Húgommal is csak végigloholtuk a fél Dunántúlt, annál följebb nem tenném a lécet. Már csak azért sem, mert nem tudhatom, van-e időm ugyanezt megcsinálni. – Én kérek elnézést – mosolyodom el haloványan. Amit mond, annak van értelme, sőt, egészen logikusnak is tűnik – de nem, nem azért jöttem, hogy a helyi falkához csatlakozzak. Nem mondom, hallottam Fairbanks hírét, az utóbbi években kifejezetten gyakran került elő farkas-körökben, de ha rajtam múlik, lehet elkerültem volna. Megvetem azokat, akik a katasztrófákhoz járnak, abban lelik az örömüket, ha mások szenvedését látják. Ha kaptam volna munkát Washingtonban, New Yorkban, Londonban.... De nem kaptam. nevezhetjük akár Sorsnak is, de ha az ember elég hosszú ideig él, az ilyesféle zavaró tényezőket inkább kiiktatná az életéből. – Nem is gondoltam arra, hogy miként nézhet ki a dolog kívülről. – Nem, ez úgy hangzik, mintha egy Triádhoz tartozó épületben bérelnék lakást a Kínai Negyed közepén – felelem, kissé élesebben, mint szerettem volna. Nem szeretem a kenőpénzek gondolatát, sem adni, sem elfogadni. A gondolatba, hogy a puszta ittlétemért fizetnem kelljen, beleborsódzik a hátam. Bár igaz, ha akkora a farkaspopuláció, mint mondták, talán érthető a dolog. Mindesetre, úgy döntök, valamivel érdemes lenne enyhíteni az előző szavaimat. – Mit gondolsz, idézhetlek a témában? Remélem, leesik neki, hogy csak viccelek. nem mintha lenne egy Wolves Weekly Különszám, amibe írhatnék a fairbanksi helyzetről, azon kívül epdig miként nézne ki a dolog? Sehogy. Ha lebontom különleges, télen is konformos fűtést biztosítő helyzetünket, annyim nem maradna, hogy egy tisztességes cikket összeállítsak belőle. – Függ attól, mennyire lehetne megkötni előre ezeket a szolgálatokat. Ami pedig az Alfa vérmérsékletén múlik. Arról epdig, ha jól sejtem, inkább ne kérdezzelek, igaz? – Fene tudja, hol húzódik az a határ, ahol még a Falkán belüli ügyek megbeszélhetők egy kívülállóval is, de szerintem ha direktben rákérdeznék az Alfára, azzal úgy átlépném azt a határt, hogy térképpel sem lenne időm visszatalálni.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Ugyan - legyintek. - Nem történt semmi - még a vállam is megvonom, mindenki máshogyan ítél meg egy helyzetet és mindenkinek máshogyan is tűnik, nézőpont kérdése. Megértem, hogy nem tetszett neki a kérdésem és nem is látta azt, amit én, ez általában így szokott lenni. Kicsit talán csalódott vagyok, persze ebből nem mutatok kifelé semmit, hiszen mennyivel egyszerűbb lett volna, ha kifejezetten azért jött volna ide, hogy csatlakozzon! Így viszont kóbor, aki falkaterületen jár, megannyi plusz kérdés, plusz körök, melyek közel sem olyan kellemesek. Egyikünk számára sem. És lássunk csodát, be is igazolódik a sejtésem. Gondoltam, hogy egyáltalán nem fog neki tetszeni a dolog, de ilyen éles feleletet sem vártam volna. Megállok, hogy szembe fordulhassak vele, kissé hitetlenkedő arcot vágva. - Nem tudom, mit vártál, Blake. Hogy idejössz, falkaterületen telepszel le és majd úgy szó nélkül hagyjuk azt, hogy itt flangálj? - teszem fel a logikus kérdéssort, hiszen oké, hogy nem tetszik neki a dolog, szerintem senkinek sem tetszik igazán, aki errefelé téved, de az, hogy ilyen erőteljes választ kapjak, az már közel sem tetszik. A képébe vághatnám, hogyha nem tetszik neki a helyzet, akkor keressen más helyet magának, de nem hiszen, hogy ilyen gyerekes megoldáshoz kell folyamodnom, elég felnőttek vagyunk, hogy megbeszéljük ezt. - Nem, nem idézhetsz - válaszolok ezúttal talán én kissé túl hamar, de inkább sértetten és csalódottan, mint nyersen. Kicsit azért szarul esik, hogy elméletileg barátok vagyunk, azt hittem könnyen megbeszélhetjük ezt az egészet, ehelyett ilyen választ kapok. Értem én a tréfát, de vannak olyan helyzetek, amikor még én sem szeretem. - Általában helyzet szüli a feladatokat, senki sem tudja előre, mi fog három nappal később történni - válaszolok neki és próbálok mosolyt varázsolni az arcomra, legalább egy halovány formáját. Nyilván nem fogunk olyat kérni tőle, ami teljesíthetetlen, vagy ami rá nézve veszteséges lenne, de előre megkötni nem igazán lehetne ezeket a szolgálatokat. - Az Alfa vérmérsékletét pedig mindenki maga ítéli meg - vonom meg a vállam, hiszen mindenki máshogy látja az embereket. Van, aki kedveli Mr. de Lucát, van, aki nem. De ez szerintem így van rendjén, furcsa lenne, ha nem így lenne.
Tudom, hogy csalódott, és ehhez nincs szükség arra, hogy gondolatolvasó legyek. Ismertem a régi időkben, és bármennyi ideig is voltunk távol, azért még ismerem ennyire. Szeretném megnyugtatni, de nem vagyok annak a híve, hogy hazudjak valakinek, csak azért, hogy jobban érezze magát. nem azért jöttem, hogy falkához csatlakozzak, de nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy megtörténjen. Az erős válaszán nem lepődök meg, rezignáltan fogadom, csak az arcomon fut végig egy pillanatnyi, ideges rándulás. Nem akarok vitatkozni, főleg ennyire triviális dolog fölött nem. Elvégre egy falka azt csinál, amit akar, ameddig nem mennek az Őrzők ellen, márpedig akkor itt háborús helyzet lenne, nem pedig az a békés nyugalom, amit eddig láttam. – Nem mondtam, hogy szó nélkül – felelem. Óvatosan válogatom meg a szavaimat, még véletlenül sem akarom ismét magamra haragítani a nőstényt. – Csupán azt, hogy egy kissé… érdekes a rendszer. Bár meg kell vallanom, látom az előnyeit, ha valaki fizet, könnyebb kordában tartani, vagy csatlakozásra ösztönözni. A mosolyt értékelem – legalábbis próbálkozik. Én magam is így teszek, bár némileg több sikerrel, mivel nem húztam föl saját magamat semmin sem. Úgy határozottan könnyebb színlelni, ha az ember nem azon agyal, mit vágjon a másik arcába, hanem inkább azon, hogyan békítse meg a partnert, és ha most nem sikerül, hogyan tovább. – Szóval nem specifikusak? – kérdezem, őszinte érdeklődéssel a hangomban. Ha úgy döntök, maradok, és vállalom, hogy gyakorlatilag egy ölebbé züllesztem magam cserébe, akkor érdemes tudnom mindent erről. Nem mintha orvos lennék, akit könnyedén házhoz hívhatnak, és biztos vagyok, hogy van pár újságíró a falkán belül is, tehát nem lenne szükségük rám ilyen tekintetben. Tartok attól, hogy ha mégis megesne – szerződés, avagy sem – milyen választ adnék nekik. Kikerüli az egyenes választ az Alfával kapcsolatban, de nem is számítottam semmi specifikusra, ennyi elég. Bólintok, és közben beállok a rövidke sorba a kávézónál. – Meghívhatlak? – kérdezem, részben őszintén, részben pedig némi hátsó szándékkal. Békaajánlatnak szánom ugyanis, és remélem, hogy ezzel sikerül magunk mögött hagyni a kirohanásom okozta problémát.
- Kettőt kérek abból a whiskeysből. Kihúzom a farzsebemből a tárcámat, és aprót keresek, amíg a kiscsaj kivarázsolja a tölcsérbe a gombócokat. Utálom dobozból enni a fagyit, a többsége azoknak egyébként is nagyüzemi készítésű, és ahogy olvad, vizes. Ennél a fagyisnál legalább normális a fagyi, mint a régi időkben. Keresek egy padot, ahova leülhetek. Leteszem magam mellé a táskámat, aztán kinyitva kiemelem belőle a mappámat, és a táska oldalából kihúzom a piros tollamat is. A lábaimat kényelmesen kinyújtom, aztán a mappát a combomra csapom, és kinyitva kiveszem a legelső dolgozatot. „Egykor számtalan különféle csontot alkalmaztak szerencsehozó amulettként, például a juhok koponyájának T alakú csontját, valamint a disznók koponyájának kerek csontját. A csirke vagy a pulyka vállcsontját…” Felröhögök, miközben beleharapok a tölcsérbe, és aláhúzom a vállcsontot a dolgozatban, majd fölé írom a piros tollammal, hogy: villacsontját „…gyakran másolták le nyakláncok vagy karkötők készítése során. A babona szerint aki azt akarta, hogy kívánsága valóra váljon, annak a csontot három napig kellett szárítania. A szárított csontot aztán két személynek ketté kellett választania. Mindkettőjük összeszorította kisujjával a csont egyik végét, majd aggid húzta, amíg a csont ketté nem tört. Akinél a nagyobb csontdarab maradt, az kívánhatott valamit. Ahogy más kívánsághoz kötődő rituálék esetében, úgy ezúttal sem szabadott elárulni a kívánságot, különben nem vált valóra. Egyesek szerint a kívánságcsont ereje a formájában rejlik, hiszen a szerencsehozó patkóra hasonlít. Mások úgy vélték, hogy eredetileg feláldozott baromfiból származott.” A többi eddig jó. Egészen meglepő, hiszen Ms. Swariflair nem brillírozott túlzottan ebben a félévben. Úgy tűnik a félév végére sikerült összekapnia magát. Legnagyobb sajnálatomra. Nem szeretek jó jegyet adni azoknak, akik egész félévben passzívan voltak jelen, és csak az utolsó pillanatban seggelték be, amiből összeállítottam a vizsgát. Kíváncsi vagyok, szóbelin hogy fog majd teljesíteni. Biztos vagyok benne, hogy nála a legapróbb részletekig mindenbe bele fogok kérdezni. Ha olyan jegyet akar, aminek segítségével esélye legyen a következő félévben az ösztöndíjra, akkor azért meg kell dolgoznia. A dolgozatot beteszem legalulra, aztán a következőre pillantok. Már első ránézésre is káosz az egész a sok átfirkálással, meg nyilazgatással. Mint valami elcseszett kincses térkép, vagy útvesztő. Az első néhány mondatig jutok, aztán fogom, és egy vonással áthúzom az egészet, majd nagybetűkkel felírom a papír tetejére, hogy: elégtelen (14-én várom a pótlóra)
Sajnos ez a nap már eleve elhibázottan indult, kezdve azzal, hogy az itteni szomszédom pont ezt a reggelt választotta arra, hogy elkezdje felújítani a konyháját. Mi sem természetesebb ennél, igaz? Az addig rendben is van, hogy hétköznap az emberek többsége korán kel a munka miatt, de valahogy nem rajongtam azért, hogy fúrásra-faragásra kell felriadnom. Mondhatnánk azt is, hogy nincsenek egymáshoz elég közel a házak ehhez – valószínűleg ő lehetetlennek is tartaná a dolgot -, de az én kifinomult hallásomnak ugyan lehetett ezt bizonygatni, akkor is pontosan úgy érzékeltem, mintha a fejem mellett csinálná valaki. A reggel viszontagságait azonban nem hogy elfeledtette volna a nap további része, hanem csak még rosszabbá tette. Történt ugyanis, hogy valami roppant tudatlan, bunkó beállt az üzletem előtti parkolóhelyemre, így aztán egy sem maradt a környéken. Kénytelen voltam körbekocsikázni, és a főtér túlsó oldalán leparkolni valahol, ami alapvetően nem is lett volna olyan nagy probléma, ha nem vagyok éppen ilyen bal lábbal kelt hangulatban. Még akkor is látszott, hogy lépteim során idegesen csapódnak a tűsarkak a földhöz, amikor megtettem a fél távot. Persze a mindig elegáns megjelenést most sem felejtettem el prezentálni, csak az arcom tanúskodott feszültségről, valamint a napszemüveg lencséi mögé rejtett szemeim. Legszívesebben fellöktem volna egy-két embert, de voltam annyira intelligens hála istennek, hogy képes voltam visszafogni az indulataimat, és csupán arra koncentrálni, hogy beszerzek egy kávét, aztán irány az üzlet, hiszen hamarosan megérkezik a mai első ara. Nem dobott fel annyira, különösen azért nem, mert egyébként egy hisztis, elkényeztetett nőszemély volt. Az éppen útba eső kávézó kiadó pultjánál álldogáltam, már legalább öt percet veszítve az életemből, és mire végre sorra kerültem, már türelmetlenül helyeztem át a testsúlyomat egyik lábamról a másikra. Innentől már viszonylag gyorsan haladtak a dolgok, és alig másfél perccel később már elégedetten fordultam volna sarkon a gőzölgő, papír pohárba rejtett feketémmel, amikor megéreztem az ismerős energiát. Ki is fordultam a sorból, de szinte egyből utána meg is torpantam, és érzékeimre hagyatkozva, igyekeztem megtalálni a forrást. Szerencsére elég jó memóriával áldott meg a sors, így aztán látva az energiához tartozó arcot, már beugrott, hogy miért tűnt ismerősnek. Kíváncsian indultam hát el a javítgató hím felé, és csupán akkor engedtem le valamelyest a pajzsomból, amikor elég közel értem hozzá ahhoz, hogy ő is felfedezhesse az ittlétemet. Egyik karomon a táskámat egyensúlyoztam, másik kezemben a kávém kapott helyet, így aztán csak valami csípőre tett kézzel próbálkoztam volna meg, ha nem érzem túl kellemetlennek. - Üdv, Kevin! – szólaltam meg mellette, tekintetemben őszinte érdeklődést fedezhetett fel. Ugyan egy kicsit gondolkoznom kellett rajta, hogy mi is volt a neve, de végül csak eszembe jutott. – Régen találkoztunk. – jegyeztem meg, továbbra is tartva a csevegő hangnemet. – Nem is gondoltam, hogy egyáltalán még a városban vagy… - fűztem a gondolatmenetemet tovább, és arra is adtam minimális időt, hogy reagáljon. – Azt meg pláne, hogy falkatag vagy… igaz? – szemöldököm kérdőn szaladt fel. Éreztem rajta a mindent átható falkaszagot, de ez engem egyáltalán nem zavart, inkább csak különösnek találtam.
// Ne haragudj, hogy csak most!!! //
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
Csodás ez a nap. Zsinórban már a második dolgozatot húzom át, és írom a lap tetejére, hogy ennél rosszabb az se lehetett volna, ha teljesen üresen adja be azt a diákom. Ha valaki nem tanul, legyen benne annyi méltóság, hogy a sok hülyeséggel nem szórakoztat, mert örökre elkönyvelem született idiótának. Az okkultizmus olyan ág, amit el kell fogadni, és be kell seggelni úgy, ahogy van. Nem matematikai függvény, aminek a logikáját meg kell érteni. Ismerős energiákat érzek közeledni, és tűsarkú kopogását hallom. Leharapva egy jókora darabot a gombócból pillantok fel a Fairbanksi Divatkirálynőre. Magamban csak így hívom, mivel minden egyes alkalommal egy kész kollekciót vonultat fel, akárhányszor találkozunk. Az utolsó alkalom nem mostanság volt, de úgy tűnik van, ami soha nem változik. - Nahát. Holly. Igaz? Kérdezek vissza, mintha nem tudnám, csak hogy kicsit bosszantsam. - Hello. Csukom be a mappámat, a piros tollat pedig a mappa tetejére fektetem, miután kikapcsoltam. A kényelmes testhelyzet marad, nem húzom fel a lábaimat. - Jót tesz a tüdőnek a közeli hegyek levegője. Szippantok mélyet a levegőből. Oké, jelenleg csak a belváros bűzét érzem, elegyedve az emberi testszaggal, de egyébként se ez az igazi oka. Viszont mégis mit mondhattam volna erre a kérdésére. Azt, hogy én sem? - Van, aki megy, van, aki jön. Célozgatás? Igen. Mondhatni pont elkerültük egymást a falkaélet tekintetében. Amikor ő még tagja volt, akkor én voltam a kóbor. Mire eldöntöttem, hogy csatlakozok, addigra meg ő lépett le. - Ahogy mondod. Kétlem, hogy nehéz volt kiszimatolnia rajtam a falkaszagot. Az elején egy kicsit zavart, hogy a saját szagomon felül a falkáét is magamon hordom, de most már egészen megszoktam. - Változnak az idők. Valaki elkóborol, valaki testőrré válik. Vontam meg a vállam, majd a padra böktem magam mellett. - Leülsz? Engem az se zavar, ha jót áll magáért, de egy idő után nem lehet túl kellemes ekkora sarkakban egy helyben ácsorogni.
Sejtettem, hogy pontosan tisztában van a nevemmel, így a célját nem érte el, egyáltalán nem lettem bosszús. A helyzet az, hogy tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ha egyszer az életben van valakinek hozzám szerencséje – vagy éppen balszerencséje ugye -, akkor az nem felejti el a nevemet. Főleg nem akkor, hogy ha ez a találkozás a közelmúltban történt. Még emberi mértékkel nézve is, nemhogy nekem, aki már több száz évet tudhat a háta mögött. - Hát persze! – a némi gúnyt nem tudtam, és nem is akartam álcázni a hangomban, ahogyan a mosolyom sem volt teljesen őszinte. Elég nehezen hittem el, hogy csak ezért maradt volna, különösen azért, mert egy farkasnak a tüdeje már nem szorul rá az ilyesmire, a szmogot is éppen olyan jól bírnánk. Ettől függetlenül még ügyes megkerülése volt a válasznak, én pedig nem az a típus vagyok, aki mindenképpen bele akarná ütni az orrát mások dolgába. Nem azért, mert tartanék a megtorlástól a kíváncsiskodásom miatt, mert jelen esetben volt akkora a korkülönbség, hogy ennek amúgy se álljon fent a veszélye. Sokkal inkább az volt a valódi ok, hogy én sem rajongtam azért, ha mások beleszóltak az én dolgomba, ezért én sem tettem ezt idegenekkel. Az elvek, ugyebár… - Ha arra akarsz célozni, hogy elmentem, igazából sosem hagytam el a várost – mosolyogtam kissé kárörvendőn, hiszen attól még, hogy nem itt van a székhelyem, ugyanolyan heti rendszerességgel tettem tiszteletemet az itteni üzletemben is. – Ó, szóval testőr vagy! – hümmögtem, kissé furcsának találtam, hogy egy általa kóbornak vélt előtt dicsekszik a falkában betöltött pozíciójával, mikor tudtommal idegenek előtt ez nem szokás, de az ő gondja, nem az enyém. Egyszer majd rossz embernek mondja, és megtanulja egy életre, de tőlem nem kellett tartania, én nem jelentettem veszélyt rá. Legalábbis, amíg fel nem bosszant. - Köszönöm! – igazából egyébként is szándékomban állt helyet foglalni, attól függetlenül is, hogy hellyel kínál, vagy sem. Óvatosan le is tettem hát a csinos kis fenekem a padra, lábaimat térdnél keresztezve, fél testemmel felé fordulva. – Hidd el, nem ok nélkül költöztem át, de ettől függetlenül, ha nem tűnt fel az elmúlt lassan három év során, hogy ugyanúgy itt vagyok, akkor nem vagy valami jó megfigyelő – csipkelődtem egy kicsit, újabbat kortyolva a kezemben tartott pohárból. – De hát, tudod, hogy van ez... valaki behódol, valaki a saját lábára áll, igaz? – mosolyodtam el ismét, élve az ő általa megfogalmazottakkal, csak kicsit cserélve ki a szavakat. – Egyébként, ha megfogadsz egy tanácsot, ne hangoztasd, hogy ki vagy a falkában… mások előtt nem olyan kifizetődő – súgtam oda neki, aztán újra visszadőltem az eredeti távolságra. - Tőlem nem kell tartanod, én teljesen legálisan vagyok a városban – röhejesen hangzott, de a falka tekintetében nyugodtan fogalmazhattam így is.
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
- Nem is a városra céloztam. Hanem magára a falkára. Tudom, hogy Anchorage és Fairbanks között ingázik, de ettől még tény, hogy már nem része a falkának. Egy ártatlan megjegyzés volt, de úgy látom kicsit felszívta magát rajta. Minden nő ennyire önérzetes, vagy ez csupán a szőkék privilégiuma? - Igen, az. Meglep? Engem egy kicsit meglepett, amikor Castor beleegyezett, de ugye aki mer, az nyer. A testőrségen belül nem én vagyok a ranglétra csúcsán, ettől függetlenül élvezhetem a bizalmi kört, ami nem mindenkinek adatik meg. - Előfordulhat, hogy feltűnt. Előfordulhat, hogy nem tűnt fel. Játszottam kedvemre. Tudtam róla, hogy itt van, de az ilyen dolgokkal többnyire a felderítők vagy a kangik foglalkoznak. Én csak akkor mártom bele magamat a dolgukba, ha valami olyan történik, amikor szükség van rá, hogy egyszerre több helyen is aktívan ott legyünk. Például a Vörös Hold után. Sok volt a sérült, a lábadozó… más feladatokat is elvégeztem, nem csak a testőrit. Gyűjtöm a jó pontokat Castornál, mert érdekemben áll bebetonozni a helyemet a falkán belül. - Vis unita fortior. Jegyeztem meg elégedetten, miközben kissé felé fordultam én is, és könyökömmel a pad támlájának támaszkodtam. Megízleltem én is már mindkét létformát. Voltam kóbor, voltam falka tagja. Mindkettőnek megvannak a maga előnyei és a hátrányai. Én minden helyzetben azt az oldalt választom, ami számomra a legkedvezőbb. A Fairbanksi falka nagy, és erős. Ha valaki itt akar élni hosszútávon, akkor érdemes csatlakozni. Egy idő után én is így döntöttem. Elmosolyodtam a tanácsát hallva, érdeklődő pillantással mérve végig, miután eltávolodott tőlem. - Gondolod, hogy csak azért mert neked megmondtam, másnak is megmondanám? Csettintek a nyelvemmel. Most rajtam volt a sor, hogy kicsit közelebb hajoljak. - Ha megfogadsz egy tanácsot, addig iszod meg a kávédat, amíg az ki nem hűl. Persze ha hidegen szereted… Féloldalas vigyor jelent meg az arcomon, miközben kihúztam magam és a kezében tartott pohár felé böktem. A fagyimba haraptam, mert az is az olvadás mezejére lépett. - Ezt jó tudni. Már majdnem megnyomtam a pánik gombot. Töröltem le egy mozdulattal a számról a fagylaltot. - Jól megy a bolt? Nem szándékozok bevásárolni nála, nem hiszem, hogy találnék olyan öltözetet, ami az én stílusomat képviselné. Inkább azért érdekel a téma, mert a kóborok vállalkozásaiból a falka is részesedést kap. Tehát érdekünkben áll, hogy jól menjen az üzlet.
A járgányomat végül el kellett vontatni, mert nem derült fény a problémára, szóval bevitték a legközelebbi műhelybe, de úgy néz ki, hogy pontos infót csak holnap tudnak mondani, nagyon csodálatos, mondhatom. Mindenesetre úgysem terveztem még ma visszabumlizni, annyira azért nem szeretek vezetni, hogy kis megszakítással 12 órát végighúzzak. Szóval buszoztam a külvárosból idáig, még jó, hogy költöznöm nem ide kell, szép lennék bőröndökkel, most csak egy kisebb sporttáska figyel nálam, akár edzésről is jöhetnék. Korábban megáztam kicsit, szóval ezt a feltételezést még a hajam is alátámasztja. Miután sikerült beleakadnom Emilioba, úgy döntöttem, inkább magamra öltöm az Oltalom (sz)árnyát, eszemben sem volt még pár vérfarkasnál kihúzni a gyufát, mert magamat ismerve ez abszolút nem volt lehetetlen. Ám szeretném, ha az a tiszta lap valóban tiszta lenne, és nem kellene itt is lapos kúszásban közlekednem a falka előtt. Egyelőre még egy kölyköt sem kellett kinyírni miattam, meglepő is lenne, alig pár órája vagyok a városban, szóval még tőlem is rekordsebességű dolog lett volna. Elég nagynak tűnik a tér, ahová sikerül kikeverednem magam, a szomszéd utcában tett le a busz. Talán lesz olyan szerencsém, hogy valahol díszeleg egy szerencsétlen idegeneket útbaigazító tábla. Vagy egy ajándékbolt, ahol vehetek egy nyüves térképet. Vagy… ó te istenátka, hát mi a frászra való az a nagyon okos telefonod, ha nem erre? Hurrá, elő is kapom a zsebemből, de minek, azt nem tudom, mert egy deszkás fazon abban a szent minutumban elszáguld mellettem, és valósággal felöklel, és ugyan az egyensúlyom megtartom, nem vagyok épp szerencsétlen típus, de a telefonom attól még a földön köt ki. - Nyitott szemekkel közlekedjél már, seggfej… Kiabálok utána, mire csak röhögve felmutatja nekem nemes kis középső ujját, amit nem vagyok rest viszonozni neki. Mínusz autó, mínusz telefon, eddig remek a mérleg. Kínomban vigyorogva csóválom meg a fejem, hogy összeszedjem a darabjait, hátha legalább még ebbe tudok némi életet csiholni, mert ez perpillanat jobban hiányzik, mint az autóm. Lábam van, de térkép a fejemben már közel sem, hogy be tudjam lőni, merre is van az arra… Mondjuk, magamat ismerve biztos maximum két köpésnyire van innen az egyetem, de egyelőre még nem sikerült arra vennem a fáradtságot, hogy tüzetesebben körbenézzek.
Az egyetemen volt dolgom. Onnan sétálok visszafelé. A hónom alá egy fekete mappát csaptam, amiben jegyzetek vannak. Egy hónap, és ismét megtelik diákokkal az egyetem, a dékán meg már most értekezleteket tart, és unalmas számokkal untat minket, ami az éves költségvetésünket foglalja magába. Melyik tanszék mennyit tud majd költeni. Engem ez totál hidegen hagy, de a látszat kedvéért próbáltam érdeklődő képet vágni, és nem elaludni. Igazán üdítő, hogy végre kiszabadulhattam onnan. A főtéren rengetegen nyüzsögnek. Nemsokára kezdődik a gólyatábor is, akkor még többen lesznek majd. A pajzsomat teljesen felhúztam, miután kiléptem az Egyetemről. Ott soha nem zárkózom be teljesen, mert túl sok Őrző nyüzsög, én meg ki nem állhatom a fajtájukat. Idekint azonban már más a helyzet. Nemcsak a pajzsomat zártam, de éltem a vérvonalam adta lehetőséggel is, és Eska ködébe rejtettem valódi milétemet. Akik ismernek, azoknak mindegy, de akik nem ismernek, azok előtt nem árt, ha ismeretlen is maradok. A cigarettámat már majdnem teljesen elszívtam, mire a főtérre sétáltam. Körbenézve azonnal kiszúrtam egy furcsa szerzetet. A haja vonzotta magára a figyelmem. Valami elképesztően undorító dolgokat tudnak művelni manapság a nők. Páholyból nézhettem végig a deszkás mutatványát, ahogy kiverte a csaj kezéből a mobilt. Ez se kapott túl sok nevelést. Felém közeleg. Elegáns mozdulattal pöccintem a deszkája elé a csikkemet, amin a kerék meg is akad, és azzal a lendülettel a kölyök pofára esik. Leguggolok mellé. - Kölyök. Máskor a lábad elé nézz, és ne hátrafelé mutogass. Okítom ki, aztán felállok. Nem, nem segítem fel. Könnyed mozdulattal lépek át fölötte, és sétálok tovább. Nem, nem a csaj miatt csináltam. Hol nem szarom le a kettejük ügyét!? Egyszerűen jól esett felnyalatni a pöcsköszörűvel a város főterét. A csaj előtt megtorpanok, de nem guggolok le hozzá, hogy segítsem összekaparni a földről a telefonja roncsait. - Ezt a borzalmat magaddal tetted, vagy fizettél is érte egy fodrásznak? Térek rögtön a tárgyra, minden udvariaskodási formát kikerülve.
Kezdőlap
Ha nem szeretnél már írni, annyi infó is elég nekem fű alatt, hogy elárultad-e a korodat. 
Csak kiabálj, hogy kérjek-e zárást! ^^//
Én is köszönöm a játékot, remélem jön még a vörös az én utcámba 
