-Te jó ég, csak poénnak szántam! Nehogy komolyan vedd! –nevettem fel Steve reakcióját látva- Még csak az kéne… Jegesmedvének öltözve randalíroznék a városban. Én… Áh, kizárt! A papírdarabkát átvéve az álneve alá odaírom a kötet címét is, ha már rákérdeztem, akkor nehogy elfelejtsem, aztán ez is ment a táskámba, az egyik belső zsebbe, mielőtt elkeveredne valahová. -Köszönöm! Hm, kíváncsi vagyok rá, ha ilyen népszerű, akkor csak jó lehet. -Két nap múlva, délután… -gondolkoztam hangosan, ahogy magamban megpróbáltam felidézni a beosztásomat- Nem vagyok benne 100 %-ig biztos, de úgy rémlik, hogy aznap délelőttös vagyok. De tudod mit? A telefonszámod úgy is megvan, úgyhogy majd ma este odaszólok. Azt nem szeretném, hogy a semmiért fagyoskodj odakint, meg pazarold az idődet. Ahogy Steve elindul, követem amilyen gyorsan csak tusom, s bár közben rá figyelek, azért elég gyakran pillantgatok lefelé a lábam elé is. Azért mégiscsak tél van, na… -Valóban? Te mióta élsz itt, ha nem titok? –kérdezek vissza kissé meglepetten. Azért vicces, hogy az emberek többsége, akivel találkoztam, szintén új lakosnak számít, de legalábbis az utóbbi pár évben érkezett. Oké, tudom, biztos vannak olyanok is akik már több éve itt élnek, úgy látszik, csak nekem van ilyen „szerencsém”, hogy az összes újonc sorstárssal összefussak. -A „magam idejében”? Ez most tisztára úgy hangzott, mint ha a nagypapámat hallottam volna… Annyira idős azért csak nem vagy. Vagy csak ilyen jól tartod magad? –cukkoltam egy kicsit, de aztán témát is váltottam, mielőtt még sértődés lenne belőle. Annyira még nem ismertem, hogy tudjam, hogy reagál az ilyenekre, szóval jobb a békesség. Viszont, eszembe jutott valami más fontos dolog. -Jut eszembe, ugye nem vagy allergiás az állatszőrre? –fordultam felé- Vagyis konkrétan a kutyaszőrre… Mert van egy kutyám, aztán néha be szoktam engedni a házba, ne fagyoskodjon kint szegény. Meg a másik, hogy majd ne felejts el valami „játszós ruhát” hozni. Mármint amit nem sajnálsz, hogy festékes lesz. Csak mert nem hiszem, hogy nálam túl sok olyan ruha lenne, ami jó rád, festésnél meg nem tudom, te hogy vagy vele, de én eddig egyszer se úsztam meg legalább néhány festékfolt nélkül.
– Nem vettem – mondom, és elvigyorodok. Lehet, jobbak a színészi képességeim, mint hittem, ha ő azt hitte, komolyan vettem amit mondott. Viszont a szavaira a vigyor nevetéssé válik. El tudom képzelni. Lehalkítom hát a hangom, és egészen vékonnyá torzítom. Na már most, így utoljára középiskolában beszélhettem, akkor is csúfolódásból, és most nem ez a szándékom, de az eredetileg viccesnek szánt hang inkább úgy jön ki, mint egy félbevágott vezérszurkoló utolsó szólamai. – Mondd, hogy Ő..R..Z… Na jó, ez nem az én stílusom többé. A regényeimet méltató mondatára nem felelek. Szerintem inkább középszerűek, de hát a kritikusok szeretik, és azt hiszem, az a fontos. Az alkotó amúgy is mindig elégedetlen lesz a saját munkájával, nem számít, mi történik. Mégis, szeretném, ha az írásaimnak lenne valamiféle hatalmuk, mint a filmekben, vagy a könyvekben. Visszaírhatnám Ash szüleit a világba, megtehetném, és utána boldogan élnének, amíg meg nem halnak. Ezt kellene tennem, igen. Csak sajnos nem lehetséges. Ez aztán elindít egy gondolatmenetet, amely valahol hátul mozog az agyamban, és nem hal el. Tudom, hogy lesz belőle valami, de nem merem remélni, hogy áttörés az új regény kapcsán. Az túlságosan is szép lenne, és ha elhiszem, majd nem jön össze, akkor valószínűleg besokallok. – Ugyan, időm, mint a tenger. és jót fog tenni, ha egy kicsit kimozdulok, nem agyalok annyit azon, ami történt. Ráadásul egy kis várakozásba még nem pusztultam bele – mondom, és próbálok barátságosan mosolyogni közben. Felajánlottam a segítségem, akkor meg nem számít, ha órákat kell kint várnom a fagyban, segíteni fogok neki. A kérdésére viszont már le is hervad az arcomról az a kis mosoly. Amikor belegondolok, milyen régóta vagyok itt, eszembe jut Kat, és a találkozás vele. Egyetlen pillanatra ökölbe szorul a jobb kezem, de aztán kiengedem, és a harag máris tovatűnik. – Körülbelül két hónapja. Lassan három. De kedvelem ezt a helyet, csak embertelenül hideg van. Na, igen, emiatt aztán lehet panaszkodni. Főleg akkor, ha az ember mondjuk vonattal járna, és lefagyna az ajtó, mire elszállhatna. Jó, persze ez extrém eset, és legfeljebb a leghidegebb télben történik meg, de akkor is igen vicces lenne. – Hatvan év. Ugyan mi az. Egy szemvillanás – vigyorodtam el, és tényleg mulattatott a dolog. Amikor azt mondja, jól tartom magam, picit akaratlanul is kihúzom magam. Hiába no, ember vagyok, jól esnek a bókok. A ruhák témájára pedig bólintok, miszerint megértettem. Ezt talán fölösleges lenne kimondani is. Közben meglátok egy egészen nívósnak tűnő kis kávézót, és arrafelé veszem az utam. Jókat hallottam már róla, de magam még sosem jártam itt. – Nos, mit szólsz ehhez? Vendégem vagy – mondom.
-Akkor megnyugodtam! –sóhajtok fel, majd már battyogok is tovább a havas úton. Egészen addig, amíg meg nem hallom a „cincogását”, arra aztán egyből felkapom a fejem és próbálom visszafojtani a nevetésem, mielőtt megint mindenki minket bámulna. Így csak egy halk kuncogás sikeredik belőle. -Húúúha, nem is tudtam, hogy ilyen profi vagy a témában! Már csak két rózsaszín pom-pom hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Igazítottam egyet a sapkámon, kicsit szorosabbra húztam a sálamat, hogy ne fázzon a nyakam, majd a kabátom gombjaival kezdtem babrálni, miközben pedig Stevent hallgattam. Igaz, kicsit furának tűnt, vagy csak én nem figyeltem eléggé… Hol elfoglalt, hol sok a szabadideje, mindenesetre abban én is igazad adtam neki, hogy tényleg ráfér egy kis kimozdulás meg valami elfoglaltság amivel leköti magát a történtek után. -Ó, csak?! –bukott ki belőlem meglepetten, amikor megtudtam, mikor érkezett ide- Mármint nem baj, meg semmi, csak kicsit meglepett. Valamiért hajlamos vagyok azt hinni, hogy már mindenki más évek óta itt lakik. Ééés igen! Arról aztán lehetne panaszkodni napestig. Így belegondolva, nem hittem volna korábban, hogy egyszer majd egy ilyen helyen fogok lakni. Szép, meg kedvesek az emberek, az északi fények egyszerűen csodálatosak, csak… ahogy mondtad, hideg. De azt nagyon. Vicces volt, hogy miután ideértem, vagy két hétig olyan náthás voltam, hogy minden bajom volt. Jó kis bemutatkozás egy orvostól, nem? A megjegyzésére egy grimasszal reagálok. -Hatvan év neked egy szemvillanás? Nekem valamivel hosszabb időnek tűnt, igaz, még van pár évem addig. Hm, ne sokat pislogj a közeljövőben! Jut eszembe, milyen érzés túl a 6. x-en? –kérdeztem vissza kíváncsian, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem sok változás van a „túl az 50-en”-hez képest. De sose lehet tudni, nem igaz? Aztán egyszer csak irányt váltunk, én meg hirtelen azon kapom magam, hogy már megint sikerült megcsúsznom, igaz, most pár pillanaton belül egyedül is sikerül megtalálnom az egyensúlyt, és megúszom esés nélkül. A kávézó felé pillantok amit Steve mutat, és aprót bólintok. -Nem ismerem, de ha melegebb van ott, mint itt kint, nekem tökéletesen megfelel… -válaszolom, majd fázósan megdörzsölöm a karomat. Na igen, mozgás ide vagy oda, hideg van a kinti beszélgetésekhez, úgyhogy díjazom a kávézó ötletét.
– Ugye? – kérdezem, és csak vigyorgok, mint a tejbetök. Szívem szerint kacagnék, ahogy csak tőlem telik, de hát egy komoly író vagyok, mégsem fetrenghetek a röhögéstől az utca közepén. Jó, mondjuk valószínűleg senki sem ismeri a valódi kinézetemet, és mindemellett még… Hú, de nem egyszerű az élet. – Hát, pompomokkal nem szolgálhatok, de Ashnek még megvannak azok a gimnasztikás szalagjai. Furák a színei, de hátha megengedi, hogy használjam. Mit szólsz, összedobunk egy műsort a többieknek? Kérdezem, és még mindig vigyorgok. nem lenne semmi látvány, az egyszer biztos. Én, az általában félrehúzódó, halál nyugodt mágus, egyszer csak bepördül a színpad közepére, két kezében azokkal az izékkel, amiket olyan jól forgatott Ash régebben, Abbie meg… Ő csinál mellé valamit. Nem tudom mit, valamit, amiben jó. Mellettem csak nem nézik hülyének… Viszont a következő mozdulatát nem tudom nem észrevenni. – Fázol? – kérdezem. – Ha igen, szívesen odaadom a kabátom. Egy náthát túlélek, legfeljebb Ash üt meg, amiért hagytam, hogy leterítsen a lábamról. – Nem sok időm volt az északi fényben gyönyörködni – felelem, és elkomorodom. Pedig a házunkból még látszik is néhány éjszakán, és normális esetekben szívesen nézegetném, mondjuk miután befejeztem az írást arra a napra. Ülnénk kint, Ash mellettem, vagy az ölemben, szürcsölgetnénk egy nagy bögre kakaót, és csak bámulnánk az eget, azon gondolkodva, mi is okozhatja ezt. Aztán elgondolkodnánk azon, mi lehet azokon túl, és végül űrlények ellen harcolnánk a tekintélyes méretű hátsókertben. Azonban ez csak egy vágyálom, nem fog megtörténni a közeljövőben. A baleset mindkettőnket megváltoztatott, jobban, mint ahogy azt hajlandóak lennénk beismerni. – El tudom képzelni. Mi a pana… hapci! A következő szavaira úgy döntök, fölveszem a kesztyűt. Nem is én lennék, ha nem tenném, és nem nézhetnék többet Ash szemébe, ha egy ilyen pillanatot hagynék elúszni. Vajon nagyon utálni fog? Nem, nem valószínű. Ahogy hallottam Abbie nem az az utálkozós fajta, inkább csak hashajtót csempész a forró csokoládéba. Azt is méregtelenítés céljából. – Kék pirulákkal egészen elviselhető. De én mondom neked, az ötvenesek a legjobb évek. Hol sikerül, hol nem – vigyorgok kajánul. Időközben letelepszünk az egyik asztalhoz a kávézóban, a belső térben, ahol egészen kellemes az időjárás. Természetesen kihúzom az egyik széket, és megvárom, amíg leül. Sőt, még a kabátját is elkérem, hogy fölakasszam a fogasra, ha szeretné. Mégiscsak úriember vagyok, vagy micsoda. Legalábbis azt hiszem, valami olyasminek indultam. Aztán, hogy mi lettem útközben… Mikor leülök én is, kezembe veszem az itallapot. – Mit kérsz? A hatos nem is tűnik annyira rossznak…
-Wow… Ashley gimnasztikázott? Vagy még mindig csinálja? Azt annyira szeretem, szerintem az egyik leglátványosabb sport. Nem is értem, miért a fociért meg a kosárlabdáért vannak oda annyian… -csóváltam a fejem. Jó, tudom, a pénz miatt, mert sokkal nagyobbakat lehet kaszálni egy teli stadionnal, mint valami gimnasztikai verseny termével, de akkor is, szerintem a legtöbb sport ezek nyomába se ér, pláne, hogy ennek művészi értéke is van. Amit, ugyebár, a foci, kosár, meg a többi tömegsport nemigen mondhat el magáról… -Tudod mit? Áll az alku! –válaszoltam nevetve - Sőt, ha Ash nem adná oda a szalagokat, esküszöm, kerítek neked másikat! –biztosítottam róla, hogy rajtam ugyan ne múljon- De a ruháit, ha vannak, inkább ne kérd kölcsön… -feleltem vigyorogva, ahogy magamban elképzeltem, vajon milyen képet vágnának a többiek, ha látnák. -Ilyen látványos produkcióval én sajna nem tudok beszállni, maximum valami tánc, vagy a mostanában „aerial”-nak vagy „antigravity”-nek becézett jóga-tánc keverék… Biztos láttál már hasonlót, kicsit a cirkuszi légtornászok figuráira emlékeztetnek a mutatványok, van egy kötél vagy drapéria, amit lelógatnak a plafonról, aztán azon kell végrehajtani a mindenféle feladatokat. Bár azt hiszem, a te kis női gimnasztikás fellépésed mellett ez is eltörpülne. –sandítottam fel rá. A kérdését hallva csak megráztam a fejem… vagyis, inkább bólogattam, de aztán ahogy folytatta, újabb fejrázás. Na jó, azt hiszem, nem úszom meg a magyarázkodást: -Egy kicsit, de nem vészes, nyugi. Azt se akarom, hogy te megfázz, kabát nélkül ilyen időben kissé húzós lenne… Meg egyébként is, gyógyító lennék vagy mi a manó, az én dolgom az is, hogy a ti egészségetekre odafigyeljek! Az északi fények hallatán csendben elmosolyodok. Nos, én tulajdonképp szeretek esténként csak ülni a télikertben, forró teát iszogatva, közben néha-néha megsimizni a kutya buksiját. Igaz, ez is úgy lenne az igazi, mint a hullócsillagokat nézni… Kimenni, ledőlni a fűbe, aztán a tücsökciripelés mellett lesni, hogy mikor veszünk észre egy következőt. -Hmm… jut eszembe, nem tudod, itt szokott lenni csillaghullás? Aztán amikor meghallom a válaszát a kérdésemre, először csak felszalad a szemöldököm. Nem épp erre a válaszra számítottam, bár tény, hogy ez is egy megközelítés. Ha neki ez a legemlékezetesebb az egészből, hát most istenem… Persze azt én se bírom megállni, hogy ne válaszoljak neki, kissé fejcsóválva, de azért vigyorogva: -Jajj, te szegény… Ennyire lestrapált a stresszes élet, vagy csak szimplán rossz géneket örököltél? Amúgy örülök, hogy ennyire pozitívan fogadod a dolgot, a másoknál többnyire olyan 50-70 évvel később szokott előjönni ez a probléma. –paskoltam meg együtt érzően a vállát. Persze itt elsősorban az őrzőkre gondolok, nem az emberekre, azoknak 100 év felett már nem igazán van hasonló problémája, tekintve, hogy a jelentős többség alulról szagolja az ibolyát. A kávézóba érve persze rögtön valami radiátor közeli asztalt keresek a tekintetemmel, majd egy sor köszi-köszi-köszi-vel megköszönve Steve segítségét, helyet is foglalok, aztán elkezdem az itallapot böngészni. Jeges italok… pff, jó vicc, itt van olyan meleg idő, hogy jéggel igyanak valamit és ne melegítve? Vagy csak jó humorérzéke van a tulajnak, nem tudom. Mindenesetre gyorsan tovább is lapozok a kávékig, s ahogy meglátom a nem épp rövid listát, sóhajtok egyet. -Szerinted van olyan ember, aki nem olasz vagy nem dolgozik kávézóban, és keni-vágja az összes kávéfajtát? Mert nekem évek alatt se sikerült kiigazodnom rajta… -jegyzem meg, miközben a tekintetemmel végigfutom az ajánlatot. Rövid kávé, hosszú kávé, cappuccino, espresso, abból még vagy 6 féle, frappé, ír kávé, bécsi kávé, amerikai kávé, jeges kávé, melange, latte macchiato , caffé latte, meg még lehetne sorolni napestig. -Nem, valóban, bár azt hiszem, én maradok a tejeskávénál, ha egyszer sikerül megfejtenem, hogy melyik az… talán a Latte macchiato, ha emlékem nem csal… az pedig a… 11-es. Persze ha jön a pincér, azért biztos ami biztos, rákérdezek, mielőtt valami jéggel telepakolt fél csészényi kávét idehoznak nekem, mert tuti sírva fakadok. Becsuktam az itallapot, majd visszaraktam a helyére, hátradőltem a székemen és amíg vártunk, hogy addig se legyen csend, tovább kérdezgettem Stevent. -És mondd csak, miért döntöttél úgy, hogy belevágsz a mentoroskodásba? Amúgy már régóta csinálod? Vagy hány tanítványod volt? -kíváncsiskodtam.
– Csak el ne mondd neki, hogy megemlítettem – nevetek föl. – Mert különben megöl engem. Lassan, és fájdalmasan. Nagyon, nagyon lassan… – Arra viszont, hogy áll az alku, máris megfagy a képemen a vigyor, és csak nézek rá. Hmm, most már nem hátrálhatok ki ebből, szóval a legrosszabb esetben elkapom az influenzát. Az sem jó, gyógyítóval kötöttem alkut, legfeljebb kikúrál belőle, és utána parádéztat végig a többiek előtt. Viszont gyorsan visszatér a jókedvem, amikor rájövök, hogy ezt még tudjuk fokozni. – Miért is ne kérném? Miért, szerinted nem néznék ki bennük csodásan? lehet bevágna itt-ott, de hát a férfiember is érezheti magát csinosnak néha, nem? És ha most nagyon túl akarnám játszani a figurát, akkor rettenetesen meleg módon a hajamba túrnék, de ennyire már nem merek messzire menni első alkalommal. Ashről tudom, hogy nem venné komolyan, talán Abbie sem teszi majd, de tényleg nem merek kockáztatni. Szükségem van rá, mint szövetségesre ebben az őrültekházában, amivé a családi életem alakult. – Nem ismerem – váltok vissza normális hangnembe. Amikor a cirkuszt említi, megint elszontyolodok kissé, mert eszembe jut, hogy nagyritkán kimentünk Ash-vel oda, végignézni a műsort. Valahogy már akkor sem nyűgözték le azok a dolgok, amik egy normális gyereket le szoktak. Végül vettem neki pop-cornt, vagy cukrot, és beültünk megnézni a légtornászokat. Na, a hajlékony nőkön valamiért mindketten jól szórakoztunk, de azt hiszem, más-más okok miatt. Lehet, bűntudatot kellene emiatt éreznem… – Megmutathatnád valamikor, nem hangzik rosszul. Persze valószínűleg úgysem tudnám művelni, de érdekelne maga a téma… Na meg az, hogy mégis hogyan csinálja. Rendkívül látványosnak látszik, olyasminek, amit érdemes lenne látni. Amikor azt mondja, nem kell neki a kabátom, nem erősködök tovább. A gyógyítós megjegyzésre azért elmosolyodok egy picinykét. nem is emlékszem, mikor voltam utoljára olyan őrző-közösségben, ahol ilyen csinos gyógyítót kaptunk. Emlékszem, Bostonban egy szakállas, mogorva fickó volt az, akit mindig hívtam, ha Ashnek bármi baja volt. Igen, akár egy megfázáshoz is. Hú, de utált engem… – Nem tudom, szokott-e lenni csillaghullás, de biztos – mondom. A viagrás poént is tovább kellene vinnem, tudom, ezért csak elvigyorodok, és széttárom két karom. – Hé, nem én tehetek róla! Egyedül nevelek egy lányt. Tudod milyen stressz ez? Minden egyes srácot levadászni, aki csak rá mer nézni? Még szerencse, hogy nagy a hátsókertem… A kávézóban egy kicsit csak élvezem a meleget, és közben végigböngészem a kínálatot is. Nem mondom, hogy különösebben meggyőző lenne, de semmi igazán vészeset nem látok. Sem árban, sem „három napig fel sem kelsz a budiról” felirattal. A kérdése azonban visszarángat a való világba. – Áh, ehhez az olaszoknak különleges érzékük van. Mi többen elvagyunk a „tejes” meg a „fekete” kávéval – mondom vigyorogva, majd meghallgatom, amit rendel. A pincér felvont szemöldökkel néz rám. – Nekem csak egy bivalyerős fekete lesz. Ma még megpróbálok dolgozni. A következő kérdését már kifejezetten várom, de amikor meghallom, ismét elkomorodok. Elmondjam neki? Hát persze, elvégre a kérdése egyszerű, meg jogos is. Elvégre olyanok vagyunk, mint két tanár, akik tanították John Doe-t a középiskolában, és most egyeztetnek, hogy vajon ők rontottak-e el valamit, amikor a kölyök belevezetett egy repülőt egy épületbe. Hmm, ezzel lehet kezdhetnék valamit. – Azért kezdtem el, hogy Asht majd én nevelhessem őrzővé. Nem akartam senki másra bízni a nevelését, tudod? – nézek rá, és ösztönös mozdulattal a pohár után nyúlok, hogy alkohollal öblítsem le a vallomást, de az természetesen nincs ott, hiszen nem egy kocsmában ücsörgünk. Remélem, hogy nem vette észre a mozdulatot. – És te miért kezdted el?
-Ne aggódj, lakat a számon! –felelem nevetve, majd a kezemmel el is játszom, mint ha épp most húztam volna be a zipzárt rajta. Persze Steven elképedését látva egyből diadalittas mosoly ül ki az arcomra – győzelem! De aztán, ahogy folytatja, csak megcsóválom a fejem. -Hát figyelj… -kezdek bele óvatosan- Személy szerint nekem a dhoti vagy a sherwani jobban bejön férfiakon, bár tény, hogy azokban meg nehezen lehetne ilyen mutatványokat kivitelezni. –utalok a szalagos gimnasztikára, de aztán hozzá hasonló komolytalansággal folytatom. Vagyis remélem, hogy ő se gondolta komolyan- De figyelj, ha te így érzed jól magad, akkor nem bánom, legyen. Ki vagyok én, hogy ilyenekben döntsek helyetted? –tártam szét a karom, bár az már most tuti, hogy ha eljutunk a kávéig, első dolgom lesz megnézni, hogy eltartott kisujjal issza-e. Az, hogy nem hallott a jógának ezen alfajairól, annyira nem lep meg. Pláne olyantól, aki nem csinálja. -Rendben! Csütörtök reggel 8 óra, Egészség Centrum, jóga-kurzus. Ne felejts el valami kényelmes ruhát hozni, megtanulod az alapokat. –felelem a lehető legkomolyabban a felvetésére, majd kíváncsian várom, mit reagál rá. Ha nagyon megijedne vagy elképedne, akkor persze már jön is a magyarázat: -Az otthoni belmagasság kicsi hozzá, kint, mínusz akárhány fokban, egy fenyőfára erősített szalaggal vagy kötéllel meg még sem olyan feelinges, mint a 30-40 fokos kánikulában, egy mangófa alatt, szóval marad ez az egy lehetőség. Na meg a nyakam se szeretném kitörni, csak mert rosszul lett rögzítve… És ne aggódj, bár tény, hogy az alapokkal érdemes kezdeni, azért pár figurát szerintem te is elsajátíthatsz, hacsak nincs valami nagyon erős tériszonyod, vagy olyan rossz egyensúlyérzéked. –magyarázom, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, persze hacsak nem poénkodja el megint a dolgot, akkor megnyugtatom – eszem ágában sincs rákényszeríteni, hogy ő is elkezdje, meg ha annyira kíváncsi rá, akkor persze, megmutathatom. Tudom, hogy a következő szavait poénnak szánta a gyereknevelés kapcsán, ám ahogy meghallom, egy kissé elszontyolodok. -Nem, sajnos, ez kimaradt. –rázom meg a fejem, aztán csendesen baktatok tovább, mígnem oda nem érünk a kávézóba. -Nesze neked, „tejes” és „fekete”… -nézek a pincér után, ahogy távolodik, de aztán nem kerüli el a figyelmem a hangulatváltozása. Na jó vagyok, csak nem megint belekérdeztem valami kényes témába? Körbe is pillantok gyorsan, nem-e arra fel van a zavar, hogy valaki olyan van itt, bár ahogy elnézem, senki gyanúsat nem találok, így aztán csak visszafordítom a figyelmem felé, és várok. Legalábbis egy kicsit, s már épp megszólalnék, hogy ha nem szeretne, nem kell beszélnie róla, ám ekkor belekezd. És naná, hogy megint sikerült beletenyerelnem… Ha a pincér már visszaért volna a rendeléssel, akkor azt hiszem, most egyből a pohár mögé bújtam volna, hogy belekortyoljak a kávémba, de hát úgy tűnik, erre még várni kell. Meg úgy tűnik, Steve fejében is ilyesmi célok keringtek, a lendülő kezét látva. Így viszont csak aprót bólintottam, aztán vártam. Épp a helység berendezését kezdem nézegetni, amikor meghallom a vissza-kérdést is. Egy kissé megszeppenve kapom felé a tekintetem, aztán csak sóhajtok egyet – ha ilyeneket kérdezek, az a minimum, hogy tőlem is megkérdezhetik ugyanezt. Egy pár pillanatig csak zavartan gyűrögetem a pulcsim ujját, majd kissé halkabban, de belekezdek: -Kellett valami, ami eltereli a figyelmemet a férjem haláláról. Régebben meg úgy is foglalkoztatott a gondolat, hogy tanári pályát választok, aztán úgy voltam vele, hogy miért is ne? Legalább addig is emberek között vagyok, és nem egyedül ücsörgök otthon a múlton rágódva. Így visszagondolva örülök, hogy belevágtam, nem bántam meg. Na de inkább váltsunk valami vidámabb témára. Miért pont Fairbanks? Hívtak, vagy te választottad ezt a helyet? –kérdeztem vissza, legalább addig is telik az idő, amíg a kávéra várunk.
Elmosolyodtam, miközben beszélt, és még játszott is mellé. És ez tényleg őszinte mosoly volt, nem az a kínos, társaságbeli, amikor már bármin hajlandóak vagyunk nevetni, csak azért, hogy békén hagyjanak bennünket öt percre. nem is tudom, mikor éreztem magam ennyire… felszabadultnak az elmúlt időszakban. A költözés, Katerinka mint a villám, aztán pedig jött Ashley, a baleset, és a mi kis szőrös problémánk. Aggódok, alig alszom, keveset eszek, és minden gondolatomat lefoglalja, hogy valami megoldást találjak. – Most valószínűleg rettenetesen kultúrbunkónak fogok tűnni, de még csak fogalmam sincs arról, mik is azok a ruhák – mondom. Hangom komoly, hiszen tényleg nem tudom, miről is beszél. Bár valószínűleg indiai göncök lehetnek a hallás alapján, azokat meg csak akkor igazán jó hordani, ha az ember egy tigris elől menekül. Van egyfajta sajátos hangulata. Na jó, azt hiszem le kéne állnom a rasszizmussal, az a hetvenes évek óta már nem akkora divat. Pedig azok milyen szép idők voltak… Hangom ismét komolytalanná válik. – Na látod. Ez a probléma manapság ezzel az országgal. Mi férfiak nem hordhatunk rózsaszínű szoknyát. És miért nem? Azt még nem tudom, de ha adsz nekem két hetet, írok róla neked valamit. Csak azt nem tudom még, hogy hogyan. De valahogy biztosan. Egyszer amúgy is azt mondták nekem, hogy kezdjek el teljesen véletlenszerű dolgokról írni, ha éppen elkap az alkotói válság, és valószínűleg itt lesz az ideje kipróbálni. Csak nyilvánosságra ne kerüljön soha, mert csúnyán alááshatja az amúgy is tökéletesen érdektelen és értéktelen karrierem. A következő szavaira azonban felszalad a szemöldököm. Már éppen tennék valami szellemes megjegyzést a sokadik randevúra vonatkozó szabályokról, meg az izzadt testekről, de ekkor kifejti, és a pillanat gyorsan tovaszáll. – Hát, egy próbát mindenképpen megér – mondom. A kávézóban én is nézek egy kicsit a pincér után, akiből sajnos ki tudom nézni, hogy belevizel a kávémba az idióta megjegyzésem után, de akkor már nem tehetek ellene semmit, csak elviselem, és ha fura az íze, akkor itt is hagyom. Nem, ne gondoljunk semmi rosszra, szimplán baktériumokat fog beleszórni. Istenem, mikor lettem ennyire paranoiás? ja, igen, megvan, a CIA a felelős. Ahogy hallgatom, amit mond, érzem, mennyire beletenyereltem ebbe a témába. Tessék, nem kellett volna megkérdeznem. De akkor meg bunkónak hatnék. Katerinka jut eszembe, rövid időn belül másodszor, ami nem éppen jó jel. Emlékszem, milyen érzés volt őt elveszíteni, és mennyire fájt évekig, évtizedekig. ha Ash nincs, talán még mindig zen rágódnék. Érdekel a története, azonban a múlt felhánytorgatására talán nem ez a legjobb pillanat. – Küldtek – felelem, és közben figyeltem, ahogy a kávé megérkezik. – Magamtól sosem hagytam volna el Bostont. Szerettem azt a várost, tudod. De mindannak dacára, amik történtek, nem bántam meg. A maga nemében kifejezetten szép ez a környék. És te? Téged hívtak, vagy jöttél? Időközben megérkezik a kávé, én pedig hálásan pillantok a fickóra. Azért a biztonság kedvéért megszagolom, mielőtt még beleinnék. Sosem lehet tudni…
-Ugyan, dehogy is! Inkább részemről bocsi, hogy ilyenekkel fárasztalak, csak nem igazán tudom, van-e valami fordításuk. De ha érdekel, akkor az első, a dhoti az egy többnyire buggyos nadrág-féleség, amit egy 4-5 méteres anyagból tekernek-formáznak. Ahogy néztem, pár éve a nőknél is volt valami hasonló ami világszerte divatba jött… Persze max. a fodrok miatt hasonlít, eredetileg férfiak hordják. A másik, a sherwani pedig… Na ezt hogy magyarázzam el. Nagyjából ottani öltönynek felel meg, csak általában nyakig gombos, kb. térdig ér, és van egy csomó színes, meg hímzett változata. Amúgy nagyon gyakran együtt hordják a kettőt. –hadarok el egy gyors kis ismertetőt róla, csak hogy képben legyen. Igaz, ilyenkor meg mindig előjön egy kicsit az indiai akcentusom, de hát na, annyira csak nem vészes. Persze ha nem kíváncsi rá, vagy szól, akkor nem kell végighallgatnia. Persze ahogy már megint a rózsaszínnel meg a női ruháknál kötünk ki, csak jót nevetek a dolgon. -Na neee, komolyan? Törvény tiltja, vagy mi? Amúgy, ha még egyszer előjössz ezzel a témával, esküszöm, kerítek egyet neked, csak hogy valóra váljon az álmod… -cukkolom tovább- Hm… ez érdekesnek ígérkezik, mit fogsz írni? Vers? Regény? Novella? Várjunk csak, két hét… Oké, dátum megvan, stopper indul! –kapom elő a telefonom, hogy megnézzem az időt rajta, meg beállítsak egy kis emlékeztetőt, már csak poénból is 2 hét múlvára. A kávézóban aztán örömmel veszem tudomásul, hogy semmi ellenvetése a témaváltás ellen. Mondjuk már elég sok idő eltelt azóta és szerintem egész jól túltettem magam a történteken, de valahogy… akkor se valami felemelő érzés beszélni róla. Sőt, így visszagondolva, a rokonokon meg az Új-Delhiben hátrahagyott kollégákon, barátokon kívül kb. egy kezemen megszámolom, hány embernek említettem. Meg egyébként is, a kávézó felé jövet már egész jó hangulat kerekedett, azt hiszem, kár lenne ilyenekkel elrontani. -Én még sosem jártam ott korábban. –válaszolom a megjegyzésére, majd amikor visszakérdez, elmosolyodok- Inkább fogalmazzunk úgy, hogy hívtak. Előtte Londonban éltem már egy ideje… Részben kezdett aktuálissá válni a költözés témája, de nem ez volt a fő ok. Kicsit túltelítetté vált a „szakma”, és valakit előbb-utóbb úgy is áthelyeztek volna. Akkor tudtam meg, hogy itt meg pont hiány van gyógyítókból, aztán úgy döntöttem, hogy akkor jövök én. Bár, mivel a többiek vagy olyan idősek voltak, vagy már családosak voltak, így esélyes, hogy amúgy is rám esett volna a választás. Így legalább nem olyan, mint, ha kirakták volna a szűrömet, nem? –kérdeztem nevetve. Ahogy látom, hogy közeledik a pincér, elhallgatok egy kicsit, majd miután megköszöntem, és távozott, első dolgom megkóstolni a forró italt. Aztán már nyúlok is a cukorért… Na igen, az valahogy mindig kimegy a fejemből, hogy itt nem főzik bele, hanem nekem kell utólag belepakolni. Bele is ejtek két szem kockacukrot, majd miután lecsekkoltam, hogy Steve részéről van-e eltartott kisujjal kávéivás, vagy nincs, a kávémat kevergetve folytattam: -Amúgy tényleg szép vidék, bár sajnos még nem volt alkalmam kirándulni… Mondjuk Will is mint ha említett volna valamit, hogy egyedül nem nagyon kéne elmászkálnom, szóval már csak azért se siettettem. Pedig ezek a fenyvesek! Meg a nyírfaerdők, azok is annyira szépek… Bár gondolom majd tavasszal lesz az igazi, ha már kezd zöldülni, minden csupa virág! Hm… te ki szoktál néha mozdulni a „vadonba”, vagy csak ha nagyon muszáj, aztán ülsz a géped felett a legújabb regényedet írogatva?
– Ó, értem. Nem hangzik rosszul, de szerintem én megmaradok a jó, nyugati zakónál. Az ember az én koromban már ne változtasson a jól bevált dolgokon – vigyorodtam el, miközben elméláztam az akcentusán. Ha a fiataloktól megszokott kifejezéssel akarnék élni, azt mondanám, hogy „cuki”. Mindeközben összegezem magamban, amit tudok róla. Özvegy, valószínűleg nem keveset élt Indiában, és a legsegítőkészebb ember, akit valaha láttam. Megérné megpróbálkozni vele? Ezen még elmélkedni fogok legalább hetekig, azt hiszem. Nem az a típus vagyok, aki könnyen hoz ilyen döntéseket. – Hát, írásos törvény éppenséggel nem, de ha az embernek fontos a méltósága, akkor nem teszi – feleltem. A férfiakat alkalmasint nehéz megérteni. A sok tesztoszteron mögött igen érdekes hierarchia épült ki nálunk, és ha az ember eltér a szabályoktól, akár a legkisebb mértékben is… Na, mint láttuk azokat a kölyköket középsuliban, akik a padlón ülve esznek, mert senki nem ad nekik helyet. Pontosan ilyesmi történhet velünk is, ha nem vagyunk elég „férfiasak” a normáknak. Inkább visszakanyarodok a valósághoz. – Verset még életemben nem írtam, regényt meg éppen nem tudok… Szóval novellát kapsz majd. Valószínűleg. De lehet, hogy póni lesz belőle. Képlékeny még a dolog. Örülök, amiért nem kanyarodik vissza a korábbi témára. Gondolom ő sem akar tovább beszélni az elhunytakról, és én sem akarom terhelni Ash problémájával a szükségesnél jobban. Valószínűleg úgyis hozzá járok majd, ha komolyabb bajba kerülnék. Legalább nekem is lesz valakim, akire támaszkodhatok, amíg úgy nem dönt, hogy nem akar egy felnőtt férfit pesztrálni puszta barátságból és felebaráti szeretetből. Northlake számíthat a családjára, Ash rám, és arra a farkasra, de már megint nekem kellene egyedül kézben tartanom az egész kompániát. – London sem rossz hely. Párszor jártam ott, hivatalos ügyekben. Bár igazából vicces, hogy amit a Biblia katasztrófának nevez, azt a britek nyárnak. Mindenesetre én a magam részéről örülök, hogy átjöttél. KI mással innék akkor most kávét? – kérdezem vigyorogva, és semmiképpen sem iszom eltartott kisujjal a kávémat. Csak nyugodtan, normálisan, mint ahogy azt illik is. Bár lehet, ilyen tekintetben elkényeztetett vagyok. nem sok nő látott kávét inni életem során, és azok még egyszer sem csapták le a fejem. Halkabbra fogom hát a hangom. – Egyéként is, nekünk hozzá kell szoknunk a váltásokhoz, ha már van ez a kis problémánk az öregedéssel. Szóval nem kiraktak, inkább megspóroltak neked pár kínosabb kérdést. – Én szívesen szétnéznék egyszer a környéken – ejtem el a megjegyzést, és komolyan is gondolom. Szét kell néznem, milyen maga az erdősség, vagy a sziklák térsége. Fene tudja, mit kell majd egyszer felhasználnom, ha biztonságban akarom tartani Asht. Túlélés a vadonban, első lecke… – Még sem sétálgattam, de mondom, szívesen társulnék egy ilyen „kalandba”. Régebben szerettem, de azt hiszem a nagy, romantikus lelkemet elhagytam valahol útközben. Bár ki tudja, lehet, hogy csak alszik valahol… Nem, valószínűleg meghalt. Kétszer is. Először Kubában, amikor golyó ment a hátába, másodszor – és véglegesen – pedig akkor, amikor Katerinka megint itt hagyott, se szó, se beszéd.
-Ó, nocsak! Csak nem fél valaki attól, hogy új dolgokat próbáljon ki? Ilyen fiatalon? Pedig jó dolog az, és most nem feltétlen a ruhákra gondolok. –feleltem a szavaira, ahol burkoltan már megint azzal jött, hogy milyen öreg. Most erre mit lehet mondani? Mindenki annyi, amennyinek érzi magát… Ahogy magamat ismerem, majd 150 körül elkezdek ezen problémázni, vagy ha egy fél seregre való unoka rohangál körülöttem. Vagy ha nem, akkor mentorált… A méltósággal kapcsolatos megjegyzésre csak elmosolyodtam, aztán belekortyoltam a kávémba. Tudom én, hogy hogyan is van ez a méltósági dolog, még ha nem is kimondottan a rózsaszín kérdését tekintve. Mindenesetre, eleget éltem ahhoz európaiként, sőt mi több, britként Indiában, hogy nekem is legyen már hasonló sztorim a tarsolyomban. Néha csodálkozok is, hogy egyszer se akarták ránk gyújtani a házat az alatt a több mint 30 év alatt. -Mi az, hogy London nem rossz hely? –kérdeztem vissza tettetett felháborodással- Ott születtem, csak jó hely lehet! –folytattam nevetve, és ha már az időjárással gúnyolódik, akkor én is folytatom a megkezdett sort: -…és amit a britek nyárnak, azt az indiaiak égi áldásnak, meg amit az alaszkaiak nyárnak neveznek, azt Indiában télnek hívják… Amúgy tudtad, hogy nekik is van egy özönvizes történetük? Majdnem ugyanaz, mint a Noé bárkája eset, csak indiai karakterekkel, istenekkel, környezettel… Nem kicsit döbbentem meg, amikor annak idején olvastam. Amúgy köszönöm! Bár ha nem lennék, biztos lenne más akivel tudnál kávézni, a többiek is nagyon segítőkésznek tűnnek ennyi ismeretség után. Az öregedéssel kapcsolatos problémájára csak bólogatok. Bár én nem érzem annyira tehernek, hogy lassabban öregszek, mint az átlagemberek, de tény, hogy ezt az állandó költözgetést betudhatjuk annak. Igaz, eddig az se sok gondot okozott, lehet, majd 100 év múlva másképp nyilatkozok a témáról. Sőt, biztosan. -Így belegondolva, ha nem így alakult volna annak idején, akkor is kb. ilyen időközönként vált volna aktuálissá egy költözés a számomra. –jegyeztem meg, felidézve magamban az okokat, amiért annak idején lakhelyet váltottam – munkahely, elszakadás a szülői háztól, házasság, utána vissza Londonba… -Na, ez nagyszerű! Ha esetleg jobb idő lesz, elolvad a hó, melegebb lesz az idő, esetleg kirándulhatunk egyet, ha van kedved. Úgy is körbe akartam nézni, meg begyűjteni pár gyógynövényt, kezdenek megkopni a készleteim lassacskán. –nyúltam a kávé mellé kapott csokis kekszért, majd csendben majszolni kezdtem, amíg Stevent hallgattam. Egy pár pillanatig komolyan, szótlanul fürkésztem az arcát, s csak miután elfogyott a keksz, és leöblítettem némi tejeskávéval, folytattam: -Steve… Az ilyet nem szokás elhagyni, legalábbis nem valami nyomós ok nélkül. –kezdtem bele- Nem tudom, hallottál-e Mata Amritánandamajiról… Egy világszerte ismert indiai spirituális tanító, az „Ölelő Szent”-ként is szokták emlegetni. Neki van egy szép, és szerintem nagyon tanulságos mondása – Az élet olyan, mint egy kert. A levelek elszáradnak, és a virágok elhervadnak természetes módon. Csak ha ezeket eltávolítjuk, gyönyörködhetünk ismét új virágaink és leveleink szépségében. Ugyanígy el kell távolítanunk tudatunkból a rossz tapasztalatokat, a múlt árnyait. Élni annyi, mint emlékezni a felejtésre. Bocsásd meg, amit meg kell bocsátani. Felejtsd el, amit el kell felejteni. Öleld át az életet megújult erővel. Az élet minden pillanatát olyan friss tekintettel kellene fogadnunk, mint egy nemrégen nyílt virág. –idéztem fel szép lassan a sorozat, igaz, kissé talán lassacskán, hisz még fejben fordítanom is kellett, hogy Steve is értsen belőle valamit. Gondolkoztam, hogy esetleg még pár bíztató szót szóljak-e, de azt hiszem, az idézet így is önmagáért beszél, így csak kortyolgattam tovább a kávémat. Hacsak Steve nem szólal meg addig, akkor pár perccel később újra átveszem a szót, egy újabb témaváltással. -Mondd csak, Steve, te mennyire vagy otthon az ilyen önvédelmi, harcművészeti, meg ilyen dolgok terén? –kezdek bele óvatosan, majd mielőtt bármit félreértene, már magyarázom is tovább, hogy képben legyen- Csak mert van egy tanítványom… Meg nagyon új köztünk, viszont ahogy múltkor beszélgettünk, felmerült, hogy szeretne valami hasonlót tanulni, hogy nagyobb biztonságban érezze magát. Mivel én annak idején se nagyon tanultam ilyeneket, megígértem neki, hogy körbekérdezem a többieket. Szóval esetleg, ha van egy kis szabadidőd, tudnál neki segíteni egy kicsit? Vagy nem tudod, hogy kit lenne érdemes megkeresnem egy ilyen kéréssel?
– Furcsa, ha arra mondjuk, hogy fiatal, aki gyakorlatilag látta a vietnámi háborút – mondom, de nem vigyorgok úgy istenigazából. Hiába, emberi mércével idősnek számítok, de nem akarom megvívni ezt a vitát és életerős ötvenessel. Mi ketten nem ugyanabban az iramban öregszünk, mint mások, amivel semmi baj nincsen. Sőt, én inkább örülök neki. Lássuk be, ha rendesen hatvan lennék, akkor aligha bírnám nevelni Asht. Ráadásul azt is fontos megjegyezni, hogy ha ez a találkozás két ráncos ember között történik, kevésbé figyelnék most oda, lehet. – Hé, én csak egyszer jártam ott, de egészen érdekes volt. Egyébként fel sem tűnt az az édes angol akcentusod, amit általában érezni szoktam – mondom, és a végére én is átváltok nagyon mű, nagyon megjátszott londoni tájszólásra, amivel ki lehet engem kergetni a világból. Bár leginkább azok miatt a fura képű MI6-es ügynökök miatt, akivel egyszer találkoztam Kievben, aztán Katerinka felkoncolta. Fura emberek voltak. Mármint mindketten. De Kat vajon miért tűnt el ennyire hirtelen? Remek, vissza is tértünk a kiinduló kérdésünkhöz. Hallgatom, amit mond az özönvízről, és csak felvonom a szemöldököm. Igen, ez egészen ésszerű. – Eddig nem tudtam, de ha belegondolsz, van benne logika. Elvégre Noé bárkájának története a Közel-Keletről ered, márpedig az nincs olyan messze Indiától, hogy az utazók ne juthassanak el oda. Mindenesetre a többi kultúrával kapcsolatban nem tudom, mi a helyzet, de minden bizonnyal valami közös eredet, egyfajta közös ős lehet a háttérben. Nem az én tisztem eldönteni – mondtam, és megvontam a vállam. Nem igazán szerettem filozófiai vitákba keveredni, és nem azért, mert rendszeresen veszítettem bennük. Arra, hogy a költözés már éppen időleges volt számára, csak bólintok. Meg tudom érteni. Nekem is el kellett már tűnnöm Bostonból, de egyáltalán nem akartam megtenni. Ott volt Ash, és valami, amit családnak nevezhettem, ha már soha nem lehetett sajátom. Hiába, az a lány lelkiekben ugyanannyira az én lányom is volt, mint a szüleié, és csak remélem, hogy megfelelhetek az elvárásainak, és befejezhetem a nevelését, mindezen nehéz körülmények ellenére is, amikor hátráltatnak bennünket. – Már amikor nem kell mást viselni, csak egy réteg kabátot? – kérdezem vigyorogva. Ekkor hallgatom végig az idézetét, és picit szélesebbé is válik az arcomon a mosoly. – Egyébként te nagyon sokat tudsz ezekről az indiaiakról. Én magam soha nem kalandoztam annyira keletre, sem tanulmányaim, sem életem során, de mondják, hogy szép hely. Meddig éltél ott? A következő kérdésére öntudatlanul is büszkén kihúzom magam. Megiszom a maradék kávémat, aztán kezdek csak bele a beszédbe. – Nos, a CIA kiképzése eléggé sok területre kiterjedt. Így aztán értek a fegyverekhez, mind közelharci, mind távolsági téren, és néhány harcművészetben is jártas vagyok – mondom. – És természetesen tudom tanítani a mentorálltadat. Nekem lenne megtiszteltetés. Csak majd beszéljünk meg egy időpontot. Asht is edzem, és hogy őszinte legyek, nem mernék mellé betenni egy fiatal őrzőt. Az ereje és a képzettsége miatt sem. Miközben beszélek, jelzem a pincérnek, hogy fizetni szeretnénk. Persze, ha ellenvetése lenne, akkor még bőven lehet belőle rendelés is. rajta áll.
-Igaz, ha így nézzük, akkor igazad van. De ha nem hátra, hanem előre tekintesz? –kérdeztem vissza, mert őrző szemmel nézve azért még életünk harmada körül, ha jártunk, ellentétben az átlagos emberekkel. -Hmm, az előbb még pár alkalomról volt szó, most már csak egyszer? –csóváltam meg a fejem mosolyogva, ám amikor az akcentussal jön, csak kérdőn nézek rá. Milyen édes akcentus? Azt hiszem, elveszítettem a fonalat… Bár, amikor meghallom, milyen hangsúllyal próbálja utánozni, hiába próbálom visszafojtani a nevetésem, némi kuncogás így is lesz belőle. Igaz, még mindig jobb, mint ha mindenki ránk figyelne, hogy mi van. Mindenesetre megköszörülöm a torkom, majd én is átváltok hasonló stílusra. -Nos, Mr. McLoyd, azt kell mondjam, amennyiben ennyire szeretné, ilyen hangnemben is folytathatjuk a társalgást. Bár meg kell, mondjam, ahhoz inkább egy ötórai tea és némi sütemény illene, mintsem kávé. –újabb torokköszörülés, majd a nyelvvizsgázók-rémálma „British English” hanglejtésről átváltok erőteljes hindi akcentusra, továbbra is angol nyelven- Vagy mondanám, hogy tea helyett mangó lassi, bár eddig még egy boltban sem találkoztam itt Alaszkában mangóval… De az is lehet, hogy csak rossz helyen kerestem! –fejezem be vigyorogva, aztán vissza is váltok a normál, hétköznapi, „akcentusmentes” beszédre. -Amúgy visszatérve az előbbi témára… ugye te sem gondoltad komolyan a pónit? Mégis, mihez kezdenék én vele? Mondanám, hogy akkor már inkább egy nyuszi, bár egyelőre elég az a kölyökkutyám is, ami van. Néha az is sok… A megjegyzésére csak halványan biccentek egyet, egyetértve vele. -Nos, azt én sem tudom, lehet, hogy más nemzetnél is akadnak hasonló történetek, bár azokat nem igazán ismerem. Mindenesetre azt hiszem, igazad van, vallási dolgokba jobb nem belebonyolódni ilyen szinten. Az egy réteg kabátra csak lelkes bólogatásba kezdek, majd mellé még jön egy „Igeeen, pontosan így gondoltam én is!”. Ám amikor a következő kérdését meghallom, ciki vagy nem, de el kell gondolkoznom rajta egy kicsit, legalábbis amíg gyorsan utána számolok, mielőtt kissé elérzékenyülve belekezdenék. -37 évet, annyi idő után meg illik tudni egyet, s mást. Bár szerintem mindegy, hogy hol lakik egy ember, rövid időn belül úgy is megismeri az adott kultúrát, ha akarja, ha nem. Hacsak nem ül napi 24 órában otthon, a négy fal között… Egyébként én szerettem ott élni, sokan a csodák országának is hívják. Rengeteg szép hely van arra, viszont amellett nagyon elszegényedett és visszamaradott részek is, bár erről napestig is tudnék mesélni, szóval most inkább bele se kezdek. –merengek el az emlékeken, bár ha az otthon lévő több tucat fotóalbumra gondolok, azokat se kevés idő lenne végignézni- Mást nem, ha érdekel, akkor majd máskor. Ahogy észreveszem Steve reakcióját a kérdésem-kérésem hallatán, csak kényelmesen hátradőlök a székemen, most ő a soros a mesélésben. Aztán ahogy meghallom, hogy mennyi mindenhez ért, nem kicsit kerekednek el a szemeim. Csak lélegzetvisszafojtva hallgatom, ahogy sorolja a dolgokat. Na igen, ez tipikusan az a világ, amivel még csak köszönőviszonyban sem voltam soha életemben… -Ez… szép, azt kell mondjam. Nem is tudtam, hogy a CIA-nál dolgoztál. –biccentek elismerően, amikor pedig egyből az edzésről kezd ötletelni, csak hálásan elmosolyodok- Rendben, ahogy jónak látod. Ilyen téren te vagy a mester, szóval rád bízom, hogy mit hogyan… de… mondd csak, ilyen képzettség után hogyhogy ezt a „szakot” választottad a harcos helyett? –kérdeztem vissza, lehalkítva a hangom, majd amikor észrevettem, hogy int a pincérnek, gyorsan megittam én is a maradék kávémat. Gondolom, neki is van más dolga, nem csak itt ülni egész nap, a fecsegésemet hallgatva, így aztán eszem ágában sincs feltartani. Amennyiben tényleg betartja az ígéretét, és eljön besegíteni a szobafestésnél, akkor úgy is lesz idő csevegésre, nem is kevés. No meg se ártana még hazaugranom, mielőtt a rendelő felé veszem az irányt.
A múlttal kapcsolatos megjegyzésén nem bírom megállni, hogy ne nevessek föl. Imádom, amikor az emberek ezzel jönnek. – Abigail, én a múltból élek – mondom csöndesen. – Szó szerint. Kémregényeket írok, meg alapvetően is: az író a múlt embere. Semmik sem vagyunk anélkül amiből az „erőnket” merítjük. Egyeseknek ez egy elfojtott, gyermekkori trauma, másoknak a bosszúvágy az első visszautasítások miatt, magánéleti vagy professzionális téren… Az a lényeg, hogy az író nem az az ember, aki könnyedén túllép a múltján. De nem is szabad neki. Az igazán jól tudják, hogyan változtassák a veszteségüket előnnyé. Továbbá notórius hazudozók is vagyunk, semmi sem igaz abból, amit leírunk. De azt hiszem, ez a szépsége. És azt a pár alkalmat főleg átszállások közötti éjszakákra értettem. Tartósan csak rövid ideig voltam ott. Mondom, és próbálom kimagyarázni magam abból, amibe sikerült belekeverednem. Viszont amikor előveszi az akcentusát, egyből fölfelé lököm a karjaimat, és mindkettőt az általam nem túl jól ismert pozitúrába helyezem. Asht tudta csak kikényszeríteni belőlem egyszer, de hogy én mennyire büszke voltam rá aznap… Először sikerült megvernie. Így visszatekintve, lehet nem kellett volna ilyen keményen bánnom szegénykémmel. Megérdemelt volna egy normális gyerekkort. – Megadom magam, csak könyörögve kérlek, ne folytasd tovább! Amúgy is gyilkos dolog ez az akcentus, de ha valaha is meg akarnál kínozni, nyugodtan bevetheted újra – mondom, és leteszem a kezem. Hallgatom, amit a Bárkás történet hozzáfűzéseként mond, de magát a témát már nem kommentálom. Viszont a következő megjegyzésén el kell mosolyodnom. – Ne aggódj, nem gondoltam komolyan a pónit. De lehet, a nyulat felírom. Lehet, egyszer még kérnem kell tőled egy szívességet, és növelné az esélyeimet, ha egy édes kis nyúllal állítanék oda. És ki tudja, lehet tudok segíteni azzal a kutyával. Elfüttyentem magam, amikor arról beszél, mennyi ideig élt Indiában. Az nem rövid… Viszont érzem a szavaiból is, hogy szerette azt a helyet, ezért megtartom magamnak az ostoba megjegyzéseimet, és indiaiakról szóló vicceimet. És szerintem Ash ebben a pillanatban büszke lenne rám, amiért sikerült visszafojtanom magamba a marhaságokat. – Mindenképpen szívesen meghallgatnám egyszer. Szeretek más kultúrákról tanulni. Bármelyiket fel tudom használni a regényeimhez – mosolyodok el, és hallgatom, amit ezután mondd. Elhúzom a számat, mielőtt belekezdenék a válaszba. – Nem szokásom reklámozni, Abbie. Szerintem megérted, miért. Az emberek komoly előítéletekkel viseltetnek irányunkban. A hivatásomat pedig én magam választottam, de segített, hogy kicsit túl sok harcosunk volt már akkoriban. A mentorom pedig egy öreg mágus volt. Soha jobb embert… Kérsz még valamit? Időközben odajön a pincér, és ha nem kért semmit Abs, én leszámolom neki a fizetendő összeget, meg egy zsíros borravalót is. Mindezt nem mutogatom a nőnek. Nem hiszem, hogy különösebben foglalkoztatná a pénz, és én sem vagyok már tinédzser, hogy első kávé után lukra játsszak.
Ahogy meghallom a nevetését, meg azt, hogy utána milyen hangnemben kezd el mesélni, egyből tudom, megint sikerült elragadtatnom magam és átmenni „túlbuzgó üzemmódba”. Vissza is állítom magam „takarékra”, így aztán szótlanul végighallgatom, amit mond. -Ezt így még végig se gondoltam… Ne haragudj, kérlek! A jövőben igyekszem majd hanyagolni ezt a témát… -mondom csendesen, a londoni magyarázatra pedig csak biccentek egyet, így már stimm. Igaz azt, hogy semmi sem igaz abból, amit az írók papírra vetnek, egy kissé furcsállom. Valahogy mindig azt hittem, hogy a leírt történetekben itt-ott az író élete, életének eseményei is visszaköszönnek valamilyen formában. Bár, ha úgy nézzük, hogy más karakter éli meg ugyanazokat a dolgokat, nem önéletrajzot írnak, akkor végül is mondhatjuk, hogy nem igaz… Hm… Talán majd egyszer rákérdezek, ha addig nem felejtem el. De azt hiszem, nem kéne olyan dolgokon okoskodnom, amihez nem értek… Na, amikor a kezei a magasban kötnek ki, első reakcióként csak meglepetten pislogok, de aztán már tényleg nem bírom megállni nevetés nélkül, gondoljon a többi vendég, amit akar. Intek is Stevennek, hogy nyugodtan leengedheti a kezeit. -Rendben, rendben! Bár hacsak nem adsz rá valami nagyon nyomós okot, nem kell ilyesmitől tartanod. –nyugtattam meg. Viszont ahogy meghallottam a következő megjegyzését, csak sóhajtottam egyet. -Egész biztosan, bár tényleg nagy szívesség lehet az, ha ilyen „ádáz” módszerekhez kell folyamodni hozzá. Viszont akkor azt se felejtsd el odaírni mellé, hogy ha ezt bejátszod, akkor te fogsz rá vigyázni, gondját viselni, amíg én a rendelőben vagyok. –teszem hozzá komolyan, majd kissé meglepve folytatom- A kutyával? Hogyan? Csak nem dolgoztál idomárként is? Bár, belegondolva… logikus, valószínűleg egyszerűbb féken tartani egy kutyát akkor, ha nem csak pár súlycsoport van köztetek, hanem valamivel több… Lehet, hogy inkább valami „padlócirkáló” kutyával kellett volna kezdenem? Esetleg macskával? Na mindegy, majd legközelebb. -Rendben, örömmel! Viszont cserébe akkor te is mesélhetsz, hogy merre jártál korábban. Ha már említetted, hogy milyen sok helyen megfordultál… Az én életemből kimaradt a sok utazás, sajnos. –egyezek bele, majd meghallgatom, amit a „munkájáról” mesél. -Nem, köszönöm. –rázom meg a fejem a kérdésére, aztán megvárom, hogy letudja a pincért, ha már felajánlotta korábban. Utána aztán a kabátomért indulok, hogy először is a sok járulékos „karácsonyfadíszt” magamra aggassam a túlélés érdekében – sapka, sál, kesztyű, végül a kabátomat is… Említettem már, hogy „imádom” a telet? Néhányszor biztosan, de még biztos fogom egy párszor mondani. Igen, tudom, időjárás, a „klasszikus örökzöld” téma minden brit számára… -Szóval… -fordultam Steve felé, mielőtt elbúcsúztunk volna- Először is köszönöm a meghívást, és a mentoráltam nevében is, hogy időt szakítasz rá. Alice Danielle Lavantnak hívják, nem tudom, hogy ismerős-e a neve, de ha nem, akkor majd átküldöm az elérhetőségeit, és a részleteket ti is meg tudjátok beszélni. Akkor… 2 nap múlva várlak szeretettel a szobafestéshez! Hmm… van még valami, ami kimaradt? Ó, igen! Van még bármi, amiben segíteni tudok Ashley-vel kapcsolatban? Bármi kérdés, vagy dolog, aminek szeretnéd, ha utánanéznék? Farkasok? Ha esetleg valami eszedbe jutna még idő közben, vagy közbejönne, akkor szólj nyugodtan, valamelyik telefonszámon mindig elérhető vagyok. Amennyiben még felmerül bármi kérdés, akkor arra válaszolok, ellenkező esetben azonban búcsút intek, majd egy „Viszlát Steve, minden jót!” követően a buszmegálló felé veszem az irányt.
/Ha nincs több kérdés, akkor részemről ide ennyi, majd folytatjuk a festésnél... köszi a játékot ^^/
– Nem mintha tudnék haragudni, Abs. De nem kell hanyagolnod a témát, szívesen beszélek róla. Szerencsémre, a múltamnak nincs olyan része, amivel ne békéltem volna meg rettenetesen régen – mondom, és közben arra gondolok, hogy ez hazugság-e, vagy szimplán füllentés. Mert igaz, hogy életem jelentős részével kapcsolatban minden teljesen tiszta, a lelkiismeretemtől elkezdve, de ott van a tény, hogy Katerinkát még mindig nem tudom egyszerűen kiverni a fejemből. nem tudom, szeretem-e, vagy gyűlölöm. Furcsa. Pedig ez általában egyszerű szokott lenni. Szeretjük Kennedyt, utáljuk Castrót. Azok a jó régi évek… Elmosolyodok, amikor elfogadja a feltétel nélküli megadásomat. Nem tudom, mit gondoljak, én még kínoztam volna magam egy kicsit, csak hogy a győzelem édes íze még teljesebb legyen, mégis örülök, amiért ő nem tette. Ismételtem csak bebizonyította, hogy igaz, amit mondanak róla, tényleg kedves és rendes nő. Ami visszavezet az eredeti kérdéshez… Merjek-e próbálkozni? Hmm, ha nem lenne ennyire leterhelve, megkérdezném Asht, mit csináljak. Mindig érdekes meglátásai vannak… – Hmm, azt hiszem, azt a szívességet meghagyom későbbre. De szerencsére rá tudok állítani embereket az ügynökségtől, hogy felhajtsák a legaranyosabb élő nyulat. Csak meg kell kérdeznem tőlük, hogy Ingyom Bingyom tálib-e – mondom, és elmosolyodok, amikor belegondolok, milyen hajszát csinálna némelyik túlbuzgó öltönyös. Szegény nyúlnak nem lennék a helyében, amikor behozzák kihallgatásra. Vajon mivel próbálnák megtörni, répa-elvonással? Hmm, abba kéne hagynom ezeket a marhaságokat. – Nem vagyok kutyakiképző, csak gondoltam felajánlom a segítségem. Hátha tudok valahogy… – Nem hiszem, hogy Kijev és Kuba annyira érdekesek lennének – mondtam csendesen. Ez volt a két főbb bevetésem, és csak az ukrán fővárosban állomásoztam hosszabb ideig. Mit meg nem tettem volna egy indiai melóért… Gyorsan rendeztem az anyagiakat, és mint említettem, zsíros borravalót hagytam a pincérnek is. Csak ezután segítettem föl Abbie-re a kabátját, és indultam el a kijárat felé, ahol kiengedtem őt magam előtt. Csak merje valaki azt mondani, hogy a régi típusú lovagiasság halott… Odakint megvárom, amíg beszél, aztán biccentek. – Rendben, mindenképpen beszélni fogok a tanítványoddal. Valamikor a hónap folyamán igyekszem sort keríteni rá. A kérdéseim pedig… Nos, egyelőre kifutottam belőlük, de majd később fölteszem őket, rendben? Összeírok egy kis listát, amiket tudni szeretnék. És köszönöm még egyszer, hogy eljöttél! – mondom, aztán búcsút intek neki. Nézek utána, amíg az alakja el nem tűnik a tömegben, aztán szorosabbra húzom a kabátomat, és elindulok arra, ahol parkoltam az autómat.
*Fel nem adtam volna, hogy találjak egy értelmes és nekem való üzletet ebben a városban. Pedig már elfogadhattam volna, hogy maximum akkor lesz itt használható is, ha nyitok egyet. Ámbár az eddigi ismeretségeim alapján sajnálattal vettem észre, hogy bizony abban a pillanatban, ahogy megszárad a tinta az engedélyeken már keresztet is vethetnék a csődre. Kifinomult izlés… itt??? Na ne röhögtessem már saját magam. Bár tény, hogy néha szórakoztató vagyok. De hát ez nem is lehetne másképp, hisz Rólam van szó… hát ki másról? Magas sarkú csizmám a főtéren kopogatott, ahogy könnyed lépteimmel haladtam keresztűl rajta. Különösebben semmi nem fogott meg, de leginkább senki érdemlegest nem láttam. Csupa hétköznapi ember, legalábbis látszatra, hisz a pajzsom már megint – mint mindig – a fejem tetejéig elrejtett a maga kis burokjában. Embernek és farkasnak sem voltam több mint egy nő, ahogy nekem sem ők. Egészen addig, míg észre nem vettem valakit… aki akár még érdekes is lehetett volna. De csak volna, hisz, ahogy megengedtem a pajzsom egy kicsit már éreztem is, hogy egy egyszerű ember. Már nem volt érdekes, nem bírná ki azt, amit ki kéne bírnia egy 16-7 éves fiúnak, hisz ránézésre ott járt. S jelenleg még éhes sem voltam, hogy csak ezért haza vigyem. Meg különben is… nem piszkolom én be a kezem takarítással. Otthon mindig megoldották helyettem. Itt még nem sikerült feltöltenem, a megbízható alkalmazottaim létszámát és még csak Kevin sem intézkedhet, hisz még mindig nem ért ide. Csak tudnám, hogy miért késlekedik ennyit. Sötét farmer volt rajtam és egy fekete hosszú kabát, alatta pedig egy mélyen dekoltált, testhez álló felső. Mely egy kissé kihívó ugyan, de hát… ha egyszer jól nézek ki, most mit titkoljam? Viszont annyira el voltam foglalva az öndicsérettel és a kissé sem érdekes környezetemmel, hogy neki mentem valaminek. Pontosabban valakinek, ami jelenleg még csak egy tárgy titulust sem töltött be.* - Mért nem figyelsz… * Morrantam rá, miközben tekintetem végig vezettem a srácon. Fiatalos arc, mely valahonnan ismerős volt. Ám lemertem volna fogadni, hogy ezzel a farkassal még nem találkoztam. Pár pillanatig csak néztem aztán viszont elért hozzám a felismerés és máris egy halvány mosoly bujkált ajkaim szegletében, miközben oldalra billentettem a fejem.* - Damien Baris… mily meglepő itt látni újra, ám még meglepőbb élve… ezt Tőlem is megkaphattad volna… idővel… ha nem szöksz meg. * Jég kék tekintetem továbbra is érdektelenül mérte fel a másikat, miközben hangom lágyan duruzsolt, ahogy beszéltem. Ám utolsó szavaimban volt némi él is. S természetesen „ez” alatt a farkas létre gondoltam. Szép hasznot hozott a kölyök a házhoz, megtartottam volna, amint Jamie felnő annyira, hogy legyen időm mással is foglalkozni. Ámbár George szájából is többször hallottam, hogy „jó” – alias hasznos – farkas lenne. * - Talán elárulhatnád, hogy miért tetted. * Kérésnek hangzik, de közel sem az, ezt tudhatja a kölyök. Ugyanis nem szoktam kérni, ami jár az jár. Ha nem, hát elveszem vagy elérem, hogy más is úgy vélje, hogy jár nekem. A magyarázat mindenképp. De csendesen figyeltem a farkasa minden rezdülését, a srác érzelmeit és minden vonását. Nem látszott rajtam túlzott érdeklődés, mert nem érdekelt. De attól még figyeltem… *
//Nem bunkóságból raktam fordítva a képeket... csak így jobban jött ki összerakva. //
Annak ellenére, hogy _csak_ összecsörömpölnek a selyembe csomagolt fél évszázados kristálypoharak a dobozban, melyben szállítom őket, azért egy ötsoros ékes vietnami nyelvezetű káromkodás halmazt összedobok, melyhez még a hanghordozásom is elég jellegzetesen keleties lesz, mintha éveket töltöttem volna le azon a félre eső helyen. Valószínűleg, ha nem lennék farkas, akkor elejtettem volna a kezemben tartott kincses ládikámat, ám így a nagy közönségnek be kellett érnie annyival, hogy nagyon fura fogásban sikerült pár másodpercig megtartanom, mielőtt újra a másik kezemmel is elkaptam volna. Eltekinthettünk volna a nagyközönségtől is, ha nem szólalok meg olyan idegen nyelven, ami abszolút nem jellemző ezen a vidéken. Pár sétáló másodpercek erejére felénk kapta kíváncsi tekintetét, aztán folyt tovább unalmas kis hétköznapjuk a maga rendszeres szürkeségében, hiszen vérontásra nem került sor. Ha pedig nincs vér, akkor nincs is semmi izgalom. - Hogy én miért nem...? - vágnék vissza immáron ugyan azon a nyelven, melyen megszólított, de akárcsak ő, én is elakadok a sorok között. Csak a stílusok változtak és a divat követett divatot, ám vonások ugyanazok. ~ Szóval farkas ~ vontam le a következtetéseket villámgyorsan, méghozzá nem lehetett valami fiatal darab, ha már akkor meg lett volna a lehetősége, hogy „megajándékozzon” a farkasléttel. Sajnos nem mondhattam el magamról, hogy ugyan olyan érdektelen pillantást tudtam volna vetni rá, mint ahogy ő mért végig engem. Gleccser kék íriszeimben régi emlékek fénye csillant fel, és nem mondhattam volna el magamról, hogy nem örültem annak, hogy látom. Miért ne örültem volna? Örültem minden egyes apró darabnak, mely a helyére került hiányos emlékezetemben, így neki is. - Charlotte Svanson? - kérdezek rá a meglepettségemet egyáltalán nem titkolva. Hiszen miért is titkolnám, ami teljesen egyértelmű. Nem tudhattam róla... bár, ha később belegondolok... már értem miért volt olyan erős. Ösztönösen megmozgatom az állkapcsomat, mintha arra lennék kíváncsi, hogy megint a helyén van-e, vagy még mindig nincs a helyén az után az állas után, amit első lényegi találkozásunkkor kaptam tőle. Azért a feddő él egy nem is oly halvány, elégedett mosolyt csal az arcomra. - Fontos lehettem, ha még mindig ezen rágódsz – uralkodik el arcomon az a jellegzetes fellengzős vigyor, ami már gyermekként is sajátom volt. Talán akkor is éppen így mosolyogtam, mielőtt megütött volna. Hónom alá veszem az eddig két kézzel cipelt dobozt, majd megigazítom bőrkabátom gallérját, majd az eddig az ujjamon lógó kocsikulcsot farmernadrágom zsebébe csúsztatom. Úgy látszik, hogy még egy ideig nem fogok beszállni a terepjáróba. - Oh, hát... ez egy igen egyszerű – bár sose kellett azon elgondolkodnom utólag, hogy mit fogok neki mondani erre a kérdésre, ha újra találkozunk, mégis könnyedén jön magától: talán az igazság-talán nem, ezt magam se tudom – magadtól is rájöhettél volna – hangzanak gondolataim, ~ de persze az is lehet, hogy tudod is a választ, csak szükséged van arra, hogy a saját füleddel halld ~ tűnődök magamban, mielőtt folytatnám. - Már mondtam korábban is, hogy nem szeretek második lenni – itt jön egy jól begyakorolt vállvonás, mintha csak le akarnám magamról rázni a dolgot. - Keresnem kellett valakit, akinél én vagyok az első... és nem – egy pillanatra elakadok, ahogy megpróbálom előhalászni a nevet az emlékezetemből – Jamie? Továbbra se zavar, hogy mennyire érdektelennek tűnik az arca, hiszen ha valaki, hát én nagyon jól megtanultam, hogy az, ami az emberek belsejében van, gyakran nem tükrözi a valóságot. Elég jó mesterem volt ahhoz, hogy ne csak a szememnek higgyek. - Azért nincs harag? - kérdem, majd egy fricskát, már csak az illem kedvéért is hozzá teszek: - Ha jól gondolom, nem sokan mondhatják el magukról, hogy meglógtak előled. - Jó kedvem van, annak ellenére, hogy majdnem összetörte a valószínűleg nála is jóval idősebb kristálypoharakat, melyeknek éppen a leszállításával foglalatoskodom -mondhatni unalmamban, mert egyébként nem végeznék ilyen cseprő ügyeket. - Amúgy meg van még a srác? - utalok vissza az imént emlegetett alakra, akivel önmagában nincsen semmi bajom, sőt, így talán még érdekesebb is. - Egy kávét? - ritkán ajánlok fel ilyet -pláne régi ismerősöknek, és pláne farkasoknak. Fejemmel a közeli amerikai típusú coffee to go felé intek, mert éppen azt fedeztem fel szemem sarkából, vagy talán azért, mert szeretek másokat olyan helyzetekbe keverni, ami számukra nem éppen ideális. Például le merném fogadni, hogy Charlotte Svanson inkább valami elegánsabb helyet választana, ami megfelel saját maga elképzelésében megjelenő társadalmi pozíciójának.
/ Nincs gáz. Bár elég érdekes helyen van a képen a neved. xD /
*Nem, egyáltalán nem érdekel, hogy mi csörömpöl, törik össze vagy mi nem. Engem az érdekelt, hogy nekem jött. Az is csak addig, míg meg nem láttam az illető arcát. Oké, ez nem mentség arra, hogy vak a másik. De mégis van fontosabb kérdésem, ha úgy tetszik motivációm, ami miatt szemet hunyok felette. Látom az arcán a felismerést, ami azért nem meglepő. Hát most na; Felejthetetlen vagyok. - Újabban Sharon. * S jobb ha ezt az eszébe vési és nem nekem kell. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy azt a nevet használjam, amin megszülettem. Semmi kedvem magyarázkodni, ha valaki véletlen meghallja. Másrészt meg… ez a nevem és kész. Nincs ezen mit magyarázni, valószínűleg már Ő sem a Damian nevet használja. A mosolyára azonban összeszaladtak a tekinteteim rosszallóan. Nem, valahogy kicsit sem tetszett. S tudhatta a másik, hogyha kell itt megnevelem. A közönség maximum jót röhög, hogy egy nő üt meg egy férfit. Nem az én becsületem sérül… ah miről beszélek, ilyenje nincs is a másiknak. De büszkesége talán már megint akad. * - Csak érdekel… a fontos meg egy eléggé, hmm… tág fogalom. * Igen fontos volt, mert hát lássuk be, rajta keresztül szép pénzhez jutott George. Nekem meg az Ő boldogsága volt fontos, hogy megfeleljek neki. Szóval közvetve ugyan, de nekem is fontos volt. De nem fontosabb a saját kölykömnél. A büszkeségemnél. Ajkaimra egy halvány mosoly húzódott, mely már kedvesnek is mondható. Tőlem legalábbis mindenesetre az. De egy lépést tettem felé s kék tekintettem ezúttal sötétebb kékben villant, a farkasom tekintete volt az, mely szembe nézet a másikkal pár pillanatra. Naná, tudatosan hívtam elő. Figyelmeztetés. Szíve joga, hogy meddig provokál. A válaszára azonban akaratlanul is elnevettem magam. Na ne már! Egy újabb féltékenység? Tudtam, hogy jó vagyok, dehogy ennyire. Ez kész. Azonban kellemes hangom betöltötte pár pillanatra a teret, majd fejem ingatva válaszoltam.* - Jamie a kölyköm… Aki még egy éves sem volt. * S azt hiszem ez mindenre magyarázat. Már ha van egy kis esze, akkor felméri a helyzetet, hogy az Ő tanításával foglalkoztam. Persze ez kiterjedt szexuálisan is. De hát most mondják azt, hogy rossz teremtő vagyok. A kölyköm minden fajta igényét kielégítem, és minden területen tanítom. Az, hogy számomra valóban Ő volt az első és Damien csak egy kötelesség csak én tudom meg, Jamie. No meg George. S ha a sziklaszilárdan álló pajzsomból kiveszi a másik az érzelmeim, esküszöm én jelentkezek hozzá tanulásra. Érdekes volna, ha egy olyan kölyök áttörné a pajzsom, aki még akkor is ember volt, mikor én már 150 körül jártam. A vonásaim meg azt árulnak el, amit én akarok. Volt időm megtanulni. Röpke kétszáz évem.* - Nem voltál üldözve Damien. Azonban aki megpróbálta nem élte túl… még te is végezheted így. * Naná… hisz nem lett hallhatatlan, csak egy farkas. Hozzám képest egy kölyök farkas. * - De talán a bátorságod megér egy szemhunyást… * Nyíltak meg kissé az ajkaim. Persze akkoriban, ha úgy volt, vigyáztam rá. Mert ember volt. Most azonban sokkal többet tudna adni, mint akkor. A vér nem válik vízzé… Arra lettem teremtve, hogy a testem használjam. Hát ennyi idő után élveztem használni. Az vesse rám az első követ, aki nem. De ha már csinálom, akkor nagyban. * - A kölyköm? Mért ne volna? Elvégre farkas és van, akibe nem kell bele verni a szabályokat, hanem tudja, hogy hol a helye. * Szegtem fel egy picit az állam. Ám ez inkább volt kihívás Damiennek. Érdekelt, hogy mennyit változott és milyen. Pláne, mert egy teremtő képes meghatározni egy Farkas életét. S egyszerre utaltam vissza arra, hogy bizony Ő szeretett dacolni velem. De hát megesik az ilyen, ezért tartotta fent a kíváncsiságom. A mutatott üzletre elhúztam a szám és a másik irányba böktem az állammal. * - Inkább ott… * Bezony, kissé sem olcsó hely, azonban pontosan az én ízlésemnek, származásomnak megfelelő. Hisz nem csak az évek tettek ilyenné. Nemesi vérből születtem és ez sem maradt el az évek folyamán. Könnyed léptekkel indultam el abba az irányba és kissé oldalra pillantva néztem végig Damianon… mintha megférfiasodott volna. * - És mégis merre leltél Herceg kisasszonyt, akinek Te voltál az egyetlen és Harapott be? * Kérdeztem mintha csak azt kérdezném, hogy mégis mit reggelizet. Érdektelenül. *
- Szóval Sharon – ismétlem meg a nevét, mint egy jelezve, hogy megjegyeztem. Nekem aztán édes mindegy, hogy jelenleg ki mivel illeti magát. Az első dolog, amit megtanultam farkaslétem alatt, hogy a szagok sokkal fontosabbak. Mélyet szippantok a miket körüllengő levegőből, megpróbálom kiszűrni a parfüm illatát, hogy megjegyezzem azt a másik jellegzeteset. ~ A fontos az tényleg egy elég tág fogalom ~ szögezem le magamban, mielőtt belekezdenék mondókámba. A vér nem válik vízzé, és az emberek se változnak, hiába tűnik néha úgy. Még mindig szeretem hergelni... szeretek másokat hergelni. Valahogy jó érzéssel tölt el annak gondolata, hogy... minek is? - Szóval a kölyköd volt... minden világos – vigyorodok el. - Szüksége volt a mama szoknyájára – és képes vagyok mind ezt azok után mondani, hogy az előbb megvillantotta előttem farkasát. Azt hiszem, újra fiatalnak érzem magamat. Legalábbis, ami a válaszokat illeti, biztos így látszódhat a másiknak. Persze az is lehet, hogy csak az irigység beszél belőlem, hiszen mellettem senki se volt az első időkben, hogy elmagyarázza, mi ez az egész. - Kedves ajánlat, de egyelőre nem szándékozok meghalni – próbálom nem fel venni azt, hogy nyíltan fenyeget, mert nem találom kellően nyomatékosnak benne a hangsúlyt. Az ilyen vén rókák, főleg a Charlotte Svanson félék, kétszer meggondolják azt, hogy kit pusztítanak el, és kit nem. Én még mindig hasznos vagyok, és valószínűleg ez a pofátlanságomból sejlik is. Akkor se féltem a halált, mikor ember voltam, igaz más okból, és most se igazán félem, hiszen nincs rá okom. Elég nehéz elintézni a magamfajtát –mint azt a mellékelt ábra mutatja, éppen nem rég éltem túl egy agyonverést. És meg is kapom a szemhunyást, amitől aztán továbbra se lohad a jó kedvem. - A világért se versengenék a tökéletes Jamie-vel – emelem fel az egyik kezemet, megadóan, mivel a másikban a dobozt tartom. Közben persze nem így gondolom, és az arcomon is látszik, hogy viccesnek ítélem azt, hogy Jamie-t tartja a tökéletesnek. Mondhatnám, nem foglalkoztat a dolog, csak szórakoztat, vagy csak azért foglalkoztat, mert már szórakoztat, hogy egyszer mennyire lelkesen estem bele valakibe... aki persze kihasznált. - Na, nem mintha, én ne tudtam volna, hogy hol a helyem – ó igen, az örök versengő. Vigyorgok, mint a vadalma, mert biztos vagyok benne, hogy vagyok annyira szórakoztató, mint amilyennek képzelem magamat. Hiába, az egoizmusomat sose lehetett megtörni. - Te se változtál – vigyorodok el a válaszra, és tartom vele a lépést a másik épület irányába. Cseppet se zavar, ha egy puccos helyre kell beülnöm. Ott is könnyedén elszórakoztatom magamat, és másokat is. Nem beszélve arról, hogy a régi faasztalokat izgalmasabb ripityára törni, mint ezeket a modern műanyag szarokat. A honom alatt tartott dobozt, persze a világért se tenném le. - Milyen kedves tőled, hogy rákérdezel – árnyalatnyit változik a hangszínem, ahogy elkezdek igazodni a megváltozott szituációhoz. Még a galléromon is igazítok egyet, hogy csinosabban léphessek be az épületbe. - Pallasz Athéné lett az asszonyom – villantom meg a görög tudásomat, és csak azért nem Árészt említem meg, mert idiótán hangzott volna férfi néven utalni a háborúra, esetemben. - Bevonultam. Végig harcoltam a háborút Vietnamban – nem úgy beszélek, mintha zavarna, hogy emberek is meghallhatnak minket, persze nem is annyira hangosan, hogy feltétlenül értsék, miről van szó. Az emberi elme amúgy is mindent racionalizál magának, ami érthetetlen... amelyik elme meg nem elég tiszta ahhoz, hogy így tegyen... nos, még úgyse ettem ma... - Tessék csak – nyitom ki az ajtót előtte, fél kézzel, elvégre nem egy késdobálóba megyünk be, hogy mögém kellene utasítanom. Bár lehet, hogy ott is előre engedtem volna, hiszen a bőre elég jól bírja a lyuggatást. - Egy ablak közeli asztalt, félre eső helyen – utasítom a pincért, egyúttal hagyom, hogy az ábrázatom elkomorodjon, ne látszódjék olyan szórakozottnak, mint odakint. Ezek az emberek nem szeretik, ha holmi viccesfiúk ugráltatják őket. Ezzel szemben, ha komornak és félelmetesnek látszol, akkor kétszer is meggondolják, hogy beleköpjenek-e a kávédba. - Természetesen, erre kövessenek – méri fel azonnal a helyzetet a személyzet eme díszes darabja, a maga fiatalos húszas megjelenésében, az ezüst mandzsettagombos elegáns valójában. Szeretjük az ilyen helyeket, ugyebár? Ahol az elegancia fényjegye az ezüsttálca és az ezüstkanál. Még szerencse, hogy a poharak porcelánból készültek. - Kiváló választás – engedek meg egy mosolyt Sharon felé, miközben végig pillantok az egyik alkalmazotton, aki a feje felett az éppen imént említett tárgyak egyikén egyensúlyozza a többit. Amikor az asztalhoz érkezünk, megengedem az srácnak, hogy helyettem húzza ki a széket a hölgy mögött, majd amikor hozzám lép, akkor fejemmel az üvegen keresztül a kocsim irányába bökök. - Látja ott azt a terepjárót? - kérdezem, figyelve azt, ahogy leköveti tekintetével a pillantásom. - Igen, uram – bólint, azzal a merev, karót nyelt tartással, amivel az ilyen puccos helyeken dolgozókat felruházta az atyaúristen. - Remek. Akkor legyen szíves, vigye ki ezt a csomagot, és tegye a hátuljába – nyújtom felé. Egy kicsit ugyan megdöbben, de elég hamar rendezi az ábrázatát. A csomag súlyától aztán még jobban megdöbben, mert nem egészen arra számított, mint amilyen könnyedséggel én kezeltem szállítmányomat. - Itt a kulcs – teszem a tetejére, és már foglalok is helyet. Közben szerencsére a közjátékra felfigyel a pultnál álldogáló munkatársa is, mintha sas szemei lennének, azonnal siet, hogy a rendelkezésünkre állhasson. - Kérnek itallapot? - lép oda hozzánk, karjára fektetve az előbb említett könyvecske, mögötte sorakoznak a süteményes és borlapok is. - Nekem nem lesz rá szükségem – válaszolom, majd Sharonra pillantok várakozóan, és amit eldöntötte, hogy mit szeretne, leadom a pincérnek rendelésemet: egy krémes ír kávét kérek, nem likőrrel, hanem whiskey-vel. - Hol is hagytuk abba? - kérdezem, amint elment a pincér, közben nyomon követtem tekintetemmel, hogy miként bánt jószágommal az a szerencsétlen, akit kiküldtem a csomaggal. Nyilvánvalóan nincs hozzászokva ahhoz, hogy ilyeneket csináljon, de a jó borravalóért ezek mindenre képesek. Mekkora pofátlanság lenne, ha végén nem tennék eleget eme kötelességemnek. A gondolat megmosolyogtat, de mivel szeretnék még ide visszajönni egyszer-kétszer, ezért inkább nem teszek semmit.
//Ha van konkrét helyszín ötleted, ahova átléphetünk, akkor szólj és átmásolom a reag végét.//
- Egy kölyök, akinek szüksége volt útmutatásra és tanulni vágyott. Nem úgy mint, Te... de lássuk be, nem is változtál. * Billentettem oldalra a fejecském, s lássuk csak. Tényleg nem sokat változott a másik. Egy kicsit megemberesedett de nem nagyon. A szavai ugyan olyan pimaszak mint voltak. Valahogy nehéz volt elhinnem, hogy ez a kölyök semmiből nem tanul. De nevelni majd később ha nem én, hát más mutatja meg, hogy hol a helye.* - De bizonyára, nem kell bemutatnom, hogy milyen az, ha valakinek szüksége van valakire. * Csillantak meg a szemeim sokat sejtetően. Egy időben nekem is szükségem volt a kikapcsolódásra, ahogy neki is rám miután hozzánk került. De azóta farkas lett, első időszaka bizonyára nem volt rózsás és túlzottan önálló. Különben már nem élne. Ebben biztos vagyok, még ha az arcom egészen érdeklődő is. A tekintetem jeges, nem tehetek róla, mindig ilyen. Ezt Ő is tudja... ritka ha bármi érzelem kerül belé ha én nem akarom.* - Tudod, ha meggondolod magad... rám számíthatsz. * A mosolyom mögött ott lapult az állat, mégha csak lustán is húzta meg magát. De sosem készül, csak le csap. Pláne nem kér engedélyt és kérdezget terveket. Ölni nem nagy dolog, az már igen, hogy úgy csináld, hogy ne bukj le. Viszont Jamiet illető szavaira, még én is látom, hogy csak szórakozik. Át leszel a távot lassú két lépéssel. Felemelt kezét a derekamra fonom, és ajkaim az övét találják meg. Egy ellenmondást nem tűrő, heves csókkal fogva be azt. Elég már a beszédből... kezd untatni, ettől többre képes. Ó de még mennyire. A csók végeztével, finoman marok bele alsó ajkaiba és lépek vissza, mintha mi sem történt volna. Nem változtam, valóban nem. DE inkább arra figyeltem, hogy a tetteim mit váltanak ki a másikból. Viszont ahogy az étteremhez érünk nem kicsit lep meg, hogy milyen határozott lett. De élje csak ki a gyermeki énjét, hogy parancsolgathat. Engem aztán nem zavar. Az asztalnál csak egy néma sóhajjal fogadom, hogy pattogtatja az embereket és én a részemről egy martinit kértem. * - Látom, azért mégis tanultál valamit... és élvezed. *Talán elismerés, talán nem, de az ajkaim megnyalom mert hát ki van száradva, ez nem egy felhívás vagy célzás, még ha annak is látszik.* - Ott, hogy merre jár a Te... Athénéd. * Tértem vissza arra a pontra ami engem érdekelt. A háború nem... azok mindig vannak. Hol kisebb, hol nagyobb... de akadnak és lesznek is. Tekintetem fürkészőn meredt a másikra, még ha nem is ez látszódott. De a pajzsomon kívül hagytam lebegni az érdeklődésem, nem akartam elrejteni.*
//Kicsit rövid lett amiért bocsánat. De így kissé meglepet pörgetni. //
Ahhoz képest, hogy Fairbanks mennyire egy eldugott helyen van, módfelett sok a látnivaló erre felé. Mondjuk nem értem, miért vagyok ennyire meglepődve ezen, elvégre ilyen szintű ,,tömörítéssel" már Kínában is volt dolgom. Valószínűleg a skóciai tartózkodás lehet az oka, elvégre abban az álmos kis falucskában két egymásra morgó falkán kívül nem sok nevezetesség volt. Ezzel szemben most visszatértem a nagyvárosi életbe... ami hozzászokást és ismeretszerzéseket követelt magának. Így hát nem meglepő, hogy immáron a sokadik helyszínen jártam, amikor megtorpantam Fairbanks főterén. A folyó felé néző korlátnak vetve hátamat, szusszanva kicsit. Reggel óta jártam Fairbainks utcáit, szóval mondhatjuk, hogy lassan megvan a napi egészségügyi sétám. Elővettem térképemet, melyet még reggel vettem az egyik boltban és megnéztem. Tettem néhány x-et rá, jelezve, hogy oké, arra jártam. Most felkerült a főtérre is. Igyekeztem memorizálni a dolgokat, mi merre található, de valószínűleg egy-két kör még várat magára. Bár természetesen a halvány sejtésem azért már volt a városról. Egyelőre nagynak és kiismerhetetlennek tűnt, de tudtam, hogy amint megvolt az utolsó csücsök is, már összeáll az egész és átlátható lesz. Ez mindig így működik, akárhol vagyok. Tekintetem néhány olyan X-re úszott, ami körül még karika is volt. Ezek azok a területek, amelyeket nem szabad háborgatni, mert valamelyik falkához tartozik. Nem mentem a közelébe nagyon, csak megkerestem azt a pontot, ahol van rálátásom, nyugtáztam, hol van és mentem tovább. Védekezhetnék azzal, hogy csak arra jártam véletlenül, de az nem mindig kifogás. A dolgok nem ismerete nem menti fel az embert a következmények alól. Szóval maradt a biztonságos szemle. Összehajtogattam a térképemet és kabátom egyik zsebébe süllyesztettem. Áldom az eszem, hogy rajtam volt. Amilyen jó idő volt akkor, amikor megérkeztem a városba, most annyira ment lejjebb a hőmérséklet. Hiába, Alaszkában vagyok, nem valahol Ausztráliában. Ennek fényében viszont akadtak jópáran idekint. Hiába, a lakosok már hozzászoktak a klímához. Hátrakönyököltem a korlátra, miközben tekintetem a szürke égre terelődött. Úgy döntöttem, hogy itt maradok egy kicsit, mielőtt tovább mennék, ismerkedés a térséggel címszó alatt...
Kezdőlap
//
//
